Kedves Lelkiatya!
Az utóbbi időben több áldásformát is láttam atyáktól. Van, aki az áldást minden egyes esetben kereszttel teszi, míg van, aki a kezét használva adja liturgikus áldást.
Melyik a jó megoldás, melyik a követendő? Régebben én azt tapasztaltam, hogy kereszttel csak húsvéti időben adnak áldást.
Köszönöm válaszát.
G
Ez ma is így van. A Szent Liturgia végén a pap csak a húsvéti időben ad áldást a kereszttel, egyébként az áldó kéztartással adja az áldást. Aki ettől eltér, az helytelen dolgot művel. A püspök viszont minden esetben kereszttel ad áldást. Vagy, ha nincs keze ügyében kereszt, akkor két kézzel. Ezt sem teheti meg az áldozópap, csak a papi rend teljességét bíró püspök.
Tisztelt Lelki atya!
Amikor felnőttet keresztelnek, akkor is a pap vagy a püspök "nyomja" le, meríti alá a keresztelendőt? Hiszen láttam egy orosz orotdox videót, amiben pont az történik, hogy a parton megkenik, majd maga sétál le (mármint a keresztelendő), és önként megy a víz alá, a pap pedig a partról mondja, hogy az Atyának és Fiúnak es Szentléleknek nevében kereszteltik Istennek szolgája. Ez, ha így van náluk, akkor itthon miért nyomják le a víz alá a felnőtteket, holott ez egy önként vállalt életre szóló döntés.
Nem provokatív kérdésnek szánom, csak érdekel.
Tisztelettel:
Tóth Csaba
Kedves Csaba! Ez így egy kicsit furcsa megfogalmazás, hogy a pap vagy a püspök "nyomja le víz alá" a keresztelendőt. Én még nem láttam olyat egyik egyháznál sem, hogy a keresztelkedő maga sétált volna a vízbe, és ott háromszor alámerült volna. Illetve vízkeresztkor egyes - talán inkább ortodox atyák - ezt megteszik, de ez nyilván nem keresztelkedés, hanem a vízszentelésnek egy nagyon erőteljes mozzanata, amikor nem csak az áldó kezüket teszik a vízbe, hanem teljes testtel alámerülnek ők maguk is. A keresztelés, persze, más. Ha egymagában is megtehetné ezt valaki, az olyan lenne, mintha vízzel való leöntés esetén magának öntene vizet a fejére, hogy így keresztelkedjék meg. A legősibb hagyományaink egyike, hogy mindig valaki "megkereszteli" a másikat a Szentháromság nevében. Tehát valóban nem az ember keresztel, hanem a Szentlélek, de mindenképpen kell a másik ember közreműködése is. Ez annyire erős, hogy még akár nem keresztény ember is megkeresztelhet, ha azt a megfelelő módon és az Egyház szándéka szerint teszi. Az ősegyházban, s talán még később is volt erre példa. Tehát kell egy másik személy, aki kereszteli az illetőt. Ehhöz, természetesen, mint Ön is mondja, elengedhetetlen az egyéni, személyes és szabad döntés. Ez megint a legfontosabb feltételek közé tartozik, hiszen, ha valakit enélkül keresztelnének és "nyomnának a víz alá", az nyilván nem volna érvényes keresztelés. Ez a gesztus tehát sokkal inkább egy segítő mozdulat, semmi más. A vízben való alámerülés viszont a világi életnek való meghalást jelképezi, az abból való fölemelkedés pedig az egészen új életet, a Krisztusban való föltámadást. Ezek nagyon erős szimbólumok, amelyeket mostanában újra merünk alkalmazni.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Hosszú időbe telt, míg ezt a levelet megfogalmaztam.
2006-ban kötöttem házasságot a férjemmel görögkatolikus szertartás szerint. (Ő görögkatolikus, én pedig rómaikatolikus vagyok). 2 gyermekünk született.
Sajnos a házasságunk nem tartott sokáig. 2012-ben elváltunk.
Teltek az évek és mindkettőnknek lett új társa.
Azt szeretném megkérdezni, hogy „polgárilag” ugyan elváltunk, de az Egyház szerint még házasok vagyunk: járulhatok-e szent gyónáshoz (kaphatok-e teljes feloldozást) és szent áldozáshoz vagy életem végéig nem részesülhetek ezekben a szentségekben?
Egy kicsit kirekesztettnek érzem magam, így nem tudok teljes életet élni.
Milyen lehetőségeim vannak?
Előre is köszönöm a válaszát.
Nem a válás jelent akadályt a szentségekben való részesülés terén, hanem az új kapcsolatban való élet. A válást nem támogatja az Egyház, de nem is bünteti. Ha valaki elvált, attól még járulhat szentségekhöz, gyónhat, áldozhat, hisz nagy szüksége is van erre annak, aki ilyen élethelyzetbe jutott. Amikor új kapcsolat létesül, és az kvázi házastársi együttélést jelent, ez olyan életállapot, amelyben a gyónás érvényét veszti. Hiszen az előző házassági kötelék miatt ez az új kapcsolat papírforma szerint házasságtörést jelent, mivel nem az Isten által megáldott kapcsolatban élnek. Ilyenkor azzal segít az Egyház, hogy megvizsgálja, valóban érvényesen volt-e megkötve az előző házasság. Ha viszonylag hamar elváltak, akkor ez lehet jele annak, hogy megismerkedésük, egymásnak egy életre szóló elköteleződésük nem volt megalapozott, hiányoztak bizonyos súlyos feltelek, amelyek a házasság érvényességéhöz elengedhetetlenek. Ha kimutatható az első házasság érvénytelensége, akkor nincsen akadálya annak, hogy az új kapcsolatot házasságkötéssel szentesítsék. Csak ekkor már valóban nagy megfontoltságra van szükség, hogy ez valóban egy egész életre szóló elköteleződés legyen. Van egy másik megoldás is, de az fiatal- és középkorúaknak nem ajánlatos, hogy ha az új kapcsolatban testvérként élnek együtt, szeretik, támogatják egymást, de nincs közöttük testi egyesülés. Ebben az esetben is lehet gyónni, áldozni, hiszen nem áll fenn a megáldatlan testi viszony.
Az Egyház azon is igyekszik segíteni, hogy aki megváltoztathatatlan életállapot miatt nem részesülhet a szentségekből, ő is teljes értékű embernek, az Egyház élő tagjának tarthassa magát. Nincsen kizárva más egyházi eseményekből. Nemrégen visszavezettük például a Liturgiák után a megáldott kenyér kiosztását, hogy ezzel is jelezzük azt, hogy vannak olyan mozzanatok, amelyekbe mindenkit szívesen bekapcsolunk. De a gyónásnak és az Eucharisztia vételének súlyos feltételei vannak. Azt nem szabad magunknak kikövetelni. Persze, attól való távolság nagyon fájdalmas, de az az életállapot következménye, amelyet viszont nem olyan könnyű eltörölni. Tetteink következményeivel számolni kell. (Honlapunkon, többek kérésére hamarosan megjelenik egy kicsit bővebb tájékoztatás a házassági érvénytelenítés folyamatáról.)
Kedves Lelkiatya!
Kérem, vegye semmisnek a telefonbarátnőmről írt kérdésemet. Majdcsak megoldódik valahogy.
Előre is köszönöm szépen.
Akkor csak itt írom le azt a meglátásomat: Egyfajta lelkiismereti szorításban tartja Önt ez az ismerőse, amely nem tesz jót senkinek, nem jó folytatni. Neki nem segítség, Önt pedig túlságosan leterheli, hiszen nem ez a dolga. Imádkozzék inkább érte, ne pedig tanácsokkal lássa el. S Ön se hozzá forduljon tanácsokért, mert az egészségtelen kapcsolat miatt Ön sem valós segítséget kap ezen az úton. Amikor tehetetlennek érezzük magunkat, akkor értékelődik föl igazán az imádság.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Szoktam nézni az egyházmegyék Facebook oldalán a képeket és néhány esetben a templomban is eszembe jutott már, hogy jó lenne tudni, hogy a szertartást végző és segítő emberek ruházata mit jelent, az egyházi rend melyik fokozatán áll az adott személy, pl. sima reverenda, bő ujjú, kék vagy fekete, van-e fekete fejfedő rajta vagy nem, ha van, akkor mit jelent vagy jelent e valamit... Ha szemfüles az ember, akkor innen-onnan összeszedi az információkat, de szerintem érdemes lenne egy összegző oldalt erre létrehozni, hogy az átlag híveknek is egyértelmű legyen azonosítani a liturgikus ruházatokat. És akár a püspöki és érseki ruhát is bemutatni részletesen, hogy melyik darab mit jelképez.
Anno hittan órán meg kellett tanulnunk a papi ruházat darabjait és hogy ezek mit jelképeznek. Azóta figyelem ezeket a liturgiákon és érdeklődöm a téma iránt, de nem egyszerű válaszokat találnom és szerintem nem vagyok ezzel egyedül.
Nagyon köszönöm ezt a kérdését. Hozzáértő emberekhöz fordultam, és el is készítettek egy kis összeállítást a ruházatokról. Közben arra is fölhívták a figyelmemet, hogy a Görögkatolikus Szemle korábban hosszú cikkekben foglalkozott ezzel a kérdéssel. Mindenestre hamarosan megjelenik a honlapunkon ez az sűrített magyarázat, s annak kapcsán talán pontosabb tájékztatást kapunk arról is, hogy a Szemle korábbi számaiban hol találhatók ezek a hosszabb írások. Biztosan másokat is érdekelnek ezek a dolgok, azért jobb, ha a honlap nyilvános felületein jelenik meg a válasz. Még egyszer köszönöm a kérdést.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Atyám,én azt szeretném kérdezni,hogy pontosan mit jelent az,hogy Isten jelenlétében lenni?
Sokszor olvasok olyat(az ön válaszai között is) hogy szótlanul,szinte imák nélkül vagyunk Isten jelenlétében és hogy ez az egyik legmélyebb ima. Az egyik római katolikus papunk azt szokta mondani,hogy ilyenkor a Szentlélek imádkozik helyettünk,ő emeli a szívünket Istenhez.
De hogy kell ezt csinálni? Mire kell gondolni? Mit kell érezni?
Esti imáimban szoktam kötött imákat mondani és saját szavaimmal is. És van amikor utanna percekig csak ülök és gondolkodom,hogy Isten mit gondolhat rólam pl...és van hogy azon kapom magam,hogy percek óta szotlanul csak ülök. Ez is valami ilyesmi lehet?
Előre is köszönöm válaszát!
Igen, valami ilyesmi. Bátran tekintheti ezt úgy, hogy maga a Szentlélek vezette el erre a szokására, s ugyanez a Szentlélek készteti is Önt, hogy erre most rákérdezzen. Már van tapasztalata arról, hogy nem kellenek mindig a szavak. Persze, kell kérnünk, hiszen Jézus maga buzdított minket, hogy "Kérjetek...", mégis van, amikor a csönd beszédesebb, mint a szavak. Erre kell eljutni. Az említett atya a Róm 8,26-ra utalhatott: "Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek is, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal." Ha szeretne ebben tovább haladni, akkor azt javaslom, hogy tudatosan építse be az imaéletébe ezeket a csöndeket. Lehet így, esti ima végén, vagy reggel vagy esetleg hajnalban (ez talán a legjobb idő erre a csöndes imára). Ha belekezd, meglátja, eleinte sokkal nehezebb lesz, mint amikor önkéntelenül csak úgy, ott maradt a csöndben. Jönnek majd a csapongó gondolatok, tudatosan nehezebb megmaradni ebben a csöndben. De ennek a küzdelme már ennek a lelki továbbfejlődésnek lesz a része. Hálaadással haladjon csak tovább ezen az úton!
Tisztelt Lelkiatya!
Az utóbbi években (kb. 5-6 éve) képtelen vagyok az önzetlen szeretetre. Még ha valamit önzetlenül próbálok is tenni, mindig ott van bennem a számítás, hogy ettől a cselekedettől majd önzetlenebbé, jobb emberré fogok válni, jobb keresztény leszek, elnyerem az üdvösséget... Igazából az önzetlenségre való törekvésem nagyon öncélú, csak az motivál, hogy ÉN jobb ember legyek. Talán az is a probléma, hogy másokkal nem tudok igazán együttérezni, nem tudom átérezni az ő örömüket, bánatukat. (Régebben ezzel nem volt problémám.) Ha elhatározom, hogy mondjuk segítek valakinek, és ezt meg is teszem, tulajdonképpen ez nálam nem szívből jövő cselekedet, inkább kötelességteljesítés, aminek a végén aztán elégedetten úgy gondolhatom, most mindent megtettem annak érdekében, hogy ne legyek önző.
Ön szerint hogyan lehetne kitörni ebből az állapotból? Hogyan tudnék számítás, önzés nélkül foglalkozni azzal, hogy másnak mi jó?
Köszönöm a válaszát!
Első lépésben azért tudnia kell, hogy ez a szomorú fölismerés voltaképpen a saját lelki fejlődésének az eredménye. Ezt a betolakodó kísértést korábban nem vette észre. Igaz, azt írtja, hogy ez korábban nem is volt, de sokkal valószínűbb, hogy korábban erre nem figyelt föl. A lelkiismerete, lelki érzékelése finomabbá fejlődött. Ezért mindenképpen adjon hálát, még ha azt érezné is, hogy ezzel is csak saját magát tolja előtérbe. De úgy is fogalmazhatnánk - s ezt talán jobban elfogadja -, hogy az Úr szívesen veszi ezt az önzetlenségre törekvését, és ennek érdekében megenged Önnek egy kicsit nehezítettebb pályát. Merthogy az nyilvánvaló, hogy ezt a törekvését folytatnia kell, csak azt látja, hogy mellé került még ezzel a fránya kísértéssel való viaskodás is. De alapjában nincsen ebben semmi rossz, ne ijedjen meg tőle. Ez a lelki küzdelemnek a része. Van, akinek könnyebben megy az együttérzés, az önzetlenség, akár neveltetése, akár örökölt tulajdonságainak köszönhetően, s van, akinek ezért jobban meg kell küzdenie. Melyik az értékesebb? Ne is válaszoljon rá, mert ez nem is igazi kérdés. Nem másokhoz kell hasonlítani magunkat, hanem a saját utunkat kell járnunk. Ön nagyon is jó úton jár. Varázsütés szerűen nem lehet kitörni ebből az állapotból, de fejlődni benne sokat lehet. Amihöz idő, türelem és kitartás szükséges. És persze, a hit is, hogy Isten egyszer meg is adja ezt az ajándékot. Tehát imádkoznia is kell érte. De elkeseredésre semmi ok. Folytassa csak ezt az utat, tartson ki benne, és Isten meg fogja áldani ezt a törekvését.
Kedves Lelkiatya! Ökumené vagy nem? Vegyünk részt az alkalmakon vagy nem?
Olvasom, katolikus ez is, az is. Tradíciót vallók azt mondják, ne mert. És mi van sokunkkal, akik vegyes házasságból valók? Katolikus- református? Én a reformátusoktól tanultam a valódi ökumenét. Nagymamám mesélte, mikor menekültek, menekítettek, nem nézték, milyen templom, milyen vallás? Miatyánk, hála ugyanúgy szólt, mindkét fél ugyanúgy kiáltott fel Istenhez. Oké, hogy sose lesz egység, a szentségekben. Szentgyónás, Eucharisztia. Azt se nagyon helyeslem, hogy egymás "kenyerét" esszük. De, ha résztveszek egy-egy istentiszteleten, ugyanúgy éneklek, válaszolok követem. És, hát katolikusoknál is vannak szektás elemek, karizmatikusoknál, nyelveken szólás, meg ugra-bugrálás, gitáros-zenék. Vagy a kaszt-ok, aki járt Medjoguje-be, meg itt- ott, ennyit meg annyi imádkozik, az igen, részt vett a búcsún az igen. Valahogy sehol se találom, akkor mi a helyes? Én maradok a szüleim iránti tiszteletnél, elmegyek, résztveszek, elfogadom, a saját hitemet- imaéletemet, felebaráti szeretetet, próbálom jobban gyakorolni, Szilvi
Én legalábbis mindenképp arra buzdítok mindenkit, legyen az katolikus, ortodox vagy protestáns, hogy vegyen, vegyünk részt ezeken az ökumenikus alkalmakon. Nagyon fontos, hogy tudjunk együtt imádkozni, s ha lehet, ismerjük meg egymás imáit, sőt, egymást is, legyen közöttünk személyes kapcsolat. A helyes ökumené nem elmossa a határokat, hanem megerősíti a kapcsolatokat. Ha elmosnánk a határokat, azzal még nem kerülnénk egymáshoz közelebb. Ennél jóval többet, nehezebbet kell tenni: megmaradni a sajátunkban, miközben elfogadjuk a másikat, a másik gondolkodását, stílusát, sajátos lelkületét - tehát őt magát úgy, ahogy van. Ez az igazi, őszinte és helyes nyitottság egyébként megerősít minket a saját identitásunkban is. Ha tisztábban látjuk a különbségeket, akkor jobban látjuk azt is, mi az, ami elválaszt, amiben még nem vagyunk egyek. Ha ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozunk, akkor sem a másik vallását, sem a másik embert nem ismerjük meg. Az ökumené mindenképpen lelkileg előrevivő folyamat. Csak bátorítani tudom kedves Szilviát, hogy folytassa azt, amit eddig is tett. Tisztelje továbbra is a szüleit és az ő hitüket, közben pedig úgy gyakorolja a felebaráti szeretetet, hogy ítélkezés nélkül elfogadja a másikat. Ha valaki elutasítja az ökumenét, az valójában a saját hitében bizonytalan, nem meri kitenni az esetleges ütközéseknek, hangsúlykülönbségeknek. Aki csak a saját meggyőződését hangoztatja, az elzárkózik attól, hogy a végtelen isteni igazságot más megvilágításban is szemlélni tudja. Gyorsan hozzáteszem, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindegy, miben hiszünk. A sajátunkat kell ismernünk, vallanunk, képviselnünk, de közben kockázat nélkül nyitottak lehetünk arra, hogy Istenről és az ő végtelen titkairól mások hogyan gondolkodnak. Egymás ismerete mellett pedig nagyon fontos, hogy tudjunk együtt imádkozni. Amit egyformán tudunk, azt együtt, amit másként tudunk, azt egymás után...
Kedves Lelkiatya! 18 éven aluli személy lehet e keresztszülő???
A Magyar Görögkatolikus Metropólia részleges jog szövegében ez áll: "...keresztszülőnek csak legalább tizenhat évet betöltött, s hitének vállalásában és gyakorlásában valóban aktív katolikus krisztushívő kérhető fel." A korhatár tehát nem tizennyolc, hanem tizenhat év. De legalább ennyire fontos, hogy a fölkért keresztszülő hitvalló életet élő, imádságos személy legyen.
Tisztelt Lelkiatya! Én voltam az aki ezt írtam."Tisztelt Lelkiatya! Elmondom a sztorikat és a problémáimat: 14 éves vagyok. Egy gyerek. Nem vagyok keresztény. 2024 nyarán fontosabbra vettem Istennel a kapcsolatot. De akkor is. Csak azért használtam őt, hogy kapjak valamit, meg nem akartam érte megváltozni. Aztán találkoztam egy minisztrással.És ő elkezdte tanítani. Nagyon kedves volt, megértő, stb. És tőle kezdtem el tanulni. Védőszentet kaptam miatta. Annyira szerettem őt. Az úgy tekintettem rá, mint Istenre sajnos, legalábbis én éresztem. Anyukám eltiltott tőle. Mert nagyon rosszul voltam. De miért voltam rosszul? Az OCD betegsége miatt. Ilyenek jöttek, hogy a gonoszé vagyok. Meg hogy Isten nem annyira törődik velem. Nem szeret. És hogy nekem meg kell felelni neki. Istennek. És ez a ministráns nem tudta, hogy ezt hogy kezelje az OCD-et. Rosszabbá tette. És ezért eltiltott tőle anyukám. És nekem az. Azóta Istent nem tartom szeretőnek annyira. Utóbbi egy hétben, azóta és követtem Istent csak nem annyira jól nem szeretően. Próbálok jó dolgokat tenni. Én amúgy egy nagyon csibész gyerek vagyok, de próbálok jó is lenni. Isten miatt. Hogy lehet ezt a kettőt egyensúlyozni? És... Nagyon akarok egy barátnőt, de félek, hogy a vágy bűne vezérel engem. Ezt hogy lehet a szeretéssel átvenni? És ilyenek vannak, mint ez. Hogy csak azért kérek Istentől bocsánatot hogy kapjak jót és hogy bocsánatot kapjak, és ilyenek vannak,s kérem, hogy Isten adjon erőt, hogy legyőzzem ezeket, és hogy tegyem helyére. Adjon erőt. De nem érzem, hogy segítene annyira. És még szeretőnek se tartom annyira Istent. De nem értem, miért engedi mindezt. Miért távolodtam el tőle? Miért távolodok? Miért nem tudok visszajönni könnyen? Nem értem. Mérges is vagyok rá. Egy atyával beszélek, de sajnos nem érzem, hogy nagyon segítene. És nem tudom, mit tegyek. Az imáim olyan, mintha meg se hallaná Isten. Nem tudom, mit tegyek. Mintha nem is imádkoznék. Kérem, segítsen!Még mindig van OCD-em, és szorongásom mások emberek iránt, hogy ők mit gondolnak, mit mondanak rólam. Nagyon sokat szenvedek, pedig csak egy gyerek vagyok. Nem értem Istent. Miért? Meg amikor próbálok jót tenni, egy napig hat, aztán nem érzem jól magam a jót tevéstől, hanem eltűnik. Nem értem miért. Tegyek továbbra is jót, de ne érezzem Isten szeretét a jóval. Nem értem, hogyan kell jót tenni. Hogy kedves próbálok lenni. És csibész is. De nem érzem Isten szeretetét. Hosszú időre, amikor jót teszek. Nem érzem a jóságát a jó tevékenységnek" Ne haragudjon de a válasz nem segített. Nem tért rá arra a minisztránsra. Nem tért rá, hogy alig találom Istent szeretőnek. Így nehéz imátkoznom, jót tenni. Mert miért tennék jót azért, akit nem találok szeretőnek annyira? És tudom, hogy kereszténynek kell lennem, hogy Isten nagyobb erőt adjon, de ez nem segít, ez a válasz, hogy legyen keresztény. Akkor addig szenvedjek, amíg keresztény nem leszek? És azt mondta, hogy Isten megerősít a szenvedésekkel. De én annyit szenvedek, hogy ennyire, ennyire szenvednem kell? Egyszer azt írta nekem hogy szerinte Istennek nagy terve van velem, hát nem akarom ha ennyi szenvedéssel jár. Nem segít az atya akivel beszélek, nem segít Isten. Miért?? Miért? Elegem van, de nagyon"
Értem hogy jót tesz a szenvedés, de ennyi?? Rengeteg?A második. Alapból nem tartom Isten szeretőnek. Nem tudom miért, imádkozom, hogy ez megváltozzon. De nem. Most olvastam el a Lukács evangéliuma első részét, és most az jön, hogy Isten gonosz. Büntető, mert megbüntette a papot. Ezt tényleg ilyen büntetésnek veszem. Ez nem szerető. Olyan sötét képem van Istenről, és mindig kérem a segítségét, de nem segít. Miért kell keresztség ahhoz, hogy Isten segítsen? Miért? Ez nem fair. Nem érzem annak. Úgy érzem, hogy az atya nem segít, hogy a tanácsokat, amiket ad, nem nagyon tudom jól használni. Nekem nem segítenek. És templomban csak ilyen 5-10 percet tudok lenni minden vasárnap, mert matek óráim vannak. Ez elég, vagy már ezen is kell problémázni? Isten nem jó az én képemből
Miért tartja unfair-nek, hogy kereszség kell ahhoz, hogy Isten segítsen? Ez olyan, mintha a porszívó azon méltatlankodna, hogy miért csak akkor tud dolgozni, ha a csatlakozó be van dugva a konnektorba. Ez vajon kirekesztés? Isten fölkínálja a maga erejét azoknak, akik csatlakoznak hozzá. Ráadásul tény, hogy Isten azoknak is segít, akik nincsenek megkeresztelve, csak azok kevésbé képesek befogadni az ő segítségét. Ezért tanácsolom Önnek a megkeresztelkedést. Valamint azt, hogy olvassa el a teljes Szentírást. Vagy legalábbis első lépésként az Újszövetséget. Ezt a sorrendet javaslom: Szent Pál levelei a Rómaiakhoz írottal kezdve, majd az evangéliumok, azt lehet sorban, Máté, Márk, Lukács és János. Majd az Apostolok Cselekedeteit. Ha pedig ezen olvasmányai kapcsán vannak kérdései, azokat tegye föl annak az atyának, akivel szokott beszélgetni (vagy nekem: lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu) Azért is méltatlankodik olyan sokat, mert legbelül érzi, hogy akire haragszik, az nem is az az Isten, mint akit keres. Meg kell találnia az élő Istent, aki megteremtett minket, aki szeretetből létbe hívott. Keresse tovább, ne legyen türelmetlen! A Szentírás és az arra épülő beszélgetések segíteni fognak. Persze, folytassa az imádságait is. Ha egyelőre csak 5-10 percet tud eltölteni a templomban, rendben van. Már ez is nagyon jó. Önnek, minthogy nincs megkeresztelve, egyelőre elegendő annyit ott tölteni, amennyit valóban jólesik.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Miért tartották fontos ak az evangélisták leírni, hogy Jézus Urunk elvonult imádkozni? Sokszor kiemelik azt is, hogy éjszaka imádkozott. Még azt sem értem, hogy mit jelentett számára az imádságban együtt lenni az Atyával, aki eleve is egységben volt Vele. Aki engem lát, látja az Atyát is mondta Jézus. Vajon az emberségét akarta megszentelni és felemelni az ima által? Lehet példát akart mutatni? Olyan kevesen imádkozunk mégis virrasztva. Miért? Számtalan sok a kérdés, de valóban csak egy nagy kérdés van: megérthetjük-e Jézus életét és példáját, s ha mi nem, akkor a földi Egyház eljuthat a teljes megértésre és megélésre?
Az biztos, hogy majd csak odaát értjük meg igazán a dolgokat. Persze, azért jogos föltenni itt is ezeket a kérdéseket, hiszen ezeken keresztül nem csak megértünk egy-két dolgot Isten titkaiból, de közelebb is kerülhetünk hozzá. Azt kötve hiszem, hogy Jézus azért vonult volna el hosszan imádkozni, hogy ezzel példát mutasson nekünk. Mintha a plébános atya azért imádkozna hosszan a templomban, hogy a ministránsok lássák, hogy így is lehet. (Ezt a példát azért hozom, mert én gyermekkoromban láttam hosszan imádkozni az atyát, s ez nagy hatással is volt rám, de az biztos, hogy az atya nem képmutatásból imádkozott. Valószínű, nem is tudta, hogy mi meglestük őt.)
Hogy milyen volt Jézusnak az Atyával való kapcsolata, ez a teológia legmélyebb kérdései közé tartozik. Ám épp emiatt nem is gondolhatjuk, hogy pontos és kimerítő választ adhatunk rá. Szerintem Jézusnak órákon át tartó imádsága az ő átistenült emberségéből fakad. Mint amikor az átistenülésre eljutott, lelki ember számára is kimondhatatlan boldogságot jelent órákon át imádkozni. De aki még nem is nem kapta meg ennek az ajándékát, annak is van arról tapasztalata, hogy jó dolog hosszan, csöndben imádkozni, egyedül az Úrral együtt lenni. Ezt élhette át Jézus is. Ebben nem zavarta meg az ő isteni természete, mint ahogyan semmiben sem zavarta meg. Ő az emberségét a maga teljességében, teljes nyomorúságában élte meg. Ő is elfáradt, megéhezett, fájt neki, ha bántják. Ezeket istensége folytán könnyedén kezelhette volna, de nem ezt a könnyített utat választotta. Ha órákon át imádkozott is az Atyához - pontosabb a bibliai kifejezés, hogy ezt "az időt Isten imádásában töltötte" -, a végén azért ő is elfáradt, megéhezett. Mély szoros egységben volt az Atyával, ahogyan, vagy amihez hasonlóan lehet az imádságban megszentelt életű ember. Innen lehet megközelíteni, valamelyest megérteni, hogy mit jelenthetett Jézusnak ez az éjszakába nyúló, olykor hajnalig tartó imádsága. Véleményem szerint ekkor nem mondott semmit, nem zsoltározott, nem vett elő zsidó imádságokat, egyszerűen csak szótlanul Isten jelenlétében volt. Ez a legmélyebb imádság. Mi is gyakorolhatjuk.
Tisztelt Lelkiatya! Egy ilyet írtam! "Tisztelt Lelkiatya! Elmondom a sztorikat és a problémáimat: 14 éves vagyok. Egy gyerek. Nem vagyok keresztény. 2024 nyarán fontosabbra vettem Istennel a kapcsolatot. De akkor is. Csak azért használtam őt, hogy kapjak valamit, meg nem akartam érte megváltozni. Aztán találkoztam egy minisztrással.És ő elkezdte tanítani. Nagyon kedves volt, megértő, stb. És tőle kezdtem el tanulni. Védőszentet kaptam miatta. Annyira szerettem őt. Az úgy tekintettem rá, mint Istenre sajnos, legalábbis én éresztem. Anyukám eltiltott tőle. Mert nagyon rosszul voltam. De miért voltam rosszul? Az OCD betegsége miatt. Ilyenek jöttek, hogy a gonoszé vagyok. Meg hogy Isten nem annyira törődik velem. Nem szeret. És hogy nekem meg kell felelni neki. Istennek. És ez a ministráns nem tudta, hogy ezt hogy kezelje az OCD-et. Rosszabbá tette. És ezért eltiltott tőle anyukám. És nekem az. Azóta Istent nem tartom szeretőnek annyira. Utóbbi egy hétben, azóta és követtem Istent csak nem annyira jól nem szeretően. Próbálok jó dolgokat tenni. Én amúgy egy nagyon csibész gyerek vagyok, de próbálok jó is lenni. Isten miatt. Hogy lehet ezt a kettőt egyensúlyozni? És... Nagyon akarok egy barátnőt, de félek, hogy a vágy bűne vezérel engem. Ezt hogy lehet a szeretéssel átvenni? És ilyenek vannak, mint ez. Hogy csak azért kérek Istentől bocsánatot hogy kapjak jót és hogy bocsánatot kapjak, és ilyenek vannak,s kérem, hogy Isten adjon erőt, hogy legyőzzem ezeket, és hogy tegyem helyére. Adjon erőt. De nem érzem, hogy segítene annyira. És még szeretőnek se tartom annyira Istent. De nem értem, miért engedi mindezt. Miért távolodtam el tőle? Miért távolodok? Miért nem tudok visszajönni könnyen? Nem értem. Mérges is vagyok rá. Egy atyával beszélek, de sajnos nem érzem, hogy nagyon segítene. És nem tudom, mit tegyek. Az imáim olyan, mintha meg se hallaná Isten. Nem tudom, mit tegyek. Mintha nem is imádkoznék. Kérem, segítsen!Még mindig van OCD-em, és szorongásom mások emberek iránt, hogy ők mit gondolnak, mit mondanak rólam. Nagyon sokat szenvedek, pedig csak egy gyerek vagyok. Nem értem Istent. Miért? Meg amikor próbálok jót tenni, egy napig hat, aztán nem érzem jól magam a jót tevéstől, hanem eltűnik. Nem értem miért. Tegyek továbbra is jót, de ne érezzem Isten szeretét a jóval. Nem értem, hogyan kell jót tenni. Hogy kedves próbálok lenni. És csibész is. De nem érzem Isten szeretetét. Hosszú időre, amikor jót teszek. Nem érzem a jóságát a jó tevékenységnek"
Ne haragudjon de a válasz nem segített. Nem tért rá arra a minisztránsra. Nem tért rá, hogy alig találom Istent szeretőnek. Így nehéz imátkoznom, jót tenni. Mert miért tennék jót azért, akit nem találok szeretőnek annyira? És tudom, hogy kereszténynek kell lennem, hogy Isten nagyobb erőt adjon, de ez nem segít, ez a válasz, hogy legyen keresztény. Akkor addig szenvedjek, amíg keresztény nem leszek? És azt mondta, hogy Isten megerősít a szenvedésekkel. De én annyit szenvedek, hogy ennyire, ennyire szenvednem kell? Egyszer azt írta nekem hogy szerinte Istennek nagy terve van velem, hát nem akarom ha ennyi szenvedéssel jár. Nem segít az atya akivel beszélek, nem segít Isten. Miért?? Miért? Elegem van, de nagyon
Minden szavából azt érzem, hogy el fog jutni az egészen elkötelezett Krisztus-követésre. A velejáró szenvedéstől ne féljen. Az csak innen, a messzeségből látszik félelmetesnek. Épp fordítva van, mint a repülőgéppel: az messziről jelentéktelennek látszik, közelről meg hatalmas. A Krisztusért vállalt szenvedés épp ellenkezőleg: messziről nagynak, félelmetesnek tűnik, de amikor közel ér, Krisztussal együtt gyönyörűségessé válik. De tudom, most Önnek nem erre van szüksége. Azt nem értem, hogy miért ágál folyamatosan a keresztséggel szemben. Mi akadálya van? Hogy az illető atya nem segíti eléggé. Javaslom, írjon nekem személyesen, s akkor vagy más atyát javaslok, vagy magam állok majd rendelkezésére (lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu). Igen, Önnek a keresztségre, a krisztusi életre és erőre van szükség. Amíg azt nem kapja meg, ne is csodálkozzék, hogy minden nehéz! Utána sem varázsütésre oldódik meg minden, hanem szépen, lassan minden kitisztul, minden érthető és világos lesz. Mondom: szépen, lassan.
75 éves vagyok. Tavaly Vízkeresztkor, máig felfoghatatlanul, részesültem Isten kegyelmében: spontán bementem egy templomba - római katolikus vagyok -, és tovább, a gyóntatószékbe.
Vagy 50 év után! Nem a saját erőmből, ez biztos.
A gondolkodásom akkor leállt, és teljesen máshogy láttam a templomot, a szentmisét, az Egyházat, mint annak előtte... Azóta Jézus Krisztust követem.
De a szentgyónások, a bűnbánat, a szentáldozás ellenére, hogyha a múltamra visszatekintek, gyötör a bűntudat, a szégyenérzet, hogy Isten, Urunk és az Egyház nélkül éltem! Elhagytam a tanításokat, a katolikus erkölcsöt!
Elég feledékeny vagyok már, de a régi bűneim mégis elő-előjönnek, és félelemmel töltenek el!
A szentgyónások alkalmával egy eltékozolt, hosszú életszakasz minden bűnét feltárni nem tudom.
A Gonosz mesterkedése lenne, hogy időnként felhoz egy-egy szégyenletes régi bűnt, amit talán konkrétan nem gyóntam meg, hogy meginogjon a hitem, és kételkedni kezdjek az Egyházban, a szentségekben?!
Nagyon küzdök a kísértések ellen! Imádkozom, Urunkat akarom követni.
Atya, kérem, segítsen eligazodni. Méltatlan vagyok? Mit kell tennem, hogy méltó legyek Isten kegyelmére... Hálás vagyok a válaszáért.
Igen, ez a gonosz mesterkedése, ezek kísértő gondolatok, amelyek eltávolítanak Istentől. Kerülje őket, ha megjelennek, fordítsa el róluk a figyelmét. Hiszen, ha eszébe jut a régi bűn, akkor nyomban eszébe kell jusson, hogy Isten ezt is megbocsátotta Önnek, hogy nála ez sem akadály. Csodálatos ajándék, amelyben részesült, köszönjük, hogy megosztotta velünk. Hálával csordultig telt szívvel mondjon köszönetet Istennek azért, hogy egyszersmindenkorra rendbetette az életét. Vigyázzon is rá. Ennek a vigyázó lelkületnek a része, hogy nem feledkezik meg Isten gyógyító szeretetéről. Isten szeretetére magunkat méltóvá tenni nem tudjuk, ehelyett fogadjuk el az ő ingyenes szeretetét. Ez az Ön életében különös módon is megjelent. Szépen tartson ki az imádságos életben, s ebben a hála legyen a legfontosabb.
Kedves Lelkiatya!
A fiam nem jàr templomba, de meg van keresztelve. Most feleségül vesz egy lányt, aki nem is keresztény, de a lány kedvéért szentségi házasságot akarnak kötni. A jövendő menyem időnként azt mondja, érdeklődik, sőt, a gyerekeket majd meg akarja kereszteltetni. De úgy látom, a templom inkább arra kellene, hogy egy szép helyszín legyen az esküvőhöz. Én bátorítom a menyemet, hogy járjon el katekumenátusba, hittanra, legalább ismerkedjen meg hitünk alapjaival, kötelezettség nélkül, de nem nagyon ad erre választ. A fiamat ez az egész nem érdekli, pedig az ő “jogán” lenne az egész. A jegyesoktatás nagyon kevés és nagyon tartalmatlan, vagyis nem nagyon érintett a hittel kapcsolatos dolgokat, inkább hogy mi kell a jó és tartós házassághoz..
Hogyan álljak ehhez a dologhoz? Bátorítsam a szentségi házasságot? Erőltetni nem kehet a keresztséget, pedig érzem, hogy a menyem a kulcs az egészben, hogy az ő hitét lehetne-e támogatni…
Köszönettel:
Sára
Ne erőltessen semmit! Tartson ki mellettük szeretetben és nagy hitben, értük mondott sok-sok imádságban. Lehet, hogy a jegyesoktatás kevés, de ha Ön hittel pótolja azt a keveset, akkor hegyek mozdulhatnak meg. Ha megkérdezik a véleményét, akkor, persze, buzdítsa őket a helyes keresztény életre. Nyilván jobb lenne, ha megkeresztelkednének mindnyájan, édesanya, gyermekek, de ezt nem lehet sem erőltetni, sem sürgetni. A jövendőbeli menyének ezeket az elszólásait úgy is értelmezheti, hogy ezek jelek a rejtett istenkereséséről. Álljon mellettük támogatóan, minden ítélkezés nélkül, azzal tud legtöbbet segíteni.
12
Az lenne nekem jó ha a vasúti sínpáron közt várnám
a vonatot.
A mozdonyvezető nem örülne neki.
A kalauz sem.
Az utasok sem.
A Jóisten sem.
Az Ön barátai sem.
A rokonai sem.
Még ha ez utóbbi kettőben esetleg kételkednék is.
Tudja, ki örülne ennek ? Az ördög, az bizony dörzsölné a tenyerét. Sztem ne szerezze meg neki ezt az örömet.
Találós kérdés: az itt felsoroltak közül van egy valaki, akinek tudja a megoldást az Ön mostani élethelyzetére. Találja meg, ki az! Találja meg!
