Az Örmény Katolikus Egyház saját jogú egyház, teljesen önálló rítus mely nincs alárendelve más rítus családnak. Hazánkban jelen idő szerint helyi hierarcha híjján az Esztergom?Budapesti Főegyházmegye felügyeletére van bízva. Az Örmény egyházba történő keresztséggel lehet felvételt nyerni. Rítus váltással csak engedély útján és igazolt örmény felmenők esetén lehet egyháztagságot szerezni. Az örmény katolikus papok felszentelésük előtt házasságot köthetnek, de diaszporális helyeken többnyire a cölibátust preferálják (az erős latinizáló hatásra) főleg ott, ahol latin előljáróra van bízva az örmények felügyelete pl. Erdély, Magyarország. Magyarországon egy templomuk van Budán a Szent Gellért tér mellett az Orlay utcában. Ezeken a címeken lehet többet megtudni róluk: www.armeniancatholic.org, magyar nyelven a www.ararat.hu Ez utóbbi az apostoli egyházzal foglalkozik de katolikus adat is van benne.

A keresztségkor anyakönyvezni egy vagy két katolikus keresztszülőt lehet. A keresztszülők nemére vonatkozóan nincs előírás, de fontos, hogy nem lehetnek a szülők vagy - felnőtt keresztelés esetén - a házastárs. Ebben az esetben lehetnek a szülők férfitestvérei, amennyiben ők maguk már megkapták a bevezető szentségeket, és ennek megfelelően keresztényi életet élnek. (Keresztség, bérmálás, Eucharisztia)

Amikor Jézus arról beszél, hogy ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába, akkor ezzel nem arra buzdít, hogy maradjunk gyermekdedek, ne lépjünk át a felnőtt korba, hanem azt, hogy annak elkerülhetetlenül elveszített kincseit szerezzük meg újra. Ebben áll az igazi érett felnőttség, hogy nem félek újra gyermeki lelkületű lenni. Tehát ha keresi azt az ártatlan kislányt, aki gyermekkorában volt, akkor azt sohasem találja meg. Mert nem visszamenni kell, hanem előre. Az Ön megszerzett tisztasága, tisztaszívűsége sokkal magasabb rendű lesz majd, mert megedzette a sok tapasztalat. Ezeken keresztül elvehetlenné válik ez a tisztaszívűség, míg a gyermek ártatlansága csak nagyon törékeny. Újra mondom tehát, ne visszatérni akarjon. Ha követi az Evangéliumot, ha imádságban egyre mélyebb kapcsolatba kerül Krisztussal, akkor egyre jobban fog tudni hasonlítani őrá. Rajta keresztül fogja megérteni és megélni ezt a krisztusi gyermekséget. Kétségtelenül ennek érdekében sok seben és sérülésen át kell esni. De ha ezt tűzi ki célul maga elé, akkor ezek az emberi bántások mind eszközökké válnak. Persze csak akkor, ha a reakciói valóban krisztusiak. Erre törekedjék tehát. Az alázat gyakorlása vezet el az alázat elnyeréséhöz. Ez, persze, folyamat. Nem remélheti, hogy majd egy nagy lelki élmény eredményeként egyszerre csak elnyeri. De ha törekszik rá, ha kéri hozzá Isten kegyelmét, észrevétlen megadatik. Annyira észrevétlen, hogy Ön nem is fog tudni róla, de a környezete már érzékeli.

Nem könnyű erre az átfogó kérdésre jó lelkiismerettel válaszolni. Valószínűleg nincs egyetlen oldal, amelyen megmondják erre a pontos receptet. Vannak persze 3, 5, 10, 20 pontba szedett bölcsességek, amelyek keringenek az interneten. És vannak keresztény portálok, ahol felvetik újra és újra a házasság kérdéseit. https://katolikus.ma/hogyan-mutatkozik-meg-a-ferj-becsulese-felesege-irant/ https://szoljbeapapnak.blog.hu/2017/11/28/a_kereszteny_no_8_tipusa_akit_el_kellene_venned https://www.magyarkurir.hu/hirek/hazassag-legalattomosabb-ellensege https://katolikus.hu/articolo/mit-mond-a-szentiras-a-felesegeknek Ugyanakkor talán nem helyes külön tárgyalni a feleségek szerepét. Mindig a férj és feleség egységében érdemes gondolkodni erről. Persze, vannak asszonyokat és férfiakat érintő speciális kérdések a házasságban, de a válasz ezekre mindig kettejük egységét nézve születhet csak meg. A feleség életének boldogsága, erkölcsössége, életszentsége a férjével együtt valósul meg. Legalábbis ez volna az eszményi állapot.

Kedves Ágota! Ilyenkor a papnak magának kell gondoskodnia, hogy minél kisebb méltatlanság érje a Szentséget. Azon nyomban abba kell hagynia az áldoztatást, saját magának kell fölvennie a Szent Ostyát, lehetőleg még azon nyomban szárazra törölni azt a felületet a kehelykendővel. Ezt a kendőt egyébként szintén egyedül a pap moshatja ki, legalábbis az első lében, amelyet minél méltóbb helyre kell önteni, általában a virágágyásra szokták. A hívőnek ilyenkor csak annyi a feladata, hogy nyomban szól a papnak, hogy intézkedjék. Bevallom, azt nem tudom, hogy a római rítusban ilyenkor mi is a teendő, hiszen ott a hívek saját kezükkel érinthetik az Eucharisztiát, tehát, ha ilyen dolog történik, akkor, gondolom, szintén megfoghatja a Szent Ostyát.

Kedves Lia! Az efféle dolgokkal való foglalkozást nem javasolja az Egyház. Sok veszélyes dolgot hordoznak ezek magukban, amelyekkel való foglalatoskodás nem teljesen veszélytelen. Nem tagadható, hogy ezeknek van bizonyos létalapjuk, de nem érdemes az érdekességükön túl sokat foglalkozni velük.

Nagyon sok tényezőtől függ, hogy mikor váltja az egyik parókus a másikat. Van rá példa, hogy sok évtizeden át ugyanaz a pap szolgál egy parókián, de van, hogy 4-5 év után cserélnek. A mi egyházunkban nincsen ennek megszabott rendje, vagy legalábbis én nem tudok róla. Fontos, hogy legyen a papnak lehetősége visszajelzéseket kapni. Ez nyilván bizalmas és jó viszonyt föltételez egyes személyekkel, dehát elengedhetetlen, hogy a pap közelében legyenek ilyen emberek is. Az ő nem könnyű feladatuk, hogy adjanak jelzést, ha a pap munkájában bármilyen területen hiányosság van. Elhiszem, hogy nem kellemes az erről szóló beszélgetés, de még mindig jobb, mint őt megkerülve az esperesnek vagy a püspöknek benyújtani a panaszt. Ha beszéltünk vele, vagy változtat az atya, vagy elfogadja, hogy helyet kell váltania. De ha nem szólunk neki, akkor maga sem érti, hogy a püspöke miért helyezte el. Ebben őszintének kell lennünk. Sajnos a kántorképzésünk mind a mai napig nem megoldott. Valójában van már lehetőség magas szintű kántori képzést és végzettséget szerezni a Szent Atanáz Főiskolánkon, de sajnos nagyon kevesen élnek ezzel a remek lehetőséggel. A parókiák általában nem sokat válogathatnak a lehetséges kántorok közül, hanem örülnek annak, aki van, s jó esetben megvan a törekvés a korábban szerzett ismeretek gyarapítására. Erre is vannak különböző lehetőségek az egyházunkban.

Igen, ha az Eucharisztiával lesz érintkezése, akkor előtte meg kell szentelni. A görögkatolikus Szerkönyvben van erre külön imádság.

Kedves Péter! Erre nincs külön előírás. A kérdést mégis jogosnak érzem, mert ugyanakkor van jelentősége a keleti szertartásainkban, hogy milyen és mekkora világosság van. Az egyik fő törekvés, hogy lehetőleg természetes fény legyen, illetve a természetes anyagokból készített világítók használata (gyertya, olajmécses). Az elektromos világítás erőszakos hatása nem tesz jót a szertartásaink belsőséges atmoszférájának. A másik szempont, hogy egyes szertartások nem ugyanazt a fényt igénylik, sőt egyes szertartásokon belül is vannak különbségek. Ha megoldható, szép dolog, hogy mellőzzük a villanyfényt azokon a szertartásokon illetve azoknál a részeknél, amikor egyébként nincs is rá szükség, tehát az imaszövegeket nem kell föltétlenül látni, olvasni, énekelni. Ilyenkor lehet, hogy csak az olvasónál van világosság, s a többi fényt csak az ikonok előtti gyertyák, mécsesek adják. Viszont vannak olyan ünnepi részek, amikor a minél nagyobb fényáradat fejezi ki jobban az örvendezést, az Isten dicsőítését. Ha jól tudom, a görögöknél szokás, hogy legünnepélyesebb pillanatokban (pl. nagy doxológia) nem elégszenek meg a fények teljes fölgyújtásával, de még a mozgatható lámpatesteket be is lendítik, hogy a fények minél mozgalmasabban töltsék be az imádság terét. Ez nagyon szép. Egy másik érdekes "fény-pont" az alkonyati imádságunkban van. Kifejezetten Magyarországon alakult ki, hogy a vecsernyében az Enyhe világossága himnusz alatt a mesterséges fényeket lekapcsoljuk, és csak a természetes fények égnek. Ez is nagyon szép. Az értelme pedig az, hogy ebben a himnuszban azt énekeljük: "... látván az esteli fényt..." Ezzel a lámpaoltással valóban van esélyünk arra, hogy lássuk is az esti fényt - amely nyilván nem az esti villanyvilágításra vonatkozik - és ne csak énekeljünk róla. Ez a sokszoros hatás, a szép ének, a nagyon ősi (2-3. századból való!) himnusz, a természetes fények szépsége mind segít abban, hogy az Istent mélyebben, lelkünk mélyebb rezdüléseivel tudjuk imádni. A vecsernyét régen a lámpagyújtás szertartásának is nevezték, s több helyen éppen ilyenkor gyújtják meg a lámpákat, nálunk pedig ezen himnusz után, az ekkor következő prokimen éneklése alatt. A Metropóliának egyelőre nincs saját tipikonja, az elérhető, ránk vonatkoztatható tipikonokból állítja össze évről évre egy szakember, amelyet a Hierarchák Tanácsa minden évben jóváhagy, ennek alapján végezzük a szertartásainkat. Ez mindig megtalálható a honlapunkon is a Liturgia/Utasítás/Szertartási Utasítás címszó alatt.

Nem javaslom, hogy részt vegyen rajta. A szellemi atyja Anton (Bert) Hellinger, aki korábban szerzetes pap volt, később onnan kilépett, majd a papságot is elhagyta, s egyre jobban eltávolodott a keresztény tanítástól. Szakmai szempontból is bírálják, hogy a családgyógyítási módszere inkább egyéni ötletekre épül mintsem tudományos kutatásokra. Az általa elindított módszer azóta nagyon sok formában burjánzott tovább ellenőrizhetetlenül, amelyekért ő maga felelősséget nem vállal. A gyógyítási eredményei inkább látszólagosak, általánosak. Egyes érzékenyebb lelkületű személyek esetében a módszer súlyos pszichés következményeket is eredményezett. Egy régebbi, de ma is érvényes összefoglaló található erről a Magyar Kurír oldalán: https://www.magyarkurir.hu/hirek/hellinger-fele-csaladallitas-kereszteny-szemmel

Az mindig félrevezető, ha egymást akarjuk pszichológushoz küldeni. Az is nehezen elképzelhető, hogy többes számban lehetne beszélni egyes pszichológiai jelenségekről. Mindnyájan mások vagyunk. Persze, az lehet, hogy van a környezetemben két hasonló jellegű ember, mégsem lehet még kettejüket sem egy kalap alá venni, s úgy ítéletet mondani róluk. Ha úgy érzem, egyformán rosszul bánnak velem, bizony, nagy a valószínűsége, hogy ennek oka főként bennem keresendő. Föl kell tennem a kérdést: Miért érzem úgy, hogy így viselkednek velem? S ennek nyomán valóban önvizsgálatot tartani, mi lehet az én magatartásomban az, amely nekik szemet szúr - akár mint a szálka, akár mint a gerenda. Azt semmiképp sem szabad hagyni, hogy manipuláljanak. Ilyenkor nagyon fontos, hogy találjon az ember egy külső szemlélőt, egy pártatlan embert, aki segít megítélni a helyzetet, segít fölismerni, hogy mi okozza ezt a nehéz helyzetet. De ismétlem, nekem csak azt érdemes vizsgálnom, hogy bennem mi az, amit rosszallnak, mi az oka, mit változtathatok ezen. A másik ember hibáját hiába látom meg, változtatni azon úgysem tudok. Változtatni csak magamon tudok. Ez a javasolt ember lehet egy lelkiatya is, akinek elmondja a tapasztalt dolgokat, s ő majd segít azokat értelmezni, tanácsaival segít, hogy mit érdemes változtatni. Fontos még az is, hogy tudjon ezekért az emberekért imádkozni. Egyrészt őmiattuk, hogy részesüljenek kegyelemben, hisz minden bizonnyal rászorulnak, másrészt az Ön lelki békéje miatt is. Ha imádkozni tud értük, akkor jobban fogja tudni kezelni a velük való összetűzéseket.

Nem hiszem, hogy az volna. Bűnnek igazán nem nevezhető. Egy adottság, öröklött vagy szerzett, amelyet lehet jól és lehet rosszul kezelni. Persze, fölmerül bennem a kérdés, hogy a két szomszédjának "rendmániája" hogyan s miként hat ennyire erősen, hogy átragad Önre is. Ha abból fakad, hogy Ön is olyan akar lenni, mint ők, nem akar lemaradni, nem akarja, hogy megszólják, akkor hamar álljon le ezzel a törekvésével, mert ez nem vezet jóra. Mások elvárása nem jó tanácsadó. Az én fontos tanácsom, hogy beszéljék meg a férjével, hogy mi is volna a legjobb. Amit közösen döntenek, azt kövesse! Lehet tanulni is másoktól, rendszeretetet, kertrendezési ismereteket, s hasonló értékes dolgokat. Ez nem szégyen, lehet erről beszélni, beszélgetni a szomszédokkal. Mindez tehát lehet jó is és rossz is - a lelkülettől, a szív állapotától függ.

Érdekes kérdés. Ha a gyermeknek jut ez eszébe, én nem beszélném le róla. Illetve csak abban az esetben, ha ezt gúnyból, komolytalanság miatt akarná tenni. Akkor igen. Attól, viszont óva inteném a szülőket, pedagógusokat, hogy ők javasolják ezt a gyermekeknek. Lehet jól is, lehet rosszul is kezelni ezt a dolgot. Nem a tény elítélendő, hanem a mögötte lévő lelkület vizsgálandó. Szerintem.

Amennyire én tudom, Szent II. János Pál és Benedek pápa, de Ferenc pápa is nem csupán a primátus gyakorlásának, hanem kifejezetten annak elméletének megvizsgálására is fölszólította a teológusokat. Az nagyon jó gondolat, hogy a szakadás utáni kérdéseket egy összegyetemes zsinaton kellene megtárgyalni. De be kell látni, hogy egy ilyen nagyszabású zsinatnak bizony sok nehézsége van. Mindjárt a gyakorlati oldaláról nézve is, hiszen láttuk, hogy a Keleti Egyház több mint egy évszázados készület után is csak egy töredékes egyetemes zsinatot tudott összehozni, s az abban fölvetett kérdések is bizony, csak részlet kérdések voltak, még ha fontosak is. De még a Katolikus Egyháznak sem volna könnyű ma olyan zsinatot megszervezni, mint volt a legutóbbi II. Vatikáni. Ugyanis a világ püspökeinek a száma azóta is sokat nőtt, több, mint négyezer püspök van az egész világon. El sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet úgy megszervezni egy ilyen zsinatot, amelyban nem csak, hogy ennyien egyszerre jelen vannak, de mindnyájan érdemben hozzá is tudnak szólni a kérdésekhöz. Szóval, nem egyszerű kérdés ez. Miként nem egyszerű az sem, hogy a dogmafejlődésnek hol, hogyan jelöljük ki a megengedett határait. Kétségtelenül szükséges ez, de ismétlem, nem egyszerű. Ennek a dogmafejlődésnek a része például az is, hogy a második évezredben a nyugati egyházban jelentős mértékben megnőtt - ahogy Ön fogalmaz: - Róma pozíciója. De nem lehet visszamenni az időben. Azt vizsgálni, hogy a mai kérdésekre az ókori időkben milyen válaszokat adtak volna, szó szerint anakronizmus. Nem tudjuk megválaszolni. Én legalábbis bizonyosan nem. Hogy mennyiben érinti az üdvösségünket a pápai primátus elfogadása, az sem egyszerű kérdés. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy embertől függ, hogy kinek az esetében milyen súlyos dolog. Nyilvánvalóan egészen másként számít egy egyszerű hívőnél akár ortodox, akár katolikus, egy papnál, akár ortodox, akár katolikus, és egy szakteológusnál, akár ortodox, akár katolikus. Hogy ki kárhozik el, azt meg végképp nem tudjuk. Azt egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Irgalmas Urunk ítélőszéke előtt valaki azért kárhozna el, mert nem hitt a pápai primátusban. Persze, hogy ott mi is lesz, azt sem nem tudjuk, de hogy nem hittanból fognak minket vizsgáztatni, azt biztosra vehetjük.

Épp az imént válaszoltam valakinek, amely, ezek szerint Önnek is szól. Semmi szégyellnivaló nincsen abban, ha valakinek ez a betegsége alakult ki. Jól is néznénk ki, ha keresztény közösségünkben valakinek szégyellnie kellene valamilyen gyöngeségét, betegségét! Nyilvánvalóan ez nem lehet bűn ssem, hiszen egyáltalán nem tehet róla az ember. Inkább egy érdekes játékra szólítom. Ezek szerint kialakult az Ön szervezetében ez a gluténérzékenység. Ennek sok oka lehet, ezt most nem érdemes feszegetni. Én viszont arra biztatom, hogy keresse azt a dolgot, ami miatt, aminek az érdekében kialakult Önben ez a betegség. Keresse, hogy a Jóisten mit akar, milyen jó dolgot tud ebből kihozni! Egészen bizonyosan van ilyen tényező, javaslom, hogy ne nyugodjék, amíg ezt meg nem találta. Akkor majd könnyebben tud hálát is adni ezért a tulajdonságáért. Sőt, arra kérem, ha majd meglelte, írja is meg nekünk. Jó tanulságul szolgálhat sorstársainak, de a többi kedves olvasónak, akik olykor ellátogatnak erre az oldalra.