Kedves Lelkiatya! A kérdésem az imával kapcsolatos. Görögkatolikus vagyok és nagyon szeretek imádkozni, egyáltalán minél több módon kimutatni az Isten iránti tiszteletem. Arról szeretném a véleményét, hogy megengedett-e, nem ellenzi-e Isten ha többféle rítus egyesül az imaéletemben, értem ez alatt, hogy nem csak görögkatolikus imákat imádkozok. Azok kapcsán is bővítem az imaéletemet, már korábban is, egyébként éppen az Ön segítségével sikerült ez mert egyszer kértem Öntől javaslatokat, és mostanában is egy imakönyvnek köszönhetően, de szeretem a rózsafüzért is, azt is szoktam imádkozni, több római katolikus imát is (Szent sebek rózsafüzér, Hétfájdalmas rózsafüzér). Számomra ezek is lehetőségek, hogy kimutassam Jézusnak a szeretetem és fontos nekem a mondanivalójuk. Az utóbbi időben érdekelnek az ortodox imák és ha lehet, talán be is építenék egyet-kettőt az imáim közé. Szabad ilyet tenni vagy nem ajánlatos? Valahogy véletlenül találtam rá és néhány ima vagy ének nagyon megtetszett. Az ortodox egyház nem teljesen olyan, mint a katolikus, de Istennek talán ezek az imák is tetszenének, gondolom nem utasítaná el. Olyan imákat nézegettem, amik igazából semmi olyat nem tartalmaznak, amit a katolikus egyház máshogy tanítana. Legalábbis nem vettem észre. Nem baj az ha (a görögkatolikus mellett) római katolikus és ortodox imák is vannak az imaéletemben ha egyébként megmaradok görögkatolikusnak? Ez inkább jó vagy inkább rossz ha több rítus imái is megvannak az imáim között?
Természetesen ez egyáltalán nem baj, sőt, nagyon is jó. Gazdagítja az imaéletet. Az ortodox imádságokat azért is ajánlom különösen, mert azok jó része általában sokkal ősibb, mint az egyébként nálunk használt legtöbb imádság. Hogy régi, attól még nem jobb, de ami az idő próbáját kiállta, több száz, esetleg több mint ezer éves, akkor azok valóban veretesen értékes imádságok, melyeket általában szentek írtak és már sokan imádkoztak. Ugyanakkor annak is van értéke, ha az ember egy valamely lelkiség mellett marad, és nem sok helyről válogatja össze az imáit, hanem a sajátjában igyekszik minél inkább elmélyülni. Értelemszerűen, ha sok helyről szedegetjük össze a kincseinket, akkor jobban a felszínen maradunk, míg, ha egy lelkiségben tanul és gyarapodik az ember, akkor abban az egyben sokkal mélyebbre tud jutni. Ha Ön görögkatolikus, akkor javaslom, hogy minél jobban ismerje meg a keleti lelkiséget (görögkatolikus és ortodox), lehetőleg ne csak egyéni imákat mondjon, hanem vegyen részt közösségi imádságokon is, hisz ez is egyik lehetősége az imádság gazdagításának. Ezzel együtt is nem rossz, és nyilván nem bűn máshonnan is átvenni imádságokat, és azokkal élni.
Kedves Lelkiatya,
Gyakorlatilag szerelmes lettem Jézusba és mindenbe ami hozzá köthető a szó legnemesebb értelmében. Természetesen ez nem hasonlìtható a földi szerelemhez mert mentes minden testi vágytól. Késő kamaszkorban kezdődött és abban nyilvánult meg hogy "hat lóval "húzott magához az Úr. Nekem muszáj volt szentmisére menni. Ha vétkeztem nem tudtam megmaradni a bűn állapotában. Környezetem ennek nem örült. Volt aki aggódott mert nem értette. Végül elérték céljukat és eltávolodtam Tőle...10 évig nem is gyakoroltam a vallásomat míg az Úr újra megtalált. Most ismét szembesülök az állítólag vallásos emberek értetlen arckifejezésével és beszólásaival. Ismerősömet idézve most is ( férjes asszonyként közel a negyvenhez) úgy kúszok mászok utána ( Jézus) mint egy szerelmes kamaszlány..Nem értem mi baj ezzel hiszen senki nem látja kárát. Inkább az aggaszt hogy erről senkivel sem tudok beszélni. Vagy nem tapasztaltak ilyet, vagy bolondnak néznek.
Ha értetlenséggel találkozik, javaslom, kezelje ezt megértéssel, türelemmel. Látszólag Önnek rossz, hogy meg nem értést tapasztal, de valójában egészen bizonyosan nem cserélne velük, tehát inkább őket sajnálja meg az ember, hogy még nem részesültek ebben a csodálatos tapasztalatban. Azt javaslom, hogy azt a rosszat, szenvedést, amit Önnek jelentenek ezek a bántások, ajánlja föl, mégpedig éppen értük. Váljék imádsággá, másokért való fölajánlássá ez a nehéz helyzete!
Hogy nem tudja mással megosztani, ez bizony, nem könnyű. Szerintem idővel lesz majd ilyen személy a környezetében. Vagy egy mélyen gondolkodó atya vagy egy világi ember, akit szintén hajt Isten szeretete. Látja, tudja az Úr, hogy mire van Önnek szüksége: néha próbatételre, néha szárnyakat adó lendületre. Maradjon meg Isten szeretetében, s ekként kezelje azt, mint fentebb leírtam.
Kedves Lelkiatya!
Lehet-e már tudni esetleg, hogy mikor lesz a 2025-ös Metropóliai Bál, és ismét Nyíregyházán lesz?
Minden bizonnyal Nyíregyházán lesz most is, de nem tudom, hogy már megtalálták-e ennek időpontját. Mindenesetre, ha a szervezők közül ezt valaki olvassa, bizonyára késztetést kap, hogy minél előbb rögzítsék a napját.
Kedves Lelkiatya! Ortodox testvéreink imádkozzák a rózsafűzért?
Nem jellemző. De vannak helyek, ahol igen. Ezek a hívek korábban katolikusok voltak, és visszatértek az ortodox egyházhoz, de ezt a szép, latin hagyományt nem akarták elvetni. Tehát, van rá példa, de nem elterjedt szokás.
Kedves Lelkiatya!
Milyen ruhában illik misére menni?
Bevallom, én nem szeretem az alkalmi ruhákat, nem érzem magam jól benne. Van, de csak akkor veszem fel, ha nincs más választási lehetőségem. Volt már rá példa, hogy délutáni séta alkalmával tértem be templomba, ahol éppen mise volt, akkor is sima hétköznapi ruhában, mert eredetileg nem az volt az uticélom.
Nőként elmehetek egy egyszerű, hagyományos, fekete farmerban, sötét bőrcipőben, világos, egyszínű felsőben egy vasárnap reggeli misére? Vagy ez tiszteletlenség volna?
Nem fogok a közösség előtt szolgálni, csak a padban ülök, stb. hallgatom a misét.
Üdvözlettel: Emese
Bemenni a templomba bármilyen - egyébként illendő - ruhában lehetséges. (Akinek van alkalma közvetlenül is betérni oda, például szerzeteseknél, szemináriumban, olykor még pizsamában is bemennek az ott lakók. Ezzel sincs semmi baj.) A vasárnapi Szent Liturgiára, szentmisére azonban javaslom az ünnepi öltözetet. Hadd ne részletezzem, mert ez mindenkinél más és más. Annál inkább lesz ünnep számunkra, a családunk számára is a vasárnapi imádság, minél jobban fölkészülünk rá (szép ruha, időben indulás, utána lehetőség szerinti ottmaradás, stb.)
Tisztelt Lelkiatya!
Eredetileg református vagyok, de az utóbbi időben egyre inkább a katolikusság felé fordulok, járok misére, szeretnék gyónni, tartom az egyház előírásait. Ez a fordulat viszonylag új az életemben, és a családomnak elsőre nehezére esik elfogadni. Én viszont aggódom az ő lelki üdvükért, ők ugyanis nálam kevésbé hívők, és nem tartanak meg minden vallási előírást.
Az utóbbi pár napban elkezdtem azon gondolkodni, hogy papnak kéne lennem. Nem azért, mert szeretnék, sőt, nem is szeretnék, pusztán az jutott eszembe, ha egyre kevesebb a pap, nem kellene-e nekem beáldozni erre az életem, hogy így az embereken tudjak segíteni. Úgy hiszem, sokféle tehetséget kaptam, melyek közül néhányat a papságban is tudnék használni, kiteljesíteni, néhányat viszont elhanyagolnék, sőt, sok adottságom vagy gyengeségem kifejezetten gyengítene a papságban. Az egyik legnagyobb problémám, hogy hosszú ideje van barátnőm, akivel már lassan az esküvőt terveztük (bár nekem ez a drasztikusabb vallás felé fordulás kicsit megakasztotta ezt a folyamatot, hiszen így lemondok az eddig jellemző szexuális aktivitásról a házasságig, amit a barátnőmnek időbe telik feldolgozni). Szeretjük egymást, nagyon összeillünk, és szeretnék vele élni, szeretném, ha jönne velem Isten felé is. Szeretném a gyerekeinket keresztény hitben nevelni.
Ezentúl öt évig tanultam egyetemen, amivel olyan munkát tudtam szereznem, amivel társadalom hasznára tudok végezni.
Mindezeket nem szeretném feladni, nehezemre esne újra elkezdeni tanulni, még legalább ennyi ideig, és mindent elhagyni a papságért. A katolikusság is idegen még nekem. De ha már alig lesznek papok az emberek, és én felismertem ezt a problémát, akkor lelkiismereti kötelességem mindent eldobni ezért? Vagy lehetséges, hogy a saját családomban, a saját, már meglévő hivatásomban és kapcsolataimban, a barátnőmet el nem hagyva is a vallás felé lehet vezetni a szeretteimet, példamutató élettel?
Úgy érzem, sok munkára képes lennék, akár papnak is, viszont meglehetősen bizonytalan és ingatag lelkű vagyok, ami egy papnak nem jelent előnyt. Kiskoromban el tudtam magam képzelni valamiféle vezetőként, akár lelki vezetőként, de a jelenlegi helyzetben ez már elég nehéz. Szóval világosan a kérdés:
Lelkiismereti kötelességem papnak menni, és mindent elhagyni, ha látom, hogy milyen kevesen vannak, és nekem akár lenne tehetségem is hozzá? Vagy maradjak meg a helyemen, és a jelenlegi helyzetben próbáljam a szeretteimet Isten felé vezetni, hiszen erre már megvan az élethelyzetem, és vannak adottságaim, amik viszont nem segítenének a papságban? Kockáztatom az üdvösségemet, ha nem leszek pap, hanem a családommal, a barátnőmmel maradok?
A papsághoz nem tehetség, képesség és adottság kell, hanem Istentől jövő hivatás. Szavai alapján nemigen érzékelem, hogy az Ön esetében valóban erről volna szó. Persze, bármi lehetséges, de azért ésszerű érvek és tudati döntés alapján nem lehet a papságot vállalni. Azt kell eldönteni, hogy Isten mit vár Öntől. Ez nem csak a papi és szerzetesi hivatásra igaz, hanem életünk minden döntésére, kicsikre és nagyokra egyaránt. Azt tanácsolom Önnek, hogy maradjon meg nyugodtan jelenlegi élethelyzetében. Haladjon előre továbbra is a hitben. Még azt sem mondom, hogy kedvesét és rokonait is efelé terelgesse. Ha hitelesen megéli az Istennel való együttlétet, akkor ennek olyan vonzereje lesz, hogy jövendőbelije és mások is az Ön környezetében el fognak jutni a hitre, de legalábbis alapos elgondolkodásra fogja őket késztetni. Persze, ha ez a gondolat továbbra sem hagyja nyugodni, s idővel tovább erősödik, tovább mélyül ez a belső késztetés a papságra, akkor újra át kell gondolni. De azért is javaslom nagy fordulat nélkül folytatni jelenlegi életét, hogy ezt próbára tegye. Ha az egyre erősödő hittel is megtalálja önmagát a mostani életállapotában, akkor ez azt jelenti, hogy Ön a helyén van, csak azt a hittel fogja bearanyozni. Ennek ragyogása lesz majd missziós hatással másokra.
Ha egy égő autóból kimászó, és éppen égő ember könyörög, hogy lőjem le a borzasztó szenvedései miatt, és lelövöm, akkor bűnös vagyok? Vagy nézzem tétlenül, ahogy elég és nem tudok segíteni.
Meglehetősen kicsi az esélye annak, hogy Ön éppen akkor ott terem, amikor épp kimászik egy ember az égő autóból, éppen van Önnél egy lőfegyver, s ráadásul ebben a borzasztó és drámai helyzetben meg tudja állapítani, hogy ennek az embernek nincs esélye az életre, jobb, ha meghal. Nem beszélve arról, hogy ha történetesen egy ilyen szélsőséges pszichés helyzetben meggyilkolja az illetőt, mérget vehet rá, hogy egész életében azon fog töprengeni, hogy vajon jól tette-e vagy sem, hogy megölte ezt az embertársát. Úgyhogy azt javaslom, hogy inkább ne készítsen ilyen képzelt helyzeteket, mert csak fölösleges vívódásokat okoz vele saját magának. Egyszerűen nem érdemes effélén töprengeni. Teljesen hiábavaló. Ha most beszélgetünk is róla, semmi nem garantálja, hogy ilyen vagy hasonló helyzetben azt is teszi, amit hideg fejjel előre kigondol. Amit leszögezhetünk: 1. gyilkolni nagyon súlyos bűn, minden körülmények között el kell kerülni; 2. a másik ember szenvedése bármilyen rossz, nem tudom megítélni, hogy az neki javára válik-e vagy sem. Nyilván azt sem állíthatjuk, hogy az éppen égő ember jól jár, hogy iszonyú fájdalmakat él át, erről szó sincs. De nincs látásunk arra vonatkozóan, hogy neki éppen mire van szüksége. Hozzáteszem, lehet ennél életszerűbb határhelyzeteket is kitalálni, de mondom, nem érdemes. Nem ez a kazuisztika visz közelebb az igazság megértéséhöz. Törekedjünk arra, hogy minden élethelyzetben Isten akaratát teljesítsük. Ha ez állandó törekvésünk, akkor joggal remélhetjük, hogy az effélre rendkívüli helyzetekben is megkapjuk azt a bölcsességet, hogy tudni fogjuk, éppen akkor mit kell tennünk.
Kedves Lelkiatya és a kedves levélíró, aki gondolt rám, és imádkozott értem! A tisztasági fogadalmat tett nő vagyok, és nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig is imádkozott értem!
A fogadalmat tartom, de még nagyon friss ez az egész állapot, nagyobb kísértések meg nem értek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bizonytalan vagyok a jövőt illetően, de egyáltalán nem szabad elbízni magam. Az a baj, hogy több téren is(ami a lelki életet illeti), súlyos hiányosságokat élek meg.
Majdhogynem céltalan lettem. Az Istennel való kapcsolatomban is még nagyon küzdeni kell, hogy jobban elmélyüljön.
Nem vontam be senkit a fogadalom letételekor a döntésembe, de miután letettem, megkérdeztem a plébánosomat,ahogy egyáltalán lehetséges-e ilyet és ilyen formában letenni. Azt mondta, hogy igen, de szerinte még várjak vele. Nem mertem megmondani neki, hogy már túl vagyok a fogadalom letételén.
Köszönöm szépen még egyszer, hogy gondoltak rám!
Margit
Hogy ezt mással, külső személlyel is érdemes megosztani, illetve akkor válik valóban érvényessé, ha egy pap is áldását adja rá, ez azt a bölcsességet is magába fogadja, hogy a külső személy jobban tudja mérlegelni, hogy helyes-e ez a döntés, elég érett-e már rá az illető személy, eljött-e már az ideje ennek a súlyos lépésnek vagy sem. Én mindenképp azt javaslom Önnek, hogy az atyával beszélje át töviről-hegyire a belső indíttasát, a vele kapcsolatos töprengéseit, vívódásait. Ezt nem szabad egyedül hordozni. Mert bármilyen szépnek és értékesnek is tűnik, a gonosz nagyon könnyen bele tud rondítani. Mindenképpen szükséges a külső támasz, a másokon keresztül is érkező lelki megerősítés. És ha azt mondja az atya, hogy még várjon vele, akkor érdemes követni a szavát. Ami, persze, nem azt jelenti, hogy vétkezhetne a tisztaság ellen, hanem, hogy még jobban megfontolja, átgondolja, átelmélkedi, átimádkozza, hogy mit is jelent voltaképpen ez a fogadalom, ez a fölajánlás. Meg kell, hogy mondjam, nem igazán jó jel, amit említ, hogy céltalanná lett e fogadalomtétele után. Nem biztos, hogy rosszat jelez, de át kell gondolni, meg kell vizsgálni. Vonja be tehát az atyát ebbe a belső törekvésébe. Én ezt tanácsolom.
Kedves Lelkiatya!
Hogy lehet egyszerű szavakkal megfogalmazni az Úr imájának azon szavainak jelentését, hogy "aki a mennyekben vagy"? Ilyenkor önkéntelenül egy felhők mögött lakó, szakállas bácsi képe jelenik meg előttem, hiába taposom már a harmincas éveimet. Isten számomra Teremtő és Úr, az egyetlen, aki őszintén, teljes valójával, minden pillanatban azt akarja, hogy létezzem, és a halált is vállalta, hogy megmutassa, mennyire szeret. Mire asszociáljak olyankor, amikor a "mennyekben lakó" Istent szólítom meg, kerülve minden olyan társítást, amely növeli, és nem csökkenti a távolságot a Teremtő és a teremtménye között?
Válaszát előre is köszönöm!
Jézusnak egy másik szavából talán meg lehet érteni ezt a kifejezést. Keresztelő Szent János így kezdte hirdetését: "Térjetek meg, mert közel van a mennyek országa!” (Mt, 3,2) Jézus is ugyanezekkel a szavakkal kezdte működését (Mt 4,17) Aztán, amikor a tanítványokat elküldte igehirdetésre, szintén ezeket a szavakat adta ajkaikra: "Amerre jártok, hirdessétek: „Közel van a mennyek országa! (Mt 10,7) Ezekkel a szavakkal nyilván nem a felhőkön túli országról beszél, hanem arról, hogy maga Isten kerül hozzánk közel. Voltaképpen maga Jézus az, aki nem csak beszél a közelgő mennyek országáról, hanem az ő személyében Isten kerül közel hozzánk. Ez az "ország" tehát nem messze van. Ott van, ahol Isten van. Isten uralma, Isten hatalma. Arról beszél ez a kifejezés, hogy Isten hatalmas, aki - az Evangéliumból tudjuk - mégis közel van hozzánk. Ha nem értenénk meg ezt a hatalmát, akkor nem értenénk ennek óriási jelentőségét sem, hogy micsoda ajándékot kapunk ezzel a közelséggel. Azért kell az országról is beszélnünk, hogy megértsük Isten ajándékát. Igen, Isten közel van hozzánk, de ez nem természetes, nem magától értetődő. Nem sokkal később hozzá is tesszük: "Jöjjön el a te országod." Tehát tudjuk, hogy szükségünk van erre a közelségre. Ez a kifejezés, illetve, ahogy el van helyezve ebben a könyörgéssorban, azt érteti meg velünk, hogy micsoda magasztos ajándékban van részünk azzal, hogy Istent Atyánknak szólíthatjuk és mi az ő gyermekei vagyunk.
Kedves Lelkiatya!
Milyen szerepe van az ima közben a kéz és testmozdulatoknak, mint keresztvetés, meghajlások, térdre ereszkedés abban, hogy Isten kegyelmi erejét befogadjuk? Hogyan segíthet a test a léleknek Isten jelenlétébe kerülni és benne megmaradni?
Köszönve: Lívia
Fontos szerepe van, segítő eszköz lehet, ha a testünket vagy valamely testrészünket az imádságba bevonhatjuk. A test és a lélek egymástól elválaszthatatlan, egymással összefüggő két valóság. Sőt, az sem biztos, hogy két külön valóságnak tekinthetjük, hiszen nincs meg egyik sem a másika nélkül. Test nincsen lélek nélkül, az már tetem, és lélek nincsen test nélkül, csak az angyalok ilyenek. Tehát a testünket nagyon is fontos bekapcsolni az imádságainkba. Lehetőleg végezzünk leborulásokat, megcsókolhatjuk az ikonokat, keresztet vethetünk, amikor a szövegek erre késztetnek. Ezek nagyban segítenek nekünk, hogy még összeszedettebben imádkozzunk.
Tisztelt Lelkiatya!
Gondolom hallot Bódog daniel haláláról hogy egy egész ország őt kereste stb...
Nem tud kimenni a fejemből ő. Állandóan rá gondolok hogy mi lett vele mi történt stb..imádkoztam is érte. És most is a csaladjaert és az ő lelke üdvösségéert.
Úgy tudja mindenki áramütés érte és villanyoszlop által. Azt szeretném kérdezni hogy mikor ő már halott volt de keresték ő tudta hogy milyen nagy felhajtast csinált ezzel vagy tudja mit okozott? És azt szeretem még hogy, az ördög müvelte ezt vele hogy halljon meg. Több alapitvany tagja volt mindenki szerette nem tudom elhinni ezt.
Én nem ismertem ezt a személyt, de hogy fölhívta rá a figyelmemet, rákerestem. Végtelenül sajnálatos esemény. Ha volt is valami tudati visszatekintése, ha lehetett erre módja, akkor is egészen bizonyosan a saját lelke üdvösségével törődött, nem pedig azzal, hogy mi lehet a teste körül odalent. Az élet ura egyedül Isten. Az viszont lehetséges, hogy valamilyen kísértésbe vitte bele a gonosz, ezt végképp nem tudhatjuk. Érdemes érte imádkozni, ennyit tehetünk, s ez bizony, nem kevés!
Kedves Lelkiatya! Az lenne a kérdésem, hogy a szentségtörést meg lehet-e bocsátani, Isten azt is megbocsáthatja? Nem követtem el, más oka van a kérdésemnek. Valójában valakiről megtudtam, hogy elkövette. Gyónás nélkül részesült az eucharisztiában többször is és úgy, hogy nem is szakít a bűneivel, legalábbis biztosan nem mindegyikkel. Az illetőben van egy kettősség, mert igazából vágyik a gyónásra, a szentáldozásra, nem tartja magát tökéletesnek és bűn nélkülinek, de közben meg nem gondolja magát bűnösnek minden tekintetben és azt se tartja annak, hogy ilyen körülmények között volt szentáldozáson. Valójában nem is személyesen ismerem az illetőt, csak közvetett úton derült ki ez nekem. Ugye van értelme érte is imádkozni? Azért, hogy letérjen a bűnös útról és úgy részesüljön az eucharisztiában, hogy tényleg szakít a bűneivel. Azt nem tudom, hogy rokonai, ismerősei mennyire imádkoznak érte, de szerintem hatalmas szüksége lenne az imákra és arra, hogy igazán megtérjen. Igazából bár jó egészségnek örvend, nem fiatal már, idős emberről van szó és így talán még sürgetőbb lenne a megtérése, hogy eljusson gyónni, szakítson azokkal a bűneivel is, amikkel még nem tette és részesüljön legalább egyszer úgy Krisztus testében, hogy az rendben legyen. Nem tudhatom, hogy Isten hogy gondol most rá, mennyire bocsát meg neki, mennyire haragszik rá vagy nem, de jobb mindig biztosra menni. Ha tegyük fel a rokonai, barátai nem imádkoznak érte, csak tegyük fel, akkor érnek valamit egy ember imái? Jelen esetben az enyémek. Kérem, engedjen meg egy másik kérdést is: Nagyon sok olyan emberért szoktam imádkozni, akik egyáltalán nem hisznek Istenben vagy bizonytalanok vagy olyan katolikusok, akiknek nagyon meggyengült a hite, de néha aggódok, hogy tényleg meghallgat-e Isten, biztosra vehetem-e, hogy meg fognak mindannyian térni. Nem nagyképűségből mondom, de 99%, hogy csak én imádkozok értük, mert eleve olyan az egész környezetük (szüleik, testvéreik barátaik), akik nem hiszen Istenben vagy ha meg is lettek keresztelve, teljesen eltávolodtak Istentől. Megkaphatom Istentől azt a kegyelmet, hogy meghallgatja az ilyen emberekért mondott imáimat és akkor is megtérnek és üdvözülnek ha más földi ember nem imádkozik értük? Még ha kérem is az Istenszülőt és a szenteket, hogy imádkozzanak értük ők is, akkor is olyan hatalmas kegyelemnek érezném ezt, hogy megtérjen minden ember akiért imádkozok, és sokan, mert bizony nagyon sokan vannak (több, mint 10-en), hogy az már szinte túl szép, hogy igaz legyen. Látom már most is, hogy 1-2 köztük közeledik a katolikus hithez vagy Istenhez, de még ők is messze vannak. Nagyon lassan jönnek a kicsi változások, amiknek örülök, hogy vannak, de még így is úgy érzem, vért kellene izzadnom, annyi ima kellene a megtérésükhöz. Még így is, hogy kérem mások (szentek, Szűz Mária), közbenjárását.
Minden imánk meghallgatásra talál, kivétel nélkül. Ezért nem hogy nem hiábavaló, de nagyon fontos is, hogy imádkozzunk egymásért. Ha Ön arra kapott indíttatást, hogy imádkozzék ezért vagy azért az emberért, akkor mindenképp tegye is meg, mert Isten számít az Ön imádságára, beépíti a kegyelemtervébe. Hogy egyedül csak Ön imádkoznék ezért vagy azért az emberért, effélén igazán fölösleges töprengenie. Egyrészt a pápa rendszeresen imádkozik az Egyház minden tagjáért, a világ minden emberéért. De nem csak ő teszi ezt, hanem más, szent emberek is. Egyáltalán, teljesen ki kellene hagynia saját magát ebből a folyamatból. Miért fontos az, hogy Önön kívül valaki más is imádkozik-e értük? Azt a félrevivő gondolatot teljesen felejtse el, hogy ha jó irányban mennek a dolgok az imádkozott személyek életében, akkor az Önnek, az Ön imáinak köszönhető! Fontos, hogy imádkozzék, ha erre kap indíttatást, de ne az eredményt nézze, hanem saját hozzáállását, hogy az minél odaadóbb, minél önzetlenebb legyen.
Természetesen Isten minden bűnt megbocsát, a szentségtörést is, ha az elkövető bűnbánatot tart. Azonban, hogy ki követ el szentségtörést és ki nem, azt mi egyáltalán nem tudjuk megállapítani. Honnan tudhatnánk, hogy az illető milyen lelkülettel megy áldozni? Lehet, hogy tételesen tudja - bár ez honnan tudható? - hogy az illető nem gyónt, vagy már nagyon régen gyónt, de hogy milyen mélyen van benne a bűnbánat, hogy mi az oka annak, hogy nem megy gyónni, hogy Isten hogyan rendezi el ezt neki, mit számít be, mit nem, mindezekről nekünk, kívülállóknak fogalmunk sincs, ezekbe egyáltalán nem látunk bele.
Imádkozzék tehát érte, ezt nagyon jól teszi. A többit bízza hittel az Úrra!
Kedves Lelkiatya!
Én most nem egy kérdéssel szeretnék önhöz fordulni, hanem csak szeretnék üzenni annak az illetőnek, aki a tisztasági fogadalommal kapcsolatban kérdezett öntől. Pár napja olvastam vissza azt a kérdést, és azóta többször is eszembe jutott. Valahogy nekem is ilyenfajta gondolatok körvonalazódnak a fejemben a tisztasággal kapcsolatban, és amikor olvastam a válaszát, hogy egy papnak, az "Isten emberének" kellene ezt megpecsételni, akkor mintha az én gondolataimban is egy kirakós a helyére került volna, hogy ezt tényleg így kellene csinálni. Persze ezen még gondolkoznom kell...
Szeretnék sok erőt és kitartást kívánni a kérdezőnek, és nagyon remélem, hogy sikerül majd neki a tisztaság útján egyre közelebb kerülni Jézushoz. Imádkoztam is érte. Ha esetleg látja majd ezt az üzenetet, akkor megkérném, hogy írjon majd valami visszajelzést, hogy hogyan sikerült előrehaladnia ezen az úton... Ha a Lelkiatya se bánja, akár ezen a felületen is elmondhatná... vagy majd megadok egy személyes elérhetőséget. Lehet, hogy sokak szemében őrültség ilyen fogadalomra vállalkozni főleg világi emberként, de Jézus is azt mondta, hogy "aki eltudja fogadni fogadja el" Szerintem jó kezdőlépés annak, aki ilyenre vállalkozik (még ha csak meghatározott időre is) ha őszintén bele tud gondolni és meg is érti, hogy vannak olyan emberek akik Isten miatt ilyen útra térnek. "Aki eltudja fogadni fogadja el" Lehetne úgy is mondani, hogy aki nem értetlenkedik, gúnyolódik, nevet ezen, annak fel van kínálva ez a lehetőség is. Mintha megkérdezné tőlem is Jézus: El tudod ezt fogadni? Nem nevetsz ezen, mint a világ? Akkor fogadd el és élj így...
Nehéz erről beszélni egyébként...
Még egyszer minden jót kívánok és Isten áldása kísérje!
Igen, azt hiszem, Önnek igaza van abban, hogy ezt a titkot van, aki megérti, van, aki nem. Persze, sok olyan keresztény testvérünk van, aki, bár önmaga családban él, házastársa, gyermekei vannak, vagy ilyen életre készül, de azért ő is nagyra értékeli a szüzességet, az Istenért való lemondásokat, és tisztelettel övezi azokat, akik ezt az életformát követik. Hátha ezen sorok alapján mások is elgondolkodnak ezeken, s fölismerik a saját belső indíttaásukat az Istennek szentelt életre. Jó lenne, ha minél többen volnának. Ez nagy megerősítésül szolgál az Egyháznak, azon keresztül minden embernek.
Kedves LelkiAtya! Nemcsak én, hanem az egész családom hisz az Istenben. Minden vasárnap megyünk a templomba. Gyakran megyünk hét közben is a templomba. Hosszú-hosszú évek óta romokban hever mind az én, mind a családom élete. Rajtunk csak a lottó telitalálata tud segíteni. Mi ott voltunk azon a vasárnap a templomban, amikor arról volt szó egy óra hosszán át, hogy nyugodtan merjünk kérni az Istentől. Éppen emiatt és a rengeteg problémánk miatt a lottó telitalálatát kérem az Úrtól. De, még nem valósult meg. Miért nem???
Mert Istennek, minden bizonnyal van más megoldása is a tarsolyában. Nem volna helyes beszorítani az ő elképzeléseit a mienkbe, s azt mondani neki: csak így segíthetsz, másként nem. Az igazi hittel való kérésnek az is része, hogy teljes ráhagyatkozással elfogadom azt, amit ő ad - vagy éppen nem ad. A rendszeres imádságok templomban vagy az otthonukban segítse Önöket egyre inkább fölismerni az Isten akaratát. Ez nehéz élethelyzetekben igazán nem könnyű, de éppen ez edzheti a hitünket, erősítheti a ráhagyatkozásunkat. Ha Isten a lottón keresztül akar Önöknek segíteni, akkor vegyen egyetlen szelvényt, azt játssza meg, és várja bizakodva az eredményt. Ha netán mégsem húzták ki a számokat, akkor tudhatja, hogy Isten másképpen akar segíteni, nem ezen a módon. Még egy szelvényt ne vegyen, mert az a bizalmatlanságának volna a kifejezője. Persze, akkor még ott marad az, hogy így viszont hogyan segít. De legyen meggyőződve arról, hogy Istennek van megoldása az Önök életére. Azt kell megtalálni.
Tisztelt akàrki, írt arról, hogy első feladat az üdvösség az életben maga is tudja. hogy ez a születés pillanatában eldől, de maguk a legbünösebbek, amiért pénzt hùznak ki ezért a szerenvsétlen hívőkből, Amit írt hogy hogy lehet a fentiekhez kerülni teljesen jó érzés, de nem kell szektàsnak nyílvànitani valakit, aki tudja papi végzetség nélkül is hogy igenis nem minden csak úgy van, hiszek a teremtő egyvalósàgù Istenben, de màr az egyhàzban nem
Fájdalom, ha csalódott az egyházban. Biztosan sok olyan hatás érte, amelyben papok vagy más keresztény hívek méltatlanul viselkedtek. Igen, bűnösök vagyunk, ezt nem is tagadhatjuk. Éppen ezért szorulunk rá Isten irgalmára, ezért imádkozzuk olyan sokszor a liturgiáinkban: Uram, irgalmazz! Minél inkább törekszik valaki a Krisztust követő életre, annál inkább megtapasztalja a maga törékenységét, gyöngeségét, a szeretetre való képtelenségét. Akiben nincs meg ez a törekvés, az nemigen ismeri ezt az érzést, az nagyjából meg van elégedve saját magával, saját életével. Az, aki nem tudatosítja önmagában saját esendőségét, saját bűnösségét, Isten irgalmára való rászorultságát, az szokta hamarabb észrevenni mások hibáját. Abban igaza van, hogy erre papi végzettség nélkül is rá lehet jönni. Egész egyszerűen a tiszta szívvel imádkozó ember - ha ez a jóra törekvése alázattal is párosul -, akkor teológia tanulása, sőt, könyvek olvasása nélkül is rájöhet ezekre az igazságokra: Isten végtelen irgalmára és a magunk végtelen gyarlóságára.
Végülis abban is igaza van, hogy odaföntről már lehet tudni, hogy ki az, aki üdvözül és ki az, aki elkárhozik. Ez azonban egyáltalán nem mentesít minket az alól, hogy minden erőfeszítésünkkel törekedjünk az üdvösség megszerzésére. Itt a földön ez még nincs eldöntve. Amíg az időben élünk, addig még minden megtörténhet. Isten előre tudása nem meghatározza a sorsunkat, hanem előre látja, de a sorsunk, az üdvösségünk a mi kezünkben van. Ahogy Szent Ágoston fogalmaz: Isten megteremtett téged a beleegyezésed nélkül, de nem fog üdvözíteni a közreműködésed nélkül. Szóval, nagyon is kell törekednünk arra, hogy Istent megismerjük, hogy közel kerüljünk hozzá, hogy vele egyesülhessünk - hiszen ebben áll az üdvösség. Ebben nagyon sokat segít az Egyház a szentségeivel, a közös imádságaival. Bízom benne, hogy egyszer - remélem, minél hamarabb - rá fog jönni, hogy a valódi Egyház nem más, mint Krisztus titokzatos teste. Ebben nem lehet csalódni, Krisztus, a fő elvezet minket az üdvösségre, s ehhez mindenképpen kellünk mi is. Még akkor is, ha az üdvösség ajándék, azt mi nem érdemelhetjük meg, de nélkülünk nem adatik meg ez az ingyenes ajándék.
