Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi nulla meg tíz? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Szeretem a barátomat, ő is engem (nagyon), ezért a legjobbat szeretnénk egymásnak. Tudjuk, hogyha el szeretnénk jutni a házassághoz, akkor még hosszú ideig, évekig ki kell tartanunk egymás mellett tisztaságban. Ám a nagy szeretet közepette kérdések merültek fel bennünk, hogy hogyan és mi módon szerethetjük egymást, meddig mehetünk el. Leültünk megbeszélni a dolgokat, az "Emeljük fel szívünket" imakönyv segítségével, azonban hamar nehézségekbe ütköztünk a fogalmak terén. Először is arra lennék kíváncsi, hogy mit jelent az, hogy szemérmetlen. Mi az, amire nem ajánlott gondolni, milyenek pontosan az a vágy és érzés, ami szemérmetlennek számít? És mit jelent az, hogy szemérmetlen szándékkal érintem magamat vagy mást? A barátom úgy érzi, hogy mikor engem érint, nem szemérmetlen szándékkal teszi, hanem a szeretet vezérli. Arra a következtetésre jutottunk, hogy biztosan a nemi szervek érintésére vonatkozik ez, a kérdésünk ugyanakkor az, hogy bűn-e érinteni azt ruhán keresztül, ha ezáltal a másiknak jó érzést, örömet okozunk? Merthát ugye az sem számít bűnnek a másikat a teste különféle, más pontjain simítjuk ruhán keresztül vagy anélkül. Azt is tudom, hogy a kedvesemnek kevésbé izgalmas az, ha én "csak" ruhán keresztül érintem őt. ... Még egy kérdésem lenne, hogy mi pontosan a paráznaság és hogy mit jelent az, hogy parázna tettet követek el magammal vagy mással. Azért kérem a lelki atya tanácsát, mert mindketten Istennek tetsző életet szeretnék élni és senkit meg nem botránkoztatni, hosszan kitartani egymás mellett és nem túlságosan sietni, egymást meg nem "unni". Szeretnénk, hogy jól bírja a kapcsolatunk az előttünk álló éveket, ehhez kérjük kegyelmed áldását és imádságát!
Mindenképpen dicséretes az a szándék, hogy a szerelmüket tisztán szeretnék megélni. S nem csak dicséretes, hanem végtelenül fontos is annak érdekében, hogy majd a házasságukat is tisztán élhessék meg. A szemérmetlenség nem minden helyzetben ugyanazt jelenti. Hiszen eleve egészen más ugyanaz a mozdulat azok számára, akik már házasságban élnek, vagyis Isten áldásával összekötötték az életüket, a testüket is, és azok számára, akik még csak készülnek a házasságra, és még nem kötötték össze az életüket, a testüket. Önmagunknak érzéki örömet okozni helytelen. Önző módon saját örömömre használom azt, ami szép ajándék annak kifejezésére, hogy a másik szeret engem. Túl azon, hogy ez önző magatartás, veszélyeket is hordoz. Mert a kielégülés örömét kínálva azt mégsem adja meg, csak ahhoz hasonlót, s ezáltal ördögi körbe vonva egyre fokozódó ugyanakkor csillapíthatatlan vágyat kelt föl az emberben. Ebből az ördögi körből aztán nagyon nehéz szabadulni. Ezt jó elkerülni mindjárt az elején azzal, hogy az ember nem gerjeszt magában ilyen érzéki örömet. Ez jelenti azt, hogy szemérmetlen szándékkal érinti valaki a saját testét. Ez tehát mindig kerülendő. Valójában ez kerülendő a házasság előtti párkapcsolatban is. Ott még erőteljesebben lép föl a meg nem állítható követelő erő, és sajnos sok esetben még a tisztaságra törekvő fiatalok is egy ponton túl elbuknak, mert már nem tudnak úrrá lenni rajta. Az ettől való tartózkodás azonban nem jelenti azt, hogy ne ölelhetnék, ne csókolhatnák meg egymást a szerelmes fiatalok. Ez nagyon szép kifejezője az egymás iránti szeretetüknek. S amikor a kapcsolatban előre haladnak - semmiképpen sem az elején! -, akkor kitapasztalják azt, hogy mi okoz örömet a másiknak. Nagyon sok ilyen gesztus van, az emberi testen nagyon sok ilyen terület, amelynek érintése, simogatása oly kedves örömet okoz. Viszont a nemi szerv és annak közvetlen környéke illetve a női mell is olyan terület, amely bizony elindítja azt a gerjedelmet, amelyet már nagyon nehéz megállítani. Az ember egész egyszerűen érzi azt, hogy mikor indul be a testi érzékiség, amely már nem egyszerűen egymás iránti szeretet kifejezése, hanem a test követelésének engedés. Ez már veszélyes útszakasz, eddig nem érdemes elmerészkedni. Majd gyönyörűen fog ez működni a házastársi kapcsolatban. Ha ebből előre kóstolgatnak, akkor a későbbi tiszta házassági kapcsolatuktól lopják el azt. Mint mondtam, a nemi szervet a ruhán keresztül sem szabad érinteni, kivált nem anélkül. A férfi magömlése ugyanolyan természetes tisztulási folyamat, mint a nők havi vérzése, csak nem annyira kiszámíthatóan ciklikus. Önbecsapás azt mondani, hogy ezt a folyamatot bármilyen módon segíteni kell. A paráznaság tehát a házasságon kívül az érzéki örömök fölgerjesztése bármilyen módon. Ennek, persze, vannak fokozatai, de érdemes már a legkisebb mozdulatokat is elkerülni, hogy ne kerüljön az ember a paráznaság örvényébe. A házasságon belül semmi nem paráznaság, ami a másik örömét akarja szolgálni, ott minden érzékiségre törekvő mozdulat lehet szép, áldásos. Ott az nagyon fontos, hogy a fölgerjedt érzéki örömben egyik fél se váljon önzővé, erőszakossá, hanem mindig a másik örömének keresése, kielégítése legyen a cél.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Azt szeretném megérdeklődni, kedves Lelkiatya, hogy az egyházunk mennyire preferálja a tetoválásokat. Van-e vele kritériuma motívumtól függetlenül? Mi lenne az? Más jelentősége van-e ennek a hozzáállásnak, hogyha a személy a hit továbbadására érzi az elhivatottságát? Válaszát előre is nagyon köszönöm!
Jaj, egyáltalán nem. Ez egy olyan értelmetlen divat, amilyen talán még nem is volt eddig a föld kerekén. Legalábbis Európában bizonyosan nem. Amíg csak a szemet szájat kellett kifesteni, az könnyen lemosható volt. A köröm festése - most már a lábon is - jóval tartósabb, meg a hajfestés is, de mégis olyan bolondéria, amely helyrehozható. A lehetetlen hajköltemények is, legyen bármilyen abszurd (még néhány éve is megrökönyödtünk volna azokon a kakastaréjokon, amilyet ma már tisztes úriemberek és úrhölgyek is csináltatnak maguknak), de legyen, ezek, ha elkezd az ember kicsit visszafogottabban gondolkodni, vagy épp azért, mert megint kiment a divatból, nos, ezek mind helyrehozhatók. De a bőr mindenféle összefirkálásának eredményét évtizedeken át lesz kénytelen viselni az ember. Bár úgy tudom, jó pénzért eltávolíthatók. Szóval, kedves fiatal barátom, ez a divatnak egy újabb fortélya, amellyel bebolondítják az embereket. S amely nem tudom, hogyan fog majd elmúlni, de hogy nem érdemes fölülni rá, az egészen bizonyos. Ezek után már csak önbecsapás, ha az ember azt mondja, hogy keresztény gondolkodása nyomán valamilyen hitvalló jelet szeretne a bőrére karcoltatni. Nem. A hitvalló magatartás az, hogy nem hódolunk ezeknek a divatoknak, hanem józan élettel és visszafogott magatartással éljük az életünket. Javaslom, hogy ami pénzt erre a keresztény tetoválásra szánt volna, azt inkább adja oda a szegényeknek.
Kedves Lelkiatya! Mi a véleménye Monsignor Viganó vallomásáról? Mi katolikusok, nagyon bízunk a pápa ártatlanságában. Miért nem áll ki egy ilyen váddal szemben? Ha jogtalanok a vádak, miért nem tiltja el a Szentatya a volt nunciust engedetlenség miatt a nyilvános szerepléstől és püspöki szolgálattól, valamint kötelezi őt életre szóló bűnbánatra? Miért védte az amerikai püspöki kar jelentős része, amelynek tagjai jól ismerik Viganó érseket, azt az álláspontot, amit a vatikáni diplomata képvisel, miszerint meg kellene nyitni a McCarrick dossziét? Ha valóban kiskorúak molesztálása a vád, miért nem adják át a hatóságoknak az öreg "homokos" exbíborost? Iszonyatosan nagy a titkolózás a Vatikánban... Kérem a Lelkiatyát, hogy imádkozzon Péter székéért, a Szentatyáért és a szentséges és szeplőtelen Katolikus Egyházért a mi Urunkhoz, hogy tisztítsa meg Jegyesét az aljas, homoszexuális, pénzhajhász, számító és alattomos főpapoktól, akik bűnszervezetben, egymást fedezve követik el mocskosságaikat! Adjon az Úr szentéletű püspököket, akik megvédik az Egyházat a romlás kovászától!
Ne feledjük, Krisztus is hallgatott vádlói előtt. Hogy mit kell tennie efféle helyzetben a Szentatyának, fogalmam sincs. De nem is érdemes azon töprengeni, hogy milyen tanácsot adjunk neki. Mint oly sokszor, minden bizonnyal most is megadja neki a Szentlélek, hogy mit kell mondania. Ezt is megígérte egyébként az Úr (Mk 13,11). Félni tehát nem kell. Krisztus fenntartja egyházát annak ellenére, hogy olyan bűnösökre is bízta, mint én magam vagyok, vagy más hasonló hitvány ember. De az imaszándékba legalább annyira vegyük bele az egyházunkat támadó személyeket is. Én nem ismerem ezt a Viganó-esetet, de nem is érdekel, nem néztem utána egyetlen részletének sem, hogy mik történtek. Azt érzékeltem, hogy egy pontosan időzített bomba volt, amellyel egész egyszerűen a családok Dublinban rendezett világtalálkozóját akarták tönkretenni, annak értékeiről a világ figyelmét teljesen más irányba terelni. Egyértelmű tehát számomra, hogy akik most nagy leleplezőként tüntetik föl magukat az igazság föltárása ürügyén, pontosak azok az Egyház legfőbb ellenségei, és nem a mindenféle bűnöket korábban elkövető személyek. Nekem ez a véleményem.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy bűn zárkózottnak, introvertáltnak lenni?
Szó sincs róla! Egy adottság nem lehet bűn. Nem vagyunk egyformák, s nem is szabad ezt elvárnunk egymástól. A zárkózottság is lehet jó. Az ilyen ember lehet mélyebben gondolkodó, másokat kevésbé bántó, kevésbé megítélő. Csöndes szavával megfontoltabban tud tanácsokat adni. Sorolhatnánk még az ebből fakadó értékeket. Arra kell figyelni, hogy az ilyen típusú ember ne legyen önző, másoktól elforduló, mások fájdalmaival szemben közömbös. A zárkózottság mélyebb imaéletet, lelki életet is eredményezhet. Ennek érdekében pedig arra kell törekedni, hogy a befelé fordulás ne elszigeteltté tegyen, hanem Istenhez ragaszkodóvá. Magába fordulva, odabent fedezze föl a szívében lakó Istent!
Kedves Lelkiatya ! Mi a véleménye arról, amikor a pályázatok megvalósítása, ami nem egészében függ össze az egyházközség életével , s ráadásul helyileg is távol van a parókiától , mondhatnám, hogy a helyi hívek elhanyagolásával jár. Biztos van értelme a megvalósításának, de a misék nem megszokott időben vannak,s a hívek nem mindig nézik az effajta lelkipásztorkodást jó szemmel. A liturgia igazi élménye nincs jelen az atya által végzett misékben. Egyhangú, monoton jelzővel illettném. Sok ima kimarad, a beszéd viszont hosszú . Sokan kezdenek eltávolodni, mert az addig megszokott liturgikus értékeket nem tapasztalják meg. Sajnos színvonalban lefelé tartunk. Hol vannak a hithű atyák ?! Sajnos egyre többen odaát !!! (Szomorkodó hívő)
Mit is mondhatnék? Együtt szomorkodom Önnel. De nem lehet az utolsó szó a szomorúságé. Hittel kell imádkoznunk egymásért, amikor hitben vagy buzgóságban fogyatkozást látunk. Kivált a papjainkért kell imádkoznunk. S ha ezt hittel tesszük, akkor annak meg is lesz a gyümölcse. Nem tudom, igaz-e az a régi mondás, hogy olyan a papunk, amilyet megérdemlünk. Sokszor nem csak a papon múlik, hogy milyenek a hívek, de a híveken is múlik, hogy milyen a papjuk, Fogjanak össze és imádkozzanak a parókusukért/plébánosukért!
DJK! Tisztelt Lelkiatya! Lehet, hogy ezzel a kérdéssel nem is kellene nekem foglalkozni, hiszen mindennek megvannak a maga szabályai, előírásai. Mégis gyakran foglalkoztat a gondolat, hogy - a paphiány ellenére - sok esetben iskolai tanulmányaikat befejezett, házas görögkatolikus fiatalemberek áldozópappá szentelése egyre inkább kitolódik. 28-30-39 éves kor körül diakonussá, majd egy vagy több év múlva szentelődnek föl áldozópappá. Ismeretségi körömben is 5 fő tanulmányvégzett, házas kispap dolgozik kisegítőként vagy hitoktatóként. Sajnos a környezetemben is vannak üres parókiák, a szentliturgiákat különböző időpontokban tartják helyettesítő papok. A templombajárók száma csökken az ismert okok miatt, ha nincs pásztor szétszéled a nyáj. Ambiciózus, energikus, magasan képzett kispapok fölszentelésével erősödhetne kicsiny görögkatolikus egyházunk. Ismeretségi körömben is többször szóba kerül, hogy üres parókiákon várják a fiatal papokat. Miért húzódik el a fölszentelésük? Bocsánatot kérek, nincs jogom és nem is szeretnék általam ismeretlen dolgokban "okoskodni", de szeretettel várom válaszát! Tisztelettel: PTeodóra
Kedves Teodóra! A Keleti Egyházakra vonatkozó kánoni előírás a következőt tartalmazza: "A papságra szánt személyek érdekében a nagyszemináriumi tanulmányok a 345. kán. fenntartásával filozófiai és teológiai kurzusokat öleljenek fel, amelyek akár egymás után, akár egymás mellett [is] elvégezhetők; ezek a tanulmányok legalább hat teljes évet vegyenek igénybe, mégpedig úgy, hogy a filozófiai tárgyaknak szentelt idő két teljes évnek, a teológiai tanulmányoké pedig négy teljes évnek feleljen meg." (348. kán. ? 1. §.) Tehát egyházunk legalább hat éves képzést ír elő annak érdekében, hogy a papszentelés előtt a lehetőségekhez mérten a legjobb képzést adjuk a jövendőbeli lelkipásztoroknak. A szövegben említett 345. kánon pedig így hangzik: "A növendékek képzése a nagyszemináriumban váljék teljessé, pótolva mindazt, ami esetleg a kisszeminárium saját képzéséből az egyes esetekben kimaradt, lelki, szellemi és lelkipásztori nevelésüket pedig úgy összehangolva, hogy Krisztus szolgáivá, korunk világának fényévé és sójává váljanak az Egyház körében." (345. kán.) Tehát adott esetben még a szeminárium előtt szükséges lehet egyéb pótlást is beiktatni a képzésükbe. Ha meggondoljuk, hogy a korábbi évtizedekben, amikor még kötelező volt a sorkatonai szolgálat, akkor a szemináriumot a növendékek többnyire 20 éves korukban kezdték el, akkor kiszámíthatjuk, hogy akkor sem részesültek a papszentelés kitüntető kegyelmében 25-26 éves kornál hamarabb. Elméletileg ez ma sincsen másként. Ma a nagyszeminárium elkezdése előtt egy év előkészítő képzésben vesznek részt a fiatalok, amelyet nem a Kódex, hanem a legfrissebben kiadott Optatam Totius pápai dokumentum ír elő. Nyilván abból a tapasztalatból fakadóan, hogy a papnövendékeknek mindenképpen jót tesz egy szellemi, kulturális, közösségi, de mindenekelőtt lelki előképzés mielőtt a kemény filozófiai tanulmányokat megkezdik. Továbbá a mi magyar görögkatolikus egyházunk gyakorlata szerint a második filozófiai tanulmányi év után egy évet kell eltölteniök a világi életben, úgynevezett szociális tapasztalatszerzés céljából. Ezek után következik 3 év teológiai képzés (persze, sok minden egyéb tárggyal kiegészítve), amelynek végeztével - ha minden szükséges tanulmányi feltételt teljesítettek, s egyéb személyi feltételek is adottak - már diakónusi szentelésben is részesülhetnek a jelöltek. Ha összeszámoljuk, ebben a rendben akár már 25 évesen is diakónussá szentelődhet valaki. Egy éves diakónusi szolgálat után - amit szintén előír az egyházi törvénykönyv (353. kán.) - 26 évesen pap lehet az illető. Mindez pusztán az évek szoros számolása, s csupán azért szorítkoztam rá, hogy így próbáljam kimutatni, e tekintetben nincs nagy változás a múlthoz képest. Viszont a fiatalok fölkészültségében, érettségében sajnos igen nagy változások vannak. Ez talán legkevésbé az egészséges családokból, megfontolt hivatással rendelkező fiatalembereknél jelentkezik, de a mai fiatalokra nagyon is jellemző tünet, s ki kell mondani, a papnövendékek sem teljesen kivételek alóla. Befejezésül még idemásolom az említett 353. kánont is, amely szintén alátámasztja a fentebb írottakat. "A részleges jog szabályai szerint legyenek gyakorlatok és próbák, amelyek főként a lelkipásztori nevelés megerősítéséhez járulnak hozzá, mint például a szociális vagy szeretetszolgálat, a hitoktatás, különösen pedig a lelkipásztori gyakorlóidő a filozófiai teológiai képzés folyamán és a diakónusi gyakorlóidő az áldozópappá szentelés előtt." (353. kán.)
Vajon jó keresztény vagyok-e, ha hiszem Istent, de nem bízom a földi helytartóiban. ... beleláttam az egyház életébe. Láttam árulásokat, ellehetetlenítéseket... Ma... is meg van győződve, hogy "Ügynökként egyházát szolgálta". A fivérem... megbocsátott, én nem tudok. Fizetem az egyház adót, tartom az ünnepeket, de templomukat nem, hanem a lengyelek templomát látogatom. Régóta kikívánkozott ez. Sajnálom, és őszinte véleményét várom.
Azt sohasem mondhatjuk magunkról, hogy jó keresztények vagyunk. Az vagy farizeusi magatartás vagy tudatlanságból fakadó tévedés lenne. Mindig kell törekedni arra, hogy egyre jobb kereszténnyé váljunk, vagyis egyre közelebb kerüljünk Krisztushoz, tettben és gondolkodásban egyaránt. Amit leírt, amire utalt - biztosan észrevette, hogy leveléből kihagytam bizonyos részeket a személyesség elfedése végett - az nagyon szomorú. Az egyes ember életében és az egész egyházunk szempontjából is. Nem tudom védeni az illetőt, aki csaknem gyógyíthatatlan sebeket ejtett az Ön lelkében, hiszen nem ismerem őt sem a körülményeket. Amit Ön, az Önök családja átélt a kommunista rezsim alatt, az nyilván súlyos megpróbáltatást jelentett, mégis törekednünk kell a megbocsátásra. Erre Jézus nagyon gyakran fölhívja a figyelmünket. Viszont mindenképpen jól teszi, hogy igyekszik legyőzni az emberi ellenérzéseket, s nem hagyja, hogy ez az Istennel való kapcsolatát is mérgezze. Azt javaslom, járjon továbbra is abba a templomba, ahol lelkének megnyugvást talál. S ha lehet, imádkozzék olykor azért a személyért, akivel ilyen nehéz kiengesztelődnie. Ha tud érte imádkozni, az már jele annak, hogy ha érzelmei terén nem is tud megbocsátani, de az akarata szerint törekszik rá. Ezt a törekvését meg fogja áldani a mindenható és végtelenül irgalmas Isten.
Tisztelt Lelkiatya! Meg lehet oldani, hogy a lelkiatya-fórum kérdéseiből tartalomjegyzéket vagy témajegyzéket készítsenek? Köszönöm! Dicsőítés Jézus Krisztusnak!
Nem rossz gondolat. Köszönjük a fölvetést. Viszont témák szerint így is lehet benne böngészni, hiszen az oldal szókeresője a lelkiatyai válaszokra is vonatkozik. Így, ha valamely téma közelebbről érdekli, akkor az oldal keresőjébe beírva a megfelelő hívószót, ha volt vele kapcsolatban válasz, azt előkeresi Önnek a honlapunk.
Kedves Lelkiatya! Most olvastam, hogy a rágózással kapcsolatban tettek fel egy kérdést. Jómagam is helytelennek tartom a templomban való rágózást, azonban vannak esetek, amikor "talán" nem számít bűnnek. Ha pl. nincs lehetőség szentmise előtt fogat mosni (mert mondjuk nem otthonról megyünk a templomba), és emiatt kellemetlen az ember lehelete, ebben az esetben is bűn a rágózás? Nyilván ne csámcsogjon és ne kérőddzön vele, de ha csak simán valaki a szájában tartja, vagy a nyelvével a fogához ragasztja, az is bűn lenne? Többször tapasztaltam már, hogy aki épp mellettem ült, nagyon kellemetlen szájszaga volt, s ezt akkor lehetett érezni, amikor imádkozott és énekelt. Lelkiatya mit gondol erről? Köszönöm szépen a válaszát!
Szerintem nem írtam, hogy bűn volna, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Viszont az Ön gondolataira válaszolva mégis azt mondom, a szentmise előtti fogmosást mégsem pótolja a rágógumi. Mondjuk, nincs is előírva ilyen morális kötelezettség. Meg aztán a másik ember kellemetlen szájszagának több oka is lehet, s nem mindet orvosolja a rágógumi. Ezért ne is várjuk el hittestvérünktől. Jobb, ha elviseljük egymást, s elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen. Örüljünk, hogy eljött a templomba. S hogy milyen módon jött, szép ruhában vagy hitványban, tisztán vagy gondozatlanul, az egyáltalán ne legyen fontos. Leginkább ezt tudom hangsúlyozni a fölvetett kérdés kapcsán.
Dicsőség Istennek ! Kedves Lelkiatya ! Tanuljuk, hogy minden ember Isten képmására van teremtve. De nem tudom pontosan,mit is jelent az istenképmásiság. Halványan rémlik, hogy azt tanultam erről, hogy nekünk is van szabad akaratunk és tudunk szeretni. Igy van ez vagy valamit nem tudok ? Köszönöm, ha időt szán a válasz adásra. Szeretettel: Anna
Kedves Anna! Előbb néhány gondolatot írok válaszul, de aztán még szabatosabb választ talál e sorok végén. Az istenképiség az ember létét és lényegét érinti, tehát nem járulékos igazság, hanem éppen ellenkezőleg, felfoghatatlan tartalommal és jelentőséggel bír. Nüsszai Gergely lenyűgöző módon fogalmazza meg: Miben áll az ember nagysága? Nem a világegyetemmel való hasonlóságában, hanem természetünk szerint a Teremtő képére alkotott létben. Az ember az Istentől származik, azonban nem pusztán mint egy műve, hanem mint képmása: ő nem a semmiből lesz, hanem mindenekelőtt Istentől. A kapcsolat oka Isten végtelen és határtalan szeretete, mely nem kényszeríti az isteni akaratot, hanem eléri, hogy az ingyenes és ajándékozó módon jelenjék meg teremtményei között. Az emberben van valami közös Teremtőjével ? fenntartva természetesen a kettejük közötti lényegi és egzisztenciális különbséget ?, ami megadja neki az ő sajátos nagyságát és a teremtett rendben való kitüntetett helyét. Az emberben meg kell valósulnia Isten örök akaratának, amely az ember téves döntésétől, a bűntől megsebződhet, de mindig ott marad. Azaz Isten szemében az ember igaz természete pontosan az, hogy képére teremtetett, arra hívatott, hogy hozzá hasonlóvá váljon, azaz egyesüljön Teremtőjével. Így tehát az ember mindig változásban, mozgásban, fejlődésben lévő képmás. Vladimir Lossky így foglalja össze: ?Az Isten képére és hasonlatosságára való teremtés utal az isteniben való részesedés, a Vele való közösség elgondolására. Az ember ? Istenhez kapcsolódó létének köszönhetően ? rendelkezik azzal a dinamikus képességgel, hogy megvalósítsa rendeltetését, hogy Istenhez hasonlóvá váljon. Az elején jelzett kimerítőbb választ pedig a Katekizmusban találja meg. Egy egész fejezet foglalkozik az istenképiséggel: https://archiv.katolikus.hu/kek/kek01699.html#N4
DJK! Mit gondol a tetoválásról? Keresztényként gondolkodom azon, hogy egy egyszerű tetoválást készíttetek az egyik ujjpercemre, egyszerűen egy keresztet, két egymást kereszező vonallal. Semmi feltűnő, egyszerűen két keresztet formázó vonal, ami jelzi, hogy Jézushoz tratozom. Mit gondol? Több keresztény tetovált ismerősöm is van, az Egyháznak mi az álláspontja erről? I
Nem tudok arról, hogy lett volna ezzel kapcsolatos hivatalos álláspont. Legalábbis én a magamét mondom el. Érzékelem a fölvetéséből, hogy Ön is kerüli a feltűnést, mint amit sok esetben a tetoválással el akarnak érni. Még akár nagyra is értékelhető, hogy Ön egyfajta hitvallást akar kifejezni ezzel a tettével. Mégis ki kell mondanunk, hogy ez egy erős divat, s akik késztetést éreznek arra, hogy rajtuk is legyen valami firka, azok öntudatlanul is a divatot követik vele. Tegyük hozzá, igen ostoba divat. Olyan dolgot művel az ember saját testén, amely egy bizonyos életszakaszában vonzónak tűnik, de egyáltalán nincs biztosíték arra, hogy 5-10 vagy több év múlva ugyanazzal a firkával egyetért. Csakhogy akkor már késő, mert szinte letörölhetetlen nyomot jelent, illetve csak roppan költséges módon lehet mégis eltávolítani. Igaz, az Ön esetében nagyon remélhető, hogy ezt a jelet egész életén keresztül sajátjának fogja majd tekinteni. Talán hallott arról, hogy Egyiptomban a keresztények mindegyike hasonló módon keresztet tetováltat a kezére hitvallásul a muszlim világban. Mindezek ellenére én azt tanácsolom, hogy ne firkálja össze a bőrét még ezzel a szép jelképpel sem. Jobb, ha tettein, szavain keresztül látják, hogy Ön Krisztushoz tartozik, nem pedig csak erről a ráégetett jelről.
Tisztelt Lelkiatya! A Bibliával kapcsolatban lenne kérdésem. A mai zsolozsmaban Sámuel könyvéből vettek egy részletet amiben az áll: " Az Úr adja a halált és az életet, letaszít az alvilágba és felhoz onnan." A Bölcsesség könyvében pedig ez áll: "A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában." Akkor a halál végülis honnan való Istentől vagy nem? Vagy csak Isten juttatja nekünk de nem ő alkotta? Megtisztelő válaszát előre is köszönöm , értetlenségemet kérem nézze el nekem.
Nyilvánvaló, hogy a halál - abban a formában, ahogy megtapasztaljuk - nem Isten "alkotása", hanem az emberi bűn következménye. Fontos látni, hogy Sámuel könyvének idézett szövege egy költemény része, s a költemények nem merev dogmatikai kijelentések. A szent szerző azt akarja kifejezésre juttatni, hogy minden dolog és esemény Isten felügyelete alatt áll. S ezt az alapmeggyőződést meglehetősen "kiélezett" formában fogalmazza meg. Mi ma inkább azt mondanánk: Isten megengedi a halált (mint az emberi bűn következményét), de nem hagy minket a halál martalékának. S éppen ez a nagyszerű üzenet: Isten nem tehetetlenül áll a halállal szemben. Ő valóban mindenható. S egyúttal irgalmas is. Az embernek viselnie kell ugyan a bűn következményeit, de az irgalmas Isten ezt a helyzetet is képes orvosolni. Ő képes "felhozni az alvilágból", vagyis megmenteni a pusztulástól és a kárhozattól.
Kedves Lelekiatya? A férjemmel szentjózsefi házasságban élünk. Egyházi és polgári házasságot is kötöttünk. (Nem ez az oka) Ez bűn? Egyesek szerint az.
Ha valóban közös elhatározással és Istennek fölajánlva választották ezt a lemondást, akkor semmiképpen sem bűn. Igaz, Szent Pál, amikor erre utalt, akkor ő is arra hívta föl a figyelmet, hogy ezt csak egy bizonyos időszakra fogadják meg a házasok, majd térjenek vissza egymáshoz (1Kor 7,5). Viszont nagyon világosan és őszintén kell beszélniük erről, hogy pontosan mi ennek az oka. A házastársak kötelességei közé tartozik a testi egyesülés, annak szerves része. Annyira, hogy még érvénytelen is a házasság, ha egyáltalán nem létesült közöttük testi egyesülés, jogi kifejezéssel: nem történt "elhálás". Elképzelhető, hogy vannak olyan rejtett okok, ami miatt nem tud létrejönni a testi kapcsolat, de ezt elfedve könnyebb rámondani, hogy lelki okokból mondanak le róla. Ehelyett azonban azt feltétlenül orvosolni kell. Hosszabb távon ugyanis teljesen rámehet a kapcsolat, ha nincs kellő erejű összetartás, akkor előbb vagy utóbb szétesik. Ezen a ponton a legfontosabb nem is annyira az, hogy létrejöjjön a testi kapcsolat, hanem az, hogy tudjanak erről egymás között őszintén beszélni, s közösen keressék meg a módját, hogy ezt a hiányt meg tudják oldani.
Kedves lelkiatya! Május végén államvizsgáztam, de sajnos nincs még munkahelyem úgy érzem hiába tanultam érettségi után nem érte meg. Akármibe belefogtam mindig a kiváncsiskodás ment de nem segített senki. Mindent feláldoztam hogy jó legyen, de úgy érzem mindhiába. Utólag belegondolva felesleges volt akármi miatt is idegeskedni, időt belefektetni. Úgy lett volna a jobb ha érettségi után nem tanulok tovább és valamit dolgozni. Másnak biztos nem kell ennyit dolgozni semmi miatt mint nekem, nem kell önéletrajzot postázni, e-mail-ben küldeni. Minden később jön el az életemben mint bárki másnak. Kezd elegem lenni.
Kicsit régebben fogalmazta meg sorait, s csak most tudok rá válaszolni, kérem, bocsásson meg. Reménykedem, hogy azóta már akár változhatott is a helyzet, hiszen az élet hihetetlenül forgandó, egyszer ez, egyszer az történik velünk. Ilyen a lelkiállapotunk is. Néha nagyon elkedvetlenedik az ember, de aztán jöhet egy egyszerű fordulat, s minden másnak tűnik, a nap kisüt, a virágok kinyílnak, az emberek kedvessé válnak, stb. Persze, lehet, hogy a levél megírása óta ez a fordulat még nem következett be az Ön életében, de minden remény megvan arra, hogy be fog következni. Csak ne legyen türelmetlen. Ne higgyen a pillanatnyi, vagy akár hosszúnak tűnő helyzet sötétségében. Arról szó sincs, hogy bármit is fölöslegesen tanult volna. Minden megmarad. Persze, az egyéntől függ, hogy így is legyen. Az megint félrevezető, ha másokat néz, ha önmagát másokhoz hasonlítja. Nincs két egyforma életút. Mindenkinek megvan a maga nehézsége, csak mindenki a sajátját látja legközelebbről, s ezért tűnik a legnagyobbnak. Imádkozzék bizalommal az Úrhoz. Tőle kérjen útmutatást, hogy merre kell mennie. Amíg még nem kap állást, legyen önkéntes minél több dologban. Keresse, hogy hol segíthet másokon. Érdekes módon sokszor így jelenik meg egy-egy újabb, nem várt lehetőség. No, szóval semmi vész nincs! Bízzék az Úrban, keressen állást továbbra is, és közben legyen hálás minden apró ajándékért, amit az Úrtól kap. Ha ezekre nyitott, akkor fogja majd észrevenni az érkező lehetőséget.
Kedves Lelkiatya! 18 évig ateista voltam, már egy ideje pánikbetegséggel élek és egy stresszesebb napon imádkoztam életemben először, nem tudom hogy isten válasza vagy más dolog folytán de megnyugodtam és azóta is minden este imádkozom próbálok szólni de, a hálán és kéréseimen kívül nem tudom hogy mit kellene mondanom. Hogyan tudok helyesen imádkozni segítséget kapjak és isten válaszolhasson ?
A hálán és a kérésen kívül nem is igen tudunk mit mondani. Azt javaslom, folytassa csak tovább ezt a szívéből jövő imádságot. Talán annyit fogalmazhat meg célirányosan, hogy a Szentlelket kérje, hogy ő vezesse ezt az imádságát. Sokat fog még segíteni, ha rendszeresen részt vesz a közösségi imádságokon is. A szertartásainkba való bekapcsolódás magától alakítja, formálja az ember Isten-kapcsolatát, s közben az ember meg is tanulhat imaszövegeket, nem a magolás útján, hanem annak természetes átitatódásával. Persze, akarjon is előrejutni ebben a folyamatban, amelynek csúcsaként majd részesülhet az Istennel valóságos egyesülésben az Eucharisztia által. Ehhez majd külső segítségre is lesz szüksége, hogy ezeket a titkokat megismerje, s bennük minél inkább elmélyüljön.
  1 2 3 4 5 
6
  7 8 9 10 11 ...