Ekkora butaságot! A betegsége, egészségi állapota miatt semmiképp se fossza meg magát a Szent Liturgiától, az isteni vendéglátástól, attól az isteni erőtől, amelyben részesülhet! Ha végig üli a Szent Liturgiát, az is éppen olyan gyümölcsöző és hasznos lesz Önnek, mint ha egészségesen végig állná. Az az erőfeszítés, amelyet tesz, hogy gyenge állapota ellenére is elmegy és részt vesz a Szent Liturgián, mindenképpen erősíteni fogja a lelkét, Istennel való kapcsolatát, nem beszélve azokról az áradó kegyelmi ajándékokról, amelyekben még ezen felül ott részesül.

Kedves Levente! A böjtölés egyáltalán nem áll szemben a rendszeres táplálkozással. Sőt, a kettő éppen szoros kapcsolatban van egymással. Az a helyes gyakorlat, ha az ember nem ötletszerűen böjtöl (mondjuk nem eszik egy álló nap, de délután egy cukrászda felé viszi az útja, s akkor úgy gondolja, no, ma épp eleget böjtöltem...) Tehát helyes dolog saját magának meghatározni, hogy mit és mennyit eszik. Ebbe bele lehet számolni a visszafogottabb étkezéseket és a táplálóbbakat. Nagyon egyszerű böjti gyakorlat például, ha az ember akkor hagyja abba az étkezést, amikor még éppen nem lakott jól teljesen. Ez általában nagyon egészséges is, mert a jóllakottság érzet általában kicsit később jut el az agyba, később születik meg a döntés: most elég, minthogy a bendő már megtelt volna. S ha kipróbálja, meglátja, nem is olyan egyszerű ez, meglehetősen nagy akaraterőre van szükség, hogy az ember az utolsó falatok előtt tegye le az evőeszközt. (Persze, akkor az lesz az utolsó falat.:-) Megteheti továbbá azt is, hogy amit nagyon szeret, édességet, egyéb nyalánkságot, azt teszi félre a böjtös napokon. Ami mindennél fontosabb, hogy imádkozva böjtöljön. Sohase hagyja ki belőle az Urat! Mindig Jézusra gondolva, az Úrnak hálát adva tegyen önmegtartóztatást! A saját bűneink miatti vezeklésként való böjtölést én nem tartom szerencsésnek. Óhatatlanul belevegyülhet az önbüntetés gondolata. Márpedig a böjt nem ez, hanem hálás fölajánlás, derűs odaadás, az Úr szeretetében való erősödés. Ha ezzel a lelkülettel végez önmegtagadást, bármilyen jellegű vagy mértékű az, kedves lesz az Istennek.

Szabad leleményesnek lenni ebben (is). Néha a legények eléggé bambák a kezdeményezésben. Egy ifjúsági találkozó alkalmával föltett kérdés alapján csaknem egyöntetű volt a vélemény - fiúk és lányok részéről is - hogy a fiúnak kell kezdeményezni. De abban is elég nagy volt az egyetértés - itt főként lányok nyilatkoztak - hogy: "de a fiúk nem lépnek". Mi a teendő? Azt nem mondom, hogy a lányok vegyék át a vezetés szerepét, de érdekes módon azért régen is úgy volt, hogy a "gyengébb nem" volt sok szempontból az erősebb. Akár a nehézségek, szenvedések elviselése, akár az élet vezetése terén. Ha ezt nőiességüket, anyai szerepüket megtartva teszik, teljesen rendjén valónak tartom. No, de mi a helyzet az első lépések esetén? Bizony, itt is gyakran megtörténik - főként manapság - hogy a leány kénytelen bizonyos lépéseket tenni. Tegye hát, csak tapintatosan, ügyesen, óvatosan! Hogy a legény észre se vegye, hogy nem ő az irányító. Ebben nagyon furfangosak tudnak lenni a lányok. Hát legyen! Az volna jó, ha minél hamarabb egymásra találnának, ha nem húznák az időt a házasságkötéssel, hanem már 20-25 évesen megházasodnának. Akkor van jó esélye a nagy családnak, hogy 4-5 vagy több gyermek is születhessen abban a családban. Az is hátrány, hogy ha 30-35 éves korukban szánják rá magukat a fiatalok, akkor meglehetősen nagy korbeli távolság lesz köztük és a gyermekeik között. Kevésbé fogják velük megtalálni a hangot, erőteljesebben jelennek meg az egyébént elkerülhetetlen generációs különbségek. Egy szó mint száz, én nem látok rosszat abban, ha a leány is tesz ügyes lépéseket az ismerkedés érdekében.

Kedves Levente! Röstelkedve vallom be, nincs igazán semmilyen sorrend a kérdések megválaszolásában. Amikor egy kérdés tartalma szerint valóban égető szükség van a gyors válaszra, akkor igyekszem azonnal rendelkezésre állni. Az esetek legtöbbjében azonban hol keveset hol többet kell várni, hogy megjelenjen a válasz. Ezért minden érintettől bocsánatot kérek.

Valóban nincsenek. Néha az ortodox egyházzal szokták kapcsolatba hozni az átkokat és rontásokat, de a görögkatolikus egyházban ennek nyoma sincs. Ami az ortodox egyáhzat illeti, sajnos annyi valós alapja lehet, hogy egyes papok vagy egyházi személyek - főként Romániában hallottam ilyet - visszaéltek a lelki hatalmukkal és az egyszerű emberek hiszékenységével és alkalmaztak efféle praktikákat. Magában az egyházban azonban nincs ilyen. Isten erejét nem lehet rosszra használni. Ennél veszélyesebb terület, ha valaki mágiával foglalkozik. Beszélnek "fehér mágiáról" is, ami azonban ugyanaz. Vagyis egyes személyek alvilági erőkkel keresik a kapcsolatot, s úgy próbálnak befolyással lenni másokra, emberi folyamatokra. Ez azért veszélyes, mert ha az ember önszántából megnyitja magát az ilyen erőknek, akkor bizony nagyon könnyen belesétál a csapdájukba, és bár azt hiszi, hogy ő irányÍtja az eseményeket, az alvilági szellemeket, valójában bábjává válik ezeknek. Ezzel tehát nem szabad játszani.

Kedves Édesanya! Az öngyilkosság minden korban és életállapotban szörnyű abszurditás, nincs rá kellő magyarázat, nagyon nehezen található rá igazi vígasz. Minden körülmények között meg kell akadályozni, hogy ilyen történjék, illetve minden egyéb körülményt is úgy kell igazítani, hogy ez a szörnyűség megelőzhető legyen. Alapvetően azért az egyik legszörnyűbb vétek, mert helyrehozhatatlan tévedés mind maga a személy, mind a gyászoló hozzátartozók számára. Valójában ez az oka annak, hogy az Egyház minden lehetséges eszközzel tiltja, igyekszik attól távoltartani, elriasztani minden embert. Ez is szerepet játszott abban, hogy a múltban az öngyilkosokat nem temették el egyházi szertartással. Ez sokakban visszatartó erővel hatott. Sajnos, ma már ez egyáltalán nem mondható. De van egy másik súlyos ok is. Sokáig, évszázadokon át úgy tartották - még ha nem is volt erről hivatalos egyházi állásfoglalás - hogy az öngyilkosok menthetetlenül a kárhozatra jutnak, hiszen legutolsó tettük egy gyilkosság volt, amit még megbánni sem tudtak, mert az áldozat is ők maguk voltak. Erről ma már egészen másként vélekedünk. Egyrészt a lélektani ismeretek igazolják, hogy szinte nem is beszámítható az az ember, legalábbis a szörnyű tettének elkövetésekor, aki önkezével vet véget az életének. Olyan súlyos szellemi gát kell ahhoz, hogy az ember a saját életét elvesse, hogy az már nem is tekinthető normális gondolkodásnak. Valóban nem tudjuk, hogy milyen indítóokok játszhatnak szerepet az egyes személyek életében, amely felülírja a nagyon mélyen belénk oltott életösztönt. Ebből kifolyólag egyáltalán nem állapítható meg, hogy az öngyilkos mennyire felelős ezért a tettéért. Hála Istennek, ennek elbírálása nem is a mi feladatunk. De egy másik fontos ismeret is módosítja a korábbi fölfogást. Ma már tudjuk, hogy a klinikai halál beállta után még akár néhány percig is lehetséges valamilyen agyi tevékenység, bizonyos tudati lét. Ez azt jelenti, hogy a fizikailag már halott embernél is van lehetőség a megbánásra. Ez nagyon nagyon fontos dolog. Ezért nem mondjuk ma már, hogy az öngyilkos ember elkerülhetetlen sorsa a kárhozat, hiszen jó reménység lehet arra, hogy ha valaki kezelhetetlen kétségbeesésében ezt a szörnyű tettet vitte is végbe, utána még mindig van lehetősége a megbánásra, a bocsánatkérésre. S hogy irgalmas Urunk kinek hogyan ajánlja föl ennek a végső megbánásnak a lehetőségét, ez is rejtély marad a számunkra. De egészen biztosra vehető, hogy a végtelenül szerető és irgalmas Istenünk mindent megtesz annak érdekében, hogy ne vesszen el egyetlen báránya sem. Ha Ön, az édesanya ennyire szerette ezt a fiát, akkor biztosra veheti, hogy az ítélő Isten még sokkal jobban szereti őt, és ezerszer több mentséget talál a számára, hogy fölmenthesse őt. Ha ez valóban lehetséges. Természetesen imádkoznunk kell értük, mert valamiképp ez is beleszámít a lehetséges üdvösségükbe. Illetve úgy kell nevelnünk a gyermekeinket, hogy bármilyen körülmények közé kerülnek is, mindig higgyenek és bízzanak az irgalmas Istenben, akár életük utolsó lehelletével is tudjanak és merjenek hozzá fordulni.

Természetesen. Sok olyan katolikus szent is van, akiket az ortodoxok is tisztelnek. Nem mindet és nem mindegyikük, de ez nem befolyásolja a tényt, hogy lehetséges egymás szentjeit tisztelnünk. Sőt, dicséretes is. Leginkább az egyéni nyitottságtól függ, hogy mennyire vagyunk képesek ezen a téren fölülemelkedni az egyházakat elválasztó falakon. Melyek - valószínű - nem érnek föl a mennyországig.

Az, hogy a katolikus félnek nem sikerült a születendő gyermekek egyházi hovatartozására vonatkozó ígéretét megtartani, még nem teszi érvénytelenné a házasságot. Fontos az említett ígéret, de ez a házassági beleegyezést utólagosan nem befolyásolja. Nem beszélhetünk pusztán emiatt színlelésről sem.

A magyarság bizánci térítését követően számos férfi és női monostort alapítottak.E monostorok pontos számáról, alapításuk körülményeiről hiányosak az ismereteink. Egyedül a Szent István király által alapított veszprémvölgyi görög apácamonostor görög nyelvű alapító okirata maradt ránk Könyves Kálmán király (1095-1116) átiratában, melyhez latin fordítást is csatoltak. Ebből a monostorból került ki az a miseruha, melyet a magyar királyok koronázási palástjává alakítottak át, és ma a Nemzeti Múzeumban látható. Még egy női monostorról tudunk Dunapentelén, melyet Szent Pantaleimon tiszteletére emeltek, s már első királyunk idején fennállt. Szent Gellért legendája tudósít a marosvári és oroszlámosi férfi monostorokról. Tihanyban és Visegrádon szintén keleti szertartású férfi monostorok voltak, de éltek szerzetesek a zebegényi erdőben és a pilisi hegyekben is. Nagyon jelentős volt a szávaszentdemeteri monostor, mely fölött a konstantinápolyi pátriárka gyakorolt joghatóságot. A pásztói monostor egyik tudós görög szerzetese fordította le görögről latinra Maximosz hitvalló szeretetről írt művét, és Damaszkuszi Szent János krisztológiájának egy részét. A keleti monostorok hazánkban a XIII. század első harmadában sorra megszűntek, és a tatárjárás (1241-42) megpecsételte sorsukat, elpusztultak, s már nem építették újjá őket. Legtovább a szávaszentdemeteri monostor maradt meg az Árpád-koriak közül: a tatárjárás után jó száz évvel 1334-ben halt meg az utolsó görög apát. Halála után tíz évvel bencés szerzeteseket telepítettek a görögök helyére. Moravcsik Gyula írt egy fontos tanulmányt Görögnyelvű monostorok Szent István korában címmel,1938-ban jelent meg a Szent István Emlékkönyvben, valamint Pirigyi István A Magyarországi görögkatolikusok története című könyve első kötetében (Nyíregyháza, 1990) szentelt egy fejezetet ennek a témának.

Bizony, egyáltalán nem könnyű most a helyzete. Gyakran megtörténik, hogy a házasságkötés kezdeti boldog évei után a felek amiatt hidegednek el egymástól, mert a korábbi családok túl erős befolyással vannak, s a már házasságra lépett személyek nem tudják helyesen megélni a bibliai igazságot: "... elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik." Ez volna az élet természetes rendje. Amikor nem ezt a rendet követjük, mindig kalamajka van abból. Mit tegyen? Mindenekelőtt imádkozzék. Nagy hittel és kitartással kérje Istent a helyzet megoldásáért. Ne azért imádkozzék, hogy a férje megváltozzon. Ez nem igazán helyes imaszándék, s nem is fogja elérni. De hogy legyen megoldás, azt nagy erővel kérje. S figyelje, hogy mire tanítja Önt az Úr, milyen új lehetőségek kínálkoznak, milyen fordulatok történnek az életükben, kisebb és nagyobb események. Olyan események, amelyek közvetve vagy közvetlenül hatnak Önre és a férjére, a gyermekekre. Természetesen mindig az Isten felé és egymás felé kell közeledni. A világ ilyenkor nagyon könnyen kínál például egy kívülről jövő harmadik, sokkal megértőbbnek tűnő társat. Óriási kísértés. De ugyanolyan becsapás, mint az "arab tavasz". Hazudja, hogy szép és jó, és majd minden jobb lesz, de még nagyobb káoszt eredményez. Ez a mai világnak a rákfenéje, hogy hazug megoldásokkal csak mindig rosszabb helyzetet teremt. No, tehát ha nem könnyű is most a helyzete, ne keseredjék el, ne is gondoljon arra, hogy elválik a férjétől, hogy otthagyja. Ha hittel éli meg ezt a krízis közeli helyzetet, akkor nagyon meg fognak ezáltaln erősödni, Ön is, és családjuk minden tagja, beleértve a gyermekeket is. Persze, azért azt is tanácsolom, hogy beszéljen a férjével. Ne akkor, amikor helyzet van, amikor egyébként is lángol a vita, hanem válasszon ki erre alkalmas békés időszakot és helyzetet. Akkor hozakodjék vele elő, hogy megbeszéljék szép higgadtan a kapcsolatukat. Akkor mondja el, hogy Ön hogy látja a helyzetüket. Persze, ezt is előtte jól meg kell imádkozni. Sok sikert! Sok szerencsét hozzá! Isten áldja!

A történészek számára ismert tény, hogy az Anjou-korszak a magyarországi bizánci rítusú kereszténységnek jelentős károkat okozott. Nagy Lajos királyt is az a meggyőződés vezette, ami a negyedik keresztes hadjárat után (Konstantinápoly kifosztásával, a latin pátriarkátus felállításával) és amely szemlélet vélhetően az 1215-ben tartott lateráni zsinaton alakult ki, hogy: a latin rítus felsőbbrendű a keleti rítusokhoz képest. Ezért korában a társadalmi integráció és a felemelkedés (nemesség elnyerése) előfeltétele lett a latin rítus felvétele. Miért engedte meg a pápaság az újrakeresztelést? Amikor a középkori viszonyokat vizsgáljuk, el kell felejtenünk a korunk pápaságáról bennünk élő képet. Ma természetesnek vesszük, hogy a Szentszék jelen van a helyi egyházak életében, a püspökök a pápától kapják a kinevezésüket, s a nunciatúrákon és a kongregációkon keresztül vele nagyon szoros kapcsolatban vannak. Természetes számunkra az is, hogy a pápa gyakran szól hozzánk, s a pápai tanítóhivatal iránymutatást ad a fontos kérdésekben. Az általunk ismert pápaság mint intézmény a reformációt követő katolikus megújulás során kezdett kialakulni. A középkorban a pápaság sokkal kevésbé volt jelen a helyi egyházakban. Ez különösen is jellemző volt Magyarországra, ahol Szent István királytól kezdve az uralkodók széleskörű felhatalmazással (főkegyúri jog) rendelkeztek az egyház fölött. A magyarországi egyházi viszonyok alakulására, beleértve a rítusközi kérdéseket is, a királynak sokkal nagyobb hatása volt, mint a pápának. Ez az adottság azt is eredményezte, hogy a Szentszék nem rendelkezett naprakész informaciókkal a magyarországi egyházi történésekkel kapcsolatban. Még sokkal később, a 17. század közepén is megtörténhetett, hogy az ungvári unióban Északkelet-Magyarországon létrejövő görögkatolikus egyház nagy meglepetést okozott Rómában, mivel a Szentszék illetékes hivatala még arról se tudott, hogy azon a vidéken bizánci rítusú keresztények élnek.

Azt hiszem, hogy pontos meghatározást nem lehet erről adni. Hisz nagyon sok körülmény játszhat szerepet ebben. Nyilván az egyéni szándék ebben a leglényegesebb. Tehát valaki valóban tudva és akarva követi el a súlyos vétket Isten ellen. Egyébként szerintem ez nagyon ritka lehet. Kivált a rendszeresen gyónóknál. Azt tanácsolom, ne okozzon ez Önnek dilemmát. Csaknem biztosra veszem, hogy Ön nem szokott halálos bűnt elkövetni. Ne emiatt menjen tehát gyónni, hanem a rendszeres kegyelmi táplálkozás miatt. Ahogy egy igényes ember rendszeresen tisztálkodik, rendszeresen táplálkozik, úgy a törekvő lelki ember rendszeresen gyónik és áldozik.

Egyáltalán nem tudom, hogy kire gondolhatott Pio atya. De abban sem vagyok biztos, hogy ezt valóban mondta. Én ugyan nem vagyok értője Pio atya írásban és szóban adott közléseinek, de egyszer valaki nekem azt mondta, hogy ő végig nézte a hozzáférhető összes hiteles ilyen jellegű forrást, és nem találta benne ezt a Magyarországra utaló mondatot. Persze, az is lehet, hogy egy magyar honfitársunknak mondta szóban, s aztán ő adta tovább, nem tudom. Mindenesetre sajnos én nem tudok erre a kérdésre válaszolni.

Ezek szerint az Ön barátja nem onnan tanulta az egyháztant és egyházjogot, mint ahonnan Ratzinger bíboros, későbbi - ma már nyugalmazott - pápa. Hiszen, ha a katolikus egyházjog szerint nem mondhatna le, akkor minden bizonnyal ez a nagy tudású pápánk sem mondott volna le. Ismert tény, hogy nem ez az egyetlen eset a kétezer éves egyház történetében. Persze, csak nagyon kevésszer fordult ez elő, és mindig különböző okokból, de nem mondható, hogy példa nélküli, kivált nem, hogy érvénytelen. Nem föltétlen csak betegség lehet a lemondás oka. Úgy emlékszem, Benedek pápa nem is konkrét betegségre hivatkozott. Az egész egyházhoz intézte lemondását, amelynek vezetését a pápai szék üresedése esetén sede vacante a bíborosi testület vesz át.

Jézus a Jordán folyóban áll. Lemeztelenített testtel, lealázottan ? ahogyan majd nagypénteken is megfosztják ruháitól. Ezt kenózisnak hívjuk, ez az Isten legmélyebb megalázkodása, amikor kivetkőzik isteni dicsőségéből, sőt, még emberi méltóságából is. Ebben az eseményben ez természetesen nem ilyen drámai, hiszen itt Jézus egyszerű fürdő miatt, a Jordánban való megmerítkezése miatt van ruhátlanul, de mivel ez az epifánia, azaz a ?megjelenés? ünnepe, amely közvetlenül kötődik karácsony titkához is, ez a ruhátlansága mégis számunkra kifejezi ezt az isteni alázatot. Mint a karácsonyi esemény is. Egyébként ugyanez az alázat jelenik meg eleve abban a szándékban, hogy ő is beáll a bűnbánat keresztségét fölvenni akarók tömegébe. János vonakodik is őt megkeresztelni, de Jézus leinti, mert ennek "így kell történnie". Röviden ennyit Jézus alakjáról. Mellette az egyik parton Keresztelő Szent János áll, a szőrcsuhában, miközben Jézus fejére teszi a kezét. Önmagában ez is csupán a keresztelő mozdulat, amelyet valószínű, minden ember esetében megtett, itt mégis megrendítő, hogy ?a teremtmény teszi kezét a Teremtőjére? ? ahogy énekeljük is több himnuszunkban. Ez is a helyzet végtelen visszásságát, emberi értelmet felülmúló voltát hivatott kifejezni, hogyan alázza meg magát Isten a teremtményei előtt, a teremtményeiért. János meghajló testtartása is ezt a megrendültséget, a titok előtt való hódolatot fejezi ki. Hasonló testtartásban vannak a folyó másik partján álló alakok is. Ők a történet szerint lehetnének a keresztelkedni akaró emberek, akik viszont a jelenetet látva egyszerre tanúkká is válnak, hiszen nekik mondja János, ?Nézzétek, az Isten Báránya!? Tanúként ők vannak jelen a Szentlélek leszállása és az Atyai szózat elhangzása pillanatában. Mégis az ikon még ennél többet mond. Ezek a jól öltözött alakok valójában inkább az Isten előtt hódolatot tevő angyalok, akik szintén megrendülnek, hogy ?látják Teremtőjüket teremtményként a vízben?. Ezt testtartásuk is mutatja, illetve ezt a nagyfokú hódolatot fejezi ki a kezükben levő kendők ábrázolása, amelyek akár törölközők is lehetnek, mely a fürdő után szükséges, de ezen messze túl sokkal inkább a méltatlanság érzetüket fejezi ki, mert arra sem tartják magukat méltónak, hogy saját kezükkel érintsék a Teremtőt. (Érdekes és sokat mondó párhuzam, hogy a titkos vacsora ikonján némely apostol kezét is hasonlóan kendő borítja, amikor közelednek az oltárhoz, hogy Krisztus kezéből átvegyék a Szent Testet.) Az itt közölt ikonunkon még egy ritkán használt elem is látható. A vízben, Jézus lába alatt mintha két tábla állna. Ez pedig már a feltámadásra utal. A feltámadási ikonon látjuk Krisztus álló alakját, amint a lába alatt keresztbetéve az alvilág két kapuszárnya látható. Ez jelzi a teljes győzelmet az alvilág, a halál és minden sötét erő fölött. Ezt hivatott elővételezni a folyóban látható két tábla, hiszen Isten kenózisa, önmegalázása, önkiüresítése már magában hordozza az ő győzelmét is minden ellenséges erő fölött. Ezek az ellenséges erők pedig itt láthatók a folyóban ábrázolva. Látszólag halak vannak a vízben, de a még világosabb érthetőség végett ezen az ikonon még a halakat meglovagoló alakokat is látunk. Ezek a sötétség erőit jelenítik meg, amelyek érzik vesztüket, s így tekintenek föl az egyébként mezítelenül álló, de mégis erővel rendelkező Krisztusra. Ugyanakkor mintha reménységet sugallna a fölfelé tekintő testtartásuk. Eszünkbe juthat megint a föltámadás ikonja, amelyen Jézus két oldalról kézen fogja Ádámot és Évát és kivezeti onnan őket, s velük együtt az ott lefogva tartottakat is. A folyó két partján hegyeket látunk. Ezek jellemző módon töredezettek, repedezett sziklák. Ezek az ikonok világában mindig az egész természet megrendültségét fejezik ki. Ez majdnem minden kültéri eseményt ábrázoló ikonon megfigyelhető. Felülről látható egy érkező fénysugár, abban egy rejtélyes rajz. Persze, sokan a galambra gondolunk, s jogosan is, de ne feledjük, hogy azért ebben a jelenetben nem egy madár jelent meg. Csak a szent író valamiképp jelezni akarta a felülről leszálló szelíd erőt, melyet a mennyből érkező atyai szózat is megerősít. Ennyit fejez ki ez a sugárnyaláb, nem többet. A galamb, miként pünkösdkor a lángnyelvek is valami fogható képet adnak, de nem azonosíthatók a Szentlélek megjelenésével.