Fülöp metropolita beszéde a keleti katolikus püspökök találkozójának zárónapján

Krisztusban Szeretett Püspöktestvéreim!

Ezekben a napokban az atyaságról és a testvérségről beszélgetünk. Arról, hogyan legyen a püspök egyszerre atya és testvér. Úgy atya, hogy közben testvér is, úgy testvér, hogy közben atya is.

Mintha kifejezetten ebben adna eligazítást a most hallott Szent Pál-i buzdítás, amikor az efezusiaknak szóló levélben a szülőnek kijáró tisztelet parancsáról ír: „Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert így van rendjén: Tiszteld apádat és anyádat”. Ez az első, ígérettel egybekötött parancs.”

Vagy lehet, hogy kifejezetten emiatt jelölték ki a szervezők ezeket a napokat? Hogy az Egyház előírása szerint elhangozzék: „Ti, apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek őket fegyelemben és az Úr intelmével”? Valószínű, inkább a Gondviselés siet segítségünkre ezekkel a szavakkal.

Hisz lám, nekünk, püspök atyáknak is ezt kell követnünk. Pontosabban szólva ezt kell megértenünk, hogy hogyan lehetünk olyan atyák, akik az Úr intelmével neveljük papjainkat, hogy ők pedig az Úrban tudjanak engedelmeskedni.

Voltaképpen a lényegnél vagyunk. Akkor tudnak paptestvéreink az Úrban engedelmeskedni, ha mi is az Úrban szeretjük őket. Kaphatnak tőlünk dorgálást, figyelmeztetést, hogy nem elég engedelmesek, nem elég lelkesek, nem elég hitelesek, de lehet, hogy innen indul a dolog, hogy mi pedig nem eléggé az Úrban szeretjük őket. Egyáltalán szeretjük-e őket? Nem emberi szeretettel, hanem ahogy ő szeret minket, isteni szeretettel!

Igen, az oltárnál álló pap Krisztust jeleníti meg. A hívek számára a pap mutatja föl, teszi láthatóvá, érzékelhetővé Krisztus szeretetét. A papoknak pedig a püspök, Krisztus vikáriusa.

Végülis ennyire egyszerű: Atyai szeretetünk legyen olyan, mint a Mennyei Atya szeretete, aki Jézus Krisztusban testvérünkké is lett. Istenben tudunk atyává és testvérré válni.