Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi öt meg tizenegy? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Tisztelt Lelkiatya! 3 gyerekes anya vagyok, egy 18 evvel férfival kötöttem házasságot. Az elmúlt napokban borzasztóak a napjaim. A férjem folyamatosan vagy dolgozik alszik vagy tévézik. Semmibe se segit. Egyedül szenvedem a napjaim. De ha valami nincs mondjuk főtt ételt vagy elturve a tiszta ruha akkor már ordibal atkozodik. Elvárja hogy 3 gyerek mellett a kívánságát lessem. Mindig az kell amit ő akar. Úgy érzem magam mintha csak szolga lennék aki neveli a gyerekeket. Ha elmegyek az ocodaba a nagyobbik gyermekért a többire ő ügyel akkor ordibal utana hogy sokáig voltam. Soha nem játszik a gyerekekkel. Nem segít semmit. Miközben a középső Asperger szindiromas a kisebbik egy éves éjjel nappal sír. De őt nem érdekli. Úgy kell furodnom hogy a 3 gyerek ott van mellettem foleg ha sírnak azon a röpke 5 perc ami nekem is jut. Kerem mit tanácsol? Gondolom. Az ördög mive ez ? A valas nem opció a mi családunkba senki nem vált még el és a csok miatt nem is lehet !! Elnézést hogy hosszú lett.
Helyzete kapcsán ez a nagyon nehéznek tűnő, ugyanakkor hatalmas reménységet tartogató szentírási mondat jutott eszembe: "Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval" (Róm 12,21). Vajon mi baja lehet a férjének? Mi teszi őt ennyire ingerültté, érzéketlenné? Ez nagyon fontos kérdés. Valami oka kell, hogy legyen, hogy ilyen szeretetlenül viselkedik. Önnek nagy higgadtságot, szelídséget, bölcsességet kívánok. Ezzel tudja úgy kezelni a helyzetet, hogy ez nem tovább mérgesedik, hanem talán elindul a gyógyulás útján. Amit leír, az természetellenes, tarthatatlan, emberhöz méltatlan. De ha ezt meg is állapítjuk, ez még nem elegendő a helyzet megváltoztatására. Miközben bölcs szelídségre, higgadt megfontoltságra intem, közben azt is hangsúlyozom, hogy ezen változtatnia kell. Nem szabad, hogy ez így maradjon, mert Ön is felörlődik, és a gyermekei is erősen megsínylik. Arra buzdítom, hogy legyen erős a férjével szemben, pontosabban szólva a férjének ezzel az indokolatlan agresszivitásával szemben. Kérje számon, vagy legalábbis kérdezzen rá: ez most mi? Miért vagy ilyen? Mi a célod ezzel? Milyen terveid vannak? Hogyan szeretnéd élni az életed? Mit vársz tőlem? Mivel segíthetem, hogy boldog légy és ne boldogtalan? Lehet, hogy képtelenségnek tűnik, hogy ilyen mély kérdésekről beszélgessenek, de ha ez nem történik meg, akkor az ő élete is pokol marad, és az Önökét is, a gyermekeivel együtt azzá teszi. Ezért is sír olyan sokat a legkisebb. Holott lehetne mennyország is. S ezt is tudják a gyermekek a szívük mélyén, hiszen erre vagyunk teremtve. Szóval, a férjével való kapcsolatát mindenképpen gyógyítani kell. Mindenekelőtt nagyon imádkozzék ezért, mégpedig hittel imádkozzék. Kérjen csodát az Úrtól. Hiszen az kész csoda lesz, ha ez innen meg tud változni. Az imádság után pedig kérjen segítséget szakembertől. A legtöbb helyen - legalábbis nagyobb városokban - az egyházunk már kínál ilyen segítséget, párterápiát. Erre egyedül is elmehet és tanácsot kérhet. A válás valóban nem oldana meg semmit csak újabb és még sokkal súlyosabb sebeket okozna - természetesen legfőként a gyermekekben. Isten a lehetetlen(nek tűnő) helyzetben is tud segíteni. Neki mindig van megoldása. Azt kell megtalálni. Imádkozom Önökért.
Tisztelt Lelkiatya! Már az elmúlt évben Lelkiatya tanácsát kértem az alábbiakban, melyre köszönettel megkaptam válaszát. Kérdés: Kedves Lelkiatya! Református vallású vagyok. Családom (feleségem és gyermekeim) valamennyien görögkatolikus vallásúak. Feleségemmel görögkatolikus és református szertartás szerint is megesküdtünk. Családommal rendszeresen görögkatolikus liturgián veszek részt. Már hosszú ideje gondolkodom azon és egyben ez is lenne a kérdésem, hogy lehetőség van-e az átkeresztelkedésre? Válasz: Átkeresztelkedésre semmiképpen sincs szükség. Aki egyszer érvényesen megkeresztelkedett, az ezzel eltörölhetetlen jegyet vett magára, bármelyik felekezetben volt is a keresztelkedés. A katolikus egyházba másutt megkeresztelt ember, megfelelő előkészület után a bérmálás szentségével léphet be. De meggondolandó, hogy ez valóban szükséges-e. Ha eddig is meg tudta élni a hitét a családtagjaival együtt, akkor ezt ezután is folytathatja. Ha azonban a szentgyónás és szentáldozás szentségére vágyik, akkor azt valóban csak a katolikus (és ortodox) egyházban kaphatja meg. Válaszát megfontolva döntöttem el, hogy a szentgyónás és szentáldozás szentségére vágyva, a görögkatolikus egyházba kívánok lépni. Tisztelettel fordulok ismét Lelkiatyához, hogy az ezzel kapcsolatos további lépésekről, eljárásokól (mit, mikor, hol kell megtennem) szíveskedjen tájékoztatni. Megtisztelő válaszát előre is köszönöm!
Ha jól értem, Ön a családjával együtt rendszeresen részt vesz a Szent Liturgiákon. Egész egyszerűen tájékoztassa erről a szándékáról, vágyáról az atyát, akivel kapcsolatban vannak, s ő elmondja Önnek, hogy milyen lépések szükségesek. Hiszen ez nem csak egy üres protokoll, hanem személyes út, személyes lépések sora. Ezért csak személyes kapcsolat révén lehet és érdemes ezen elindulni. Keresse föl, szólítsa meg személyesen az atyát!
Tisztelt Lelkiatya! Múlt alkalommal a pár hónapos gyermekemmel mentem ki a Szentáldozáshoz és az atya megkérdezte, hogy a gyermeknek is adhat e. Én nemet mondtam, mert még csak folyékony ételeket eszik és félek, hogy nem tudná lenyelni a Szent Testet. Miért lett szokás a gyermekeket is áldoztatni és mi lesz ezek után az elsőáldozás ünnepével? Köszönöm a választ!
Magyar görögkatolikus egyházunkban fokozatosan térünk vissza arra az ősi gyakorlatra, hogy a kereszteléssel és bérmálással együtt az Eucharisztiában is részesítjük az újonnan megkereszteltet. Ez a Hajdúdorogi Főegyházmegyében ez év januártól már általános forma. Ez azt jelenti, hogy a csecsemők is megáldoznak, és utána dicséretes, ha minden vasárnap a Szent Liturgián újra és újra részesülnek az Eucharisztiában. Karon ülő csecsemők esetében csak néhány csepp Szent Vért adunk az ajkukra. Nekik legalább akkora lelki segítség, kegyelmi közvetítés ez, mint a felnőtteknek. Igaz, ezt még ők nem tudják, nem fogják föl, nincs erről kellő ismeretük. De, ha meggondoljuk, nyilván azt sem tudják, hogy a fizikai táplálék is milyen fontos nekik. Élnek vele, mert gondoskodunk róluk. Így tekinthetünk erre a lelki táplálékra is. Ezzel a gyakorlattal az a keleti személet tér vissza, hogy az Eucharisztia vétele nem az értelmi belátás hanem a lelki szükséglet függvénye. Márpedig mindnyájan rászorulunk Krisztus segítségére, erejére, Testére és Vérére. Jogos kérdés lehet, hogy mi lesz az elsőáldozással. A kisdedáldoztatás terjedésével egyidőben egyre több helyen az első gyónás utáni ünnepélyes áldozásnak nevezik ugyanezt az eseményt, ugyanezt a szép ünnepet. Hiszen a szentgyónásban már valóban csak az értelmükre jutott, a bűn és bűnbocsánat fogalmát valamelyest megértő személyek részesülhetnek. Ez nagyjából ugyanaz az életkor, mint ami eddig az elsőáldozás. Tehát ez a parókiális esemény is megmarad, de a gyermekek már pici koruktól hozzászokhatnak ahhoz, hogy minden Szent Liturgián megáldoznak.
Kedves Lelkiatya!Egy érdekes dolgot osztott meg valaki a facebookon! Ne erőlködj ne idegeskedj felesleges mert minden akkor történik meg mikor eljött az ideje és az történik ami történik! Elgondolkodtam mert ma dühös lettem egy ügyintézés miatt de most akkor nyugodjak meg valahogy hogy hiszen az van ami van nem tudom megváltoztatni ennyi erővel nyugodt is lehetnék de ha ez így van ez nekem borzasztó nehéz mi segítheti az elfogadást? köszönöm szépen !
Az segít az elfogadásban, ha az Istennel való személyes kapcsolatot erősíti önmagában. Mindent Isten szemével kell nézni. Alapvetően én nem értek egyet az Ön által idézett bölcsességgel, legalábbis nem fenntartások nélkül. Ugyanis van, ami tőlem függetlenül történik, de van, ami tőlem függ. Közelebb áll szerintem az igazi bölcsességhöz a következő ima: "Uram, adj türelmet és szelídséget, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megtegyem azt, amit nekem kell tennem, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!" Visszatérve az említett esetre, az ügyintézés menete általában nem rajtunk múlik, legalábbis annak sok részlete. Azokat érdemes szelídséggel fogadni. Hatékony törekvés lehet, ha nem csak tétlenül elfogadjuk azt, ami történik, hanem az általunk megváltoztathatatlan dolgokban törekszünk meglátni Isten akaratát. Ha rossz dolog történik is, a Mindenható ki tudja belőle hozni azt, ami jó. Ebben kell bíznunk, ezt kell meglátnunk. Ez annál jobban megy, minél őszintébb és minél szorosabb a kapcsolatom ővele.
Kedves Lelkiatya! Én írtam Önnek a hétköznapi helyzetekről, melyekről szerettem volna tudni, hogy bűnt követtem-e el. Az egyik eset volt, amikor édesanyámnak szerettem volna segíteni a szatyrokkal a törött válla miatt (is), a másik eset a karfiollal volt. Ön azt írta, ezek érzelmi reakciók voltak és jó az ha igényes vagyok apróságokra is. Nem szeretném Önt feltartani ilyen apróságokkal, de valamire még szeretnék rákérdezni. A mai napon édesanyámmal a kórházban voltam, vártuk, hogy behívja az orvos. Nagyon sok beteg volt ott. Volt ott egy néni kerekesszékben, de botja is volt, tulajdonképpen a bottal és a saját lábával ment előre a székkel, nem volt kísérője. Először furcsálltam a helyzetet, még nem láttam ilyet, bármilyen bután is hangozzék ez. Akiket eddig láttam, nekik mindig vagy hozátartozójuk velük volt, vagy a mentősök vitték őket mikor kerekesszékben voltak, esetleg egy orvos vagy ha egyedül voltak, akkor más módon közlekedtek. Szóval először furcsálltam. Aztán rájöttem, hogy lehet jól jönne neki a segítség. Csakhogy sajnos végül nem segítettem neki. Az egyik ok az volt, hogy volt bennem egy bizonytalanság, hogy mi van ha mégse szorul segítségre és örülne-e egyáltalán ha segítenék. A másik ok az volt, hogy nem mertem anyukámat ott hagyni, mert bár akkor éppen nem volt a rendelőben az orvos, gondoltam, sose tudni mikor jön vissza, csak ebédszünete volt, lehet addig szólítják anyukámat amíg én elmegyek a néninek segíteni. Azt nem tudtam, hogy a néni hova akar menni, ott marad, másik részlegre megy, pontosan hova megy, ilyen részleteket nem tudtam és gondolkodtam, hogy ha esetleg messzire menne, akkor lehet vissza se találnék anyukámhoz vagy elkésnék. Mivel édesanyám csak az egyik karját tudja most használni a törés miatt, így azért neki is szüksége van a segítségemre. Igen, de nem tudom túltenni magam azon, hogy nem segítettem annak a néninek. Egyszer megkérdezett valakit, hogy nem segítene-e neki, de az illető nem akart, meg is indokolta, hogy miért. Akkor már távolabb volt tőlem, az említett okokból nem mertem odamenni. Azóta sem tudom, mivel tettem (volna) jobbat, ha anyukámmal maradok végig, hogy biztosan ott legyek mikor szükség van rám és nem segítek, bár mint írtam, a bizonytalanság is oka volt a mulasztásomnak (és ha nincs rá szüksége? - kérdeztem magamban) vagy akkor ha segítek a néninek vagy legalábbis felajánlom. Segítene ha elmondaná a véleményét. Hozzátartozik az egészhez, hogy nekem az utóbbi időben, ahogy egyre jobban változik a hitem miatt az életem, sorozatosan vannak belső késztetéseim és nagyon észre tudom venni, hogy kinek van szüksége segítségre. Akkor is amikor sok ember van körülöttem, valahogy észreveszem azt az egy személyt. Hadd soroljam fel ezeket, hogy jobban látszódjon, mi is játszódik le bennem. Egyik alkalommal egy bevásárlóközpontban voltam, volt sok ember körülöttem, nem egy kicsi bolt volt. Egy helyen egy néni ült a bevásárlótáskája mellett és észrevettem, hogy mintha a leesett szatyrot próbálná felemelni, próbálkozott egy darabig, de nem ment könnyen. Végül odasiettem és felvettem neki, aminek nagyon örült. Akkor annyira hirtelen cselekedtem, hogy a saját szatyromat ott is hagytam ahol voltam és a segítés után mentem vissza érte. Másik eset volt, amikor egy néni akart bemenni egy társasház épületébe, ismertem egyébként az illetőt de csak látásból és egy bevásárlókocsit húzott maga után, amibe sokszor a piacon és boltokban pakolnak az idősebbek. Mivel pár lépcsőn fel kellett menni, úgy gondoltam, hátha kell neki segítség, meg is kérdeztem, udvariasan visszautasította, mert azt mondta, jobb ha ő viszi, nem mindegy hogy mozog, mi hogy van. Harmadik eset a kórházban történt, amikor láttam egy nénit, akit szólítottak az orvoshoz, de botja is volt, táskája is volt, nehezen mozgott, így gyorsan odaugrottam, hogy segítsek neki vagy a kezét megfogni vagy valamit amit tudok. A negyedik eset és egyben utolsó, amit leírnék, szintén a kórházban volt, amikor egy idős néni volt kerekesszékben. A kabátja a háta mögé volt téve. Látszott, hogy keres valamit, végül kivett egy zsebkendőt. Akkor is volt bennem egy érzés, hogy menjek segíteni, de nem tettem. Aztán később ismét hátranyúlt, akkor már nem bírtam ki, hogy ne segítsek és megkérdeztem, mit segíthetek neki, a sálját kereste, így odaadtam. Látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak, emiatt is csak nyugtalanított az egész, nagyon megérintette a szívemet a fájdalma, pedig nem én éreztem, hanem ő. Szinte alig tudtam levenni róla a szemem egész idő alatt. Végig nagyon sajnáltam és ez a sajnálat már nekem is valamiféle szenvedés lett. Olyan gyorsan mentem oda és álltam fel, hogy anyukám, aki mellett ültem, megijedt, hogy mi történt. Volt már 1-2 eset mikor nem segítettem, ez akkor volt mikor a templomban vagy nem adtam át valakinek a helyem. Idős embernek vagy valakinek. Nem úgy, hogy kérte és megtagadtam hanem nem ajánlottam fel. Engem az akkor úgy nyomasztott, hogy 20-30 percig nyugtalanított, hogy mit tegyek. Ezekben az esetekben is bennem volt egy bizonytalanság, mint a mai nap amikor nem segítettem, de mint írtam, az esetek egy részében végül összeszedtem a bátorságom. Akkor már vagy éppen jobban ráértem vagy jól belátható, kisebb helyen voltam. Sajnálom a mai mulasztásom. Be kell vallanom, hogy amikor ilyen helyzet van, ha nem segítek, akkor eszembe jutnak Jézus szavai, hogy amit másnak nem tettem meg, azt neki nem tettem meg. Mivel kimondhatatlanul tiszta szívemből szeretem Jézust, ezért emiatt még rosszabb érzés. Az összes leírt helyzetben volt bennem egy belső késztetés, egy érzés, valami megmagyarázhatatlan, ami folyamatosan ott volt bennem és addig nem ment el tőlem, amíg meg nem tettem, amire késztetve éreztem magam. Mint amikor valaki ott van mellettem és mondogatja, hogy csináljam már meg vagy noszogatna, lökdösne, hogy menjek már. Nem érzem senki jelenlétét, ez csak szimbolikus. Mikor megteszem, akkor megnyugszok, mint aki megtette amit meg kellett tennie és tudom, hogy jól döntöttem. Bevallom, ez néha már szinte idegesít, ez a késztetés. Jóra irányul, de közben néha szinte nyomaszt. Nekem ez olyan mint mikor más kísértve van egy bűnre, önkielégítésre, lopásra, irigységre, bármire és "megteszem" és "nem teszem" küzd benne. Körülbelül olyan nekem nem megtenni azt a jót amire késztetve vagyok mint másnak rosszat tenni. Nekem ez ugyanolyan fájdalmas mint egy bűn. Szívesen fogadnám ha kifejtené erről az egészről a véleményét és tanácsot adna nekem, hogy hogy kezeljem ezeket. Említette, hogy említsem meg a két esetet a gyónásomban (a szatyros és a karfiolos esetet) és őszintén szólva, tényleg várom már, hogy elmondjam majd a következő gyónásomban. Különösen a mai esetet, mert én nem tudom ezeket csak úgy elfelejteni, nekem egy mulasztás olyan mint egy bűn, mint rosszat tenni. Pedig valahogy mégsem egészen ugyanaz. Főleg akkor nem ha nem rossz szándékból mulasztok. Az igazat megvallva magamhoz képest így is fejlődtem, mert nem is vagyok olyan típus, aki könnyen teremt kapcsolatot másokkal, erre is csak a Jézus iránt érzett szeretetem vitt rá engem. Neki olyan dolgokat megteszek és megtennék, amiket senki másnak ezen a világon. Amikor először nem merek segíteni, de aztán csak odamegyek, az a belső késztetés és Jézus miatt van, nálam már az is haladás. Olyan ez, mint az önkéntes munka, amit szoktam végezni. Eddig még csak adományokat gyűjtöttem, először attól is féltem, de már sokkal könnyebb és Jézus bátorított pont akkor pont úgy, ahogy szükségem volt rá. De ezzel is úgy vagyok, hogy még van hova fejlődnöm, még tehetnék többet másokért és Istenért és érzem, hogy még gyakorolnom kell. Mindig van bennem egy késztetés, hogy menjek a következő szintre, utána a következőre, aztán tovább és így ki tudja meddig. Abban bízom, hogy hátha egyre jobban fog menni. Igazából 25 és 30 között vagyok szóval nem olyan tapasztalt mint egy idősebb személy, lehet ennek is köze hozzá, nem tudom. Az elején gondolom minden nehezebb. Nagyon komolyan veszem, amit Istennek teszek és mivel Jézust annyira szeretem, nem is tudnám máshogy csinálni, csak ennyire komolyan, igényesen, ahogy Ön mondta. Persze ebből következik, hogy fáj is, amikor valami nem megy vagy nem mindig. Néha úgy érzem, még rosszabb ez mint amikor bűnbe esik valaki és rosszat tesz. Valamiért jobban fáj nekem. Annak is örülök, hogy megoszthatom Önnel. Rossz ha magamban kell tartanom. Restellem, hogy így feltartottam Önt, de hálás lennék a segítségéért. Bízom benne, hogy nincs velem semmi baj, már szinte kissé bolondnak érzem magam, de remélem, hogy nem így van.
Mások segítése mindig üdvös dolog. Erre törekednünk is kell. Van, amikor rosszul mérjük föl a helyzetet, de inkább kapjak visszautasítást, mint elhanyagoljam a segítést, ha megtehetem. Persze, ott van még a saját feladat is. Például lehet, hogy nem okos otthagynia az édesanyját azért, hogy máson segítsen. Ha van az emberben segíteni akarás, segítő jó szándék, akkor ez szépen lassan formálódik, egyre körültekintőbbé válik, hogy mikor kinek mivel segítsen. Érdemes erre a törekedni, ebben fejlődni. Ha elmarad egy segítés, azt érdemes meg is gyónni, még ha nem is a legsúlyosabb bűnök közé tartozik, de a fejlődésnek része, hogy ezeket is letegyük.
Feltámadt Krisztus! Néhány éve azért tart a konfliktus a szomszédokkal, mert mertem szólni a hangoskodásért és a liftajtócsapkodásért. 2019 februárban meg is rágalmaztak a Lakásügyi csoportnál. 2024 márciusban jött a felszólítás, hogy újítsuk fel a lakást, vagy a határozatlan idejű szerződést felmondják. Rendszeresen fizetjük a bérleti díjat, a lakást fel fogjuk újítani. (Eső okozta beázás miatt valóban csúnyák a falak,de a külső szigetelés rossz) A lakók többségével kijövünk. A határozatlan idejű szerződést gondolom, nem lehet csak úgy felmondani. A Lakásügyi csoport munkatársa, minősíthetetlen hangnemben beszélt velünk 2019-ben. Idén márciusban a helyszíni szemle után kaptuk a felszólítást. Képesek lennének egy 71 éves idős beteg embert utcára dobni. Az a gyanú merült fel hogy ki akarják húzni alólunk a lakást 36 év után. Az ügyintéző ígérte a szomszédnak? Ez bosszú?
Ha nem is bosszú, de könnyen lehet, hogy tisztességtelen egyéni érdekek vannak ezen események mögött. Mit is tehetünk? Fontos, hogy legyen Önnek is jogi tanácsadója. Azt javaslom, hogy kérje meg az atyát, ahová a templomba járnak, hogy javasoljon Önnek ilyen személyt, hátha ő tud segíteni. Leírásából azt tudom kiolvasni, hogy Önök nem tettek semmi olyan kifogásolható dolgot, amely jogszerűvé tenné ezt a bánásmódot. Bátran és őszintén álljon ki a jogaikért. De biztosan hatékonyabb, ha valaki jó szándékú szakember is Önök mellé áll. Mindazonáltal nagyon fontosnak tartom, hogy imádkozzék, imádkozzanak ezekért a személyekért, akik ilyen szeretetlenül bántak Önökkel.
Tisztelt Lelkiatya! Jogsi kezdés előtt állok. 29 éves vagyok 3 gyerekes anya. Szeretnék jogosítvány szereznide nagyon félek. Nem tudom hogy tudnék e vezetni vagy hogy oldanam meg a tanulást a gyerekek mellett. Ez a félelem biztos az ördög műve ! Ön mit gondol vagy Isten nem akarja hogy le tegyem a jogsit?
A félelem biztos, hogy rossz tanácsadó. Talán az ördögre sem kell kenni, mert a saját énünk is tud produkálni hiábavaló félelmeket. Azt mondhatom Önnek, ne féljen a félelmeitől sem. Ez teljesen természetes. Van, akinek a kisujjában van a vezetés, már gyermekként van érzéke hozzá, másnak meg vérverejtékes küzdelem. Édesanyaként lehet, hogy semmi nehézséget nem okoz Önnek egy tortát elkészíteni, de ha egy magát Schumacher-nek képzelő suhancnak kellene hozzálátnia, azt sem tudná, hogyan kezdjen neki. Szóval, nem vagyunk egyformák. Mérlegelje magában higgadtan, hogy mennyire fontos az, hogy Önnek is legyen jogosítványa. Beszélje meg a férjével, kérjen tőle tanácsokat ebben is. De ha fél is tőle, félénken kezd bele, attól még nyugodtan végigviheti. Azt javaslom, ha bármi siker éri, akár a legapróbb is, pl. sikerrel megoldja a kresz teszteket, az máris lendítse tovább, merjen ennek örülni, és merítsen belőle lelkesedést, hogy menni fog a következő akadály is. Ez azért fontos, mert a kudarcokra szoktunk jobban figyelni, amelyek épp az ellenkezőjét váltják ki: elkeseredést, félelmet, reménytelenséget szülnek. Ne ezek irányítsák ezt a folyamatot, hanem az apró sikerek. Ha imádkozik is közben, akkor egészen bizonyosan kap majd ilyen támogatásokat is. Tehát megfontolva, férjével vagy másokkal megbeszélve, s mindenekelőtt alaposan megimádkozva hozza meg azt a döntést, hogy elkezdi-e vagy sem, s ha elkezdi, akkor vigye végig, ne torpanjon meg! Van, akinek negyedik, ötödik nekifutásra sikerül csak megszereznie. Jó iskola lehet ez az Istenbe vetett bizalom gyakorlására is.
Kedves Lelkiatya! Az egyik kérdező arról kérdezett, hogy mit tegyen a szent vérrel, ami véletlenül a kabátjára hullott. Nekem is egy hasonló kérdésem lenne, a téma ugyanaz, de nem ugyanaz a kérdés. Már előre tartok tőle, hogy tiszteletlenség ilyet kérdezni, de bízom válaszában és éppen azért kérdezek, mert jó szándék vezérel. A kérdésem az lenne, hogy ha részesülök Krisztus szent testében és vérében, akkor ha esetleg utána elkezdek vérezni valahol, akkor a kiömlő vér a saját vérem vagy abban is benne van Jézus jelenléte szóval az már az ő vére vagy mindkettőnk vére együtt? Azért merem egyáltalán feltenni ezt a kérdést, mert elvileg egyesülünk Krisztussal és olyankor nem csak a gyomrunkban van benne, ahol a kenyér és a bor (teste és vére) van, hanem mindenhol. Ezt valahol katolikus forrásban olvastam, azt hiszem. Próbáltam utánaolvasni a témának, a vérzés, saját vér és áldozás kérdésének és találtam olyan véleményeket, hogy a menstruáló nők sem áldozhatnak, mert akkor elveszlik Krisztus vére. Ez lehet kopt ortodox forrás volt, ahol ezt találtam, nem tudom, hogy a katolikus egyház mit mond erről, de nagyon nehezen találtam bármiféle információt az áldozás különleges körülményeire, eseteire vonatkozóan, talán ezt az egyet, amit említettem. Bár én is nő vagyok, nem emiatt tettem fel a kérdést. Nekem még sosem jött ki úgy a lépés, hogy menstruáltam mikor templomba mentem és áldoztam. Más "problémám" viszont már volt, illetve szokott lenni. Előfordul olyan, hogy kezem vérzik. Voltam orvosnál a problémával, kaptam is rá kenőcsöt, igyekszem is kezelni, de egyébként nem tudom azért teljes mértékben kizárni, hogy mikor fog picit vérezni vagy milyen állapotban lesz azon a napon mikor templomba megyek. Volt már olyan, hogy már nem is kezeltem a kenőccsel, pont azért, mert huzamosabb ideig teljesen gyógyultnak tűnt, és aztán mégis kivérzett picit. Olyan is van, hogy egy perc alatt kezd el kicsit vérezni. Olyan is van, hogy nem vérzik, csak nagyon száraz. A kenőcsnek is mindig kell néhány nap míg hat, de egyébként valamikor meg még úgy is száraz. Akkor nem vérzik, csak érdes felületű. A szent vér kérdése szempontjából a szárazság persze lehet nem számít. A vérzés valamikor úgy van, hogy tényleg hirtelen egyik percről a másikra, valamikor meg van egy nyílt seb vagyis nem igazán komoly seb, csak picit szétválik a bőröm felülete és látszik a vér alatta, de ott marad és nem folyik ki. De volt már olyan is, hogy vérzett, rászáradt és aztán nem vérzett tovább. Bocsásson meg, kérem, ezért a leírást, de a kérdés jó megválaszolásának megsegítése érdekében írtam le ennyi mindent. A kérdésem az lenne, hogy szabad-e nekem így áldoznom és ha esetleg mégis picit vérzik a kezem áldozás után, akkor az szent vér, mert Jézus jelen van a véremben, vagy a saját vérem mint általában vagy mindkettő. Ha esetleg eddig áldoztam már úgy, hogy sebes volt a kezem és vérzett, akkor bűnt követtem el? Az áldozás pillanatában már aktívan nem vérzett, csak picit szét volt nyílva a bőröm és látszott alatta a vér, de az nem folyt sehova. Mint amikor félig odaszárad, nem is tudom. Azt is nagyon szeretném megkérdezni, hogy mi a helyzet azzal a vérrel, ami ott volt a kezemen már az áldozás előtt is, de közben áldoztam és ott volt akkor is. Olyankor megszentelődött/megszentelődik a vérem vagy az ugyanúgy a saját vérem Krisztus jelenléte nélkül? Kérem, higgye el nekem, nem akartam én Jézussal szemben tiszteletlen lenni mikor áldozni mentem, csak úgy örülök mindig mikor részesülhetek a testében és a vérében, mikor megbocsáttatnak a bűneim, mikor találkozhatok vele ilyen formában. A lelki életemre is jó hatással van, erőt ad nekem a küzdelmeimhez. Olyan szomorú lennék ha emiatt nem (mindig) részesülhetnék ebben a szentségben. Az előbbi kérdéshez lenne egy második kérdés is, ami azért nem pont ugyanaz: Egyetlen egyszer volt olyan, hogy volt egy rész a kezemen, pici helyen, ahol látszott a vérem, de nem vérzett, vagyis nem folyt belőle a vér, viszont nem volt nekem egyértelmű, hogy már teljesen odaszáradt vagy nem és ezért picit megtöröltem, akkor egy nagyon pici, tényleg mintha alig lett volna vércsepp a zsebkendőmre került onnan. Ez csak azért érdekes, mert közben áldoztam is, a letörlés már utána történt. Még akkor biztosan nem telt le a 15 perc, ami elvileg Krisztus jelenlétének a végét jelenti, addig van jelen, amennyire én tudom. Azóta is aggódok miatta, már két hete legalább volt, de nem mertem megkérdezni a templomban senkit sem, hogy most akkor ez kinek a vére. Szégyellem magam az egész kérdés miatt, de inkább megkérdezem, mert hetek óta gondolkodok a témán és inkább kérdezek butaságot is akár, minthogy bűnt kövessek el.
Amiatt igazán nem kell aggódnia, hogy a szentáldozás után testéből serkent vér valamiképpen is Krisztus vére volna, s így netán bármi méltatlanság érhetné. Az Eucharisztiával való egyesülésünk, bár fizikai, de nem biológiai. Nincs értelme azt feszegetni, hogy mi lesz vele a szevezetünkben, meddig marad Eucharisztia, hogyan viselkedik testünk szövetei között. Ezek teljesen félrevezető kérdések volnának. Egy találó kép szerint ilyenkor nem mi emésztjük meg az Eucharisztiát, hanem az Eucharisztia emészt meg minket, azaz Krisztus fogad be bennünket, még ha fizikailag mi nyeljük is le a szent Testet és Vért. Valóságos, a vétel pillanatában fizikai egyesülés, de a lélekre hat. (Ezért is téves annak vizsgálgatása is, hogy vajon az Eucharisztia terjesztheti-e a vírust vagy nem.) Az Eucharisztiához miközben lépegetünk feléje, tehát fizikai közeledés történik, valójában mindig lelkileg kell közelednünk. Olyan módon hat a testünkre, amennyire a lelkünknek hatása van rá. Tehát van kapcsolat az Eucharisztia és a testünk között, de csak közvetve, a lelkünkkön keresztül.
Tisztelt Lelkiatya! A plébánosunk nemrég azt mondta, csak az embereknek van lelkük, az állatoknak nincs, és aki mást állít, az eretnek. Mármost rendszeresen szoktam olvasni a Scrupulous Anonymous postafiókját-magyar fordítással- és a 2o16 decemberi számban egy kérdésre válaszolva azt írják, hogy nem tudjuk biztosan, hogy a mennybe jutnak-e az állatok is, de valószínűleg igen.A Scrupulous Anonymous a redemptoristákhoz kötődő internetes oldal, ezért megbízhatónak tartottam;egy másik alkalommal azt válaszolták valakinek, ne aggódjon amiatt, hogy nem hirdet-e valamelyik pap tévtanítást, mert a püspökök figyelmeztetik az esetleg tévtanítást hirdető papot, ha pedig a figyelmeztetésnek nincs foganatja, eltiltják a papi szolgálattól.
Nem tudom, milyen szövegösszefüggésben szerepelt az idézett világhálós oldalon a kijelentés, hogy esetleg az állatok is a mennybe juthatnak. A teológiai tény az, hogy mivel nekik nincs emberi lelkük - értsd: Istenhez hasonló személyiségük -, nem tudnak imádkozni, nincs halhatatlan lelkük, ezért az állatok elpusztulnak anélkül, hogy bármiféle további sorsuk folytatódnék. Azt mégis lehet állítani, s valami ilyesmi lehetett az említett cikkben is, hogy a kis barátaink, a háziállatok, a kedveceink nem fognak hiányozni nekünk, ha úgy tetszik, ott lesznek velünk. Nem tőlünk függetlenül, nem az ő üdvösségük eredményeként - mondom, az képtelenség volna -, hanem a mi szeretetünk miatt. Nehéz erről pontosan beszélni, mert valóban nincsenek biztos ismereteink odaátról. Úgy látom, hogy ez a redemtoristákhoz fűzhető oldal kiegyensúlyozott és a katolikus hitnek megfelelő írásokat tesz közzé, tehát valóban megbízható.
Kedves Lelkiatya! Sajnos a munkahelyemen az új kolléganő nagyon csúnyán viselkedik velem. Minden munkámban a hibát keresi, néha valósággal kiabál velem, ha jobb kedve van, akkor "csak" belém mar (képletesen kifejezve), megaláz. Nagyon sokat nyeltem már, ha nagyon igazságtalan volt, akkor igyekeztem magam megvédeni (nem csúnyán). De nála mindez csak olaj a tűzre. Augusztus végéig tart a szerződésem. Az a kérdésem, hogy otthagyjam-e miatta ezt a munkahelyet, mert utána amúgy sem akartam ott maradni. Nem szoktam sírni ilyenek miatt, de a minap könnyekkel a szememben jöttem haza. Előre is köszönöm válaszát.
Ha egyébként is ott akarta hagyni ezt a munkahelyet, akkor nem nagyon kérdéses, hogy mit tegyen. Ha azonban hosszabb távra tervez, akkor azt tanácsolom, ne riadjon vissza az ilyen nehéz emberi helyzettől. A "nehéz emberek" áldássá is válhatnak számunkra, megtanítanak nagyon sok mindenre: önuralomra, alázatra, bölcsességre, megértésre, elfogadásra, helyes kapcsolati viselkedésre. Tehát lehet ez feladat is akár. Azt javaslom, ha csak augusztus végéig marad ott, akkor tekintse úgy ezt a rövid időszakot, mint intenzív lelki fejlődési lehetőséget. A lehető legnagyobb erőfeszítéssel igyekezzék türelmes maradni, az illető kedvében járni, imádkozni érte. "Ne győzzön rajtad a rossz! Inkább te győzd le a rosszat jóval!" (Róm 12,21)
Kedves Lelkiatya! Egy korábbi kérdésemben, amikor a fáradtságról panaszkodtam, említettem, hogy édesanyámnak eltört az egyik válla és ezért sokat segítek neki, többet mint máskor. Ma is így történt és volt 2 olyan dolog, amiről nem tudom, hogy bűnt követtem-e el vagy nem. Amikor vásárolni voltunk és cipelni kellett hazafelé a szatyrokat, én vittem kettőt, a nehezebbeket, anyukám a harmadik könnyebbet. Mondtam neki, adja nekem azt is, de nem akarta. Kicsit haragudtam rá ezért, mert csak jót akartam neki, nehogy a cipeléstől romoljon az állapota. Azt is mondtam neki, hogy makacs, amiért nem engedi, hogy segítsek, bármennyiszer is ajánlom fel. Ez bűn volt? Hallottam már Istenről azt mondani, hogy értünk haragszik és nem ránk. Szerintem ilyesmi volt az én haragom is ma. Jót akartam az édesanyámnak, neki könnyebbséget, vigyázni a törött vállára és ezért húztam fel magam azon, hogy nem engedi, hogy segítsek. Hozzáteszem, a "felhúztam magam" nem jelent kiabálást, csúnya szavakat, csak magamban mérges voltam és egyébként normális hangon mondtam neki, amiket fent írtam. Ez volt az egyik eset, amiről szeretném tudni, bűnt követtem-e el. A másik ilyet eset később volt szintén a mai nap. Egy karfiol leveleit és nem használatos részeit akartam levágni, anyukám kért meg rá. Én bevallom, most először csináltam ilyet. Megmondta, hogy hogy csináljam, de nem mindig úgy csináltam, mert volt, hogy azt hittem, máshogy is jó lesz, valamelyest sikerült is. A lényeg az, hogy amikor azt mondta máshogy csináljam, azt mondtam, hadd csináljam, ahogy tudom, ahogy sikerül. Kicsit ingerült voltam, de nem voltam mérges, nem kiabáltam, inkább úgy mondanám, hogy érződött a hangomon az idegesség. De nem kiabáltam, normális hangnemben beszéltem, csak érezni lehetett rajta az idegességet. Nem tudom jobban megfogalmazni sajnos. Bűnt követtem el vagy nem? Bocsásson meg, hogy ilyen kérdésekkel írok, tudom, kicsit túl hétköznapi helyzetek ezek, de hálás lennék válaszáért.
Hogy ilyen hétköznapi helyzeteket is szeretne jól kezelni, ez csak azt jelzi, hogy igényességre törekszik az apróbb cselekedetekben is. Nyilván igazán nem mondhatók ezek súlyos bűnöknek, hiszen inkább csak érzelmi reakciók voltak, amit egyébként is nagyon nehéz kezelni. Valójában azért vagyunk inkább felelősek, ami ezen első reakciók után történik: hagyom-e magamat elragadtatni, vagy igyekszem uralkodni magamon, a másik felé ki sem mutatni belső rossz érzéseimet. Mégis, mivel Önt ez a lelki igényesség vezeti, azt javaslom, ha legközelebbi gyónása során eszébe jutnak ezen apró esetek, akkor csak mondja el ezeket is. Ismétlem, korántsem súlyos bűnökről van szó, de nagyon is helyes, ha az ember törekszik ezeket is Isten szeretetével kezelni. Ezen a téren sok tanulnivalónk van. Ez apró esetek is hozzásegíthetnek a fejlődéshöz.
Tisztelt Lelkiatya! A férjem nagyon ragaszkodik a szüleihez. Sokkal fontosabbak neki, mint a felesége. Anyósom egészségi állapotáért nagyon aggódik, pedig szerintem rá is játszik néha és sirdogál, hogy lelkileg hasson rá. Ha én beteg vagyok, az nem érdekli. Semmilyen közös döntést nem tudunk hozni, amire a szülei nem adják áldásukat. Nagyon sok időt tölt velük, anyósom főz, mos, takarít. Én asszonyként nem funkcionálok. Számra sem vehetem a szüleit, mert ők a férjem számára szentek és sérthetetlenek. Anyósom és apósom óvodás gyermekként kezelik a férjemet, babusgatják, becézik, simogatják. Nem tudom a férjemnek elmagyarázni, hogy szakadjon már végre le róluk, mert ez így nem házasság. Anyósomékkal én sem tudok szót érteni, nem értik, mi a problémám velük. Nagyon sokat sírok emiatt. Se a férjemmel, se a szüleivel nem értek szót. Még bűnbe is keveredek, mert mikor a férjem mondja, hogy a szülei betegek, szinte megörülök, hogy hamarosan itt a felszabadulás. Aztán nagyon gyorsan felgyógyulnak. Elegem van már! A férjemet szeretném, teljes értékű emberként. Köszönöm, ha válaszol.
Azt javaslom, kérje meg a férjét, hogy menjenek el együtt párterápiára. Egy kis huncutsággal azzal is érvelhet, hogy érzi, a házasságuk egyik gyenge pontja amiatt van, hogy Ön nem tudja igazán elfogadni az ő szüleit. Ebben igazság is van, tehát nem tisztességtelen ezzel az érvvel rávenni arra, hogy egy külső személlyel, szakemberrel együtt próbáljanak változtatni a helyzeten. Sajnos nagyon gyakori hiba ez. Nem veszik észre a szülők, hogy mennyire megnyomorítják a gyermekük egész életét, további sorsát azzal, hogy nem képesek elengedni őket. Holott a szülő feladata egyértelműen ez volna. A Biblia is ezt erősíti meg: "...elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik." De nem azt mondom, hogy érveljen ezzel vagy más logikus gondolattal, mert vélhetően ezek egyelőre nem fogják a férjét megváltoztatni, a szemét fölnyitni. Talán, ha egy külső emberrel beszélgetve lát rá dolgokra, az segítséget jelenthet. Mert ha nem, akkor valóban nagyon nehézzé válhat a házasságuk. Ugyanakkor azt javaslom még Önnek, hogy imádkozzék az apósáért és anyósáért. Ez meg az Ön személyes küzdelme, hogy így is fogadja el őket. Ha táplálja a lelkében a haragot ellenük (amelynek megvolna az alapja, nem tagadom), akkor a gonosz játkészerévé válnak mindannyian. Ezt megelőzendő igyekezzék ebből a játszmából ily módon kiszállni, hogy a szeretetlenségre szeretettel válaszol. Tehát lehetőség szerint ne éleződjék ez a helyzet, de mindenképpen megoldásra szorul. Imádkozzék azért is, hogy a férje ráálljon erre a párterápiás beszélgetésre.
Kedves Lelkiatyám! Szeretném eligazítását kérni egy fontos kérdés megválaszolásában. (mely az Egyetemes Katolikus Hitünkkel kapcsolatos) Azért fordultam Önhöz, mert könnyen és gyorsan megértem teológiai magyarázatait, és mindig nagy szeretettel olvasom segítő szándékú, mély hitről tanúskodó sorait. Egy nyugdíjas baráti társaságban (Bibliakörös) - kis csoportos beszélgetéshez, azt a megbízást kaptam, hogy ismertessem Henry Boulad SJ: A halálban ugyanis megszületünk c. könyvének utolsó fejezetét. Nem tudom Ön ismeri - e ezt a művet, mely egy előadássorozatra épülő tanítás, és amiben a végső kifejlet, hogy a halálban Isten számára születünk meg. A laikus hívőkből verbuvált előadók már eddig is nagy nehézséggel birkóztak meg azzal a feladattal, hogy olyan témákról kell előadást tartanunk, véleményt alkotnunk, amiről majd halálunk után kaphatunk bizonyosságot, addig meg gyarló módon csak vélekedünk. Így került szóba eddig - a meghalás önmagunk számára, - meghalás a többi ember számára, - meghalás a Világegyetem számára, - a reinkarnáció, és az elővételezett halál kérdése. Magam egy olyan teológiai problémába ütköztem, hogy az én fejezetemben kellene kifejteni az emberi SZABAD AKARAT, és a SZEMÉLYISÉGÜNK fogalmának értelmezését (mely témakörben igyekszem a legjobban megismerni és megérteni Katolikus Egyházunk tanításának lényegét), de a felkészülés során belefutottam egy olyan Internetes Honlap (FACEBOOK / QUI NON SUM) anyagába, miszerint a lélek megtisztuláshoz, újjászületéséhez meg kell szabadulni a SZEMÉLYISÉGÜNKTŐL (mert az meggátol az igaz hit gyakorlásában, mivel elkülönülés a Teljességtől) https://www.facebook.com/quinonsum/ Suhajda Zsolt szerző tollából. (az itt megtalálható videókból képet alkothatunk az Általa hirdetett tanokról) Engem nagyon megzavart, és elbizonytalanodtam, hogy is kell hozzáállni nekünk európai keresztényeknek) az inkább a keleti vallásokból ismert olyan fogalmakhoz, mint MEGVILÁGOSODÁS, TUDATÁRA - ÉBREDÉS? (Hasonló tanításokat olvastam Anthony de Mello, és Eckhart Tolle szerzők könyveiben is, az - ITT ÉS MOST - a jelenben való élés témakörében) Tud nekem egy rövid útbaigazítással segíteni, hogy jó szándékú szavaimmal senkinek ne hirdethessek tévtanokat? Hálás köszönettel: M. Judit
Kedves Judit! Be kell vallanom, anélkül fogalmazom meg a meglátásaimat, hogy tüzetesen átivzsgáltam volna ezeket az előadásokat. Ha emiatt sommás, felszínes az álláspontom, akkor ezért bocsánatot kérek. Mégis úgy látom, hogy az Ön által fölvetett kérdésre az alábbíakat mindenképpen elmondhatjuk. Keresztény tanításunknak egyik rejtélyes sarokköve a szabad akarat. Isten mindenhatósága nem korlátozza a mi szabad akaratunkat. Ez önmagában logikai képtelenség, ezért sokan vagy nem fogadják el, vagy az értelem számára mégis elfogadható változatait próbálják megfogalmazni. A távolkeleti vallások sajátossága az, hogy az ember úgy teljesíti Istentől neki rendelt sorsát, ha mindent fölad, akaratát, vágyait, személyiségét, és boldogan föloldódik a végtelen mindenségben, aki/ami maga Isten. A kereszténységben azonban alapvető tényező a személy, annak valósága, jelentősége, méltósága, tisztelete. Pontosan ez az, ami a keresztény kinyilatkoztatásban merőben új, addig nem ismert filozófiai fogalom. A személy fogalmát a kappadókiai atyák írták körül, mind az isteni személyek, mind pedig abból származtatva az emberi személyek mibenlétét. Úgy tűnik, hogy az emberi személy különállósága az isteni személyektől egyfajta szembenállás, elkülönülés. Ezért a teljes Istennek való alávetettség szükségszerűen magával hozná a személy feloldódását. Eddig tud eljutni az emberi értelem, ezt követeli meg a logika. Ugyanakkor a keresztény kinyilatkoztatás egyértelműen tanítja, hogy Isten nem azért hozta létre a személyt, a személyeket, hogy azok egy adott ponton eltűnjenek, föloldódjanak. Sőt, épp ellenkezőleg: a személy akkor válik leghűségesebb Isten-követővé, ha önmagává válik, ha azt valósítja meg, amit a Teremtő a megalkotása pillanatában róla elgondolt. Kedves Judit helyes figyelemmel és érzékenységgel vette észre, hogy ez a távolkeleti vallásokból merítő gondolat ellentétes a kereszténységgel. Jóllehet, a lelkiéletben használjuk azt a kifejezést, hogy teljesen le kell mondanunk az akaratunkról, hogy oda kell adnunk magunkat Istennek, hogy nem szabad ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk, vagy amik vagyunk. De ezt csakis és teljes értelemben Isten akarata keretén belül értelmezhetjük. Amelyben alapvető az, hogy Isten tiszteletben tartja a mi személyiségünket, a mi akaratunkat. Az odaadásunk nem benne való feoldódás, hanem vele való egyesülés. Amelyben teljesen megmaradunk önmagunknak.
Tisztelt lelki Atya ! Azt tapasztalom hogy amiota erossebben probalok Isten fele huzni ezzel parhuzamosan a kisertesek is egyre erosebbek es durvabbak lettek most megint almomban ert a tamadas olyan varatlanul tortenik sokszor amire nem szamitok. Raadasul ismet az erzekiseg es a szemermetlenseg bunebe rantott bele annyira varatlanul er egy nem vart tamadast hogy tudok ugy kivedeni amire nem vagyok felkeszulve es a figyelmem is tompa? Szamomra az a legnagyobb szegyen hogy ilyesmi regen "eszembe"se jutott pedig en is voltam 16,18,24 eves most hogy idosebb lettem annal jobban megtalal ez az undorito dolog . Raadasul attol is felek hogy e bunom miatt ne jo magam ne ezt kapjam a The Judgement "utolso itelet" en :"- Tavozz Tolem te hutlen gyenge szolga az orok tuzre !" Azon is sokszor el gondolkoztam mit fog Jezus ehhez szolni hogy ilyen sokszor elbukok es gyenge vagyok. Elore is koszonom az atya valaszat! Szabolcs
Kedves Szabolcs! Azt fontos leszögezni, hogy ami álmunkban történik velünk, az nem lehet bűn. Nem azt mondom, hogy valamely mértékben ne lennénk érte felelősök, mert valamiképp mégis az jön elő álmunkban, amivel ébren foglalkozunk. De lehet, hogy épp fordított előjellel. Például napközben sikerült ellenállni a kísértésnek, de a testünk, az agyunk álmunkban tovább dolgozik, amikor nincs meg bennünk a teljes ellenállás. Tehát, ami álomban történik, az nem bűn. Persze, zavaró, és hat az ébrenléti állapotra is. Nincs mese, meg kell küzdeni vele. Azon ne csodálkozzék, hogy későbbi korban jön elő, nem csak fiatalon. Igen, ez fájó, de valós tapasztalat, hogy az érzékiség - főként a férifaknál - bizony, nagyon sokáig megmarad, sőt, fel is fokozódhat. Egy nyolcvan éves bácsi mondta a halálos ágyán: "Tudja, tisztelendő úr, a huncutság mindvégig megmaradt." Ezzel az érzéki kísértésekre utalt. Az is igaz, s ez már inkább lelkesítő, hogy minél erősebben törekszik az ember az Istent követő életre, annál erősebben ki van téve a sátán kísértésének. Például ez az oka annak, hogy a fölszentelt papok jóval nagyobb küzdelmeket vívnak, s adott esetben elbukásuk is sokkal látványosabb. De azt is látnia kell, hogy Istentől egyre nagyobb segítséget is kaphat. Arról szó nincs, hogy Isten e bűne miatt "haragosabban" tekintene Önre. Ő is látja a küzdelmeit, s épp ellenkezőleg, nem hogy nem hagyja magára, hanem még annál inkább a segítségére siet. Ha kitart az imában, ezt nagyon szépen meg fogja tapasztalni.
Kedves Lelkiatya!Fiunk 16 éves lesz természetesen még szűz de lett barátnője szerelmes ma azt mondta nekem kb fél év és lefekszik vele nem gondolom tán,hogy majd csak az esküvő után Már nem az a világ van nagyanyáink idejében volt ez Mondtam neki higgye el most is így lenne helyes csak sokan nem teszik már Mondtam neki én is elbuktam Isten előtt mert házasságon kívűl voltam az apukájával sokáig de helyrehoztuk ezt a bűnt templomi esküvővel Ne kövessen el olyan hibát mint én De őt ez nem igazán érdekli Ha lefekszik vele Isten nagyon haragudni fog ugye ??Próbálom védeni okítani de képtelen vagyok hatni rá a világból mást lát Nem tudom megakadályozni ,hogy ne éljen majd bűnben pedig Isten tudja mennyire szeretném Sajnálom ,hogy megbántjuk Istent Mit tegyek ?Férjem szerint majd megnyugszik kamasz de ha tiltjuk a lánytól még rosszabb lesz suliból is kiszökött,hogy lássa Köszönöm ha tud segíteni Isten áldja!
Korábban is megvolt a családban ez a kereszt, hogy a kamaszodó fiatal szembefordul a szüleivel és a tőlük kapott értékekkel. A mai világban azonban ez hihetetlen mértékben fölerősödött. Ugyanis sokkal nagyobb erőkkel tudnak hatni külső tényezők a fiataljainkra, mint amikor még zártabb módon éltek a családban. Szinte az egész társadalommal kell szembemenni, mint árral szemben tempózni. Nagyon nehéz. Éppen ezért sokkal erősebben kell Isten segítségét kérni, abba kapaszkodni. Ellenmondásosnak tűnhet, de azt javaslom, hogy ebben az időszakban sokkal többet beszéljen Istennek a gyermekéről, mint a gyermekének Istenről. A gyermekéhöz intézett szavak jó része falra hányt borsó. Ami ilyenkor hat és megmaradhat, az a szeretet kifejezése. Ez legyen most a nevelésében a kettős törekvés: nagyon erősen imádkozzék érte (értük) és nagy erővel törekedjék arra - sok önlegyőzéssel! - hogy türelmes, megértő szeretettel van feléje (feléjük). Meg kell, hogy mondjam, vajmi kevés esélye van arra, hogy a fiát megőrizze a házasság előtti nemi élettől. Ez még azoknál a fiataloknál is nehezen megvalósítható, akik őszintén törekszenek erre. Annyira erős az ellenszél, hogy még aki akarja, az is nehezen tartja meg. Hát még, ha ifjan, forró fejjel úgy nyilatkozik, hogy ő bizony még csak nem is törekszik erre. Mondom, ne az legyen a fő célja, hogy erkölcsi tanácsokat ad neki, annak az ideje már lejárt. Úgy értem, azt 12 éves koráig nagy részét befogadta, most inkább ellenáll ezeknek. Tehát ne sziszfuszi törekvéssel szabadalja a kapcsolatukat, hanem nagy szeretettel építse tovább. Még egy megjegyzés, ami inkább az Ön sorstársainak, szülőtársaknak szól. Szerintem nem kellett volna elmondani a gyermekének, hogy annak idején Önök sem tudták megtartani házasságig a szüzességet. Ha éppen őszintén beszélgetnek róla és rákérdeznek a gyermekek, akkor, persze, hazudni nem szabad, sem félrevezetni őket. Mégis, amennyire lehet, ezt a fiatalkori botlást nem érdemes időnek előtte fölfedni, mert nagy mértékben gyengíti őket ebben a küzdelemben: "ha a szülőknek sem sikerült, akkor én miért törekedjek rá?" Istenben bízzon, hogy ő mindenható erejével fogja vezetni gyermekét. Ez a mostani helyzet vezesse Önt a minél nagyobb bizalomra, Istenbe kapaszkodásra!
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...