Tisztelt Lelkiatya! Hogyan kell tinédzserként Isten követni? (14 éves) Mert azt tudom hogy más felnőttként követni Istent mint tiniként. Akarom érezni Istent, Isten szeretetét, akarok közeledni hozzá. De tiniként hogyan? Mert kijönnek a hormonok meg minden (irigység,harag,stb) Olvasok Szentírást, imádkozom, de az OCD-VEL nagyon nehéz. És félek hogy csak azért használom Istent hogy bocsásson meg, vegye el a rosszat, és adjon jót. Aztán ezt lehet hogy az OCD hiteti el velem hogy ezért csinálom)És hogy pont ezért nem adja ezeket meg és nem lehet kapcsolatban vele. Korábban írtam már önnek...
Igyekeztem korábbi kérdéseire válaszolni, remélem, valamelyest azok is segítettek az eligazodásban. Ha diagnosztizált OCD-ről van szó, akkor érdemes szakembert keresni, és terápiával viszonylag hatékonyan és gyorsan kezelhető, orvosolható. De hozzáteszem, hogy egy bizonyos korban ez élettani jelenség is, nem kell tőle megijedni vagy túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Az ember fiatalon keresi önmagát, keresi a helyét, próbálja értelmezni a világot, de még viszonylag kevés ismerete, élő tapasztalata van, ezért könnyebben "eltéved", téves utakra jut. Ez nem csak tettekben, hanem még inkább gondolatokban jelentkezhet. Nyilván minden életkorban másként viszonyul az ember a világhoz, önmagához, Istenhöz. Két könyvet tudok javasolni, amely fiataloknak sokat segíthet: Michel Quois: Így élni jó, és Gyökössy Endre: Magunkról magunknak. De ezeken kívül sok hasznos könyvet lehet még találni tinédzserek számára.
Az, hogy csak azért használná Istent, hogy ebből valami haszna legyen, elkerülje a büntetést, jutalmat kapjon érte, merőben kísértő gondolat. Ne is foglalkozzék vele, mert egészen bizonyosan félreviszi. Szóval, csak éljen azokkal az eszközökkel, amelyeket az Egyház fölkínál: a szentírás olvasása, lelki olvasmányok, rendszeres gyónás, gyakori szentáldozás, napi imádságok legalább reggel és este. Ezt fiataloknak és időseknek egyaránt tanácsolom. Ezek szépen lassan elvezetik Önt is arra az útra, ahol már nincs kételkedés, hogy ez az irány valóban Isten felé vezet. Én nem tudom pontosan, hogy az OCD tünetek esetén hogyan lehet jól kezelni a kényszeres gondolatokat, ezt a szakember tudná jobban megmondani, de az egészen bizonyos, hogy a rendszeres lelkiélet a legjobb orvosság arra, hogy az ember ne legyen kiszolgáltatva az efféle félrevezető gondolatoknak.
Kedves Lelkiatya,
Főleg idősebb katolikusok körében hallottam azt a nézetet, hogy a szexuális töltetű gondolatok és vágyak halálos bűnnek számítanak. Szerintem pedig attól függ, hogy mit kezdünk vele. Előfordul, hogy a semmiből keletkeznek erotikus gondolataim és egész nap visszatérnek pedig igyekszem őket elkergetni. Nincs szó semmi perverzióról és nem kapcsolódik olyan emberhez, akihez nem lenne szabad. Én ilyenkor próbálom ezt "hazavinni" és intézményesített keretek között hasznosítani...azaz elősegítem vele a házastársi együttlétet. Szerintem ilyen módon nem számít bűnnek. Önnek mi a véleménye Atyám?
Sajnos, nagyon sokáig, évszázadokon keresztül élt az az eltorzult fölfogás, hogy a szexualitás már önmagában is tisztátalan, ezért a lelkiéletre törekvő ember jobban teszi, ha száműzi az életéből. Ez egyrészt nem is lehetséges, másrészt a test ellenes szemléletből származik, ami idegen a kinyilatkoztatástól. Krisztus megtestesülése pontosan azért történt, mert a testet is meg akarja váltani. A testi önmagában nem rossz, hanem a megváltás hordozója lehet. A szexualitás az Isten csodálatos ajándéka, amellyel még szebbé akarja tenni az életünket. Csupán az ember rontja el, mint oly sok egyéb isteni ajándékot is. Tehát helyesen kell bánni, élni vele, s akkor csodálatosan megmutatkozik rajta keresztül ez az isteni eredet, a szeretetből fakadó ajándék volta.
Ha helyesen akarunk vele bánni, akkor meg kell találni a helyét az életünkben. Egyik nagyon fontos eleme és kulcsa a szexualitásnak, hogy a kibontakozása csakis párkapcsolatban értelmezhető. Soha nem egyéni örömöket szolgál, és a párkapcsolatban is ki kell zárni belőle az önzést, a saját öröm kizárólagos keresését. Arra való, hogy azt az embert ajándékozzam meg vele, akivel Isten előtt összekötöttem az egész életemet. A szexualitásnak a beteljesedése a házastársi testi egyesülés, de ennek része lehet minden ehhöz vezető vagy ezzel kapcsolatba hozható egyéb részleges öröm is. Ezért házas ember esetében egészen másként van ennek helye, mint annak, aki nem él házastársi kapcsolatban. Úgy értem, hogy akiben a szexuális gondolatok, vágyak fölébrednek és ez elvezet, hozzásegít ahhoz, hogy adott helyzetben a házastárssal ezt meg is élhessék, akkor ennek lehet helye. A nem házas ember életében azért van ez egészen másként, mert ő - belátható időn belül - ezt nem tudja fizikailag megélni, tehát nem tekinthető annak előjátékaként. Így az az érzéki öröm, amelyet ilyen gondolatok ébresztenek, csupán egyéni testi élvezetet jelent, amely nem tekinthető a szexualitás helyes megélésnek. Nem beszélve arról, hogy természete szerint ezek a gondolatok újabbakat és újabbakat generálnak, tehát egy gondolati spriálba, csapdába kerülhet az ember. Aki nem házasként beengedi ezeket a gondolatokat, és nem azonnal fordul el ezektől, az saját magának tesz rosszat, mert ezek igen hamar képesek eluralni az ember gondolkodását. Természetesen a házasembernek is megfelelő mértéktartással kell bánni az ilyen gondolatokkal, lehetőség szerint kizárva az egyéni öröm keresését. (Az úgyis megadatik a kölcsönös örömszerzésben.)
Áldott Lelkiatya!
Zajos nagyvárosban élek, de ebben a zajban is szeretném megtalálni Krisztust és Vele maradni. Mit tegyek?
Köszönve: Adél
Kedves Adél!
Jó szívvel ajánlom ezt a nagyszerű könyvet: Carlo Carretto, Városban pusztai magányod
Nem könnyű beszerezni, legföljebb antikvár gyűjteményekből lehetséges, például itt:
https://bookline.hu/search/oldbooks.action?descApid=20:525551&page=1
De a világhálón keresztül is olvasható:
http://www.omc.ppek.hu/konyv/carlo_carretto_varosban_pusztai_maganyod/?n=86
Sőt, meg is hallgatható:
https://www.youtube.com/watch?v=mkEU87U10_Q&t=6799s
Kedves lelkiatya!
Húsvét előtt egy ember a személyes adataimmal szórakozott, tudom is hogy ki lehetett. Rendelt a nevemben egy tintapatront az interneten anyagi kár nem ért szerencsére és mikor a lány barátját megkérdeztem nem válaszolt semmit. Féltékenység lehet az oka. Én nem értem az ilyet hogy miért nem méltatta válaszra, amikor ez nagyon aljas dolog. Mindig azt kapom hogy nem kell vele foglalkozni azzal ha bántanak még akkor sem ha komoly dologról van szó. Én nem csinálnék ilyet senkivel.
Köszönöm a választ.
Csak ugyanebben tudom Önt én is megerősíteni. nem kell foglalkozni azzal, ha bántanak minket. Ezzel magunkat is védjük, meg a kapcsolatunkat is azzal a személlyel, aki bántott, vagy úgy tűnik, hogy bántást kaptunk tőle. Szóval, ezekkel jobb nem foglalkozni. Annyit érdemes tenni, hogy ha úgy érzem, hogy valakitől bántást kaptam, akkor imádkozzam érte. Ez a legjobb válasz az ilyen helyzetekre. Egyebet tenni nem kell, nem érdemes.
Tisztelt Lelkiatya! Nem vagyok megkeresztelve de elvileg védést kaptam. De nagyon félek a gonosztól. Egyfolytában az jön hogy mivan ha a gonoszé vagyok és hogy a családom az. És imádkozok de nem tudom. Néha segít néha nem. Mi a tanácsa?
Az a megfogalmazása, hogy nincs megkeresztelve, de elvileg védést kapott, bizony nem túl bíztató, azt is mondhatom, inkább ijesztő. Ilyen ostobaságokba ne menjen bele, mert valóban kiszolgáltatja magát a sötét erőknek. Nincs semmi más védelem, csakis Istené. Isten pedig nagyon világos és egyszerű utat nyitott nekünk, hogy megtaláljuk őt, hogy vele éljünk. A gonosz lelkek mindent összezavarnak, a világosság angyalaként tüntetik föl magukat. Nagyon fontos, hogy ne higgyünk ezeknek a hazugságoknak. Egyébként ugyanilyen hazugság az is, hogy félni kellene tőle. Egyáltalán nem. A gonosz nem erősebb nálunk, csak akkor, ha megnyitjuk magunkat neki, ha beengedjük az életünkbe. Ha ezt tesszük, ne csodálkozzunk a következményein! Azt tanácsolom Önnek, hogy kezdje el olvasni a Szentírást, Jézus életét. Menjen el templomba, és ott imádkozzék a Mindenható Istenhöz, hogy adjon útmutatást Önnek. Szerintem hamar rá fog jönni, hogy mennyire egyszerű(bb!) őt követni, mint bármi más, önmagát kínáló erőt.
Egyébként az ima sem arra való, hogy azok segítségével megőrizzük magunkat a bajoktól. Van, amikor az Úr a bajokon keresztül tanít, és azért engedi meg azokat. Míg a gonosz erők a legszebb dolgokat is ki tudják fordítani, ellenünk tudják fordítani - ha hagyjuk. Szóval, egyedül a jóságos Istenben bízzék, és őneki engedelmeskedjék! Hogy ez mit jelent, ezt fogja megtalálni a Szentírásban és a templomi szertartásokon keresztül.
Tisztelt Lelkiatya! Egy imafüzetben azt olvastam, hogy Jézus ilyen ígéretet tett: "Aki imáit, szenvedéseit, áldozatait Sebeimmel és Drága Véremmel egyesítve felajánlja a bűnösök megtéréséért, kétszeres boldogságban részesül az örökkévalóságban és sok bűnös megtérését nyerheti el."Elkezdtem mondani az imafüzetben található felajánló imát, néha azonban ilyen gondolataim vannak: " Talán jobb lenne abbahagyni a szenvedések felajánlását.Hallottam már olyat, hogy aki felajánlja a szenvedéseit, annak több, míg aki nem ajánlja fel azokat, annak kevesebb szenvedésben lesz része a földi életben."
Azt tanácsolom Önnek, hagyja abba ezt a felajánlást. Több gyötrelmet okoz Önnek, mint amilyen lelki gyümölcsöket terem. Miközben azon vívódik, hogy talán nem is éri meg, ezzel voltaképpen teljesen értéktelenné és hiábavalóvá teszi ezt a belső törekvését. Csupán az a gondolat, annak ismerete, hogy létezik ilyen fölajánlási lehetőség még nem elegendő indok arra, hogy meg is tegye. Akkor vállaljon ilyen fölajánlást, ha ezt örömmel teszi, ha nem fél attól, hogy ezzel még több szenvedésnek lesz a részese. Nem mindenkitől várja ezt Isten. Van, akinek megadja ennek a kegyelmét, van, aki még nem tart ott, hogy ezt megértse, hogy magáévá tegye.
Lelkiatya!
A férjem és én köztem nem alakulnak jól a dolgok. Közel 20 évvel idosebb 3 gyerek van közös. Olyan mintha két személyisége lenne. Egyszer kedves masszőr bánt szavakkal és mindent ígér hogy megol vagy menjek el a háztól miközben az én házam. A kislany megakarta olelni erre felpofozta hogy ne érjen hozzá. Mindenért kiabal . Nem tudom rá hagyni őket se mert elalszik mellettuk. Van egy rokona ö biztossá ha az szól neki már gyereket mindent hagy. Pénzt költ sok haszontalan dologra. Miközben én alig tudom hogy pl holnap hogy vasarolok. Kérem mit tegyek ? Szinte egyedul nevelem a 3 gyereket közte az egyik autista.
Egy beteg emberrel él együtt. Nem könnyű. Azt javaslom, nyugodtan, higgadtan figyelje a férjét, tapasztalja ki, hogy mi mit vált ki belőle. Az volna legjobb, ha eljutna szakemberhöz, de nem biztos, hogy erre valahogyan rá tudja venni. De ismerje ki minél jobban a viselkedését, és ezek ismeretében forduljon szakértőhöz, hátha távolból is tud adni bizonyos mértékű diagnózist, s ennek megfelelően tanácsokat, hogyan viszonyuljon hozzá. 4 gyermeke van, s a férje a legnehezebb eset, mert még annyira sem szófogadó, mint a három gyermeke. Mégsem lehetetlen így az élet, csak nagyon nehéz. Nagyon sokat számít, hogy tud-e Istenbe kapaszkodni. Isten végtelen hatalmában mindenen tud segíteni. Minthogy ezt meg sem említette a levelében, fölteszem, hogy eddig nem élt olyan mélyen a hitben. Meg kell ismernie, megtapasztalnia ezt a végtelen erőt. Nagyon fontos, hogy ezt aztán a gyermekeinek is tovább tudja adni. Ezzel segítheti őket az apahiány pótlásában is.
Tisztelt Lelkiatya!Kamaszfiam római katolikus 17 éves volt bérmálkozó is!A kamaszkort nehezen éltük meg lázadt minden ellen beleértve Istent is már!Mi van ha nincs is?Sokat beszélgettem vele!Tudom nem mentség de a 4 gyerek háztartás munkahely mellett nálam is abban merült ki az Isten kapcsolatom,hogy imádkoztam a Szent Brigitta imát!Hiszek Istenben sok mindenben segített már!De én se igazán vagyok templombajáró !Nem is volt nálunk gyermekként állandó szokás azt leszámítva,hogy megkeresztelve vagyok ,elsőáldozó bérmálkozó és egy rosszabb élethelyzetemet követően együttélés után már szentségi házasságban élünk!
Ma a fiam reggel meglepett mert kérdeztem hova mész?Templomba !Azt hittem nem jól hallok!Hogy hogy?Már rég voltam de most a haverommal megnézzük milyen a református mise kíváncsi vagyok!Úgy jött haza tetszett neki!De mondtam neki az szerintem más mint a katolikus!Szerinte mindegy meg nem papnak kell gyónni hanem Istennek!Megszólalt a férjem bizony!!Nem értettem egyet mondtam a pap kell mert ő Isten nevében oldoz fel szerintük meg ez bocsánat de hülyeség!Mi ez a furcsa hit itthon? Elmehet római katolikus református misére?Én is olyan családban nőttem fel,ahol a szüleim szentségi házasságban éltek minket megkereszteltek volt más szentség de utána nem járogattunk misére mindenki hitt a maga módján!Egyre furcsább ez most nekem miért van ez így nálunk is?Miért nem vesszük komolyabban?Ahol lakom rengetegen nem járnak misére elsőáldozók 98%-a is addig mig meg nincs ez a szentség pedig nyilván nem igy kellene!Miért ilyenek az emberek többsége a hithez?Mert ez a legjellemzőbb tisztelet a kivételnek!
Köszönöm szépen válaszát!Szeretettel B.
Vajon mire irányul pontosan a kérdése? "Miért vagyok ilyen, hogy nem veszem elég komolyan a hitet? Avagy: Miért ilyenek az emberek, hogy kevesen járnak templomba? Persze, a válasz, nagyjából ugyanaz mind a kettőre. Rosszra hajló, bűnös természetünk teljesen a logika ellen működik. Noha Isten végtelenül szeret és mindent megad nekünk, amire szükségünk van, mi mégis sokszor elfordulunk tőle, a bűnt vagy a bűnt hordozó világot választjuk helyette. Mintha a frissen csobogó forrás helyett a mellette található mocskos pocsolyvízből innánk. Nehéz ezt másként megmagyarázni, mint a rosszra hajló természettel. Egészen más volna az életünk, ha komolyan vennénk a hitet, ha annak megfelelően vagy legalábbis arra törekedve élnénk. Ennek egyik alapvető sarokköve, hogy vasárnap ott vagyunk Istennél a templomban, megmártózunk a szeretetében, és úgy megyünk tovább a feladatainkat végezni. Persze, lehet többször is megmerítkezni, aki hétköznap többször el tud jutni a templomba, annak nagyobb lehetősége van, hogy erősödjék a hite. Ha nem megyünk el időről időre a benzinkúthoz, akkor ne csodálkozzunk, hogy nem megy a kocsi, hogy tolni kell. Hogy hogyan alakul a gyerrmeke sorsa, ezt csak Isten tudja. Ha végezte a Szent Brigitta imát, ez nem múlik el nyomtalanul. Lehet, hogy ezzel mentette meg a fiát a teljes eltávolodástól. Világosan beláthatja, hogy sokkal többet adott volna neki a hitben, ha gyermekkorától fogva minden vasárnap ott lettek volna a templomba. Minthogy ezt nem tudta magába szívni a gyermeke, ne csodálkozzék azon, hogy most, a természetes Isten-keresés időszakában más utakat talál. Nagyon fontos a szentgyónás, a szentáldozás. De erről magyarázni, emellett érvelni igazán nem könnyű, főként olyan embereknek, akik eleve elutasítják azt. Egészen más az, ha valaki belenő, gyermekkorától fogva természetesnek tartja. Ez elmaradt a gyermeke életéből. Persze, beszélgessenek ezekről az izgalmas kérdésekről, de azért azon ne csodálkozzék, hogy nem olyan könnyen adnak Önnek igazat ebben a súlyos teológiai kérdésben. Azt tudja tenni, hogy legalább mostantól úgy alakítja az életét, hogy minden vasárnap ott van a templomban, rendszeresen gyónik és részesül az Eucharisztiában. Ilyen módon a Szent Brigitta imák és minden egyéb imádsága is sokkal hatékonyabbá válik. Hamarosan felnőtté váló gyermekének a hitéletéhöz lassan már nem tud többet hozzátenni, mint az imádságot. De ez is nagyon sok, és Isten végtelen hatalmánál fogva még pótolni is tudja azt, amit Ön a korábbi években elmulasztott. De akkor most már igazán komolyan kellene vennie a hitét és mindazt, ami ebből fakad, illetve ami ehhöz szükséges.
Kedves Lelkiatya! Az életgyónásról hallottam már, hogy van ilyen, de nem tudom, pontosan hogy működik és lenne is egy konkrét kérdésem. Azok alapján amiket eddig olvastam, akár itt a levelek között, az életgyónás tulajdonképpen az egész addigi életünk bűneinek a meggyónása, legalábbis ami eszünkbe jut és gyakran azok végeznek életgyónást, akik felnőtt megtérők és a megtérésük után először az összes addigi bűneiket meggyónják vagy esetleg korábban is katolikusok voltak, de nagyon régen voltak gyónni. Nem tudom, hogy jól értelmezem-e, de a kérdésem a következő: elmehetek úgy is életgyónásra ha egyébként én a katolikus gyermekkoromat követő több éves kihagyás után visszatértem Istenhez és azóta rendszeresek járulok a gyónás szentségéhez és szentáldozáshoz. Az előbbiekből következik, hogy igazából amiket egy életgyónásban meggyónnék, azok a bűnök már korábban meg lettek gyónva vagy ha nem így lettek megbocsátva, akkor úgy, hogy nem gyóntam meg, de részesültem Krisztus testében és vérében. Lehet, hogy ez nem is lenne releváns vagy felesleges lenne hiszen olyan dolog alól kérném a feloldozást, ami már fel lett oldozva. Valami évekkel ezelőtt, valami pár hete, valami pár napja. Nem tudom, mi a szokás, az én esetemben is szokás, lehetséges, van értelme egy életgyónásnak, mert ez alázatra segíti az embert, vagy éppen azért nincs értelme, mert amit Isten megbocsátott az már meg van bocsátva. A Zsidókhoz írt levél mondja a 8:12-ben, hogy Isten "nem emlékszik" a bűneinkre. Tulajdonképpen két oka van annak, hogy elgondolkodtam az életgyónáson: 1. az egyik, hogy fontosnak tartom, hogy alázatos legyek, legyen előttem mindig, hogy Istennek köszönhetek mindent és nem arról van szó, hogy megérdemlek valamit és ez segít abban is, hogy lássam, magát Jézust sem érdemlem meg, akár az eucharisztiáról van szó, akár a szeretetéről, akár valamilyen más kegyelemről, amit kaptam 2. a másik ok, hogy szomorú is vagyok a méltatlanságom miatt és a bűneim eszembe szoktak jutni, még akkor is ha már meg vannak bocsátva és azok a bűneim is, amiket már évek óta nem követek el. --- Valahogy rossz is ez, hogy sokat gondolok erre, hogy méltatlan vagyok, de közben meg azt is érzem, hogy ha nem lennének szemem előtt a bűneim és nem látnám át, hogy mennyi kegyelmet kaptam az évek alatt, akkor meg elbíznám magam, megjelenne a büszkeségre kísértés, nem tudnám eléggé értékelni az eddigi kegyelmeket és ha új kegyelmet kapnék, akkor azt sem. Ezzel úgy általában küzdök mostanság a lelkiéletemben. Hogy egyensúlyt találjak. A méltatlanságom és a sok kegyelem, amit kapok, de amikre amúgy nem vagyok méltó. Az én tökéletlenségem és az Isten tökéletessége. Az én tökéletlenségem és Jézusnak a tökéletlensége, hogy én aki tökéletlen vagyok mennyire szeretek egy tökéletes lényt, de pont a tökéletlenségem miatt ez valahogy úgy nem kompatibilis. A szentáldozáskor sokszor örülök a Jézussal való találkozásnak, de belegondolni abba, hogy mi is történik akkor igazán, nagyon felkavaró, van amikor el is sírom magam. És tényleg a kegyelmek. Nem tudom megérteni sem, szembemegy teljesen a logikámmal, nem találok rá magyarázatot. Isten tudja, de én (még) nem. Hogy miért nekem adja azt, amit ad és miért azt, amit ad... És hogy nem is érdemlem. Azokat sem amiket eddig kaptam és valamikor inkább nem is gondolok rá, mert olyan szinten felfoghatatlan meg elképesztő, hogy komolyan megijeszt. És minél több kegyelmet kapok, annál jobban felfoghatatlan és ijesztő belegondolni.
Két részletben szeretnék Önnek válaszolni.
Előbb az életgyónásról. Igen, létezik ilyen, a lelki buzgóságnak egyik eszköze, amelynek azonban nem annyira teológiai mint inkább lélektani szerepe van. Ugyanis - rendszeresen gyónással élő kereszténynél - az életgyónásban valóban azokat a bűnöket tudjuk csak elmondani, amelyeket már egyszer meggyóntunk. Ilyen értelemben valóban nincs is rá szükség. Nagy életfordulók esetén, vagy éppen Istentől távol töltött hosszabb időszak utáni visszatéréskor szoktuk javasolni az életgyónást. Ebből fakadóan, értelemszerűen ez nem végezhető gyakran. Annak igazán nem volna értelme. Egy ember az életében egyszer vagy kétszer, esetleg háromszor végez ilyet. Például házasságkötés előtt, szemináriumba, szerzetes közösségbe való belépés vagy éppen szentelés előtt. Ilyenkor áttekintjük az egész életünket, hogy szembesüljünk a magunk bűneivel ezzel együtt az Isten végtelen irgalmával, amellyel életünk során megtart, megsegít minket. Ezeket visszanézve egyben áttekinteni hasznos lelki munka.
Ez át is vezet a válaszom másik részéhöz. Helyesnek tartom azt a fölismerést, amelyet levelében említ, hogy mennyire méltatlannak érzi magát Isten szeretetére, Isten ajándékaira. Ez a józan fölmérése a helyzetünknek. S ehhöz társul az a hitünkből fakadó fölismerés, hogy ezen méltatlanságunk, bűneink sokasága ellenére Isten mégis végtelenül szeret, magához ölel, elhalmoz minket ajándékaival. Igen, ebben a kettősségben élünk. Említette ennek az egyensúlyát, hogy jó volna azt megtalálni. Ez is helyes törekvés, még ha hozzá is kell tennünk, hogy ez az egyensúly örökre asszimetrikus marad. Sem a bűneinket a maguk mélységében, sem Isten irgalmát a maga végtelenségében nem tudjuk fölfogni. Egyikhöz is, másikhoz is csak közelíteni tudunk. De éppen ezért ezt méricskélni nem érdemes, nem is lehet. Éljünk hálás szívvel, s törekedjünk, hogy tetteinkben minél inkább Krisztust kövessük. Ezt sem azért, hogy minél jobb emberekké váljunk, hanem, hogy ezáltal is minél közelebb kerülhessünk a jóság forrásához, magához Istenhöz.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ha valaki depressziós és emiatt nem tud misére menni az halálos bűn? Emiatt nem merek áldozni ha egy kihagyott mise után újra tudok menni misére (nálunk ritkán van gyóntatás). Kérem imádkozzon is értem
Nem halálos bűn. Voltaképpen egyfajta betegség okozza a szentmiséről való távol maradását. Mindazonáltal erőst bíztatom, hogy amennyire csak teheti, vegyen erőt magán, és ne maradjon el a szentmiséről. Nem azért mert bűn volna. Sőt, veheti úgy, hogy ez a betegsége miatt Önnek nem is számít bűnnek. Ne ezért törekedjék legyőzni a lelkében forrongó ellenséges erőt, hanem, mert ott van a gyógyulás. Ha meg tudja tenni a hozzá szükséges lépéseket, hogy minden rossz érzése ellenére elmegy a templomba, részesül az Eucharisztiában, ez nagyon sokat fog Önnek segíteni a lelke gyógyulása érdekében. Persze, mindehhöz kérje a Szentlélek segítő erejét is, s higgye is el, hogy megkapja. S azzal élve menjen el a szentmisére. Például menjen el hétköznap. Meglátja, akkor valami miatt könnyebb. És áldozzon is, vegye magához a mindennél hatalmasabb orvosságot.
Kérésének megfelelően imádkozom is Önért, hogy legyen ereje ehhöz a nem könnyű küzdelemhöz.
Kedves Lelkiatya, Testvér, aki az orvosi vizsgálatokat írta!
Én minden vizsgálattól félek, indokolatlanul is, indokoltan is. Bevett gyakorlatom, szerintem azzal, minimális a bűn elkövetés. Előtte, már eleve hálát adok a kezelőorvosért, a vizsgálatért az eredményért. Elmegyek gyónni. Ott elmondom, félek, fáj, utálom, nem akarom, stb. Konkrétan a vastagbél tükrözés előtt, a betegek szentségét is felvettem, daganat-gyanúval. A vizsgálatok, ami eddig meg volt, nagyon diszkrét, empatikus volt. Kérdezhettem- válaszoltak, az eredmény jóinulatú lett. A vizsgálatok után, mindig elmegyek hálát adni, vagy felajánlok egy szentmisét. Persze a gyarlóságok ott vannak. Pl: nőgyógyászatnál nem engedtem meg a fizikai vizsgálatot Helyettes orvos valt, aki elég dúrván fogadott, szóban, mi lehet tettben? De oka is volt, hogy nem lehetett elvégezni a vizsgálatot. Kértem másik időpontot. Fogorvos vallásos, elmondunk előtte egy Üdvözlégyet, attól független még kiugrok a székből, a gyökérkezelés miatt. Kardiológia. Féltem előtte, mert híztam pár kilót, a vérnyomásom is magasabb volt. Kivágnak, gondoltam. A folyosón várva, próbáltam hálát adni. Megdícsértek, hogy jobb eredményt produkáltam, az előzőnél. Szóval a lényeg szerintem, a hálaadás, bizalom, szentségek vétele előtte- utána, erősebb lehet, mint, amit alatta bűnt, félelmet, kétségbeesést elkövethetünk. Szilvi
Kedves Szilvi! Köszönjük a bátorító tanácsokat. Mivel azok átélt tapasztalatokból fakadnak, jóval hitelesebbek, mint az én korábbi tanácsaim. De teljesen egybecsengenek azokkal. S talán másoknak is tudott így segíteni.
Kedves Lelkiatya!
Latin rítusú katolikus vagyok. Nemrég az Egyesült Államokba költöztem egy olyan püspökség területére, ahol a Mennybemenetelt hétköznap ünneplik, így miselátogatási kötelezettségem lett volna. Ezt vasárnap hirdették is a misén, szándékomban is volt részt venni a szertartáson, de aznap teljesen kiment a fejemből (ráadásul mozgóünnepről van szó, így a dátum sem emlékeztetett). Meg kell gyónnom, mielőtt áldozni mennék?
Válaszát előre is köszönöm!
Ha van rá lehetősége, jól teszi, ha meggyónja. De ha esetleg nem sikerül valami miatt, azért még ne maradjon el a szentáldozástól. Áldozzon meg vasárnap mindenképp. Az a jó, ha rendszeresen gyónik, mondjuk, havonta, s akkor az ilyen becsúszó bűnök nem terhelik annyira a lelkiismeretét.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm válaszát a tetoválásokkal kapcsolatban. Hosszas útkeresés és nem kevés mellékvágány után most úgy érzem, hazataláltam és szerzetes szeretnék lenni. Ha gondol rám imáiban, azt megköszönöm.
Adja Isten, hogy kitartson elhatározásában, a meghívás iránti hűségében! Úgy sejtem, nem csak én fogok imádkozni Önért, hanem ennek az oldalnak olvasói közül majd többen is. Legyen áldott az élete és hivatása!
Tisztelt Lelkiatya! Hogyan lehet közeledni Istenhez, amikor a bűnökkel harcolunk és minden bűnnel távollabb leszünk Istentől.
Azt kell megérteni, fölfogni, befogadni, elfogadni, hogy nem a bűnök távolítanak el Istentől, hanem a bűnbánat hiánya. Igaz, a bűn olyan esemény, amely megtépázza Istennel való kapcsolatunkat, de ne feledjük el, hogy a másik oldalon a mindenható és végtelen irgalmú Isten van. Akkor gondolom a bűneimet gyógyíthatatlannak, ha azt hiszem, hogy a másik oldalon hozzám hasonló, véges természetű lény van, aki ugyan próbál megbocsátani, mint az embertársaink, de mivel ők sokszor nem tudnak, meg talán magamon is azt tapasztalom, hogy sokszor nekem sem sikerül, ezért ezt vetítem rá Istenre, és azt hiszem, hogy ez neki sem lehetséges. A hit abban áll, hogy fölismerem és elismerem Isten végtelen hatalmát, befogadom az ő elképzelhetetlenül nagy szeretetét. Ő sohasem haragszik, nem sértődik meg, soha nem húzza le a rolót. Épp ellenkezőleg. Minél többet vétkezem, annál nagyobb szeretettel és irgalommal fordul felém, mert nagyon jól tudja, hogy csak így tud engem meggyógyítani, újra fölemelni. Az csak a mi emberi kivetítésünk, hogy Isten letaglóz minket a bűneink miatt. A bűn nem csak gonosz tett, hanem betegség is. A betegnek pedig gyógyulás kell. Ezt akarja adni nekünk Isten. Az a sátán kísértése, hogy nincs bocsánat, nincs menekvés, nincs remény. Épp ellenkezőleg! Mindig van bocsánat, mindig van menekvés, mindig van remény. Azt javaslom Önnek, hogy ne a bűneivel harcoljon, hanem bűneivel, azok terhével együtt forduljon Istenhöz. Ne gondolja, hogy csak akkor fordulhat hozzá, amikor letette a bűneit és valamelyest megtisztult a lelke. Ez tiszta tévedés! Hálás szívvel köszönje meg neki ezt az irgalmat, kérjen tőle bocsánatot és kérjen erőt a további küzdelemhöz. Meg fogja adni. Ha katolikus vagy ortodox, mindenképp menjen el meggyónni és hálás szívvel vegye magához az Eucharisztiát. Ez Isten fizikailag is érzékelhető ölelése, szeretetének legnagyobb jele. Érthető, hogy a nagy ellenség éppen ettől akar minket távol tartani. Ne higgyen neki! Sokkal inkább higgyen Isten hívó szavának, amely mindig, minden körülmények között keresi, hívja Önt. Higgyen ebben a csodálatos üzenetben!
Kedves Lelkiatya!
Ha Isten mindenütt jelen van, miért mondjuk mégis, hogy el kell mennünk a templomba, hogy közelebb legyünk hozzá?
Válaszát előre is köszönöm.
Nem Istennek van szüksége különleges helyre, hanem nekünk. Ő bárhol, bármilyen körülmények között tud hozzánk szólni, csak mi nem vagyunk mindig egyformán nyitottak őrá. Ha az othonunkban kialakítunk egy sarkot, ahol ikonokat, gyertyát, mécsest helyezünk el, és rendszeresen ott imádkozunk, akkor ez segíti az Istenre figyelésünket. Nyilván nem mondhatjuk, hogy Isten ott jobban jelen van, mint a lakásunk másik helyiségeiben, azt azonban mondhatjuk, hogy ott, az imasarokban mi közelebb tudunk kerülni hozzá. Így van ez a templommal is, csak közösségi értelemben. Ráadásul ez már kétezer éves közös hagyományunk az Egyházban, hogy milyen is a templom, hogyan imádkozunk ott közösen. Ha a személyes életünkben néhány évi imagyakorlat ki tudja alakítani az imádság segítő körülményeit, akkor mennyivel inkább így van ez a 2000 év óta, szentek sokasága által megimádkozott helyekkel és körülményekkel. A templomban jelen van az egyház a maga kétezer éves hagyományvilágával, beleértve teológiát, lelkiséget, zenét, kultúrát. Így alakult ki, hogy a templom olyan hely és épület, ahol az egyház különleges módon is jelen van, ahol Isten sokkal erőteljesebben és hatékonyabban utat talál a szívünkhöz. Ezért érdemes odamenni minél gyakrabban, ott időt tölteni minél hosszabban.
