Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenegy meg három? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Főtisztelendő Atya! Kérem, írja le, mit jelent "àgytól-asztaltól" elválni. Természetesen úgy, hogy nem hűtlenség miatt, hanem, amikor az egyik házasfél már a szeretet legkisebb jelét sem mutatja, sőt folyamatosan bántja, alázza, sértegeti a másikat, ami elviselhetetlenné válik. Válaszát nagyon köszönöm!
A régebbi gyakorlat szerint még ahhoz is papi (sőt, püspöki) feloldás kellett, hogy valamely házaspárt ágytól-asztaltól elválaszthassanak. Ugyanis a házastársaknak kötelességük egymás mellett kitartaniok, hiszen erre tettek hűségesküt. Ám ha valami súlyosan zavaró tényező miatt mégis képtelenek egy fedél alatt élni, akkor az egyház feloldozást adhat e kötelék alól. Ezt jelenti az "ágytól-asztaltól elválasztás". Nem válnak szabadállapotúakká, de nem is kötelesek együtt élni. Ma már ebben kevésbé szigorú az egyház. Egyszerűen lelkiismereti döntés alapján lehet külön élni - már csak azért is, mert az ilyen külön élésnek egyébként számtalan egyéb oka lehet, pl. külföldi munkahely. Ez nem jelent válást. Nem jelent bűnt sem, ha kellően indokolt. Ezért ma is jó, ha erre a döntésre áldást kérünk, hogy a pap - akárcsak a külső szemlélő nagyobb rálátásával - hagyja jóvá vagy esetleg tanácsoljon más megoldást. Persze, hozzá kell tenni, hogy ez az út valójában menekülés. Van, amikor nincs más mód, de az tény, hogy nem ez a legjobb. Érdemes megpróbálni föltárni, hogy vajon mi okozza a házastársnak ezt a durva, szeretetlen magatartását. Ha megtalálták az okot, akkor talán segíteni is lehet rajta. Hiszen kell, hogy legyen oka ennek a torz viselkedésnek. De nem akarom a lelkiismeretét túlzottan terhelni: van, amikor valóban nincs más megoldás, mint a szétköltözés. Az említett jogi megoldás is arra utal, hogy ezt az Egyház is elismeri és próbál ebben is támogatást nyújtani. Ha tehát ezt választja, továbbra is részesülhet a szentségekben.
Dicsőség Jézus Krisztus kedves lelki atya én egy görög katolikus kántor vagyok el kezdtem gyakorolni a tropárt ,kontak gyakorlatot a karácsony idő szakra , én januárban lesz 5 éve kántor a szentatyak vasnapi énekel kezdtem de csak a tropárt és a konták elég jól sikerült gyakorlatok de van egy hiba: utolsó konták 1 hangon van és előtte 6 hang van nekem ez nehéz kell gondolkogyak az 1 hangon hogy jól jön ki de valahogy nem sikerül , és én ki találtam hogy nem 1 hangon fogom be fejezni hanem ugyan azt szöveget fogom énekelni hanem 6 hangon , én ezt így látom jó az én részemről , kérdés következő lesz nekem ebből problémám mert tavaly ki hagytam ez 1 hangot (engem úgy is meg véd a balazsfavi érsekség) remélem nem baj hogy így fogom csinálni énkelést előre köszönöm a választ
Bevallom, nem egészen értem pontosan az Ön által kitalált megoldást. Ha csak gondolatban alakítja át a dallamot, hogy jobban megtalálja a következő hang kezdését, akkor ez jó megoldás lehet. De ha így is énekli, azt semmiképp sem javaslom. Nincs jogunk változtatni a dallamon, azt hűségesen követnünk kell. Sokat kell gyakorolni, hogy elsajátítsuk a hangváltás nem könnyű feladatát. Itt nem a püspökség vagy érsekség védelméről van szó, hanem a liturgiánk tiszteleben tartásáról. Annak szabályozásában olyan mély összefüggések vannak, amiket mi nem is látunk át. Nem szabad kontár módon hozzányúlni, változtatni rajta.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy honnan tudhatom, hogy egy párbeszéd során vétkeztem-e, illetve a frusztráció mikor számít bűnnek. Édesanyámnak nemrég volt egy kisebb műtéte. Ma segítettem neki átkötni a sebeit és egyébként egész nap teljesen türelmes voltam és a kötözésnél is, meg amit tudok szívesen segítek, de egyetlen pillanatra frusztrált lettem, szerintem azért mert kezdtem már fáradni. Rossz szavakat nem mondtam, csak kicsit türelmetlenebbül beszéltem hozzá akkor. Ez csak egy mondat volt. Utána összeszedtem ismét a nyugalmam és utána ugyanolyan türelmes voltam, mint eddig. Mivel zavart a dolog, mondtam neki, hogy sajnálom, de azt mondja, nem sértettem meg, inkább ő maga volt türelmetlen. Vétkeztem vagy nem? Honnan lehet tudni most és máskor? Amikor 2 ember már aznap kibékül, az nem bűn, de amikor sokáig húzódik a haragvás, az igen? Ha igazából a türelmetlenség nem akadályozta meg utána a jó kapcsolatot, ugyanúgy segítettem édesanyámnak, csak egy pillanatig tartott és nem volt rossz hatása, akkor nem bűn? De ha megsértettem volna vele és nem segítettem volna neki, vagy ezek egyike, akkor bűn lenne? Honnan lehet tudni ezt? Hálás lennék a válaszáért.
Az imént válaszoltam valakinek hasonló kérdésére. Mindaz, amiből hiányzik a szeretet - akárcsak kicsiny mértékben is! - az bűn. De bajos volna ezeket a gyónásban fölsorolni. Nem oda valók. Rengeteg ilyen napi bűnünk van, amelyek arra késztetnek minket, hogy bűnbánatban éljünk. A bűnt nem csak a következményei minősítik. Az a fontos, ami a lelkemben játszódik le. Törekedni kell a minél nagyobb szeretetre, s amikor arról lemaradok, elmulasztom, elvétem, annak fölismerése késztessen bűnbánatra és törekvésre, hogy Krisztusnak még jobb tanítványa legyek!
Kedves Lelkiatya! Mit szól ahhoz, hogy az egyik görögkatolikus pap hétköznapokon és hétköznapra eső ünnepeken - ide értve karácsony és húsvét 3. napját, szent Miklós ünnepét...stb - nem végez Szent Liturgiát sem a templomában, pedig oda van kinevezve. A Szent Liturgiát is csak vasárnap és munkaszüneti napra eső ünnepnap végez. Más szertartás soha sincs, pl Előre Megszentelt Áldozati Liturgia, Vecsernye, Utrenye...stb. Igaz, hogy van más feladata, lelki vezetője egy nagy görögkatolikus iskolának. Annyira liberális szemléletű, hogy szerinte egy egyházi iskolába járó diáknak elég évente kétszer Szent Liturgián részt venni. Szerintem ez annyira liberális gondolkodás, hogy lelkileg tönkre teszi a jövő nemzedéket, az Egyházat.
Egyetértek Önnel. Reménykedem, hogy nincs is ilyen. Ha mégis, akkor nagyon kell érte imádkozni, hogy ne legyen ilyen önfejű, hanem kövesse a püspökének az útmutatását.
Kedves Lelkiatya! Mi a véleménye Dr Dávid R Hawkins/ Elengedés. c könyvéről?.. Válaszát előre is köszönöm!
A könyvet nem olvastam, de annak alapján, amit a válasz érdekében sikerült elérnem róla, a következő vélemény fogalmazódott meg bennem. Nyilván nagyon sok igazság található ebben az írásban - és minden bizonnyal a szerző többi írásában is. Érdekes összefüggésekre mutat rá. Ezeket szívesen állítja be úgy, mint rendkívüli fölfedezések, hogy ezáltal jobban hasson, jobban fölhívja magára a figyelmet. Ezzel együtt is nem javaslom az ebben leírtak követését, hacsak nem olyan személynek, aki jó el tudja különíteni az értékes gondolatokat a szecskától. Merthogy sok ilyen is van benne. Alapvető hibája, hogy egyfajta önmegváltást kínál. Technikát, amellyel megoldhatjuk életünk sok nehézségét, főként a szenvedéseket tudjuk jól vagy jobban kezelni. Téves fölfogás azt gondolni, hogy bármilyen technikával ezeket ki tudjuk küszöbölni. Hamis illúzió azt kelteni, hogy ezek a kezünkben vannak. Van, ami igen - ezért mondom, hogy van igazság abban, amit a szerző leír - de nagyon sok van, amelyek nálunk erősebb elemek, s amelyektől csakis Krisztussal tudunk fölülkerekedni. Nem találtam hiteles utalást Krisztusra ezekben az írásokban. Ezért nem javaslom ennek és az ilyen jellegű könyveknek az olvasását, mert a féligazságokkal félrevezetik az olvasót.
Kedves Lelkiatya! Előre is elnézését kérem, ha esetleg már feltettem Önnek ezt a kérdést. Már egy ideje foglalkoztat, de őszintén szólva nem vagyok biztos abban, hogy már meg is kérdeztem vagy csak akartam. A kérdésem az lenne, hogy mi a bűn, ez lenne a kiindulópont, de valójában mégsem ez lenne a kérdésem, mert erre a kérdésre már találtam választ a korábbi válaszai között, mert rákerestem. Akkor Ön ezt írta a kérdezőnek Papp Miklós atya válasza alapján: "A bűnt újszövetségi szemléletben úgy definiálhatjuk: szeretetlenség. Amikor nem jól szeretünk, vagy nem jóra irányul a szeretetünk. Mivel az Eucharisztia a szeretet szentsége, valóban súlyos szeretetlenséggel (azaz súlyos bűnnel) nem járulhatunk szentáldozáshoz. Az Egyház tanítása szerint kétféle bűn van: az enyhe és a halálos. Az enyhével lehet haladni, bár sérti a szeretetet, de nem rombolja le. Ilyenek lehetnek pl. kósza bűnös gondolatok, kisebb pontatlanság, rossz szóhasználat, az indulatok enyhe kitörése, azaz kisebb rendetlenségek. " Mielőtt továbbmennék és rátérnék arra a kérdésemre, ami még homályos nekem, szeretném azt már most pontosítani, hogy a halálos bűnre most nem vonatkozik a kérdésem, mert annak a definíciója egyértelműbb és hogy őszinte legyek, engem az alapján amit eddig olvastam róla, általában nem is az érint. Szóval a bocsánatos bűn a fent leírtak szerint az lenne, ami sérti a szeretet, de nem rombolja le. Én magam elég sokat küzdök mindenféle definíciók mellett is azzal, hogy megértsem pontosan mi a bocsánatos bűn és minél előrébb jutok a lelkiéletemben, annál nehezebb. Amikor elhagytam a halálos bűneit, vagy mondjuk 98%-ban, csak hogy valahogy ezt kifejezzem, akkor már csak a bocsánatos bűnök foglalkoztattak igazán és azok közül is azok, amiket éppen elkövettem szóval ha valamely bocsánatos bűnöktől Isten kegyelme megtisztított, akkor azok helyett más dolgokra irányult a figyelmem, amikre meg azelőtt nem. Sokkal jobban odafigyelek már mindenre, amit teszek és mondok és fokozatosan arra is, amire addig nem. Ennek nagyon örülök és nagyon hálás vagyok Istennek, hogy számos bűnömtől megtisztított (önkielégítés, Isten nevének helytelen használata, veszekedés másokkal, mások szándékos megbántása, irigység, mise mulasztása, de lehet más is lenne, csak ami eszembe jutott), de ez a tisztulási és tanulási folyamat azért nehézséget is jelent nekem. Főleg azért, mert gyakran nem tudok különbséget tenni a "bocsánatos bűn" és a "nem tökéletes, nem krisztusi, de nem is bűn" között. Közben annyit szeretnék gyorsan egyértelműsíteni, hogy nem dicsekedni szeretnék mindezzel más olvasók vagy Lelkiatya előtt, csak azt írtam le, ami tényleg megtörtént. Hogy nem érzem magam méltónak erre a sok kegyelemre és néha nem is értem mi miért történik, az már egy másik kérdés. Az eredeti témára visszatérve, szóval nem mindig tudom megkülönböztetni, hogy amit tettem az egy bocsánatos bűn volt, ami sérti de nem rombolja teljesen a szeretetet vagy nem is volt bűn még ha nem is volt teljesen krisztusi. Bizonytalan számomra az is, hogy például az, ami igazából nem szándékos, az lehet-e bűn. Hogy az lehet bocsánatos bűn, de egész biztos nem halálos bűn, vagy az eleve nem is bűn. Nagyon szeretnék eljutni oda, hogy tényleg tudjam magamról, hogy vétkeztem egy adott helyzetben vagy nem. Néhány példát szeretnék leírni, mert a válasza szerintem sokat segítene, hogy ezekben a helyzetekben tisztán lássak és úgy általában jobban megértsem, hogy mi is a bűn. Az egyik példa lehet már szinte nevetségesnek tűnik, de nekem tényleg homályos. Régen sokat veszekedtem másokkal és/vagy szavakkal megbántottam őket veszekedés nélkül. Ez valahogy természetes, hogy bűn, de amióta azok nincsenek, azóta azon gondolkodok, hogy bűn-e az ha idegesen beszélek valakivel, de egyébként nem veszekedek vele és főleg ha nem is igazán szándékos. Ma hazajöttem fáradtam, éppen a templomból és hát nagyon fáradt voltam és anyukám mondott nekem valamit, aminek annyira nem örültem, ehhez hozzáadódott a fáradtság és kicsit felcsattantam. Nem kiabáltam, nem veszekedtem, csúnya szavakat nem mondtam, igazából felháborodni se háborodtam, de amikor válaszoltam neki, akkor idegesen válaszoltam. Ő nem sértődött meg. Csak a hangom volt ideges és látszott, hogy nem örültem, hogy azt mondta, amit mondott. Valamit rosszul csináltam és annak nem örültem, hogy azt mondta, de mint említettem, azért hozzájárult az idegességemhez a fáradtság is. Ez bűn volt így is, hogy nem bántottam meg az édesanyám? És mit lehet erről mondani úgy általánosságban: bűn ha idegesebben válaszolunk a másiknak, de amúgy nem bántjuk meg, ő nem sértődik meg és nem is kiabálunk, csak érződik a hangunkon, hogy nincs kedvünk, idegesek vagyunk, ilyesmi? A másik dolog, ami bizonytalan: édesanyámmal társasjátékot játszottunk és egy idő után amikor éppen nem én következtem, akkor netezni kezdtem és éppen a bűnnel kapcsolatos dolgokat kerestem, mert annyira zavart az, hogy nem tudtam, vajon vétkeztem-e. Isten iránti szeretetből foglalkoztatott ez ennyire és nem a játék egész ideje alatt figyeltem másra, csak egy részében, amikor nem én következtem, akkor egy ideig erről olvastam. Ez tiszteletlenség volt édesanyámmal szemben és így bűnbe estem? A harmadik bizonytalan eset volt, amikor egy hajléktalanra lettem figyelmes, akit gyakran látok, de nem mertem odamenni hozzá és segítséget ajánlani. Jézus buzdított minket, hogy segítsünk a szegényeken, szeressük egymást ahogy ő minket és ezt szervezett keretek között, adománygyűjtéseken, ételosztáson én is megteszem másokkal együtt, de arra nincs bátorságom, hogy oda menjek egy hajléktalanhoz az utcán. Egy ismerősömmel együtt vagy valakivel együtt megtettem volna, de az ismerőseim között nem igazán van olyan, aki erre szerintem hajlandó lenne, ehhez kell egy bizonyos lelkület, érdeklődés a másik iránt, bátorság az ő részükről is és így azt az ismerősömet kérdeztem, aki sokat találkozott már rászorulókkal a munkája kapcsán és önkéntesként is és ő nem jött velem, mert már akkor már más dolga is volt, későn kérdeztem, de a szavaiból azt vettem ki, hogy ő nem nagyon támogatná ezt a dolgot. Ilyen esetekben bűn nem segíteni egy rászorulónak vagy ha azért nem teszem, mert a biztonságomat féltem, akkor ez egy érthető indok? Szándék lett volna bennem, de egyedül nem mernék cselekedni ilyen helyzetben, ismerősök nem segítenének és azért egy-két imát felajánlottam az illetőért. A bűn az lenne ha egyáltalán nem lett volna meg bennem a szándék? Ez a 3 eset csak példa,tényleg nem tudom biztosan, hogy melyik volt bűn és melyik nem vagy esetleg egyik sem, de egyébként is úgy érzem, nagyon sokat segítene a lelkiéletemben ha mindig tudnám, hogy vétkeztem éppen vagy nem. Úgy gyónni is könnyebb, könnyebb látni hogy mi az amin változtatnom kell, nagyobb lenne a lelki békém is. Volt többször olyan is, hogy meggyóntam valamit, ami nem is volt bűn vagy a gyóntató atyát kellett megkérdeznem, hogy tudjam, vétkeztem-e. Ha esetleg tudna nekem választ adni, hálásan megköszönném. Tényleg csak a bocsánatos bűn érdekelne most, mert nekem főleg az okoz bonyodalmat.
Azzal kell kezdenem, hogy ez a megközelítése nem helyes. Nem azzal jutunk előre a lelkiéletben, ha elemezzük a bűneinket, s ennek eredményeképpen gyomlálgatjuk, ami bűn és hagyjuk ott, ami nem bűn. Az Ön által leírt esetek olyan élethelyzeteket írnak le, amiben Ön azt érzékeli, hogy valami nem stimmel. Erre azt mondhatom Önnek, igen, mindaz bűn, amikor valami nem stimmel. A mérce Krisztus: ő ezt tette volna a helyemben vagy sem? Egészen bizonyos, hogy Jézus nem csattant volna föl egy hozzászóló kérdésre, nem internetezne társasjáték közben és segítene a rászorulón, ahogy éppen lehetséges. Ettől, persze, mi nagyon messze vagyunk, de ez kell, hogy legyen az igazi törekvésünk. Nem azt mérlegelem, hogy ez bűn volt-e vagy sem, hanem arra törekszem, hogy a tetteimben Krisztust kövessem. Ezért kell állandó bűnbánatban élnünk, gyakran bűnbánatot tartanunk, Istentől bocsánatot kérnünk, mert nem tudunk ilyenek lenni. Csaknem mindegyik itt leírt helyzetre rámondható, hogy a magatartása érthető. Persze, hogy érthető, rengeteg mentségünk van, hogy miért vagyunk éppen olyanok, amilyenek. De nekünk nem a mentségeket kell keresnünk, hanem folyamatosan törekednünk a minél nagyobb szeretetre. S amikor azt nem sikerült megélnünk - egy szeretetlen visszaszólással vagy akárcsak gondolattal, a tevékenység közbeni szétszórtsággal, a másiktól vagy a feladattól való félelem miatt, stb. - akkor ne magunkat mentegessük, hogy érthető a magatartásom, hanem tartsak bűnbnánatot, hogy még messze vagyok a tökéletes szeretettől, és imádsággal és jóra törekvéssel dolgozzam magamon, hogy közelebb kerüljek. Bízom benne, hogy e néhány szóval sikerült rávilágítanom, hogy nem a bűneink elemzésével kell foglalkoznunk, hanem Krisztust szemünk előtt tartva mindenben őt kell követnünk. A vele szembeni bűnbánatunk pedig hozzásegít ahhoz, hogy a saját bűneinket egyre tisztábban lássuk. Egyébként ez történik az Ön életében is. Isten kegyelméből a lelkiekben előre haladva jobban észreveszi, hogy mikor nem stimmel valami. Ezeken kell dolgozni. Korábban nem ilyen lelki feladatok álltak Ön előtt, hanem a súlyosabb bűnöktől kellett szabadulnia. Most azt várja Öntől az Úr, ahhoz ad kegyelmet, hogy ezekben az élethelyzetekben is krisztusi módon tudjon cselekedni. U.i.: Ezért (is) kell gyakran olvasnunk a Szentírást, hogy minél élőbb módon éljen bennünk, Krisztus mit tenne a helyemben.
Kedves Lelkiatya! Sajnos azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben csak a negatív dolgokat emelik ki a munkámban. Nem tudom ezt már kezelni. Tisztelettel, Szofia
Kedves Szófia! Amit leír, az kétféle valóságot is hordozhat. Az egyik, hogy valóban olyan szeretetlen közeg veszi körül, amelyben Önt nem csak, hogy nem fogadják el, hanem a hibáit keresik, szavakkal, közömbösséggel, igazságtalansággal bántalmazzák. Ennek kétféle oka lehet. Ha ez már elviselhetetlen, kezelhetetlen, gyöngének érzi magát ahhoz, hogy változtasson rajta, akkor ne féljen váltani. De van egy másik lehetséges helyzet is. Az sem kizárt, hogy több ilyen jellegű bántást élt már át, s ezért minden megjegyzés, minden megszólalás érzékenyen érinti, még azok is, amelyek önmagukban nem is lennének azok. (Ne tiltakozzék azon nyomban, mert ezt nem is olyan könnyű megítélni.) Azt javaslom, hogy válasszon ki a munkatársai közül egy olyan személyt, akivel erről őszintén beszélhet, akinek föl tudja tárni ezeket a sebeit. (Ezt se utasítsa el azonnal, hogy ilyen nincs is közöttük. Könnyen lehet, hogy mégis van, csak alaposabban körül kell nézni.) Próbálják meg higgadtan átbeszélni a helyzetet, esetleg az egyes eseteket. De ez ne csak panaszáradat legyen, hanem valóságos elemzés, útkeresés. Egyedül ezt képtelenség helyesen látni, megfelelő módon értelmezni. Szüksége van valaki társra ebben a helyzetfölmérésben. Hogy mindezek eredményeképpen Önnek váltania kell-e, tovább kell lépnie, új munkahelyet keresni vagy sem, ez már az Ön döntése kell, hogy legyen. Ha erre szánja rá magát, ezt ne csak ezzel a kiválasztott személlyel, hanem lehetőség szerint többekkel beszélje meg. Mindenképpen alaposan imádkozza meg a kérdést, azaz imádságban kérjen tanácsot a Szentlélektől. (Ilyen nehéz emberi helyzetekben én az Istenszülő Máriához szoktam fordulni.) Ne féljen a váltástól, lehet, hogy egészen új életszakasz következik ennek eredményeképpen. Azonban az sem kizárt, hogy egy új munkahelyen ugyanazokat vagy hasonlókat fog tapasztalni. Ha ez történik, akkor ki kell mondanom, Önnek ki kell mondania: a hiba a saját készülékében van. Vagy a külső hatások túlérzékeny fogadásával vagy egy olyan alapmagatartás miatt, ami ezt az emberekből kiváltja. Ebben az esetben komoly külső segítségre, lelkiatyára, pszichológusra lesz segítsége, hogy gyökeresen tudjon változtatni a magatartásán. De lehet, hogy a váltással minden megoldódik, új emberek veszik körül, Önre is jó hatással van a jelentős változás. Ám elképzelhető, hogy az illető kiválasztott személlyel arra jutnak, hogy nem föltétlen a munkahelyváltásra van szükség. Ebben az esetben a módszeres felgöngyölítést javaslom. Azaz egyenként beszélgessen az ellenséges magatartású személyekkel. Ne a legnehezebbel kezdje, hanem valakivel, aki már szintén ilyen bántó szemlélettel közelített Önhöz. Akár hármasban is átbeszélhetik vele, hogy mi a baj, kinek, mit kell változtatni. Aztán egy következő emberrel, meg egy következővel. Lényeg, hogy ezt ki kell beszélni, föl kell tárni, beszélni kell róla. Még az sem biztos, hogy találnak logikus megoldást, de azzal, hogy beszéltek, beszélgettek róla, már egészen más színben tűnhet föl sok minden. Igen, talán ebben foglalható össze a tanácsom, hogy ne egyedül akarja ezt a helyzetet hordozni, ne egyedül szenvedjen ennek súlya alatt. Meg kell osztani, mások előtt föl kell tárni. Hosszú folyamat, nem kis lelki munka, de mindenképpen megéri. Ha hozzálát, Ön győztesen jön ki belőle, mert komolyan dolgozott Önmagán. S hangsúlyoznom kell még egyszer az imádságot. Föltétlen kérjen mindehhöz segítséget a jóságos Mindenhatótól!
Kedves Lelkiatya! A segítségét szeretném kérni: gyerekkorban sok bántalmazás ért, főleg lelki, de alkalmanként testi úton is. Mivel folyamatosan úgy érzem, hogy valami nincs rendben velem, sokat keresem a válaszokat, mind egyházi, mind világi (pszichológia) forrásokban. Egészen biztos vagyok benne, hogy édesanyámnak nárcisztikus személyiségzavara lehet. A legtöbb világi tanács radikális javaslattal áll elő: teljesen meg kell szüntetni a kapcsolatot, hogy begyógyuljanak a "sebek". A jelenlegi viszonyt nézve ez rendkívül felszabadító gondolat, de talán figyelmen kívül hagyja a másik fél akaratát, jólétét. Egyházi szempontból nézve szeretném a segítségét kérni: hogyan érdemes kezelni egy bántalmazó szülővel a kapcsolatot? Köszönöm!
Én is ezt tanácsolom Önnek. Az természetesen jogos gondolat, hogy nem szeretné az édesanyját magára hagyni, szeretetlenségnek érezné ezt a lépést. Csakhogy a jelen helyzetében Ön nem tud neki segíteni, és a saját személyisége csak tovább nyomorodik. Azt mondhatom, hogy az édesanyja is jobban jár, ha lesz egy egészséges(ebb) gyermeke, aki, ha majd kellőképpen megerősödik, akkor talán majd fog tudni segíteni neki is. Most nem képes rá, mert a sebzettségek csak tovább fokozódnak. Tehát én is azt javaslom, váljon le tőle. Ha ez fizikai elszakadással lehetséges, akkor azáltal. Az biztos, hogy nem szabad (nem tanácsos, nem egészséges, nem szerencsés) egy fedél alatt élniük. Higgye el, mindenki azzal jár jobban, ha Ön a gyógyulás útjára lép. Helyes, hogy ezen már sokat dolgozott. Most ennek a lépése következett el, az édesanyjától való fizikai eltávolodás. Az imáiban természetesen hordozza továbbra is! Most egy ilyen időszak következik, amikor belátja, hogy Ön nem tud rajta segíteni, ezért ezt a segítést az Égiektől kéri.
Kedves Lelkiatya! Olyan kérdést szeretnék feltenni, amit még személyesen így ebben a formában nem mertem senkitől megkérdezni. Most már van lelkivezetőm, de korábban mindig azzal az atyával beszéltem a kérdéseimről, problémáimról, akinél éppen gyóntam, illetve volt egy olyan atya, akivel többet beszéltem, mint a többiekkel, de egyébként nem egyetlen állandó gyóntatóm volt akkor. Azóta már van lelkivezetőm, aki nagyon sokat segít nekem, de van egy dolog a lelkiéletemben, ami nagyon bánt, de személyesen nem szeretném elmondani senkinek, illetve ha meg is tenném, időre van szükségem. Volt egy olyan dolog a lelkiéletemben, pontosabban az imaéletemben, ami nem egy nagyon szokásos dolog volt, de segített közelebb kerülnöm Istenhez, megerősíteni a hitemet és az imát is segítette. Azért mertem belekezdeni, mert egy atya véleményét kértem és ő nem tartotta rossz ötletnek, volt is a beszélgetés alatt a gyóntatószékben egy olyan sugallata, hogy ez egy Istentől való dolog. Pontosabban, először nem is akart sem pozitív, sem negatív véleményt mondani, de aztán jött ez a sugallata és úgymond áldását adta rá. Később nekem is voltak ilyen megérzéseim, sugallataim. Az az érdekes, hogy amikor két másik atyával beszéltem erről, akkor előbb egyikőjük negatív véleménnyel volt erről, először nagyon biztos volt ebben, de utána valahogy mégis azt mondta, hogy lehet ez egy jó dolog is. A másik atya, aki a lelkivezetőm lett, először szintén negatív véleménnyel volt róla, de utólag mesélte, hogy a beszélgetésünk utáni napon volt egy sugallata ami inkább arra utalt, hogy nem biztos, hogy neki van igaza. Utána már csak egyszer beszéltünk a dologról, elmeséltem neki, hogy milyen pozitív hatással volt az imaéletemre, a hitemre, ezeknek részben örült, de részben meglepődött rajta és azt mondta, hogy nem fog tudni nekem igazán választ adni. Még nem nagyon foglalkoztam mélyebben az üggyel és nem is biztos, hogy szeretnék vagy fogok, de azt nem értem, hogy az miért lehet, hogy ha esetleg ez a dolog nem Istentől volt, akkor Isten miért engedte meg néhány atyának, hogy akár először, akár utólag olyan sugallata legyen, hogy ez Istentől való? Még ha ez az ellenség műve volt is, Isten engedélye nélkül semmi sem lehetséges szóval Isten megengedte akkor, hogy az atyáknak legyen ez a sugallata. Olyan is volt, hogy én úgy éreztem, hogy ez a dolog valóban Istentől volt mert valahogy volt 1-2 dolog, amiről azt éreztem, hogy Isten azáltal mondja nekem azt, hogy igen, ez tényleg tőle jött, de ha esetleg ez is egy hazugság volt, akkor miért engedhette ezt Isten? Istent nem hibáztathatom és nem is akarom, de megérteni jó lenne.
Nehéz rébuszokban beszélve világos tanácsot adni. Annyit mondhatok, hogy kövesse a lelkivezetője tanácsait, bízón hagyatkozzék rá. Ez nem jelenti azt, hogy az az atya tévedhetetlen, és csak jó tanácsokat tud adni. Mi, papok is gyakran tévedhetünk. De Isten hosszú távon nem hagyja gyermekeit tévelyegni. Volt olyan szent, akinek a lelkivezetője egy szörnyű alak volt, mégis mellette szent lett, akit rendszeresen ő gyóntatott. Isten a legrosszabbat is föl tudja használni a javunkra. Alapvetően ezt mondhatom arra a titokzatos dologra is, amire a levelében utal. Hogy jó volt-e vagy sem, lám, meglehetősen bizonytalan. Hisz több atya is hol így, hol úgy vélekedett róla. Ennek alapján én azt mondom, ne sokat foglalkozzék vele. Volt, ami volt. Ha akkor az segített Önnek, Istennek legyen hála. De ne feszegesse tovább a dolgot, kivált ne ragaszkodjék hozzá. Akár jó volt, akár nem, Isten föl tudta használni az Ön javára. Ezt köszönje meg neki. Ezen felül pedig immár nem érdemes többet foglalkozni vele. Haldjon előre!
Tisztelt Lelkiatya! Megpróbálom röviden… bár jobb lenne részletesen bemutatni minden tényezőt, ami oda vezetett, hogy nem járok templomba többé. Tudom, hogy ez nem végérvényes, csak nem tudom, hogyan térjek vissza, és hová. Ortodox vagyok, felnőttként tértem át, korábban katolikus voltam és katolikus iskolába jártam. Elmondhatom, hogy ifjúként sok kifogásom alakult ki a katolicizmussal szemben, ez vezetett oda, hogy az ortodoxiát válasszam. A szertartások (gitár, karbatett kéz, száraz ostya, gépies fegyelem), a világlátás, az emberek (álszentség) komoly ellenérzéseket keltettek bennem. ... Ezért döntöttem úgy, hogy többé nem megyek katolikus misére (ő a gyerekekkel jár tovább). A kölcsönösség jegyében azonban nem megyek ortodoxba sem. Olyan ez a helyzet tulajdonképpen, mintha elváltunk volna, és ő vitte a gyerekeket. Már sehol nincs helyem. Atya, adjon tanácsot! Mit tegyek? Az ortodox oldalra így nem tudok állni (olyan volt ez számomra, mint egy igaz szerelem, és megkeseredett), a katolikus oldalra nem akarok állni, mert nem bírnám. Megbeszélni nem sikerül. Patthelyzetben vagyok. Mihály
Kedves Mihály! Sok mindent nem teszek itt közzé, hogy a személyes részleteket ne tegyük itt láthatóvá. Nagyon nehéz és egyáltalán nem könnyen megoldható helyzetben van. Szeretné megélni a hitét, de épp emiatt összetűzésbe került a feleségével. Melyik oldalra álljon? Véleményem szerint az első és legfontosabb, hogy a feleségével újra harmóniára találjanak. Ha ezt nem teszi meg, akkor a legszentebb imaélmények is hamisan csengenek. A konfliktusuk abból fakad, hogy egyikük sem akar engedni. Ebben többféle tényező is szerpet játszik. Ön joggal gondolhatja, hogy az Ön érvei mélyebbek, mert jobban a hithöz kötődnek, míg a felesége érvei inkább felszínesek: a szertartás hossza, módja, stb. Dehát, neki meg a saját érvei tűnnek erősebbeknek, és nem ugyanúgy látja, mint Ön. Nyilván ez is jelentős mértékben okozza a nézeteltérést. Én a legfontosabbnak a családi békét tartom. Ennek érdekében kell lépéseket, erőfeszítéseket tennie, lemondásokat vállalnia. Ez semmiképp sem jelentheti az ortodox egyházhoz való tartozásának megtagadását, de kénytelen megtalálni annak olyan módját, amely nem növeli a családi békétlenséget. De erről később. Ha békére akar találni a feleségével, akkor el kell engednie a saját elképzeléseit. Főként a vele szemben támasztott elvárásait. Ezzel ugyanis nem megy semmire. A felesége nem tud ezekkel mit kezdeni, Ön meg úgy érzi, nem is akar. Közelítsen úgy ehhöz, hogy valóban képtelen a felesége másként látni, másként gondolkodni. Ne akarja, hogy ebben megváltozzék. Bocsánat a hasonlatért, ha valaki nem tud olvasni, akkor hiába várnánk tőle az olvasást. Ön gyönyörködik a keleti imádságokban, de ez a feleségének nem mond semmit. Őt kielégíti a latin szertartás szépsége, amely meg Önnek nem ad sokat. Én azt tanácsolom, hogy teljesen engedje el azt a vágyát, hogy a felesége Önt elkísérje az ortodox templomba. Inkább azon legyen, hogy a felesége a saját templomában legyen buzgó, jusson minél mélyebb lelkületre. Míg azon vitáznak, hogy melyik templomba menjenek többször, addig nincs befelé érlelődés, mélyebbre haladás. Mindenki haladjon a maga útján! Ha Ön elfogadja a feleségét így, ahogy van, csak akkor remélheti, hogy idővel ő is elfogadja majd az Ön sajátosságát, eltérő útját. Szép volna, ha ebben egységre jutnának, de úgy látszik ez (most még!) nem adatik meg. Bölcsebb, ha elengedi ezt a vágyát, és abból a valóságból indul, ami van. Hogy ez gyakorlatban hogyan valósul majd meg, ezt Önnek kell alaposan, higgadtan végig gondolnia. Egészen biztosan kompromisszumokat kell kötnie. Erre utaltam, hogy ez nem hittagadás, vagy az egyházától való elfordulás, de az emberi gyarlóságokkal számolva mégis valamiféle köztes megoldás. Az nagyon fontos, hogy Isten ne maradjon ki a kapcsolatukból, a házasságukból. Tehát, ha másként élik is meg, ugyanahhoz a szerető Istenhöz kapcsolódjanak. Ilyen értelemben ökumenikussá lett a házasságuk, annak minden nehézségével de áldásaival is együtt. Istenben keressék a békét és egységet, ha már a vallásukban nem tudják megélni!
Kedves Lelkiatya! Nemrégiben hallottam a 109. zsoltárt és valami érdekelne ezzel kapcsolatban. Bizonyos sorok már régebbről ismerősök voltak, mert úgy tudtam, hogy a benne található "Csak kevés napot hagyjanak neki osztályrészül, hivatalát nyerje el más" sor Júdásra vonatkozik, akinek apostoli hivatalát átvette Mátyás apostol és tulajdonképpen valóban kevés napot élt mert ő halt meg legkorábban a 12 (13) közül. Ezzel eddig nem is foglalkoztam, de amikor hallottam és olvastam úgy egészében ezt a zsoltárt, akkor kezdett homályossá válni, hogy pontosan mit is jelenthet. Van több olyan részlet benne, ami Júdásra nézve alkalmazható, például ez: "Hazug nyelvvel beszélnek hozzám, a gyűlölet szavával vesznek körül, s ok nélkül harcolnak ellenem. Szeretetem jutalmául váddal illetnek, én azonban imádkozom. A jót rosszal viszonozzák, szeretetem gyűlölettel." Ez utalhatna Júdás árulására. Elgondolkodtam azon, hogy esetleg vonatkozhat-e a zsoltár tágabb értelemben akár az egész zsidó népre vagy inkább arra a generációra, ami elítélte Jézust, vagy azokra akik abban a korban elítélték és nem hittek benne. Az alábbi sorok miatt gondoltam: "Fiai nyugtalan bolyongjanak és kolduljanak, űzzék ki őket elpusztult házukból! Minden java legyen uzsorások zsákmánya, munkája gyümölcsét vigye el idegen. Senki ne bánjon kímélettel vele, ne akadjon, aki könyörül árváin! Törzse induljon pusztulásnak, a második nemzedékben szűnjék meg a neve! Atyáinak bűnét ne feledjék, ősanyái vétkét le ne vezekeljék, lebegjen az mindig az Úr előtt! Az Úr törölje el emlékét a földön!" Itt többes szám van és nagyon egyértelműen egy egész törzsről, nemzedékről van szó. Nem egészen egyértelmű számomra, hogy Júdásra vagy a zsidó népre vonatkozik ez a zsoltár, de Júdással kapcsolatban bonyolódik a helyzet, mert olyan dolgokat is tartalmaz a szöveg, ami elvileg nem vonatkoztatható Júdásra, csak esetleg általánosságban a Jézust elítélőkre: "fiai váljanak árvákká, felesége pedig özveggyé!" - azért mondtam ezt, mert Júdásnak nem volt felesége. A következő sorok viszont rá "emlékeztetnek": "Fedje el az átok, mint a köntös, hatoljon belsejébe, miként a víz, hassa át csontjait, mint az olaj! Igen, úgy borítsa be, mint a ruha, mint az öv, amely mindig átfogja." Ez azért juttatta eszembe Júdást, mert én úgy olvastam római katolikusoknál tisztelt szentek látomásaiban, leírásokban, hogy Júdás a ruhájának az övével kötötte fel magát. Ez már tényleg egy részlet az egészben, de ezt juttatta eszembe. Melyik értelmezés lehet az igaz: Júdásról szól a zsoltár vagy csak általában a Jézust megvetőkről vagy mindkettő? Lenne még egy dolog, amit nem értek. Az egyik sor a különböző fordításokban így szerepel: "imádásága is bűnné legyen" és "kérése ne találjon meghallgatásra" és még bizonyára más fordítások is vannak, a "bűnné legyen" kettőben is szerepel, amit találtam. Akár Júdásra, akár Jézus összes vádlójára, akárkire vonatkozik is ez, szó szerint kell érteni vagy nem? Elméletileg egy ima csak akkor bűn ha valami bűnös dolgot kérünk az imában vagy úgy beszélünk Istenhez, hogy közben nem ismerjük el vagy hazudunk neki vagy valami hasonló. Ha azt kérem, hogy az ismerősömmel valami rossz történjen, az nyilván bűn. Akár még az is bűn ha Istennek folyton dicsekszek magammal, de semmi alázat nincs bennem. Ezek speciális esetek, de ez a zsoltár úgy tűnik, azt mondja, hogy akármi is az illető imájának a témája, mindegy mit és mikor imádkozik, az bűn és hasztalan. Ezt olyan nehezen tudom megérteni, főleg ha Júdásra vonatkoztatom. Két okból. 1. Júdás nem apostolságának első napján árulta el Jézust szóval előtte imádkozott Jézussal és talán Jézus nélkül is, tett csodákat, hallgatta Jézus tanításait és amennyire tudott vagy akart, valamilyen szinten azért próbált apostol módjára működni. Ha akkor még nem árulta el Jézust, akkor miért lett volna már az árulás előtt hasztalan és átkozott az imája? 2. Ha arra vonatkozik, hogy esetleg elárulta és utána imádkozott és az hasztalan lett, akkor ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy az árulása után szidta Jézust és még akkor is teljesen ellene fordult. Ha nem ezt nézzük, hanem tegyük fel, hogy Júdás bocsánatot kért az imában vagy bármi jó dolgot imádkozott, akkor az nem lehetne egy bűnös ima, hiszen ha jól imádkozik, az hogy is lehetne bűn? Ha Júdás örök életére vonatkozik, akkor megint csak nincs értelme. Ha a pokolban van, akkor ott nem imádkozhat. Ha a mennyben van, akkor ott imádkozhat, de nem lesz hasztalan és bűnös az imája. Ha esetleg nem Júdásra hanem egy egész generációra vagy városra/országra/nemzetre vonatkoztatjuk ezt, akkor sem stimmel, mert inkább tűnik úgy eleve elrendelésnek és nem szabad akaratból imádkozó emberek és irgalmas Isten kapcsolatának. Vonatkozhat esetleg arra, hogy akik elítélték Jézust és a halálát okozták vagy akár csak nem hisznek benne, ők hiába imádkoznak, de az előbbi lehetőségeket én nehezen értelmezhetőnek tartom. Lelkiatya hogyan értelmezi ezt a zsoltárt? Talán pont egy homályos szöveget választottam, de ez megragadta a figyelmem és én a Júdásra vonatkozó interpretáción kívül még mással nem találkoztam, pedig ha mindent Júdásra vonatkoztatok, az úgy valahogy nem egészen jó. Legalábbis szerintem. Bocsánatot kérek ha ezzel túl bonyolult kérdést tettem fel.
Ezek nagyon izgalmas kérdések, érdemes ezekkel foglalkozni, a szöveg értelmének, magyarázatának utánajárni. Elsősorban azt kell megérteni, hogy az ószövetségi jövendölések nem a később bekövetkezendő események előre megírt forgatókönyvei. Ennél sokkal mélyebb összefüggéseket kell keresnünk és megértenünk. Az Ószövetség is Istenről szól, Isten és az ember kapcsolatáról. Mindezt azonban teljesen emberi köntösbe öltöztetve, amelyet az értelmezésnél fontos jól megkülönböztetnünk. Az, amit a 109. (liturgikus gyakorlatban 108.) zsoltárban olvasunk, az önmagában egy borzasztó szöveg. Annyira elborzasztó, hogy - tudomásom szerint - a latin zsolozsmából ki is hagyták. Talán, hogy ne botránkoztasson senkit, ne zavarja meg az imádkozó embereket. Szóval ez egy elkeseredett ember szitkozódása, gyakorlatilag átkozódás, mert a szitkaihoz Isten erejét hívja segítségül. Ennek így, ilyen formában valóban semmi keresnivalója nincs a keresztény gondolkodásunkban. Minthogy azonban az Ősegyház is imádkozta, használta ezt a zsoltárt, hiszen így történhetett, hogy Péter aktualizálta, ezért kár volna a meghökkentő és riasztó tartalma miatt elvetnünk. Hogy úgy mondjam, a gyereket is kiöntenünk a fürdővízzel együtt. Igen, Péter ezt a sort: "tisztségét nyerje el más" úgy értelmezte, hogy a tizenkettőből nem hiányzhat ember, ezért Júdás helyére mást kell választaniuk. Ez a rész leginkább arról beszél, hogy mennyire fontos az, hogy Jézus tizenkét apostolt választott. Akár tizenegyen is folytathatták volna a hithirdető munkát, vagy egy kis időt hagyva azt találhatták volna, hogy maga az Úr választ még valakit hozzájuk Szent Pál személyében (nem ritkán az ikonábrázolásokon Szent Pált látjuk tizenkettediknek és nem Mátyást). De ennél fontosabb, hogy a Jézus által elindított apostoli közösségük kiegészüljön. Ez az Egyházra utal, amely a maga teljességében kell, hogy folytassa Jézus rájuk bízott küldetését. Van, ami a zsoltárból még Júdásra vonatkoztatható, és van, ami már nem. Van, ami többes számban van írva, van, ami egyes számban. Már csak ebből is lehet gondolni, hogy nem lehet egyértelműen bárkire rávetíteni ennek a szövegnek a tartalmát. Mit kezdjünk akkor ezzel a zsoltárral? Kétségtelen, nem egyszerű. Nem egyszerű, nagyon is összetett, sok és mély értelmű. Ha úgy tetszik, előveheti ezt a zsoltárt a nagyon dühös vagy elkeseredett ember, aki úgy érzi, hogy nagyon sok bántás érte, és mintegy belemondja dühét és elkeserdettségét ezekbe a szavakba. Alapvetően nem egy dicséretes magatartás, de lássuk be, nem mindig tudunk jólneveltek lenni, főként a szívünk legmélyén. Ha valaki dühös és elkeseredett, még mindig jobb, ha ezt a zsoltárt imádkozza, mint ha a saját szavaival átkozódik, veszekszik. Szóval, erre is jó ez a zsoltár. De azért ennél sokkal több. Az atyák lelki értelemben alkalmazzák, s ezt tanácsolják nekünk is. Ezeket a szavakat az igazi ellenségünkre (vagy többes számban) ellenségeinkre érdemes alkalmaznunk. Az igazi ellenség sohasem a másik ember, hanem a sátán, a gonosz lelkek. Ezeket az átkokat és szitokszavakat a gonoszra kell mondanunk. Jobb, ha az ember sohasem dühös és szenvedélyesen mérges, de ha ilyen érzések vannak benne, akkor azt az igazi ellenségre, a gonoszra kell fordítani. Persze, ebben az értelmezésben sem olyan könnyű minden mondatot a helyére tenni. Például lehet-e a gonosznak a gyermekeiről, a feleségéről beszélni? Erre az atyák megint egy érdekes értelmezést találtak. Azt mondják, egyik bűn szüli a másikat, van bűn, amely társul más bűnhöz. Ezeknek a bűnök közötti "rokoni kapcsolatoknak" nagy mesterei Evagriosz Pontikosz, de Lépcsős Szent János vagy Kasziánosz írásaiban is találunk ilyen értelmezéseket. Ami végképp nehezen érthető az a "még imádsága is váljék vétekké" sor. A gonosz lélek imádkozna? Van neki vétke? Ezt megelőző sor: "Vétkesként kerüljön ki az ítéletről". Vagy kérése, próbálkozásai ne sikerüljenek, forduljanak vissza rá, ellenségemként bukjon el, ne én kerüljek ítélet alá, hanem ő, stb. Ilyen értelmezésekkel próbálkozhatunk, amikor részleteiben elemezzük ezt a szöveget. De valószínű, jobb nem pontról pontra részletezni, inkább költői képekként értelmezni, a lényegét megragadni. Ez pedig nem más, mint az, hogy az egyetlen és igazi ellenségünk a sátán, és Istent hívhatjuk segítségül, hogy le tudjuk győzni, föléje tudjunk kerekedni. De az Ősegyháznak volt bátorsága ennél részletesebben is alkalmazni. Mi jobb, ha megmaradunk ennél a lelki értelmezésnél.
Kedves Lelkiatya! Felveheti a sátán a Szűzanya alakját?
Nem. De hasonlót tudhat produkálni. Veszélyes játék! Ha ilyet tapasztal az ember, el kell kezdeni imádkozni. Legjobb, legbiztosabb a Miatyánk. Attól menekül a sátán. Vagy egyszerűen Jézus nevének segítségül hívása: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam.
Tisztelt Lelkiatya! Különösen is foglalkoztatott a mai adventi vasárnap a templomban hogy Isten milyen sok kegyelmet adott és halmozott el jelenlétének édességével. Szüntelen ez a gondolat volt bennem: az Úr érintése örök, kitörölhetetlen a lelkemből, mint mikor valaki ráteszi a kezét a vállunkra s később is még évek múltán is érezzük, mintha kezének súlya nem múlna el. Miért van ez? Kitüntetés-e vagy kötelesség? Lehet-e erről s kivel úgy beszélni, hogy ne maga mutogatás legyen hanem tanúságtétel Isten jelenlétéről? Sokszor úgy érzem, az Élő Krisztus gyengéd szeretetéről, a misztikus meghívásokról kevés szó esik. Olyat is hallottam, hogy az Úr, ha ki is választ valakit szolgálatra, ezt visszavonhatja, de hogy lenne visszavonható a kegyelem, Isten visszavonhatatlan a tetteiben is, vagy nem? Lehet jól az Úr akaratát az életünkben az adományaiból keresztül? Hogyan? Szívből köszönöm a lelki útmutatását.
Ajándék és kötelesség, mindkettő. Isten meglátogat, megérint, olykor megszólít, olykor megszólal. Ezt nem tudjuk irányítani, kivált nem tudjuk kiérdemelni. Sohasem érdem, így sohasem dicsekedhetünk vele. Szánalmas is volna. Mégis, él bennünk a vágy, hogy megoszthassuk, hogy másoknak is juttassunk ebből az édes, de kimondhatatlan tapasztalatból. Itt a feladat, hogy ezt oly módon tegyük, hogy az valóban mások gazdagodására szolgáljon, ne pedig üres kérkedésnek tűnjék. Ha például elmondom valakinek, akiben ez inkább gyanakvást, rossz érzéseket kelt, ez nem az illető hibája, hanem az enyém, mert vagy nem jól választottam meg az időt, a személyt, a módot, vagy egyáltalán nem voltam képes szavak útján hitelesen átadni ezt a belső tapasztalást. Számomra mindennél beszédesebb, másnak azonban hiteltelenségem miatt tartalom és mélység nélküli fecsegésnek tűnik. Ez az egyik oka annak, hogy erről inkább keveset beszélünk. De helyes kimondani, valakivel megosztani. Csak nagyon alaposan meg kell választani, hogy kinek mondjuk el. Ezért kell, hogy legyen lelkivezető, akivel ezt őszintén meg tudjuk osztani. De a továbbadás a legritkábban történik szavak útján. Az az igai továbbadás, amikor Isten érintése úgy megváltoztat engem, hogy az mások számára is beszédes. Nem én beszélek, hanem a tetteim, a magatartásom, a lényem. Hogy visszavonná a kiválasztását? Ezt kötve hiszem. Nem csiki-csuki játék ez, kivált nem ilyen megrendítően komoly dologban. Az viszont igaz, hogy el lehet játszanai, el lehet veszíteni. Ez igen. S ez roppant fájdalmas. Mint amikor valaki a szerelmet játssza el hűtlenségével. Persze, Isten nem olyan hűtlenül elhagyott szerető, aki ne bocsátana meg, ne fogadna vissza újra és újra a végtelenségig. Mégis az a tapasztalat, hogy a kiválasztottság, az isteni érintés, a személyes meghívás eljátszható, elveszíthető. Úgyhogy nagyon komolyan kell venni. Komolyan és alázattal.
Kedves Lelkiatya! Hogyan kell imádkozni a Jézus imát? Annyifélét hallottam, hogy teljes a zavar
Istennek hálá, igen sok könyv megjelent már a Jézus-imáról. Érdemes ezeket elolvasni. Ezekből az is látszik, hogy valóban többféle módon is lehet imádkozni. Mégis jó, ha megbízható tanácsokat fogad el. Javaslom, hogy ne a világhálón keresgéljen erről. Bár kétségtelen, lehetnek ott nagyon jó írások is, de vannak butaságok is, és nem könnyű kiszűrni, elkülöníteni őket. Azt javaslom, hogy ha teheti, menjen el ilyen Jézus-ima alkalomra. Ott mindig hallhat tanítást is, és élőban gyakorolhatja, és a tapasztalatokat az atyával, vagy aki vezeti, megbeszélheti. Persze, itt elsősorban a görögkatolikus egyházunk által szervezett alkalmakról beszélek. Egyebet nem is nagyonszívesen mondok, mert valóban összetett valóságról van szó, amelyet néhány mondatban nem könnyű vagy inkább veszélyes összefoglalni. Például ezeket a könyveket ajánlom jó szívvel: A Zarándok Irma Zaleszki: Élni a Jézus imát Kallistos Ware: A Jézus ima Hieroteos Vlachos: Egy éjszaka a Szent hegy sivatagában Frederica Mathewes-Green: Jézus ima Pel-Olof Sjörgen: A Jézus ima
Kedves lelkiatya! Miért kell örülni annak amink van, ha jelen pillanatban nincs az amit szeretnénk? Miért rossz sóvárogni valami után ami még nem sikerült? Miért nem szabad szomorkodnunk? Miért kell türelmesnek lennünk? Miért kell nélkülöznünk mások szeretetét, megbecsülését? Miért nem szabad irigykednünk?
A sok kérdésére nem ugyanaz a felelet. Próbálom őket szétválasztani. Azért kell örülni annak, amink van, mert ezzel a saját életünket tudjuk boldogabbá tenni, s következésképp másokét is, akik körülöttünk vannak. Ez egy bölcs megközelítés, de nem parancs. Parancsra nemigen lehet örülni. Szóval, sokkal jobban jár az ember, ha elfogadja a sorsát, az élethelyzetét, a körülötte lévő embereket, s ebből az elfogadásból lép tovább, és változtat azon, amin kell, amin lehet és amin tud. De az alapvető elfogadás ahhoz is hozzásegít, hogy kiegyensúlyozott emberek legyünk. Sóvárgoni nem feltétlenül rossz. Isten ültette belénk a vágyat, ez hajt minket előre. Azt kell meggondolni, hogy miért érdemes és miért nem érdemes vágyakozni. Ezen a ponton igen fontos különbséget tenni, hogy mi az, amit Isten kínál nekünk, és mi az, amit a világ. Ez utóbbi nagyon sok mindent ránk tukmál, és elhiteti velünk, hogy ezekre rettentő nagy szükségünk van. Ezeket a hazugságokat érdemes leleplezni, nem bedőlni nekik. Tehát a sóvárgás jó dolog, csak annak tárgyát kell jól megtalálni, nem elvéteni. De ez is inkább emberi bölcsesség, amely hosszú távon a javunkat szolgálja, nem pedig erkölcsi megfontolás. Hogy ne volna szabad szomorkodni, ezt végképp nem mondanám. A szomorúság lehet nagyon jó dolog is. Illetve teljesen természetes, amikor elveszítünk valamit, főként ha valakit. Ami rossz lehet a szomorkodásban, ha az önzésből fakad. Ha magamat sajnálom, és nem tudok vagy nem is akarok túllátni az adott veszteségen. Van, amit (akit) Isten vesz el tőlünk. Olykor erre úgy viselkedünk, mint a toporzékoló kisgyerek, aki követeli, hogy az legyen, amit ő akar. Ezen a téren szokott minket tanítani Isten. De a szomorkodás jó is lehet. Mélyebbre vezet, lecsöndesít. Végső soron Istenhöz vezet, ha jó lélekkel élem meg a szomorúságomat. A türelem hatalmas kincs, érdemes gyűjteni. Teljesen meg tudja változtatni az ember életét, ha megszerzi magának a türelmesség erényét. Sokkal nyugodtabb lesz, higgadtabb. Következésképp tisztábban is tud látni az az ember, aki nem türelmetlen, nem kapkod. Meg aztán, Isten is végtelenül türelmes velünk, elnéző a mi hibáinkkal. Nem csak illő tehát nekünk is erre törekednünk, de erre is az mondható, hogy akkor járunk jól, ha ebben előre haladunk. A szeretet, megbecsülés hiánya természetesen fáj. Emberi tulajdonságunk, hogy rászorulunk az elismerésre, főként a szeretet kifejezésére. Fontos tudni, hogy ezen a téren sem vagyunk egyformák. Van, aki jobban ki tudja mutatni a szeretetét, van, aki nem, van, aki jobban igényli, hogy érezze mások szeretetét, van, akit ez inkább zavar. Ebben is sokat kell tanulnunk. Egyrészt önmagunkat megismernünk, másrészt megtanulni helyesen szeretni, úgy szeretni a másikat, ahogyan arra neki szüksége van. Amikor az embernek nélkülöznie kell mások szeretetét, az mindig fájdalmas. De minél mélyebb hitre talál az ember, annál inkább eltölti Isten jelenléte, és megtapasztalja, hogy soha nincs egyedül. Irigykedni viszont tényleg nem szabad, nem érdemes, ezért tilos. Nem azért, mert büntetés járna érte, hanem mert megkeserítjük vele saját életüket. Ha másnak van, örüljünk neki. Az irígységet teljes mértékben az önzés táplálja. Ez is olyan, hogy az ember saját magát mérgezi vele. De voltaképpen minden bűn ilyen. Azért kell kerülni, mert a mi életünket teszi tönkre.
    ... 5 6 7 8 9 
10
  11 12 13 14 15 ...