Kiskorúak nem léphetnek be, tehát legalább a 18. évet be kell, hogy töltse a jelölt. Általában érettségi szükséges hozzá, de adott esetben elképzelhető, hogy ettől el lehet térni.

Kedves Adél! Nyilván nincs recept erre, nincsen jól alkalmazható forgatókönyv, hogy adott helyzetben hogyan kell viselkedni. Ha valaki káromkodik, akkor legjobb azon nyomban egy imádságot elmondani azért a káromkodóért, hogy ez a bűne ne mérgezze túlságosan a lelkét. De rászólni, megkérni a tisztességes beszédre nem biztos hogy érdemes. Vélhetően nem először hallaná, s kicsi az esélye, hogy foganatos lenne a figyelmeztetésünk. Ha viszont valaki mással bánnak durván, akár szóval, akár erőszakos viselkedéssel, akkor ha csak lehet, keljünk a védelmére. Nem biztos, hogy közvetlen közbelépéssel. Egy gyengébb adottságokkal rendelkező személyiség még súlyosabb attrocitásnak teheti ki magát, ha beleszól mások közötti viszályba. De ha bántást látunk, akkor nem hallgathatunk, nem nézhetjük tehetetlenül az ilyen jelenetet. Esetleg mi magunk kérjünk segítséget. Lehet, azért vagyunk ott, hogy Isten éppen rajtunk keresztül segítsen neki. Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy a káromkodást annyira nehéz elviselni, hogy az ember inkább kimenekül abból a helyzetből. Ez mind lehet helyes magatartás. Amit a lelkiismeretünk diktál, lehetőleg az tegyük.

Föltétlen javaslom, hogy a szentgyónásban mondja el ezt az atyának. Ugyanis a fölösleges félelmeket le kell bontani. A zsoltáros is utal erre a jelenségre: "Ott remegtek félelemmel, hol nem volt rettenet" (Zsolt 13,5). Egyrészt, ha valaki nem megy el vasárnap Szent Liturgiára, az valóban bűn, amelynek terhét nem szabad sokáig a lelkében hordoznia. Másrészt ebből a félelemből ki kell gyógyulnia, mert alaptalan, indokolatlan. Ha elmondja a szentgyónásban, akkor az atya minden bizonnyal segít majd abban, hogy hogyan tudjon ebből tovább lépni.

Nem biztos, hogy levelezés útján lehet kezelni ezt a helyzetet. Minden bizonnyal jobb, ha személyesen keresnek föl szakembert. De ha a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre írnak, akkor onnan szívesen továbbítom szakértő atyának a kérést.

Igen. Azt hiszem, minden szerzetesi életút esetében van egy nagy megtérés. Még azoknál is, akik szüleiknek, nagyszüleiknek köszönhetően gyermekkoruktól fogva templombajárók. Hiszen az Istennek adott teljes elköteleződés nem mindennapi, óriási dolog. Ezt csak egy nagyon mély, személyes Istenre találás eredménye lehet. Hogy ez előtt a megtérés előtt kinek milyen volt az élete, az majdnem mindegy is. A kegyelem mindent átalakít. Persze, ez nem jogosít föl senkit a könnyelmű életre, arra számítván, hogy majd megtérése után mindent helyrehoz. Nem szabad játszani a tűzzel, sőt, el is lehet játszani a hivatást. Mindenesetre bármilyen előéletből tud hívni magához az Isten szentté váló szerzeteseket.

Igen, valóban tudta, hogy föl fogja támasztani, hiszen már több nappal korábban is utalt rá, amikor tanítványaival erről beszélgetett. Az ember azonban nem gép, nem mindenben az értelme uralja. Noha tudta, hogy föl fog támadni, de a két asszony szomorúsága, s talán a többieké is mélyen meghatotta. Talán élt már át olyan élményt, amikor valakinek a gyászát látta, s bár semmi köze nem volt az elhunythoz, a másik ember mély szomorúsága mégis megrendítette. Jézusnak ez a mély együttérzése jelenik meg ebben a sírásban.

Nem javaslom. Nehezen tudom elhinni, hogy minden érdek nélkül, csupán emberbaráti előzékenységből hirdetnének ingyenes nyelvórákat. Csaknem biztosra vehető, hogy ezzel párosul olyan tagtoborzás is, amely gyakran egyáltalán nem erőszakos, nem bántó, sőt, annyira szelíd, hogy az ember észre sem veszi. A nyelvtanulásnál jelentős agymunka van, amelynek során nagyon könnyű becsempészni olyan képeket, helyzeteket, gondolatmeneteket, amelyek észrevétlenül formálják az ember tudatát. Lehet, hogy ez túlzott óvatosság a részemről, talán rosszindulatú gyanakodásnak is tűnhet, de van erről némi tapasztalatom is, s ezért fogalmaztam meg ezt a véleményemet, ha már megkérdezte.

Ismereteim szerint a székesegyházainkban (Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza) és Máriapócson a kegytemplomban minden este van vecsernye. Az csak valami különleges ok miatt lehetséges, ha ez elmarad vagy más időpontra tolódik.

Nem. Mégis jól teszi, ha a gyónásban is fölfedi, s még jobb, ha a feleségének is el tudja mondani. Egyébként semmi jelentősége. Föltételezem, hogy magömlés is kísérte, ami teljesen természetes biológiai jelenség, s amelyet nagyon sok esetben kísér valamilyen álomban lejátszódó jelenet. Álmunkban nem tudunk bűnt elkövetni, ezért mondom, hogy nem kell meggyónni, mégsem mondhatjuk, hogy nincs felelősségünk abban, hogy miről álmodunk. Hisz álmainkban azok a képek jelennek meg, amelyeket ébren átéltünk, azok a gondolatok öltenek testet, amelyekkel éber állapotban foglalkoztunk. A jó házastársi kapcsolatnak része az, hogy a szexualitásról, a szexuális vágyainkról illetve kudarcainkról kendőzetlenül, őszintén tudjunk beszélni.

Kérem, bocsásson meg a kései válaszért. Úgy érzékelem, hogy Ön nagyon is jól közelíti meg ezt a nehéz helyzetet. Nyilván hordozva saját gyöngeségeit is, de ha azokat bűnbánattal kezeli - lehetőleg gyakran gyónja is meg! - akkor azok nem mérgezik a személyiségét, hanem formálják, a javát szolgálják. Azt, hogy telefonálás közben olykor az ágyat csapkodja, azt hiszem, még csak meg sem kell gyónnia. Persze, tudom, nem a mozdulat a fájó, hanem az indulat, amely kiváltja. De ismétlem, nekem az a benyomásom, hogy Ön ezt jól kezeli. A múltat nem szabad, nem érdemes hánytorgatni, hogy ki mikor segített vagy éppen nem, ki kit, mikor bántott meg. Törekedjünk követni Urunkat, aki minden szentgyónásunkban úgy törli el a vétkeinket, hogy utána nem is emlékezik rájuk. Ezt próbáljuk meg mi is! Azt tanácsolom, hogy legyen egyfajta józanság abban, ahogy a testvére viselkedését kezeli. Lehetőleg ne hagyja elragadtatni magát - az ágycsapkodás nagyon is jó levezetés - és a döntéseiben ne a nővére elvárásai legyenek irányadók, hanem a saját, józan megfontolása. Nem biztos, hogy minden helyzetben tud segíteni neki, s főként az nem biztos, hogy ez az Ön feladata. Amennyire lehet, segíteni kell, megértéssel kezelni a nehézségeit, de tudni kell, hogy van, amikor Ön nem tud segíteni. Olykor ehhöz határozottság is kell, de ne féljen ettől. Higgye el, ezzel jobban tudja segíteni a testvérét, mint azzal, ha igyekszik minden vágyát, minden igényét kielégíteni. Ennek lehet következménye, hogy szegény újra bezárkózik, de a tetteiért ő a felelős, nem pedig Ön. Ami még nagyon fontos, hogy hittel és bizalommal imádkozzék érte. Azzal többet tud tenni érte.

Elsősorban idő. Ezt megelőzően pedig az Isten kegyelme. Mi kell még hozzá? A magunk odaadása. Azt hiszem, ez a három elég hozzá.

Javaslom Elisabeth Kübler Ross műveit olvasni, amelyek nagy segítséget jelenthetnek ebben a helyzetben.

Sajnos, nem tudok erről átfogó munkát javasolni. De hozzáteszem, egyáltalán nem bosszant a kérdésével. A közhiedelemmel ellentétben a keleti egyházakban is nagy jelentősége van a szent nyelveknek. Sok helyütt mind a mai napig előszeretettel használják az ógörög vagy egyházi szláv nyelveket, amelyeket a hívek már nem vagy csak alig értenek. Arra is van példa, hogy a szertartásokat valamelyik egyházi nyelven olvassák, de a szentírási részeket, ahol fontosabb a megértés, ott a nép által használt beszélt nyelven. Különösen, ha a prédikáció a szertartástól eltérő népnyelven hangzik el, olyankor az azt megelőző szentírási olvasmányok is többnyire azon a nyelven olvassák föl vagy éneklik, amelyet ért a hallgatóság.

Az összes böjti fegyelmet senkisem tudja megtartani. Hiszen nagyon sok féle van. A böjt mindig személyre szabott, egyéni és személyes. Az előírások segítenek, a tapasztalatok eligazítanak, s leghatékonyabb támasz a lelkiatya tanácsa, javaslata, de a döntést, hogy miről mondunk le, azt magunknak kell meghoznunk. Általános szabálynak tekinthető, hogy az Úr a "jókedvű adakozót szereti", aki nem kényszerből, hanem "önként és dalolva" hozza meg áldozatát. Mindenki maga tudja, hogy mit tud és mit nem tud megtenni. Persze, ebben segítő eligazíttást adhat a lelkiatya is. Ha valaki cukorbeteg, gluténérzékeny vagy más emésztéssel kapcsolatos betegsége van, azért az még nincs megfosztva a böjt lehetőségétől. Igaz, akinek komolyan oda kell figyelnie a táplálkozására, annak már ez a fegyelmezettség, hogy az orvosi előírást betartja, ez is lehet fölajánlás. Megtartja az előírást, és hozzáteszi: "Uram, érted teszem vagy nem teszem, eszem vagy nem eszem ezt vagy azt." De ezen kívül is tehet még más felajánlást is, akár az étkezéssel kapcsolatban, akár más jellegű cselekedettel (pl. tévé, számítógép vagy telefon használatának visszafogottságával). A szeretet leleményes. Szeretetből és szeretettel kell böjtölnünk, s akkor magunk is megtaláljuk, hogy mit ajánlhatunk föl az Úrnak.

Hasonló esetekben azt tanácsolom az illetőnek, hogy ne zavarja, hogy ott vannak ezek a gondolatok. Nem baj. Nincs jelentősége. Hadd legyenek ott. Valójában nem az mérgezi meg Önt, hogy ott vannak, hanem hogy zavarják Önt ezek a gondolatok. Mondja nekik: "Szabad itt lennetek." Ne féljen, az nem valami szabadelvű gondolkodás a részemről, hogy ilyen furcsát tanácsolok. Csak ezzel az élét, a súlyát tudjuk elvenni ezeknek a káros gondolatoknak. Így lassan súlytalanná, jelentéktelenné válnak. Ugyanakkor tanulja meg mondani a Jézus-imát, s mondogassa minél gyakrabban: "Uram, Jézus Krisztus Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!" Ezzel kifejezi Jézus felé, hogy bízik benne, tőle várja a segítséget. Azt is, hogy belátja bűnösségét, ahonnan viszont egyetlen kiút, az ő irgalmának és segítségének a kérése. De az is lehet, hogy érdemes szakorvoshoz fordulnia. De mindenképpen keresztény, lehetőleg katolikus pszichológust keressen. Hála Istennek, sok ilyen van.