Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenkettő meg hét? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya! Harminchét éves családos ember vagyok. Gyerekkoromban latin szertartás szerint kereszteltek, felnőttként voltam első áldozó, de már görög katolikus szertartás szerint. Mind vecsernyére, mind liturgiára már görög katolikus templomba járok. Az volna a kérdésem, hogy ezekkel a körülményekkel vajon volna-e lehetőségem arra, hogy a papi hivatást válasszam, és most építsem fel a papi életem.
Nem látok erre esélyt. Családos emberként aligha talál lehetőséget, hogy beköltözzék a szemináriumba. Az elmúlt hosszú évtizedek óta mindössze két ilyen esetről tudok, de ők már gyakorlatilag idős emberek voltak, akik vagy megözvegyültek, vagy meg lehetett oldani, hogy teljesítsék a szükséges feltételeket. Hozzáteszem, ők mind görögkatolikusok voltak. Római katolikusként aligha járható út ez. Azt javaslom inkább, hogy az az elhivatottság, tenni akarás, amelyet a papi hivatás kapcsán fölfedezett magában, az a jelen életkörülményei között élje meg. Pontosan ilyen emberekre is nagy szüksége van Krisztus egyházának.
Tisztelt Lelkiatya! Ön szerint egy gyerek Isten akarabol fog an meg? Most lesz egy éves a kislányom és újra babát várok. Felek hohy ez bűn hogy ilyen hamar újra babát várok?
Igen, minden egyes gyermek megfoganásakor Isten közvetlenül jelen van és cselekszik, az ő akarata ellenére nem születhet gyermek. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden egyes szerelmi vagy nemző aktust is ő akar és helyesel. Ez önmagában egy hatalmas titok, amit nem tudunk fel-, megoldani. Ezt majd csak odaát fogjuk megérteni. Pl. egy megerőszakolásból származó gyermek megfoganása hogyan lehet Isten akarata szerint való? Nem tudjuk. De bocsánat, Ön egészen más kérdezett. Semmiképp sem lehet bűn, ha egyik gyermeke megszületése után hamar érkezik a második. Örüljön neki, vállalja bátran, Istenre tekintve az ezzel járó nehézségeket! Persze, ez csak akkor igaz, ha Ön törvényes házasságban él ezen drága gyermekek édesapjával. Adjon hálát, hogy így alakult, és kérjen erőt, hogy jól tudja teljesíteni ezt a feladatát!
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Az lenne a kérdésem, hogy van egy alig több mint 1 éves kisgyermekünk, akit már a kezdetektől fogva viszünk magunkkal a templomba és szereti is a templomot. Most hogy már egyre magabiztosabban járkál ezt a tudását Isten házában is szereti megmutatni, ami saját templomunkban szerető tekinteteket, de "idegen" templomokban akár rosszallást is kivált. Atya szerint mi a helyes ilyenkor? Menjek ki a gyermekkel, vagy hagyjam had sétálgasson "ésszerű" kereteken belül? Válaszát előre is köszönöm T.
Kedves T. Van itt egy érdekes különbség. Sokan mondják, hogy a görögkatolikus liturgia jobban elviseli a gyermekek mozgását, mocorgását. Azzal, hogy állandóan énekelünk, a gőgicsélése is jobban beleillik a hívek dicsőítésébe. Persze, ha elkezd ordítani, akkor jobb, ha kivisszük, amíg megnyugszik. Itt a gyermek járkálása is kevésbé tűnik zavarónak, mert egyébként is sok jövés-menés van a szertartásainkon. Ezt azért kellett előre bocsátanom, mert a tanácsomat az is befolyásolhatja, hogy római vagy görög liturgiáról van-e szó. Alapelvnek vehető, hogy a gyermek legyen ott a templomban, vasárnaponként ne hiányozzék egyszer sem! A gyakori templomba járás egyébként őt is könnyebben megtanítja a fegyelmezettebb magatartásra. S kell nevelni is őt. Ami nem merülhet ki abban, hogy állandóan rászólunk, lepisszegjük, hanem akár már otthon is magyarázzuk neki, többször is elmondjuk, ha kell, hogy mi tehet és mit nem a templomban. Ha ezekről gyakran beszélgetünk velük, akkor számukra is egyre természetesebbé válik, hogy ez az életük része. Néha a méltatlankodókat kellene inkább megregulázni, mint az izgő-mozgó gyermekeket.
Kedves Lelkiatya! Munkahelyi konfliktus kezelésében kérem segítségét. Alant olvasható, de kérem, hogy ne idézze részletesen. Nagyon köszönöm. ... Nagyon nehéz ez a helyzet, majd szétvet a düh, de nem tudom, mit tehetnék, ebben szeretnék iránymutatást kérni. Nagyon köszönöm.
Két dologban szeretnék Önnek tanácsot adni. Egyik erre a mostani levelező csatára vonatkozik, a másik általánosabb. Ha csak lehet, engedje el ezt a csörtét. Igaza van, hogy csekélyke esélye sincs, hogy tisztázódjék, kivált, hogy Önnek adjanak igazat. Sok ilyen vita volt már a világtörténelemben, amely félbemaradt, nem lett se győztese, se vesztese. Illetve ilyenkor mindenki vesztes, mert békétlenségtől szenved minden szereplő, de egyenesbe hozni a véleményeket, az igazságokat úgyis lehetetlenség. Ha mégis sokat piszkálnák, hogy mi lesz már a válasszal, ez így nem maradhat... stb., akkor is legföljebb egy rövid, inkább kitérő, elterelő választ írjon. Azzal jobban jár Ön is, meg minden szereplője a történetnek, hogy nem folytatódik a megoldhatatlan helyzet. Általánosságban pedig - kicsit tanulva is az eddigiekből - végezze jól a munkáját, továbbra is lelkesen, lelkiismeretesen, de más munkájába lehetőleg ne kaszáljon bele. Sejtem, hogy ezt sem ennyire egyszerű rögzíteni, hogy kinek mi a munkája, ám ha ez így van, akkor Ön saját maga határolja körül, hogy mi az, amit elvégez, s mi az, ami már nyilvánvalóan nem az Ön felelőssége. Nem minden helyzetben ez a jó stratégia, sőt, keresztényként igenis törekednünk kell, hogy akár másokat is tehermentesítsünk, de valóban vannak olyan helyzetek, amikor rosszat teszünk a másik munkájának elvégzésével. Ezt kell bölcsen mérlegelni. Tehát nem csak a lelkesedés kell a jó munkához, hanem a bölcsesség és mértéktartás is. Ezzel nem lesz rosszabb Krisztus-követő, épp ellenkezőleg, a valósághoz jobban igazítja a saját magatartását, s nem attól elvonatkoztatva cselekszik. Mindazonáltal föl kell készülnünk a megalázó helyzetekre is. Sok igazságtalanság ér bennünket ebben az életben. Nem az a feladatunk, hogy ezeket tisztázzuk, hanem, hogy a béke hírnökei, terjesztői legyünk. De mindezt bölcs körültekintéssel kell tennünk, számolva mások gyöngeségeivel, s tudva, hogy nem azzal teszek jót, ha másokat lustaságra, felelőtlenségre késztetem. No, ehhöz kell a bölcsesség. Kérje Istentől!
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves lelkiatya! Én írtam a helyezések ügyében. Látom, nem sikerült jól megfogalmaznom a kérdésemet, megkisérlek pontosabb lenni. A római katolikus testvéreket érintő helyezések egészen könnyen megismerhetőek: https://www.magyarkurir.hu/hazai/szemelyi-valtozasok-egyhazmegyeinkben-2019 Hasonló információ közésre nem lehetne mód a görög egyházban?
Köszönöm. Így már értem a kérdést. És teljesen jogos is a fölvetés. Reméljük, hamarosan megjelenik a Magyar Kurir-on a görögkatolikus egyházmegyék személyi változásainak is a közlése.
Kedves Lelkiatya! 17 éves, római katolikus és gimnazista vagyok. 6-7 hónapja görgettem a Youtube-on, és feldobott egy görögkatolikus Szent Liturgiát. Megnéztem, és... hosszú lenne részletezni a "következményeit", fogalmazzunk így. Utána egyre többet foglalkoztam magával a görögkatolikussággal; könyveket olvasok a keleti kereszténységről, interneten is van jócskán anyag, stb. Jött akkor az ötlet, hogy elmenjek egy Liturgiára a legközelebbi görögkatolikus templomba, ami 90-100 kilóméterre van. Nem tudom pontosan, de mintha jobban átjött volna az a bizonyos mondanivaló, mint a római katolikus misén. Aztán így már kialakult egyfajta rutinná, hogy 2-3 hetente elmegyek Liturgiára. És amikor imádkozok, akkor mintha jobban a szívem mélyéről, őszintébben tudok szólni Istenhez. Vagy lehet, hogy csak én képzelem be ennek a dolognak az eredményeként? Elég sokat gondolkoztam a rítusváltáson... és tudom, hogy ez már nem ilyen gyermekies kíváncsiság és érdeklődés a világ dolgai felé, hanem komoly dolog, melyhez megfontolt döntés kell. Pláne, hogy mindig is éreztem a papi hívatást, és soha nem akartam más lenni (persze ez nem csak magamon múlik), de most jött ez a görögkatolikus téma. Az lenne a kérdésem, hogy ha lehetséges is a rítusváltás, az milyen formában hajtható-e végre, és milyen tanácsokat ajánl a lelkiatya. Elnézést kérek, ha hosszú lettem volna, biztos van jobb dolga az atyának annál, hogy nekem válaszoljon. ???? Köszönöm segítségét!
Általában nem javasoljuk a rítusváltást. Minden akadály nélkül meg lehet élni a Katolikus Egyházon belül csaknem minden elérhető rítust. Ahhoz nem kell váltani, hogy az ember részt vegyen ezeken a szertartásokon, és a szentségekben is részesüljön. Ez alól talán éppen a papság szentsége a kivétel, mert azt nem lehet a másik, idegen rítus szerint - gondolom. Ha viszont Ön a papság gondolatát is forgatja a lelkében, akkor azt kell mondanom, hogy még nehezebb a dolog. Ugyanis óvakodik az egyház attól, hogy valakinek azért adjon rítusváltási engedélyt, mert nem tudja vállalni a cölibátust, és ezért inkább görögkatolikus pap szeretne lenni. Ez nyilvánvalóan nem elégséges indok ilyen jelentős lépésre. A keleti rítus sokkal mélyebbre ér, mintsem csupán a fegyelmi rendjének egy szűk rétege. Egyébként éppen ezt a sekélyes motivációt kiszűrendő formálódott az a gyakorlat vagy legalábbis törekvés, hogy ha viszont eredetileg római katolikus fiatalember váltott rítust rómairól keletire, és pap szeretne lenni, akkor keleti papként is tartsa meg a cölibátust. Ez teheti hitelessé, hogy valóban a keleti liturgia, lelkiség és teológia vonzza annyira, hogy váltani is szeretne. Arról természetesen nem beszélem le, hogy ismerkedjék továbbra is a keleti rítussal. Ugyanakkor, ha Önben a papi hivatás csírái kelnek, akkor ez még felelősségteljesebb dolog, mert akkor Ön a saját római katolikus egyházát tudja erősíteni ezzel a hivatással, s az Úr valószínűleg a saját egyházába hívja papnak. Azt javaslom, hogy szólítsa meg nyugodtan a görögkatolikus atyát abban a templomban, ahová el tud jutni, s vele beszélje meg a dolgokat. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy legyen Önnek lelki atyja is. Vele is nagyon alaposan át kell beszélni mind a rítusváltás, mind a papság gondolatát.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt lelkiatya! A közeljövőben sok helyezés várható, hallani hogy több papot is elhelyeznek, de nem tudni ki jön a helyére, ami feszültségeket és bizonytalanságokat szül. Nem lehetne az ilyen változtatásojról mielőbb informálni a híveket?
Mi előbb? Vagyis minél előbb kellene közzétenni ezeket a híreket? Valóban, ezek a változások sokakat érintenek. A változás nyilvánvalóan bizonytalanságot is eredményez. Az életünkben sokszor kerülünk ilyen helyzetbe. Amennyire sejtem, nem könnyű úgy szervezni a feladatokat, hogy lehetőleg az minél többek érdekeivel egyezzen, elsősorban a hívekre, de éppen úgy az érintett papra és családjára is gondolva. Ha idő előtt terjedne el egyik vagy másik változtatásnak a híre, mielőtt még az véglegesülne, s amely után még esetleg újabb változások is történhetnek, akkor még nehezebb helyzetbe kerülhetnek az érintettek, papok, papcsaládok és hívek egyaránt. Most már sok éves gyakorlat, hogy ezek a rendes nyári helyezések július 1-jei hatállyal történnek. Így mindenkinek van ideje fölkészülni is a változásra, meg annak lebonyolítását is rendezni, beleértve a tisztelendő asszony munkahelyének vagy gyermekeik tanulási helyeinek a megkeresését. Ha jól tudom, így volt ez idén is. Július első napján jelent meg az a körlevél, amely tartalmazza a szentelések, nyugdíjazások és egyéb okok miatt szükségessé vált helyezések rendjét. Mindezeknél fontosabb, hogy imádkozzunk az érintett papokért és hívekért, hogy a változás mindig és mindnyájunk életében egyben fejlődés is legyen.
Kedves Lelkiatya! férjem nagyon lusta semmit se csinál. mindent mondani kell neki hogy vágja le a füvet vegyen tiszta ruhát stb.. megkértem tegye fel az ablakra hálót hát az se tudta elkezdett vergodni kiabalni stb.. ha munkából haza jön lefekszik és tvzik. En egész nap egyedül vagyok gyerekkel és mellette a kinti munkát is en végzem . Lenne mit csinalni a tavaly vettük meg a házat festeni kellene. De ha az anyja szól neki rögtön ugrik. inkább neki festi a szobát mint a mi hazunkba. Testi kapcsolat sincs már köztünk mert ő nagyon fáradt pedig sokszor csak ül munkába. Mit tegyék kérem segítsen?
Ez, bizony, nem könnyű helyzet. Önnek is azt tanácsolom mindenekelőtt, hogy keressen föl egy lelkiatyát, akivel ezeket meg tudja beszélni. Nagyon fontos, hogy ne maradjon egyedül ezzel a helyzetével, legyen, aki meghallgatja. Még ha vannak is barátai, barátnői, akikkel el tud ezekről beszélgetni, ez is fontos, de nem biztos, hogy a velük való beszélgetés gyógyító erejű lesz az Ön számára. Nem mindegy, hogy milyen tanácsokat kap. Innen, a messzeségből és sem tudok túl sok mindent mondani, hogyan kezelje ezt a helyzetét. A férjének mindenképpen meg kell változnia, de ezt a feleség nagyon nehezen tudja elérni. Leginkább csak az imádsággal - ha valóban tud ezért hittel imádkozni. Természetesen nem szabad föladnia. Próbáljon meg higgadtan beszélni a férjével. De nem akkor, amikor éppen valami baj van, lustálkodik, segíteni kellene vagy hasonló. Válassza ki azt a helyzetet, amikor jókedve van, esetleg épp akkor jött az édesanyjától. Vagy azt készítse vacsorára azt, ami leginkább kedvére való. Vagy vesse föl, hogy menjenek el együtt focimeccsre. Ez néha bejön, hogy a másik házastárs meglepődik, hogy a korábbi veszekedések ellenére a kedvét keresik. No, és amikor megfelelő a lélektani helyzet, akkor kérje meg, hogy üljenek le komolyan beszélgetni. A legtöbb házasság ott romlik el, hogy nem beszélgetnek egymással eleget. De ne szemrehányást tegyen neki, mert akkor rögtön védekezni, utána pedig támadni fog. Ne is a panaszaival kezdje, hanem idézze föl a kezdeti szép, szebb napokat, és kérje meg, hogy próbáljanak meg azokhoz visszatérni. Sok türelem és sok alázat kell egy ilyen beszélgetéshöz, hogy higgadt tudjon maradni. De nagyon őszintén kell törekedni a jó megoldásra. Ezért is mondom, hogy előtte mindenképpen imádkozzék. Esetleg azt is megpróbálhatja, hogy a férjének valamelyik jobb gondolkodású barátját kéri meg erre, hogy beszéljen vele. A cél, hogy megoldást keressenek a boldog életre. A szemrehányás soha nem vezet semmire, általában a panaszkodás sem. A közös útkeresés, a lehetőség szerint kölcsönös megbecsülés - amelyet, ugye, valakinek el kell kezdeni - ezek adnak reményt, hogy valami változhat. Mindezek érdekében gyakran gyónjon és áldozzon, hogy megerősítse magát az Isten jelenlétével. Én is imádkozom Önért, a házasságukért.
Tisztét Lelkiaty! Mindig is templomba járó voltam aztán ezt egy kislányom 10 hónapos. Van a templomba egy nő akinek az unokája az én lányommal egy idős. 6 hetesen én már meg kereszteltem mert én fontosnak tartom minnél előbb. Aztán akkor is nekem állt hogy minek kell megkeresztelni ha mar meg mondjam meg az okot és elkezdett höbörögni. Húsvétkor is voltam a gyerekemet nem vittem mert beteg volt. és akkor is nekem állt mindenért hogy milyen anya vagyok hogy másra hagyom stb.. lenne néha alkalmam elmenni a misére de az nő miatt nem megyek félek rendesen tőle. mit tegyék?
Jaj, hát ne féljen! Ne is törődjön vele, hogy mit mond! Nagyon helyesen tette, hogy hamar megkereszteltették ezt a gyermeket. Mindenképp szabadulnunk kell attól a nagyon rossz beidegződéstől, hogy mások véleményét ilyen fontosnak tartjuk. Kell, hogy legyenek olyanok, akiktől kérünk tanácsot, s ha jó, azt meg is fogadjuk. De ennek az említett személynek ez nem tanácsa volt, hanem csupán akadékoskodása. Amely semmi jóra nem vezet. Persze, ne is haragudjék rá. Biztosan megvan annak az oka, hogy ez az illető így viselkedik. Könnyen lehet, hogy gyakran neki sincs béke a szívében. Aki ugyanis ki van békülve önmagával, az másokkal is könnyebben ki tud békülni. És fordítva is így van. Aki sokat akadékoskodik, másokat kritizál, az valójában saját magával nincsen kibékülve. Ezért hát mondjon el egy imádságot érte, és élje az életét, nevelje gyermekét saját belátása szerint jó lelkiismerettel. Istentől kérjen tanácsot és bölcsességet, hogy ezt a szép hivatását jól tudja megélni.
Kedves Lelkiatya! Érdeklődni szeretnék, hogy Ön mit gondol mikor fog megvalósulni a keresztények között a közös áldozás? Ezt olvastam egy szerzetestől: "A közös áldozás hiánya pedig a kereszténység botránya. Ami az egység kellene, hogy legyen, az választ el minket legjobban, hiszen a történelmi felekezetek elismerik egymás keresztségét, de a reformátusok és az evangélikusok között van csak interkommunió, a katolikusokkal nincs." Továbbá egy 2017-es cikkben olvastam (Link: https://katolikusvalasz.blog.hu/2017/10/31/kozos_szentaldozasra_tettek_fogadalmat_a_katolikus_es_evangelikus_egyhazi_vezetok), hogy fogadalmat tettek az egyházi szereplők, legelső sorban Ferenc pápa, hogy kidolgozzák a közös áldozás mentét, mibenlétét. Érdeklődni szeretnék, hogy ez ügyben volt bármiféle előrelépés? Köszönöm szépen!
A második kérdéssel kezdem. Nagyon helyeslem ezt a törekvést, amelyet Ferenc pápa és az evangélikus egyházi vezetők megfogalmaztak, hogy azon fognak dolgozni, hogy a közös szentáldozás minél hamarabb megvalósulhasson. Adja Isten, hogy ez valóban minél hamarabb megtörténhessen. Azzal, hogy erre a munkára elhatározást tettek, ezzel azt is kifejezték, hogy ez az idő még nincs itt, ezen még sokat kell dolgozni. Úgyhogy - bár nem tartozik közvetlenül a tárgyhoz, de kérdés nélkül hozzáteszem - még nem lehetséges, hogy ugyanazon istentiszteleten katolikusok és evangélikusok közösen megáldozzanak. Ez tehát világos beszéd. Valójában minden ökumenikus törekvés ugyanerre a célra irányul, de most ezt hangsúlyozottan ki is emelték. Hiszen csak akkor lehetséges "közös áldozás", ha már megvalósult a teljes egység. Hogy ez mikor valósul meg? Egyelőre nem látom jelét, hogy a közeljövőben ez bekövetkezhessék. Az Eucharisztia ugyanis nem lehet eszköz még a legnemesebb cél érdekében sem. Isten nem eszköz a kezünkben, amit/akit arra használunk föl, hogy egymást jobban szeressük. Ezért nem tekinthetjük az Eucharisztiát az egység eszközének, hanem - pontosan, ahogyan a közös nyilatkozatban megfogalmazták -: cél, amelyet szeretnénk elérni. Azt szeretnénk, ha a világon minden ember részesülhetne az Eucharisztiában. Úgy tűnik, hogy ez még nagyon messze van. Ugyanakkor semmit sem jelenthetünk ki biztosra, hiszen például ha Németországban 1989 év elején megkérdezik az emberektől, hogy mikor omlik le a berlini fal, a válaszolók közel száz százaléka azt mondta volna, hogy ez még nagyon messze van. Nagyon nem érdemes találgatni, mikor lesz ez, de tenni érte, hogy minél hamarabb legyen, annál fontosabb.
Kedves Lelkiatya! Még nem voltam elsőáldozó, és Szentgyónáson sem vettem még részt. Szentmisén, áldozáskor valahogyan ezt jelezve odajárulhatok az áldoztató Atyához, mint a még nem áldozó gyermekek, vagy inkább jobb, ha csak a helyemen maradok?
Inkább azt javaslom Önnek, hogy akkor menjen majd ki az áldozók sorába, amikor elérkezett az idő, hogy Ön is megáldozhat. De vajon mire kell várni? Inkább ebben az irányban tegyen lépéseket, hogy ne legyen elzárva ettől a hatalmas és csodálatos kincstől, az Eucharisztiától, az Élet Kenyerétől. Nem tartom helyesnek azt az egyre terjedő szokást, hogy azok is beállnak ilyenkor a sorba, akik valami ok miatt nem áldoznak. A gyermekek esetében végképp nincs akadálya, hogy ha meg vannak keresztelve és bérmálva, akkor áldozhassanak. Ha viszont valaki sajnálatos módon életállapota miatt nem részesülhet a Szentségben, akkor más módon kapjon áldást - kérjen gyakran a paptól. De a Szentáldozást ne keverjük össze az áldásadással!
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Volt-e olyan megtapasztalása a Szent Liturgia alatt, hogy a besz?det tartó atya tanítása közben leszállt a Lélek a tömegre? Ha igen, akkor szabad kérni, hogy írjon itt erről? Válasz?t szívből köszönve: Zsóka
Kedves Zsóka! Nem egyszer tapasztaltam már, főként Barsi Balázs atya beszédei közben, hogy a Lélek őt is egyszer csak megihlette, szinte kiszállt addigi szerepéből, s ilyenkor olyan mondatok hangzottak el, amelyek rendkívüli módon megérintették a szíveket, nem ritkán könnyek potyogtak az emberek szeméből. Mit is írjak erről? Ez egyértelműen a Szentlélek munkája, amely mind az igehirdetőben, mind a hallgatóságban jelen van. Ehhöz nyilván elsősorban az első cselekvőnek, az igehirdetőnek a Lélekre-nyitottsága szükséges, de hasonlóképpen a hallgatóság nyitottsága is kell hozzá. Hallottam már olyan beszámolót, amely szerint egy-egy emberben úgy indult meg a Lélek munkája, hogy annak semmi előzménye nem volt, netán az illetőben még ellenkezés is lett volna. Én ebben nemigen hiszek. Mindnyájunknak kell a szándéka, ha más nem, a kívülről talán nem látható, mégis erőteljesen jelen lévő belső vágya ahhoz, hogy a Szentlélek a maga művét elvégezze bennünk. Ellenpéldának lehetne hozni Szent Pál apostolt, aki éppen ellenkező szándékkal indult, amikor az Úr megfordította őt, de alighanem addig is az Úrért való buzgóság vezette, csak rossz irányba tolta a szekeret. Röviden összefoglalva tehát, kedves Zsóka, igen, többször tapasztaltam már ilyet.
Mit gondol arról a nézetről, hogy a keresztény pár között házasság előtt semmilyen fizikai kontaktus ne legyen? (tehát se csók, se kézfogás)
Ezt nem tartom helyesnek. Túlzóan rigorózus törekvés, amely nem tesz jót a kapcsolatnak sem a jelenben, sem az esetleges házasságban. Ezektől nem félni kell, ezeket nem szabad bűnösnek tartani, csak megvan a maga helye is ideje. Mint az evés is akkor bűn, ha azzal mértéktelenül, csupán a testi kívánság miatt él az ember, nem pedig a józan belátást követve. Egy kapcsolatban megvan az ideje és szerepe a kézfogásnak, az ölelésnek, a csóknak. Tehát sem elsietni nem szabad, sem a végletekig távol tartani. Azt nyugodtan mondhatjuk, főként a mai világban, hogy érdemes inkább tartózkodónak lenni, érdemes kivárni. Kisebb hibát követ el az ember, ha kissé késve lép e téren, mint ha túl hamar. Ugyanis a mai, teljesen torzult gondolkodás már nagyon hamar követelni akarja mindezeket. Nagyon szép az, ha a szerelmes ismerkedés során csak hónapok után meri megfogni a fiú a leány kezét, megint hónapokkal utána megölelni, meg is csókolni. Persze, nem lehet ezt tudatosan időzíteni. Az éppen olyan mesterkélt volna, mint a teljes tartózkodás. Ám amikor ez megtörtént, akkor sem szabad tovább szaladni. Hiszen a házasságig, amikor teljessé válhat a szerelmes egyesülés, még igen sok idő van. Egy kapcsolatnak egyaránt fejlődnie kell szellemileg, érzelmileg és testileg is. Az a legjobb, ha ezek szép harmóniában fejlődnek, s úgy érkeznek el szerelmesek a nászéjszakáig.
Tisztelt Lelkiatya! 30 éves, egyedülálló férfi vagyok. Soha nem életem hölggyel nemi életet, és szándékom, hogy házasságkötésig nem is fogok. Az önkielégítéssel kapcsolatban van komoly problémám. Én nagyon szeretnék leszokni róla, próbálok kitartó lenni, de sajnos egy idő után lelki és testi tüneteket okoz a hiánya, így végül mindig engedek. Két példát írnék le: 1) Volt már olyan, hogy hosszabb időn át kitartottam, viszont a testemben olyan erős feszültséget éreztem, hogy egyre kevésbé tudtam ellátni a napi feladataimat, kötelességeimet. Így végül engedtem, mert nem akartam hanyag, felelőtlen ember lenni. 2) Tudom, hogy alapból testi tüneteket nem okozhatna az önmegtartóztatás, és hogy a felesleges váladék magától kiürül éjszaka. Viszont olvastam róla, hogy a váladék mégsem ürül mindig magától, és felgyűlve különböző betegségekhez, akár rákhoz is vezethet. Azt írják, ez akkor történhet meg, ha valaki gyakran van izgalmi állapotban, kielégülés nélkül. Ez nálam sajnos megtörténik, mivel nagyon könnyen izgalmi állapotba kerülök, sokszor spontán, minden külső hatás nélkül is. És sajnos érzem azokat a testi tüneteket, amik hosszú távon betegséghez, rákhoz vezetnek. Fontosnak tartom leírni, hogy előbb éreztem a testi tüneteket, és csak utána tudtam meg, hogy ezt a kielégületlenség okozhatja, és hogy milyen súlyos következményei lehetnek. Ebben a két esetben szoktam vétkezni. Gyakran agyalok órákon, napokon át, hogy mit vár tőlem Isten. Akkor is tartsak-e ki, ha ennek kötelességeim elhanyagolása az ára, vagy betegség, rák kockázata? Végül mindig engedni szoktam ilyen esetekben. Ami után lelkiismeretfurdalásom van, főleg úgy, hogy mindig órákkal előre eltervezem, mit fogok tenni, amikor a fent leírt két eset valamelyike napok óta fennáll. Tehát nem egyszerűen beleesek, hanem már hamarabb elhatározom, az önkielégítést válaszom, mert adott helyzetben azt érzem a kisebb rossznak. De hogy tényleg az-e... azt csak Isten tudhatja. Rendszeresen imádkozok, hogy Isten segítsen leküzdeni ezt a helyzetet, de úgy érzem, egyedül semmit nem tudok tenni ellene. Mit tudna tanácsolni? Előre is köszönöm válaszát!
Érdekes módon rögzült az Ön gondolkodásában ez a két dolog, hogy adott esetben nincs más megoldás, ezt kell tennie, ugyanakkor megmaradt a lelkiismeret furdalása, tehát mégiscsak érzékeli, hogy ez nem helyes dolog. Mindenképp elgondolkodtató, hogy lehet-e egészségesnek és szükségesnek nevezni azt, ami lelki értelemben nem helyes, vagy a másik oldalról: lehet-e azt mondani valamire, hogy erkölcstelen, ha ugyanakkor az egészséges élet azt megköveteli. Önellentmondás mind a kettő. Csak az lehet erkölcsös, ami megfelel a természetnek, s ami megfelel a természetnek, az nem lehet erkölcstelen. Többször is volt már szó erről ebben a rovatban, esetleg azokat a válaszokat is visszakeresheti. Az önkielégítés nem szükségszerű, sőt, nem is egészséges. Amint írja, Ön is tud róla, a szervezetnek megvan ez az öntisztító képessége, hogy a felgyülemlett folyadékot kiürítse. Orvosoktól kérdeztem, nem létezik olyan betegség, hogy a szervezet termeli az ondót, de kiüríteni nem tudja. S nem is arról van szó, hogy nehéz kivárni ezt az öntisztulást, ugyanis az érzéki vágy nem a felgyülemlett folyadék mennyiségétől függ. Inkább ott a hiba, hogy az Ön gondolkodásában túlzott mértékben elhatalmasodott ez dolog. Szinte egyfajta kényszerességként jelenik meg, amelynek nyilván megvannak az előzményei, s amelyet ilyenkor már valóban nem könnyű kezelni. Azt mindenképp rögzíthetjük, hogy a biológiai és a pszichikai jelenségnek ebben az esetben nincs közvetlen összefüggése. Sokszor természetesen van, s itt is van közvetett kapcsolat, de amint mondtam, nem a biológiai jelenség készteti Önt a cselekvésre, hanem az érzékiességnek e téren való elhatalmasodása. Ennek tisztázása talán már segít abban, hogy ne csapja be magát, s az önkielégítést ne állítsa be olyan cselekvésnek, amely elkerülhetetlen, amelyre, szinte szükség van. Nem kell tehát félnie, sem rákot sem más betegséget nem okoz ennek kerülése. Hogy a gondolkodását hogyan tisztítsa meg ennek a kényszeres összefüggésétől, azt már nehezebb megmondani. Nagyjából ugyanazzal küzd meg, mint minden más egészséges férfi. Ilyen értelemben mondhatom Önnek is az általános javaslatokat. Alapvetően kerülni kell az érzékiességet gerjesztő hatásokat (ilyen tartalmú gondolatok, képek, filmek, cselekedetek). Ezek minél jobban visszaszoríthatók, annál kevésbé válik eluralkodóvá és kezelhetetlenné az érzéki vágy. Amikor pedig természetes módon ez mégis megjelenik, akkor a figyelmet másra kell terelni. Ez kinek-kinek másként működik. Van, akit az imádság segít ki ilyenkor, van akit a megerőltető szellemi vagy éppen testi munka. Persze, az imádság mindig segít. Kérje az Urat, hogy emelje ki ebből a helyzetből, s adjon tiszta gondolkodást és lelki erőt, hogy ezen a téren is meg tudjon maradni az ő útján!
Kedves Lelkiatya! Fiatal, húszas éveim elején járó lány vagyok, és mint minden lány, én is szeretem a csinos, divatos ruhákat, rendszeresen használok körömlakkot. Csak mint katolikus vallású, Isten mennyire nézi jó vagy nem jó szemmel? Baj? (Természetesen a józan ész határain belül testem a körmeim általában vissza fogott színekkel, ruhákból néha el tudok úszni, de igyeksze.)
Ez nem is annyira egyszerű kérdés. Az egyik ősegyházi irat szerint a keresztények "a világban élnek, de nem ebből a világból". Ez azt jelenti, hogy természetesen részesei vagyunk ennek a világnak, de nem azonosulhatunk vele. Mi elsősorban a mennyek országának vagyunk állampolgárai, s csak másodsorban ennek a világnak. Ez azonban kinek-kinek az életében mást jelenthet, nincs erre recept. S bizony, nem könnyű megtalálni az Isten akarta egyensúlyt. Én általában azt tanácsolom, hogy minél jobban tudjuk magunkat függetleníteni ettől a világtól. Semmiképpen se hagyjuk, hogy ez a világ diktáljon az egyéni életünkben. Márpedig a divatot, nemde, valaki diktálja. Vannak divatdiktátorok, akiknek, szerintem, ebbéli törekvésükben vajmi kevés közük van az Evangéliumhoz. Ezért kellene függetleníteni magunkat ettől a diktátumtól. Persze, ehhöz erős egyéniségre van szükség. Az Egyháznak éppen ezért ez is feladata, hogy a híveket hozzásegítse, hogy minél erősebb egyéniséggé váljanak, hogy Krisztusban erősödjenek meg, s ne a világ mindenféle szele dobálja őket. Én személy szerint nagy ellensége vagyok mindenféle festésnek (köröm, arc, haj), amellyel az ember magát szebbé akarja tenni. A Teremtő ezen a téren sem rontott el semmit, az ember úgy a legszebb, ahogyan ő megalkotta. Külső festéssel nem tudja magát szebbé tenni. Annak egészen más módja van. A lelkiélettel, az egyéniségünk nevelésével tudjuk magunkat igazán vonzóvá és széppé tenni. Egyik mondás szerint az ember negyven éves kora után felelős az arcvonásaiért. Erre persze, sokkal nehezebb törekedni, mint beülni egy kozmetikushoz és benyújtani az igényünket. Mindezen eszmefuttatás után tegye nyugodtan, ami Önnek tetszik. Bizonyára nem bűn körmöt festeni (bár annak az árát lehetne jobb célra is fordítani). De ne csak arra törekedjünk, hogy kerüljük a bűnt, hanem, hogy értékes egyéniséggé váljunk, akkor fogjuk tudni követni Urunkat, aki figyelmeztetett, hogy az ő követése keskeny ösvény, nem olyan könnyen járható, mint a széles út, amelyen tömegek járnak.
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...