Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi öt meg tizenkilenc? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
... Ha igen, mit tehetek? Kérem, "gyakorlatias" tanácsot adjon.(Imádkozom érte, értünk stb. ) Köszönettel: Tamara
Kedves Tamara! Szabad és néha kell is nemet mondani a házastársi kapcsolatban is. De nem csak akkor, amikor a házastárs bűnre kér, hanem más alkalmakkor is. A házasság kölcsönös szeretet. Nagyon nagy dolog, hogy Ön igyekszik alázatosan és engedelmesen elfogadni és teljesíteni a férje kívánságait. De nyugodtan húzzon meg határokat. Erre a férjének is szüksége van. Ahhoz, hogy az ő személyisége is utat találjon a fejlődésre, ahhoz kellenek határok, amelyekkel találkozik. Öntől nagyon sok mindent megkapott már. Még ha ezt ő nem is veszi észre, nem is értékeli. De egyszerűen nem tesz neki jót, ha minden kívánsága teljesül, és úgy teljesül, ahogy azt ő elképzeli. A gyermeknevelésben is rosszul jár el az a szülő, aki a gyermekének minden kívánságát teljesíti. Ezzel csak elkényezteti, puhánnyá, döntésképtelenné, határozatlanná teszi. Még ha erőszakossá is válik, ez az erőszakosság a belső határozatlanságot takarja el. Így lehet ez a férjénél is. Ha viszont határozottsággal találkozik, akkor egészen másként viselkedik. Persze, tudod, sejtem, hogy ez Önnek sem könnyű, hisz a kettejük között kialakult kapcsolat miatt egy-egy elutasítás még nagyobb agressziót vált ki belőle. Erre ügyeljen, hogy lehetőleg ne így legyen. Ne ellenkezzen vele, ne menjen vele szembe, mégis, ha szerető módon is, de legyen határozott: ezt nem. Megjelenik itt egyfajta gyöngeség az Ön részéről is, hiszen könnyebb engedni, még ha nem is ért vele egyet. De higgye el, a férjének nem erre a mindent elfogadásra van szüksége. Kell, hogy találkozzon "nem" válaszokkal is. Ha igazán szereti, ha nem csak a kényelmesebbnek tűnő békességbe menekül, akkor megteszi ezt, hogy bizonyos pontokon, bizonyos helyzetekben nemet mond. Nagyon fontos, hogy ebben legyen következetes. Mindig ugyanazoknál a pontoknál találkozzon a férje ezzel a "nem"-mel. Akkor néhány próbálkozás után ő is elfogadja, belátja, hogy ezen a falon nem tud áttörni. Legyen ebben erős, higgye el, hosszabb távon Önnek is, neki is és a kapcsolatuknak is ez válik javára.
Kedves lelkiatya, az evangéliumot és a Páli leveleket olvasva feltűnő hogy Jézus szerette és tisztelte a nőket, de Pál nem, sőt nem tekintette őket egyenrangú embernek. Mi okozta ezt a különbséget? Ezért nőként nem is szívesen olvasom a Páli leveleket.
Pál apostol is szerette, értékelte a nőket. Priszcilla és Akvilász üdvözlésekor mindig a feleség, Priszcilla az elsőként megemlített (Róm 16,3). Egyébként a Rómában levő Santa Prisca templom feltehetően az őáltaluk adományozott ház helyén áll, annak a háznak a helyén, ahol az őskeresztény római közösség összejött. Mindkettőjüket munkatársainak nevezi Pál. Efezusban őnáluk lakott. Ők ? feltehetően elsősorban Priszka ? oktatták Apollót a hit igazságaira (Csel 18,26). A Római levél végén még több női név is szerepel: Főbe diakonissza a legelső a sorban! (Róm 16,1) Ő vitte ? minden valószínűség szerint a levelet Rómába. A diakonissza megnevezés arra utalhat, hogy a szegényeket és az özvegyeket segítette Kenkreában az ottani - Pál által alapított - keresztény közösség hivatalos megbízásából. Az apostol külön megköszöni Főbének a sok szolgálatát, amit őneki tett (Róm 16,2). Azután hallunk még Máriáról, aki ?sokat fáradt értetek? (Róm 16,6), Andronikuszról és Júniáról, ?akiket az apostolok körében sokra becsülnek? (Róm 16,7), Trifénáról és Trifászról, ?akik az Úrért fáradnak? (Róm 16,12), Rufusz anyjáról, ?aki nekem is anyám? (Róm 16,13), Júliáról és Olimpiáról és a náluk levő összes szentekről (Róm 16,15). Pál az, aki kimondja, hogy Krisztusban nincs többé férfi vagy nő (Gal 3,28). Nagy szeretettel és tisztelettel emlékezik meg Timóteus édesanyjának és nagyanyjának hitéről, név szerint is említve őket (2Tim 1,5). Pál követi a kor szokásait, amikor arra inti a nőket, hogy fedett fővel legyenek jelen a közösségi imádságokon, hogy ne prédikáljanak, hogy engedelmeskedjenek a férjüknek. Ezek a szokások részben ma is megállják a helyüket, és a férfi és a nő közötti szerepbeli (nem értékbeli) különbségből fakadnak. Ugyanakkor Pál felülmúlja ezeket a korabeli nézeteket, amikor azt mondja a házasfeleknek: ?Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus iránti szeretetből!? (Ef 5,21) A kereszténység az Ókorban többek között azzal is kitűnt, hogy visszaadta a nő méltóságát, és ebben Pál apostol is döntő szerepet Játszott, követve Krisztus példáját
Kedves Lelkiatya! Tanácsa egyszer már segített, ezért újra Önhöz fordulok. Elváltam sok éve, van egy közös gyerekünk. Én kapcsolatban élek, a volt férjem egyedül. Még mindig valami láthatatlan kapocs összefűz bennünket, és bár eltelt 6 év, nem tudom elengedni. Megdobban a szívem, ha látom, de az eszemmel tudom, hogy nem lenne működőképes a dolog. Ez mindig bebizonyosodik mikor pl. késik, betegen hozza vissza a gyereket. Néha úgy érzem, meg kellene próbálni újra, de olyankor "lapot húz a 19-re" és bebizonyosodik, hogy nem véletlenül válunk mi el. Ez egy évek óta tartó húz meg-ereszd meg játék, de hangsúlyozom soha semmi nem történt köztünk. Bűnösnek érzem magam, mert a párkapcsolat előtt (5 éve tart) titokban tartom, úgymond leplezem az érzéseket. Ha vele vagyok, boldognak érzem magam, azonban a volt férjem rendkívül erős személyiség és nem utolsó sorban befolyásolja a közös gyereket és arra biztatja, hogy tegyen meg minden, hogy anya és apa újra együtt legyen. Leültünk, átbeszéltük sokszor, de hatástalan, ezáltal a gyerek és az "új pár" között állandó a konfliktus, ami kihat a mi kapcsolatunkra. Én bizonytalan vagyok már évek óta. Mit kéne tennem? Menjek vissza és legyen boldog a gyerek, tudva ezáltal hogy ideig óráig én is boldog leszek, de mindez csak időleges, hiszen az ember alaptermészete nem változik. Vagy maradjak az "új párral", legyek én boldog, a gyerek meg majd egyszer megérti, hogy miről is van szó. Az élet nagy döntése ez, mert a párom házasságon és gyerekvállaláson gondolkodik. Én hárítok, mert bizonytalan vagyok, hogy melyik utat válasszam. Tudom, hogy nekem kell dönteni, de nehéz és az elmúlt évek igazolják, hogy képtelen vagyok rá. Hol így, hol úgy érzem és ez nem normális. Erős a szál a "régi" felé, de hogyan is tudnám elszakítani, ha nem tudom kizárni a gyerek miatt az életemből és ő jön és jön és próbálkozik évek óta...Úgy lépni nem tudok, hogy mindenkinek jó legyen, ezt értem. Mit tegyek, hogy a gyerek "normálisan" viselkedjen az "új" párral? Abban biztos vagyok, ha ez rendbe jönne, nem lenne kérdés a választás, de miután nem megy, megingok, hogy talán a gyerek miatt vissza kéne csinálni, hogy ő boldog legyen. Aztán jön a felismerés, hogy és én?? Egy életem van nekem is.... Szóval itt járok most, és ennek már 5 éve.....Levelemből is látszik a zűr, de talán egy tiszta, pártatlan fél, mint Ön látja azt, amit én nem...Segítsen nekem, kérem. Köszönöm
Tanácsot nem merek adni. Szempontokat talán, amelyek esetleg segíthetnek. Bizony, nagyon nehéz helyzetben van, és nagyon megértem ezt a tipródását. Ezért is nagyon nehéz tanácsot adni. Nem tudom, mennyire élő a hite, mennyire tud imádkozni, mennyire tudja megbeszélni a dolgait, gondjait, örömeit az Istennel. Ugyanis, ha élő hittel rendelkezik, ha akar és tud figyelni az Istenre, akkor igenis megtalálhatja a megoldást. Nélküle valóban bajos volna, sőt, talán lehetetlen. Tehát elsődleges szempont, bár ezt akár tanácsként is mondhatom, hogy nagyon erősen, hitet kérve imádkozzék azért, hogy jó döntést hozzon. Isten lát olyan utakat, amelyek most elképzelhetetlennek tűnnek. Érdemes bízni benne. Vajon szentségi házasságot kötött-e a férjével? Mert ha igen, akkor ne feledje, hogy az is nagyon erős kötelék. A gyermek nyilvánvalóan azt szeretné, ha visszatérne a régi családi élet. Ő keveset érzékelt a feszültségekből, inkább a két szülőjének a szeretetét látta. Erre vágyik vissza. Ez tehát nem pusztán a férje mesterkedésének az eredménye, hanem egyszerűen természetes jelenség. A gyermek szereti a szüleit, mind a kettőt. Neki az a boldogság, ha együtt látja őket. Emiatt félő, hogy az "új apukát" nem fogja tudni megszeretni. Itt persze a saját édesapjának is nagy szerepe van, mert ha ellene neveli, akkor valószínű, remény sincs arra, hogy érzelmileg elfogadja. Legalábbis nagyon hosszú ideig. Gyakorlatilag ebben a kettősségben éli majd a gyermekkorát. Elgondolkodtató az új párjával való kapcsolata is. Ha ezt a nagyon fontos, és érzelmeiben Önt mélyen érintő dolgot nem tudta megosztani vele - ami persze, érthető -, akkor félő, hogy jelenlegi kapcsolatuk, még ha harmonikusnak tűnik is, de egyelőre nem elég mély. Ez elsősorban Ön miatt van így, de ha esetleg ezt a párja nem is veszi észre, akkor az ő részéről is van még itt felszínesség. Azt is el kell mondanom, mint fontos szempontot, hogy Isten rendje nem ismeri a válást. Krisztus maga mondta: Amit Isten összekötött, ember ne válassza szét (Mk 10,9). A mai világ ennek igazságát - mint sok más, teljesen nyilvánvaló igazságot is - próbálja tagadni, de bizony, a természetet nem lehet kijátszani. A válásoknak csak kárvallottjai vannak, nyertesei sohasem. A végére egy másik tanács. Ne akarja egyedül hordozni ezt a nagyon súlyos kérdést. Járjon el rendszeresen gyónni, és egy gyóntató atyával folyamatosan beszélje meg, hogy mit tegyen. Ez is hozzásegítheti, hogy megtalálja Isten akaratát, és erőt is kap annak követéséhez.
Kedves lelkiatya, a mise azoknál az embereknél is eltörli a bocsánatos bűneiket akik súlyos értelmi sérültek? Ugyanazok a kegyelmet kapják?
Igen. Az Isten kegyelme, szeretete mindenkire kiárad, s mindenki annyit fog föl belőle, amennyit tud. Csakhogy ez a befogadás nem pusztán értelmi munka. A hitünk nem csak a gondolatainkra vonatkozik, hanem az egész életünkre. Nem csak az agyunkkal hiszünk, hanem egész lényünkkel, testesül-lelkestül. Az értelmi fogyatékosok az élethöz is másként viszonyulnak. Teljes értékű életet élnek, csak sok mindent másként. A hitük, Istenhez való viszonyuk is más. Persze, mindenkié más! Ezért érdemes az Eucharisztiában is részesíteni őket. Amennyire lehetséges, meg kell értetniük, hogy ez valami egészen más. Ezért erőfeszítéseket is kell tennünk. Mint a gyermekeink esetében, csak ott másként. Viszont ezek a személyek sok szempontból sokkal fogékonyabbak, mint az értelmileg ép emberek. Ebben is megmutatkozik a csodálatos természet bölcsessége. Pl. az érzékszerveiben fogyatékos emberek más érzékeszerveiket sokkal kifinomultabban tudják használni. Az értelmi fogyatékosok más módon érzékenyek a hitre, az Isten szeretetére. Természetesen ők is részesülnek Isten megbocsátó szeretetében.
Kedves Lelkiataya! A barátommal várunk a házasságig a szexualitással, viszont már voltunk együtt, amikor még nem tudtuk pontosan hogyan viszonyulunk sok dologhoz, nem volt kialakult nézetünk ebben. Most viszont már sok indok miatt szeretnénk a házasságra tartogatni, viszont furcsa érzés van bennem, egyfajta kettősség. Most már máshogy csinálnám, ha visszamehetnék a mútba, de mivel ez nem lehetséges, teljes mértékben elfogadtam az akkori döntésemet, viszont furcsa érzés hibának venni egy ilyen dolgot és elfelejteni, lezárni mintha meg sem történt volna. Nem tudom hogyan álljak ehhez az egészhez, hiszen végtére is ez volt szexuális tapasztalásaink első időszaka életünkben, amit egymásnak adtunk. Hogyha összeházasodunk végülis ez volt az első ilyen időszaka az életünknek. Egyszóval nem tudom pontosan hogyan tekintsek erre az egészre, mint újrakezdésre vagy csak egyfajta "félretevésre"?
Azt mindenképpen áldásnak tekintse, és adjon hálát érte, hogy eljutottak erre a szintre, hogy a házasságuk, a szerelmük egészséges fejlődése érdekében sikerült meghozni ezt a fontos döntést. Hogyan tekintsen most vissza arra az időszakra, az akkor átélt élményekre? Most azt mondom, sehogy. Előre nézzen, ne a múltba! Ez a szakasz majd megtalálja a helyét az élettörténetükben. Ha tévedés volt, ha érdekes volt, ha bűn volt, ha szép volt, ez mind belerendeződik kettejük múltjába. Azt tanácsolom, hogy most ne ezen töprengjen. Nincs jelentősége. A házasság után majd egészen másként fognak erre nézni - ezt most még csak el sem tudja képzelni - tehát nem érdemes gondolat szintjén sem továbbvinni. Nyilván nem múlik el, nem törlődik ki, s nem is kell erre sem törekedni. Meg is szépül majd, de méginkább át fog alakulni a hozzá való viszonyuk. Tekintse most úgy, mint életének egy szakaszát, amelyen túllépett, és az előttük álló dolgokra fordítsa inkább a figyelmét!
Kedves Lelkiatya! Önkielégítési problémáim vannak, szinte függőség. 2-3naponta nagy vágy ég bennem hogy megtegyem. 20 éves vagyok, lehet hogy a korommal jár, hormonok miatt? Sajnos nem minden alkalom után vannak lelki küzdelmei, de minden alkalom után egy bűntudat gyötör. Mit tud ajánlani Lelkiatya az ilyen helyzetekre? Minden alkalmat meg kell gyónni? Vagy áldozhatok ezzel a bűnnel?
Nemrégiben hosszabban is volt erről szó. Azt ne hagyja, hogy az Istennel való kapcsolatát megrontsa, vagy akár csak befolyásolja. Ne attól függjön a szentáldozása, hogy történt ilyen eset vagy sem. Ez legyen független tőle. Törekedjék minden területen Jézus szavát követni! Ugyanakkor be kell látni, hogy ez nem megy tökéletesen. "Nincs ember, ki él és ne vétkeznék" - mondja a Prédikátor könyve (7,20). Tehát mindig vannak bűneink. Ezek akkor nem teszik tönkre az életünket, ha nem elrejtjük, hanem fölfedve Isten színe elé visszük. Ezért is kaptuk a szentgyónás lehetőségét. Van, akit az tart meg a visszaeséstől, hogy valamely elkövetett bűne után, amitől nagyon akar szabadulni (pl. alkoholfogyasztás), azonnal megy meggyónni, nem akarja magával hurcolni. Ennek tehát lehet megtartó ereje. Ugyanakkor nem szabad beteges lelkületűvé válni. Az Isten így is szeret, így is ad kegyelmi adományokat. Talán ez a jobb indítóok, hogy Isten hűséges szeretetét tartom a szemem előtt, s azért igyekszem a bűnt elkerülni, hogy vele szemben ne kövessek el hűtlenséget. Érdemes tehát nagy erővel küzdeni ez ellen a bűn ellen, még nagyobb erővel kérni hozzá a Mindenható segítségét, és még nagyobb erővel hinni és bízni benne, hogy ő meg fog gyógyítani ebből a függőségből.
Kedves Lelkiatya! Ön szerint 1 keresztény ember viselhet tetoválást,testékszert?
Érdemes föltenni ezt a kérdést: Miért tenném föl a tetoválást? Mi a célja ennek? Kinek akarok vele tetszeni? Mit szeretnék vele elérni? Mindennek kell, hogy legyen értelme és célja. Tetoválás és testékszer esetében azért is érdemes ezt tudatosan megvizsgálni, mert olyan változást hozhat az életemben, ami azután az egész személyiségemre kihat. A tetoválás olyan divat, amely tíz-húsz évvel ezelőtt még inkább szégyellni való volt. Csak a legelvetemültebb emberek (börtönviseltek, alvilági alakok) vésettek a bőrükbe ilyen rajzokat. Ma a divatdiktároroknak sikerült elérniük, hogy szinte társadalmi befogadást nyert ez a bőrfirka. Más területeken is érdemes alaposan megvizsgálni, hogy érdemes-e követni a divatot, de ennél a kérdésnél különösen is. Alapvetően nem a keresztény hitünk tiltakozik ellene, hanem a józan megfontolás. Amit ma valaki a bőrére ír vagy rajzol, az a mostani gondolkodását tükrözi, meglehetősen hivalkodó módon. Ám az ember változik, főként ilyen szinten, a felszínen megjeleníthető szinten. Nagyon valószínű, hogy 5-10 év múlva már mást rajzolna az ember magára, mint kamaszkorban vagy fiatalon. Tehát talán nem is bűn a tetoválás, mégsem tanácsos. A keresztény hitünk arra hív, hogy minél mélyebben gondolkodó emberek legyünk. Vizsgáljuk meg a tetteink indokát és célját. Az én véleményem az, hogy a divatot egyáltalán nem kell, nem érdemes követni. Ez a tömegjelenség nem segíti a személy fejlődését, lelki érlelődését. Nyilván egészen más az, amikor egyiptomban azért tetoválnak keresztet magukra az emberek, mert a muszlim világban ezzel fejezik ki keresztény tanúságtételüket (vagy azért, hogy a keresztény lánykákat el ne rabolják!). Én magam csak ilyen végletes helyzetben tudom helyesnek látni a bőrünk ilyen jellegű elcsúfítását.
Főtisztelendő Lelkiatya! Édesanyukám munkatársának nagy örömhíre, hogy várandós pár hónapja, azonban a napokban azt az információt kapta az orvosától, hogy nem biztos, hogy megmarad a pici, az eltelt időhöz viszonyítva úgy látja. Imádkozom, hogy ne így történjen! Azonban ezzel kapcsolatban merült fel bennem egy kérdés, miszerint fogantatás pillanatától élet, kisbaba, neki már csak időre van szüksége, hogy fejlődhessen odabent. De vannak esetek amikor valóban megszakad az élete, édesanyukámnak is az első várandossága során ez történt, úgyhogy nekem van még egy testvérem. Temetést csak megszületett és elhunyt életeknek szoktak tartani? Kérdés: Mi a legszebb amit keresztényként tehetünk egy ilyen szomorú eset után? Válaszát köszönve: egy lány (21)
Igen, ez komoly kérdés. Alapvetően minden emberi személyt megillet a temetés. Amikor életképtelen a világrajött gyermek, vagy akár már halottként kell az édesanya méhéből eltávolítani, akkor is illő eltemetni. Van külön szertartásunk a gyermekek temetésére. Az a nehezebb helyzet, amikor spontán vetélés esetén távozik a magzat teste. Az is előfordul, hogy magát a pillanatot sem veszi észre a szülő, ilyenkor nyilvánvalóan nincs is teendő. Az édesanya egyáltalán nem tehet róla, hogy mi történik a kis testtel. Amikor azonban kórházi körülmények között távolítják el a halott magzatot, bármilyen aprócska is, megilleti a temetés. Nagyon szép dolog, ha erre orvosok, ápolók, az érintett személyek odafigyelnek, és találnak is rá módot. Igen fájdalmas az a tény, ha ezek a magzati tetemek a szemétbe kerülnek. Sajnos van erre is példa. Az egyház rendszeresen imádkozik ezekért a személyekért. Amikor személyesen tudunk ilyen esetről, jó, ha mi is imáinkba foglaljuk. Nem kétséges, hogy ezeket az ártatlan gyermekeket az Úr mennyei országába fogadja. A halottakért való imádságunk célja nem pusztán az, hogy elkerüljék a kárhozatot. Sokkal többről van szó. Egy családba tartozunk velük, és az imádság által, Isten mindenható szeretetének köszönhetően szorosabb szeretetkapcsolatba kerülünk velük. A szeretet épít, a szeretet gyógyít. Mi magunk is épülünk, erősödünk, amikor a halottakért imádkozunk. Most azonban azért az édesanyáért és gyermekéért imádkozzunk, akit a levelében említett. Én is csatlakozom ehhöz az imához.
Kedves lelkiatya, aki gyümölcsolto Boldogasszony napján születtet annak a Szűz Anya a védőszentje?
IGEN
Kedves Atya! Akik lelkipásztori pályára készülnek először átesnek pszichológiai szűrésen is, hogy minden rendben van-e velünk, alkalmasak erre a pályára? Valamint miután fel lettek szentelve rendszeresen X évenként ellenőrzik őket szakemberek? Vagy csak saját maguk tudnak segítséget kérni?
Igen, a szemináriumi fölvételinek része egy alapos pszichológiai vizsgálat is. Szakember ad véleményt a személyiségjegyekről, a személyiség érettségéről, és ezek alapján megfogalmazza véleményét az alkalmasságra vonatkozóan is. Ezt mindig figyelembe veszi a fölvételi bizottság. Utána azonban nem tudok arról, hogy volna bizonyos évenként ilyen irányú ellenőrzés. Minden papnak van lelkivezetője, akivel folyamatosan dolgozik a saját lelkiéletén. Ezen kívül rendszeresen, többnyire évenként, de legalább három évenként részt vesznek lelkigyakorlaton, amely szintén segít a lelki karbantartásban. Ez az alapállás. Sajnos van, aki nem él ezekkel a lehetőségekkel. Az súlyos felelőtlenség, mert nem csak önmagát veszélyezteti vele, hanem a rábízottaknak is ártalmára lehet, ha nem ügyel a saját lelki fejlődésére.
Tisztelt Lelkiatya! Bűn az, ha valakit hallgatással elutasítok? Úgy értem, hogy ha hív, nem veszem fel a telefont, mert tudom már, hogy mit szeretne tőlem és én azt nem akarom megadni neki (pl meghallgatni pletykálkodást vagy hogy milyen szörnyű dolgok vannak a világban). Már többször kértem, hogy bár messze lakunk egymástól, de így a telefonon beszélve mégis emelhetjük egymást. Szóval én mást szeretnék adni neki, de úgy érzem hiába, arra nem nyitott. Mégis van, hogy arra gondolok ez mégis lehet önzés, hiszen úgy vágyom szeretni ahogy magam gondolom. De vajon mit szeretne Isten? Lehet, hogy ezzel a hitetlenségemet is kimutatom, hiszem nem gondolok rá, hogy lehet az Úr már alakított rajta. A legrosszabb, mikor az jut eszembe, hogy ezzel fájdalmat okozok, hiszen semmibe veszem, de nem csak Őt, hanem az Urat is, aki tán rajta keresztül is tanítani szeretne! Hogy lehet megszabadulni ebből a lelki állapotból? Kinga
Kedves Kinga! Két szempontot szeretnék a figyelmébe ajánlani. Láthatóan az Ön személyisége jobban hajlik arra, hogy észrevegye a jót, hogy abból épülni tudjon, akarjon. Ez egy nagyon jó és értékes tulajdonság. Nem mindenkinek van meg, illetve nem mindenkinek egyformán. Amikor az említett személy fölhívja Önt, akkor ebből a derűs látásból, erős akaratból szeretne önkéntelenül is részesülni. És részesül is. Hogy ez mennyit alakít rajta, milyen hatást ér el nála, azt nem tudjuk, arra nincs mérőeszköz. De nem is a mi dolgunk ennek méricskélése. Adni kell, amink van, hisz másokért élünk. A másik szempont, hogy kell tudni nemet is mondani. A keresztény ember alapvetően igen-t mondó ember, amire csak tud, igyekszik igen-t mondani. De nem lehet mindenre, s ennek eldöntése is a keresztény bölcsességhöz tartozik. Nem hiszem, hogy bűnnek kellene mondani, amikor nem veszi föl a telefont. Föltételezem, hogy van, amikor fölveszi, hiszen ezért is keresi Önt ez az ismerőse, mert jó tapasztalatai vannak. De Önnek nem mindig kötelessége fölvenni és beszélgetni vele. Ha így volna, akkor ez az illető irányítaná az Ön életét, tevékenységét: amikor kedve támad, telefonál, s Önnek - nincs mese - beszélgetni kell vele. Nem, ez nem így van. Önnek kell beosztania az életét, a tevékenységét. Önnek kell élnie a saját életét, s amikor lehet, bizonyos időnként, bizonyos alkalmanként jól teszi, ha fölveszi és beszél vele. Tehát jól teszi, ha nem mindig veszi föl a telefont, de néha azért vegye föl, s előtte, utána, vagy közben imádkozzék is az illetőért.
Kedves lelkiatya, a keresztlányom édesapja sikertelen öngyilkosságot követett el. Istennek hála, köztünk maradt, imádkozom érte. Kérem segítsen hogy mit mondjak a keresztlányomnak , azt kérdezte hogy miért akarja valaki megölni magát, miért akarja ő is elhagyni (édesanyja 11 éve rákban meghalt azóta én nevelem a beteg öccsével együtt)?
Beszélnék neki arról a szeretetről, amely a feleségéhöz - a kislány édesanyjához - fűzte. Biztosan nagyon nehéznek érzi az életét, mert úgy érzi, nem kap szeretetet. Tehát valahogyan arra vezetném rá, hogy a szeretet, illetve annak hiánya miatt követhette el ez a hatalmas tévedést. A másik, amit igyekeznék minél mélyebben a leány lelkébe ültetni, hogy ugyanakkor ez a tette hatalmas balgaság volt. Egész egyszerűen ilyet tenni soha de soha nem szabad. Mennyire rossz volna az itt maradottaknak, a gyermekeinek és mindazoknak, akik szeretik ezt az édesapát, ha valóban meg is fosztja őket önmagától, ha sikerül az öngyilkossága. Persze, így is nagy fájdalmat okozott nekik. Ezen a fájdalmon keresztül lehet talán megerősíteni ezt a leányt abban, hogy soha eszébe ne jusson ilyet tenni. Aztán beszélnék még arról, hogy mennyire fontos a közösen megélt szeretet. Észrevenni azokat szeretetét, akik körülveszik, és fölismerni annak szépségét, örömét, hogy együtt vagyunk, együtt lehetünk. Még ha van is szomorúság, betegség, de együtt lenni akkor is nagy öröm. Ezt az Isten ültette belénk, mert ez is őrá irányul, ővele, a Szentháromságos közösségben élő egy Istennel együtt lenni mennyire jó és boldogító. Ezekre eddig nem jött rá az édesapja, azért lehetett rajta úrrá ez a leküzdhetetlen szomorúság, ami ide sodorta. Ezért kell nagy-nagy szeretettel válaszolni az édesapjának erre a rettentő nagy tévedésére. Mert ez hiányzik neki, a szeretet. Ugyanakkor ügyelni kell, hogy a leány nehogy magára vegye az okot, nehogy önmagát okolja az esemény miatt. És még egy: nagy hálát is adjanak az Úrnak, hogy még továbbra is van édesapjuk.
Kedves lelkiatya, lehet e hogy valaki teljesen Istennek szenteli életét úgy hogy közben családban él és nem szerzetes rendben vagy nem pap? Én teljesen Istennek akarom szentelni az életem, de nem lehetek pap mert nő vagyok (egész kis korom óta érzem a hívást. Nem tudom mit tegyek, a családom sem akarom cserben hagyni (beteg gyermek és idős szülők) de Istené is akarok lenni. Segítségét előre is köszönöm.
Természetesen Ön is Istennek szentelheti az életét. Az életállapotunk, a feladataink nem akadályozhatnak ebben, hanem éppen hogy teret adnak, eszközt adnak hozzá. Önnek nyilván az a feladata, hogy édesanyaként ellássa a családját. Ezen keresztül szentelődik meg. Ez azért nehezebb így, mert a szerzetességnek erre már egy közel 2000 éves, de legalábbis másfél ezer éves gyakorlata van, és egész egyszerűn csak azt kell követni. Míg a világban élőknek mindenkinek magának kell kialakítani a saját életrendjét, imarendjét, Isten-kapcsolatát, hogy ezt az Istennek szenteltséget megélhesse. Ez az, ami nehezebb benne. Néhány alappillért hadd mondjak. Szinte biztos, hogy Önnek is szüksége van lelkivezetőre. Lehet ez egy állandó gyóntató atya akár, nem kell hogy szerzetes legyen, csak a lelki törekvésében legyen egy biztos igazodási pont. Rendszeresen gyónjon, lehet havonta vagy akár gyakrabban is. Naponta olvassa a Szentírást, azon mindig gondolkodjon is tovább! A napi imádságát úgy alakítsa ki, hogy az ne akadályozza a napi munkájában, hanem segítse egyik a másikat. Ebben is jó, ha van egy tapasztalt atya, aki tud tanácsot adni. Ezek tehát csak alappillérek, amelyeket érdemes jól rögzíteni az életében, lelkiéletében. A legfontosabb viszont, amely nem ilyen alappillér, hanem inkább állandó légtér: higgyen abban, hogy az Úr szívesen fogadja Öntől ezt a törekvését és meg is áldja. Igen, szentelje egészen neki önmagát a saját életén keresztül!
Kedves lelkiatya! Az elmúlt 5 évben mások gyerekes viselkedése miatt szenvedtem, önhibámon kívül. Sok korabeli emberben csalódtam, pedig nem szoktam senkit feleslegesen megbántani, provokálni, gyerekesen állnak hozzám. Néhányan nem kértek bocsánatot, voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy fogjam fel poénnak mert milyen vicces dolog más holmijait tönkretenni, telefonján smseket irogatni, másik közösségi profilját használni mások megviccelésére. Ebből nekem náhányszor sok konfliktus, felesleges félreértés adódott, adódik a mostanáig. Sosem kapok választ, hogy mi miért történik. Mi lakozhat ezeknek az embereknek a lelkében? Köszönöm válaszát: Ági.
Kedves Ági! Nagyon érdekesek ezek a lélektani játszmák. Az emberek legtöbbször egyáltalán nem tudatosan cselekszenek, csupán egyfajta automatizmus szerint viszik végbe tetteiket. Ez főként a gyermekek körében mutatkozik meg, amikor még szinte egyáltalán nem játszik szerepet az önnevelés. Megfigyelhető, hogy egy áldozat tipusú ember szinte magára vonja a durvább lelkű társak bántásait. A védekező reakciói, vagy éppen a védtelenségének az állapota szinte késztet egyes személyiségeket a támadásra, a bántásra. Ezzel persze nem mentegethetjük az ilyen magatartást, de hogy ki mit okoz és miért, ezt nagyon nehéz eldönteni. Illetve a legtöbbször nem is lehet. Nekünk, embereknek képtelenség fölmérni, hogy kinek mennyi a felelőssége a saját tetteiben. Hála Istennek, ez nem is a mi dolgunk. Azt írja, sokat szenvedett mások ostoba magatartása miatt. Leginkább arra érdemes törekedni, hogy az Ön magatartása ne másokénak a függvénye legyen. Minél inkább, ha lehet teljesen függetlenítse magát mások véleményétől. Ha Ön nem tartja viccesnek, s egyáltalán elfogadhatónak az említett dolgokat - hozzáteszem, amiket említett azokat én sem - akkor ezt mondja ki, jelezze világosan. Ha ennek ellenére sem változtatnak, akkor kövesse Jézus magatartását: ő is némán tűrte a bántalmazását. Ne is akarjon választ kapni, hogy mi miért történik. Legalábbis az Önt bántó személyekkel erről beszélgetni balgaság. Meg arról is fölösleges töprengenie, hogy mi lakozhat a szívükben. Ebben is kövesse Jézust: imádkozzék értük, mint ő is tette amikor a kereszten a bántalmazóiért imádkozott. Ha erre törekszik, hamarabb száll béke a szívébe, mint ahogy a külső körülmények megoldódnának. Később pedig, ha ez sikerül, maga is csodálkozni fog, hogy ezzel tud leginkább hatni másokra.
Kedves Lelkiatya! Igaz az a mondás hogy a ` a tisztaság Kedves Istennek!! ?;;Isten mit gondol a takaritasrol mindig tisztának kell lenni ?
A szív tisztasága mindenképpen. A környezetünk tisztasága már sokkal viszonylagosabb. Egészen más a tisztaság egy döngölt földű szobában, egy polgári lakásban vagy egy kórházi osztályon. Ezt a fajta tisztaságot nem szabad rávetíteni a Jóistenre. Emlékszem, nagymamám arra figyelmeztetett, hogy a Szűzanya nem szereti, ha fütyülök. Sokáig nem értettem, hogy miért. Később megértettem, hogy valószínűleg a nagymamám nem szerette, s könnyebb volt ráfogni a Szűzanyára. Néha hasonló módon fogjuk rá a Jóistenre a dolgokat. Persze, a tisztasággal azért nem egészen ugyanez a helyzet. Azért jó a tisztaság, mert igényesebbé teszi a lelkünket. Ha rend van a környezetünkben, ez jó hatással van a lelkünk állapotára is, ott is könnyebb rendet tartani. Mégsem automatikus a kettő egymásra hatása. Lehet valaki kínosan precíz és makulátlanul tiszta a környezetében, közben meg mások felé mogorva, szeretetlen, érzéketlen. Szóval, mindenképpen jó dolog a tisztaság, de nem helyettesíti a jóságot, a szentséget, csak bizonyos mértékben segíti, serkenti. De takarítatlan házban is lehet szentté válni, az is lehet igen kedves az Úrnak, míg egy ragyogó tisztaságú lakosztálytól lehet,hogy irtózik, ha ott a pormentes környezetben a bűn telepszik meg. Javaslom, hogy tartson tisztaságot a szobájában, a környezetében, de ennél sokkal jobban ügyeljen a szívének a tisztaságára.
  1 2 3 4 5 
6
  7 8 9 10 11 ...