Igen, innen még lehet remélni, hogy ez csak átmeneti állapot. Főként, ha előtte, úgy érzi, nagyon harmonikus, Istennek tetsző volt a kapcsolatuk. (Bízom benne, hogy nem volt Önök között testi egyesülés. Mert ha igen, az bizony magyarázhatja a szerelem hirtelen kimúlását. Tanulságos történetet olvashatunk erről a Bibliában: 2Sám 13, 1-15.) Most egyelőre nem kell mást tennie, mint buzgón imádkozni. Imádkozni érte és a kapcsolatukért. Persze, hozzátéve, hogy "legyen meg a te akaratod!". S őrizze szívében a nyitottságot. Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve - írta az egyik egyházatya. Nem igazán tudjuk pontosan, hogy kinek mi játszódik le a szívében, milyen döntést mikor miért hoz. Ha viszont ez az állapot hosszú időre elnyúlna, akkor egy idő után, mondjuk, három-négy hónap elteltével levélben vagy személyesen (ne sms-ben, ne fészbukon keresztül!) keresse föl, hogy beszéljék meg, van-e remény, van-e értelme várni. Ha a válasza határozott nem, akkor - bármilyen fájdalmas is - el kell fogadni, hogy ennek a kapcsolatnak vége szakadt. De még ilyenkor se fusson minden áron más férfi karjaiba. Hagyjon magának időt a dolog földolgozására, a sebek begyógyulására. S maradjon folyamatosan élő kapcsolatban az Úrral. Akkor remélheti, hogy továbbra is az ő szándéka és elképzelése szerint fogja tudni alakítani az életét és a kapcsolatait.

Kedves Réka! Az biztos, hogy ma nagy hithiányt szenvedünk. Véleményem szerint ezt elsősorban a túlzott jólét okozza. A nagy szükséget és szenvedéseket megélt közösségekben ma is óriási erejű hitet találunk. Ugyanakkor mégsem mondhatjuk ezeknél a közösségeknél sem, hogy mindennaposak lennének a látványosan csodás gyógyulások. Nem erre alapozódik a hitünk, s a célja sem ez, hogy rendkívüli gyógyulások történjenek. Egyes karizmatikus közösségeknél ezt egyenesen túlzásba viszik, s egyfajta hit fokmérőnek tekintik, hogy produkál-e valaki csodás jeleket vagy nem. Nem mindenki ugyanazt az ajándékot kapta, bár ugyanabban a Lélekben. Azt sem mondhatjuk, hogy ha több és látványosabb csodák történnének, akkor nagyobb lenne az emberek hite. Emberi logikával joggal gondolhatnánk ezt, de ne feledjük Jézus sorsát. Nála több csodát aligha tett bármelyik szent, s mégis elutasítás és halál lett a sorsa ugyanazok között az emberek között, akik látták a csodáit. A kenyérszaporítás után is a legtöbben nem értették meg őt. A csoda tetszett, de amikor már keményebb beszédet intézett hozzájuk, akkor elszéledtek, s csak a tanítványok maradtak meg mellette. Úgyhogy nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek a csodáknak sem. Nem szabad, hogy ez éltesse, ez táplálja a hitünket. Annyi csoda történik az életünkben, a világban, ha azokat nem vesszük észre, akkor a fizikai törvények felfüggesztése egy-egy esetben, az sem vezet el föltétlenül az Istenhez.

Kedves Zsóka! Igen, a hiteles lelki fejlődés egyben teológiai ismeretekkel is bővíti a lelkünk gazdagságát. A teológiát tanulni és imádkozni kell. Imádság nélküli tanulással nem lehet elsajátítani. Talán ehhöz hasonlóan mondhatjuk, hogy tanulás nélküli imádsággal sem, viszont ez önellentmondás. Az imádságos lelkületű ember mindenből tanul. Nem biztos, hogy könyvekből, bár azzal is gyakran együtt jár - gyakori tapasztalat, hogy a lelkileg törekvő ember teológiai műveket is szívesen olvas -, de azon kívül is sok minden másból: előadásokból, filmekből, látványokból, élményekből. Minden Istenről beszél neki. Ezért mondom, hogy a hiteles lelkiéletet élő ember teológiai tudása is egyre bővül - jobb szó erre, hogy egyre tágul. Kik a lelkiatyák? Egy teológiatörténeti előadáson azt hallottam nem régen, hogy ma ilyen értelemben árvák vagyunk. Nincsenek igazán nagy teológusaink, akik lelki atyák is egyben, s akik megbízható és biztos irányt mutatnának nekünk ebben a mai, célt és irányt vesztett világunkban. Persze, azért lehet, hogy vannak ilyenek, csak nem vesszük észre őket, nem figyelünk rájuk.

Kedves Ági! Kicsit megkésve válaszolok, bocsánatot kérek. A kollibát nem tört búzából szoktuk készíteni, hanem eredeti búzaszemeket főzünk meg. Egyes receptek szerint utána össze lehet törni, akár péppé zúzni, s úgy ízesíteni, díszíteni. Ha nem sikerül vidékről, termelőktől beszerezni - sok ilyen görögkatolikus termelőnk van, akik szívesen adnak - akkor általában bio-boltokban kapható megtisztított búza. Most már elmúlt Szent Tivadar ünnepe (nagyböjt első szombatja), de más böjti szombatokon, illetve halotti megemlékezéseket is készíthetünk kollibát.

Mindenekelőtt azt kell világosan látni, hogy mi okozza ezt a rossz lelki állapotát. Egészen másként kell hozzáállni, ha azon lehet változtatni vagy hogyha nem. Elsősorban az okot kell megtalálni és azt orvosolni. Másodsorban az okhoz való viszonyát kell föltárni, és azt gyógyítani. Mert nem a helyzet betegít meg minket, hanem a hozzáállásunk. Van, akit egy tragédia elmélyít, erősebbé tesz, van pedig, akit kiforgat a személyiségéből. A hozzáálláson tehát nagyon sok múlik. Ugyanakkor ezeknél is fontosabb, hogy ne jó tanácsokat, megnyugtató érveket akarjunk adni, hanem együttérzést, meghallgatást. A megosztott bánat csökken. Elsősorban erre törekedjék.

Szólítsa meg bátran ezt a gyermekét. Ő nem angyal, hiszen embernek született. Minden bizonnyal az üdvözültek között van, hiszen bűnt aligha követett el néhány hónapos léte alatt. Odaát már Szent II. János Pál pápával beszélget, Néri Szent Fülöppel, s minden bizonnyal az apostolokkal is. Remélem, a gyermekei is tudják, hogy van egy testvérük, aki már a mennyben van, s onnan segíti őket. Ha nem adtak volna nevet neki, akkor egyezzenek meg, hogyan szólítják. A családjukat is úgy tekintsék, hogy eggyel többen vannak, mint ami itt a földön látszik. Az ő helyzetét elképzelni nem nagyon érdemes, mert azt úgysem lehet. De annak örülhet, hogy van már egy gyermeke, aki egészen biztosan üdvözült.

Megvan ennek a szertartásnak a magyar fordítása. Ritkán szoktuk alkalmazni, de van rá példa. Csak a püspök által kijelölt személy végezheti vagy maga a püspök. A gyakorlat az, hogy mielőtt alkalmaznánk, egy pszichológus bevonásával vizsgáljuk meg a helyzetet. A vizsgálat eredménye a legtöbb esetben (több mint 90%), hogy a tapasztalt zavarok nem alvilági, hanem pszichés eredetűek. Nyilván az imádság mindig segít, de az önmagában nem oldja meg a helyzetet, ha annak pszichés okai továbbra is fennmaradnak. A szöveget nem adjuk közre, az szigorú értelemben egyházi használatra van.

Leginkább Önnek rossz, mert nem talál a lelke békét. Furcsa ellenmondás van a szavaiban, mert ha nem tartja magát hívőnek, ha nem hisz Istenben, akkor hogyan tudna haragudni rá? Ha viszont haragszik a Jóistenre, akkor mégiscsak hisz benne, legföljebb nem hiszi el, hogy ő szereti Önt. Ez azonban már egy egészen más fölállás. Ha ezt ki tudja mondani magának, akkor már azon kell dolgoznia, hogy jobban megismerje a Jóistent, hogy miért engedi meg a halált, miért engedte meg ezt az Ön nagy szomorúságát. Higgye el, érdemes ennek a végére járni. Olvasson erről könyveket, töprengjen róla! Kérdezze meg magát a Jóistent, hogy hogy is áll ez a helyzet. Ha foglalkozik ezzel a kérdéssel, akkor sokat fog alakulni nem csak a gondolkodása, de a lelke is. Ennek a folyamatnak a része lehet az is, hogy eljár rendszeresen a templomba, hiszen ott többnyire a Jóistenről hall mindenféle tanítást. Illetve ott is megbeszélheti vele ezeket a kérdéseket. Mindenképpen javaslom, hogy járjon utána.

Ez íratlan szabály, de ma már nemigen tartják. Inkább arra szoktak figyelni, hogy ha már a gyermek is érkezőben - kivált, ha már az esküvőn is jelen - van, akkor a menyasszony nem szokott fehérbe öltözni. Egyébként szerintem szép volna visszavezetni, hogy csak a szűz leányok vehessenek fátylat az esküvőn. Hátha ennek is lenne egy kis visszatartó hatása, hogy a lányok ne adják oda testüket a párjuknak idő előtt, vagyis az esküvő előtt. Egy kiegészítő gondolat. Sokszor halljuk manapság azt a panaszt, hogy a fiú nemigen szánja rá magát az esküvőre, halogatja a dolgot. Már sok év óta együtt vannak, de csak nem akarja megkérni a leány kezét. Nos, ha az igazán szerető leány minden ráhatás ellenére megőrizné a szüzességét, nem adná oda magát a fiúnak, akkor ez utóbbi bolondulna meg, hogy legyen már esküvő. Ezen is érdemes elgondolkodni.

A konzultor szó tanácsadót, tanácsost jelent. Az egyházi törvénykönyv 271. kánonja szól a konzultorokról, akik a püspök legközvetlenebb tanácsadói. A papok által választott és a püspök által kinevezett papi szenátus tagjai közül a püspök szabadon választja ki a konzultorokat, akik egy 6-12 tagú testületet alkotnak. Megbízatásuk öt évre szól. Vannak olyan kérdések, amelyekben a püspök csak a konzultori testület jóváhagyásával dönthet, és van, amikor döntése előtt meg kell kérdeznie a testület véleményét. Az egyházmegyét érintő fontosabb kérdéseket a püspök atyák rendszerint megbeszélik (konzultálják) konzultoraikkal. A testületek tagságát az egyházmegyék honlapjain találjuk meg.

Kedves Ági! Sajnos technikai okok miatt nem sikerült az idén elindítanunk az sms-ben küldött böjti üzenetek sorát. A honlapjainkon megtalálhatók a böjti falatkák, illetve egyéb lehetőségeket is kínálunk az alábbi cikkünkben: https://hd.gorogkatolikus.hu/Hogyan-keszuljunk-a-szent-negyven-napra-2019-marcius-03

Nem tudom megmondani, hogy létezik-e ilyen köztes állapot. Egyes teológusok azt mondják, igen, mások meg azt, hogy nem. Még csak el sem tudjuk képzelni. Mindjárt ott az első nehézség, hogy ott nincs idő. Azt tehát nemigen lehet mondani, hogy a léleknek bizonyos ideig még ott kell tartózkodnia, netán bolyongania, mígnem bebocsáttatást nyer. Ez igen meseszerű, s inkább a mi elképzeléseink szerinti kép, mint teológiai valóság. Arról sem tudok mit mondani, hogy halála után még jelez a lélek, vagy úgy tűnik, hogy visszajár. Tény, hogy mások is beszámolnak hasonlókról. Egyesek szerint ez nem más, mint a gyászolók emlékének a képződménye. Nehéz ezt igazolni, de épp olyan nehéz cáfolni is. Szerintem jobb, ha belátjuk, hogy ezekről nem tudunk biztos tudást szerezni. Az viszont nyilvánvaló tény, hogy imádkozhatunk és imádkoznunk is kell értük. Valami módon beszámít. Még ha nem is tudjuk, hogyan. Ezt az Egyház jól érthetően tanítja. Illetve, hogy ők is imádkoznak értünk. Ha nem kárhoztak el, akkor egészen bizonyosan. Hiszen továbbra is összetartozunk, csak számunkra már nem érzékelhető módon. S legjobb, ha el is engedjük ezeket a képzeteket, nem tulajdonítunk nagy jelentőséget nekik, mert szélsőséges következtetésekre juthatnánk. Illetve, ha elengedjük elhunyt szeretteinket, mivel ez az élet rendje, igazodnunk kell hozzá. Bölcs, tapasztalt emberek azt szokták mondani, hogy amikor elhunyt szeretteink felől ilyen "jelzéseket" kapunk, akkor érdemes értük szent misét végeztetni. Ez akkor is hasznos és kegyelmet termő, ha valóban valami rejtélyes módon tőlük jön a jelzés, és akkor is, ha ezek a jelenségek csak a mi lelkünk, lelkiismeretünk szüleményei. Nekik is, nekünk is jót tesz, ha imádkozunk értük, s ennek legmagasztosabb, leghatékonyabb módja az Eucharisztikus imádság.

Kedves fiatal barátom! Mit számít az, hogy önnek milyen az arcberendezése, ha a kedvese így szereti Önt! Ráadásul ennek a kedves leánynak van szeme, mert észrevesz más szépségeket is, és őszintén, természetesen ezt szóba is hozza. Nagyon erősen tanácsolom, hogy ne akarja őt bezárni abba a tiltásba, hogy nem szabad neki észrevennie a szépet, a vonzót, kivált ne kényszerítse abba a meghasonlott helyzetbe, hogy máskor esetleg kimondhatja ezt, de az Ön jelenlétében nem. Örüljön annak, hogy ilyen kedvese van. Pontosan ez a kedvesség, az ő szeretete segítse Önt abban, hogy megszeresse saját magát, saját fizimiskáját. Hát ki másnak akarna Ön tetszeni a szebbnek gondolt kivitellel? Nem, barátom, ez akkora butaság! Örüljön, hogy van, aki szereti Önt, és viszonozza is ezt a szeretetet amennyire csak tudja. Például azzal, hogy engedi őt szabadnak lennie. A záró mondata elgondolkodtató. Igen, van kapcsolat a kettő között. Csakugyan az tudja szeretni Istent és az embertársait is, aki tudja szeretni önmagát. Lám, kettős, hármas ok is van arra, hogy végre elfogadja, szeresse önmagát, ahogyan az Úr Isten is elfogadja és szereti Önt úgy, amint van.

Kedves Rita! Minden bizonnyal Ön visszahúzódó, csöndes természet. Legalábbis a leírása alapján így gondolom. Ebből nem kell kilépnie, ez is áldott személyiségvonás. S mint mondja, ezzel a csöndes magatartással is tud hatni, tehát anélkül, hogy szóba hozná a hitét, a munkatársai tudnak róla, sőt, hatással van rájuk. Ugyanakkor mégis biztatom, hogy ne féljen ezektől az apró mozdulatoktól. Valójában az említett érv csak önmaga előtti magyarázkodás, hogy nem akar ezzel hivalkodó lenni. A keresztvetés egyáltalán nem hivalkodás, sokkal inkább hitvallás. Gondoljon arra, hogy ha ezt megteszi, lehet, hogy egyesekből rosszallást vált ki, netán gúnyt, értetlenséget, de egészen biztos, hogy olyanok is lesznek, akiket ez megerősít a hitében. Ha másért nem, őmiattuk is érdemes vállalni ezt a helyzetet. Nekem nagyon épületes volt látnom, amikor egy ukrajnai nagy városban a villamoson, ahogy az kanyargott az utcákon, az utasok jó része a maga természetességével keresztet vetett, amikor elmentünk egy-egy templom előtt. Milyen szép lenne, ha a magyar városokban is ez volna a természetes!

Kedves Tina! Egyszerűen talán úgy lehet kifejezni, hogy a megbocsátás egyszeri cselekedet, a kiengesztelődés pedig hosszan tartó folyamat. Nyilván összefügg a kettő, mégsem ugyanaz. Talán azt is ki lehet mondani, hogy mi, emberek teljes kiengesztelődésre képtelenek vagyunk. Számos példa van arra, hogy az ember már teljesen megbocsátott, azt gondolja, hogy el is felejtette a korábbi sérelmeket, nem is akarja fölhánytorgatni egyáltalán, aztán egyszer csak, egy váratlan helyzetben, netán a korábbi sérelem megújulása vagy bármi más esemény kapcsán újra ott találja az ember a szívében a régi neheztelést. Ezt azért fontos tudnunk magunkról, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt az emberi gyöngeségünket az Istenre is kivetítsük, s azt gondoljuk, hogy ő sem tudja ezt másként. Emiatt pedig nem tudjuk, nem merjük elhinni, hogy ő ezt egészen másként kezelni. Ő egyedül képes arra, hogy a megbánás, a bocsánatkérés pillanatában meg is semmisül a vétkünk, arra már ő többé soha nem emlékezik. Mi igen, emiatt mi magunk is sokáig nem tudunk megbocsátani még saját magunknak sem, de hinnünk, hitünkkel tudnunk kell, hogy az Isten viszont tud végérvényesen megbocsátani. Ez a kiengesztelődés. Mondom, erre teljes egészében csak az Isten képes. De azért nekünk is törekednünk kell rá. Csak nem kell csodálkozni azon sem, ha egyetlen elhatározásra azért nem sikerül.