60 éve mutatott be Dudás Miklós püspök magyar nyelvű Szent Liturgiát a Szent Péter-bazilikában

A Szentszék és a magyar állam között 1964-ben megkötött megegyezés görögkatolikus szempontból talán legfontosabb eredménye az volt, hogy Dudás Miklós megyéspüspök három elutasítás után végre kiutazási engedélyt kapott a hatóságoktól a II. Vatikáni zsinat negyedik és egyben befejező ülésszakára, mely 1965. szeptember 14. és december 8. között zajlott le. Kiutazásának volt egy egészen sajátos feltétele is, amit az állam Hamvas Endre kalocsai érsek közvetítésével juttatott el Dudás püspökhöz. Az érsek erről 1965. augusztus 23-án ezekkel a szavakkal értesítette Dudás püspököt:

„Miként értesítettem Excellenciádat, az Állami Egyházügyi Hivatal biztosítja Rómába, a Zsinatra való kiutazását. Az előzmények alapján azonban tudjuk, hogy annak ellenében bizonyos teljesítményeket vár, elsősorban egy magyar nyelvű keleti szertartású misét a Zsinat egyik napján. (Én november 19-ikét javasolnám.)”

Bár a zsinatról hazatérő Dudás püspök a püspöki kar december 22-én tartott ülésén megjegyzi, hogy Hamvas érsek már az előző évben is szorgalmazta a magyar görögkatolikus liturgiát, az érsek fenti soraiból kitűnik, hogy az valamilyen formában az állampárt feltétele is volt Dudás püspök kiutazási engedélyéért cserébe. A zsinatról és a magyar liturgiáról az állambiztonsági szervek számára jelentő ügynök tartótisztjének egyik megjegyzése arra utal, hogy a pártvezetés szerint „Dudás püspök római mise celebrálása komoly politikai haszonnal jár”. Ezen információk alapján a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a Dudás püspök kiutazása mellett az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőségénél lobbizó Hamvas érsek – tudva, hogy az engedélyért cserébe valamit fel kell ajánlania – hívta fel a figyelmet arra, hogy egy magyar nyelvű görögkatolikus liturgiának komoly hírértéke lenne. Az ÁEH ezt el- és felismerve adta meg a kiutazási engedélyt Dudás püspöknek. Az kevésbé látszik valószínűnek, hogy az ÁEH saját apparátusán belül valamelyik funkcionárius ismerte volna fel a magyar liturgia jelentőségét a II. Vatikáni Zsinat új, a népnyelv liturgikus használata előtti akadályokat felszámoló rendelkezéseinek kontextusában. Ezzel szemben Hamvas érsek tisztában volt azzal, hogy a magyar görögkatolikusok évszázados küzdelmét tekintve egy magyar nyelvű görögkatolikus szent liturgia a Szent Péter-bazilikában óriási elégtétel lenne.

Megérkezése után Dudás püspök szeptember 17-én kérvényt nyújtott be a zsinati titkárságon, hogy a Szent Péter-bazilikában a zsinati atyák jelenlétében szent liturgiát mutathasson be. Kérése nem volt rendkívüli, hiszen minden ülésnap egy zsinati atya által bemutatott szentmisével kezdődött. A zsinati titkárság november 19-ét, Árpád-házi Szent Erzsébet napját jelölte ki a magyar görögkatolikus püspök liturgiájára, ahogyan az előző években is ezen a napon egy-egy magyar püspök végzett szentmisét. A magyar görögkatolikus liturgia megszervezését Dudás püspök Rojkovich István helynökre és Keresztes Szilárd teológiai tanárra bízta, míg a helyszínen Patacsi Gábor jezsuita végezte az előkészítést. A források kiemelik Keresztes Szilárd érdemeit az énekek betanításában.

A Szent Péter-bazilikában bemutatott magyar nyelvű görögkatolikus liturgia igazi jelentőségének a résztvevők kis hányada volt csak tudatában. A liturgia előtti rövid tájékoztatóban Patacsi Gábor tolmácsolásában ugyan elhangzottak a lényegi információk a magyar görögkatolikusokról, de a világ minden tájáról összesereglett mintegy kétezer-háromszáz zsinati atya számára a magyar liturgia inkább kuriózum, az egyház sokszínűségének egy újabb bizonyítéka volt. Nem volt számukra szokatlan az sem, hogy keleti rítusú liturgiával indul a zsinati munkanap. Egy héttel korábban, Szent Jozafát ünnepén ószláv nyelvű görögkatolikus liturgia volt, sőt rögtön másnap, Aranyszájú Szent János ünnepén is keleti rítusú liturgián vettek részt – ahogyan arra maga Dudás püspök is utalt öccsének, Bertalan atyának írt leveleiben. Mivel a keleti egyházak gyakorlata népnyelv használata terén ismert volt a nyugati egyházban is, a magyar nyelvű liturgia a zsinati atyák nagy többségének önmagában nem volt „szenzáció”. Volt azonban a jelen lévő főpapok között egy nyolcvanegy éves bíboros, aki pontosan tudta, milyen jelentős esemény résztvevője. Ez az agg bíboros Eugène Tisserant, a Keleti Kongregáció korábbi vezetője volt, aki jól ismerte a magyar liturgia ügyének akkor már szinte egy évszázados történetének részleteit. Patacsi Gábor beszámolója szerint a magyar görögkatolikus liturgia kezdetén a bíboros azt mondta a mellette álló Michael Lacko szlovák jezsuita történésznek: „Íme a magyar mise, ami ellen annyit küzdöttünk.”

A magyar nyelv liturgikus használatának engedélyezéséért folytatott hosszú küzdelmet ez a mondat zárta le. A magyar liturgiáért folytatott harc számtalan csalódása, az ismétlődő szentszéki tiltások okozta keserűség és a hallgatólagos tűrés felemás állapota a Szent Péter-bazilikában bemutatott liturgiával vált végérvényesen a múlt részévé. Ehhez az is kellett, hogy a katolikus egyház a Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúcióval a latin nyelv liturgikus használatának vonatkozásában kimondja: „Mivel azonban mind a szentmisében, mind a szentségek kiszolgáltatásában, mind a liturgia más területein gyakran nagyon hasznos lehet a nép számára anyanyelvének használata, nagyobb teret kell számára biztosítani” (Sacrosanctum Concilium, 63). Mivel a magyar görögkatolikus egyház nyelvhasználati igényeit elsősorban a magyarországi római katolikus egyház félelmei korlátozták, a zsinati konstitúció ezen mondata döntötte el hivatalosan is a magyar liturgia kérdését a magyar görögkatolikusok javára. Ezért is fontos még egyszer kiemelnünk Hamvas Endre kalocsai érsek szerepét, aki a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökeként a magyar liturgia történetének teljes ismeretében munkálkodott azon, hogy a katolikus egyházban a liturgikus nyelv területén bekövetkezett jelentős változás a magyar görögkatolikusok életében és történetében is mérföldkővé – a történettudományban népszerű kifejezéssel élve – egyfajta „emlékezethellyé” váljon. Ő maga is tudatában volt ennek, hiszen azt írta Dudás püspöknek:

„Hiszem, hogy a magyar mise a Szent Péter kupolája alatt a Zsinatot számunkra különösen emlékezetessé fogja tenni.”

Hazaérkezése után Dudás püspök ezekkel a szavakkal fejezte ki örömét:

„Számunkra pedig külön is felbecsülhetetlen eredményt hozott a szent Zsinatnak ez a záró ülésszaka. Ezen ért véget a magyar liturgiáért századokon át folytatott munkánk és küzdelmünk kálvária-utja. Most teljesült az, amire őseink századok óta vágyakoztak, most érlelődött be az ő és a mi reményeink legszebb gyümölcse. November 19-én a Szent Péter-bazilikában, az Apostolfejedelem sírja előtt, a világ minden részéből összesereglett több mint 2300 zsinati atya jelenlétében édes magyar anyanyelvünkön mutathattam be a Legszentebb Áldozatot. Szent liturgiánk népünk ajkán élő dallamai a maguk egyszerű szépségében és méltóságában még a távoli földrészek püspökeinek lelkét is megragadták.”

Bár a Szentszék hivatalosan nem vonta vissza a magyar nyelv liturgikus használatát tiltó, még 1896-ban kiadott rendelkezését, és a Szentszék részéről a Szent Péter-bazilikában végzett liturgiának sem volt ilyen üzenete, Dudás Miklós püspök joggal értelmezte az eseményt a magyar liturgiáért folytatott évszázados küzdelem lezárásaként. A korábbi tiltást egyszerűen meghaladta az idő, és az a II. Vatikáni zsinat reformfolyamatai révén tárgytalanná vált. Ahhoz viszont, hogy ez 1965-ben megtörténhessen, kellett az előző évtizedek állhatatos ragaszkodása a magyar nyelvhez.

„Kitartásban a siker!”

– hangoztatta Miklósy István első hajdúdorogi püspök jelmondata, amivel az első magyar görögkatolikus egyházmegye megalapításához vezető hosszú, de végül sikeres küzdelemre utalt. Ugyanez a kitartás kellett a magyar liturgia – ha nem is látványos –, de számunkra mindenképpen emlékezetes sikeréhez.

A szöveg hivatkozásokkal ellátott változata: Véghseő Tamás: Bizánci rítus, katolikus hit, magyar identitás. Magyar görögkatolikusok. Nyíregyháza 2023, 347-351.

A fotók vatikáni fényképek.