Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenhárom meg kilenc? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Szeretném tanácsát kérni. Elég hosszú lenne minden részletet leírnom, de talán a lényeget sikerül. Külföldön élünk férjemmel, 2 kisfiunkkal. Mi 46 év felettiek, a gyerekek picikék. ... Atya mit mondana erre nekünk? Hogyan tudunk jól dönteni? Tudom, ez nem lelki kérdés, mégis úgy gondolom, átlagos emberi “okosság” nem elég ehhez,bölcsebbnek kellene lennünk, Atya pedig sok bölcs tanácsot adott itt már embereknek. Kérem ne közölje egészében az írásomat. Köszönöm kedves Atya.
Én is azt tanácsolom Önöknek, hogy ne lépjen a férje olyan útra, amely felőrli az idegeit, amelytől fél, amelynek, ha vannak is kedvező részletei, de rossz érzéseket kelt benne. Arra, persze, szívesen bíztatom Önöket, hogy térjenek haza, itthon keressenek munkát. Véleményem szerint, ha nincsenek helyhez kötve, másutt is találhatnak állást Magyarországon, esetleg nem olyan beosztásban, mint szeretnének, de azért munkát lehet találni. Félni nem kell semmitől, sem az egészségyi szolgáltatásoktól, sem semmi mástól. Valójában a félelmeinkkel idézzük elő azokat a rossz eseményeket, amelyektől félünk. Bízzanak jobban az Úrban! Ezt tudom tanácsolni. Hittel imádkozzanak, és keressenek olyan állást, amelyet jó szívvel, nyugodt lélekkel el tudnak vállalni. Persze, kompromisszumokat mindig el kell tudni fogadni, de amit Ön leírt, az valóban túlzott tehernek látszik, nem érdemes fölvenni. Ezen a felületen sokan olvassák ezeket az élethelyzeteket. Hiszem, hogy többen is fognak Önökért imádkozni - én is ezt teszem -, hogy még idejében kapjanak jobb álláslehetőséget. Arra kérem, hogy amikor ez megtörténik, adjon nekem, nekünk erről jelzést, hogy sikerült-e. Az mindig jó dolog, ha az ember az imakéréseire visszajelzést is kap. Hiszem, hogy ez Önöknek sikerülni fog. Önök is imádkozzanak ezért hittel, és ezáltal nem csak az életük kerül rendes kerélvágásba, de a hitük is meg fog erősödni.
Kedves Lelkiatya! Imát szeretnék kérni a testvérem,Péter gyógyulásáért. Sokat betegeskedik az utóbbi időben. Görögkatolikusok vagyunk,de ő nem hisz igazán Istenben. Kérem, hordozza őt imáiban . Köszönöm. Isten áldja!
Imádkozom érte. S minden bizonnyal sokan mások is azok közül, akik olvassák e sorokat.
Kedves Lelkiatya! Tőlem érkezett a levél Júdásról. Azt értem, amit írt és köszönöm is a válaszát. Júdás kapcsán egy dolog van, amit nem értek. Azzal egyetértek, hogy a földi élettel kell foglalkozni, azzal, amit most tehetünk magunkért és másokért, de vajon Isten miért nem nyilatkoztatta ki teljesen egyértelműen, hogy Júdás üdvözült-e? Miért nem mondta el esetleg Jézus az apostoloknak a feltámadása után? Vagy miért nem közölte valahogy? Most bizonyára arra gondol, aki ezt olvassa, hogy mi értelme annak, hiszen már meghalt, nem lehet semmin változtatni és nekünk megvan a saját életünk. Bennem pont emiatt merült fel ez a kérdés. Ha Júdás elkárhozott, akkor ez esetleg lehetne egy elrettentő példa az utókornak, hogy lám, még az egyik apostola is a kárhozatra jutott, az ember figyeljen oda a tetteire, aki már Jézus követője tehát keresztény az sose mondjon le a hitéről, ne tagadja meg Jézust akármi történjék, ne helyezzen mást az élete középpontjába, amikor bűnbe esünk, akkor mindig kérjük Isten bocsánatát, tanuljunk Júdás hibájából. Hogy mindig figyeljünk a lelkünkre, még hosszú Krisztus-követés után is nagyon óvatosak legyünk mert ő is elárulta három év után és főleg, hogy higgyünk mindig a megbocsátásban, keressük Istent akármilyen bűnt követtünk is el, nehogy Júdás hibájába essünk, elveszítve az üdvösségünket. Ha Júdás a mennyben van vagy esetleg a tisztítótűzben, akkor meg pont az isteni irgalom egy szép bizonyítéka lehetne, reményt adna azoknak akiknek a szerettei önmaguktól vették el az életet, reményt adna a bűnös embereknek általában, hogy Isten bocsánata mindig elérhető és akkor is szeret minket, amikor mi nem is gondolnánk. Olvastam nemrég, hogy valaki nagyon súlyos bűnt követett el (gyilkosságot), a börtönben volt, ott kezdett Bibliát olvasni, megbánta, amit tett és elgondolkodott azon, hogy Júdásnak vajon megbocsátott-e Isten. Arra gondolt, hogy Júdásnak is szörnyű bűne volt és ő maga is szörnyű bűnt követett el. Mindkettő visszafordíthatatlan volt. Úgy érezte, hogy ha Júdás üdvözült, akkor az neki is erőt adna ahhoz, hogy hinni tudjon Isten megbocsátásában. Persze erre is lehet azt mondani, hogy az Júdástól független, ami igaz is, de én tényleg el tudok képzelni sok olyan helyzetet, amikor erőt adna egy embernek ha tudná, hogy Júdás üdvözült. Ha lenne erről biztos kinyilatkoztatás. Ez, amit most utóbb írtam szintén homályos nekem. Amikor valaki úgy érzi, hogy Júdás történetéből valahogy mégis erőt tud meríteni, amikor Júdás személye mégis valami jót tud kihozni számára egy rossz helyzetből vagy esetleg a hitét tudja kicsit növelni, ez most vajon egy Sátántól való dolog, amit Isten jóra használ fel, amennyiben Júdás a pokolban van vagy igazából ehhez semmi köze sem a Sátánnak, sem Istennek? Ebben is éppen azt nem értem, hogy ha Júdás a pokolba került, akkor miért engedi meg Isten, hogy valakinek az ő története segítség legyen és erőt adjon? Még ha az embernek a gondolatai nagy része saját magától jön is, Isten engedélyével történik minden, az is, ahogy az ember erőt nyer valamiből. Isten persze mindenből ki tudja hozni a jót, de ha Júdás nem üdvözült, akkor miért engedi Isten, hogy oly módon segítsen valakin az ő története mintha a mennyben lenne? Egyébként is őszintén mondtam, amiket itt leírtam, de bevallom, saját tapasztalat is vezetett oda, hogy ezen így elgondolkodtam....mert volt Júdás kapcsán rossz és jó tapasztalatom. Akármelyik is volt Istentől, nem értem, hogy az, amelyik nem Istentől való volt, azt Isten miért engedte meg. Ahogy a fent leírt esetet sem értem. Ha nem lenne saját tapasztalatom, akkor is érvényes lenne persze a kérdésem a fent leírt okokból. Azt megértem, hogy Isten nem akarja nekünk kinyilatkoztatni, hogy az emberek közül ki hova került halála után meg hogy pontosan mi történik akkor, de Júdás nem csak egy átlagember volt és még a híres emberek között sem csak egy a sok közül hanem Jézus apostola. Ebből a szempontból tanulságosabb lehet az ő esete mint valaki másé. Ön mit gondol mindezekről?
Sorai olvastán Jézusnak egyik példabeszéde jutott az eszembe. A dúsgazdag a pokolba került, a szegény Lázár meg a mennybe, Ábrahám kebelébe. Ekkor hangzott el Ábrahám szájából - persze, ez az Úr szavának közvetítése - hogy "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek." (Lk 16,31) Szép elgondolásaink lehetnek arról, hogyan volna hatékonyabb Isten üzenete az emberekhöz. Vélhetően Isten maga a legtökéletesebbet választotta ki, ami hatékonyabb, mint amit mi ki tudnánk találni. Érdekes gondolat, hogy ha Júdás sorsa ismert volna az emberiség előtt, akkor az talán nagyobb buzgóságra serkentené őket. Nyilván én sem tudom, hogy Isten miért ezt a megoldást választotta, de a magam egyszerű, emberi gondolataival a következő cáfolatot tudom Önnek megfogalmazni. Az igaz lehet, hogy ha Júdás elkárhozása ismert volna, akkor az sokakat lehet, hogy jobban elriasztana a pokoltól, és emiatt jobban kerülné a bűnöket. Voltak korok, amikor az Egyház jobban használta ezt az utat, és azért festett félelmetes képeket a pokolról, hogy attól elriassza az embereket. Ma már ezt nem tesszük, mert sokkal többet ér, ha fölismerjük Isten szeretetét, és az vezet minket a tetteinkben, nem pedig a pokoltól való félelem. Erre mondhatja Ön, hogy akkor meg épp azért volna jó föltárni, hogy még Júdás is üdvözült - ha valóban ez történt -, mert ez serkentené az embereket nagyobb szeretetre Isten iránt. Erre meg azt mondom, hogy ugyanakkor ez sokakban azt a lazaságot eredményezhetné, hogy ha Júdás is üdvözült, akkor én meg miért félnék az ítélettől: nyugodtan vétkezhetem. Minden bizonnyal az Úr elegendő ismeretet adott át nekünk ahhoz, hogy fölismerjük, hogyan kell helyesen élnünk. De mint ahogyan a példabeszéldben szereplő dúsgazdag és a testvérei nem használták föl Isten üzeneteit Mózesen és a prófétákon keresztül, úgy a mai ember is elengedi a füle mellett ezeket a nagyon fontos isteni üzeneteket (például magát az Evangéliumot), amelyek elvezethetnék őt az örök boldogságra. Arra is rákérdezett, hogy ha Júdás a pokolra került, akkor miért engedi Isten, hogy valakinek az ő története segítséget adjon. Igen, ez is nehezen érthető számunkra, hogy számtalan esetben Isten a legrosszabb dolgokból is ki tud hozni valami jót. Ez az ő hatalma. Ami, persze, nem hitelesíti azt a rosszat, amit ő jóra használt föl. Sokszor emlegetett példám, hogy ha valaki egy megerőszakolásból fogan meg, és így születik a világra, akkor azt az embert egészen bizonyosan akarta Isten, hiszen véletlenül senkisem születik a világra. De hogy azt a szörnyű bűnt akarta volna, aminek következménye lett ennek az életnek a megfoganása, az is teljesen bizonyos. Itt megáll a mi emberi logikánk. Isten tehát ki tud hozni a rosszból is jót, de ez nem késztethet minket arra, hogy szándékosan vagy akárcsak közömbösségből rosszat tegyünk. Ahogy említettem, Isten szabadon hagy minket gondolkodni. Lehetnek jó és rossz gondolataink. Ezek a mi felelősségünket terhelik. Mivel Isten tiszteletben tartja a mi szabadságunkat, gondolhatunk jót is, rosszat is. Isten egyiket sem akadályozza meg. A mi dolgunk, hogy keressük a jót és kerüljük a rosszat. Ebben segít minket Isten, ha kérjük és törekszünk is arra, hogy együttműködjünk vele.
Kedves Lelkiatya! Szeretnék én is azoknak üzenni, akik a csúnya beszéd ellen küzdenek. Az én helyzetem ugyan kicsit más volt, de talán ez is hasonló, mert szavakról van szó: sajnos sokszor hiába vettem Isten nevét, valahogy már szokás is lett nálam, kimondtam akkor is amikor nem kellett volna. Nem káromkodva, de kimondtam amikor nem is igazán volt rá szükség és igazi átgondolás nélkül. Nekem alapvetően az ima segített, kértem az imában, hogy megtisztulhassak ettől a bűnömtől és Isten kegyelmének hála ma már egyáltalán nem jellemző rám ez. Kellett az is hozzá, hogy akarjam ezt elhagyni meg figyeljek oda amikor tudok, de szerintem az én esetemben az imának is volt akkora szerepe mint az én igyekezetemnek. Meg végül is biztos hogy kell az akarat is, én is igyekeztem, de hiába akarnék leküzdeni akármilyen bűnt, ha Isten nem akarná megadni ezt a kegyelmet vagy imában nem kérném. Csak azért akartam ezt említeni, mert szerintem ez kicsit lehet kevesebb hangsúlyt kapott eddig itt az oldalon. Őszintén szólva nem ez az egy bűn az, amitől Isten megtisztított, de én mindegyikre úgy gondolok, hogy kegyelem nélkül nem ment volna. Egy ideig csak annyi történt, hogy én magam igyekeztem küzdeni és valamikor ellenálltam a kísértéseknek és valamikor nem, persze az is Isten ajándéka volt, de az, hogy teljesen megtisztuljak ezektől, az meg főleg az övé.
Köszönjük szépen. Közzéteszem ezt a tapasztalatot is.
Tanúságtétel a csúnya beszéd ellen. Volt egy férfi ismerősöm, férfi, aki szintén le akart szokni a csúnya szavakról. Ő, azt tette, hogy beíratkozott egy énekkarba, valami népdalkör, mondván, hogy ez is motiválja:" nem illik így beszélni, aki kórusba jár". Aztán, azonosan hangzó szavakat talált ki. Bocsánat a gondolati bűnökért, meg a mögé gondolásért: "dúrva anyját", "odaszexuáltam a kezem" stb. És leszokott róla egy idő után. Nem vallásos. Én magam is, szoktam, mert jól hangzik. Én elmondok akkor magamban egy Üdvözlégyet, hát a 4x5 tizedes rózsafüzér, volt, hogy kijött aznap. Elhagyni szerintem teljesen nem lehet, a csúnya szavakat,de lényegesen lehet csökkenteni a számukat. Illetve szókincs gyarapítással, kevés szavunk van, amit nem tudunk kimondani, odamondjuk azt a bizonyost. Nem tudom, versolvasás, vagy, szinonima szótár, választékosan beszélni. Tudatosan kerülni akár élő társaságot, akár a médiát, akármit ahol úgy beszélnek. Nekem ezek jöttek be.
Köszönjük. Ezt közzéteszem, hogy más is olvashassa.
Kedves Lelkiatya! Én csak szeretném megköszönni a válaszát a próbaidős munkámmal kapcsolatban,és úgy fogok tenni,ahogy javasolta. Ha Isten is úgy akarja,hamarabb találok majd mást,és akkor nem kell felmondási időt töltenem,hisz próbaidő alatt nincs ilyen. Ami viszont a templomot illeti,azt nem tudom megígérni. Őszintén sajnálom. Soha nem a társaságért jártam templomba -én ott is egyedül voltam-,Jézussal most is beszélgetek,a gondolataimban van nappal,és Vele alszom,a párnám alatt lévő kereszttel… De Isten folyton próbára tesz,nemcsak az életben,de a munkában is. Azt kértem adja meg nekem,ami a legjobb nekem. Hát ez lenne az? Vagy tán ez a büntetésem,mert nem tartottam be az ígéretem? De akkor hol az az igazság,hogy -- ha hűtlenek vagyunk is ,Ő hű marad,mert Ő magát meg nem tagadhatja--? Nem számonkérés ez,csak a saját elkeseredésem… Ha egy sebet nem kezel senki,mert olyan helyen van,amit már sem más,sem önmaga nem ér el,az bizony elmérgesedik,és örökre gyógyíthatatlanná válik...
Annyit mondhatok Önnek, és ez nagyon fontos, hogy sohasem szabad belelátni a dolgainkba Isten büntetését. Ezek csak a mi gondolataink. Isten sohasem büntet. Olykor meghagyja, hogy elviseljük tetteink következményét, de az nem büntetés. Ha valaki este alaposan felöntött a garatra, a másnapi macskajaj nem Isten büntetése. Ugyanakkor azt is szeretném Önnek mondani, hogy bizony, közösségre, közösségi élményekre van szüksége. Az elmúlt évek tapasztalatai során kialakulhatott Önben, hogy jobb egyedül - persze, nem jobb, csak kényelmesebbnek tűnik! - de ez nem jó irány. Önnek kell keresnie a közösséget. Persze, hogy nem a társaságért megyünk a templomba. Ezt nagyon jól látja. De a közösségi ima nem társasági esemény, hanem mély Isten-tapasztalat, aki maga is a Szentháromságos közösségben él. Ez a közösségi kapcsolódásunk lehet nagyon sokféle, de nem szabad kihagyni az életünkből. Sok keserűséget, kudarcot élt meg, s az az érzésem, hogy ezek egy része éppen erre az elzárkózásra vezethető vissza. Nem közvetlenül, nem kimutatható módon, de a mélyebb összefüggésekben. Javaslom a gyónást is, egy kiadós beszélgetést egy lelkiatyával. De a legalább vasárnapi szentmisét / Szent Liturgiát nagyon erősen ajánlom Önnek. Higgye el, nagy szüksége van rá. Imádkozom Önért.
Kedves Lelkiatya! Kicsit tartok attól, hogy feleslegesen kérdezek és nem lehet megválaszolni a kérdésem, de azért megpróbálom, mert nagyon nehéz ezt megértenem. Mi katolikusok szoktunk olyat, hogy imádkozunk az elhunytak lelkéért. Talán furcsán hangzik, de én olyanról is hallottam, olvastam, hogy valakik még Júdás üdvösségéért is imádkoznak. Először ortodox keresztényektől hallottam ezt, hogy bizonyos szerzetesek megteszik és utána 1-2 katolikus oldalon is láttam példát arra (amerikai oldalak), hogy az illető hívő vagy levelet írt egy atyának és tőle kérdezte, imádkozhat-e Júdásért (az atya igent mondott) vagy egyszerűen csak leírta valaki valahol, hogy ő fog. Eddig nem csináltam ilyet, de tegnap több dolog miatt is a figyelmem Júdásra irányult és volt bennem egy sugallat, egy megérzés vagy nem tudom minek mondjam, hogy imádkozzak érte. Pontosabban valahogy úgy volt, hogy azon gondolkodtam, biztos nem üdvözült, biztos a Pokolban van és akkor jött egy sugallat, hogy akkor ha én így gondolom, ha így van, imádkozzak érte. Egyébként éppen ezelőtt részben más téma kapcsán kerestem valamit a youtube-on. Beírtam egy nem Júdáshoz kapcsolódó keresést. Nos, mint írtam, közben gondolkodtam Júdás kapcsán. Jött a sugallat. Azután nem kezdtem imádkozni, de az egyik katolikus videó, amit az eredeti kérdésem kapcsán találtam, pont arról szólt, hogy Isten hogy viszonyul az öngyilkossághoz, hogy lehet esetleg mégis remény az öngyilkosok számára, egy atya beszélt benne a nagymamájáról, aki öngyilkos lett, hogy hogyan kapott egy másik atyától utasítást, hogy imádkozzon érte, hogyan derült ki neki, hogy üdvözült, bizonyos szentek mit mondtak az isteni megbocsátás és üdvösség kapcsán, és hogy ez az egész hogy vezetett el ahhoz, hogy pap lett belőle. Nem tudom, hogy ez véletlen egybeesés-e, de érdekes, hogy pont úgy jött ki a lépés, hogy azután talált meg ez a videó, miután Júdásra gondoltam. A videóban egy szó sem esett Júdásról, de kapcsolódott a megbocsátáshoz, ez tény. Persze mivel mind2 a megbocsátás témája, csak a videót magam miatt kerestem, a sugallat meg Júdás miatt jött, ez így egybeesik, de akkor is érdekes. Bevallom, mikor ezt néztem, akkor is úgy elgondolkodtam, mikor ez az atya beszélt arról, hogy imádkozott a nagymamájáért és hogy van remény és van értelme imádkozni azokért is, akik elvették a saját életüket, akkor volt egy olyan érzésem, hogy tegyem meg én is Júdásért. Megtettem végül.....tele bizonytalansággal a szívemben, féltem, hogy rosszul teszem, de azóta is azon kattogok, hogy nem tudom megérteni. Mint írtam, másoknak is volt már olyan sugallata, olyan szándéka, hogy imádkozzon érte. Elvileg Júdás nem üdvözült, vagy legalábbis nagyon sokan nagyon szigorúan és kategorikusan azt mondják, hogy nem. A szentek között mondjuk többféle meglátás is van, néhányan azt mondták, hogy látomásuk volt a tisztítótűzről és Júdást is látták ott, de ez a ritkább vélemény. Szóval azt nem tudom megérteni, hogy ha tényleg nem üdvözült, ahogy elvileg maga Jézus mondta a Szentírásban meg igazából néhány szentnek, akkor miért lehet mégis az, hogy néhányaknak van egy olyan szándéka, hogy imádkozzon érte? Persze van szabad akarat, de amikor egy keresztény ember imádkozik valakiért, azért abban benne van a Szentlélek sugallata, nem? Szerintem nincs ima isteni sugallat nélkül. Nem vagyok tévedhetetlen, az igaz. Azt nem tudom elképzelni, hogy a Sátántól lenne ez mert ő sosem akarna imádságra késztetni minket, ez ellentétes az akaratával. Ráadásul Júdás kapcsán szerintem még jobban érvényes minden, ami egyébként is érvényes, hiszen amikor az ember imádkozik, akkor azért teszi, mert azért valamilyen szinten hisz Istenben, akarja még a vele való kapcsolatot, azért még tud remélni, nem akar elfordulni tőle, bízik a megbocsátásában és amúgy is szép másokért imádkozni, de szerintem ha valaki Júdásért imádkozik, akkor az már egy magasabb szintje annak, hogy hisz az isteni irgalomban. Júdást a fél világ megveti és utálja és nagyon sokan biztosra veszik, hogy elkárhozott. Amikor valaki Júdásért imádkozik, akkor valahol az van benne ebben, hogy "Isten irgalma olyan végtelen, hogy még neki is van megbocsátás" vagy hogy még az iránt is érdemes egy jó gesztust tenni, jelen esetben az imában, akit mások megvetnek, aki ezt a legkevésbé szokta megkapni. Mintha Isten kiválasztana bizonyos embereket erre, hogy tudjanak még jobban bízni az ő irgalmasságában, legyen bennük még több együttérzés és imádkozzanak ezért az apostolért, aki elvette saját életét. Bizonytalan voltam mikor imádkoztam érte, elismerem, de valahol mintha mégis ez lenne pedig benne, amit leírtam. De egy ilyen jó dolog meg csak Istentől származhat, nem? Az ima eleve csak tőle jöhet, a szándék. De ez meg elvileg ellentmond annak, amit sokan mondanak, hogy Jézus megjelent szenteknek és olyan dolgokat mondott, ami lehet nem mondta ki szó szerint, hogy Júdás elkárhozott, de ez olvasható ki belőle vagy nagyon közel áll ahhoz más. De ha meg a Pokolban lenne, miért helyezné Isten bizonyos emberek szívére, hogy imádkozzanak érte? Annak nem látom semmi értelmét mert az úgyse változtatna a sorsán, elvileg nem mehetne a pokolból a mennybe. Félreértés ne essék, nem felmagasztalni akartam azokat, akik imádkoznak érte, csak azt akartam mondani, hogy valahogy ebben az isteni irgalmasságba vetett nagy bizalom van ott. Bennem is volt egy ilyen, persze jó szándékból. Ami engem illet, azóta sem tudok békésen arra gondolni, hogy jól tettem, amit tettem, bár az ima nem tudom lehet-e bármikor is rossz, és megérteni főleg nem tudom, képtelen vagyok rá, hogy ez az egész hogy egyeztethető össze. Azt nem tudjuk itt eldönteni, hogy Júdás üdvözült-e, de már az is segítene ha valahogy a logikáját meg tudnám érteni az egésznek és valahogy érteném azt, ami számomra ellentmondásos. Bízom benne, hogy nincs olyan ima, ami rossz lenne és amiért Isten haragudna rám.....remélem.....
Ha valami az eszünkbe jut, ennek három forrása lehet. Isten készteti a gondolatot, vagy a sátán kísértéseként kerül az elménkbe, vagy egész egyszerűen csak eszünkbe jut, magunktól, nem kell semmi egyéb mélyebb eredetet keresni benne. Ez utóbbi az esetek 95%-a vagy több. Hogy valakinek eszébe jut imádkozni, más meg úgy gondolja, hogy ez felesleges (a kárhozottakért hiábavaló az imádság - csak nem tudjuk, kik azok), ez semmi mást nem igazol, mint azt, hogy erről a kérdésről ki így, ki úgy gondolkodik. Jézus seholsem mondta, hogy Júdás bizonyosan elkárhozott. A szavaiból ugyan gondolhatunk erre, mert azt mondta róla, hogy "jobb lett volna, ha meg sem születik" (Mt 26,24). Ez nagyon kemény beszéd, az Egyház azonban mégsem mondta ki, hogy bizonyosan elkárhozott. Éppen az Isten végtelen irgalma miatt. Úgyhogy szabad Júdásért imádkozni, mint ahogyan szabad Hitlerért meg Sztálinért meg más elvetemült alakokért is. Ez nem annyira elvi kérdés, mint inkább gyakorlati. Isten irgalma sokkal nagyobb annál, mint amit mi valaha is el tudnánk képzelni, a mi gondolatainkat messze felülmúlja. Ha szeretne, hát nyugodtan imádkozzék Júdásért vagy a történelem bármely más alakjáért. Igen sokan voltak. Én mindenesetre úgy gondolom, azokért érdemes inkább imádkozni, akiket ismerünk, akik közel állnak hozzánk. Ezáltal ugyanis a velük való szeretetkapcsolatunk is erősödik. Annak nem sok értelmét látom, hogy régvolt emberekkel ilyen lelki, szeretet kapcsolatot ápoljunk. De nem helytelen értük imádkozni, az kimondható.
Tisztelt Lelkiatya! ... beszélgettünk és egy nálam idősebb ember olyan poént mondott ami szerintem káromló nevető helyzetet eredményezett és elsőre én lefagytam nem akartam túl szigorú lenni vagy megítélni ezt az embert. ... Próbálom sokszor humorosan, kedvesen de határozottan hàtha a másik észreveszi magát de nem kellene keményebbnek lennem? Szabad ezután ilyen emberekkel kedvesnek lenni jópofának vagy inkább éreztessem vele passzivitással nem tetszésemet? A válaszát, segítséhét köszönöm. Az egész kérdést kérem ne tegye ki.
Nem hiszem, hogy ennél keményebbnek kellene lennie. Legyen inkább megértőbb. Ha egy Istent nem ismerő ember használ káromló szavakat, az neki sokkal kevésbé súlyos bűn, mint amikor egy keresztény ember tesz ilyet. Ezért valóban nem kell megítélni, nem tudni, hogy mi vezeti őt ebben. (Néha azt érzem, még a káromkodás is egyfajta ima, hiszen Istent emlegeti, Istent hívja, csak nagyon rosszul csinálja. Isten az ilyen emberekre is figyel!) Jól teszi, ha próbálja hol tréfásan, hol komolyan jelezni, hogy ez azért mégsem helyes. (Tehát nem azt mondom, hogy neki nem bűn, de nem látunk bele, hogy mennyire.) És ha úgy érzi, nincs foganatja, nem érdemes tovább viaskodni vele. Hogy imádkozik az illetőért, az nagyon jó. De nem dolgunk megváltoztatni a másik embert. A missziós felelősségünk inkább abban áll, hogy Isten szeretetét megértessük velük, nem pedig az, hogy ne kövessenek el bűnt.
Kedves Lelkiatya! Szeretném a segítségét kérni, kérem segítsen nekem helyesen látni a dolgokat és így helyesen dönteni. Próbaidős vagyok az új munkahelyemen, amire két évig vártam, hogy üresedés legyen. Miután beadtam a pályázatomat minden nap imádkoztam Jabec imájával: Bárcsak megáldanál engem Istenem, kiterjesztenéd határomat,-- nekem adnád az áhított állást --,velem lennél, hogy ne érjen semmi bántódás. Kértem Istent, adja meg, ami a legjobb nekem. Megkaptam az állást, hihetetlen boldog voltam és hálás Istennek, mert megadta amit kértem. Deén nem tartottam be a Neki tett ígéretem, miszerint visszatérek a házába, a templomába is. Nagy reményekkel jöttem az új helyre, de csalódtam és már nem tudom, jó helyen vagyok-e. Szakmailag fejlődni szerettem volna, de számomra kiderült, itt sokkal kevesebbet tehetek, mint eddig bárhol. A munkám egy szegmensét, amit nagyon szeretek, ezért is szakvizsgáztam belőle,a közvetlen főnököm szemében: – nem hozzáadott értéke a munkámnak--. Egy világ omlott össze bennem. Értéktelennek és haszontalannak éreztem magam. Később ugyan elnézést kért,de én nem tudok mit kezdeni vele,mert még most is hallom a szvait. Azt mondta,látja,nehezen engedem el a dolgokat,ezért betett abba a skatulyába. Nem jelölt ki nekem feladatot és tehetetlennek és feleslegesnek érzem magam,miközben folyton szurkálódik. Olyanokat mond négy szem közti beszélgetéseken,hogy van egy kolléganő,akivel senki sem jön ki,és nekem az itt maradásom feltétele,hogy jóban leszek vele. A kapott fizetésemért,vagy megszokom,vagy megszököm. A vezetőséggel csak rajta keresztül történjen a kommunikáció,mert ők nem mindenkihez alacsonyodnak le. Azért hozzátette,ne vegyem magamra. De mégis nekem mondta. Azt is mondta,hogy a próbaidő azért van,hogy összecsiszolódjunk,és,hogy ez a munkahely előttem is létezett és utánam is létezni fog. Kiválaszthatott volna egy szőke,nőies méretekkel rendelkezőt – bocsánat,ő nem így mondta,de azt nem írhatom le–és kevesebb tapasztalattal rendelkezőt,akinek jóval kevesebb bért kell fizetni. Bizony emiatt,amúgy is óriási lelkifurdalásom van,nem merem elmondani senkinek mennyit keresek. Nagyon bánt,mert az eddigi bérem háromszorosáért nem dolgozhatok úgy,ahogy azelőtt jóval kevesebbért. Azért vagyok itt,egy kollégát,akivel jól ki kell jöjjek,támogassam döntésképtelenségében,aki ráadásul neurotikus. Nem tudom mitévő legyek,a próbaidőm december végéig szól,és döntenem kellene,különben csapdába esem. Tudom,a legtöbb embert a pénz motiválja egy munkahelyen maradásnál,de én ennél kevesebbel is beérem,nincsenek igényeim. Ha el is veszítem,ez a három hónap arra szolgált,hogy az adósságomat rendezni tudom,anélkül,hogy egy újabb hitelt kellene felvennem. Sajnos az életem,ha életnek lehet ezt nevezni,nem leányregény. Az sincsen rendbe,de erről nem írhatok,mert túl fájdalmas,és igazából szégyellem is. Csak annyit írnék róla,hogy régen,nagyon régen nem ragaszkodom már az élethez. Nincs senkim akire támaszkodhatnék,nincs senki,aki segítene talpra állni. Olyan vagyok,ahogy József Attila írta az Egyedül c. versében: Egyedül fogok én állni a világon. Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom. Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,Aki szenvedésben csókot csókra adjon. Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,Aki büszke arra, hogy mellette állok. Aki míg én alszom őrködik könnyezve,És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve. Aki szeret engem, aki meghal értem, S még akkor is szeret örök-visszatérten. S nem fog borulni le rám senkise sírva,Ha majd távozom az örök-néma sírba.
Be kell látnia, hogy itt nem fog tudni sokáig megmaradni. Mérje föl, hogy mennyit bír ki itt, s a magasabb fizetés miatt egy ideig próbáljon meg tűrni. De ez egyetlen évnél semmiképp se legyen több, inkább kevesebb. Ha azzal a tudattal él és dolgozik ott, hogy eleve tudja, hogy mikor fog onnan kilépni, meglátja, könnyebb lesz elviselni az igazságtalanságokat. És már közben keressen új munkahelyet. Persze, erről semmi szükség, hogy bárkinek is beszéljen. A magasabb fizetés miatt nem éri meg, hogy pszichésen kikészüljön. Szóval, azt javaslom, bírja ki akár fél lábon állva is, aztán mielőbb lépjen tovább. Magányosságát pedig azzal tudja enyhíteni, ha rendszeresen eljár a templomi szertartásokra. Ott Krisztussal találkozik, máris nem magányos. Majd pedig igyekezzék minél több jót tenni, önkénteskedni. De nem a társaság miatt, hanem azért, hogy értékesebbé váljék az élete. Ugyanakkor mindezek közben magányának keserűsége is csökken, de ne ez legyen a cél, ez csak a megváltozott életmódjának a mellékterméke.
Tisztelt Lelkiatya! Hallottam már olyat, hogy: -Ma már környezetvédelmi okokból az evésben való mértéktelenség is súlyos bűnnek számít -és hogy ne együnk halat, mert egyrészt emiatt nehezebb helyzetbe kerülnek a halászatból élő népek,és mert a halászat jelenlegi módja állatkínzásnak minősül. Ezek a dolgok tényleg így vannak? Válaszát előre is köszönöm.
Hogy mennyire súlyos bűn, azt embere válogatja. Ha valaki többet eszik a kelleténél, az nem helyes, de nem tekinthető súlyos bűnnek. Ha valaki rászokik arra, hogy rendszeresen falánk módon étkezik, kivált, ha ezzel az egészségét súlyosan veszélyezteti, az már leht komolyabb bűn. Aztán vannak evés-függők, akik képtelenek szabadulni ettől a rossz tulajdonságuktól. Ott megint másként jelentkezik a felelősség. Hogy ne leheten halat enni, ez tiszta butaság. Annyi igaz, hogy ma az állattartás sokszor embertelen (hogy állattalan, azt nem szoktuk mondani). De ez az állattartók bűne, nem pedig azé, aki csak így tud hús vagy hal eledelekhöz jutni. A személyes bűn az étkezés módjában és mértékében jelentkezik.
Kedves Lelkiatya! A lelkemben úgy érzem, hogy nagy szükségem van a gyónásra, de berekedtem és alig van hangom. Elfogadja az Úr, ha a lelkemben gyónok neki, ameddig a hangom helyreáll? Dóra
Elfogadja, de az nem gyónás. A föloldozást csak a pap adhatja meg, illetve közvetítheti. Elemehet úgy is gyónni, hogy viszi magával egy papíron az arra írt bűneit. Fölülre ráírja, hogy most nem tud beszélni, de leírva hozta a bűneit. Kéri a feloldozást. Kicsit szokatlan, igaz, de lehet így is gyónni. S ha a pap veszi a lapot, akkor ennek alapján feloldozhatja. A rekedtség ne legyen indok arra, hogy kihagyja a gyónást.
Kedves Lelkiatya, Sokat csúnyán beszélek, amikor ideges vagyok, és ez nagyon zavar, de nem megy a leszokás róla. Korábban kicsit mindig megítéltem azokat, akik csúnyán beszélnek, és bár 20 évig ilyen környezetben voltam, mostanára ( 1-2 éve) szoktam rá magam is. És nemhogy egyre kevesebbet beszélnék csúnyán mérgemben, hanem inkább többet sajnos. Úgy érzem, a JóIsten tanítása is ez, hogy lám, ne ítélkezzek,hiszen magam is bele estem a csapdába. Rettenetesen zavar, és nagyon szégyenlem.Viszont, hogy tudok belőle kijönni?
Egyrészt valóban fontos tanulság, hogy soha ne ítélkezzünk. Nem tudjuk, hogy ki miért olyan, amilyen, akkor milyen jogom ítélném meg őt. Az Ön élethelyzetében is egyfajta önkéntelen rárakódás a viselkedésére. Ha a környezetében sok ilyet hall, óhatatlanul a szókincsévé válik. Ugyanettől szenvedtek annak idején a hadseregben a kispapok. A leszokás nem lehetetlen. Azt javaslom, hogy valami látható dologhoz kösse a szándékát. Mondok egy példát: amikor kiejt a száján egy csúnya szót, üssön a szájára. Ez egy olyan gesztus, ami erőteljesen érzékelhető, adott esetben megszégyenítő is. Vagy megteheti, hogy bármikor kicsúszik a száján ilyen szó, azon nyomban bocsánatot kér a körülállóktól - még ha azok ezt egyáltalán nem igénylik is, sőt, talán inkább nevetségesnek tartják - és keres helyette egy másikat. Amíg csak láthatatlanul, mintegy a függöny mögött küzd, az olyan, mintha a ködöt csapkodná, nincs foganatja. Valamihöz kötni kell, akkor hatékonyabb a harc. Meglátja, sikerülni fog. Persze, kérje hozzá a védőangyalát, az Istenszülőt, vagy magát a Szentlelket ehhöz a törekvéséhöz.
Kedves Lelkiatya! Amikor imádkozom rokonaimért, sokszor van olyan, hogy úgy fogalmazok, hogy kérlek Uram X-ért, meg Y-ért...de elsősorban Z-ért. Például imádkozom férjem és az én családomért, de valahogy mindig az én családtagjaimat előbbre veszem, és ők vannak az "elsősorban" kérésnél. És, ha mondjuk a férjem testvéreire már nincs időm, akkor őket csak úgy egybeveszem, hogy "és a férjem testvéreiért is"...Ez azért is van talán, mert egyik családdal sem olyan nagyon jó a kapcsolatunk, de én mélyen, belül azt szeretném, hogy az én családommal mégiscsak jobb legyen...Ez persze, nagyon csúnya dolog tőlem, és személyválogatás is...meg ki tudja mi még. Talán az is, hogy szeretném, ha férjem pozitívabb véleménnyel lenne róluk, az én testvéreimről ( merthát mégiscsak az én rokonaim, s szeretném nagyobbnak látni őket férjem szemében). Bocsánatot is kérek emiatt Istentől. Mégis, legközelebb is így csinálom...És ha nem is mondom ki így szó szerint, a szívemben, gondolatomban mégis így van, hogy az én oldalamat veszem előre, őket tartom úgymond fontosabbnak, hogy imádkozzam értük. Régóta van ez eképpen, de csak mostanában tudatosult bennem ennyire tisztán. Hogyan tudom ezt a dolgot a helyes irányba terelni? Egyáltalán, ilyen szívvel, ami ennyire féltékeny vagy irigy vagy önző, imádkozhatok én értük?
Hosszan gondolkodtam azon, amit kérdezett. Arra jutottam, hogy jobban teszi, ha a férje rokonaiért többet imádkozik, ha velük kezdi, s a saját szeretteiért kevesebbet. Ugyanis ez utóbbi úgyis sokkal intenzívebb. Ha kevesebb is jut rájuk, azt sokkal mélyebben tudja megélni. Hogy úgy mondjam, abból kevesebb is elég. Persze, az imát nem lehet rőffel mérni. De épp a szeretet parancsa miatt jobban teszi, ha erőteljesebben törekszik azok szeretetére, akiket nehezebb szeretni, mint azokkal tartani a belső, lelki kapcsolatot, akikkel ez amúgy is megvan. Azonban ennél fontosabbat mondok. Hogy ez "mostanában tudatosult" Önben, ez világos jele annak, hogy fejlődik a hitben. Ez a fölismerése arra kell, hogy késztesse Önt, hogy nagyobb és céltudatosabb erőfeszítéseket tegyen a szeretete növelésére. Ahogy írtam, nyilván azok felé, akiket nehezebb szeretni. Ez a helyes irány. Hogy nem sikerül tiszta szívből, ezen ne csodálkozzék. Még igen messze van a tökéletestől. De törekedni azért érdemes rá.
Kedves Lelkiatya! Talán feleslegesen ezen gondolkodnom, de tényleg kíváncsi vagyok: a "kipurcanni" szót bűn használni vagy nem? Úgy tudom, azt jelenti, hogy "meghalni", csak annak egy kevésbé elegáns kifejezése, hogy így mondjam. Szerintem egy komoly témáról nem jó ilyen leredukált, félvállról vett szavakkal beszélni és ezért gondolkodtam el, hogy bűn-e ennek a használata. Az igaz viszont, hogy én akkor, amikor ezt használtam, nem így értettem, nem is tudtam, hogy ezt jelenti. Sokkal inkább valami nagyon nagy fáradtságot, valamilyen összeesés határát súroló fáradtságot akartam vele kifejezni. Lehet túlgondolom, de bűn ennek a használata így vagy nem?
Ezt a szót használni nem bűn. Nem vall igényes szóhasználatra, de adott esetben teljesen elfogadható. Abban van igazság, hogy "komoly témában nem jó félvállról vett szavakkal beszélni". Ez teljesen igaz. De attól ez még nem bűn. A "kipurcanni" szó valóban azt is jelenti, amit később ír, hogy valaki kifárad, nem bírja tovább. Tehát nem feltétlen azonos a halállal. Dehát a halál is a testvérünk, ahogy Szent Ferenc megfogalmazza gyönyörű himnuszában. Azzal is lehet tréfálkozni, adott esetben könnyedén venni. Hisz mi az? Átmenet a Krisztussal való nyílt találkozásra. Hát nem nagyszerű? Ugyanakkor az élet drámáját tekintve a legtragikusabb dolog a világon. Lehet róla könnyedén és lehet a legmélyebb komolysággal beszélni. A szándéktól, a szív állapotától függ, hogy hogyan tekintek rá. Lehet bűn is a halállal való gúnyolódás, de la vele való pajkosság származhat az Istennel való szoros egységből is.
Kedves Lelkiatya! A kérdés, amit felteszek, először talán dicsekedésnek tűnhet, de egyáltalán nincs vele ilyen célom. A kérdésem az lenne, hogy amikor megtisztul valaki sok bűnéből, Isten kegyelméből, az egy nagy dolog, egy elég nagy kegyelem vagy igazából ez bár kegyelem, amolyan természetes, átlagos dolog, hiszen a keresztény életnek ez is célja? Gyermekkoromban katolikus voltam, már akkor is görögkatolikus, csak aztán elfordultam a hitemtől. Akkor egy időben több súlyos bűnöm is volt, nem imádkoztam, Istenben kételkedtem, nem jártam liturgiára vasárnap sem, irigy voltam másokra, esetleg utáltam is az ellenségemet, az önkielégítés bűnébe is sokszor beleestem, másokat bántottam szavakkal és cselekedetekkel. 4, lassan 5 éve hívott vissza magához Jézus. Akkor ezektől megszabadultam, de tényleg mindegyiktől, amit felsoroltam. Vagyis, az önkielégítés bűnétől fokozatosan, nem olyan gyorsan mint a többitől, de végül attól is. Azóta is folyamatosan változok és még több bűn vétetett el tőlem: már nem veszem hiába Isten nevét, pedig ezzel is sokáig küzdöttem, sokkal jobban tudom megőrizni a türelmem másokkal, a veszekedések már teljesen elmúltak és nem mindig, de jobb esetben az is sikerül, hogy ne is éreztessek semmi rosszat a másikkal. Azok a bűnök, amelyektől megtisztultam, azok már nem is kísértenek. Szóval nem csak, hogy ellenállok mikor kísértve vagyok, hanem eleve nincs már kísértésem rá. Néha csodálkozok is ezen, hogy hát az lenne a "normális" hogy legyek kísértve ezekre, de nem vagyok. Egy átlagos keresztény ember vagyok, de valamiért én egy nagyon nagy kegyelemnek érzem ezt. Már az is nagy dolognak tűnik ha valaki kibír egy kísértést bűn nélkül, de nekem Isten kegyelméből már a kísértéseim sincsenek ezekre a bűnökre. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nekem már nincs miben fejlődnöm, mert ez így nem lenne igaz, de most nem ez lenne a lényeg. Őszintén érdekelne az Ön véleménye: jogosan érzem azt, hogy valami hatalmas kegyelemben részesültem? Az egyik atya, akinél egyszer gyóntam, azt mondta, hogy már az is nagy dolog ha halálos bűnei nincsenek az embernek. A halálos bűnhöz tudtommal kell a szándékos beleegyezés. Ahhoz nyilván egy kísértés. Nekem pedig már kísértés sincs ezekre. Egy másik atya pedig azt, hogy sokan a feléig se jutnak el annak, ahova én mostanáig eljutottam. Nem én kérdeztem a véleményüket, maguktól mondták, Önt viszont most tényleg én kérdezem magamtól. Nem dicsekedésből kérdezem, tényleg nem azért, csak szeretném a véleményét: tényleg hatalmas kegyelem az, amiben részesültem vagy csak nekem tűnik nagy dolognak? Ha az ember 1-2 bűnéből megszabadul, de a többitől nem vagy ha több bűnét nem követi el, de amúgy a kísértés megvan rá, az is kegyelem, de olyan mintha én még ehhez képest is nagyobb dolgot kaptam volna. Jól érzem, amit érzek az egésszel kapcsolatban vagy túlzok?
Igen, hatalmas kegyelem. Isten ajándéka. Hogy mi a normális és mi nem, ezt nem olyan könnyű megfogalmazni, megragadni. Alapvetően az volna a normális, ha nem is követnénk el bűnöket és folyamatosan haladnánk Isten felé. Hiszen ilyennek teremtett meg minket Isten. Hogy a bűn megjelenése miatt az lett a sokkal gyakoribb és megszokottabb, hogy naponta számtalan bűnt követünk el, attól ez még nem normális. Isten végtelenül szeret minket. Emellett az normális, hogy mi mégis naponta megtagadjuk őt? De megint ott tartunk, hogy Ön másokhoz hasonlítja magát. Azt nézi, hogy ki mennyi kegyelmet kapott, s ehhöz képest - persze, Istennek köszönhetően - Ön nagyon sokat. Újra és újra azt mondom Önnek, ne hasonlítgasson, mert az nem vezet semmi jóra. Még saját magához se hasonlítsa magát, mert az is félrevezető. Ha a korábbi magatartását összeveti a mostanival, örömmel konstatálhatja, hogy íme, ma már sokkal jobb, mint korábban. Megveregetheti saját vállát, hogy - persze, Isten kegyelméből, ez nem vitás - előrébb van, mint korábban. De ismétlem, ez a hasonlítgatás nem vezet előre. Egyébként az kifejezetten gyanús, ha nem érik kísértések. Isten a legnagyobb szentek esetében is megengedte a kísértéseket. Szent Antal atya egyenesen azt mondta: "Vedd el a kísértést, és nem lesz, aki üdvözül." Ez megrendítő mondat, nagyon elgondolkodtató. Persze, ezzel együtt nyilván helyesen mondatja velünk Jézus a Miatyánkban, hogy "ne vígy minket a kísértésbe". Tehát törekednünk kell arra, hogy eleve elkerüljük a kísértéseket. De az emberi tapasztalat mégis azt mondatja, így tanít a szerzetesek alapító atyja, hogy szükségünk van a kísértésekre. Vélhetően azért, hogy el ne bízzuk magunkat. Önt most ez a veszély fenyegeti, hogy kísértések híján elbízhatja magát, jobbnak vélheti önmagát másoknál, s a korábbi önmagánál. Ez nem vezet jóra. Küzdjön meg minden nap az Úrért! Minden nap új feladatot ad Önnek (is) az Úr. Azokra figyeljen, azokban igyekezzék Isten akarata szerint cselekedni. Ha nekilát és folyamatosan törekszik erre, akkor érzékelni fogja, hogy ez bizony, egyáltalán nem könnyű, ez napi küzdelem.
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...