Számolnunk kell azzal, hogy sokmindent átvettünk a szüleinktől, jó és rossz tulajdonságokat egyaránt. Van, amit valóban a génjeinkben örököltünk, s van, amit inkább eltanultunk tőlük, mintegy belenőttünk ugyanabba a magatartásmintába. Úgy gondolom, nem sok jelentősége van annak, hogy melyek az öröklött s melyek a szerzett tulajdonságaink, ugyanis ezzel is, azzal is van dolgunk. Egyikre sem mondhatjuk, hogy nem tehetünk róla. Mindenről tehetünk, mert minden a kezünkben van. Persze, van, amit könnyebb, van, amit nehezebb kezelni. Ezzel nem azt mondom, hogy ne fogadjuk el saját magunkat. Dehogynem. Az az alap. Onnan lehet indulni. Ha van olyan tulajdonságom, amit utálok magamban, nem akarom, nem bírom elfogadni, akkor addig azzal nem is tudok mit kezdeni. Az alap a fölismerés és az elfogadás. Ez nem azonos a belenyugvással. Ezért roppant fontos a keresztény életben, a bölcs életvezetésben az önismeret. Lássam, ki vagyok, milyen vagyok, mire vagyok képes és mire nem, stb. Ráadásul ez az önmegismerés egy egész életen át tartó folyamat, csak a koporsóval zárul le. Ha Ön fölismerte, hogy képes "mindenen robbanni", akkor ebben nem azt kell vizsgálnia, hogy az édesapja is ilyen volt, hanem azt, hogy mit kezdjen vele. Persze, ha jó viszonyban vannak, megkérdezheti, hogy ő annak idején vagy akár most is mit kezdett vele. Ez esetleg tanulságos lehet Önnek is. A gyógyulásban sokat számít, ha erről a rossz tulajdonságáról beszél a férjének, a gyermekeinek. Hogy fölismerte magában ezt a rossz dolgot, és szeretne küzdeni ellene, segítsenek neki. Ez többszörös haszon. Amikor kibeszélünk valamit, az már nem marad rejtekben, jobban kezelhető, esetleg a gyermekek szólnak, hogy "anya, már megint kezded", akkor hamarabb ráébredhet, hogy megjelent a kísértés, vigyázni kell. De ennél még fontosabb, hogy a gyermekek is megtanulják, hogy lehet és kell is a rossz tulajdonságainkkal bánni.

Mindenképpen azt tanácsolom Önnek, hogy vegye föl a kapcsolatot egy görögkatolikus atyával. Olyan sok és sokirányú kérdést tett föl, amelyekre lehetetlen ebben a formában válaszolni. Nem tudok olyan könyvről amely mindezt egyben összefoglalja, de nehezen is tudok ilyet elképzelni, hisz maga a kérdéskör is roppant szerteágazó. De azért is javaslom a személyes kapcsoltfelvételt, mert a hivatás alakulása is mindig személyes, nem lehet csupán könyvekből összeolvasni a hozzávalókat. Kérdezzen egy vagy több atyát is ezekről, ha van lehetősége, és a vele, velük való személyes kapcsolatnak köszönhetően még több kérdés is fölvetődik. Nyilván fontos és érdemes ezekkel foglalkoznia, biztatom is erre, de mindenképp valamilyen személyes kapcsolat alapján.

Azt hiszem, pontosítani kell. Nem hiszem, hogy Szent Teréz szerette volna a szenvedést. Viszont jobban szerette az Urat, mint amennyire nem szerette a szenvedést. Mondhatjuk, hogy ez teszi a szentet szentté, hogy annyira szereti az Úr Jézust. De azért itt nincs határvonal, hanem fokozatok vannak. Törekednünk kell arra, hogy minél jobban szeressük Istent. Kérni kell a Szentlelket, hogy tanítson meg jól szeretni, és gyakorolni is kell a szeretetet, hogy belejöjjünk. A szenvedéstől az egészséges ember vonakodik. Ez teljesen természetes. Még Jézus is szerette volna elkerülni a szenvedést és a halált. A Getszemáni kertben azért imádkozott, hogy hacsak lehetséges, elkerülhesse azt, ami rá vár. De fontosabb volt neki az Atya akarata. Erre kell nekünk is törekednünk, hogy Isten mindennél fontosabb legyen nekünk, még a saját jólétünknél, kényelmünknél, biztonságunknál is. Meg kell tanulnunk ezt az önzetlen szemléletet. Ez a keresztény élet, hogy ebben folyamatosan fejlődünk.

Kicsit olyan ez, mint amikor a kamasz gyerek a másik oldalról mondja el, hogy a szülei miért nem értik meg. Persze, felnőtt korban ezt már egészen másként, bölcsen, türelemmel kell kezelni. Azt mindenképpen érdemes fölmérni, hogy a gyermekkorukban mit rontottak el a szüleink, mi az, amit érdemes másként tenni. Már csak azért is, mert nagyon gyakori jelenség, hogy az ember, noha fölismeri a szülei hibáit, szépen ugyanazokat ő maga is elköveti. Nagyon tudatos önvizsgálat, önnevelés kell ahhoz, hogy ezeket az ismétlődő hibákat elkerüljük. Felnőttként már azt mondom, ne legyenek elvárásai a szüleivel szemben. Örüljön annak, amit kapott tőlük. Hogy a jó dolgokat is fölismerje és elismerje, ez legalább annyira fontos. Ezeket pedig érdemes megköszönni, felhozni nekik, hogy ezekért milyen hálás. Már semmilyen szemrehányást nem érdemes tenni a múltért. Azt már helyrehozni úgysem lehet. Ha nehéz elviselni a szülők, vagy bárki más, rokon vagy idegen ember magatartását, akkor ez jó lehetőség a türelem, az elfogadás, az igazán önzetlen szeretet gyakorlására. Hozzáteszem, sok esetben épp azért nehéz elviselni a szüleink gyengéit, mert azok bennünk is ott vannak. Valójában saját magunkban nem tudjuk ezt elfogadni, nem tudunk vele kibékülni, s ezért annyira taszító, ha kívülről találkozunk vele. Bölcsesség, türelem, a szeretet gyakorlása - ez gyógyítja, ez teszi helyre a gyermek-szülő kapcsolatot. S persze, az egymásért való imádság.

Mindenképpen azt tanácsolom Önnek, hogy lépjen tovább, ne elégedjék meg az eddigi vallási gyakorlatával. Ezt nem csak Önnek, hanem mindenkinek mondom. Mindig fejlődnünk kell a hitben. Ami nem fejlődik, az nem él. Márpedig a hitünknek élnie kell. Főként a vasárnapi szentmisén való részvétel terén buzdítom előre lépésre. Sajnos, ha ez nem volt természetes gyakorlat az életükben, akkor bizony, nehezen lesznek rávehetők a gyermekek, főként kamaszkortól kezdve, hogy ők is járjanak el rendszeresen templomba. Számolni kell azzal is hogy ma a világ sokkal erőteljesebben próbálja az embereket eltávolítani a hittől, Istentől. Ha Önök a férjével nem adnak kellő alapot a gyermekeiknek, akkor ne csodálkozzanak azon, hogy a világ elviszi, eltéríti őket. Régen is fontos volt a gyermekekkel rendszeresen templomba járni, de ez ma sokszorosan fontosabb tényező a hit megőrzése szempontjából. Persze, ezt azzal kell kezdeni, hogy Önnek fontossá válik a templom, hogy Ön saját maga számára fedezze föl, hogy milyen sokat adhat a rendszeres szentségi élet, gyónás, gyakori áldozás, a templomi szertartásokban való megmerítkezés. Amíg ez nem saját meggyőződése, addig nyilván a gyermekeinek sem tudja tovább adni. Önnek sokkal erősebb kötődést kell adni a gyermekei számára, mert nagyon megváltozott a világ. Alighanem egyiptomi Máriára utalhat, aki évente egyszer vette magához az Eucharisztiát, éveken át egyedül élt a pusztában. Ám az ő életét igazán nem hozhatjuk föl követendő példaként. Utcanő volt, és egy templomi élmény kapcsán megtért. Akkor beismerte súlyosan bűnös életét, és ezért határozta el, hogy a hátralevő részt kemény böjtöléssel és aszkézissel tölti. Ez, bizony, meglehetősen távol van a mai életünk gyakorlatától. Javaslom inkább, ismerje meg pl. Carlo Acutis életét, aki 15 évesen lett szent. Érdemes a gyermekeivel is megismertetni ezt a példát.

Igen, természetesen. Teljes szentségi közösségben vagyunk a katolikus egyházzal. Lehet gyónni, áldozni, adott esetben más szentségben is részesülni egymás rítusa szerint. Persze, ajánlatos a saját rítust követni, de sok olyan helyzet lehet, ahol szabad és érdemes is élni ezzel a lehetőséggel. Mindenesetre semmilyen egyházjogi akadálya nincs.

Valóban, nagy kincs, ha a gyermekek a nagyszüleikkel szoros kapcsolatban lehetnek. Ez mindenkinek nagyon jót tesz. Érdemes úgy kialakítani a családi életet, hogy meglegyen ennek a rendszeressége. Persze, az adottságokat, lehetőségeket figyelembe kell venni. Ha a nagyszülők még dolgoznak, főként, ha sokat dolgoznak, akkor nem tud úgy megvalósulni az a felhőtlen és felelőtlen szeretetkapcsolat, amelyet annyira fontos megtapasztalni gyermeknek és felnőttnek egyaránt. Hogy miért ilyenek az Önök családjában a nagyszülők, ezen nem érdemes nagyon töprengeni. Annyi tanulságot levonhat, hogy majd az Ön esetében ez ne így legyen. Most pedig kell egy kicsit ügyeskedni, hogy a gyermekek minél többet lehessenek a nagyszülőkkel. Kell hozzá egy kis ötletesség, néha ravaszság, persze, szeretetből. Úgy értem, érdemes kitalálni olyan programokat, amelyben kézenfekvő, hogy a gyermekek és a nagyszüleik együtt lehetnek. No persze, ha ez erőltetett, akkor senkinek sem jó. Fontos, hogy a gyermekeinek továbbadja az élet szeretetét, a család szeretetét. Segíteni kell a gyermekeinknek megérteni, hogy az élet nem a munka meg a pénz, nem is az iskolai teljesítmény. Hanem a szeretetkapcsolatok építése, megélése.

Ebben a helyzetben, az Önök esetében ez nem bűn. Az fontos, hogy a kölcsönös szeretet kifejezése legyen.

Alighanem azért is ilyen közkedvelt szent, mert az alakja is nagyon rokonszenves. Hirdette és megélte a szegénységet, beszélgetett a madarakkal, stb. Nem csak az Isten iránti szeretet lángolt benne, hanem ez párosult a természet, az állatok szeretetével is. Keleten egyébként hasonló alak Szárovi Szent Szerafim, akit gyakran egy medvével ábrázolnak. Persze, más összetevője is lehet annak, hogy a Poverello, Isten Szegénykéje ilyen népszerű még a nem katolikusok körében is. Valóban, az ortodox egyházakban is megjelenik az ő tisztelete. Ebben viszont az is szerepet játszhat, hogy nem sokkal a nagy és végleges (eddig véglegesnek tűnő) szakadás után élt, amikor még nem rögzült az egyházi emberekben ez a fájdalmas esemény. Milyen egy mai szent? Akiből sugárzik a szeretet. Aki, miközben szeret, tud alázatos lenni, ezzel aztán még könnyebben elfogadják őt az emberek. Egyáltalán nem szükséges, hogy a szent csodákat műveljen. Az a nagyobb szent, akinek az egyetlen ismérve ez a hatalmas szeretet, amely egyértelműen Isten végtelen és irgalmas szeretetét közvetíti.

Köszönjük a jelzést. Úgy látom, azóta javították is a szöveget. Ugyanis egy vessző kimaradt a jelzők felsorolása közben: új, liturgia szerinti... és ez valóban megváltoztatta a szöveg értelmét. Természetesen semmiféle új liturgiáról nincsen szó, hanem új helyére kerülő bútorokról.

Isten soha nem bosszul meg, nem torol meg semmit. Bár az ószövetség használja Istenre a "bosszúálló" jelzőt, de ezzel inkább a hatalmát akarja kifejezni, nem pedig azt, hogy Isten valóban bosszút állna. Az is igaz, hogy amikor ez íródott, akkor a bosszú még teljesen elfogadott volt az akkori társadalmakban. Szóval, Isten nem áll bosszút, nem törleszt, de még csak nem is büntet. A tetteinknek megvan a következménye, ezzel számolni kell, meg Isten sokszor nevelő szándékkal megengedi a rosszat, de nem büntet. A bűneinket leginkább megbocsátani, feloldozni akarja, mint büntetni. Hogy ki mit miért tesz, azt megint csak egyedül ő tudja. Az ilyen szavak inkább annak az embernek a bosszúja, aki bosszus, mert elesett valami támogatástól. Ezek nem komoly szavak, ezek leginkább azt sértik, annak tesznek rosszat, aki kimondja.

Egyik legsúlyosabb bajok közül való. Nem szabad lemondani róla. Minden ember megmenthető. Ezen kell dolgozni. Egyrészt érdemes eljárni az evangélium szellemében: "Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek! Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt!" (Mt 18,15-17) Tehát elsőként szembesíteni kell, hogy mi az, ami miatt hitelét vesztette. Ne csak a háta mögött történjék áskálódás! De ha nem hallgat a személyes, vagy kis csoportos figyelmeztetésre, akkor lehet szólni az elöljáróinak. De nagyon fontos, hogy mindezt nem haragból, nem haraggal, hanem a gyógyulás érdekében, imádsággal.

Igen, ez így van. Olykor mások súlyos szenvedése ráébreszt bennünket kicsinységek miatti nyafogásaink méltatlan voltára. Ezt főként a hálaadás alapmagatartásával tudjuk ellensúlyozni, gyógyítani. Mindig törekedni kell arra, hogy észrevegyem az Isten ajándékait. Például, ahogy írja, hogy itt szuszog mellettem a kisfiam. Észre kell vennünk és meg is kell köszönnünk ezeket. Az a boldog ember, aki tud ezzel az állandó hálával élni.

Igen. Ezt mindenképpen kerülnie kell. Még azon az áron is, hogyha az udvarlója azt mondja, faképnél hagyja, ha nem kapja meg az Ön testét. A házasság előtti nemi kapcsolat az egyik legnagyobb vétek a házassággal szemben. Nem arra van, hogy az ember élvezze a nemi élet örömeit. Sem pedig, hogy az udvarlás során ezzel a mindkettejüknek jó érzéssel megajándékozzák egymást. Ez olyan, mint a születésnapi tortába idő előtt belenyalni, beleharapni, s az ünnepen micsoda megszégyenülés, hogy az már nem is ünnepi torta, abba valaki belerondított. A hasonlat csak azért gyatra, mert a házasságot ezzel az előzetes kóstolgatással nem csak megrondítják, hanem alapvetően megtorpedózzák. A mai válások nagy számának egyik fontos okozója ez a könnyelműség, amelyet ma oly erőteljesen elterjesztettek a világban. A legtöbb embernek túlzásnak és tarthatatlan erkölcsi normának tűnik, amit itt leírok, holott a világ egyik legtermészetesebb alapelve, csak annyira telebeszélték már az emberek fejét az ellenkezőjével, hogy szinte hihetetlennek tűnik az, ami egyébként kézenfekvő. Nem kis mértékben hozzájárult ehhöz a szabados gondolkodáshoz a fogamzásgátlási módszerek föltalálása és kifejlesztése. Ma már látszólag lehet következmények nélkül házasságon kívül is nemi életet élni. Csakhogy a belső sérülések, torzító következmények nem látszanak. Persze, a fogamzás meggátolható, de azok nagyobb része eleve abortív elven működik, akár kémiai akár mechanikai eszközökről van is szó. Akik ezeket használják, úgy gyilkolnak gyermekeket, hogy bele sem gondolnak! A nem abortív eszközök és szerek a házasságon belül, valóban súlyos okokból, bizonyos megkötöttségekkel, de az Ön kérdése most nem erre vonatkozott. Szóval nagyon erős hangsúllyal tanácsolom Önnek, hogy legyen erős ebben, és készüljön tisztán, a testi kapcsolat kizárásával a házasságra. Mondok még egy kézenfekvő példát. Ma sok pár, főként nők szenvednek attól, hogy az együttélés már évek óta fennáll, a házasságkötés mégsem történik meg. Ennek is egyik oka, hogy idő előtt létesítettek testi kapcsolatot. Ha a leány azt mondja a fiúnak, hogy csak akkor kapja meg a testét - és ilyenkor tényleg szabad ezt mondani, mert a házasságban odaadják magukat egymásnak - amikor már elvette feleségül, akkor, bizony, a szerelemes úriember nem fog várni évekig, hanem igen hamar szívesen rááll a leánykérésre. Nagy fegyvertény volna ez a hölgyek kezében. Ha pedig, mint arra az elején is utaltam, a fiú elhagyással fenyegetőzik, akkor jobb is, ha az úriember továbbáll, hisz ezzel elárulta, hogy csak önző módon szereti a leányt, meg akarja magának kapni a testét. Micsoda méltatlan dolog ez! Igenis várja ki, hogy az övé lehessen! Ne rondítson bele az élet gyönyörű tortájába! Ha igazán szereti, kivárja. Érdemes.

Istennel mindent meg lehet osztani, még a vele szemben támadt gondolatainkat, érzéseinket is. BÁRMIT! Ő soha nem sértődik meg, soha nem lesz semmi rossz következménye az őszinteségünknek - mint azt olykor fájdalmasan megtapasztaljuk az emberi kapcsolatokban. Épp ezért nagyon javaslom Önnek a naplóírást, az nagyon jó dolog. Írhat bele bármit, ami épp eszébe jut, ami kijön Önből. Mi lehet az oka ennek az érzelmi, hangulati hullámzásnak, nem tudom. Azt tudom rá mondani, hogy egyáltalán ne törődjék vele. Olvassa a Szt.írást minden nap! Hosszútávon lesz gyógyító hatása, nem azon nyomban. Ezt ne is várja, ne remélje, még ha néha tapasztal is valami erre utalót. Vasárnaponként mindenképpen menjen el templomba, áldozzon is minden Szent Liturgián. Ez a módszeres, következetes lelkiélet kiemeli majd Önt ebből a hiábavaló érzelmi hullámzásból.