Krisztus Urunk eljövetelét várni helyes és jámbor dolog. Az ősegyházban ez sokkal élőbb volt, mint ma. S talán emiatt is volt élőbb az iránta való szeretet, következésképp pedig a világgal szembeni nagyobb közömbösség. Ez sajnos mára elsikkadt, és sokkal jobban kötődünk mi, keresztények is a világhoz, s nem annyira várjuk, hogy végül teljesen és tökéletesen egyesülhessünk Jézussal. Igen, én is úgy látom, hogy az egyházakat majd egyedül ő fogja tudni egyesíteni, mégpedig saját magában. De az már most is igaz, hogy minél közelebb kerülünk Krisztushoz, annál közelebb kerülünk a más felekezetű testvéreinkhöz is, akik szintén törekszenek Krisztus felé.

Annyit mondhatok, hogy ez nem a mi honlapunk. Ilyen hírt mi nem tennénk közzé. Én sem tudom, mit jelent a 3000 évi búcsú. Krisztus sebeinek említése érzelmileg segíthet, hogy ne legyünk szenvtelenek vele szemben, aki önként és szeretetből szenvedett értünk. De azt nem tudom, hogy mit jelent a sebek tiszteletére mondott imádság. Bocsánat, ebben nem vagyok tájékozott.

Ezt így nehéz megmondani. Minden utrenyében van egy kánon. (Így nevezik ezt az himnusz formát, amely 9 illetve 8 ódából áll. Azért ez a számbizonytalanság, mert a legtöbb esetben a sorból a 2. óda kimarad, tehát az ódák sorszáma a következő: 1,3,4,5,6,7,8,9. Értelemszerűen az utolsó előtti a 8. óda. Ez minden nap más és más. Vannak azonban ezt a kánont kísérő énekek, az un. katavászia, amely ezekhöz az ódákhoz kapcsolódik. Vasárnaponként sok helyen nem is veszik az ódát, csak ezt a katavásziát. Ennek (vasár- és ünnepnap) ugyanúgy megvan az 1,3,4,5,6,7,8,9. éneke, ezért a hívek többségének úgy tűnik, hogy ez a kánon. A mostani időszakban, hogy a találkozás ünnepére készülünk (február 2.), vasár- és ünnepnapokon az utrenyén a találkozás ünnepének katavásziáját énekeljük. Ennek például a 8. ódája az Énekes könyvünkben: A kiállhatatlan tűzben egyesültek / a vallásosságot védelmező ifjak, / de a lángok között sértetlenül maradva / hangoztatták az istenes éneket: / Áldjátok az Úrnak minden művei az Urat, /? és magasztaljátok őt mindörökké.

Igen, mindenképpen úgy könyvelje ezt el, hogy egy csatát nyert. Billegett a léc, de aztán fent maradt, Ön átment fölötte. De főként hálát adjon ezért a pici győzelemért. Menjen áldozni, ez legyen a hálaadása!

Javaslom, hogy végeztessen kettejükért Szent Liturgiát (szent misét), tehát ezért a volt főnökéért és saját lelki békéjéért. Ez egy kis áldozatba kerül az Ön részéről, de a többi már sínen van - kegyelmi sínen. Persze, utána is még lesz vele lelki munka, de már sokkal könnyebb lesz. Az idő is gyógyít, az is segíteni fog. Mert hogy az idő is Isten kezében van. Továbbá jó lehetőség ez Önnek az alázatra. Tudom, hogy ez nehéz, de ha dolgozik azon, hogy ne legyen neheztelés a lelkében, például azzal, hogy erősen keresi, milyen jó dolog származott, származik ebből a helyzetből, akkor nagy lelki gazdagodására fog szolgálni. Szóval, nem adja fel, küzdjön meg vele!

A lelkivezetői kapcsolat is lehet sokféle. Erre sincs állandó képlet, mint minden más emberi kapcsolatra, emberi jelenségre. Mind más és más. Az Ön helyzetében lehetőleg olyan személyt javaslok, aki ismeri ezt az érzelmi töltöttséget az Istennel való kapcsolatban. Általában a szerzetesek ilyenek. Tehát azt javaslom, hogy ha ez megvalósítható, akkor a környezetében élő szerzeteset keressen föl ezzel a kéréssel, hogy legyen a lelkivezetője. Ennek gyakorisága is sok mindentől függ. Például az illető atya idejétől. Szerzetesközösségen belül általában hetente van lelki beszélgetés a lelkiatyával. Ez lehet akár gyónás keretében is. Világban élő személyek esetében ez nem könnyen megvalósítható, de nem is szükséges. Általában havonta egy találkozónak elegendőnek kell lennie. Különben az is kialakulhat, hogy az ember elveszíti önállóságát, egyéni döntés képességét, és csip-csup ügyekkel is a lelkiatyához szalad. Persze, egy jó lelkivezető ezt hamar leállítja. Jó az, ha a lelkibeszélgetés mindig gyónással is össze van kötve. Akkor ugyanis az ember eleve bűnbánattal áll hozzá azokhoz a dolgokhoz, amiről az atyának beszélni fog. De ez nem föltétlen kell, hogy így legyen. Hiszen lehet lelkivezető laikus is, férfi is és nő is. Ez is inkább szerzetesek esetében szokott előfordulni. Tárja föl a gondolatait, főként a terhes, rossz gondolatait. Ha föltárja, felszínre hozza, ezzel máris jobban kezelhetővé válnak azok, mintha nem beszélne róla senkinek. Jó esetben az atya (vagy anya) néhány tanácsot is ad, hogyan kezelje ezeket. Igen, a lelkivezető lehet akár jóbarát is, régi ismerős. Azért mindenképp jobb, ha idősebb, lehetőleg egy generációval idősebb, mint a vezetett. Mint látja, a másik kérdését már nem tettem itt közzé. Egyrészt a szokatlan hosszúsága miatt, másrészt annak igazán belső jellege miatt. Szívesen válaszolok Önnek személyesen, ha megadja a címét a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu saját levelező címre.

Mint látja, nem írtam le a teljes esetet, mert úgy gondoltam, a részletek nem tartoznak másra. Viszont a válaszom nagyon is fontos, hogy mindenki tudja, ismerje. Nincs bűn, amire nem volna bocsánat. Hogy az akkori esetben Önnek volt-e felelőssége és mennyi, ezt már nem érdemes kutatni, nincs jelentősége. Mi, emberek úgysem tudnánk pontosan kideríteni, az Úr pedig a legapróbb részletekig ismeri az esetet. És várja az Ön megtérését, az Ön gyónását. Várja, hogy megbocsáthasson, hogy feloldozhassa Önt. Ne halogassa tehát a szentgyónást! Minél hamarabb menjen el, akár már holnap is lehet. Semmi nem indokolja, hogy hordozza ezt a lelki terhet. Az Úr pontosan azért kínálja föl nekünk a szentgyónás lehetőségét, hogy megszabadítson, hogy fölszabadítson, hogy Istenben boldog életet élhessünk - a bűneink ellenére is! Ha sötét folt is ez az Ön életében, ha elmegy gyónni, Isten azonnal fehérre mossa, mint a hó.

Mint kérte is, levele tartalma nélkül válaszolom csupán azt, hogy természetesen imádkozom Önért. Ha Isten megbocsát nekünk, akkor mi miért ne bocsánatánk meg magunknak?! Isten békét akar adni a lelkünkbe. Nekünk csak annyit kell tennünk, hogy fogadjuk el!

Mindenképpen keressen másik lelkivezetőt! Addig pedig gyónjon rendszeresen bármelyik papnál, akihöz el tud jutni!

Persze, hogy nem. De retorzióval sem teheti meg. Azonban jó esély van arra, hogy ha megkérdeznék ezt a papot, akkor ő találna indokot a furcsa és érthetetlen viselkedésére. Más kérdés, hogy ez elfogadható indok volna-e, akár az érintett személy, akár a pap felettese, a püspök előtt. Maradjunk annyiban, hogy egy pap se tegyen ilyet! Ugyanakkor senkisem követelheti magának a Szentséget, az mindig ajándék. Imádkozzanak egymásért, a pap is meg a hívő is, hogy a sátán ne állhasson be közéjük!

Szó sincs róla. Egészen biztos, hogy egy ilyen téves helyzetben mindenkinek van felelőssége. Persze, ezek az egyéni felelősségek nagyon összetettek. A kiválasztott illető magatartása is generálhatja a közösség tagjainak azt a gyenge pontját, hogy szeretetlenül viselkedik az illetővel, és ezek a tagok szeretetlensége is okozhatja, hogy a kiválasztott illető reakciói még tovább fokozzák az elfogadás hiányát a többiekben. De ez csak egyetlen mozzanat megemlítése. Ennél ezerszer összetettebb ez a jelenség. Mindenesetre az teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy nem csak az egyén hibája, ha a közösség kirekeszti. De ezzel a fölismeréssel még nem mentünk semmire. Megállapítottuk, hogy mindenki hibás, anélkül, hogy a felelősség arányát tisztáztuk volna. De a jelenség végtelen összetettsége miatt az nem is tisztázható. Következésképp ezzel nem is érdemes törődni. A megoldás másutt keresendő. Az okokat érdemes, sőt, szükséges is föltárni, tehát érdemes alaposan megvizsgálni, hogy milyen okok vezetnek ide, de "sine ira et studio", (harag és részrehajlás nélkül) azaz teljes objektivitásra törekedve. Ezen okok kiderítése, föltérképezése segíthet, de még ez sem oldja meg a helyzetet. Ahhoz még nagyon sok keresztény lépésre van szükség, hogy ez a nagyon szeretetlen állapot megszűnjék, az érintett lelkek (értelemszerűen minden érintett személy) gyógyuljon ebből a bűnből.

Kedves Testvérem! Semmi mást nem kell tennie, mint elmenni a templomba, ott részt venni a Szent Liturgián vagy szentmisén. Mi akadályozza ebben? Van valamilyen belső gondolat, amely szerint Önnek ott nincs helye? Megmondjam, honnan, kitől származik ilyen istentelen gondolat? Talán nem kell nevén neveznem, Ön is tudja. Drága Testvérem, semmiképp se higgyen az ilyen hazug, alaptalan, meddő, kísértő gondolatoknak! Önnek ott a helye a templomban. Még akkor is, ha most úgy érzi, még mindig nyitott az a seb, amelyet a szívén ütött egy rosszul sikerült gyónás. Az ilye sebet minél hamarabb kezelni kell, nem szabad hagyni elmérgesedni. Most az történt, hogy ez a seb hosszú időre kezeletlen maradt, begyulladt, s egyre több baj származik tőle a lelkében. Említette, hogy próbált megszólítani egy lelki atyát. Ez a mai világunk baja, hogy világhálón keresztül próbálunk lépegetni. Holott Önnek valóságosan a templomba kell belépnie, meg a gyóntatószékbe. Válogatás nélkül, az Úrra bíznia magát. Mi lehet az akadálya, hogy mindezt őszintén, nyíltan megbeszélje az Úrral? Ennek sincsen semmi akadálya! Ha nem találja hozzá a szavakat, javaslom, nyissa ki a Zsoltárok könyvét, és olvasson zsoltárokat. Kezdje el még ma! Minden nap egy zsoltár. Vagy, ha valamelyik megtetszik, visszatérhet hozzá más napokon is. Nyissa ki a Szentírás más lapjait is! Olvasson minden nap néhány mondatot az Újszövetségből! Istennek vannak szavai, van mondanivalója az Ön számára. S nem szemrehányás. nehogy azt higgye! Dehogy! Hanem hívogató, bátorító, vigasztaló szavai. Az első lépést viszont Önnek kell megtennie, kétségtelen, mert ő egyikünkre sem erőlteti rá a szeretetét. De adja, nyújta, kínálja. Éljen vele, kedves Testvérem, lépjen feléje minél hamarabb! Gyónjon, áldozzék meg, utána pedig ezt is minél rendszeresebben. Imádkozom Önért, hogy minél hamarabb meg tudja tenni ezeket a szükséges lépéseket.

Kedves Testvérem! Biztosíthatom Önt, hogy ilyen nincs. Aki úgy érzi, hogy őt nem szereti Isten, az rosszul érzi magát. Annak a lelkében van ezen érzés oka, nem pedig Istenben. Meg kell keresni ezt az okot. Isten mindenkin segíteni akar. De csak akkor tud, ha mi megnyílunk feléje. Már csak az a kérdés, hogy hogy is legyen ez a megnyílás, hiszen Ön azt mondja, imádkozik - legalábbis a saját szavaival -, keresi őt, de nem kap semmi visszajelzést, nem érzi, hogy szeretné Önt az Úr. Az igaz, hogy ezt nem mindig érezzük. Nem olyan a szeretetkapcsolatunk Istennel, mint amilyen az emberekkel. Innen is származik a félreérzés, ha úgy érzem, hogy engem nem szeret. Mert ezt az emberi csalódás érzést vetítem rá, önkéntelenül úgy gondolok rá és az ő érzelmeire, mint egy másik emberére. Ilyen nincs. Isten senkit nem vet el, a legmegátalkodottabb bűnöst sem. Mindenkinek ad esélyt, mindenkit hív, hívogat. Önt is. Csak valami miatt ezt nem hallja meg, nem veszi észre. Első lépésben azt javaslom, ezzel ne is törődjék egyáltalán. Mindegy, hogy mit érez, hogy kap-e visszajelzést Istentől vagy sem. Ez nem annyira fontos, hogy ennyi energiát pazaroljon rá. Igenis, imádkozzék, ha más nem megy, akkor a zsoltárokat. Ne csak a saját szavaival imádkozzék, hiszen azok eleve megterheltek a hiányérzetével, a rossz gondolatokkal. Ezek valójában kísértő gondolatok, hogy "engem nem szeret az Isten", "jobb, ha nem imádkozom", stb. Sejthetjük, hogy ezek nem Istentől jönnek. Legyen egész egyszerűen kitartó az imában, a templomba járásban, a szentségekben. Azt mondja, járt Máriapócson. Vajon meggyónt-e? Ez ugyanis kulcsfontosságú. Nem szabad fölöslegesen cipelni a bűneink terhét, az mihamarabb le kell tenni.

Nagyon jó, ha valaki igyekszik igényesen, átfogóan gondolkodni a bűnről. Hiszen ha a bűn a szeretet hiánya, ezért amikor a bűnről gondolkodunk, valójában a szeretet hiányáról gondolkodunk. S amilyen összetett valóság a szeretet, hasonlóan összetett és nem könnyen megfogalmazható annak hiánya, árnyoldala is. A bűnöket az Egyház gondolkodásában mérlegeljük, nincs minden a szubjektív (túl laza vagy túl rigorista, aggályos) megítélésünkre bízva. Amikor egy bűn súlyosságát akarjuk mérlegelni, a Katekizmus három szempontot javasol: nézzük a tett tartalmát (mit követtem el?), a szándékot (mit is akartam ezzel a tettel elkövetni?), és a körülményeket-következményeket. Az elsőhöz támpontot adnak az egyház erkölcsi parancsai: ez nem tetszőleges, hanem van benne egy objektív rend, hiszen Isten objektív létén alapulnak. Rövidebben ezeket foglalják össze a lelki tükrök, hosszabban a Katekizmus morális fejezete. A szándéknál azt kell nézni, hogy mennyire tudatosan, gonosz módon követtük el a tettet, vagy belesodródva, alig tudatosan, vagy egészen véletlenül. A körülmények és következmények pedig súlyosbítják vagy enyhítik a tettet. Minél súlyosabb mindhárom aspektus, annál súlyosabb bűnről beszélhetünk. Az Isten iránti szeretet legsúlyosabb sértése a tudatos káromkodás, ami történhet szóval és életvitellel is. Ez szándékos ellenszegülés a kegyelemnek, gonosz megátalkodottság a bűnben, tulajdonképpen ez a Szentlélek elleni bűn. Ebbe az irányba vezetnek a szentségtörés, a hitehagyás, a hit veszélyeztetése és a babonaság súlyos bűnei. S eme lejtő eleje az imádság, a szertartások hanyag végzése, a Szentírás és a lelki irodalom mellőzése, az egyházi ünnepek hanyagolása, a böjt és az aszkézis elvetése, az egyházi közösségből való eltávolodás. Persze, Isten ellen nemcsak direkt a ?vallásos? bűnökkel vétünk, hanem minden felebarátunk elleni bűnnel is (amit egynek teszünk, Krisztusnak tesszük). Így az egyház nem bízza a szubjektív, önkényes megítélésre a felebarát elleni tetteket sem, hanem kifejezetten felállít itt is súlyossági sorrendet: beszélhetünk gyökérbűnökről, alapbűnökről, ?önmagában mindig súlyos bűnökről?, égbe kiáltó tettekről. Ezek a legsúlyosabbak, mert tartósak lehetnek és sok más bűn fakadhat belőlük. Itt is fontos a tett tartalma, a szándékosság és a körülmény-következmény. Amikor a bűnöket mérlegeljük, akkor csak második a lelki tükrök olvasgatása. Az első Isten világossága. Ahogy ablakot sem érdemes sötétben suvickolni, hanem előbb a napfény, aztán a tisztítás, úgy a bűneink igazi látáshoz is előbb kell Krisztus világossága, aztán jön a bűn felismerése, a bűnbánat, majd a bűntől való szabadulás szentségi és lelki útjai. Ha ez segít, itt megtalálható egy kicsit rendhagyó, de igen jól használható lelki tükör: https://drpappmiklos.hu/lelkitukor-felnotteknek/

Kedves Renáta! Valójában minden buzgó keresztényben él a vágy a szerzetességre. Ez nem csoda, ez nem valami meglepő dolog. Ennek az az oka, hogy a szerzetesség nem más, mint a kereszténység teljes megélése. Vagyis az az életállapot, amikor minden az imádságnak, az Istennel való kapcsolatnak van alárendelve. Vannak, akik ezt meg tudják élni a világban is, de ott sokkal nehezebb. Olykor a lelkiatyák úgy fogalmaznak, hogy a szerzetesek a gyengék, akik nem tudnák megélni a teljes Krisztus-követést a világban, ezért olyan körülményeket teremtenek, ahol minden ezt segíti. Persze, a valóság meg az, hogy akik a világban élnek, azok legnagyobb része nem azért van ott, mert meg tudja élni ezt a teljes Isten-szolgálatot akár a világi élet forgatagában is, hanem azért, mert nem tartja elsődlegesnek a Krisztus-követést. Viszont ez nem jelenti azt, hogy erre ne akarna törekedni, s hogy ne is tudna előre jutni benne. Vagyis, a világban élők is meg vannak híva a teljes Krisztus-követésre, és ez a maguk életkörülményei közepette lehetséges is. Kicsit méltatlannak érzem az agarak futását serkentő nyúl képét. Nem elhúzza a mézesmadzagot előttünk az Úr, hanem belénk ülteti az állandó többre törekvés vágyát. Mert emberségünk végessége ellenére is van bennünk valami a végtelenségből, a végtelenre irányultságból. Ez az, ami betölthetetlen, ami kielégíthetetlen, ami annál inkább növekszik, minél előrébb jutott benne az ember. Ha érzékeli Isten egyre erőteljesebb hívását, erre oda kell figyelnie. Az életét továbbra is józan mederben kell terelnie, de mindig éljen és égjen lelkében ez a vágy az Úr után.