Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tíz meg nulla? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
DJK! Kedves Lelkiatya! Ha római katolikusként veszek részt görögkatolikus szent liturgián, akkor hogyan vessek keresztet?
Római katolikusként, római módra. A görögkatolikus pedig a görög módra vet keresztet a római templomban is. Esetleg az lehet kérdés, hogy az Evangélium előtt hogyan tegyünk magunkra jelet. Bár nem kérdezte, de azért elmondom az én gyakorlatomat. Ha római katolikus szentmisén veszek részt, akkor az Evangélium fölolvasása előtt három kis keresztet rajzolok a homlokomra, az ajkamra és a szívemre - ahogyan a római katolikusoktól tanultam. Mi, görögkatolikusok az Evangélium előtt és után keresztet vetünk magunkra. De azért is, mert előtte is, utána is áldást is kapunk. Tehát, ha római katolikus megkérdené tőlem, hogy a Szent Liturgián ezen a ponton mit tegyen, azt tanácsolnám neki, hogy ilyenkor ő is vessen magára keresztet, a maga megszokott módján. De az is biztos, hogy ha ilyenkor kis kereszteket rajzol magára, az is teljesen jó. Mint ahogyan egy görögkatolikus részéről is rendben van, ha ő inkább keresztet vet, amikor felhangzik a szentmisén, hogy "Evangélium Szent N. könyvéből."
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Kíváncsi lennék az Ön elgondolására, miszerint egy keresztény hívő ember kimondhatja-e azt, hogy nincs kedve templomba menni. Mit gondol erről? Mit tanácsolna, hogyan lehetne rábírni valakit, akinek a "most nincs kedvem" a mindenkori válasza hívásomra? Szeretném hozzátenni, hogy egy kedves emberről van szó. Válaszát előre is hálás szívvel köszönöm: Renáta
Kedves Renáta! Elgondolásom szerint teljesen jogos lehet kimondani, hogy nincs kedve templomba menni. Ezt érzi, kár volna mást mondania. Hogy el is megy-e a templomba, az pedig ezek után is az ő döntése. Magamnak azt mondom, ha nincs kedvem templomba menni, mert ilyen is van, akkor kedvetlenül megyek a templomba. De tudom, hogy el nem maradhatok onnan. Egyrészt kötelesség is, másrészt jól tudom, hogy csak rosszabbul járnék, ha a pillanatnyi kedvemnek engednék, mert a lelkemben űr keletkezne, még akkor is, ha azt egy ideig nem érzem. Szóval lehet mondani. Hogy például egy szülő mit is mondjon, amikor a gyermeke ezt válaszolja a vasárnapi templomba indulás előtt az már más kérdés. Nagyon is nehéz kérdés. Nagyon szeretnénk, ha a gyermekünk számára természetessé válna, hogy minden vasárnap ott vagyunk a templomban. Ez nem megy másként, ennek egyetlen módja, hogy piciny kortól kezdve valóban mindig ott vannak a templomban. Persze, kamaszodó korban elkezdenek nyafogni, hogy "nincs kedvük". Ha pici korban nyafog - nyilván az is előfordul -, akkor arra nem kell odafigyelni. Meg kell tanítani a gyermeket, hogy azt tegye, amit a szülő mond neki. Ez nagyon fontos! A mai szabadszellemű gondolkodásban néha használnak olyan tanácsokat, hogy hadd tegye a gyermek azt, amihöz kedve van, akkor fog egészségesen fejlődni a személyisége. Persze, amikor csak lehet, hadd tegye, de nem mindig! Van, amikor a felnőttnek kell előre gondolkodnia, hogy hosszú távon mi hasznos a gyermeknek, s azt kell adnia, azt kell megkövetelnie tőle. Ennél hasznosabb és fontosabb pedig nincs, hogy a gyermekünket a legkisebb kortól kezdve bevezessük a templomba, az Egyházba, az Isten világába. Nos, a kamasz gyermekkel való viaskodás terén a következő a tanácsom. Kössünk vele egyességet, hogy 18 éves koráig, amíg még kiskorú, addig minden vasárnap el kell menni a templomba, nincs apelláta. Utána pedig szabadon dönthet. Általában ezt elfogadják a gyermekek. S persze, alig várják, hogy végre nagykorúak legyenek, és végre szabadon kihagyhassák a vasárnapi Liturgiát. Csakhogy ebben huncutság is van, mert a legtöbb esetben 18 éves korára már megkomolyodik annyira, hogy bármennyire is fogadkozott korábban, ekkortól már nem hagyja el a templomot. Vagy legalábbis néhány év múlva rá fog jönni, hogy nem attól boldog felnőtt, hogy nem kell járnia templomba, sőt belátja, hogy mennyire nagy szüksége van neki is erre. Ezt a gyermekekkel kapcsolatban tudom mondani. Ha felnőttről van szó, aki azt mondja: "nincs kedvem menni", akkor pedig a fentebb leírt érvelést érdemes elővenni. Ha kedvetlenül is, ha önmagát legyőzve, de nem hagyhatjuk el a templomot, nem hagyhatjuk el az Egyházat, nem hagyhatjuk el az Istent. Nyilván ez utóbbit senki nem akarja elhagyni, de a kétezer éves tapasztalat azt mutatja, hogy legtöbbször a templom, a gyülekezet elhagyásával kezdődik a hitehagyás. Ettől Isten óvjon meg mindnyájunkat!
Tisztelt Lelkiatya, a szerzetességgel kapcsolatban van egy kérdésem. Mit lehet tudni a nagy skhémáról? Néhány orosz szerzetesen fedeztem fel, hogy külbönleges, csuklyás az öltözékük, és tele van liturgikus idézetekkel. Pl. Joakim, Ilija, Szerafim szerzetesek. Sajnos nem sokat találtam erről, csak annyit, hogy ezt nevezik a nagy skhémának. Ez egy szerzetesi fokozat? Mit jelent ez? Van a ruházatuknak szimbolikája? Hogy élnek ezek a szerzetesek? Jelen vannak a katolikus keleti körökben is? Köszönettel, Gábor.
Kedves Gábor! Nagy szkémának, nagy angyali öltözetnek nevezzük a nagy fogalmas szerzetesek ruháját, illetve magát ezt a fokozatot is. A tartalma ugyanaz, mint a kis angyali öltözetnek: Krisztus Urunk keresztrefeszítésének a jelei, illetve néhány szó az ő szenvedéséről és megdicsőüléséről, és egy egybefüggő szöveg: Krisztus sebeit viselem testemen. Keleten a szerzetesi létnek három fokozata van: a razofor, a kis angyali és a nagy angyali öltözet. Ez utóbbi a görögöknél és a szlávoknál nem egyenrangú. Általában, 10-15 vagy 20 évi szerzetesség után válhat valaki nagy fogadalmassá, de akkor sem biztos. Van, aki egész életén át razofor marad, vagy kis szkémás. A nagy fogadalommal már sokkal szigorúbb életmód jár együtt, keményebb böjt és jóval kevesebb kapcsolattartás az emberekkel.
Kedves Lelkiatya! A kérdésem a következő: hogy győzzem le a főiskolai továbbtanulástól való félelmemet? Mindjárt leírom, hogy hogyan kapcsolódik ez a hitemhez. Római katolikus, vallását gyakorló 40-es évei közepét elhagyó nő vagyok. Volt egy időszak az életemben, amikor ( az akkori barátaim példáját látva) nem érdekelt semmi más, csak a tanulás, a karrier, aminek az érdekében mindent elvetettem, még a jóra való törekvésemet is. Néhány éve voltam elsőáldozó, bérmálkozó, azóta elítélem ezt a magatartást. Viszont érzem magamban a tehetséget, és nem szeretném az utolsó lehetőséget kihagyni. De rettenetesen félek, hogy újra visszaesek az általam már elítélt viselkedésmintába. Ön szerint ez már pszichológiai eset? Kérem, adjon tanácsot nekem! Köszönöm előre is!
Egyáltalán nem gondolom pszichológiai esetnek. Inkább kísértésnek látom, amely a jóra való törekvését akarja aláásni. Nagyon is helyesnek tartom a tanulás utáni vágyat. Azt sejtem, hogy régebben valójában nem a tanulás vitte Önt rossz irányba, hanem a hozzá fűződő jelenségek. Most nem a karrier miatt akar tovább tanulni, hanem, hogy a tehetségét kamatoztassa. Minél gyakrabban beszélje meg ezeket a dolgokat imádságban az Úrral. Vigye őelé a dolgait, a tanulmányait, a nehézségeit. Ha ővele beszéli meg, akkor helyes mederben marad a törekvése, és kitisztulnak a kísérő jelenségek is. Most a kísértő más irányból próbálkozik, más irányba akarja terelni. Akkor a tanulmányai felé hajtotta - túlzó mértékben is - hogy a földi hívságokkal távolítsa el Istentől, most viszont a tanulást akarja akadályozni, mert ugyanakkor ez értékes, Isten felé vivő út.
Kedves lelkiatya egy olyan kérdésbe szeretnék választ kapni amit hivö katolikusként nem tudom eldönteni hogy bün e vagy bünrészesség de nagyon vádolom magam hogy belementem Szoval van egy játék a neten amit már régota játszok kikapcsolodásként és a játéktársakal lehet ismerkedni volt ott egy játékos aki rávett több nöi játékost hogy sexchateljen vele és elötte elhitette mindenkivel hogy ö egy áldozata a leendö anyosának aki avval zsarolja hogy ha nem lesznek együtt soha nem fogja hagyni hogy találkozzanak a komába levö lányával aki ennek az illetönek a barátnöje volt Közbe megismerkedtem emailbe ezzel a hölgyel aki lebuktatta ezt a elmebeteg embert de kérte hogy ez csak ugy fog sikerülni ha titokba belemegyek a férfi játékába és lebuktatjuk közösen !!!Sikerült persze ö mindent háritott hogy ö nem hibás de közbe kiderült hogy játékon belül volt hat áldozata !!Atyám a kérdésem mennyire számit ez halálos bünnek mert engem nagyon bánt és nem tudom hogy mit tegyek! Köszönöm a válaszát!!!
Én úgy értelmezem a beszámolójából, hogy Ön segíteni akart, sőt, az aljas tettet meg akarta szüntetni. Ebben tehát nem hogy kivetnivalót nem látok, hanem csak dicsérni tudom. Hogy ennek érdekében milyen dolgokat kellett művelni arról fogalmam sincs, de nem hiszem, hogy ebben a helyzetben ez valami valóban súlyos erkölcstelenség lett volna. Ha mégis volt ebben bármi bűnös az Ön részéről, igyekezzék meggyónni, s ezzel végleg teljesen rendbe teszi a lelkét. Az érzékiséggel, szexualitással kapcsolatos bűnök sokszor azért tűnnek súlyosabbnak, mert az ember egészséges szeméremérzetét sérti. Valójában nem súlyosabb, mint más önzésből, szeretetlenségből fakadó bűn, csak az említett sajátosság miatt súlyosabbnak érezzük. Tehát nem terheli az Ön lelkét semmiféle különösen súlyos bűn. Javaslom azért, hogy menjen el meggyónni, s utána már ne is foglalkozzék ezzel a dologgal, adjon hálát az Úrnak, hogy kiemelte belőle!
Dicsőség Jézus Krisztusnak! ... közeledtével nagy kínokat élek át. Nyughatatlanság, álmatlanság, szorongás vett erőt rajtam. Sokat imádkozom, de a kínok nem enyhülnek. Nem a hivatásomban rendültem meg. Olyan mintha egy erő elakarna pusztítani... Mintha fizikálisan megakarna törni. Néha nagyon ijesztő tud lenni, amikor légszomj tör rám és mellkasi szorítás párosítva. Ima közben tudok elaludni, de nagyon sok idő telik el, és fáradtan kezdem el a napjaimat. Nehéz időszak ez. Mit tehetek ebben az állapotban? Köszönöm a válaszát.
Kedves Testvérem! Azt javaslom, hogy a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre írjon. Akkor részletesebben tudok Önnek válaszolni.
Kedves Lelkiatya! Létezik olyan, hogy valakit megátkoznak és ez az átok valóban működik?
Nem. Az Isten áldottainak az emberek átkai nem képesek ártani. Akkor "kezd el hatni", akkor érvényesül ebből bármi, ha az ember komolyan veszi, ha elkezd félni tőle. Ennek csaknem inkább lélektani magyarázata van: az ember elkezd félni valamitől, ami aztán meg is jelenik a lelkében. Tehát nem szabad komolyan venni, nem kell tőle félni. Ha emiatt többet imádkozik az ember, az persze, nem baj, az csak jót tesz. Csak ezt se félelemből, riadalomból tegye, hanem az Isten iránti bizalom miatt. Arra megyünk, amerre nézünk. Ha az ember a körülötte ólálkodó veszedelmekre tekint, akkor azok, bizony visszahúzzák. Ha azonban az Úrra, akkor előbb-utóbb kiemelkedik ezekből az oly félelmetesnek tűnő, de valójában erőtlen veszedelmekből.
Tisztelt Lelkiatya! Egy dologban tanácstalan vagyok. Böjti nap a nagyszombat? Ilyenkor szokás szerint böjtölünk, de ez valahogy nem egyeztethető össze a szombattal és a szertartások tartalmával.
Igen, a bizánci hagyományban a szombat és a vasárnap is a böjti idő része. Ilyenkor enyhül ugyan a böjt szigora, módosulnak a böjti imák, de mind az imában, mind az étkezésben azért marad nyoma annak, hogy továbbra is a böjti időszakon belül vagyunk. Ki-ki maga döntse el, hogy hogyan éli meg, hogyan tartja meg a szombatot és a vasárnapot. De teljesen megfeledkeznünk ezen jeles idő sajátosságairól se szombaton se vasárnap nem szabad (nem érdemes).
Hol szerepel az a mondás, hogy ?Legyetek okosak mint a kígyók és szelídek mint a galambok? ?
Mt 10, 16 Az ilyen keresések nagyon egyszerűek a világhálón keresztül. Ha beírja a http://szentiras.hu/SZIT címet, abban van egy kereső ablak. Oda beírja a szentírásnak keresett részletét, vagy annak néhány szavát, és a program kiadja, hogy ez hol található. A mi honlapunkon keresztül is oda tud jutni. A https://hd.gorogkatolikus.hu/ címre kattintva a bal felső sarokban van egy kis könyvet ábrázoló ikon. Arra kattintva szintén ugyanerre a Szentírás szövegre talál.
Tisztelt Lelkiatya! Hallottam már olyan véleményt, hogy Isten minden bűnt megbocsát, amit a megtérésünkig elkövettünk, a megtérésünk után viszont már nem bocsátja meg a nagyon súlyos bűnöket (például gyilkosság, nagy értékű lopás, istenkáromlás). Kétségtelen, hogy megtért, Szentlélekkel betöltekező embertől meglepő lehet ilyen súlyos bűn elkövetése, de én ezzel együtt sem érzem a Szentírással összeegyeztethetőnek ezt a vélekedést. Nem tudom elképzelni, hogy Isten elküldi magától azt az embert, aki őszinte bűnbánattal fordul hozzá, mert a súlyos bűnt megtérése után követte el. Ön mit gondol erről? Előre is köszönöm válaszát!
Egyetértek Önnel. Butaság volna azt gondolni, hogy van bűn, amit az Isten ne bocsátana meg. Igaz, hogy Jézus is mondott hasonlót, mégpedig a Szentlélek elleni bűnről, amely viszont arra vonatkozik, hogyha valaki nem akar együttműködni a Lélekkel, vagyis nem bánja meg a bűnét, nem kér bocsánatot az Istentől, akkor ott valóban nincs bocsánat. Ezeken az Isten sem tud segíteni, mert elzárják magukat az Isten kegyelmétől. Továbbá a Szent Pál-i levelekben is találunk még hasonlót, amely félrevezetheti azt az embert, aki úgy gondolja, hogy a megtérés után elkövetett súlyos bűnöket már nem bocsátja meg az Isten. "Lehetetlen ugyanis, hogy azok, akik egyszer megvilágosodtak, megízlelték a mennyei ajándékot, részesültek a Szentlélekben, és megízlelték Isten értékes igéjét és a jövendő világ erőit, azután mégis elestek, hogy ismét megújuljanak és megtérjenek." (Zsid 6,4) Ez súlyos lélektani tapasztalat, és intő jelként szánja ennek a levélnek az írója, hogy senki se legyen könnyelmű. Valóban, a megtérés utáni bűnök sokkal súlyosabbak, hiszen már az Isten erejével, kegyelmével él az ember, sokkal nagyobb erőt kap a tiszta, evangéliumi élet követésére. Ám az is tapasztalat, hogy ilyenkor jóval nagyobb kísértések is érik az embert. Pontosan ezért szorulunk rá a bűnbánatra, a szentgyónásra. Eleve furcsa volna az a megközelítés is, hogy a megtérés utáni súlyos bűnöket már nem bocsátaná meg az Úr, csak az enyhébbeket? Hol húzódna a határ? Mindezeknél az emberi megfontolásoknál sokkal súlyosabb igazság, hogy az Isten irgalma kimeríthetetlen és végtelen. Ez persze nem arra késztet minket, hogy ezzel visszaéljünk, és nyakló nélkül kövessük el a legsúlyosabb bűnöket. Épp ellenkezőleg, arra sarkall, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a legkisebb bűnöket is, az arra vezető alkalmakat is kerüljük.
Tisztelt Lelkiatya! Megtért fiatal férfi vagyok, de sajnos van egy szenvedélyem, amivel régóta küzdök. Néhány napja pedig egy különösen súlyos bűnt követtem el. A szenvedély, amiről beszélek, a pornó. Változó gyakorisággal, de elmondhatom, érzem a Szentlélek szabadítását. Ha visszagondolok, hol tartottam fél évvel, vagy egy évvel ezelőtt, egyértelműen gyengébb az ereje ennek a bűnnek az életemben. Viszont sajnos még mindig előfordul, hogy visszaesek. És sajnos egy ilyen visszaesésemhez társult nemrég egy nagyon súlyos bűn. (...) Nagyon szégyellem magam emiatt, és tudom, hogy Isten minden bűnt megbocsát, de nem értem, hogyan süllyedhettem ilyen mélyre, hogy ezt eltűrtem. Köszönöm, hogy leírhattam ezt. Isten áldását kívánom Önre!
Mindenképpen adjon hálát az Úrnak, hogy szépen lassan kivezeti ebből a lehúzó közegből. Az Isten megbocsát, segít, gyógyít, de a küzdelmet nekünk kell megvívnunk. Mi ezt tudjuk fölajánlani. S természetesen ebben a folyamatban, ebben a küzdelemben sok lélektani elem is van. A múlt hatása nyomot hagy az ember lelkében, amely nem gép, amit egy kattintással át lehetne kapcsolni. De hát ezt nyilván maga az Úr is tudja, illetve nálunk ezt sokkal jobban tudja, éppen ezért őbenne nincsen semmi szemrehányás, vád, számonkérés. Szeret, tanít, erőt ad, de a küzdelmet nem veszi el tőlünk. Gyönyörködik a küzdelmünkben. Ezt egy nagy kísértéseket megélő szerzetesnek mondta el (Remete Szent Antal). Ami Önnel történt, az is mind gyógyítható. Éppen Isten végtelen irgalmának, szeretetének köszönhetően. Legyen tehát hálás, ne adja föl a reményt! Különösen azért, mert az Úr sem adja föl, mindig újra és újra bízik Önben.
Kedves lelkiatya! Szeretn?m megk?rdezni, hogy a böjti időszakban mi minden lehet az, amiről lemondhatunk, hogy közelebb kerülhessünk a jo Istenhez? ?s hogyan tudunk örömmel böjtölni? Amikor szenvedünk, mert pl dolgozunk egy olyan munkahelyen ahol alig jut időnk rendesen enni ?s vizet inni, fájdalmaink vannak, amikor küzdelmes a munkav?gz?s, ?s ?jszakai műszakban is dolgozni kell, mi az amire gondolhatunk a neh?z pillanatokban ami erőt adhat, segithet? ?n J?zusra szoktam gondolni, töle k?rek eröt. Az Úr J?zus ugye bennünk ?l, ?s ő nagyon szeret minket? K?pesek lehetünk szeretni minden embertársainkat is ugy ahogyan ő szeret minket? Amikor valaki megbánt minket ?s ez nekünk nagyon fáj, könnyek közt eltürjük a bántásokat.. Hogyan lehet megnyugodnunk, megerösödnünk, hogyan lehets?ges megörizni a nyugalmunkat neh?z helyzetekben? Ferenc pápa mondotta azt hogy szeressük egymást J?zus bennünk ?lő sziv?vel.. Oh bárcsak J?zus bennünk ?lő sziv?vel tudnánk szeretni! Istennel m?lyebb bensős?gesebb, közvetlen kapcsolatba hogyan kerülhetünk? Az ?letszents?gre törekedve mi az amit nagyon fontos, hogy megtegyünk? Hogyan ?ljük mindennapi ?letünket Isten jelenl?t?ben, ugy hogy igazán boldogok lehessünk? Köszönöm a válaszát! Editke
Kedves Editke! Egy egész lelkigyakorlatra való kérdést tett föl. Igyekszem válaszolni rá, de egyik sem lehet kimerítő, tehát inkább csak jelzések. De talán ez is segít, hiszen a jelzések az irányt megadják, és abban mindenképpen segítenek, hogy ne tévedjünk el. A böjti fölajánlásunk nagyon sokféle lehet, nem szorítkozik csupán az étkezésre. Jó fölajánlás lehet például a kevesebb tévé vagy számítógép vagy telefon használat. Lemondás lehet valamilyen kedvelt szórakozás elhagyása. Hasznos az is, ha valamilyen rossz tulajdonságot próbál visszaszorítani az ember, például mások megszólását, a sértődékenységet, a szeretetlen visszaszólást, stb., csakhogy ezekre máskor is törekedni kell, az ilyen törekvést nem ildomos a böjti idő után abbahagyni. Szép fölajánlás az is, ha az ember az egyébként elkerülhetetlent ajánlja föl. Nehéz munkában vagy betegségben való fájdalom. Ilyenkor néhány szavas fölajánlással az Úr elé helyezzük az adott nehézséget: "Fogadd el, Uram!" vagy: "Szeretlek, Uram." Igen, az Úr Jézus bennünk él. Minél gyakrabban és minél mélyebben imádkozunk, ez a bennünk való jelenléte annál érzékelhetőbb, annál hatékonyabb. A világon a legjobban ő szeret minket. S nem csak kívülről szeret, nem csak átölel, hanem belülről szeret, valósággal átjárja lényünket az ő szeretete. Amikor bántás ér minket, akkor is őrá kell gondolnunk, aki mindnyájunknál többet szenvedett, és azt tudatosan értünk, szeretetből tette. Ha vele együtt hordozom a bántásokat, fájdalmakat, akkor azok enyhülnek is. Azért is jó a bántások alatt Jézusra gondolnunk, mert akkor nem harag ébred a szívünkben a minket bántó emberekkel szemben, hanem Jézust követjük, aki imádkozott azokért, akik őt bántották és megölték. Mindez nagyban segít, hogy meg tudjuk őrizni a nyugalmunkat, mert a bántást és szenvedést vele együtt viseljük el, tehát még ez is Jézushoz köt minket. Maga Jézus tanította nekünk: Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket (Jn 13,34). Márpedig ő nem ad olyan utasítást, amit ne tudnánk teljesíteni. Persze, mi csak ember léptékkel vagyunk képesek szeretni, de ha megélem, fölismerem, hogy Jézus bennem él, akkor már nem csak a saját emberi szeretetemmel fogom szeretni a másikat, hanem az övével, Jézus szeretetével, Isten szeretetével. Így lehetséges, hogy az ember sokkal többre képes a szeretetben, mint amire egyébként ereje volna. A sok és mély imádság segít ahhoz, hogy Isten jelenléte érzékelhető, hatékony legyen az életünkben. Ezzel együtt jár az a boldogság és béke, amely már itt a földön az Isten országának, az örök boldogságnak az elő íze. Hiszen ott is ez lesz a boldogságunk oka és forrása, az Istennel való elszakíthatatlan együttlét.
Tisztelt Lelkiatya! A vőlegényemmel évek óta ismerjük egymást és egy ideje jegyben járunk. Távkapcsolatban élünk, sosem laktunk még együtt. Hetente, kéthetente találkozunk, akkor vannak intim együttlétek. Szoktam kb. kéthavonta gyónni és csak azután egyszer áldozni is. Nagyon szeretnék minden vasárnap menni áldozni, de a parázna viselkedésem miatt, úgy gondolom nem lehet és emiatt nagyon szomorú vagyok. A pap, akinél gyónni szoktam azt mondja, nem úgy van az, hogy "meggyónjuk és újra elkövetjük, aztán megint meggyónjuk". De úgy látszik, én visszaeső bűnös vagyok. Aztán a teljes szívből való megbánással is vannak gondjaim. Igazából csak annyira bánom, hogy megbántottam az Istent, de az biztos nem elég. Ebben az évben remélem találunk közös nevezőt és össze tudunk házasodni. De addig tényleg nem áldozhatok a szentmiséken? Olyan sokat jelentene nekem. Köszönöm a választ.
Bevallom Önnek, én több bűnömmel is ugyanígy vagyok. Meggyónom, aztán újra elkövetem. Utána persze, újra meggyónom. Azt sosem ígérem meg a gyónás végén, hogy "többé nem vétkezem". Tisztában vagyok azzal, hogy erre én képtelen vagyok. Azt mondom inkább, hogy "ígérem, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülöm". Azoknak, akik nálam gyónnak, a magam gyarlóságának tapasztalata alapján ugyanezt tanácsolom. Ne fogadják meg azt, hogy többé nem vétkeznek. Ha így tanulták meg gyermekkorukban, akkor javítsák ki ezt az imaformát. Viszont az annál fontosabb, hogy a bűnt is meg a bűnre vezető alkalmat is kerüljük, s hogy erre minden erőnkkel törekedjünk is. Önnek is ezt tanácsolom. Szép dolog, hogy jegyben járnak, s minden bizonnyal készülnek is a házasságkötésre. Csodálatosan boldog időszak ez. Ne szegényítsék meg a későbbi egybekelésüket azzal, hogy annak még gyönyörűbb örömeit már előre elcsenik. Annak még nincs itt az ideje. Elhiszem, hogy szeretik egymást, hogy fantasztikusan jó együtt lenni, de ennél még fantasztikusabb lesz az esküvő után. S nem csak a mézes hetekben, dehogy, hanem az egész házasságuk folyamán. De mindennek megvan a maga ideje és helye. Szóval, én is azt mondom, tegyen, tegyenek meg mindent azért, hogy szépen, megtartóztatva készülnek az esküvőre. Vajon meg tudják-e ezt beszélni a vőlegényével? Az nagy hátrány, hogyha nem, hogyha ő erről hallani sem akar. Önben akkor is legyen törekvés a tisztaságra, a megtartóztatásra. Nem azért, mert ezt diktálja a törvény, ezt írja elő az egyház, hanem mert ezzel tesz legjobbat a kapcsolatuknak. De még jobb, ha ezt közösen megbeszélik, s úgy törekszenek rá. Ugyanakkor tudom, hogy ez akkor sem könnyű. Sok olyan párt ismerek, akik szeretnék megtartani a tisztaságot, mégis belecsúsznak a tiltott együttlétbe. Azt tanácsolom nekik, hogy gyónják meg, és próbálják meg újra. Tartsanak ki a házasságkötésig. MEGÉRI!!! Ez tehát a tanácsom az Ön számára is. Gyónjon rendszeresen, áldozzék rendszeresen. Ez nagy erőt ad. Vigyázzon magára, a kapcsolatukra. S kérje Jézust, hogy ő segítsen ebben a tisztaságban és a kapcsolatuk szép, Isten akarata szerinti fejlődésben.
Kedves Lelkiatya! A megbocsájtásról lenne szó.Volt azelőtt egy közeli barátnőm aki nagyon megbántott,mindenfélét mondott és leredukálta a barátságunkat egy számomra elfogadhatatlan szintre, Ezzel akkor nagyon megbántott úgy éreztem mintha egy szálat megszakíttottak volna bennem. Nehezen tudtam belőle felállni. Már tudom milyen az az érzés amikor a bánat súly alatt sóhajt a lélek. Idővel rendeződött a kapcsolat,de ez már nem a régi barátság.Nem is barátság már. Azt hittem teljesen megbocsájtottam, de tévedtem. Erre nemrég jöttem rá amikor az autóbuszt vártam,jött a volt legjobb barátnőm,kérdezte a mi autóbuszunk áll-e a parkolóban mondtam nem, kicsit később jön. Utána se szó se beszéd visszament az udvarlójához aki elkísérte .A buszban utána oda se jött hozzám a távoli unokanővérem mellé ült, aki szintén valami miatt kerül-ezt nem egyszer tapasztaltam amióta van jó munkája,mindig az ottani kolléganőiről beszél. Ők ketten is szakmabeleik ha nem is egy helyen dolgoznak. Rosszul érintett ez a két eset, nem mondom, hogy tudatosan tette a volt barátnő,de megint az elvetettség érzését éltem át . Nem is a személyére haragszom már, a tett váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Fájdalmat, csalódottságot. Amikor szétment a barátságunk ő forszírozta idővel a társalgást,amire idővel hajlandóságot mutattam,bár nekem inkább az tűnt elfogadhatóbbnak,hogy csak üdvözöljük egymást .Úgy érzem ehhez kellett volna tartani magunkat, nekem az könnyebb lett volna a saját lelkibékém érdekében,mivel nem én akartam a barátság megszakadását. Igazán kitisztázva nem volt a helyzet csak néhány soros bocsánatkérést írt, de úgy gondolom csak azért,hogy ha egy társaságban vagyunk ne lássák mások,hogy feszültség van közöttünk,mert számára fontos,hogy mások jó véleménnyel legyenek róla.Szemmel láthatóan nem tettem túl magam a dolgokon,Most egyébként is nehezebb időszakot élek át és eszembe jutnak ilyen dolgok is.Talán nem kellene a két személyen fennakadnom,de most ezt váltotta ki belőle. Lehet nem a megfelelő emberekkel vagyok körülvéve. Azelőtt próbáltam volna tisztázni a dolgokat ő nem akarta,és ha arra gondolok beszéljünk erről megint nyugtalanító érzés jelenik meg bennem. Az csak rontana a helyzeten, a barátságot már helyre se szeretném állítani, meg ő sem.Mit tanácsolna hogyan kezeljem a helyzetet?Ha egy társaságban lennénk,ami időnként előfordul nem kerülném, de szeretnék udvariasan távolságot tartani tőle.Nem szeretnék olyan kapcsolattartást,hogy épp ott az udvarló a láthatáron vagy mások akkor dobjonak minr egy kacatot.Fárasztó tud lenni,hogy a saját szüleimmel se lehet/lehetett soha semmit megbeszélni és hogy másoktól is ilyen magatartásokat kelljen elszenvednem.nem érzem,hpgy lenne amiből töltődhetek és erőt adna. Válaszát, véleményét előre is köszönöm! M.
Kedves M.! Legelső tanácsom, hogy keressen föl egy atyát, és mondja el neki a bánatát. Remélem, azért van más barátja, akinek el tudja mondani, mi van a lelkében, hisz az is nagyon fontos. De ennél még többet jelent, ha egy lelkiatyával tudja megbeszélni a dolgot. Nyilván nem annyira súlyos esetről van szó, én mégis azt mondom Önnek, nagy szüksége van egy lelki atyára, akivel ezeket meg tudja beszélni. Az én tanácsaim itt most kevésnek bizonyulnak. Persze, azért mondok néhány dolgot. Igen, jól gondolja, hogy egyelőre továbbra is érdemes inkább távolságot tartani ezzel az illetővel, a korábbi barátnőjével. Tudja, ismert dolgok ezek, hogy fiatalkori barátságok egészen átalakulnak. Nincs ebben semmi rendkívüli, a személyiség ebben a korban még sokat alakul, lassan kiderül, hogy az addig közös pontok háttérbe szorulnak, más dolgok válnak fontosabbá egyiknek is, másiknak is, s lassan eltávolodnak egymástól a régi nagy barátok. Ez történhet szép csöndesen, de történhet viharosan, sebeket ejtve is. Nem vagyunk tökéletesek, önkéntelenül is sebeket ejtünk mások lelkén, anélkül, hogy akarnánk vagy egyáltalán tudnánk. Fogadja el, hogy a barátnője is más utakon jár, más lett, megváltozott. Hisz minden bizonnyal Ön is. Ezért nem kell erőltetni sem a visszabarátkozást, sem különösebben a korábbi helyzet(ek) tisztázását. Ha tudatosan elfogadja, hogy ő ilyen, ilyenné lett, akkor kevésbé fogja zavarni az ő jelenléte. Ugyanis még mindig azt várja el - öntudatlanul - hogy ő legyen más, legyen olyan, mint régen, vagy legalábbis Önnel legyen olyan, amit Ön vár el tőle. De ez nem fog sikerülni. Ő már megváltozott. Hadd élje ő is a maga életét, hadd járja a maga útját! Ne legyen semmiféle elvárása vele szemben! Ezen tudatosan dolgozni kell, ez nem megy magától. De ez is életünk része, hogy megtanuljuk az emberi kapcsolatokat minél inkább sérülésmentesen kezelni.
Kedves Lelki atya ! Azt szeretném kérdezni hogy egy párkapcsolatban mi számít paraznalkodasnak ? Vagy esetleg van e olyan fogalom a párkapcsolatban hogy paráznaság ? Válaszát köszönöm ! Levente
Kedves Levente! Igen, a párkapcsolatban is könnyen megjelenhet a paráznaság. Szoros értelemben a férfi és a nő házasságon kívüli testi kapcsolata. De azok a tettek is idetartoznak, amelyek ennek a testi kapcsolatnak túlzott mértékű előjátékai. A túlzott mértéket én a következő módon tudom megfogalmazni. Paráznává válik az a testi közelség, amely önmagát gerjesztő érzékiséget ébreszt. Amikor a fiú és leány tiszta szeretetből megölelik, megcsókolják egymást, az még nem paráznaság. Akkor válik azzá, amikor mindez olyan hosszú időn át tart, vagy egymás kedves simogatása olyan testterületekre jut, ahol ez a tett beindítja az innentől egyre fokozódó érzéki vágyakat. Igaz, hogy általában mindkettejüknek ez jó érzést kelt, de már nem mondható rá, hogy tiszta szeretetből történik, mert átvette az irányítást az érzékiség. Az ember ebben a folyamatban egyre mohóbbá, egyre önzőbbé válik. Ez az, amit mindenképpen el kell kerülni. Házastársi kapcsolaton belül azonban minden megengedett, amit nem önzés, hanem a másik örömének keresése vezet. Ott az a paráznaság, ha a szerelmi tetteket a felfokozott testi örömök keresése vezeti, nem pedig a kettejük szoros szeretetének kifejeződése.
  1 2 3 4 5 
6
  7 8 9 10 11 ...