Én arról nem hallottam, hogy a pápa azonnal feloldozza azt, aki megkapja a vírust. Arra utalt a pápa, hogy az őszinte bánatot tartó ember nem esik el azon kegyelmektől, amelyeket saját hibáján kívül most a szentgyónás elmaradása miatt szenvedne. Imádkozni kell, őszintén beszélni az Istennel, és megtapasztaljuk Isten megbocsátó szeretetét. Ez persze, nem helyettesíti az első adandó alkalommal való szentgyónás elmulasztását, de hozzásegít, hogy a lelkiéletben ne akadjak el, tudjak tovább haladni. Ezzel az egyéni imával megkapom az Isten ajándékát, még ha nem is gyónhatok, nem is áldozhatok. Most tehát, ebben az időszakban az egyéni ima, a családban, otthon végzett imádságok esetleg szertartások egészen fölértékelődnek.

Várni! Kétségbeesni pedig egyáltalán nem kell. Ettől nem fog az illető kevesebb kegyelmet kapni. Ha jó lélekkel, bízó szívvel imádkozik Istenhez, akkor megkapja mindazt a kegyelmet, amelyet Szent Liturgián való részvétellel megkaphat, ettől az Isten nem fosztja meg őt. Hatalmas az Isten és végtelen az ő szeretete. Megtalálja a módját, hogy kegyelmet adjon azoknak, akik kérik. Tehát nem kell megijedni, nem kell félni, hogy az illető elesik bármilyen kegyelemtől is. Ha fizikai támaszok nincsenek is, helyette annál több és nagyobb lelki támaszt tud adni az Isten. Csak legyen szemünk, fülünk azt észrevenni. A kétségeesett lélek nem veszi észre, a bizakodó, hívő lélek viszont igen.

Egyik remek olvasmány ezekre a napokra a Szent Atanáz kiadó által gondozott kis kötet: A nagyböjt és a húsvéti titok (Alexander Schmemann és Olivier Clément írása).

Alig hiszem. Jobb, ha fölkészülünk, hogy olyan húsvétunk lesz, mint még sosem. A templomban egész biztosan nem ünnepelhetjük meg. Talán szabad téren, de ott sem biztos. Az a legjobb, ha a családok már most készülnek arra, hogy teljes mértékben családi körben fogják megülni a húsvétot. A családapák különösen is készüljenek, hiszen hogy ők lesznek az ünnep papjai, nekik kell levezetni az ünnepet, az imádságokat, az áldást. Olyan lesz ez most, mint a zsidók széder-vacsorája, ahol az apának kell elmagyaráznia, hogy mi is ez az ünnep. Ez, persze, lehet jó is. Főként, ha készülünk rá. Most megerősödhetnek a családi kötelékek. A templomokból való élő közvetítés is segíthet, de ne arra tegyük a fő hangsúlyt, ne attól várjuk, hogy az majd meghozza az ünnepet. Akkor elkerülhetetlenül csalódás áldozataivá tesszük magunkat. Hisz a képernyőn annyi jön át az ünnepből, mint a méz íze a lezárt üvegen keresztül. Eszünkbe juttathatja, hogy milyen édes a benne lévő, de fizikailag most nem érzékelhetjük. Ezért, mondom, ne erre építsünk, hanem a saját imádságunkra. Amelyet, természetesen nagyon fog tudni segíteni, ha látjuk is, halljuk is a templomban folyó imádságokat.

Nem tudom. Ezek nagyon nehezen érthető szavak, amelyek Jézus ajkáról itt elhangzottak. Jézus földi életének legsötétebb pillanatai ezek, s fölfoghatatlan, hogyan következhetett be. Már-már az emberi kilátástalanság lesz úrrá rajta. Őrajta, aki az élet forrása! Az biztos, hogy ezekben a szavakban Jézus legmélyebb emberi érzései szólalnak meg. Olyan mélyek, akkora fájdalom, melyet senki más emberfia soha nem élt át, és nem érthet meg. Olykor hallunk olyan gyermeteg véleményt, hogy nem is Jézus szenvedett a legtöbbet a földön, hiszen, mondjuk, aki éveken át súlyos fájdalmakkal teli betegségben él, az többet szenved. Nem értjük meg, hogy Jézus pontosan ezekben a szavakban az egész emberiség szomorúságát, nyomorúságát vette magára és élte át. Nem "csak" azért volt szomorú, mert tudta, hogy fizikailag szenvedni fog. Nyilván ez is benne volt, s ez mondathatta vele, hogy "ha csak lehetséges, múljék el ez a kehely". Valójában az Isten szenvedését élte át, amelyet minden valaha élt ember bűne okozott. A bűn legsötétebb éjjele ez, amelyben az ellenség már-már azt hiszi, hogy le fogja győzni őt. Ekkor még nem tudja a sátán, hogy az ő órái vannak megszámlálva, nem az Isten Fiáé. De az a megdöbbentő, hogy bár Jézus isteni tudásával tudta ezt, de emberségében mégis át kellett élnie ezt a végtelen szomorúságot. Ennek egyik megszégyenítő megjelenése, hogy az apostolok, még a kiválasztottak is, akik ott voltak vele a Tábor hegyén, s talán épp azért, hogy ezekre az órákra előre föl legyenek készítve, most álmosságukban magára hagyták. Már ekkor magára hagyták, nem csak, amikor jöttek érte a pribékek. Még Jézusból is kibuggyan a szemrehányás: "Egy órát sem tudsz/tudtok virrasztani velem?" Jézus valóban teljesen egyedül van. Az apostolok magára hagyták, nem sokkal az utolsó vacsora megrendítően szép pillanatai után! És Jézus szavaiban a látszólag költői időhatározó is véres valósággá válik, valóban mindhalálig tart ez a szomorúság. Most már nem hagyja el, egészen haláláig. Ő miattunk szomorú. Értünk szomorú. Mint a bitófa alatt álló rablógyilkos édesanyja, aki gyötrelmesen éli át, hogy drága gyermeke mivé lett. Csakhogy itt ráadásul még a bitófát is a szerető atya szenvedi el. Megdöbbentő s teljességgel érthetetlen pillanatok ezek, mert ezekbe sűrűsödik bele az egész emberiség drámája. Miért bántunk így az Istennel? Miért bántunk így az ő felénk árasztott szeretetével? Jézus mindezt a drámát, ezt a megválaszolhatatlan kérdést éli át teljes tudatossággal. Hogyne lenne végletekig szomorú?

Az atya nagyon helyesen járt el. Hogy hívő testvéreink mit gondolnak, azt nem tudjuk befolyásolni. Minket se befolyásoljon tehát, hogy mit gondolnak. Semmi jelentősége nincs. Krisztus továbbra is hívja és várja Önt. Ne hagyja, hogy az alaptalan félelem távol tartsa tőle!

Szólítson meg egy atyát telefonon. Majd pedig az óvintézkedések betartásával (védőmaszk, kellő távolság) meggyónhatja nála a bűneit és feloldozást is kap.

Szombaton, miként vasárnap is, egyáltalán nincsen böjti rend. Ott az érvényesül, mint böjti időn kívül. Tehát szombaton I. imórában a szombati nap tropárját és kontákját vesszük. (tropár: Apostolok, próféták, vértanúk... konták: Mint a teremtmények zsengéit...)

Kedves Testvérem! Sajnálom, hogy ilyen rossz gondolatokat ébresztettem Önben a szavaimmal. Azért igyekszem válaszolni rá, még ha magyarázkodásnak tűnik is, hogy hátha ki lehet húzni legalább néhány tüskét, aminek egyáltalán nem kellene a szívébe fúródnia. Könnyen lehet, hogy szűkszavú válaszomban nem voltam eléggé világos. Nem állítottam, hisz nem is gondolom, hogy aki református, az önmagában egy nagy hiba volna. Abbéli csodálkozásomat fejeztem ki, hogy két katolikus szülőnek - akiknek nagy felelősségük van, hogy továbbadják az általuk megélt hitet - református gyermekük van. Mint ahogy azon is csodálkoznék, ha két református szülőnek katolikus gyermeke volna. Tehát ezzel a mondatommal egyáltalán nem akartam megbántani a református testvéreimet, kivált nem valamiféle lenézést kifejezni vele. Azzal nem tudom, hol találkozott a válaszokban, hogy nem tartanám hibának, ha az egyházi emberek "elpénziesednek". Ezt én is legalább annyira rossz dolognak tartom, sajnos példát is tudnék rá mondani. Nyilván nem minden egyházi ember ilyen, de bizony, sokan belecsúszhatunk ebbe a bűnbe. De ezt én nagyon nagy bajnak tartom, hiszen a hitelünket veszítjük el, ha engedünk ennek a kísértésnek. A római katolikus templomokban valóban vannak szobrok. A görögkatolikus templomokban nincsenek. Ott ikonok vannak. De sem a szobrot, sem a képet nem imádjuk. Egészen biztos vagyok abban, hogy a válaszaimban sehol nem talál erre utaló mondatot. Hiszen ez eretnekség volna. Ami a kisbetűs írást illeti, annak kapcsán egyáltalán nem pontosan idézett a válaszomból. Visszakerestem, s ezt találtam. "Egy jóval jelentéktelenebb hibát is észrevettem." S ha tovább olvassa az érvelést, akkor kibontakozik - de ezek szerint nem kell hatékonysággal - hogy az egyik legnagyobb hiba, ha nem figyelünk, s főként, ha Istenre nem figyelünk. Tehát a kisbetűs írás megemlítése csupán egy apró bevezetés volt a sokkal fontosabb igazság kimondásához. Nagyon bízom abban, hogy az eredeti kérdező nem értette félre, és nem bántottam meg a válaszommal. Mint ahogy Önt sem állt szándékomban megbántani.

Egyrészt nem értem, hogy hogyan lehet a gyermekük református, miközben a szülők mindketten katolikusok. Itt már van egy kis hiba. Nem mondom, hogy ez okozza a tapasztalt bajokat, de mégis, mintha a nem teljes elkötelezettségről árulkodna. Persze, minden bizonnyal meg lehet ennek az oka, de mégis furcsa helyzet. Egy jóval jelentéktelenebb hibát is észrevettem. A szövegben két helyen is kis kezdőbetűvel írta Isten nevét. Ez lehet egyszerű helyesírási hiba vagy figyelmetlenség, én mégis gyanítok itt is valami mélyebb hiányosságot. Isten nevét egyszerűen nem lehet kis kezdőbetűvel leírni. Ha ő valóban fontos nekem, akkor ez a legeslegelső nyelvtani szabály az életemben. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nevét kis betűvel írja, ezért a hatalmas Isten csúnyán megbünteti az életében. Ez nevetséges és szörnyű volna. Arról van inkább szó, hogy az ember akkor veszi észre az Isten ajándékait, ha figyel, ha figyel rá. Nem tudom, nem ez hiányzik-e az Ön életéből, az igazi Istenre figyelés. Most úgy érzi, rosszul alakulnak a dolgai, pedig egészen biztosan az Úr Isten Önről is gondoskodik, Önre is figyel, nem feledkezik meg Önről és a családjáról egyetlen pillanatra sem. Azt javaslom, amikor érkezik a következő baj, akkor vizsgálja meg egy kicsit jobban, alaposabban: biztos, hogy ebből most csak rossz sülhet ki? Keresse meg ennek a bajnak a többi oldalát, keresse meg, mi jót lehet belőle kihozni. Az Úr Istennek mindig vannak ötletei, hogyan lehet jót kihozni a legrosszabból is. Ezért (is) érdemes egy húron pendülni vele, mert könnyebb megtalálni az ő ötleteit, az ő szándékát. Ugyhogy ez lehet a baj, hogy bár amennyire csak lehet, törekszik Istennek tetsző módon élni, de az Istenre figyelésre jobban rá kell erősíteni.

Egyáltalán nem mindegy, hogy a fogamzásgátlás céljából milyen eszközt, milyen gyógyszert alkalmaznak. Sajnos ezeknek legnagyobb része abortív, ami azt jelenti, hogy már a megfogant magzat életterét lehetítleníti el, gyakorlatilag megöli. Ezért ezektől óva int az Egyház. De nem mind ilyen. S vannak más megoldások is, érdemes ezeket tanulmányozni. 46 évesen már biológiailag is kicsi az esélye a gyermek megfoganásának. De még éppen nem lehetetlen. Azért érdemes a természetes módszereket alkalmazni, mert igaz, hogy nem olyan biztos, mint a halál - amely egyes eszközökről, szerekről elmondható -, de éppen ezzel kicsi kaput hagy a Teremtőnek is. Ismerek olyan édesanyát, aki ilyen korban szülte meg meglepetésszerűen érkezett gyermekét, és elmondhatatlanul boldog, hogy már szinte nagymama korában lehetett piciny gyermeke. Ha esetleg nem eléggé tájékozott ezen a téren, akkor keressenek föl katolikus családterapeutát, és ő elmondja Önöknek a lehetőségeket és azoknak velejáróit. Ami a legfontosabb, hogy bízza életét az Istenre. Ne akarja kivenni az ő kezéből a sorsát, és teljes egészében a sajátjába venni. Abból sohasem származik jó eredmény.

Kedves Rita! A keresztvetés is már egyfajta imádság. Istenhöz szól, Istenhöz kapcsol. Ha másnak szól - környezetnek, más embereknek -, akkor az súlyos farizeusi tévedés. Valószínű, az illető, akiről ír, szintén imádság gyanánt vetette azt a keresztet az említett személyért. A keleti egyház hívei gyakrabban vetnek keresztet, például akkor is, amikor megijednek, vagy valamire rácsodálkoznak. Jó esetben ez is mindig imádság, ijedtükben, csodálkozásukban Istenhöz fordulnak. Szóval lehet és helyes máskor is keresztet vetni, ha azt komolyan veszi az ember, s mondom, egy rövid, testükkel kifejezett, Istenhöz küldött fohász.

Elég, ha ezeket meggyónta, nem kell más. Isten a bűnocsánatunkat kéri, semmi más elégtételt. Kicsit rossz is ez a szó, amit a gyónásban használunk, mert úgy tűnik, hogy a bűnbánat és a bűnök megvallása nem volna elég, még valami jóvátételt is tennünk kell, hogy teljes legyen a bocsánat. Az elégtételnek vagy jóvátételnek persze, abban az esetben van ilyen jellege, ha egy bűnünk következményét helyre tudjuk hozni. Pl. valaki meggyónta, hogy lopott, teljesen természetes, hogy a bűnbánata, a gyónása után ezt a másiknak okozott anyagi kárt meg kell téríteni, jóvá kell tenni a korábbi rosszat. Sajnos, ezt nem mindig lehetséges megtenni. Ennek pótlására, jelképes kifejezésére szolgál, hogy ha nem lehet helyre igazítani a bűn okozta kárt, akkor helyette valami egyéb jót tesz az ember: imádkozik a megkárosított(ak)ért, megsegít valaki rászorulót, s hasonlók. A keleti egyházban ennél hangsúlyosabb, hogy a penitenciának terapeutikus jellege is legyen. Nem csak azért kell jóvátételt tenni, hogy az okozott kárt megtérítsük, hanem, hogy ebből lelkileg megerősödve mehessünk tovább. Ha el is követtük a bűnt, abból származzék valami jó is. Ha azt kapja például lopást meggyónó, hogy segítsen másokon, adjon a saját vagyonából a szegényeknek, akkor ezzel formálja a gyónó lelkiállapotát, felfogását, gondolkodásmódját. A penitencia elvégzése még olyan értelemben tekinthető a feloldozás feltételének, hogy ezzel fejezi ki a gyónó az igazi bűnbánatát. Ha félvállról veszi, ha nem teljesíti a kirótt feladatot, akkor nem is volt igazi bánat, csak látszat gyógyulás. A korábban okkultizmussal foglalkozó bűnbánónak lehet például azt szabni elégtételül, hogy imádkozzék azokért az emberekért, akikkel az okkult cselekmények során kapcsolatba került. Imáival segítse hozzá, hogy ők is kigyógyuljanak tévedésükből. De ha a gyóntató pap nem ezt szabja elégtételül, akkor ez nyilván nem kötelező, csak ötletként mondom, hogy mit tehet még az ember a korábbi tévelygése miatt. De a válaszomban a legfontosabb ez, hogy bűnocsánathoz elegendő a bűnbánat és a bűnbevallás, amelyre a pap aztán megadja a teljes értékű feloldozást.

A szentségektől természetesen nem. De az azt hordozók igenis hordozhatják a kórokozót. A szentelmény esetében pedig annak szentségi hatása az azt használónak hitétől függ. Igen nagy hit kell ahhoz, hogy akár a szenteltvízbe, akár az ikon felületére került vírus ne betegítsen meg valakit. Az ilyen csodatevő nagy hitű ember sajnos nagyon kevés. Ezért int óvatosságra a keleti egyház is.

Ez merőben helyi, sőt, inkább egyéni szokás kérdése, hogy áldoztatáskor mennyire érintik az ajkat a kanállal, mennyire nem. Tőlünk keletebbre ezekre a higiéniás szempontokra jóval kevesebbet adtak, csupán ezért alalkuhatott ki az Ön által említett gyakorlat. De ismétlem, nem minden helyen. Éppen ezért nincs is jelentősége. Nyilván a mai járvány helyzetben ez teljesen átértékelődött. Az biztos, hogy minden módon ügyelni kell, hogy a Szent Vérből egyetlen csöpp se hulljon méltatlan helyre. De ezt másként is meg lehet valósítani, nem csak úgy, hogy az áldozó alaposan lenyalja a kanalat. Ami a bor használatát illeti, újabban egyre több helyen használnak a görögkatolikusok is vörösbort. Azért próbálnak visszatérni ehhöz a hagyományhoz, mert a keleti rítusban, ahol az érzékeknek nagyobb szerep jut, azt is fontosnak tartják, hogy a bor színe lehetőleg külsőleg is hasonlítson Krisztus véréhez.