Nem az a bűn, ha lebukik. Az csak kínos, ugyanakkor gyógyító is lehet. A bűnt akkor követte el az atya, amikor szavaiban eltért az igazságtól. A hazugság nagyon sokféle lehet, annak súlya is, a körülményektől függően. Az biztos, hogy jóval súlyosabb, ha egy pap követi el. Ezeket a szempontokat tudom mondani a cselekedet megítélése terén. Ám hozzáteszem, ezeket magának a papnak kell mérlegelni, senki másnak. Nem a másik bűnét kell értékelnünk, csakis a sajátunkat

Természetesen mehet. Miként orvoshoz is elmegyünk, ha beteg a testünk, így pszichiáterhez is fordulhatunk, s kell is fordulnunk, ha beteg a pszichénk. Az Ön esetében talán még az sem fontos, hogy az illető pszichiáter keresztény és katolikus legyen, bár általában ezt szoktuk javasolni. De néhány szava alapján megismert helyzetében még ezt sem tartom annyira lényegesnek. Mindenesetre létezik egy névsor, amely a keresztény pszichológusokat, pszichiátereket gyűjti össze. Persze, ez sem mindet. http://archivoli.katolikus.hu/upload/file/lampatarto/ker_pszich_szakemb.pdf

Kedves Margit! Az Úr egészen bizonyosan szívesen veszi ezt a fölajánlást és meg is áldja. Fontos részlet, hogy akkor köti Önt ez a fogadalom, ha egy atyát is bevon, és az Isten embere jelenléte pecsételi meg a fogadalmát. Enélkül a fogadalom nem nyilvános, hanem egyéni, saját, magán fogadalom, amely alól adott esetben saját maga is adhat feloldást. Ha viszont egy atya jelenlétében és tanúságával teszi, akkor azt visszavonni, megváltoztatni szintén csakis pap által lehetséges. Természetesen nem ezzel kell számolni, és ha fogadalmat tett, akkor ara kell törekedni, hogy abban ki is tartson, de azért nem árt ez a pontosítás. Mint kérte, imádkozom Önért, s minden bizonnyal sokan mások is, kik olvassák e sorokat. Tanácsom, hogy ne csak arra figyeljen, hogy a bűnt kerülve a hiányosságain dolgozzék, hanem sokkal inkább az Istennel való kapcsolatát erősítse. Az ember erejét meghaladó tetteket csakis Isten segítségével, Isten erejével vagyunk képesek teljesíteni. Ezért jogos, hogy a kitártásához tőlünk is kér imasegítséget, de ami igazán fontos, hogy Önnek legyen minél méylebb, minél személyesebb kapcsolata az Úrral, s erre alapozza majd az érte és neki tett fogadalmának a megtartását.

Ha valaki fölszentelt pap, ez letörölhetetlen jegy, ő már pap marad mindörökké, "Melkizedek rendje szerint". Kivételes helyzetekben a pápa feloldozhat a papság által vállalt kötelezettségek alól, de azért az illető megmarad papnak. Még ha nem is végezhet semmilyen papi szolgálatot, pl. halálveszélyben lévő embert mégis feloldozhat. Vagyis megmarad az életében a papi karakter. Ha rítust akarna váltani, papok esetében ezt végképp nem szokta megengedni a Hittani Dikasztérium. Ha valamilyen módon mégis megtörténnék, akkor ő papként szolgálhat a keleti katolikus egyházban, de értelemszerűen nem nősülhet meg. Mint ahogyan egyetlen fölszentelt pap sem köthet házasságot. Ilyen a keleti egyházban sincsen. Az téves megfogalmazás, hogy a görögkatolikus egyházban a papok nősülhetnek. Ez nem így van. Házas embereket lehet pappá szentelni, de a diakónus szenteléstől fogva már nem lehetséges a házasságkötés. Tehát a szentelés előtt kell neki alaposan meggondolnia, hogy milyen életformát választ. Ha úgy érzi valaki, hogy őt a római katolius egyház a cölibátussal elrettenti a papságtól, akkor mindenképpen jobb, ha nem is vállalkozik a papságra. Ugyanis később is sokkal súlyosabb rettentő dolgokat kell majd átélnie. (Mostanában látjuk, hogy micsoda támadásoknak vannak kitéve a papjaink!) Csak aki szívvel-lélekkel, minden nehézséget vállava, elszántan vállalkozik a papságra, csak az jelentkezzék a szemináriumba. Aki bármilyen nehézséget meg akar úszni, az ne jöjjön papnak! Lehet, hogy alkalmatlanok is jelentkeznek a szemináriumba, ez mindig is így volt, s a fölvételi bizottságban nem tévedhetetlen emberek ülnek. De a szeminárium 5-6-7 esztendeje során megmutatkozik, hogy kiben van Istentől kapott hivatás, és ki az, aki csak jámborul vagy netán számításból gondolta azt, hogy akár pap is lehetne. Az ilyesmi hamar kiütközik. Jézus előre megmondta, botrányok mindig lesznek (Mt 18,7), s bizony, súlyos a felelőssége annak, aki botrányt okoz, de Krisztus Egyháza legyőzhetetlen. Érdemes a Bárány mellett kitartani, aki mindenek fölött győzedelmeskedik. (Jel 17, 11-18).

Azt hiszem, én is hasonlóképpen tettem volna. A misztikus élmények valóban egészen mélyre hatóak, valahogy nem való a világháló pillanatnyi kommunikációjára. Ez is egyfajta válasz az atya részéről, a hallgatás, ami valószínű, inkább kivárás. Ha méltatlankodást tapasztal a lelkében, akkor ez annak a jele, hogy nem Istentől származó élmény érte. Isten látogatása megtanít arra is, hogyan kezeljük azt. Alázatra késztet, amelynek része a türelem, az elfogadás is. Nem érzékeltem az Ön soraiban méltatlankodást, csak jelzem, hogy ez egy fontos figyelmeztetés lehet. Mit tegyen? Várjon. Várja ki azt a helyzetet, amikor személyesen tud majd beszélni erről a lelkiatyjával. Akkor ő is többet tud mondani, mint egy e-mail-en átküldött üzenet alapján.

Nem tudom. De valószínű, más sem tudja megmondani. Ez titok, amely meghaladja az emberi értelem felfogóképességét.

Egyrészt Miklós atya tanácsa bizonyosan nem arra vonatkozott, hogy azt másra, akár saját rokonunkra, gyermekünkre értelmezzük. Ezek a tanácsok elsősorban azt szolgálják, hogy önmagunkba nézzünk, a saját belső világunkat értelmezzük, nem pedig más emberekét. Mindazonáltal való igaz, hogy ez az igazság másokra is érvényes, nem csak saját magunkra. Ha a gyerneke gondolatvilága megváltozik, akkor meg fog majd változni a magatartása is. Ez nyilvánvaló. Azt gyanítom, hogy kamasz gyermekről lehet szó, s ebben a korban valóban készek akár 180 fokos fordulatot is tenni a gyermekeink. Ez meglehetősen elkeserítő tud lenni, s nincs is nagyon más vigasz, mint a remény, hogy majd idővel vissza is fordul. Ez is nagyon sokszor megtörténik. Addig pedig? El kell fogadni a gyermeket és szeretni úgy, ahogy van. Tudom, hogy sokszor úgy tűnik, még a szeretetet is visszautasítja, de ez csak a látszat. Ez nem más, mint a szeretet határainak a feszegetése: "Akkor is szeretsz, ha ezt csinálom?" Ehhöz végtelen sok türelemre és igazi, mély, feltétel nélküli szeretetre van szükség. Én azt mondom, ne azzal törődjék, hogy milyen jegyet hoz haza a gyermeke, hanem azzal, hogy megmaradjon vele az őszinte, jó kapcsolata. Higgye el, ez ezerszer fontosabb. A rossz jegyet ki lehet javítani, az elveszített bizalmat sokkal nehezebb újra megszerezni. Nem lehetetlen, de sokkal nehezebb. Úgyhogy azt tanácsolom Önnek, hagyja azokat a fránya jegyeket, s legyen minél többet együtt a gyermekével, beszélgessen vele minél többet. Ez busásan megtérül. A könyv fölötti gubbasztás nem mindig. Persze, ügyesnek kell lenni, mert az sem elhanyagolható, amennyire lehet arra is rá kell venni, de ha nem megy, akkor is fontosabb, hogy tisztában legyen vele, Ön így is szereti őt. A szeretet visz előre, nem a könyvekből összegyűjtött tudás.

Mindenképpen azt tanácsolom Önnek, hogy hagyjon föl az effajta zenék hallgatásával. Egészen bizonyos az, hogy hatnak. Hogy mire, kire, mikor, hogyan, ezt nem olyan könnyű kibogozni. De nem is érdemes vesződni vele. Egyszerűen hagyja ki az életéből. Nem ad hozzá semmit, legföljebb, ahogy mondja, kellemes perceket, amíg hallgatja, de láthatóan az ára igen magas. Még jól jár, ha ennyi történik csupán, hogy összevész a párjával vagy valami hasonlóan rossz dolog történik. Az mindenképp nagyon jó, hogy Önnek ennyire érzékeny a figyelme. A legtöbb ember nem is veszi észre ezeket a jelzéseket. De ha Ön észreveszi, nem tehet úgy, mintha nem léteznének. Ismétlem, nem föltárható az, hogy a zenét hallgatva mi is történik la elkében, a környezetében, az életében. De a beengedett negatív, lehúzó erők biztos, hogy ártalmára vannak a lelke békéjének, élete építkezésének. Mindenképpen azt tanácsolom, hogy ne kompromisszumot keressen ezzel a zenével, hanem teljesen zárja ki az életéből. Minthogy érzékeny a figyelme, hamar észre fogja venni a nagyon jó irányú változásokat.

Imádság. Böjt. Jó cselekedetek.

Az alapvető cél az üdvösség. Azért élünk, hogy egy örökkévalóságon át boldogságban lehessünk Istennel és a szeretteinkkel együtt. Sokak számára azonban ez annyira távolinak, elérhetetlennek tűnik, hogy egyáltalán nem kapcsolható a mostani, hétköznapi életükhöz. Ilyenkor keresnek közvetlenebb, elérhetőbb célt, ami hajtja őket, evilági örömök, pénz, hatalom, stb, különben tényleg megőrülhet az ember az élet értelmetlenségétől. Ezekről a közelebbi, földi célokról azonban előbb-utóbb kiderül, hogy mennyire veszendőek, s ekkor megint elfoghatja az embert a végtelen csalódottság, az élet értelmetlenségének kétségbeesése. Sok évszázadon keresztül tartotta magát az a meggyőződés, hogy a földi élet csak siralomvölgy, ki kell bírni, át kell menni rajta, de az a tudat, hogy a jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez (Róm 8,18), mégis megőrizte az embert, és vállalta a földi élet küzdelmeit a mennyei boldogságért. Talán az utóbbi egy-két évszázadban fogalmazódott meg egyre markánsabban (főként a nyugati teológiában), hogy az lesz boldog odaát, aki már itt is megtalálta azt. Pontosabban szólva a boldogságot nem csak a halál után kell keresnünk, hanem emberi létezésünk alapeleme, hogy már itt a földön is boldogok szeretnénk lenni. Márpedig, ha Isten ezt a vágyat belénk ültette, akkor azt nem hiába tette, nyilván tudta, hogy ez meg is valósítható, el is érhető. Most már csak az a kérdés, hogy hogyan. Azt kell megérteni, hogy a mennyei boldogságnak és a földinek ugyanaz a forrása, oka: maga Isten. Senki és semmi nem tud olyan boldogságot adni, mint ő. Valójában az az igazi boldogság, amit ő ad. A hitetlennek akkor nem is adatik meg? A szeretetlennek nem adatik meg! Ugyanis Isten a szeretet. Aki szeret, Istenben van - akár tudja ezt, akár nem. Így hát a földi élet célja ugyanaz, mint az örökéleté: maga Isten, azaz, maga a szeretet. Ezért élünk. Azért élünk, hogy szeressünk és szeretve legyünk. Ezt az szokta megtorpedózni, ha ennek a hiányát éljük meg, ha azt érezzük, hogy nem kapunk szeretetet. Voltaképpen ez adja az értelmetlenség érzését, ha nem tudunk szeretetben élni. Nyilván, azt sokkal nehezebb elérni, hogy szeretve legyünk, hogy legyen, aki szeret minket. Ezért keresi a fiú a leányt, ezért házasodnak össze, ezért alapítanak családot, hogy szerethessenek, szeretve legyenek, hogy ezt a szeretetet meg tudják osztani, gyarapítani, sokasítani tudják. Ennek a műhelye a nagycsalád. Persze, nem csak a családban adhatunk és kaphatunk szeretetet, hanem életünk minden vetületében. Ha úgy érezzük, nincs, aki minket szeret, ez még nem olyan nagy baj, hisz igazán arra kell törekednünk, hogy szeressünk, hogy mi szeressünk másokat. Nemde erről szól az első és második legföbb parancs (Mt 22,37-40). Erre kell tehát törekednünk, ezért élünk, hogy szeressünk. Ha erre adjuk a fejünket, akkor előbb-utóbb megtapasztaljuk, hogy nem igaz, hogy minket nem szeret senki. A szeretetet a magunk oldaláról ízlelgetve egyszercsak azt vesszük észre, hogy onnan kapunk szeretetet, ahonnan soha nem is remétük: belülről, Isten felől. Ő mindig szeret minket. Ő adja meg az életünk értelmét. Tehát gyakorolni kell az önzetlen szeretetet, és ez elvezet minket a fölismerésre, hogy szeretve vagyunk, hogy ez az igazi boldogságunk. Adja Isten, hogy ezt Ön is minél előbb megtapasztalhassa! Mielőbb kezdjen el szeretni!

Ön tavasz végén, nyár derekán szeretne szüretelni. Arra még várni kell. Főként a bő termést majd csak élete vége felé arathatja az ember - legjobb esetben. Úgyhogy ezzel a szürettel még nem kell foglalkoznia. Igaz, később sem. Arra törekedjék minden nap, hogy megmaradjon Isten akaratában, szeretetében. Élni kell, nem túlélni. Örüljön minden napnak, hisz az mindig új lehetőség. Ha épp úgy érzi, hogy a tegnapi, tegnapelőtti vagy az előtti hitványra sikerült, Istenem, majd a Mindenható kipótolja a hiányosságait. Tekintsen mindig a mára, az adott pillanatra. "Ma, illetve most mit vár tőlem az Úr, most mit kell tennem?" Ha minden nap, minden pillanatban ez vezeti, akkor jó úton van. S hogy az Úr megengedi-e a termés megtekintését, vagy netán jótékonyan azt is eltakarja az Ön szeme elől, az is teljesen mindegy, lényegtelen. Hisz nem azért munkálkodunk, fáradozunk, hogy lássuk a termését, hanem, hogy azt Istennek adjuk (vissza!). Ő pedig értékelni fogja a legparányibb erőfeszítéseinket is.

Miként kérte, imádkozom Önért. De tanácsot is adok. Ne higgye, hogy emiatt elkárhozhatna. Ez csak az ördög kettős számú kísértése. Az egyes számú az, hogy rávegye az érzékiség bűnére, a másik pedig, hogy emiatt a kárhozattal riogassa, vagyis elvegye Öntől a reményt, a megbocsátásba, az irgalomba vetett hitét. Szóval, most inkább ezzel a kettes számú kísértéssel foglalkozzék, első körben ebből gyógyuljon ki! Higgye el, ez sokkal fontosabb, mint az első. Ujjongjon föl hálás szívvel, bátran, hogy: "Ez tényleg így van? Mégsem olyan súlyos ez a bűn, hogy a kárhozatba vigyen?!" Igen, így van, örüljön, tehát, és nyugodjék meg. Ami a kárhozatba vihet, az a kettes számú kísértésből fakadó bűn, hogy nincs bocsánat, nincs irgalom. Pedig dehogynem! Ha ezt elhiszi, ha ezt komolyan veszi, meg fogja látni, micsoda felszabadulást hoz. Máris nem lesz olyan félelmetes ez a fránya bűn, amit egyébként is utál. Szóval, nagy erővel ezen dolgozzék inkább, s meglátja, utána már könnyebb lesz az érzékiség bűnét is legyőzni. Ami persze, fontos. Tehát senki ne azt olvassa ki ebből az Önnek szánt válaszból, hogy akkor nem is olyan súlyos bűn az önkielégítés. Mert nem ezt mondtam. Valóban súlyos bűn, de sokkal súlyosabb, ha valaki emiatt meginogna Isten irgalmába vetett hitében és bizalmában. Ez sokkal súlyosabb. Szóval, ezzel kezdje: bízzék Isten szeretetében és erejében. Őt fordítsa szembe a kísértővel, s ne maga akarjon megbírkózni vele!

Őszintén szólva én egyáltalán nem érzékelem ebben a kérdésben a keleti és a nyugati egyház különbségét. Ennyire markánsan semmiképp sem. Szerintem mindkét oldalon találhatók olyan személyek, gondolkodók, akár teológusok is, akik Júdás sorsa kapcsán egyik vagy másik lehetőséget tartják valószínűbbnek. Ami bizonyos, hogy sem a katolikus, sem az ortodox egyház nem állítja, hogy tudná, mi a sorsa Júdásnak, hogy most hol van. Ebben teljesen egyek, s ez a lényeg ebben a kérdésben. Amit Emmerich Anna látott a XVIII. században, az nem része a kinyilatkoztatásnak, sem az Egyház tanításának, sem Keleten, sem Nyugaton. Úgyhogy az Ön keresése szempontjából ennek nincs jelentősége. Gondolkodjék Júdásról úgy, ahogy szeretne. Ez sem nem bűn, sem nem erény. Szerintem nem sok értelme van ezekről gondolkodni, de nem vagyunk egyformák. A magam részéről azt tanácsolom Önnek, hogy inkább a szentek életével foglalkozzék többet, ismerje meg őket, minél több a szentek életéről. Azokban sokkal tanulságosabb dolgokat találhat.

Kedves Piroska! Valóban, nem tudok egyébbel segíteni, mint az imádsággal. Nem vitás, hogy zord a harc, kemény a világ. De azt se feledjük, hogy Isten hatalmasabb, mint ez a világ. Sőt, Jézus azt is mondta: "Bennem találjatok békét. A világban szorongattatásban lesz részetek, de bízzatok: én legyőztem a világot! (Jn 16,36) Istennél mindig van megoldás, mindig nála van a megoldás. Bízom benne, hogy mások is, akik olvassák, imádsággal fogják Önt és a családját segíteni.

Érdekes kérdés, de azt hiszem, egyelőre nem szükséges ezen töprengeni. Püspök atyáink egyelőre jó erőben vannak, 2035 táján és az utána következő években lesz majd esedékes ez a kérdés. Minden reményünk megvan arra, hogy addigra már lesznek többen is cölebsz papok illetve szerzetesek. "Elég a napnak a maga baja" - mondja az Úr (Mt 6,34)