Tisztelt Lelkiatya! Azt olvastam szentírásmagyarázatban, hogy a húsvéti vacsora során a bárányhoz kovásztalan kenyeret és keserű salátát ettek, és négy kehely bort ittak.Nem tudom, mekkora volt egy kehely, mindenesetre ma egy pohár boron 2 dl-t szoktak érteni, négyszer 2 dl bor megivása pedig meg szokott ártani.Ennek ellenére sem Jézus, sem az apostolok magatartása az utolsó vacsora során és utána nem utalt arra, hogy leittasodtak volna.
Valóban nem ismerjük az akkori kelyhek méretét. Bár minden bizonnyal akkor is voltak kisebb és nagyobb edények. Vélhetően a szegényebbeknél inkább kisebbek. De még erősebb érv, hogy miért is nem ittasodtak le minden alkalommal a zsidó férfiak, amikor a pászka vacsorát ünnepelték az az, hogy nem föltétlenül tele pohárral ittak minden egyes alkalommal. A négy kehely különböző jelentésekkel bírt, nem az ivóedény teljes kiürítése volt a cél, hanem az egyes kortyolások számának megtartása.
Kedves Lelkiatya! A napokban költözünk be új otthonunkba a kérdésem az lenne hogy beköltözésünk előt hívjak egy Görög katolikus papot aki fel szenteli??? vagy mivel pár hónapunk van vízkeresztig várjak vele addig mert akkor úgy is járják az Atyák a házakat szentelni. Válaszát előre is köszönöm Ildikó
Javaslom, hogy ne várjanak vele. Minél előbb szenteljék meg az otthonukat. Vízkeresztkor pedig majd a rendes, évenkénti megáldással újra megszentetetik. Nem is ugyanaz a két szertartással. Igen, az új othonokat érdemes minél előbb megáldatni.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném meg kérdezni hogy az állatoknál is bün e az eutanázia? Az egyik cicánkat sajnos le kellet altatni és most félek hogy bünt követtem el
Szó sincs róla! Az állatok esetében semmi rossz nincs abban, ha megfelelő ok miatt kioltjuk azok életét. Ez nem jelent gyilkosságot. (Aranyos képet láttam a minap: egy boci legelészett, és az épp szájában levő virág elkezdett kiabálni: Segítség! Gyilkos!) A növény és állatvilág vagy esetleg más fajba tartozó élőlények életének kioltása nem gyilkosság. Persze, kerülni kell az ilyen biológiai életek oktalan és értelmetlen kioltását is, de ezt is inkább a magunk védelmében írja elő a józan erkölcs, hogy ne legyünk erőszakosak, az élettel szemben tiszteletlenek. A cica elaltatásával egészen biztos, hogy nem követett el bűnt.
kedves lelkiatya
mi a hosszú élet titka?
A földi élet hosszúságára gondol? Azt hiszem, ugyanaz, mint az örökélet titka. Összefügg a kettő. Ha valaki valóban Isten akaratának megfelelően él, az jól használja az Istentől nekünk adott javakat, így a legjobban kihasználja az azok által adott lehetőségeket. Tehát követni kell Isten parancsait és így lehet a lehető leghosszabb életkort elérni. Az egyiptomi aszkéták közül, és sok mai szerzetes között is sok az igen magas kort megért ember. Ez is csak igazolni látszik ezt a tényt.
Kedves Lelkiatya! Nem tudom, reménykedhetek-e abban, hogy tud válaszolni, de megpróbálom feltenni a kérdésem. Természetesen, ha nem tud választ adni, azt is elfogadom. Nem szokás ilyet tenni tehát lehet rosszul tettem, de megkértem valakit, hogy járjon közben értem és ez még nem is lenne baj, de az illető nem kanonizált szent. Éppen emiatt az atyák, akikkel ezt megosztottam, sem értettek mindig egyet ezzel. Igazság szerint oka volt annak, hogy őt kértem meg. Tudtam, hogy életében hasonló kísértésekkel küzdött, láttam a hasonlóságokat kettőnk között és úgy éreztem, alázatra segít ha kérem az imáit éppen azért, mert egyébként nem volt egy tipikus szent ember a földön, még ha egyébként tett is sok mindent Jézusért. Azt vettem észre, hogy kialakult bennem egy szeretet iránta és ez segített abban, hogy tudjak másokat is szeretni, még akkor is, amikor megbántanak. Igazából nem csak arról van szó, hogy megkértem, imádkozzon értem. Nem egyszer úgy éreztem, választ is kapok, amikor hozzá fordulok, de nem mindig. Erre nem számítottam, én csak úgy megosztottam vele dolgokat és kértem az imáit, de nem azért, hogy bármi is történjen ennyire észlelhetően. Nem a hangját hallottam, hanem sugallataim voltak és valahogy úgy tudtam, hogy mit mond, hogy a hangját nem hallottam. Lehet, hogy hatalmas hibát követtem el és bűnt. Bár, éppen ez az érdekes, hogy úgy éreztem, nagyon sokat segít és gyümölcsöző eredménye volt ennek a dolognak. Éppen azért, mert nem tudtam biztosan, hogy szabad-e kérnem az imáit, leveleket írtam neki és nem a hagyományos módon szólítottam meg. Valamiért azt hittem, hogy ez egy arany középút. Szóval úgy éreztem, sokat segít nekem ez. Tudnék konkrét példákat mondani. Egy alkalommal meg voltam kísértve arra, hogy ne menjek a vasárnapi liturgiára és ne részesüljek az eucharisztiában, megosztottam ezt a dolgot ezzel az illetővel és valami sugallatom lett, ami körülbelül ezt mondta "Szerinted hogy esne neki ha visszautasítanád?", mármint ez Jézusra utalt. Ekkor úgy éreztem, igen, ez így van, összeszedtem az erőm és mentem a liturgiára. Egy másik alkalommal nem mertem elmenni az önkéntes munkára, mert volt ott valaki, akivel nem akartam találkozni és az ismerőseim nem lettek volna ott és ezt is megírtam levélben ennek az illetőnek és valami sugallat azt súgta nekem, hogy "Ők nem lesznek ott, de Jézus igen." És, megintcsak, összeszedtem magam és elmentem. Nem ő az egyetlen, akinek az imáit kértem, általában azért kanonizált szenteket szoktam kérni,hogy segítsenek és akkor is megkértem őket, amikor ezt az illetőt, de sokat küzdöttem azzal, hogy a méltatlanságom miatt nehéz volt nekem Jézushoz fordulni. Ezt szintén megosztottam egyszer ezzel az illetővel, hozzátéve, hogy én nagyon szeretem Jézust, el is sírtam magam közben a Jézus iránti szeretetem miatt és mintha valaki azt sugalmazta volna, hogy "Ha szereted, menj hozzá." És akkor ez adott egy lökést, hogy több napnyi nagyon kevés ima és elhidegülés után odamenjek az Úrhoz. A tegnap nap történt egy hasonló eset. Jézus elhívott egy nagyon különleges, kegyelmekkel teli szolgálatra, de egy rossz tapasztalat miatt nagyon elszomorodtam és azon gondolkodtam, hogy nem tudom lenne-e erőm ehhez és ott motoszkált a gondolataim közt, hogy feladjam. Ez az illető is volt már ilyen helyzetben, talán ezért, talán másért, de volt egy olyan érzésem, hogy ha valaki imádkozhatna értem (ha a mennyben van), akkor talán pont ő az, aki legjobban érti mit jelent ez és így megírtam neki egy újabb levelet. Ez ismét gyümölcsöt hozott, mert olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy ne kövessem el az ő hibáját. És úgy egyébként is valahogy onnantól kezdve rájöttem, hogy ha ad nekem az Úr egy hatalmas kegyelmet, akkor sértés visszautasítani és különben is, akkor is meg kell látnom a jót másokban ha elszomorítanak és megbántanak. Lelkiatya, szeretném a véleményét kérdezni erről. Nem tudom, rosszul tettem-e, amit tettem. Az atyákkal beszéltem már erről és ez is nagyon érdekes volt, hogy volt, aki először helytelenítette, de a legközelebbi találkozásunkkor azt mondta, úgy érezte, üzen neki Isten és azt mondja, hogy nekem van igazam. Eleve azért kezdtem bele ebbe és egy ideig kértem ennek a személynek az imáit, mert egy atyával beszélgettem erről és előbb ő nem akarta azt mondani, hogy bármit is tud, nem is nagyon tudott mit mondani, de lett egy sugallata, egy megérzése, hogy ez a személy üdvözült és ha nem is úgy kezelem mint egy kanonizált szentet, de kérhetem a segítségét. Bízom benne, hogy nem ítél el engem lelkiatyám. Nem volt bennem semmi rossz szándék, csak akkor is egy nehéz időszakon mentem keresztül, nagyon nehéz volt Jézushoz fordulnom, de még a kanonikus szentekkel is nagyon küzdelmes volt a kapcsolatom, mert az ellenség kísértett mindig és azt mondta, hogy engem Jézus nem szeret úgy mint őket. Valójában hozzájuk is azután tudtam jobban odafordulni, hogy megkértem ezt a személyt, imádkozzon értem, mert éppen az a tény, hogy Jézus őt is szereti és nem csak a glóriás kanonizált szenteket, éppen ez segített Jézus szeretetében hinnem. Elgondolkodtam sokszor. Ha az illető a mennyben van, akkor érthető, ami történt, de vajon miért ilyen különös módon segített nekem az Úr. Ha meg nem üdvözült, az egy elég rémisztő dolog, de akkor meg nem áll össze a kép, még ha lehetett is ez a gonosz kísértése, miért érte meg neki kísérteni engem valakivel, aki nem üdvözült, ha ez nekem olyan sokat segített az imában, a Jézushoz odafordulásban, hogy a liturgiára elmenjek, hogy Krisztus testében részesüljek, hogy egy kegyelmekkel teli szolgálatot elvégezzek. Az Úr pedig miért használna fel egy nem üdvözült személyt a megsegítésemre? Elképzelhető ez ha megvan az Úrnak az oka rá? Ön szerint ha rosszul tettem, amit tettem, akkor is megért engem az Úr és számít neki a sok jó, ami ebből származott? Van valami módja annak, hogy tudjam, a Szentlélektől jött-e vagy a kísértőtől? A legérdekesebb az egészben, hogy a kanonizált szentek esetében sokkal ritkábban volt sugallatom és persze éreztem, hogy meghallgatnak, de konkrét válaszokat sokkal ritkábban kaptam. Valójában mindvégig a Jézus iránti szeretetem vezérelt. Ne haragudjék rám, ha ezt itt nem illett megkérdeznem, de bízom benne, hogy elolvassa a levelem és elfogadom őszinte válaszát.
Semmi rosszat nem tett azzal, hogy ehhöz a nem kanonizált elhunythoz fordult. Azt érdemes megértenünk, hogy a szentek közbenjárása sem egyéni akció a részükről. Nem szabad olyan meseszerűen elgondolni, hogy ott ücsörögnek odafent, s ha valami földi feladat adódik, akkor akcióba lépnek és teljesítik a földi társaik kéréseit. Minden szentekhez szóló imádságunk az Úrhoz jut, valójában mindig ő az, aki segít. A szentek közbenjárása a hitünk része, de hogy ez hogyan működik odaát, azt nemigen tudhatjuk. Azt kell mondanom Önnek, hogy amikor ehhöz az elhunyt embertársához fordul, és válaszokat, segítségeket kap, voltaképpen saját magával beszélget, csak mindig megnyílik a mélyebb, igazabb lénye. Ez Isten ajándéka, amelynek közvetítője az a kapcsolat, amely Ön és ezen illető között van. Nem teszi tehát rosszul, ha ilyen eszközökkel él, de még jobban teszi, ha szentekhöz, az Istenszülőhöz és legjobban teszi, ha magához az Úrhoz fordul.
Kedves Lelkiatya.
Már egy ideje küzdök saját magammal és a féltékenység, irigység bűnével. Vagyis idáig úgy gondoltam. Munkahelyemen már egy ideje igazságtalanul bánnak velem. Nem kaptam béremelést, elvettek tőlem minden segítséget és annak adják folyamatosan aki hasonló pozícióban a dupláját keresi és mégsem érkezik soha semmit. Természetesen szóltam a felettesemnek de mondvacsinált kifogásokkal mindig elutasít. Sajnos e miatt gyakran felháborodok és haragot érzek ami aztán lelkiismeret furdaláshoz vezet. Nehezen tudom leküzdeni. Sokáig úgy gondoltam hogy irigy és féltékeny vagyok de én nem sajnálok semmit a kollégától. Nem azt akarom, hogy neki ne legyen csak fáj az igazságtalanság. Ön mit gondol erről? Bűn ilyenkor felháborodni? Rendszeresen imádkozom érettük de nem tudom hogy kezeljem ezeket az érzelmeket amiket kiváltanak belőlem. Válaszát előre is köszönöm.
Ilyen helyzetekben természetes a harag, a fölháborodás, de nem jogos. Értelmetlen, mert semmit nem segít, sem rajtam, sem a helyzeten, csak magamat mérgezem vele. De önmagától megjelenik, és kétségtelen, hogy nem könnyű kezelni. Dolgozni kell rajta. Megvan az ideje a szólásnak és megvan az ideje a hallgatásnak - mondja a Prédikátor (Préd 3,7). Kell tudni fölszólalni a saját érdekünkben, lehetőleg olyan helyen, ahol ez hatékony is, tehát annak a személynek elmondani a panaszt, aki ezen tud változtatni. De ha nem hallgatja meg a panaszt, akkor jobb hallgatni, elviselni az igazságtalanságot. Azt ezt kísérő érzelmeket érdemes meggyónni. Annak jele, hogy még nem tökéletes bennünk a szeretet. A gyónás azért is jó, mert megfelelő lelki környezetben ki tudja mondani magából az ember. Fontos, hogy legyen, akinek ezeket kendőzetlenül el tudja mondani valakinek, a házastársa, a legjobb barátja/barátnője, a lelkiatyja. Ha nem tudja kibeszélni, nagyon mérgező tud lenni. Ezeket az Önhöz legközelebb állóknak elmondani nem panaszkodás, hanem természetes szükséglet. Ez segít a harag kezelésében is.
Kedves Lekiatya, egy ismerősömnek meghalt a gyermeke. Nagyon régóta nem tartom vele a kapcsolatot, de ez az esemény annyira megérintett, hogy többször ( pár hónap alatt 3szor) jeleztem neki , hogy gondolok Rá ezekben a nehéz napokban. Szeretnék időnként írni neki, hogy tudja, hogy vele vagyok-fohászokkal- ebben a fájdalomban. Viszont, szinte mindig mikor erre gondolok...az a gondolat is előjön bennem, hogy de ezt most csak azért teszem, hogy én jól érezzem magam, mikor visszaír, hogy köszöni, jólesik neki?..Mert igazából elmondhatom a fohászokat, és kész...Isten akkor is meghallgatja, ha az ismerősömnek ezt nem mondom el, nem zavarom vele...Sokszor szinte úgy érzem, hogy ő van a fájdalomban, és még neki "kell, illik majd megköszönnie" , hogy gondoltam rá... Hogy most ez rólam szól, vagy őróla? Mintha kicsit én lennék valahogy "magasabb szinten" ezzel hogy, na látod, gondolok Rád ...Bocsánat, nem tudom, érthető-e ez a kérdés...Tehát, hogy mennyire önző dolog ez, vagy esetleg néha valóban lehet szükséges és vigasztaló a másiknak erről tudni...vagy mennyire kell-e ezen egyáltalán gondolkoznom?
Úgy érzem, ez eltúlzott önreflexió. Ez inkább félrevezető, jobb nem törődni vele. Ilyenek vagyunk, hogy sokszor megfeledkezünk az emberi kapcsolatainkról, s egy-egy szükséghelyzet mégis föleleveníti azt. Vagy úgy, hogy mi kerülünk nehéz helyzetbe, vagy úgy, hogy az embertársunk. Ilyenkor teljesen természetes, jogos és helyes, ha többet törődünk egymással. Azt javaslom, feledkezzék meg önmagáról. Nem az a fontos, hogy Önt hogyan ítélik meg, akár jól, akár rosszul. Az biztos, hogy ilyenkor sokat jelent, ha a nehéz helyzetben élő ember érzi a törődést, jólesik neki ha meghallgatják. Persze, ebben sem vagyunk egyformák. Erre figyelni kell, hogy a jószándékú törekvésem ne legyen tolakodó. Apró visszajelzésekből lehet azt érzékelni, hogy tudunk-e segíteni a meghallgatással, a szeretetjelzésekkel vagy sem. Úgyhogy azt tanácsolom, csak tegye, amit a szíve diktál, ezzel a zavaró gondolattal pedig ne is törődjék.
Milyen kötelességei vannak egy papnövendék barátnőjének?
Nem kis dolog ez! Papnövendékek esetében az udarlást kicsit nehézzé teszi, hogy mindjárt az elején arra lehet gondolni, hogy ebből házasság lehet, s vajon milyen papné válik majd ebből a kedves és szép leányból. Bár, hozzáteszem, hogy ez minden induló párkapcsolatnál szerepet kell, hogy kapjon, dehát a szerelem föllobbanásakor ez még annyira háttérbe szorul, hogy ekkor még nemigen gondolnak erre a fiatalok. Kispapok esetében azonban ez mégiscsak erőteljesebb. Persze, tegyük hozzá, a tapasztalat azt mutatja, hogy azért ilyen kapcsolatok esetén sem lesz mindegyikből házasság. Ennek ellenére a törekvés már kezdettől fogva jó, ha jelen van. Ezért tehát igen fontos és hasznos kérdést tett föl. Bár voltaképpen minden leánynak, akinek komoly udvarlója van, arra kell törekedni, hogy majd jó feleség, jó anya váljék belőle. (Természetesen a fiúknál ugyanez érvényes: jó férjjé, jó apává kell válniok.) Én azt tartom ideálisnak, ha a pap felesége is ugyanúgy hivatásának tekinti ezt a különleges életállapotát, mint a férje, persze, egészen más feladatokkal. Az mindig torzuláshoz vezet, ha a papfeleség akarna papi szerepeket fölvenni. Erre semmi szükség nincs, nem ilyenre kell készülni. Az általános, minden leányra vonatkozó feladatok mellett kiemelt lehet az imaélet komolyan vétele. Ha netán korábban ez nem alakult ki, az udvarlás idején a leánynak is bele kell tanulnia az egyház imádságaiba, lelkiélet törekvéseibe. Nagyon fontos, hogy neki is legyen lelkivezetője. Lehet ugyanaz, mint a neki udvarló kispapnak, de lehet más is. Hiszen lényeges, hogy a kedvesétől függetlenül alakítsa ki a maga lelkiéletét. Amikor már komoly a kapcsolat, a kispap 4-5-öd éves korára, akkor ezeknek a lányoknak is szerveznek képzést, lelkigyakorlatokat. Ezeken keresztül sok mindent el lehet még sajátítani, hiszen e rövid válaszban nem lehet mindenre kitérni. Én a legfontosabbnak a komolyan vett lelkiéletet tartom. Aztán, ha netán mégsem lesz belőle házasság, ez az időszak akkor is fontos és értékes része lesz az életének.
Tisztelt Lelkiatya!
Hogyan érezhetjük Isten jelenlétét az életünkben?
Nyilván helyes szándékkal tette föl a kérdést, mégis hadd igazítsam ki. Ugyanis nem volna helyes arra törekedni, hogy érezzük Isten jelenlétét. Érezni Isten közelségét, jelenlétét nem lehet. Isten nem része a teremtett világnak, legalábbis nem úgy, mint a teremtmények. Ha az Eucharisztiát érzem is az ajkamon, ott nem Isten jelenlétét érzem, hanem annak fizikai hordozóját, hatását. Tehát ne is akarjuk érezni Istent. Ha érzékelés szót használunk, az már kicsit jobban közelít a helyes megközelítéshöz, bár ezt sem tudnám célként megfogalmazni. Az érzékelés szó azért jobb, mert abban van bizonyos következtetés. Nem közvetlenül az érzékszerveim segítségével akarom megtapasztalni Isten közelségét, hanem a kísérő jelenségekből rakom magamban össze. De ehhöz már a hitemre is szükség van. Hit nélkül nem lehet érzékelni, sem akárcsak észrevenni Isten jelenlétét.
Azt mondom tehát, inkább ne tegyünk föl ilyen kérdéseket, ne keressük ezt az érzékelést, kivált ne keressünk ilyen érzéseket. Nem ez a cél. A cél az, hogy minél inkább Isten jelenlétében éljünk. De hogy erről milyen visszajelzést kapunk, ezt mennyire vesszük észre, mennyire tudatosul bennünk, ezt nem érdemes firtatni, mert teljesen félrevezetne. Ez Isten ajándéka, amely olykor megadatik. Annak nagyon örülhetünk, de ne kérjük, ne keressük, ne várjuk.
Kedves Lelkiatya!
Mi a hivatalos egyházi tanítás a kémiai kasztrációról?
Ha orvosi tanácsra, pl. rákbetegség kezelésére használják, akkor elfogadható. Olykor büntetésként, szexuális bűnözők esetében is használják, akár további bűncselekmények megelőzés érdekében is. Egyéb okot nem látok, ami indokolná vagy elfogadhatóvá tenné. Nem tudom, hogy született-e ebben a kérdésben hivatalos állásfoglalás, de erkölcsi okokból mindenképpen kerülendő. Nem ez a természetes megoldása az érzéki kísértések távoltartásának.
Kedves Lelkiatya!
Mi az oka annak, hogy rohamosan csökken a görögkatolikusok száma Magyarországon? Tudom, az egyik fő ok nyilván az, hogy ilyen időket élünk, amikor egyre kevesebben vallásosak, de úgy tapasztalom, hogy a mi esetünkben ennek csak nagyon kis ráhatása van a hívőszám csökkenésére.
Igen szomorú, ha Önnek ilyen tapasztalata van. Szerencsére, ez nem az egész országra jellemző. A legutóbbi statisztikai adatok szerint, amelyek valóban nem fényesek, a görögkatolikusok száma 10 év alatt 176 ezerről (2011) 165 ezerre (2022) változott. Ez 0,94 százalék csökkenést jelent, ami valóban nem örvendetes, de érdemes hozzávenni, hogy az össz lakosság csökkenését is, amely mellett ez mégsem olyan ijesztő érték. Magyarország lakossága az elmúlt tíz évben (2011-2022) 9,98 millióról 9,61 millióra változott. Ez 0,96 százalék csökkenés. Ha a két adatot összevetjük, akkor azt láthatjuk, hogy azért nem olyan erős különbség van a népesség és a bevallottan görögkatolikus hívek számának csökkenése között. Ezzel, persze, nem vígasztalni kell magunkat, csak a reális látáshoz hozzátartozik. Sajnos vannak egyre inkább elnéptelenedő parókiáink, de vannak gyarapodó, sőt újonnan születő közösségeink is. De nem a számokat kell nézni, hanem Krisztushoz és az ő Egyházához való hűségre kell törekednünk. Ez az igazi misszió, amely nem csak a papok és diakónusok, hanem minden megkeresztelt ember feladata.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy miért nem tudnak az életemből kikopni a bűneim? Mindig meggyónom és megbánom, tudom hogy Isten mindig megbocsát de azt is tudom hogy erőt is ad a bűn elleni küzdelemben. Mégis mindig ugyanazt gyónom (szerintem már az atya is meg tudna gyónni helyettem)... Mit gondol? Mit javasolna számomra? Válaszát előre is köszönöm Piroska
Ha nem gyónná meg, már régen elsüllyedt volna bennük. Azzal, hogy időről időre meggyónja, mindig új lehetőséget kap a fennmaradásra. Ennek kell örvendeni, nem az elbukásokon keseregni. Egyik egyiptomi atya egy kosarat adott oda a tanítványának, és azt mondta neki, hogy ebben a kosárban hozzon vizet a forrásból. Az engedelmes tanítvány megtette, de mire odaért hozzá, a víz mind elfolyt a kosárból. Majd újra azt mondta neki, hozz újra vizet. Megtette. Ez többször megismétlődött, mire a tanítvány kissé méltatlankodva kérdezte, hogy ez mire jó, hiszen semmi vizet nem tud hozni ebben a kosárban. De az atya azt mondta: Ez igaz, de nézd meg, a munkád során megtisztult a kosár. Így tisztul a lelkünk miközben látszólag eredmények nélkül küzdünk. Azt javaslom, kedves Piroska, hogy legyen türelmes. Isten irgalmas szeretetét nézze, ne a saját tehetetlenségét. Ez utóbbi dacára az előbbi értékessé teszi az Ön életét. Ebben kell bíznia, hinnie, és folytatni a küzdelmet.
Kedves Lelkiatya!
Az Istennek történő önátadásban hogyan érhetjük el a szeretetnek teljességét, ami a szentség? hogyan adjuk át egészen magunkat Jézusnak? Hogyan törekedjünk a Jézussal való életegységre? és hogyan tudunk ráhagyatkozni a mindenható Isten kegyelmére és emberszeretetére? Hogyan lehetünk szentek?
Köszönöm előre is válaszát! Editke
Kedves Editke! A válaszom minden itt föltett kérdésére az, hogy lépésenként. Ezek nagyszerű célkitűzések, de csak fokozatosan érhető el, nagy türelem kell hozzá. Nem lehet egyszerre nekifutni a rúdugrásnak. Alapvető tanács, hogy mindig egyet lépjünk tovább onnan, ahol vagyunk, csak lépjünk. A helybenmaradás, a visszacsúszás mindig kísért. Amíg azonban az ember lépni akar, még ha vissza is csúszik, még ha úgy is érzi egy lépés után kettő visszalépés következik, akkor is halad. És ezt a haladást tudja megáldani az Úr. A szeretet teljességét részletekben tudjuk elérni. Ha a hétköznapjainkban keressük a lehetőségét annak, hogy szeretetet adjunk. A Jézusnak való önátadásunk vágyát minden Szent Liturgiában, sőt, minden nagy szertartásunkban, amelyben van ekténia, többször is kifejezzük. A könyörgéssor végén ugyanis majdnem mindig szerepel: "...önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk." Ezt minden esetben komolyan kell venni. A ráfelelt: "Néked, Uram!" legyen valóban odaadó és őszinte válasz. A Jézussal való egységet azzal tudjuk gyakorolni, hogy minden tettünket az övéhöz igazítjuk. Azaz igyekszünk mindig azt tenni, amit ő tenne az adott élethelyzetben a mi helyünkben. A ráhagyatkozás elérésében az eddig említetteknél még erőteljesebben igaz, hogy ezt kérnünk kell. Gyakorolni is egy-egy nehezebb helyzetben, de ehhöz már nagyon kell az Isten segítsége. A szentség pedig végképp Isten ajándéka. Törekednünk kell rá, de ő fogja megadni. Magunk elérni sosem tudnánk. De tény, hogy nagy szükség van szentekre. Akiben fölmerül a gondolat, a késztetés, a vágy arra, hogy szent legyen, az már el is indult ezen az úton, annak már jó esélye van, hogy ezt meg is kapja, hiszen Isten indította el benne a vágyat és törekvést. Ezt írja Szent Pál a filippieknek: "Bízom is benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi (Fil 1,6).
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy miért dicséri meg az Úr Jézus a csaló ügyintézőt a Lk 16,1-13 példabeszédben? Nem értem mit akart mondani. Válaszát előre is köszönöm
Ez egy örök, nehéz kérdés. A Szentírás értelmezésénél mindig megfelelő bölcsességgel, úgy mondjuk, a megkülönböztetés képességével kell eljárnunk. Például a zsoltárok elemzésekor is, de valójában minden más, ó- és újszövetségi szöveg vizsgálatakor figyelnünk kell arra, hogy mi az adott szöveg igazi tanítása. Ennek a történetnek nyilván nem levonható tanulsága, hogy mi is csaljunk, amikor bajban vagyunk. Jézus olykor egészen erős képeket használ az igazi mondanivaló átadására. Ilyen például a hamis bíró és az özvegyasszony története: Lk 18,3-7. Jézus egy csirkefogó gazembert állít arra például, hogy ha ő is tudott igazságot tenni, akkor a Mennyei Atya még inkább. Ebben a történetben is arra mutat rá Jézus, mint maga meg is fogalmazza, hogy "a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál". Be kell látnunk, hogy ez a mi tapasztalatunk is. Jézus nem az ügyintéző erkölcsi magatartását vizsgálja. Ez az ember a maga eszközeivel ügyeskedik. Ez nyilván nem követendő. De levonhatjuk a ránk vonatkozó tanulságot, hogy mi pedig a mi eszközeinkkel ügyeskedjünk. Az ügyintéző mesterkedése hatékonynak bizonyult. Vajon a mi lelki törekvéseink, a missziós munkánk, a hitünk erősítése milyen hatékonysággal hoz eredményt? Amit a helyes értelmezés érdekében meg kell változtatnunk a példában, azt helyettesítsük be, s akkor értjük meg annak valódi üzenetét. Mi is legyünk ügyesek, okosak, hatékonyak a mi evangéliumi munkánkban, a mi eszközeinkkel!
Kedves Lelkiatya!
Ma láttam, hogy a római katolikusok szombaton ünneplik Csong Haszang Szent Pál és a többi koreai vértanútársának emlékét. Mit lehet ezekről a vértanúkról tudni? Már csak azért is érdekelne a történetük, mert nem nagyon hallunk távolkeleti szentekről a katolikus egyházban. A másik kérdésem pedig az lenne, hogy a görögkatolikus egyház hogyan viszonyul ezeknek a szenteknek a nyilvános ünnepléséhez? Mi is megtarthatnánk nyilvános ünnepüket?
Csak annyit tudok mondani (írni) róla, amit én is találtam a világhálón. Pl.: https://archiv.katolikus.hu/szentek2/SZENTEK/00000219.HTM
A Katolikus Egyház szentjeit értelemszerűen a görögkatolikusok is tisztelik. Viszont a naptárba nem könnyen kerülnek bele. Egyrészt azért, mert a keleti egyház a naptárán nagyon ritkán változtat. Persze, ha vannak új szentek, őket beveszik. De ahhoz, hogy a keleti egyházban is tisztelete legyen, meg kell írni az illető szent vagy szentek teljes officiumát, azaz, a zsolozsma szövegét, nem csak a tropárját, kontákját, hanem a vecsernyei és utrenyei szövegeket is. Ez történt Romzsa Tódor boldoggá avatása esetén, s ezen dolgoznak most Boldog Orosz Péter liturgikus tisztelete érdekében is. A tropárját és kontákját már megkaptuk, várjuk majd a teljes officiumát is.
