Kedves Lelkiatya! Nem válaszolt a pár héttel ezelőtti kérdésemre, mely arra irányult, hogy miért bűn, kinek ártok az önkielégítéssel. A Szentlélekhez imádkoztam válaszért, és meghallgatott. Azért bűn, mert a testünk a bennünk élő Szentlélek temploma, ha szentségi házasságon kívül mást kívánunk, azzal bűnt követünk el, és ezzel megszentségtelenitjük testünk templomát. Egyedül magunknak ártunk vele, halhatatlan lelkünket kiszolgáltatjuk a sátánnak, kiesünk a megszentelő kegyelem állapotából, puszta önzésből. Üzenem mindenkinek aki a paráznaság függésében él, hogy saját erőből nem lehet legyőzni ezt a démont. Kizárólag fentről kapott kegyelemmel, a Szűzanya segítségével, Skapuláréval, Csodás éremmel, Rózsafűzérrel. Kitartás testvérek!
Szégyenkezve a magam restsége, de hálával az Ön készsége miatt teszem közzé ezt a fontos üzenetet. Köszönjük a küzdőtársak nevében.
Krisztusban szeretett Lelkiatya!
Szeretnék eljutni a Meteórákra egyházi szervezésben, de katolikusként. Lát erre lehetőséget? Vannak olyan görögkatolikus atyák, akik visznek híveket a nyáron?
Köszönve: Lívia
Kedves Lívia!
Nem tudok ilyenről, de leírom ide a kérését, hátha a lelkiatya rovat olvasói közül tud valaki ilyen lehetőségről.
Kedves Lelkiatya!
Ön szerint egy kapcsolat/társfüggő emberből lehet jó szerzetes?
Azt gondolom, hogy jó lenne annyira Istenhez ragaszkodni, mint a kedves szerelemhez.
Nem vagyok benne biztos, hogy társfüggő vagyok-e, de amennyiben az vagyok az eléggé elszomorító számomra, mert szeretnék türelmes lenni és nem folyton arra gondolni, hogy vajon mikor házasodunk össze a kedvesemmel, aki még nem is udvarol túlságosan régóta.
Olvastam a társ és kapcsolatfüggőségről és elég kétségbeejtő, mintha a kapcsolatfüggő személyek nem lennének alkalmasak a párkapcsolatra. Mit gondol, ez így van?
Néha úgy érzem, semmire sem vagyok alkalmas, nem vagyok elég felnőtt, nem szeretek egyedül lenni. Menekülni szeretnék a jelenlegi élethelyzetemből és arra gondolok, hogyha házasságban élnék, akkor boldog lennék. Mégis bennem van a félelem, hogy mindig csak ez lebeg a szemem előtt és akkor sem leszek boldog, mert hiányozni fog a kedvesem.
Ekkor mindig Istenre gondolok, hogy ő szeret és milyen jó lenne őt teljes öntátadással szeretni. Mégsem szeretnék Istenhez utolsó kétségbeesésemben menekülni, mert úgy gondolom, hogy őt teljes szívemből kellene választanom, teljes odaadással, vággyal. Kétségeim vannak, hogy Isten szerzetesnek hív-e vagy jó lennék-e feleségnek, anyának.
Ezenkívül nagyon érzékies vagyok, akinek szüksége van a testi érintésre is, amit Istentől nem kapnék meg, mégis sok szerzetes tud ölelés nélkül élni.
Kérem világosítson meg engem Isten igazságaival.
Mindenféle beteges függés megkötözöttséget jelent. Szerzetessé csak szabadon lehet válni. Igaz, a házasságba is csak szabad döntéssel lehet belépni, tehát egy súlyos társfüggés valóban alkalmatlanná tesz a házasságra. Ebből mindenképp gyógyulni kell. De azért egyáltalán nem biztos, hogy ez az Ön esete. Leírása alapján legalábbis még nem gondolok arra, hogy Ön valóban ilyen beteges függésben szenvedne. Lehet, de a leírt jelek alapján még ez lehet egy nagyon természetes vágy is a házasságra. Ilyen gondolatok közepette azonban nem javaslom Önnek, hogy a szerzetességre készüljön. Ennél sokkal egyértelműbb jelek, utalások kell, hogy legyenek, mint amit Ön leír, hogy milyen jó volna Istent teljes odaadással szeretni. Ez így önmagában kevés a szerzetességre. Valójában ennek a gondolatnak minden keresztény lelkében meg kell, hogy forduljon. Hiszen, még parancsba is kaptuk, hogy "teljes szívből, teljes lélekből, teljes elméből és minden erőből kell" szeretni Istent. Nem tudok tehát jól hasznosítható tanácsot adni az Ön esetében. Hacsak azt nem, hogy beszélje meg mindezt egy szakemberrel, egy keresztény pszichológussal. Kérjen vizsgálatot, hogy mennyire jogos ez a föltevése, hogy esetleg túlzott kapcsolatfüggésben él. Ha igen, akkor terápiára van szükség még ahhoz is, hogy boldog családanya legyen. De ilyen gyengeséggel boldog szerzetessé lenni sokkal, sokkal kisebb az esélye. A házasságban ugyanis megvan a természetes támasz is, míg a szerzetességben ez teljességgel hiányzik.
Kedves Lelkiatya!
Mikor szerzetesként kizárólag a legjobbat, azaz Isten társaságát választjuk, nem vagyunk-e mérhetetlenül önzőek mégis?
Ezen nagyon sokat gondolkodom, de nem lelek rá megnyugtató választ. Kérem segítsen!
Ez egy teljesen félrevezető, kísértő gondolat. Isten társaságát választani nehéz. Nagyon szép, nagyon boldogító, semmihöz sem hasonlíthatóan édes, de nagyon-nagyon nehéz. Mert az ember természetes módon vágyik az emberi kapcsolatokra is. Ebben nincs semmi bűnös, semmi Istentől távolító. Sőt, a legtöbben az Istennel való kapcsolatukat is az emberi kapcsolatokon keresztül élik meg a legerőteljesebben. A szerzetesi azonban nem természetes életállapot. Nem is természetellenes, hanem természetfölötti. Elengedni a földit az égiekért, ez egyáltalán nem könnyű. De aki belekóstolt már, az tudja, hogy lehetséges, és mindenért kárpótol. Olyan, mint amikor egy botot leállítunk a földre. Önmagában nyilván azonnal eldőlne, hisz ez a természete. De a szerzetes élete nem dől el, mert felülről van felfüggesztve, mintha ki volna kötve a bot vége egy zsineggel, amely egyenesen a mennyből lóg le. Ezért nem dől el.
Ehhöz kell az a teljes ráhagyatkozás, amellyel elhiszem, hogy nem dőlök el, még ha a természetem miatt el is dőlnék. Erre vállalkozni csak az tud, aki egyértelműen megéli, hogy felülről kapja az erőt, felülről él.
Ez nem elzárkózás az emberektől, hanem távlatváltás. Az emberek között él, de nem támaszkodik rájuk. Sőt, sokan, nagyon sokat őrá támaszkodnak, mert észreveszik, hogy bár alig éri a lába a földet, mégis kimozdíthatatlan. A legönzetlenebb élet a szerzetesé, mert egyáltalán nem magának él. Istennek él, aki viszont sokkal jobban tudja, hogy kiknek van erre a szerzetesre szüksége, és kiknek nincs. Még a családi kapcsolatait is elhagyja, ha erre van szükség - lássuk be, itt érvényesülne legjobban a rájuk támaszkodás - de közben ezrek találják meg a közelében a békét, s méginkább a békesség forrását, magát Istent.
Kedves Lelkiatya leírná, hogy körülbelül milyen egy jó keresztény napja? Mi a legfontosabb amire figyelni kell ha Krisztus után akarok járni? Baj ha csak a családommal vagyok és e világ nem érdekel? Most nem az Isten teremtette világra gondolok, mert azt szeretem és elbűvöl hanem az ember alkotta mesterséges világra és rohanásra a pénz és az egyéb tárgyak (autó, luxus) világára. De nem szeretnék az emberekkel harcolni ezért inkább visszavonult életet élek, de egy prédikáció során úgy halottam hogy a mi felelősségünk is a többi embernek hirdetni az evangéliumot (azt hittem, hogy ez az atyák dolga).Hogy lehet az embereknek elmagyarázni, hogy keressétek Isten országát és az ő igazságát és minden mást megkaptok hozzá tényleg igaz (ezt tapasztalom 40 éve)? Piroska
Kedves Piroska! Nehéz feladat elé állít azzal, hogy írjam le egy jó keresztény napját. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféle az életünk, s ez a sokszínűség nem csak a napi tevékenységre vonatkozik, hanem az imaéletünk sokféleségére is. A fő szempont lehet, hogy mindig, minden nap legyen időnk, amit imádságra szánunk. Ez kinek több, kinek kevesebb. Én a legkevesebbet - persze, csak indulásnak - a napi 2x5 percet tartom. Reggel is, este is szánok ennyi időt az Úrra. Ha ennyi sem jut, az annak a jele, hogy az Isten-kapcsolatom felszínes, nem igazán fontos nekem ő. Persze, ezen kívül még lehet sokat fohászkodni, rózsafüzért mondani, például utazás közben, de ez a kétszer 5 perc csak az Úrra szánt, elkülönített idő legyen. Ezen kívül nagyon ajánlatos minden nap olvasni valamennyit a Szentírásból. Ha csak nagyon keveset tudunk rászánni, akkor az Újszövetségből. Abból sokszor elegendő lehet 1-2 mondat. De jobb, ha több időt szánunk rá, s ez is még jobb, ha napjában kétszer, újszövetségi és ószövetségi szakaszt. Emellett pedig folyamatosan figyelni kell arra, hogy a tetteim is ehhöz az Isten-kapcsolathoz igazodjanak. Mindig Jézus a mérce: "Ő mit tenne itt, a helyemben?" Ezt sokszor nem találjuk el, vagy nincs erőnk megtenni. Semmi vész! Azért van a bűnbánat, azért van a szentgyónás, hogy botlásainktól időről-időre megszabaduljunk. Ez Jézus ajándéka, nagy balgaság nem élni vele.
Ami az élettől, annak zajától, rohanásától való elfordulást illeti, azt magam is ajánlom. Annyira merüljön csak bele, amennyire az életkörülményei miatt szükséges. A szükségesnek látszó bevásárlást is minél szűkebb körre csökkentse. Olyan erővel hat ránk ugyanis a világ szelleme, hogy egy egyszerű étkezési bevásárláskor is hatalmas erővel bombáznak minket a csábító hatások. No, nem kell ezektől félni, menekülni, de számolni vele, fölismerni, komolyan venni mindenképpen.
Az apostolokodásunk, evangéliumhirdetésünk is személyes élethelyzetünk függvénye. Hogy feladatunk az apostolkodás, ezt én is vallom. Mi megkaptuk az örömhírt, ezt nem tartogathatjuk magunknak, ezt tovább kell adnunk. Ennek legtermészetesebb körébe a családtagjaink, barátaink, munkatársaink tartoznak. Akikkel nap nap után találkozunk. Feléjük sugároznunk kell az evangélium örömhírét. Nem annyira szavakkal. Persze, családon belül a gyermekek felé azokkal is. Valaki egyszer úgy fogalmazott: én csak akkor beszélek az Evangéliumról, amikor rákérdeznek, hogy miért vagyok ilyen. Tehát már a tetteimmel megalapoztam, azon keresztül észrevették, hogy az Evangéliumot élem. Addig hiába beszélnénk, azok csak üres szavaknak bizonyulnának. Tehát prédikálni szavakkal keveseknek kell. Van, aki kapott rá elhivatottságot és adottságot, annak ezt használnia kell. De a legtöbben inkább az életpéldájukkal evangelizálnak, Isten szeret-tetteit közvetítik mások felé.
Kedves lelkiatya éjszaka súlyos bűnt követtem el, amit nem tudom hogy gyónjak meg. Álmomban egy férfival szeretkeztem és orgazmusom is volt. Önkéntes szüzességet fogadtam és nincs semmi kapcsolatom férfiakkal (gyerek koromban megutáltam a férfiakat) nem tudom hogy ez miért történt semmi olyan filmet nem nézek, könyvet sem olvastam ami ilyen erkölcstelen lenne.... Most nagyon rosszul érzem magam, úgy érzem hogy meg szegtem az ígéretem (amit csak magamnak tettem, de komolyan gondolom). 40 éves vagyok és idáig nem volt gond, de most összezavarodtam nem értem magam és az érzésem sem.
Álomban nem tudunk bűnt elkövetni. Ez az álom egyáltalán nem terheli a lelkét. Persze, a gondolatait alaposan megzavarja, ezt elhiszem, de legyen tisztában azzal, hogy ez nem bűn. Olyan értelemben felelősek vagyunk az álmainkért, hogy éber állapotban mivel foglalkozunk, mit engedünk be a gondolatainkba. De hogy azoknak milyen eredménye keletkezik az alvás állapotában, az nem tartozik az erkölcsi felelősségünk körébe. Ez is, amit leír, sokkal inkább pszichés, sőt, fizikai jelenség. Nyilvánvalóan ott van az Ön személyiségében is a szexualitás, a szexuális vágy. Ezt igyekszik kezelni. Azonban elfojtani, eltüntetni az életünkből nem lehet. Hosszú évek lelki munkájának eredménye, hogy megtanuljuk jól kezelni. Ugyanakkor az álmainkból még akkor sem lehet teljesen kizárni. Sőt, a tudattalanunkból ott tör a felszínre. Inkább adjon hálát, hogy ott jelenik meg, és nem éber állapotban való kísértésként, amikor keményen meg kell vele küzdeni. Ezzel együtt is javaslom, hogy a gyónásban mondja el, hogy ez nagyon megzavarta a lelkét, és szeretné azt meggyónni, ha ebben bármi felelőssége volt. Ez mindenképpen megkönnyebbülést fog hozni. Ennyire egyszerű.
Kedves Lelkiatya!
Feltámadt Krisztus!
Szeretném megkérdezni, hogy ajánlatos e olvasni az "Isneni Irgalmasság Máriája" által írt " Az Igazság Könyve" című könyvet?
Egy templomban kaptam, de az interneten utána néztem és hazugságnak írják.
Most nem tudom eldönteni, hogy mennyire hiteles az információ benne.
Köszönöm szépen válaszát!
Nem javaslom komolyan venni ezeket a szövegeket. Egyébként is borzasztó sok tisztázatlanság és zavar van körülötte. Ezeknek nem is érdemes a végére járni, hanem leghelyesebb teljesen félretenni. Helyette pedig inkább a Szentírást és az Egyház által kínált számos értékes lelki olvasmányt érdemes olvasni.
Kedves lelkiatya tényleg bűn ha nem olvasom minden nap a Szentírást? Hetente többször is olvasom de nem minden nap ezt meg kell gyónnom? Napi szinten fél óra ima szokott lenni az elég vagy kevés? Viszont minden munka közben szoktam dicsőítéseket hallgatni az imának számít?
Igen, bizonyos értelemben imának számít, ha az ember egyéb tevékenysége közben dicsőítő énekeket hallgat. Nem mondható intenzív imának, de az biztos, hogy sokkal jobb, mint ha rock-zenét hallgatna vagy valami más butaságot. A napi fél óra nagyon jó. Lehet ennél több is, kevesebb is. Ez az adott személytől, annak élethelyzetétől, lelki állapotától függ. Eldönteni, hogy az Ön esetében ez elég vagy kevés, ezt innen a távolból nem lehetséges. Ha Ön pap vagy szerzetes, akkor egyáltalán nem elég. Ha egyedülálló személy, akkor is lehetne kicsit több. Ha idős, nyugdíjas, akkor is szánhatna rá több időt. Ha fiatalabb, ha napi nyolc órát dolgozik, ha családot tart fenn, ha sok gyermeke van, stb. ilyen körülmények között a napi fél óra akár hősies imaélet is lehet. A szentírásolvasásra is ezt mondhatom. Ha Ön pap vagy szerzetes, akkor bűn, ha nem minden nap olvassa a Szentírást. Ha világi ember, akkor csak abban az esetben volna bűn, ha mondjuk fogadalmat tett erre, és ezt elhanyagolná. Valószínűbb, hogy ezek egyike sem áll fönn, tehát az Ön esetében vélhetően nem bűn. Ennek ellenére javaslom, hogy említse meg minden szentgyónásában, hogy hogyan is áll ezzel. Mert mindenképp javaslom, hogy törekedjék a napi szentírásolvasára, s erre serkentőleg hat, ha minden alkalommal szembesül vele, hogy hol tart, mennyire sikerült megvalósítani.
Kedves Lelkiatya! Ne haragudjon, hogy belekontárkodok a munkájába, de szerintem annak a hölgynek, aki a tönkrement házassága után egy csúnyán beszélő, alkoholproblémákkal küzdő, vak férfihoz akarja kötni az életét, nem adott jó tanácsot. Szegény azt gondolja, hogy ő majd leszoktatja a csúnya beszédről. Hány meg hány szerencsétlen nő gondolt már hasonlókat a jövendőbeljéről! Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog ez sikerülni. Aztán ott van az alkoholprobléma, és ha még nem lenne ez elég, a testi fogyatékosság is! Ne meneküljön bele ebbe az új házasságba ez a hölgy! Álljon meg egy kicsit és gondolkozzon! Ez a férfi szerintem biztos jobban szereti az italt, mint őt. Az újabb boldogtalan házasságból mi jó sülhet ki??
Köszönöm a kiegészítését. Közzé is teszem, mert talán félreérthető volt az, amit mondani akartam. Igazat adok Önnek, hogy az említett gátakkal, fogyatékosságokkal élő emberhöz kötni az életet házasságkötéssel, nagy valószínűséggel kudarcra van ítélve. Valóban így van, hogy sok esetben a nő olyan férfihoz megy feleségül, akit ezzel meg akar változtatni. Ez önbecsapás. Ne ahhoz menjen, akit majd szeretne látni, hanem ismerje meg azt az embert, aki ő most, és döntse el, hogy összeköti-e vele az életét vagy nem. Egy vicces mondás szerint a nők azt remélik, hogy házasságkötés után a férj majd meg fog változni, de nem változik meg, a férfiak meg azt remélik, hogy a feleségük örökre olyan marad, mint házasságuk megkötésekor, de bizony megváltozik. Nem kis élettapasztalat van emögött. Amit hangsúlyozni akartam, hogy előbb saját magát kell helyrehoznia, illetve a korábbi kapcsolatot így vagy úgy rendeznie annak, aki új kapcsolatot akar kezdeményezni. Illetve látva a másik hiányosságait, rossz tulajdonságait, feltételül lehet szabni a kapcsolat elindításának, hogy szabaduljon a béklyóktól.
Kedves lelkiatya nem tudok imádkozni! Egyszerűen nem megy nem tudok figyelni és mindig máshol jár az agyam a misén is elkalandozik a figyelmem, de ott jobban megy mégis.... Viszont egész nap az van a fejemben hogy imádkozni kéne Istenhez. Ő szeret és én is szeretném szeretni és hozzá tartozni! De félek is Tőle mert nem vagyok jó, türelmetlen, durva és erőszakos vagyok ráadásul a saját nemem sem tudom elfogadni (tudom hogy ez is halálos bűn)! Kérem adjon tanácsot hogy mit tegyek hogy jó legyek és imádkozni is tudjak segítségét előre is köszönöm egy férfias nő
Arról szó sincs, hogy halálos bűn volna az, hogy nehezen tudja elfogadni a saját nemét. Ezt ki mondta Önnek? Súlyosan tévedett. Ez egy jelenség az Ön életében, amellyel meg kell vívnia. Kinek ezzel, kinek azzal kell küzdenie az életében. Minden bizonnyal a gyermekkorában voltak olyan események, netán traumák, amelyek kiváltották, vagy legalábbis fölerősítették az Ön személyiségében ezt a jelenséget. Ebből ki lehet gyógyulni, lehet normális, egészséges életet élni. Sajnos ezt a mai harsogó világnézet ezt kifejezetten tagadja, s az ilyen jellegű sikeres kutatásokat eltitkolja. Döbbenetes, hogy azok a pszichológusok, akik azt vallják, hogy a saját nemhöz való szexuális vonzódás gyógyítható betegség, ezzel rejtőzködniök kell, mert erőnek erejével el akarják őket hallgattatni. Szóval az Ön esetében is kezelhető, de valószínű, erre megfelelő szakemberre lesz szüksége. Ha szeretné, tudok ajánlani ilyet.
Egy másik súlyos tévedést is leírt. Azt írja, hogy fél Istentől, mert Ön nem jó, hanem türelmetlen, durva és erőszakos. Isten nem azért szeret minket, mert mi jók vagyunk, hanem azért, mert ő jó. És ez elég az Istennel való szeretetkapcsolatunkhoz. Persze, érdemes törekedni arra, hogy mi is szeretettel válaszoljunk, de ő nagyon jól ismeri a gyöngeségeinket, s nem kér többet, mint amire képesek vagyunk. Bár az is igaz, hogy sokkal többre vagyunk képesek, ha vele vagyunk, mint ha nélküle csak magunkra számítunk.
Viszont nagyon helyes a törekvése a buzgóbb imádságra. Már az nagy érték, hogy erre törekszik. Ezért is bántja annyira, amikor nem sikerül. Úgyhogy ezért is adjon hálát. Az egész életünk az imádság iskolája. Mindig újat és újat tanulhatunk, s ezeket nagyon sok esetben éppen a saját küzdelmeink során. Ne adja föl tehát! Ez most ilyen időszak, majd túl lesz rajta. Fontos, hogy mindig tartsa meg a napi imáit, ha teheti járjon minél több szertartásra. Nálunk, görögkatolikusoknál a szentmise mellett több más, egyéb szertartás is van. Legyen kitartó és bízzon. Nem a saját jóságában kell bíznia, hanem Isten jóságában.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ha az autista gyermekem számára aki 16 éves kértem az oltást a covid ellen, mert ő nem szabály követő és már tavaly tavasz óta online tanulók vagyunk és már szeretném megint mindenhova vinni az tényleg bűn és veszélyes számára? Én már megkaptam az orosz vakcinát és semmi bajom nincs csak egy kis láz volt. Ő tényleg nagyon beteg lehet tőle? Féltem az oltástól is és féltem a betegségtől is de már nagyon nehéz mindkettőnknek ez a bezártság is.
Mindenképp javaslom, hogy mihamarabb kaphassa meg a gyermeke a védőoltást. 16 évesen ezt már nyugodtan kérheti. Az autista tünetek egyáltalán nem okoznak fokozott kockázatot. Viszont, ha megkapja a gyermeke a koronavírus okozta betegséget, akkor az ő esetében pszichés okok miatt kórházba kerülve sokkal súlyosabb következémények lehetnek. Tehát minél előbb jelentkezzenek oltásra.
isztelt Atya,
római katolikus családban nőttem fel, hitemet gyakoroltam. Amikor a gyermeki hitem kezdett élő, érett, komolyabb hitté fejlődni, 16 éves koromban, /most vagyok 29/ megismerkedtem egy fiúval. Ő volt az első szerelmem, hetednapi adventista vallású. Egy idő után én is gyülekezetbe kezdtem el járni és jártam is innentől kezdve egy évtizedig, tisztelem ezeket az embereket, nagyon jó baráti kapcsolataim is kialakultak, sokaknak nagyon mély hitük van. Közben összeházasodtunk adventista egyházi szertartás szerint és én megkeresztelkedtem alámerítkezéssel adventistának, katolikus hitemet elhagytam. Nagyon nagy szerelem volt köztünk, amíg együtt jártunk, én a lelkem legmélyén még most is szeretem valamennyire, de a házasságunk sajnos végérvényesen tönkrement 6 év házasság és 14 év ismerettség után. Egy 5 éves kislányunk van aki velem él. Számomra érthetetlen okokból hagyott el, szerintem rendbe lehetett volna hozni a dolgokat párterápiával és szerintem Isten szemében sem helyes a válásunk, hiszen a házasság szent dolog. De ezeket hiába mondtam neki és hiába kértem, hogy próbáljunk meg javítani a házasságunkon, azt mondta, ő nem így gondolja, mert szerinte Isten sem akarná, hogy boldogtalanok legyünk egész életünkben, márpedig ő boldogtalan mellettem. Teszem hozzá, 6 év alatt egyszer sem mondta, hogy boldogtalan, csak amikor már azt is hozzátette, hogy nincs közös jövőnk, tehát nem tartom ezt tiszta kommunikációnak. Én sem szeretnék olyan emberrel együtt élni, aki eltaszít magától, így elválunk, ami persze hatalmas nagy fájdalommal jár, mivel soha nem akartam ,,csonka" családot, a családfogalom számomra mindig is apa, anya, vér szerinti gyerekek volt. Bár szerettem gyülekezetbe járni, már a házasságunk ideje alatt többször elgondolkoztam rajta, hogy vajon tényleg ilyen fontos Isten számára, hogy melyik napot szenteljük meg? Szombat vagy vasárnap? A szentségek közül hiányzik számomra a gyónás, már nagyon nagyon régen nem gyóntam. Teljesen összezavarodtam a két hit között. Bármelyiket is gyakorlom, valahogyan bűntudat van bennem, vagy ezért, vagy azért. Ha nem tartom meg a szombatot azért, ha arra gondolok, hogy gyónni sem voltam már nagyon régen akkor azért, két vallást pedig nem lehet egyszerre gyakorolni. Kérdésem lenne, hogy honnan derül ki a Bibliából, hogy a szombat törvénye már nem érvényes? Valamint, amit még nagyon nehéz megértenem, a pokol, hogy mi történik ott pontosan azokkal a lelkekkel, akik oda kerülnek? És örökké szenvednek? Ez valahogyan megijeszt. Én nagyon szeretnék üdvözülni, de sokszor nem vagyok benne biztos, hogyan szolgálom helyesen az Istent, vagyis egyáltalán nem vagyok benne biztos és már-már szabályosan félek, hogy elkárhozom. Amit még nem értek, hogy Jézus eljövetelénél, ha a meghaltak a a mennyországban vannak haláluk után vagy a tisztítótűzben vagy a pokolban, akkor kik támadnak fel, ha ők már előtte is Isten színe előtt voltak? Így is bűn lenne új kapcsolatot kezdenem, hogy nem én akartam a válást? Sokszor gondolkodom rajta, hogy ilyen esetben milyen célja lehetett Istennek azzal, hogy megismertem a férjemet, mert én mindig szentül hittem, hogy Isten akarata volt, hogy mi összeházasodjunk és egészen biztosan egymásnak teremtett minket és ő vezetett el a férjemhez. De akkor ezek szerint csak nem egymásnak teremtett minket, ha mégis ez lett a vége. Fogalmam sincs már, hogy mi a célja Istennek az életemmel, de imádkozom, hogy rájöjjek. Még egy utolsó kérdés, van egy fiú ismerősöm, aki nagyon szeretne kapcsolatot velem. Jól érzem magam én is vele, ő egyébként teljesen vak. Bár nem gyakorol vallást jelenleg, lenne rá igénye, hogy megismerje a Bibliát és Istent. Ami engem megijeszt, hogy nagyon sok alkoholt iszik rendszeresen. Mindenképpen jobban meg fogom ismertetni vele a Bibliát. Azért nem lépek kapcsolatba vele, mert mindig eszembe jut, hogy mindenképpen a párommal az örök életben is szeretnék együtt lenni, nem csak itt a Földön és megijeszt, hogy nem szeretnék kockáztatni, mert mi lesz, ha a sok alkoholfogyasztás miatt elkárhozik. Máskülönben jó ember, sajnos csúnyán beszél, de erről le lehet szoktatni. Azt is tudom, hogy én tudok neki ezekben a problémában a legjobban segíteni, de annyi problémám van jelenleg, hogy attól félek, még az én lelki életem is kárt vallana végül, ha ilyen ingoványos talajra lépnék. Nem tudom, nem-e veszem túl komolyan, nem.e reagálom túl komolyan le ezt az alkohol kérdést. Nagyon megköszönöm, ha választ ad kérdéseimre.
Valószínű, nem alaptalan az a sejtése, hogy most a lelkiélete meglehetősen bizonytalan, s ha így lépne bele egy másik, szintén sok súllyal terhelt kapcsolatba (hitnélküliség, alkohol, csúnya beszéd és a fogyatékosság), akkor nem sok reménye mutatkozna, hogy gyorsan helyreállna a lelki állapota. Előbb mindenképp a múltját és a jelenét kell helyre tenni, hogy elkezdhesse építeni a jövőt. Át kell gondolnia újra az első szerelmével a kapcsolatát és annak a végére pontot tenni - vagy kettős pontot, ha lehet. Isten akaratának keresése kapcsán nekem az jutott eszembe, hogy az lett volna a legszebb út, ha a fiúval összeismerkedve az Ön hite és egyházhűsége lett volna az erősebb, és szépen a katolikus hitre el tudta volna vezetni a barátját, jövendőbeli férjét. Akkor szentségi házasságban erősebb kapaszkodói lettek volna a kapcsolatuk meggyógyítására. Ugyanakkor kétségtelenül ott van a lehetőségek között az is, hogy mivel nem katolikus emberrel kötött házasságot, s erre a püspöktől engedélyt sem kapott, így az első szerelmével való házasságkötése nem is érvényes, tehát Ön szabad állapotú. Ezzel együtt is inkább azt tanácsolom, hogy főként az első házasságát igyekezzék rendbe tenni, hiszen a gyermekük is ebből a házasságkötésből származik.
Az új kapcsolatba csakis akkor lépjen mélyebben, ha már tisztázódott és véglegesült, hogy a gyermekének az édesapjával nem tudják rendezni a közös életüket.
A lelkének, lelkiállapotának rendbetétele érdekében mindenképpen szüksége van alapos szentgyónásra. Nem is csoda, ha össze van zavarodva a hitvilágok között, ha már régen nem gyónt, Istennel való kapcsolatát nem szentségi úton, hanem csupán "egyénileg" rendezte. Készüljön föl egy alapos gyónásra. Lehetőleg az atyát is készítse föl arra, hogy egy hosszú szünet után szeretne most újra gyónni. Esetleg menjen el Máriapócsra vagy más kegyhelyre, hogy elvégezze ezt a szentgyónását. A fölvetett és egyéb hitelvi kérdésekre is fog találni választ. Hiszen nyilván lesznek még, nem csak ezek, amelyeket most leírt.
Ezekre válaszolva a következőket mondhatom. Egyrészt magában a Szentírásban is több helyet is találunk arra, hogy Jézus a szombat szigorú megtartását teljesen átértékelte, egészen új távlatba helyezte: Mk 2,27; Mt 12,6-8; Lk 6,6-11. De ezeknél jóval erősebb igazolás, hogy már kezdettől fogva az ősegyházban a föltámadás napja felülírta a kivonulás szabbatját. Erről is több szentírási hely tanúskodik: Mk 16,9; Jn 20,1; ApCsel 20,7. S ezt igazolja az évszázados hagyomány, amely töretlenül követte az ősegyháznak ezt a szokását, hogy szombat után az első napon, az Úr napján gyűltek össze a kenyértörésre, vagyis az Eucharisztiára. Ezzel szemben az adventista mozgalom a XIX. században kezdődött, akkortól kezdve hangsúlyozták ezt a - szerintük - tévedését a katolikus és egész ortodox egyháznak, hogy félreértették Jézus szándékát. Mind a katolikus mind az ortodox egyházban soha nem fért kétség ahhoz, hogy az Úr napja a föltámadás napja, ezt kell megünnepelnünk hétről hétre. (Az orosz nyelvben a vasárnapot így is hívják: voszkreszenyije-feltámadás.)
A pokolbeliekről nem sokat tudunk. Nem is érdemes nagyon firtatni. Nem ez visz minket közelebb az Istenhöz, az Isten országához. Hanem a rendszeres imaélet és abból fakadó keresztény életvitel. Pontosabban szólva nekünk erre kell törekednünk, s az Isten a maga kegyelméből, szeretetéből, nem pedig érdemeink jutalma gyanánt emel be szentjei körébe. Ennek földi megvalósulása az Egyház, ahol már a szentek körében élhetünk, Isten testével és vérével táplálkozhatunk. Ezeknek leszűkített mása az egyes kisegyházak gyülekezetei, amelyek lehet, hogy jobban megélik az egymás közötti szeretetet - ez mindenképp megszégyenítő a katolikus közösségek számára! - de mivel nem helyes hittel táplálkoznak, ezért gyökértelen a hitéletük. Még ha vannak is akár szép nagy családok, ahol nemzedékeken át visszavezethető az adott szektához való tartozásuk, össze sem mérhető a katolikus egyház kétezer évével.
Kedves Lelkiatya! Lehetséges olyan belső állapot, amikor inkább a szemlélődő csend dominál és nehezebben megy a kötöttebb szóbeli imádság? Hosszú ideje szinte képtelen vagyok két tizednél több rózsafüzért elmondani, és csak most vettem észre egy erdei séta során, hogy mind a lelki olvasmány, mind az imádság (bár nem szóbeli) termékenyebb volt, holott itthon is megvannak a feltételek (csend, ikonok, gyertya, virág stb.). Viszont felmerült bennem, hogy csak a kitartásom gyenge és megideologizálom az egészet, bár az is igaz, hogy olvastam a kármelita szerzőknél, hogy van ilyen időszak a lelki életben. De ami igazán összezavar, hogy hosszú ideje az imaszobámban teljesen összezavarodok és istenkáromló gondolatok merülnek fel bennem, vagy a legundorítóbb szexuális tartalmú gondolatok a Szűzanyával kapcsolatban, de Jézussal vagy a szentekkel is. Hogy elfogok kárhozni és gyűlöl engem az Isten, és olyan sugallatok, hogy utáljam az Istent, mert ő is utál engem, vagy hogy Jézus nem Isten, vagy nincs is Isten, és ennél még sokkal rosszabbak, amiket nem merek leírni. Ezek hosszú órákig tartanak és könnyezve imádkozom az elmúlásért, de alig enyhül. A szexuális tartalmúakat nem írom le, de ilyenkor úgy érzem, hogy jobb lenne meghalni, mint így megbántani Istent és a Szűzanyát. Mindig valamiféle fásultság tör rám szinte egyből, amint belépek a szobába és csak vergődöm az egyből rám törő nyomorult gondolatok miatt. Imádkozni szinte alig tudok. Igazából már félek itt lenni, de itt van az ágyam is, tehát nem tudom elkerülni. Rendszeresen gyónok és áldozom, szerzetesnek készülök, az atya ki is jött megszentelni a házat, de nem múltak el a gondolatok. Gyónáskor mindig elmondom ezeket, de ez zavar össze leginkább, hogy ez én vagyok-e, én vagyok ilyen nyomorult és bűnös, aki ilyeneket merészel gondolni, káromolni, zúgolódni, vagy ez valami kísértés. De nem tudom, hogy mi a különbség a tudattalan pszichológiája és az ördögi sugallatok között, mintha ebben nem lenne világos a mai egyházi beszéd, vagy legalábbis én belezavarodtam ebbe és elkeseredtem. Nem tudom mit tegyek. De azt hiszem nem vagyok fantaszta, sokszor teszteltem magam, hogy projektálom-e ezt az egészet, de nem erről van szó. Máshol nem érzem ezeket, bár az is igaz, hogy mise alatt többször előfordult már hasonló gyötrődés. Másfelől mintha nagyon megerősödtem volna ezek által a hitben és az imádságban. Ez különösnek tűnhet, de azt hiszem egyre inkább értem a szüntelen imát, amire Jézus és Pál szólít, mert ilyenkor gyakran kiáltok az Úrhoz. Mindenesetre a sivatagi atyákkal kérdezve: Atya, szeretnék üdvözülni, de a gondolataim nem engedik. Mit tegyek szorongatottságomban? Köszönöm.
Fontos, hogy legyen lelkivezetője, akivel ezt rendszeresen megbeszéli. Az itteni rövid leírás alapján azt feltételezem, hogy ez merő kísértés, amellyel lelkli törekvései során meg kell vívnia. De sajnos nem kizárt, hogy mégis vannak pszichés okai, amit mindenképp érdemes földeríteni. Jól érzékeli, hogy nem könnyű külön választani a tudattalan pszichológiát az ördögi sugallatoktól. Ez a dolog természetéből adódik, nem az egyházi tanítás hiányosságából. Bár tény, hogy egyes atyák megnyilatkozásai kelthetnek zavart, ezt nem tagadom. (Imádkozom, hogy én is ne legyek ilyen.) De minthogy rendszeres szentségi életet él, ezért joggal remélheti, hogy nem lesz a gonosz prédája. Vagyis, ha nehéz is a küzdelem, de szépen át fogja vészelni ezt az időszakot. Erre utal az is, hogy úgy érzi, valamiképpen a hitének megerősítését is szolgálja ez a jelenség. A gyöngeségünk megtapasztalásának lehet ez az eredménye, amikor az ember teljesen belefáradván, szinte a kétségbeeséssel, elkeseredéssel küszködve kiált és kiált és kiált az Úrhoz. Ez a kiáltás lehet a gyöngeség jele is, de a hitnek jele is, hogy az ember végképp megtapasztalja, hogy sehonnan máshonnan nem jöhet segítség és erő, csak az Úrtól.
Jó, ha ezeket meggyónja. Ezzel leteszi azt a részét, amely esetleg az Ön lelkiismeretét terheli, amiben Ön vétkes, hogy ezek a gondolatok gyötrik. Ha ebben egyáltalán nem felelős, tehát Istentől megengedett próbatételről van szó, akkor sem lesz kárára, ha ezeket a gyónásban kimondja. Sőt, a felszínre hozván gyöngíti is ezeket a sötét erőket.
A sivatagi atyák egyértelműen azt tanítják, hogy ilyenkor nem szabad elhagyni a helyszínt, a cellát. Számtalan apoftegmát ismerünk, amelyek leírják ezt a helyzetet, és mindig az a tanulság, hogy ha másutt könnyebbnek tűnik is az imádság, nem oda kell menni, hanem a saját helyen megküzdeni vele. Tehát első benyomásom után azt mondom, ne féljen, ne lankadjon, tartson ki az imádságban, a kiáltásban. De azért a lelkiatya felügyelete mindenképpen szükséges, mert ha van ennek a jelenségnek olyan pszichikai oka, amelyet más módon is kell orvosolni, akkor azzal is foglalkozni kell. Bár hihetjük azt is, hogy az imádság, az azon keresztül érkező isteni erő a pszichés betegségeket is képes meggyógyítani. Persze. De a felelősségünk akkor is megmarad, hogy az értelmünkkel is a végére kell járnunk, hogy megértsük helyzetünket, gyógyulást, kiutat találjunk belőle.
Szerintem hamarosan el fog múlni ez a zaklatás. Legalábbis én is imádkozom ezért.
Kedve Lelki Atya!
A mai napon egy női munkatársa üzent messengeren a férjemnek, hogy: "ne írj rám hétfőn, nem akarok veled találkozni, építgesd a családi életed, hiszen tudtam, hogy így lesz"
Lelki Atya: gondolom a férjem megcsalt ezzel a munkatársával. Ráadásul a férjem keresi a nőt.
Mindkettejükkel beszéltem: tagadják, hogy viszonyuk lenne egymással, de a nő erősen zavartan beszélt.
A férjem beismerte, hogy a nő szerelmes belé.... de az ő gondolatmenete is összefüggéstelen. A férjem minden üzenetet kitöröl a telefonjából-gondolom, hogy ne lássam.
Lelki Atya! Mit tehet ilyenkor egy feleség? A férjem munkahelyet nem akar változtatni. Elmondása szerint bár én mindent megteszek a boldogságáért, mégis szomorú a házasságban, hónapokban óta nincs kedve a házas élethez, kilátásba helyezte a válást.
Eddig a tűzbe tettem volna érte a kezem és most állandóan az jut eszembe, hogy talán most is együtt vannak és én tehetetlen vagyok.
A nővel való beszélgetés során kiderült, hogy egy másik kolléganővel is valószínűleg volt kapcsolata a férjemnek.
Persze a férjem mindent tagad.
Távházasságban élünk, most szeretnénk gyermeket. Úgy terveztük, ha terhes leszek, otthagyom vezető beosztásomat és összeköltözünk.
Mit tegyek ilyenkor? Hagyjam itt a családomat, mondjak fel szeretett munkahelyemen, és költözzek a férjemhez, aki állítólag 2 nővel is megcsalt és lehet már nem is kellek neki igazán?
Nem tudok már bízni a férjemben: szomorúnak és megalázottnak érzem magam.
Köszönöm mielőbbi válaszát!
Krisztus föltámadt!
Valóban föltámadt! A helyzetük újra megerősíti, hogy a távházasság nem jó megoldás. Különösen, ha mindjárt a házasság elején, még gyermekek nélkül ezt választják. Egyszerűen nem tud tovább épülni az a szeretetkapcsolat, amely összehozta az elején a fiatalokat. Ezt meg kell érteni, hogy a házasságot, a szeretetkapcsolatot építeni, gondozni, ápolni kell, anélkül előbb-utóbb elhal. Félő, hogy ez jelent meg az Önök életében is.
Nagyon nehéz tanácsot adni, hogy merre keressék a megoldást. Az első fontos fölismerés talán az kell, hogy legyen, hogy valójában a házasságkötésükkel sem adták oda egymásnak magukat. Mindenki megőrizte a maga életét, csak azt a kettőt bizonyos szálakkal öszekötötték. De a házasság nem ez. A bibliai mondat: "...elhagyja apját, anyját..." (Ter 2,24) nem csak a szülőkhöz való kötődésre vonatkozik. A házasságban való odaadásnak teljesnek kell lennie. Ez, persze, óriási kockázat, ezért kell nagyon meggondolni a dolgot. De ha rászánta magát az ember, akkor nem szabad bizonyos élet-részeket visszatartani, tartogatni. Mert akkor óhatatlanul elkezd növekedni a szakadék azokon a pontokon, amit nem osztottak meg egymással.
Tehát ezen első lépés után újra kell gondolni: oda tudom-e adni magamat, le tudok-e mondani a saját életemről. Nyilván, ennek kölcsönösnek kell lennie, különben értelmetlen az egész. Amikor két jó állásban, jó egzisztenciával rendelkező fél köti össze az életét, akkor a házasság biztonságos fejlődése érdekében érdemes teljesen új lappal kezdeni, egy harmadik egzisztenciát kiépíteni. Lehet, hogy merésznek, fájdalmasnak tűnik ez a lépés, de ezzel lehet elkerülni, hogy már kezdettől be legyenek építve a szakadékok - amelyek később majd növekedhetnek.
Üljenek le, és beszéljék ezt át a férjével. Kezdjék előlről. Persze, félő, hogy a kedves férje már most másfelé kacsingat, de ha ez így van, és nem tudja bölcs belátásra bírni, akkor az később sem fog menni. Tehát, mint az házasságkötés előtt szükséges, beszéljék át ezt a teljes odaadást, közös élet építést. Másként nem fog menni.
Mindehhöz kérje a Mindenható segítségét. Nagyon imádkozzék ezért, hogy Isten akarata szerint tudjanak dönteni. Lehet, hogy ha élére állítva a dolgot, mélyen megbeszélik az egész helyzetüket, akkor a férje rá fog jönni, hogy nem érdemes flörtökkel tovább bonyolítania az életét. Rájöhet arra is, mint Ön is, hogy áldozatokat kell hozni, s azok majd megtermik a maguk szép gyümölcseit. De csak úgy, magától nem fog gyümölcsözni a házasságuk életfája. Kérje rá újra Isten áldását!
Kedves Lelkiatya!
Hogyan érti azt a mi Urunk: tetteit Istenben vitte végbe /Jn 3, 21/? Istenben azt jelenti Isten által vagy az Ő nevében vagy Benne való hittel vagy az Ő kérésére?
Kérheti az Úr az Egyházak vezetőit, hogy többé már csak Istenben cselekedjenek és ne félelemből? Hisz mennyivel fontosabb a lelkünket táplálni a testnél! Sok szentéletű atya egy falatot sem vett magához, de Krisztust igen, mindennap.
Dénes
Igen, az Istenben végbevitt tettek azok, amelyeket Ön is említ: az ő nevében, a benne való hittel, az ő szavára. A tetteimet minél inkább jellemzi az Istenre figyelésem, minél elszántabban akarom az ő tanítását követni, annál inkább van jelen azokban ő maga, az ő ereje, megvalósul az ő szándéka.
Kezdettől ezt kéri az Úr, hogy csak őbenne éljünk és cselekedjünk. Jézus azt mondja: "nélkülem semmit sem tehettek" (Jn 15,5). Az egész evangélium tanít, hogy gyógyuljunk ki a félelemből: "Törekedjetek a szeretetre!" (1Kor 14,1) "A tökéletes szeretet elűzi a félelmet, ugyanis a félelem a büntetéshez kötődik. Aki pedig fél, abban nem tökéletes a szeretet" (1Ján 4,18).
Az Eucharisztiával táplálkozás csak részben érinti ezt a törekvést. Ugyanis nem csak a szentáldozás által részesülhetünk Isten jelenlétében, hanem minden imádságunk, sőt, minden szeretetben végbevitt tettünk is erre vezet. Ezek körül, természetesen kiemelkedő az Eucharisztiában részesülés, de az is csak a többi, hitből fakadó tettünkkel együtt. Az ima és szeretetre törekvés nélkül hiába áldozunk!
