Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenhat meg tizennégy? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelki atya! Párommal hamarosan egybekelünk (2 hónap). Mindketten 29 évesek vagyunk. Én régebb óta gyakorlom a hitet, menyasszonyom velem kezdte el ismét gyakorolni. Sajnos, bár közösen elhatároztuk, hogy tartózkodunk a nemi élettől a házasság előtt ebben nem tudtunk megállni és többször is volt köztünk nemi egyesülés, amit meg is gyóntunk és szeretnénk a továbbiakban tisztán készülni a közelgő házasságkötésünkre. Épp emiatt gyóntunk egy hete, azóta nem volt köztünk nemi kapcsolat, de együtt alvás, és heves testi közeledés (ölelkezés, csók, ruhában) közben menyasszonyomnak orgazmusa is volt. Egyszer áldoztunk is már egy szentmisén azóta, a kérdésem az, hogy ezt az elbukást mindenképp meg kell gyónnunk áldozás előtt, vagy elég ha a következő soros gyónás (havi rendszerességgel szeretnénk) során gyónjuk-e meg amellett, hogy igyekszünk tartózkodni ezektől is?
A következő soros gyónás alkalmával tegyék le ennek terhét. Ám érteniök kell, hogy nem az a bűn, hogy egyikük eljutott eddig a pontig, hanem az, hogy kicsit magukat is becsapva játszanak a tűzzel. Egyértelmű javaslatom, hogy ne is feküdjenek le egymás mellé, ruhában sem. Ilyenkor óhatatlanul beindul a testi követelése. Beszélgessenek, táncoljanak, játszanak, túrázzanak nagyokat. Az testi együttléttel még várjanak! Már nem sokat kell várni. ;-)
Kedves lelkiatya! Elnézést, hogy ilyen - nem hitbeli- kérdéssel fordulok Ónhöz, de nem találtam sehol fórumot, ahol kérdezhetném. Egyre inkább úgy érzem, hogy szükségem lenne egy pszichológusra. Van-e az egyházon belül olyan szakember, akihez fordulhatna egy katolikus, hitét gyakorló ember ha szorongás, már-már depresszió gyötri? Még egyszer elnézést a kérdésért.
Igen, számtalan megbízható katolikus és nem katolikus de keresztény szakember is van. Mindenképpen őket érdemes keresni, mert aki nem keresztény szemlélet alapján közelíti meg az embert, az vajmi keveset érthet meg maga is belőle. Az alábbi címen keresztény pszichológusok, lelki segítők címeit találja. http://archivoli.katolikus.hu/upload/file/lampatarto/ker_pszich_szakemb.pdf
Tisztelt Lelkiatya! Római katolikusként hol lehet hitelesen és érthetően olvasni arról, hogy a gőrögkatolikus parókus atyák hogyan ?lik meg a házas életet? Hogyan illeszkedik ez bele a papi liturgikus életükbe?
Kötve hiszem, hogy erről leírást talána bárhol is. Korábban a katolikus erkölcstan majdnem a hálószobába is bement, előírva, hogy ott mikor mit szabad csinálni és mit nem. Ma már ezen a téren is jóval nagyobb szabadságot és egyben felelősséget is enged az egyház a híveknek. Korábban élt olyan előírás, hogy a családos pap a másnapi Szent Liturgia végzés előtti éjszaka nem élhet házaséletet. Azonban ez a napi Szent Liturgia végzéssel nemigen egyeztethető össze. A két hagyomány összeütközött. Hozzáteszem, hogy az említett korábbi előírás az étkezésre is vonatkozott, tehát már vecsernyétől kezdve böjtöléssel kellett készülni a másnapi Szent Liturgiára. Még akkor is, ha az nem reggel volt, hanem másnap este, például az Előszentelek Liturgiája. Egy szó mint száz, nincs előírás a házasélet és az Eucharisztikus ünneplés kapcsolatára vonatkozóan. Bár érdekes téma volna, valamely családos pap megírhatná, hogy a két szentségi kötelék kapcsolódása milyen lelki folyamatokat indít. A házasélet szakralitása nem is áll olyan messze az Eucharisztiától, hiszen mindkét esetben testi egyesülésről van szó.
Kedves Lelkiatya! Az elmúlt - 2022.06.12-i - vasárnapi evangéliumban szerepelt egy olyan mondat, hogy "Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, és az örök élet lesz az öröksége." Nos, ami ebben a mondatban mindig szemet szúr, az a házastárs elhagyása. A felsoroltak közül ez az egyetlen emberi kapcsolat, amelyet szentségi rangra emelt az Egyház. A házasságkötés szövegében is benne van, hogy "Én N. feleségül (férjül) veszlek téged N. / és ígérek neked házassági hűséget, / szeretetet és megbecsülést (és engedelmességet) / és fogadom, hogy el nem hagylak mindhalálig, / sem magamtól el nem bocsátlak. / Úgy segéljen engem a Szentháromságban egy Isten / a boldogságos Szűz Mária és minden szentek." Tehát "magamtól el nem bocsátlak". Jézus evangéliumi mondata viszont mintha ennek ellentmondana: hogy hagyhatnám el a feleségemet Jézus nevéért, amikor a Szentháromság, a boldogságos Szűz Mária és minden szentek előtt ígéretet tettem arra, hogy el nem bocsátom? Egyáltalán van-e olyan eset, hogy egy érvényesen megkötött házasságot felbontson az Egyház? (Tudom, sajnos manapság a Katolikus Egyház mintha könnyebben mondaná ki a házasságok érvénytelenségét, mint korábban, vagyis, úgy tetszik, mintha a válás lehetséges volna: nem egy olyan házasság érvénytelenítéséről tudok, ahol bizonyítottan a házasfelektől származnak a gyermekek - vagyis bizonyított, hogy elhálták a házasságot - ezzel az érvénytelenítő döntéssel botránkozást okoznak.) Tudomásom szerint egyetlen egy "válás"-t enged meg a Katolikus Egyház: az ágytól/asztaltól való elválást, amely csak a különélést valósítja meg, de egyik felet sem teszi szabad állapotúvá, ugyanúgy köti öket a házastársi eskü, ameddig a halál el nem választja őket. László
Kedves László! Abban igaza van, hogy a katolikus egyház tanítása szerint nincsen válás. "Amit Isten összekötött, ember el ne válassza!" (Mk 10,9). Az ágytól-asztaltól elválás valóban arra vonatkozik, hogy törvényesíti a különélést, de nem ad lehetőséget újabb házasságkötésre. Amikor az egyházi bíróság házassági pereket folytat, akkor nem elválasztja a feleket, hanem a házasság érvényességét vizsgálja. Valóban, az utóbbi időben ezek megszaporodtak. Ennek kettős oka van. Egyrészt az egyház szeretne segíteni a zátonyra futott házasságokon, és miközben továbbra is védi a szentségi kötelekét, alaposan feltárja a házassági körülményeket. Amelyek között, ha talál olyat, amely nem felelt meg az érvényes házasság feltételeinek, akkor kimondja, hogy az a korábban megkötött házasság nem is volt érvényes házasság, a felek szabad állapotúak. Az érvényes házassághoz nem csupán az elhálás szükséges, hanem sok egyéb fontos feltétel - ezeket most nem részletezem. A másik ok pedig az, hogy manapság a házasságok sajnos sok esetben eleve nem felelnek meg az érvényességnek, jóval több felelőtlenül, meggondolatlanul kötött házasság van, mint régebben. Az ilyen felek szétválasztása (azáltal, hogy kimondja a vizsgálat, hogy nem volt érvényes házasságkötés) jótékony hatású, segítő szándékú döntés. Ami Jézus idézett szavait illeti, ott, természetesen nem arról van szó, hogy valaki Jézus kedvéért otthagyja a házastársát. Erre is lehet példa, de előbb a szöveghely elsődleges jelentését igyekszem megvilágítani. A fölsorolás nem jelenti azt, hogy mindezeket előtte valóságosan is bírni kellene. Mit tegyen az, akinek nem is volt otthona, testvére, nővére, házastársa, gyermeke, földje? Az ilyenre nem vonatkoznék ez a jézusi buzdítás? Ezt a döntést elsősorban a szívben kell meghozni. Az is "elhagyja" házastársát, lemond róla, mielőtt megismerte volna, aki önkéntes szüzességet vállal a cölibátusban. Ugyanakkor az egyház történelme során volt példa arra is, hogy házastársak közös döntés alapján mindketten szerzetesek lettek, bevonultak egy-egy monostorba, és lemondtak a házaséletről.
Kedves Lelkiatya! Az a problémám, hogy úgy érzem, semmit nem tudok elérni keresztényként ebben a világban, ami csak úgy leheli magából az önzést, a hiúságot, a másik ember semmibevételét. Ezeket látva sokszor csak visszahúzódok, rovom a köröket a szobámban tehetetlenségemben. Az idő pedig múlik... Sajnálom, hogy nem tudom megvalósítani Isten tervét az életemben. Szeretettel várom válaszát.
Amíg ellenséget lát a világban, addig az energiáit az emészti föl, hogy haragudjon rá. Isten szereti ezt a világot. Úgy szerette, hogy egyszülött Fiát adta érte (Jn 3,16). Ha elkezdi Ön is szeretni ezt a világot, benne az embereket, akkor az addig látott sok sötétség, a hiúság, az önzés mind szánalmat kelt Önben, nem pedig haragot és elfordulást. Ez a szánalom pedig cselekvésre készteti. Ha azt látjuk, hogy az embereken uralkodik az önzés meg a hiúság, akkor belátjuk, hogy nagyon sok dolgunk van ebben a világban. Egyrészt az, hogy ezeket ellensúlyozzuk, hogy minél kevésbé ez menjen tovább a következő nemzedékekbe, másrészt - s ez, persze, nehezebb - igyekeznünk kell gyógyítani ezeket a gennyedt sebeket. "Arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk, nem baj, hogyha fáj" - énekelte Adamis Anna. Másként fogalmazva Önnek nem az a feladata, hogy valamit elérjen ebben a világban, vagyis, hogy a saját karrierjét vagy egzisztenciáját építse föl. Isten terve az, hogy apró tettekben továbbítsa az ő nagy szeretetét. Hogy aztán ezekből milyen kártyavár épül föl, azt nem kell nézni. Az egy pillanat alatt úgy össze tud dőlni, mint a közelmúltban néhány embertársunk életműve, akik a háború miatt tönkrement bankban tartották a pénzüket. Ezeket az emberi építményeket a sors egyetlen fuvallatra semmibe döntheti. Ilyeneket nem érdemes építeni. Kezdjen el szeretni, kezdjen el szolgálni! S minél több szolgálata lesz, élete során minél inkább előrejut a szeretetben, annál inkább kiváltja mostani fájó hiányérzetét egyfajta beteljesült öröm. Ez vár Önre. Ön ne várjon rá, hanem cselekedjék!
Tisztelt Lelkiatya! Kérem az alábbi helyzetben adjon Nekem tanácsot! Én református vallású vagyok férjem római katolikus gyermekeink fiúk 3 és 11 éves kereszteletlenek. Fiam görög katolikus hittanra jár 4 éve. Lehetséges a görög katolikus keresztelés? csak keresztanyát választanánk ő pedig római katolikus. Köszönöm válaszát! Munkájához jó egészséget kívánok tisztelettel!
Az egyházjog alapján a római katolikus és református házaspárnak kiskorban keresztelt gyermeke nem lehet görögkatolikus. 14 év felett már megválaszthatja a gyermek, hogy milyen rítusban szeretne megkeresztelkedni, de az alatt a jog alapján követi a szülők rítusát. Azt semmiképp sem javaslom, hogy emiatt várjanak a kereszteléssel, hogy majd 14 évesen a gyermekük szabadon választhasson rítust. Nagyon nagy dolog, hogy a hittanon való részvétel hatására, és nyilván az Önök lelki buzgóságának növekedése eredményeképpen is szeretnék megkeresztelni a gyermekeiket. Tegyék is meg minél hamarabb. Ha Ön azt szeretné, hogy a gyermekeik görögkatolikusok legyenek, ennek az még lehetséges módja, hogy Ön veszi föl a görögkatolikus hitet. Ebben az esetben már a két katolikus de eltérő rítusú szülők szabadon választhatják meg, hogy melyik rítusba tartozzanak a gyermekeik. A keresztszülő egyébként lehet római és görögkatolikus is, ebben nincs megkötés.
Kedves Lelkiatya! Rájöttem, hogy minden életbeli, hitbéli problémám alapja az állhatatlanságom. Nem tudok kitartani semmiben. Sem a hitéletben, sem a jó elhatározásokban, sem az egészséggel kapcsolatos életmódváltásban. Elhatározásokat teszek, célokat tűzök ki, de nem haladok semerre. Vonatkozik ez leginkább a hitéletemre. Nagyon haragszom emiatt sokszor magamra és kétségbeesett vagyok. Hogyan tudnám ezt az állhatatlanságot leküzdeni, magam mögött hagyni? Hogyan tudnék győzni önmagam fölött? Úgy érzem, egyedül képtelen vagyok kilépni belőle.
Két fontos dolog kell ennek érdekében. A kettő ellentétesnek tűnik, pedig mindkettőre szükség van. Az egyik, hogy immár kiismerve önmagát fogadja el, hogy ez az Ön gyöngéje. Számoljon vele, nevessen rajta, ez van! Csak innen érdemes indulni. Ha kimondta magáról, hogy "én sajnos állhatatlan vagyok a törekvéseimben", akkor utána már minden apróságnak is fog tudni örülni: "Jé, ez mégis sikerült!" És tegyen is apró elhatározásokat, mintegy gyakorolja azt kisebb dolgokban! Például a reggeli fogmosással vagy tornával, vagy valami egyéb kisebb dologgal, amit szeretne megvalósítani. Ez tehát az egyik: önmaga elfogadása és a kisebb sikereken való örvendezés. A másik ezzel szemben pedig az, hogy minden eddigi tapasztalata ellenére higgyen abban, hogy mégis lehetséges a változás - persze, csakis Isten segítségével, Isten erejével. Igen, ha kimondja a maga tehetetlenségét, akkor ezzel kimondja azt is, hogy itt már csakis Isten segíthet. S ez nagy fölfedezés! Forduljon Isten Szentlelkéhöz, kérje az ő erejét, ajándékát, hogy tudjon változni! Figyelmeztetem, hogy ez többnyire hosszadalmas dolog. Ha valamit nagyon komolyan kérünk, ahhoz, bizony idő kell. Nem szabad, hogy meginogjon a bizalma, ha nem azonnal kapja meg. Kérje tehát Istentől az állhatatosság ingyenes ajándékát! Ha hittel kéri és kitartóan, akkor meg is fogja kapni. Még akár ahhoz is kérhet segítséget, hogy maradjon kitartó ebben a kérésben.
Jn 21,20-25 ha azt akarom, hogy így maradjon amíg el nem jövök, mit törödől vele? Ez mit jelent?
Az apostolok mindegyike vértanúhalált halt, kivéve János apostolt. Sokan azt olvassák ki ebből a szövegből, hogy Jézus azt jövendölte meg ezzel a mondatával, hogy ő elkerüli a vértanúhalált. (Igaz, hogy őt is megkínozták, de nem halt bele azokba a szenvedésekbe, hanem egészen magas kort ért meg, amikor természetes halállal lépett át az örök életbe.) Még az őegyházban az a nézet is elterjedt, hogy János apostol nem is hal meg Jézus második eljöveteléig. Ezzel Jézus mintegy azt igazolta volna, hogy hamarosan el fog jönni. Az ősegyházban még sokáig élt ez a nézet, egyes utalásaiból még Szent Pálnál is erre következtethetünk. Ezért is került bele János evangéliumába - melyet nyilvánvalóan már nem ő toldott be -, hogy "Elterjedt ezért a testvérek között, hogy ez a tanítvány nem fog meghalni. Pedig Jézus nem azt mondta neki, ?Nem fog meghalni?, hanem ezt: ?Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?? (Jn 21,23) A legvalószínűbb az a következtetés, hogy miután Pétert személyes vallomásra vette rá Jézus, ezzel a mondatával arra utalt, hogy mindenkinek megvan a maga személyes sorsa, útja, Isten-kapcsolata. Jánosnak is meglesz a maga útja, Péternek nem azzal kell foglalkoznia. Sokkal inkább a saját útjával: "Te kövess engem!"
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Bevallom őszintén, sírva írom ezeket a sorokat. Szó szerint sírás közben. Bűntudatom van és ez az, ami elszomorít. Fiatal nő vagyok. Életem során nagyon sokszor estem az önkielégítés bűnébe. Jézushoz kb. másfél éve tértem vissza pár év elbizonytalanodás után. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzá és egyre jobban szerettem, azt hiszem lélekben újjászülettem. Nem vagyok bűntelen, de újjászülettem, ezt tudom. A korábbi bűneim egy részét szinte teljesen el tudtam hagyni és egyébként önkielégíteni is sokkal ritkábban szoktam. Ha azt mondanám, hogy havonta egyszer, azzal is sokat mondanék. A témával kapcsolatos kérdéseimet majd az üzenetem végén fogalmaznám meg mert szerintem úgy érthetőbb. Szóval néha, de elég ritkán önkielégítek. Volt már rá példa nem is egyszer, hogy sikerült ellenállnom a kísértésnek. Megjelent bennem a késztetés, de akkor arra gondoltam, hogy nem szabad és ellent tudtam állni a késztetésnek. Gyakran elindítottam a youtube-on valamilyen videót például arról, hogy Jézust hogy kísértette a Sátán és Jézus miket felelt neki és mit csinált. A Passió című film egyik jelenete volt az egyik, amikor azt a videót néztem, ahogy Jézus szenved a Getsemáni-kertben de közben a Sátán ott suttog neki, az olyan volt mint a saját kísértésem mert ez nálam is egy lassú esemény mint a filmben, folyamatosan, lassan kísért és amikor a filmben Jézus rátaposott a Sátán kígyójára, amit kieresztett hozzá, akkor ez valamiféle fizikai megkönnyebbülés volt nekem mintha eltaposta volna az én kígyómat is. Máskor egész egyszerűen csak Jézusra gondoltam, hogy én hogy szeretem őt és ha őt szeretem, akkor nem fogok bűnbe esni vagy legalábbis el akarom kerülni. Tudom, hogy az embernek bűnös természete van, de nekem a Jézus iránti szeretetem azt is jelenti, hogy hozzá hasonló akarok lenni és nem akarok olyat tenni amit ő nem akarna. Volt, hogy arra gondoltam a kísértés közben hogy Jézus fontosabb nekem mint a saját önző élvezeteim. Lehet másnak más segít ilyenkor, nekem ez. Valamikor tehát ellent tudok állni a kísértésnek. De olyan is volt már, hogy először sikerült ellenállni, akkor is arra gondoltam, amit írtam, hogy Jézust szeretem és ez fontosabb az élvezeteknél, de aztán valahogy nem múlt el a késztetés és utána nem sikerült ellenállni. Mármint ez pár órán belül történt. Az egyik kérdésem az lenne, hogy Ön szerint ez természetes-e, hogy néha vannak kísértéseim? Kedves Lelkiatya, Ön szerint mennyire áll jól a szénám ezzel a bűnnel kapcsolatban? Fejlődőképes vagyok ha szabad ezt így kérdeznem? Jézus látja minden kísértésemet, minden gondolatomat, akkor is amikor sikerül ellenállnom és azt is mikor bűntudatom van? Vajon fejlődhetek még tovább úgy, hogy teljesen el tudjam kerülni ezt a bűnt? Vagy ez a maximum amire eddig eljutottam? Lenne még ezen kívül más kérdésem is. A gonosz azt kísérti inkább, aki hajlamosabb ellenkezni vele és Istenhez közelebb van mert ő van közelebb ahhoz, amit a Sátán nem akar tehát ahhoz, hogy üdvözöljön, Istenhez közel legyen, imádkozzon tehát azt akarja a Sátán főleg eltávolítani Istentől, mert aki nem hisz, annak mindegy, vagy éppen fordítva tehát aki hisz, azt inkább nem kísérti és minél erősebben hisz, annál kevésbé kísérti? Igazából én komolyan írtam, hogy engem a Jézus iránti szeretet tart távol a bűneimtől és amikor mégis bűnbe kerülök, akkor meg az iránti érzett szeretet a bűntudat oka. Valahogy nem arra gondolok, hogy azért nem kell rosszat tennem, hogy üdvözüljek és nekem majd a mennyben milyen jó legyen hanem Jézus iránti szeretetből. Ez tényleg így van. Mint írtam, régen sokkal gyakrabban estem ebbe a bűnbe de akkor nem voltam közel Istenhez. Mióta közel kerültem hozzá, azóta is vannak kísértések és valami olyan ez mintha Jézus iránt elköteleztem volna magam, például ő lenne a férjem és a Sátán, a gonosz meg csábítgat, megközelít és arra késztet, hogy felejtsem el a férjem egy kis örömért, csaljam meg. Félreértés ne essék ezt valahogy szimbolikusan értem, ez egy hasonlat akart lenni. Olyan nekem a kísértés meg ez az egész ellenállás-bűn-ellenállás-bűn és kísértések folyamata mint amikor egy nőnek van egy férje (vagy férfinak felesége) és valaki állandóan csábítgatja, kihívó vele, mézes-mázos vele, hogy pár óra miatt néha-néha tegye félre a a házastársa iránti érzéseit vagy aztán akár hagyja is el. Isten vajon mit gondol rólam egy ilyen helyzetben, amikor próbálok ellenállni a kísértésnek és egy ideig sikerül, de aztán mégsem? És amikor bűntudatomban sírok? Nem megjátszásból hanem őszintén, ezt hozza ki belőlem. Ez nem szégyen Isten előtt, hogy én ilyen érzelmes vagyok? Imádságokban is sírtam már el magam mikor nagyon betöltötte a szívem a Jézus iránti szeretet. Az mitől függhet, hogy mikor sikerül és mikor nem sikerül ellenállnom a kísértésnek? Esetleg ha kísértve érzem magam, akkor szabad-e olyat tenni, hogy úgy tenni mintha megszólítanám a gonoszt, a Sátánt vagy megszemélyesítve a bűnömet azt mondani neki (mintha itt lenne), hogy "menj tőlem" vagy " ne kísérts engem"? Elnézést kérek a sok kérdés miatt. Még egy kérdésem lenne. Azt szeretném kérdezni, hogy esetleg az álmok milyen kapcsolatban állhatnak mindezzel, ugyanis többször volt olyan álmom, amelyről utólag azt gondoltam, talán előrevetítette a bűneimet, bűntudatomat vagy esetleg figyelmeztetés akart lenni Istentől. Többször jelent meg az álmaimban a kígyó például, ami többnyire a bűn szimbóluma. Többek között arról álmodtam, hogy hirtelen kígyót találtam és nagyon féltem tőle vagy elmenekültem előle de jött utánam és elfutottam előle. Olyan álmom is volt, melyben ültem vagy feküdtem valahol (már nem tudom pontosan) és egy nő tulajdonképpen rám mászott kicsit amolyan erotikusan (én is nő vagyok de nincs kapcsolatom nővel és nem is volt soha) és azt mondta csábító hangon, hogy felejtsem el Jézust. Én nem akarok mindennek jelentőséget tulajdonítani, nehogy félreértelmezzek bármit is, de esetleg ezek az álmok utalhattak a későbbi kísértéseimre? Isten figyelmeztetése lett volna vagy az én tudat alatti félelmem a bűntől? Sok kérdést tettem fel, de sok minden megvilágosodna nekem ha tudnám ezekre a választ.
Egyrészt köszönöm Önnek, hogy részletesen írt a küzdelmeiről, a kísértővel való viaskodásairól, a próbálkozásairól. Ugyanis mások számára is tanulságul szolgálhatnak. Mások is szenvednek hasonló módon, s azt, amiket Ön leírt, akár jó tanácsként is vehetik. Ugyanis a kísértéssel kapcsolatban a legjobb ellenszer a Jézus iránti szeretet fölindítása, annak fölidézése, arra való hivatkozás. Igen, Jézus szeretete miatt kell kerülnünk a bűnöket, nem pedig a büntetéstől, kárhozattól való félelem miatt. Mindez nagyon rendjén van. Teljesen jó az a merész kép is, hogy az erotikus bűn a házasságtöréshez hasonlít, hiszen aki Jézust szereti, az épp e szeretet miatt nem akarja Jézust arcul köpni, kijátszani, szeretetével visszaélni néhány percnyi testi örömért. Tehát a küzdelmeiről ír, hogy nem adja föl, szeretne ebben fejlődni. Hogyne állna Ön előtt csodálatos fejlődési lehetőség! Szemlátomást az Úr nem egy pillanat alatt vette el Öntől ezt a bűnt, hanem meghagyta a vele való küszködést továbbra is. Eszébe juttatom Szent Antal remete példáját, aki a gonosz lelkekkel való hosszú és fáradságos küzdelem után végre nagy megkönnyebülést élt át, kiderült fölötte az ég és meglátta az Urat. Ez hatalmas vigasztalásul szolgált neki, mégis gyötrelmes fáradságában azt mondta: "Hol voltál, miért nem segítettél?" Erre az Úr meglepő, máig érvényes, sokunk számára tanulságos választ adott: "Gyönyörködtem a küzdelmedben." A küzdésünkkel, a küzdelemben való kitartásunkkal mutathatjuk meg a szeretetünket Istennek. S ezt bizony, nagyon nagyra értékeli az Úr. Igen, ő látja minden gondolatunkat. Nálunk jobban tudja, hogy mennyire vagyunk felelősek egy-egy bukásban, hamarabb talál mentséget a számunkra, mint mi magunk tennénk. Azt mondom Önnek, örüljön, hogy ilyen érzelmes módon tudja megélni Jézus iránti szeretetét. Ez éltesse továbbra is a hitét, vele való kapcsolatát! Az sem rossz, amikor nyíltan szembeszáll a kísértővel és haragjában, elszántságában azt mondja neki: "Távozz tőlem!" Tegye hozzá, hogy "Jézus nevében"! Vagyis ne a saját erejéből akarjon vele pimasz lenni, hanem abban a meggyőződésében, hogy Ön mellett ott áll az Úr, akinek végtelenül nagyobb hatalma van, mint a támadó gonosznak. Az álmoknak azonban ne akarjon túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Azok inkább a psziché jelenségei. Minthogy ébren is viaskodik ilyen erőkkel, ezek a gondolatok tovább szövődnek az álmaiban is, és sokkal gátlástalanabbul törnek elő. Aki ébren ellenáll, az álmában is jobban ellen tud állni, hisz azokat éli meg álmában, amit ébren is. Aki kacérkodik ezekkel a bűnökkel, annak álmában is jobban előjönnek ezek a dolgok, képek. De tény, hogy a szentségre törekvő ember életében is megtörténnek álmában olyan dolgok, melyek a tudatalatti vágyakat hozzák elő. Ezek miatt nem kell lelkiismeretfurdalásnak lenni, ezeket nem kell meggyónni. Az álmokban elkövetett tettekért erkölcsi értelemben nem vagyunk felelősek. Közvetve igen, de legalábbis nem tekinthető bűnnek, ami ott történik. További áldásos küzdelmet! Adjon hálát Istennek, hogy így meg tudja élni az iránta való szeretetét!
Kedves Lelkiatya! Hogyan kell értelmezni az alábbi igét? "És valahányszor megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, fogta Dávid a lantot, és pengette kezével. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, és a rossz szellem eltávozott tőle." (1Sám 16,23) Paul Beauchamp írja A zsoltárok világa című könyvében, hogy "hangsúlyozzuk, a történet világossága kedvéért, hogy a rossz szellem igenis Istentől való. E felfogáson megütközünk ugyan, ám az adott kor gondolatvilágában ez azt jelenti, hogy a rossz oka minden lehetséges magyarázatnál mélyebben rejlik." Igazából kicsit tartók attól, hogy a Szentlélek elleni bűnt követek el, hiszen ott mintha arról lenne szó, hogy összekeverik Isten Lelkét az ördöggel. Szóval nem igazán értem ezt az egészet, csak nyugtalanít, hogy esetleg összekeverem Istent valami gonosszal.
Szentlélek elleni bűnt véletlenül nem lehet elkövetni. Az nem más, mint megátalkodottság, Isten irgalmával való szembeszállás. Szóval, ha netán összekeverné a Lélek munkáját valami gonosz erő munkájával, az súlyos melléfogás ugyan, de semmiképpen sem Szentlélek elleni bűn. Akiben pedig őszinte jóra törekvés él, az nem marad meg hosszú időre ilyen tévedésben. Hallottam már olyat, hogy valaki lepaktált valami gonosz szellemmel abban a tudatban, hogy ő Isten Lelkével működik együtt. Csakhogy az ilyen esetekben is súlyos emberi vétségek is keverednek, mint például hiúság, hazugság, makacsság, gőg. De még ezekben az esetekben is Isten küld bőséges jelzést, ha valaki rossz útra tévedt. Szóval aggódni egyáltalán nem kell. Ami pedig az idézett szentírási szakaszt illeti, ott egészen másról van szó. Az ószövetség világában még mindent a láthatatlan szellemi erőkkel magyaráztak. Az itt említett esetben könnyen lehet, hogy egyfajta depressziós hajlamról van szó Saulnál, melyet egy tiszta lelkű ifjú zenész a muzsikájával, esetleg énekével erősen csillapítani tud. Ma is ismerünk ilyen, s hasonló helyzeteket. De nem mondanánk sem a depresszív hajlamot gonosz léleknek, sem a gyógyító muzsikaszót jó léleknek. Ma is ismert jelenségről lehet szó, amelyet ma másként magyarázunk. Ennek a szentírtási szakasznak egészen bizonyosan nincsen olyan tanítása, mely a láthatatlan lelkekről adna eligazítást.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Honnan tudhatom, hogy valóban a szívemben vagyok Istennel? Tudom, hogy félreismerhetettem a békéjéről, de mégis olykor azt hiszem, olykor csak egy régebbi emléket idézek föl hogy vigasztalódjék a lelkem Isten hiányában. Elég nagy a képzelőerőm és a megkülönböztetés a valóság és a képzeletem között talán ezért is nehéz. Lehet magamat is megtévesztem vagy valóban az Úr jelenik meg, de már nem merem elhinni, hogy valóban ? az. Kérem segítsen! Zsóka
Kedves Zsóka! Nemigen kell azt vizsgálgatni, hogy vajon a szívemben vagyok-e Istennel vagy sem. Ez félrevezető kutakodás. Azt tanácsolom, alapvetően ne higgyen az elbizonytalanító gondolatnak, hogy netán magát is megtéveszti és nem is az Úr jelenik meg abban a békében, amit imája közben vagy után talál. Ne az érzést vizsgálja, hanem az érkező igazságokat. Amivel imája vagy szentírásolvasás közben találkozik, az hosszú távon igazolja, hogy Istennel együtt lépked-e vagy sem. Ha gondolatai találkoznak az egyház tanításával, ha lelkiatyja, gyóntatója jóváhagyja, helyesli ezeket a gondolatokat, akkor vélhetően jó úton jár, nem kell különösebben vizsgálódnia. Bízzon Isten vezetésében, aki nem hagyja Önt, aki alapvetően feléje törekszik, hogy hosszú távon tévúton tévelyegjen.
Tisztelt Lelkiatya! Az utóbbi időben nyomaszt, hogy a másokhoz fűződő viszonyom. Azért írok ezzel kapcsolatban, mert sajnos már napi szinten kihat ez a hangulatomra. Az emberekkel kapcsolatban az a gond, hogy nagyon gyakran van késztetésem arra, hogy megfeleljek nekik, de nem is ez a legjobb kifejezés hanem inkább úgy mondom, hogy nagyon gyakran vágyok az elismerésükre és úgy érzem, hogy be kell bizonyítanom, hogy elég jó vagyok. Én úgy vélem, hogy ebben a környezetemnek is szerepe van. Gyerekkoromban édesanyám gyakran mondogatta, hogy ha X.Y. gyereke ilyen jó valamiben, akkor én legyek még jobb. Amikor valami nem ment nekem, akkor csalódott volt, de azért biztosított róla, hogy ez nem baj. Egyébként nagyon szeret engem de volt egy ilyen szokása. A párkapcsolatom úgy kapcsolódik ahhoz, amit felvázoltam a levél elején, hogy bár a párom kiemelte a pozitív tulajdonságaimat, nagyon büszke volt rám mikor elértem valamit, sokszor megtett értem olyan dolgokat is amiket nem tenne meg akárki és átsegített nehézségeken, de volt egy időszak amikor azt éreztem, hogy hozzá sem vagyok elég jó. Tele van olyan ismerősökkel, barátokkal, akik vagy PhD-n vannak/voltak vagy egyetemi oktatók és ezért úgy éreztem bizonyítanom kell, hogy illek hozzá. Akkor még csak egyetemista voltam mikor összejöttünk. Ez már 4-5 éve volt. Nem tartott butának, épp ellenkezőleg, de azt hittem ettől függ, hogy fontos vagyok-e neki. Ha hangoztatta, hogy milyen okos vagyok, akkor is így éreztem, de ha nem dicsérgetett, akkor is. Azóta szépen haladtam előre az életemben, az egyetemen, tanulmányaimban szóval büszke lehetek magamra sokak szerint de azért nem csak miatta csináltam hanem mindig is szorgalmas voltam. Az egyetemi oktatók kedvesek voltak alapvetően, de ha egy vizsgán rosszabbul teljesítettem, akkor volt rá példa, hogy elpityeregtem magam vagy ha fontos vizsga volt (záróvizsga) és rosszabbul teljesítettem mint ahogy szoktam valami okból akkor a vizsgáztató tanárok közül volt, aki megjegyezte, hogy tőlem jobbat vártak. Mintha nekem kötelességem lenne mindenhol mindig jól teljesíteni.Egy bizonyos oktatóra, akinél a szakdolgozatomat is írtam többek között, egy idő után az lett a jellemző, hogy ha jól dolgoztam vagy valamiben eredményt értem el, akkor nem nagyon fejezte ki, hogy értékeli de mikor meg dolgoztam, teljesítettem, akkor olyan érzésem lett azok miatt amiket mondott, hogy sose elég amit csinálok. Ha sok félévet szorgosan végigtanultam és volt egy félév, amikor leeresztettem, akkor jöttek a kritikák és nem úgy, hogy egy alkalommal, hanem többször is elmondta, hogy következő félévben tessék jobban teljesíteni. Ez főleg azért is zavaró mert a tanszéken ahol tanulok, ott nagyon kevés az olyan szorgalmas ember mint én. Nekem volt/van a legtöbb versenyeredményem, nyelvvizsgám, tehetséggondozó programban vettem részt szóval felmerült bennem a kérdés, hogy ha valaki amúgy jól teljesít, akkor miért nem lehet a jó dolgokat meglátni benne és értékelni azt az 1-2 kiemelkedő hallgatót (akik közé tartoztam) és örülni, hogy legalább ők csinálnak valamit a kritizálás helyett. Az egyetemen mint említettem egy tehetséggondozó programban is részt vettem, ennek során lehetőség volt kutatómunkát végezni, tudományos dolgozatot írni. Ezt a dolgozatomat és a szakdolgozatomat is annál a tanárnál írtam, akiről beszéltem már a levélben. Egyik alkalommal bizonyos megfogalmazásokat kijavított a szövegemben, melyek szerinte azért nem megfelelőek, mert gyerekes fontoskodásra utal és nem kell úgy tenni mintha feltaláltam volna a spanyolviaszt hiszen a témáról már sokan sokat írtak. Ezt azért mert többször írtam olyat, hogy "véleményem szerint" vagy "meglátásom szerint". Még ha nem is értett ezzel egyet és tényleg nem volt jó, megfogalmazhatta volna úgy, hogy ne legyen sértő. Utána azt írta, hogy reméli nem bántott meg ezzel. Persze ha meg valamikor azt mondom a sok felsorolt és fel nem sorolt kritika után, hogy megcsináltam, de úgyis rossz lesz, akkor azt mondja, hogy ő nem ezt akarta nekem sugallani, csak jót akar. Lehet későn tud el a tudatáig, hogy mennyire nyersen tud fogalmazni. Ez csak egy példa volt mert volt máskor is hasonló de nem akarom leírni mindet mert így is túl sokat írok. A külsőmre persze ugyanez vonatkozik. Nem tehetek róla, de mikor látom az ismerőseim egy részét, hogy milyen tökéletes arcuk és alakjuk van és nyugodtan feltehetnek bármilyen képet a netre magukról mert mindegyiken jól néznek ki, akkor azt gondolom, hogy én a külsőm miatt kevésbé vagyok érdekes és elégedetlen vagyok magammal. Pedig az eszemmel felfogom, hogy ez kifejezetten rossz ami ma megy, hogy az számít egyeseknek, hogy kiről milyen képek vannak a közösségi oldalon, milyen tökéletes pózokban, tökéletes ruhákban, tökéletes helyeken de amint látható, mégis rossz érzéseim vannak ezektől. Főleg hogy látom a gyakorlatban is, hogy ez így működik. Az egyik egyetemi kurzusunkat (egy másik tanszéken) egy fiatal PhD-s tartotta, akit a többség nem szeretett. Én láttam benne a kedvességet is de az udvariatlan viselkedését is szóval felemás véleményem volt róla. Látszott viszont, én észrevettem, hogy az egyik csoporttársammal sokkal kedvesebb és máshogy, közvetlenebbül bánik vele mint a többi hallgatóval és biztos azért mert tetszett neki. Nem volt semmi köztük, azt tudom de vele más volt. Nyilván a lánynak jó véleménye volt a pasiról, semmi rosszat nem tudott róla mondani, nem mondtam ki, de gondoltam magamban "Veled persze, hogy más volt hiszen tetszettél neki." Ez is egy példája annak, hogy néha meg vannak különböztetve az emberek az alapján, hogy hogy néznek ki. Meg amikor ismerőseimről áradoznak nekem, hogy X.Y milyen gyönyörű, ezzel azt sugallják, hogy de én meg nem nézek ki jól. Egy rokonom egyszer azt mondta, sminkelhetném magam és öltözhetnék kihívóbban és akkor még jobban néznék ki mint most. Ma már azokat a nőket értékelik aki kihívó vagy legalább ki van sminkelve. Én nem vagyok smink nélkül csúnya, lehet jól állna a smink de engem észre sem szoktak venni. Ritkán mondják azt is, hogy szép lennék, pedig bocsánat, hogy ezt mondom, de valaki sokkal rosszabbul néz ki nálam és nekik meg igen. Azt is észrevettem, hogy azokat fogadják el igazán akik mindig mosolyognak, olyan mézes-mázosan beszélnek, olyan könnyedén. Ha én nem mosolygok folyton vagy nem vagyok mézes-mázos, csak kicsit távolságtartóbb de természetes, akkor én már nem vagyok olyan érdekes. Pedig én is tudok beszélgetni másokkal, csak ha nem vagyok olyan mint amiket leírtam ott, akkor sokakat nem érdeklek. Valójában lehet én lennék a segítőkészebb, emberségesebb, kevésbé önző, csak ez nem derül ki mert mindenki a felszínt látja és valahogy eléggé a mézes-mázos emberek varázsa alá kerülnek. Ez is csak arra egy példa, hogy az embernek valamilyennek kell lennie ahhoz, hogy fontos legyen másoknak. Ez nagyon szépen látszott az egyetemen például, pedig az ember azt hinné, ott már ez nem így működik. Tisztában vagyok vele, hogy túl sok mindent írtam le és sajnálom, hogy ilyen hosszú lett, csak azt akartam kihozni ebből, hogy milyen sokszor tapasztaltam meg azt, amit írtam, hogy mindig valamilyennek kell lenni. A fenti tapasztalatok és a többi is valahogy megmaradt bennem és az lehet, hogy megbocsátottam mindent mindenkinek, de attól még emlékszem rá. Egyébként is olyan világban élünk ami teljesen így működik. Csak sokan nem veszik észre. Az utóbbi időben minden nap azzal az érzéssel kelek fel, hogy elég jó vagyok-e, milyen legyek, miért vagyok nem jó, milyen elvárásoknak kell megfelelni. Ha valamit csinálok, valami feladatom van, valami tanulós dolog, akkor is ezzel a szájízzel csinálom és már előre félek. És igen, tudom, hogy el kell engedni ezt az egész témát és nem kell megfelelni, de a tapasztalatok, sértések beivódnak az emberbe és a külsővel kapcsolatban aztán főleg igaz, hogy az egész társadalom ilyen szinte. Az embernek pedig valahogy a társadalom többi tagjával kell együtt lenni.
Hosszú leírásában nem utalt seholsem az Istennel való kapcsolatára. Márpedig ez a legfontosabb. Aki Isten nélkül él, az elveszett. (Ezt pontosíthatnám, de most nem erről az egyébként fontos tételről akarok most Önnek írni.) Szóval akkor fogja tudni elviselni és jól helyretenni az emberektől érkező hatásokat, ha megvan Önben a belső kapaszkodó az egyetlen állandó és biztos ponthoz, Istenhöz. Ezért most ez a legfontosabb tanácsom, hogy Istennel beszélje meg ezt a kérdést. Ugyanis egyedül neki kell megfelelnie, aki ugyanakkor a legeslegmegértőbb a világon. Szóval jó helyzetben vagyunk, mert valójában Isten szeretete tart meg minket, senki és semmi más. Továbbá, ebből fakadóan, ahol szeretetet talál, ott is Isten van jelen. Ezért gyógyító minden körülmények között a szeretet. Beszélt a párjáról. Föltételezem, hogy ő is szereti Önt. Talán ő a második személy, akivel ezt a kérdéskört érdemes átbeszélnie. Ha szereti Önt, úgy ahogy van, külső és belső tulajdonságaival, akkor minden más megfelelési törekvés eltörpülhet mellette, sőt, szinte bántó feléje. Említette még az édesanyját. Néha a szülők valóban túlságosan beléplántálják a gyermekükbe a megfelelési törekvést, de azért nem kell azt gondolni, hogy ez betegítő hatás. Nem túl jó, ez igaz, a társadalmunknak gyógyulnia kellene ebből a lebutított szemléletből. De az édesanyja is szereti Önt, úgy, ahogy van - föltételezem. Vele is beszélgessen el nyíltan erről a kérdéskörről. Azért említem ezeket a személyeket, vagy ha még van nagyon jó barátnője, akkor ővele is, mert ezt a terhet nagyon nehéz egyedül hordozni. Soraiból arra következtetek, hogy nemigen szokott erről őszintén, nyíltan beszélni. Egy-egy kifakadás során talán igen - bár biztosan arra is vigyáz, hogy ne nagyon legyen ilyen! - de nem kimerítően, hosszan, őszintén. Ugyanis nincs itt semmi súlyos gond. Ön az átlagnál érzékenyebb személyiség, és jelen életállapotában ez ebben fejeződik ki, hogy túl erős a megfelelési kényszer. Ettől mindenképp szabadulnia kell, mert ez valóban nem vezet sehova. Ezekkel az említett őszinte beszélgetésekkel segíthet rajta. Ugyanakkor az érzékeny lelkület nagy kincs is, adjon hálát érte Istennek. A legfőbb, tehát, hogy az Úristennel beszélje át mindezt.
DJK! Tisztelt Lelkiatya! Tanácsát szeretném kérni, hogyan tudok kizárólag a Gondviselésre hagyatkozni, hogyan erősíthetem a benne való bizalmat? Nagy szükségem van rá (főként a munkában is), mert sokszor eluralkodik rajtam a kétségbeesés, a félelem, ami nagyon bénító, lehúzó. Hogyan tudok ebből az állapotból felemelkedni? A mindennapi ima mellett időnként meditációt is hallgatok, tegnap viszont elgondolkodtatott az a bibliai mondat, hogy "Meddig sántikáltok kétfelé? Ha a Úr az Isten, kövessétek őt, ha Baál, kövessétek azt." Az ima a legmegfelelőbb módja, hogy Istenhez kapcsolódjak? Hálás lennék imájáért és válaszáért. Isten bőséges kegyelme kísérje szolgálatában továbbra is!
Igen, kétségtelenül az ima a legjobb módja, hogy erősítse a kapcsolatát Istennel. Ehhöz még érdemes hozzátenni, hogy a mások szolgálata is ebbe az irányba visz, de csak akkor, ha megvan vele együtt az imakapcsolat is! Hogy kizárólag a Gondviselésre hagyatkozzék, ez talán nem elérhető itt, a földön. Mindig marad bennünk földhöz húzó erő, hitben való bizonytalanság. Ezt itt még nem lehet tökéletessé tenni. Ezt el kell fogadni. Ugyanakkor teljesen jogos a törekvése, hogy szeretne jobban Istenre hagyatkozni. Ebben a napi hálaadás és dicsőítés segíthet még. Ritkábban szoktunk így imádkozni, holott ennek van a legnagyobb ereje. Ezt tudom még tanácsolni Önnek. S természetesen, mint kérte, én is imádkozom Önért.
Kedves Lelkiatya! Középkorú pedagógus vagyok.Nagyon szeretném a nyári szünetben hasznossá tenni magam: gyerekvigyázás, vagy idősekkel való foglalkozás (nem ápolás, gondozás). DE sajnos, eddig akárhány atyánál jeleztem, süket fülekre találtam. Nem hiszem, hogy ne lenne igény rá. Tudna-e segíteni, hogyan és hol találjunk egymásra, akiknek meg pont ilyen segítségre lenne szüksége? Mert nekem meg arra lenne szükségem, hogy ne érezzem feleslegesnek magam.
Közzéteszem az Ön fölvetését, hátha segít a két oldalnak egymásra találnia. Ha jól sejtem, Nyíregyházán vagy a környékén tudna vállalni segítséget. Ha ez Debrecenre is vonatkozik, akkor írjon bátran a debreceni hivatal munkatársának: viktoriavadasz85@gmail.com
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Fülöp atyát lehet többször is szürke meg kék reverendában látni. Van ennek bármi szimbolikus jelentése, vagy csupán praktikum? Bármely pap hordhat hasonlóakat, vagy csak püspök, vagy szerzetes? Jól tudom, hogy az övet csak szerzetesek vehetik fel? Köszönöm válaszát!
Azt hiszem, ezeknek a színeknek nincs jelentősége. Nálunk ritkább, tőlünk keletebbre gyakoribb a különböző színű reverendák használata. A szerzeteseknél inkább csak fekete, és a világban élő papoknál láttam több színűt. Az öv azonban valóban csakis szerzetesi viselet.
    ... 5 6 7 8 9 
10
  11 12 13 14 15 ...