Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizennyolc meg tizennégy? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves jó lelki atya! Egy olyan dolog történt velem, hogy félek, méltatlanul áldoztam. Tudom, hogy az ember soha sem méltó, hanem Jézus Krisztusban vetett hitünk révén Ő méltat bennünket arra, hogy részesülhessünk testéből véréből. A következő történt: Liturgia előtt valami ételt megkóstoltam. Akkor láttam, hogy nem biztos, hogy a minimális böjti idő 1 óra meg lesz. A templomban van óra, gondoltam ránézek és nem áldozok. Viszont az áldozás után néztem rá az órára, és valóban nem volt meg az egy óra. Eléggé nyomaszt ez a dolog. Tudom, hogy a keleti rítusban talán nem így határozzák meg az áldozás előtti időt, én is görögkatolikus vagyok. Holnap vasárnap lesz, atya szerint áldozhatok? Köszönettel várom válaszát! Áldott böjti zarándoklatot kívánok az atyának is. Mária
Az legyen ennek az esetnek a tanulsága, hogy Liturgia előtt soha ne kóstoljon meg semmit. Én méltatlannak tartom, ha mi, görögkatolikusok az egy órát a szentáldozás pillanatáig számoljuk. Azért, mert ebben az esetben többnyire akár a Liturgia előtt közvetlenül is ehetnénk, hiszen a Szent Liturgia többnyire egy órán át tart, vagy tovább, s ha az áldozók sorának a végére állok, még ki is jöhet a 60 perc. De ez a számítgatás valóban méltatlan, ezt mindenképp kerüljük el. Ha tanácsot adhatok, az legyen a minimum, hogy Liturgia kezdése előtt egy órával már semmilyen ételt ne vegyen magunkhoz. Az Ön esetében, kedves Marika, mégis azt mondom, emiatt a kis ballépés miatt nehogy megfossza magát vasárnap a szent Eucharisztiától. Ha lehet, gyónjon meg. Ha nem lehet, akkor is menjen áldozni, legalább most egy kicsit komolyabb lesz a bűnbánata. Ami tehát történt, az nem halálos bűn, de a későbbiekben mindenképp kerülendő.
Kedves Lelkiatya! A bántalmakat békével tűrni erény. De a tűrés nem ad-e biztatást a bántalmazónak, aki így még inkább enged magában a gonosznak, vagyis a tűrés a bántalmazót magát is még inkább bűnbe sodorja? Mi ilyenkor a helyes magatartás? Magunkba mélyedni és a bántalmazóért egy fohászt mondani, persze, de ezt a bántalmazottnak nyomban megtenni szinte lehetetlen, hiszen először a saját lelki nyugalmát kell, hogy visszaállítsa. Első körben reálisan azért tudhat imádkozni, hogy majd egyszer őszintén imádkozhasson azért, aki őt bántalmazta. De mégis, nem jobb lépéseket tenni a bántalmazás leállításáért magának a bántalmazónak az érdekében is?
Való igaz, hogy ez gyakran megesik. Ha béketűrő embert látnak, az emberi gőg fölágaskodik, és csak még jobban akarja fitogtatni erejét. A logika szerint tehát igaza van Önnek, hogy íly módon a béketűrésünkkel még jobban bűnbe sodorjuk a bántalmazót. De azzal is számoljunk, hogy az Istenért és Istennel vállalt béketűrésnek is lehet segítő hatása. Míg annak az ellenkezője aligha tud segíteni a másik emberen. Lássuk be, elsősorban magunk miatt szeretnénk leállítani a velünk szembeni erőszakot, nem pedig a minket bántalmazó lelki békességéért. A bántalmazó lelkiállapota nem attól függ, hogy hagyják-e kibontakozni az erőszakosságát. Ha erőszakkal találkozik, vélhetően ez csak növeli a saját durvaságát. Míg, ha szelíden viselt türelemmel szembesül, ez elbizonytalanítja, ez nem az ő pályája, erre ő sokkal kevésbé számít. Sokkal inkább ez a furcsának tűnő krisztusi magatartás, hoz eredményt, mint az emberi logika. A szentírás tanúsága is erről a fordított logikáról árulkodik: "Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat." (Róm 12,21)
Tisztelt Lelkiatya! Egy meglehetősen kínos, ciki kérdéssel fordulok Önhöz. Az a problémám, hogy társasházban lakok, albérletben és a felettem lakó szomszédok néha kifejezetten hangosan élik a nemi életüket. Legelső alkalmakkor borzasztó hangosak voltak, amolyan állatias volt az egész, utána szerencsére sokkal halkabbak lettek. ... Albérlők ők is, a férfi már évek óta itt lakik szerintem, de a nő csak pár hónapja költözött be hozzá. Én nem akarok más örömének megítélője lenni, de már nagyon zavar az egész. Ha nem ragaszkodnék a lakás elhelyezkedéséhez és nem laknék itt már öt éve és nem szoktam volna meg az itteni helyet, akkor lehet el is költöznék. Tudom, hogy nem szép ilyet tenni, bizonyára nem keresztény dolog, de már magamban nem egyszer kívántam, hogy bár szakítana a párocska és költözne el a nő vagy költöznének el mindketten mert eléggé önzőségnek tartom, amit művelnek. ... Nem tudom, hogy mások szóltak-e nekik bármit is. Szólni azért nem szeretnék mert nem akarom, hogy én tűnjek fel gonoszként és kotnyelesként és mivel társasházról van szó, ezért tulajdonképpen más is találhat indokot, hogy kire miért szóljon rá. ... Kérem bocsássa meg a kínos kérdésemet, de Ön szerint jogosan zavarnak engem ezek a dolgok? Kellene tenni valamit ellene vagy inkább tűrni kellene és elnézőnek lenni hisz mindenkinek vannak hibái? Vajon Jézus mit mondana erre: nem kell elrontani más örömét és ne ítélkezzünk mert mindenkiben van hiba vagy nekem van igazam, ami két emberre tartozik, az maradjon is köztük? Csak azért merészeltem elgondolkodni, hogy ő vajon erről hogy gondolkodna, mert bizonyos prófétákhoz és tanítókhoz képest lazábban vett bizonyos szabályokat (böjt, szombat, bor fogyasztása), más téren viszont úgy tudom, hogy kifejezetten szigorú volt (például a bujaság, testiség kapcsán). Remélem nem bűn, hogy "belekevertem" egy ilyen témába, de tulajdonképpen a keresztények gyakran hozzá térnek vissza ha azon gondolkodnak, hogyan érdemes cselekedni. Bevallom, felmerült bennem még az is, hogy imádkozzak érte, hogy ne kelljen őket hallgatnom és vége legyen az egésznek. Ezt szabad? Őszintén szólva legszívesebben ezt tenném, bízva abban, hogy Isten megoldja ezt a helyzetet úgy, ahogy ő jónak látja és igazságot oszt helyettem is, elvégre én csak egy halandó ember vagyok, aki szintén nem tökéletes. Szólni nem szeretnék nekik, mert kínos is, illetve azt se akarom, hogy akkor meg valaki ránk panaszkodjon, mondván, hogy ha már témánál vagyunk. Ha már eddig nem volt ránk panasz.
Hogy ebben Jézushoz fordul tanácsért, hogy ő mit tenne az Önök helyében, ez teljesen helyénvaló gondolat. Ezt mindig érdemes alkalmazni. Persze, nem csak fantáziálással, hogy akkor hogy is viselkedne itt a názáreti rabbi, hanem pontosan ővele megbeszélve: "Uram, Te mit tennél a helyemben?" Ez minden helyzetben alkalmazható. És a helyzet megoldásáért való imádság is teljesen helyes. Hogy milyen módon oldja meg az Úr, abban nagyon nem érdemes tanácsot adni, abban ő úgyis végtelenül találékonyabb. De kérni, hogy ez a rossz helyzet szűnjön meg, ez is keresztény megoldás. Ugyanakkor az imádságtól sem lehet mindent várni, főként nem a saját cselekedeteink pótlását. Ne féljen lépni az emberek felé sem. Itt érzek egy kis gyengeséget az Önök részéről. Persze, hogy szóvá lehet tenni. Még ha intim dologról is van szó. De épp azzal kényszerül erről beszélni, hogy az ő életük intimitása borul ki ezzel a magatartásukkal. Azt javaslom tehát, hogy egy alkalommal beszélje meg ezt velük. Tudom, hogy kínos a téma miatt is, meg a mások figyelmeztetése is mindig nehéz, de van helyzet, amikor ezt nem kerülhetjük el. Finoman, szelíden, mintegy úgy fogalmazva, hogy az ő érdekükben is teszi ezt, de nyugodtan értesítse őket erről a tényről, hogy az intim életük nem marad a lakásuk falai között. Lehet, hogy hálásak is lesznek érte, hogy valaki figyelmeztette erre őket. Persze, az is lehet, hogy nem. Az sem kizárt, hogy abban a pillanatban durva elutasítást kap tőlük, de ez se riassza vissza! Az is egy emberi magatartás lesz, ami után azonban lehet, hogy mégis kicsit másként gondolják. Tekintse tehát erről az oldalról. Nekik akar jót azzal, hogy ezt a kényes kérdést szóvá teszi. Aztán, ha nincs foganatja, akkor marad a tűrés addig, amíg az Úr másként meg nem oldja a helyzetet. Tehát imádkozzék is értük és szóljon is nekik. Meg a szólás előtt is imádkozzék. Meglátja, fog segíteni az Úr Önnek ebben. Bátorság!
Kedves Atya! Böjti fogadalmam volt, amit egyszer megszegtem, nem tudtam megtartani (éves) Az a kérdésem, hogy ez halálos bűnnek számít, és gyónásban kell letenni, vagy elég felmentést kérni a lelki atyától? Esetleg más fölszentelt paptól? Üdv: G
Nem számít halálos bűnnek, de azért mindenképpen gyónja meg. Nem csak a halálos bűnöket kell meggyónni. Megkönnyebbül, megtisztul tőle, ha gyónásban elmondja egy atyának. Semmi egyéb következménye nem lesz. Feloldázást kap a végtelenül irgalmas Istentől és kész. Ennyire egyszerű a keresztény életünk, csak nem akarjuk elhinni. Persze, ennek az is része, hogy teljes szívemmel, teljes lelkemmel, teljes elmémmel, minden erőmmel igyekszem őt szeretni és követni.
Kedves atya! Párkapcsolati temaban kernem a tanacsot! Koszonom!
Ha nem akarja nyilvánosság elé tárni, írjon a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.
Kedves Lelkiatya! 13 éves koromban tértem meg, és azóta is töretlenül, rajongva szeretem görögkatolikus egyházamat. A kormány LMBTQ elleni hangneme miatt alaposabban utána jártam a homoszexualitás témájának, és most komoly válságba kerültem. Véletlen sem szeretném megkérdőjelezni az egyház tanításának bölcsességét, de az érzéseimen nem változtat a lojalitásom sem. Nem kétséges, hogy egy nő és egy férfi Isten által megáldott szövetsége (házasság), melyből megfogan a gyermek, és ezek az emberek kölcsönös szeretetben és egymás iránti tiszteletben élnek, nos ez a legideálisabb lehetőség. Utána sorolom amikor a tisztelet és szeretet megvan, de egyedülálló neveli a gyermeket. Mi itt a hiba? Nincs női/férfi minta a gyermek előtt. És én nem tudom nem ide sorolni két homoszexuálisok gyermekvállalását (örökbefogadását), amennyiben létezik az egymás iránt érzett kölcsönös szeretet és tisztelet.. Mi ott a fő gond? Hogy nincs férfi vagy női minta. Nem látok érdemi különbséget az egyedülállókkal szemben. Nem értem azt az álláspontot, hogy jobb egy gyermeknek szülő nélkül felnőni, mint ha homoszexiálisok nevelnék. A magyarországi nevelő otthonokban a kábitószer, az erőszak, a túl korai szexualitás nem kirívó eset, hanem olyan természetes, mint az alsónadrág csere jobb családokban. Ismerek ilyen helyen dolgozó és ilyen helyen felnőtt embert is. Ez valóban jobb lenne, mint ha egy gyermeknek két apukája vagy anyukája van, akik szeretik és törődnek vele? Nyilván nem Isten akarata szerinti, de a házasságon kívüli szexualitás sem az, ennek ellenére egy egyedülálló, partnereit havonta vállogató hetero, ha elég jómódú, simán fogadhat örökbe, és ez ellen semmilyen fellépés nem történik. Kedves Lelkiatya, én sosem beszélek nyilvánosan ezekről a gondolataimról, mert véletlen sem akarok az egyház álláspontjától eltérő véleményt mondani, de hónapok óta emészt ez a dolog. Rajongva szeretem az egyházam, de ebben a konkrét kérdésben nem tudok egyet érteni vele. Mit tehetnék, hogy megnyugtassam a lelkem? Úgy vélem, hogy nem bűn önmagában eltérően gondolkodni, így nincs rajta mit meggyónni sem. Inkább az érdekelne, hogy hol tévedek, ha tévedek? ("Ha rosszat szóltam, mond, mi volt a rossz.") Köszönöm válaszát előre is!
Természetesen egyáltalán nem bűn másként gondolkodni. Nagyon fontos gondolkodni, keresni a válaszokat. Nem az a jó hívő, aki gondolkodás nélkül elfogad mindent, ami az ima- és dogmatikakönyvekben van, hanem, aki végére jár mindennek, hogy a hite minél megalapozottabb, minél mélyebb legyen. Szóval itt nincs is semmi hiba. Ráadásul azt kell mondanom, hogy Önnek igaza van. Ha összehasonlítunk két helyzetet, az egyikben azonos nemű pár nevel föl gyermeket, a másik állami gondozásban van, tehát saját szülő nélkül (tegyük hozzá a törekvés arra irányul, hogy nevelőszülőknél legyenek, amennyire lehet családi körülmények között), nos, nehéz azt mondani, hogy a szülő nélkül nevelődő van jobb helyzetben. A szülői minták terén is van Önnek igazsága, hiszen, számtalan eset van, amikor egyik vagy másik hiányzik, még akár a jelenléte ellenére is (rossz apa- vagy anyakép). Szögezzük azonban le, hogy most még a társadalmi gondolkodásról beszélünk, nem az Egyház tanításáról. Lehet, hogy egy rosszul sikerült házasságban, vagy elvált szülők által nevelt gyermek esetében is vannak súlyos sérülések a személyiségi és nemi identitás kialakulásában, de ezekről a helyzetekről a közgondolkodás egyelőre azt mondja, hogy "nem sikerült", tehát az ilyen családi helyzetet rossznak, sebesültnek minősíti, s ennek a legtöbb esetben elkerülhetetlen következménye a gyermek ilyen vagy olyan sérülése. Igaz, hogy ma szívesen nevezik mozaik családnak a széttört családokat, ezzel próbálva legitimálni, hogy ez is normális, de azért még mindig úgy tekintünk ezekre a helyzetekre, hogy "nem sikerült", "próbáljuk meg másként". Ha azonban két azonos nemű párra tekintenénk úgy, hogy vállalhassanak gyermeket, akkor ezzel azt mondjuk, hogy ez egy normális állapot, ha nem is tökéletes. Nem mondjuk rá, hogy "nem sikerült", hanem egyre jobban ünnepli a torzult gondolkodású társadalom, hogy ez is jó, sőt, ez is olyan, mint a hetero pár. Tehát, ha elfogadjuk, hogy ez jó állapot, akkor miért ne kaphatnának gyermeket? Igaza van. Illetve fordítva, ha kaphatnak gyermeket, akkor ezzel ráerősítünk arra, hogy ez egy jó állapot, elfogadható. Ha nem is tökéletes. Dehát egyik emberi forma sem tökéletes. Itt tart a társadalom, ennél a gondolkodási állapotnál. Ide jutottunk, ide juttaták el a mai nyugati embert. A hiba ott van, hogy ez a kérdés alapvetően rosszul van föltéve, s ezért nem lehet rá jó vagy rossz választ adni. Illetve, csak rosszat lehet. Most vegyük elő a Bibliát! A keresztény antropológia szerint a szexualitás a férfi és a nő életreszóló kapcsolatának kifejeződése. Házasságon kívül nincs helye. Még ha a mai fiatalok (és felnőttek) 90-95 %-a nem is veszi ezt figyelembe, a Biblia és az Egyház tanítása teljesen következetes ebben. Más dolog a házasságra készülés előjátéka, az udvarlás időszakában történő, már szexuális tartalmú közeledés, együttlétek. Ezeknek megvan a helye, a szerepe a házasság előtt is. De éppen azért nem lehetséges a teljes testi egyesülés a házasság előtt, mert egészen addig nem biztos még az életszövetség. Akkor történt az egyik nagy törés, amikor a tudomány fölfedezte az antibébi tablettát. Ezzel a vívmánnyal teljesen el lehetett különíteni a szexuális életet a családi élettől. A korábbinál százszor felelőtlenebbül lehetett élni szexuális életet. Addig is voltak kihágások, de az annak is minősült. Ettől a ponttól kezdve egyre inkább elvált a szexualitás a házasságtól, és a 60-as évek szexuális forradalma végképp eltépte a kettő kapcsolatát. Az Egyház azonban továbbra is azt tanítja, hogy a kettő szervesen összefügg, nem lehet egyik a másik nélkül. Az azonos neműek élettársi kapcsolata úgy hasonlít a házassághoz, mint a festett citrom az érett narancshoz. Nincs beteljesülés, nincs áldás, nincs egymást pótló, kiegészítő érzelmi harmónia. Van helyette barátság, jó viszony, tevékenységekben egymást jól kiegészítő magatartásforma, nem tagadom, bizonyos érzelmi kötődés, de ez nem Isten áldotta szerelem, amely az Eucharisztiához hasonlítható. Ott is van szeretetben való testi egyesülés! Hosszasan lehetne még a homoszexualitás pszichés betegségéről beszélni, főként arról az ideológiai hadviselésről, amely ezeket hatásosan irányítja, mégpedig elképesztő erőszakossággal. De erre ez a rövid válaszadás nem elegendő. Gondolataiban tehát válassza szét a társadalmi közgondolkodást az egyház tanításától. Az egyház rámutat az azonos neműek házasságra képtelenségére, és ennek egyszerű következménye, hogy az ilyen párok gyermeket sem kaphatnak. De hogy ezt megértsük, vissza kell menni egészen a Bibliáig, s ehhöz nem könnyű lehántani magunkról korunk közgondolkodását.
Kedves Atya! Mit tudok az alábbi szituációban? Sajnos van egy-két atya, akik nagyon unalmas prédikációkat tartanak. Folyamatosan ismétlődő történetekkel állnak elő, alig van kapcsolat a mindennapos küzdelmekkel és még tudnám folytatni. Arról nem is beszélve, hogy az az üzenet, amit átadnak, abból egyértelműen kiolvasható, hogy az istenképük nem egészséges, nem kiforrott, megrekedtek egy szinten. (Nem csak én gondolom ezt, hanem több ismerős megerősítette.)
Más mesterségeknél is találkozunk ezzel a jelenséggel, hogy nem minden képviselője áll hivatásának magaslatán. Ez, persze, egyáltalán nem jelent mentséget, sem az illető személyeknek, sem az egyház egészének. Mit tud tenni az ilyen szituációban? Nagyon sok mindent. Nagy lehetőség ez a türelem, a szelídség, az alázat gyakorlására. Igazán nem könnyű elviselni azt, amikor valaki helyzeténél fogva tanítani akar, holott nyilvánvaló, hogy amit nyújtani tud, az édes kevés. Esetleg Jézusra lehet gondolni, aki életének nagy részét úgy töltötte, hogy hallgatta a zsinagógákban a nem mindig épületes tanításokat, melyeket ő sokkal jobban tudott volna, de várt egészen harminc éves koráig. Aztán imádkozni is lehet az ilyen atyákért. Nagy hit kell ahhoz, hogy merjünk hinni ezek átalakulásában. De volt ilyenre példa, nem is egy, amikor egy pap megtért, és egészen mássá változott minden tanítása. Van még további lehetőség is. Ez igazából egy játék. De nagyon tartalmas, sokat nyújtó gyakorlat. Ha gyenge is a prédikáció, mégis figyelek rá, és keresem azt a néhány szót, esetleg néhány mondatot, amely mégiscsak tartalmas, ami fölhasználható, vagy legalábbis továbbgondolható. Ismétlem, ez majdnem csak játék, mert egy sportújságot is lehet úgy olvasni, hogy valami lelki tartalmat kifejező szót, kijelentést keresek benne. Ugyanakkor mégsem csupán keresztrejtvény szerű szórakozás ez. Sokat segít az Istenre figyelésemen, mert alakítja azt a hitemet, hogy mindig keressem az ő üzenetét, kiélesedik bennem az a késztetés, hogy bárhol és bármiből kihalljam, hogy merre akar vezetni, mit akar tanítani. Ezeket tudom tanácsolni Önnek.
Kedves Lelkiatya! Egy probléma kapcsán szeretném kikérni a véleményét. Fiatal vagyok, az egyetemet tavaly fejeztem be. A problémám az, hogy nem érzem magam boldognak és ennek több oka van. A gyerekkorom többnyire jó volt és szívesen gondolok rá vissza, de az utóbbi években inkább rosszabbak lettek a dolgok. Az édesapám súlyos beteg lett és a diagnózis után 3 évvel elhunyt (ez tavaly történt), természetesen nagyon megviselt (sokat sírtam, nem tudtam aludni, szuicid gondolataim voltak). Ezen kívül is sajnos az utóbbi években volt bőven probléma. Édesanyám is gyakran jár orvoshoz mert egyébként is van több betegsége, illetve megjelent néhány új egészségügyi probléma is nála. Szerencsére kapott jó kezeléseket és ezek elmúltak neki, de nyilvánvalóan aggódtam érte sokat és őt is nagyon bosszantotta a helyzet. Az anyagi helyzetünk is egyre rosszabb lett, nem éhezünk, nem arról van szó, de anyukámat bosszantja és nyilván én sem örülök neki, hogy állandóan váratlan kiadások vannak, hogy bizonyos dolgokat nem tud(unk) megvenni, megtenni. Nem luxus dolgokra kell gondolni, de olyanokra, amik azért jól jönnének. Vagy hogy mondjuk félre is lehessen többet tenni. A járvány is elszomorít, bár meg kell jegyeznem, hogy amikor édesapám beteg volt és az egyetemen távoktatás volt, akkor ezáltal otthon sokat tudtam neki segíteni hiszen nem kellett bejárnom órákra. Ezt leszámítva viszont most már nagyon zavar a bezártság, de én nem merem élni a régi életem, bár már anyagilag sem lenne könnyű és meggondolom mire adok ki pénzt, de a vírus miatt sem merek eljárni ide-oda. Van saját jövedelmem, de nem olyan nagyon sok, ezért plusz munkát igyekszem majd vállalni. Az is nagyon bánt, hogy sokan meghaltak már, akik fontosak voltak nekem és akiknek én fontos voltam és nélkülük nem ugyanolyan már az élet. Az édesapám elvesztése nagyon fájdalmas volt, de nem csupán erről van szó. A nagyszüleimet elveszítettem általános iskolás koromban és egyik nagymamám unokatestvére is elhunyt, még évekkel ezelőtt. Biztosan furcsa ez egy fiatal, éppen egyetemet végzett embertől, de én a családomnak voltam a legfontosabb, a rokonaimnak. Én másoktól olyan érzelmeket nem kaptam mint tőlük és azért is bánt, hogy elhunytak, mert még velem lehettek volna sokáig. Volt barátságban részem, de sajnos én azokban is csak csalódtam. Talán csúnya ilyet mondani és ne haragudjon ezért, de amikor látok egy családot, mondjuk ismerősét, ahol a fiatal felnőtt, az ő szülei, a nagyszülők együtt vannak és egészségesek és a nagyszülők vagy dédszülők is élnek 90 éves korukig, akkor elgondolkodok azon, hogy miért nekem kellett majdnem mindenkit korán elveszítenem. Pontosabban, miért bizonyos családokban van annyi szomorúság és másokban meg nem. Ez tényleg így van. Az okát nem értem az egésznek, hogy nekem miért annyi mindenkit fiatalon elveszítenem és az én szeretteimnek annyit szenvedni és mások meg miért élnek boldogan sokkal tovább. Nem akarok másoknak rosszat kívánni, csak nem értem. A nagymamám is nagyon jó ember volt, tényleg soha nem volt egy rossz szava senkire, adakozó és segítőkész volt, hívő is, eleinte apáca akart lenni. Nem ártott senkinek soha és mégis sokat szenvedett életében. Ismerek másokat, akik közel sem ilyen jó emberek, átvernek másokat, nincs bennük semmi empátia, csak magukra gondolnak és mégis élnek boldogan egészségben már évek óta. Elszomorítanak ezek a dolgok, amiket leírtam. Az, hogy elveszítettem sok embert, akikkel szerettük egymást, hogy édesanyám is boldogtalan, hogy neki is mindig baja van, hogy a járvány még meg is nehezíti, hogy elmenjek kikapcsolódni, hogy mindig a bezártság. A jövőmben sokszor már nem is tudok reménykedni. Valahogy nem tudom elhinni, hogy egyszer boldog leszek, hogy anyukám is az lesz, hogy elérem a vágyaimat, hogy lesz egy saját lakásom, hogy megtanulok vezetni, hogy elmehetek nyaralni, hogy nem lesz járvány, hogy nem lesznek háborúk. Édesanyám mindig azt mondja, hogy nekem nem szabad elkeseredni, még előttem az élet, de én csak azt látom évek óta, hogy minden rosszabb lett, nemhogy jobb lenne. Az én életemben egyéni szinten és világszinten egyaránt. Ön szerint próbáljak meg mégis reménykedni? Egyáltalán hogy lehet reménykedni amikor sok minden rossz történt? Azt hiszem én azért nem merek remélni és optimista lenni, mert már a rossz dolgokhoz szoktam hozzá és attól tartok, hogy ha reménykedek és mégsem sikerül az, amit remélek, akkor csak rosszul fogom érezni magam.
Jelen lelkiállapotának minden bizonnyal több összetevője is van. Első kérdésem, vélekedésem, hogy Ön esetleg egyedül nőtt föl a családban, tehát nem volt testvére. Azért is gondolom ezt, mert nem ír erről, hogy volna, márpedig ilyen helyzetben sokat jelent egy testvér, akivel osztozhat a családtagok iránti szeretetben illetve elvesztésében. Ha ez így van, akkor ez a tény sok mindent megmagyaráz. Nem azért, mert erről Ön tehet, főként, hogy ellene tehetne valamit, de a jelenség megértéséhöz mégis segít. Aki egyedül nő föl, annak egész gyermekkorában minden meghatározó szeretetkapcsolat fölfelé irányul, a szülei, a nagyszülei felé. Ez még a baráti kapcsolataira is kihat, de még inkább abban a hiányosságban jelentkezik, hogy nincs tapasztalata az oldal irányú, illetve a kisebb testvérek esetében a lefelé irányuló szeretetről. Ez ugyanis nagy mértékben gazdagítja az érzelemvilágot, ami pedig sok élethelyzetben segít, amikor érzelmi sebekről van szó. Ez is okozhatja, hogy Önt az átlagnál érzékenyebben érinti a szeretteinek elvesztése. Főként így, hogy abból többet is kellett átélnie. Továbbá ez érvényes lehet más tartalmú, például anyagi természetű veszteségekre is. Aztán ezek, ráadásul, föl is erősíthetik egymást. Ahogyan az Ön élethelyzetében is megtörtént, hogy a személyek elvesztésével párhuzamosan egyéb kényszerű elengedéseket is át kell élnie. Mindez valóban nem könnyű, igazi próbatétel. S nagyon helyesen föl is teszi a kérdést, hogy mit tegyen. Nyilván sok minden van, amin nem tud, nem is lehet változtatni. Például a múltján, az érzelmi kötődéseinek a kialakulásán, az anyagi veszteségeken, stb. Akkor fogja megtalálni az örömét, a boldogságát, az élete célját, ha helyes irányba néz. Azt mondja, sok boldog családot lát, ahol még élnek a felmenők. Hozzájuk képest az Ön élete szomorúbb. De ha megnéz más családokat, ahol a szülők elváltak, alkoholizáltak, vagy most, a menekülteket látva, akik vagyonukat, egzisztenciájukat elvesztették. Persze, önmagában az a tény, hogy vannak nálunk szomorúbb sorsúak, még nem vígasztal. De legalábbis segít másfajta szemléletet fölvenni. Ám van egy ennél fontosabb tényező, egy nagy lehetőség. Minthogy egyre veszíti el a kötődéseit, személyi és anyagi értelemben, ez késztesse arra, hogy egyre erősebben kötődjék ahhoz, akit soha nem fog elveszítni, akiben soha nem fog csalódni. A veszteségek, ha hitben éljük meg, Istenhöz visznek közelebb. A gyermekkorában erősen fölfelé irányuló szeretkapcsolatok ilyen eredményt is szülhetnek, hogy fölfelé, Isten felé sokkal erősebben kötődik. Ez nem az emberektől, világtól való elfordulást, elszigetelődést jelenti, szó sincs róla. Hiszen Istentől kaptuk a világot, annak számtalan szépségét, a boldog emberi kapcsolatokat. De Önnek most különösen nagy szüksége van az erős, személyes Isten-kapcsolatra, hogy újra megtalálhassa Önmagát, az életben a helyét, következésképp a boldogságát. Aztán fontos, hogy jó társakapcsolatra leljen. Ezt is elsősorban Istentől kérje (s az Istenszülő is sokat segíthet közbenjárásával...). Nagy gonddal ügyelnie kell, hogy az eddig kialakult érzelmi hiányok nehogy belesodorják olyan társkapcsolatba, amely nem egészséges, nem valóságos szeretet-kötelék. Most erre kell készülnie - az Isten-kapcsolat építése mellett. Tudatosan is át kell élnie az eddigi családi kötelékek átértékelődését. Nem szabad visszafelé ragaszkodnia. Természetesen szeretnie kell magára maradt édesanyját, vagy még meglévő családtagjait. De lassan építenie kell a saját családját, saját életét. Erre figyeljen oda, ne süppedjen bele a gyermekként megélt családi kapcsolati hálóba. Ki kell lépnie abból! Nos, az én válaszom is hosszúra sikerült, mert valóban nem egyszerű nagyon is összetett az Ön élethelyzete. De az irány egyértelmű és világos. Önnek Isten felé kell lépnie, és benne meg fogja találni a reményt. Különben hiába építgetné egymaga, édesanyai tanácsra, az biztosan nem fog sikerülni. Istenben azonban, Istennel egészen bizonyosan. Önre boldog élet vár. Meg kell találnia, Isten elvezeti Önt oda.
Kedves Lelkiatya! megismerkedtem egy keresztény lánnyal, de képtelen vagyok helyes döntest hozni vele kapcsolatban, a következő okok miatt. Én katolikus vagyok, amig ő a budapesti automom gyulekezet tagja. Én 29 éves vagyok, ő pedig 35. A felekezet közötti különbségek, és a korkülönbség miatt nem tudok dönteni. Segitsen atya!
Ilyen helyzetben a távsegítség aligha elképzelhető. Javaslom, hogy keressen föl a közelében lévő lelkiatyát, egy papot, akivel el tud beszélgetni erről. Ránézésre nem tanácsos ilyen kapcsolatot építeni, erősíteni. Két súlyos akadály mutatkozik a sikeres párkapcsolat és házasság létrejöttében. A kor és a valláskülönbség. Önmagában sem ez, sem az nem jelent eleve kizáró okot, az Ön esetében azonban mindkettő meglehetősen jelentős. A nő részéről való 6 éves különbség bizony, nem kicsi, és a katolikus és az említett szekta közötti különbség is bizony, nem kicsi. Mégsem mondhatom ismeretlenül ekkora távolságból, hogy hagyjon föl ezzel a kapcsolattal. Isten végtelenül hatalmas, mindenből ki tudja hozni az áldást. De ez nem mentesíti a mi felelősségünket, hogy kerüljük az eleve áldatlan helyzeteket. Önnek kell meghoznia a döntést, de alaposan mérlegelnie kell, és még alaposabban meg kell imádkoznia, hogy mi Isten akarata az Ön életében ebben a kérdésben. Ha buzgón és hittel imádkozik e megvilágosodásért, meg is kapja.
Kedves Lelkiatya! Az egyház elsődleges feladata lenne a rontások levétele? Mivel saját tapasztalatomból beszélek hogy az eggyik ilyen mellék vágány a pszihoatria sajnos jelentősen megkárosította a lelki és testi egységem. Sajnos a gyógyszerek által meg súlyosbították a károkat bennem ! És hát ha nem is csak magamról beszélek rengeteg ilyen sorstarsam van . A katolikus egyházban ezt meglátásom szerint eléggé kerülik a rontás le vételt, úgy értem hogy nem beszél egyházunk erről peddig nagyon sok végtelen ember küzd a gonosz lelkek ártalmától és a pszihologia és pszihoatria irányában terelődnek. Mondván hogy egy akár exorcizmus előtt alapos pszichiátriai kivizsgálás kell. Én is itt kerültem mellék vágányra és megoldás nem lett .. sőt.. És sok tudatlan ember meg jósokat keres fel hogy semlegesítsék ezt.. viszont tudjuk hogy ez nem a világosság útja hanem a sötétségé! Mit tegyen az a keresztény ember aki fel ismeri hogy rontást tettek rá!? Mennyire jártas a magyar katolikus egyház ebben ?
A katolikus egyház szakértője ennek, de azért nem biztos, hogy az éppen elérhető atyák is tudatában vannak ennek. Ezen a téren vannak hiányosságok a magyar egyházban is. Kevés az ördögűzéssel megbízott és arra fölkészített pap. Ahol nincs erre kinevezve külön személy, ott a püspök felelős ezért, személyesen neki kell végeznie, amikor erre szükség van. Vannak egyházmegyék, ahol van erre kijelölt pap és végzi is a munkáját, s van, ahol nincs, ám a püspök atyák meg sokszor mérhetetlen elfoglaltságuk miatt nem mindig tudják ezt vállalni. Szóval igaz, hogy ebben lépnünk kellene. Nagy baj az, amikor valaki paphoz fordul ilyen esetben, és a pap azt válaszolja, hogy ő nem tud segíteni. Holott tudna, csak nem tudja, hogy tudna. Ennek szokott következménye lenni, hogy a bajba jutott, segítségre szoruló ember más megoldásokhoz fordul, s ezzel csak még rosszabb helyzetbe kerül. Ha valaki ilyen jellegű rossz lelkiállapota miatt nem katolikus (vagy ortodox) paphoz fordul segítségért, hanem okkult dolgokkal foglalkozó személyekhöz, akkor az állapota még rosszabb lesz. Ecettel gyógyítja a nyílt sebet. Áldozatává lesz még sötétebb alvilági erőknek. Soha, soha, soha nem szabad kártyavetőkhöz, jósokhoz, fekete vagy fehér mágiát űző személyekhöz, s ehhöz hasonló sarlatánokhoz fordulni. Hogy a pszichiátria mit tesz ilyen esetekben ez nem egyértelmű. Sok esetben tud segíteni. Ugyanis akár a gonoszlélek, akár más hatások a pszichét is tönkre akarják tenni, s van, hogy az illető valóságos gyógyításra szorul. Ettől nem kell félni. Az is természetes, hogy amikor a pap (vagy püspök) ördögűzésre készül, akkor előtte pszichológiai vizsgálatot kér, mert a lehetőség szerint minél világosabban látnia kell a helyzetet, körültekintően kell eljárnia. Sok esetben ugyanis egyáltalán nem ördögi megszállottságról van szó. Amennyire én tudom, az esetek 90 %-a orvosi eset, nem pedig teológiai értelemben vett rontás, megszállottság. Ezeknél a beteg embereknél is segít az imádság, akár az ördögűzés szertartása, de legtöbbször nem elég. Az orvostudománnyal együtt kell működnünk, nem pedig párhuzamosan vele, s kivált nem vele szemben.
Kedves Lelkiatya! Olvasom a válaszokat és sokat töprengek rajta, hogy az Isten alázata, irgalma, kitartása, szeretete, amivel kísér minket életünkön át a botladozásaink közepette is, mennyire kiapadhatatlan! Ha sokadszor is beleszédülök ugyanabba gödörbe, akkor se mondja - Fiam jól tudtad, hogy ott a gödör, hányszor figyelmeztettelek már, akkor menj tovább egyedül. Pedig Ő a Mindenható, mégis számtalanszor felemel és újra jó útra indít! Mekkora alázat kell ehhez! Én szeretném követni ebben is az Urat, hogy tudjak hetvenhétszer is megbocsátani, hogy ne tartsam számon az ellenem elkövetett sérelmeket, fájdalmakat, de ez nagyon nehéz. Ha valakiben a bizalmam megrendült, akkor ha lélekben meg is bocsátok neki, sohasem tudok rá úgy nézni, mint előtte, pedig higgyje el Lelkiatya, én szeretnék. Sőt sokkal nagyobb küzdelmeket élek át mikor szeretni próbálom, mert mintha a kísérő folyton a fülembe sugdosná, nem emlékszel rá, hogy már átvert, becsapott, visszaélt a szereteteddel? Szóval úgy szeretnék szeretni, hogy ne emlékezzek a rosszra, mint az Úr is teszi velünk, kéri tőlünk, de vajon lehetséges ez és ha igen hogyan? Köszönve: Sára
Kedves Sára! Nagyon fontos látni azt, amiről Ön itt beszél. Igen, Isten irgalma végtelen, és ne gondoljuk, ne tegyünk úgy, mintha ez természetes lenne, mintha nekünk járna ez a végtelen irgalom. Valóban, Isten így bánik velünk, mindig ad nekünk új és új lehetőséget. De ezzel élnünk kell, nem visszaélnünk. Hogy mi mennyire tudjuk követni őt ebben, az attól függ, hogy mennyire tudunk együttműködni ezzel a kegyelemmel. Nyilván emberi erővel nem leszek képes isteni szeretettel, értsd: végtelen szeretettel szeretni. Ám mégsem lehetetlen ez. Istennel minden lehetséges. Nem a saját erőfeszítésem eredménye, hanem annak következménye, hogy egységben vagyok Istennel. Mások iránti szeretetem erősítésének kulcsa és forrása ebben van: mennyire tudom szeretni Istent, mennyire élek az ő kegyelmével, mennyire járja át életemet, lényemet, gondolkodásomat az ő jelenléte. Ha úgy érzem, nem tudok megbocsátani, legalábbis a bocsánatom töredékes, az engem ért sérelmeket nem tudom teljesen elfeledni, ez még nem baj. Ez annak fölismerése, hogy gyarló, gyönge, véges ember vagyok. Mit tudok tenni, merre lépjek tovább? Isten felé. A végtelen megbocsátás Istene felé. Akarjam, kérjem, hogy ő szeressen bennem, s higgyem is, hogy ez lehetséges. Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.
Kedves Lelkiatya! Barátság témában szeretném kérni a véleményét. Volt már néhány mély csalódásom az emberi kapcsolatok minden terén. De visszatekintve ezekre a dolgokra a személyiségem épülését szolgálták, bár lelkileg nagyon megsínylettem azokat az időszakokat. Így eléggé lapossá váltak a kapcsolataim utána. Van egy lány társaság, akikkel időnként összejártunk kávézni, és azon belül van két személy, akikkel külön-külön is szoktam találkozni. Az egyikük különös módon megérintett. El szoktunk járni lelki közösségbe programokra, így kezdődött a barátság kezdete, és ebből kifolyólag utána és más alkalommal is szoktunk találkozni. Úgy érzem, kölcsönös a dolog az illető részéről is. Ő már kb.1,5 éve is hívott kávézni, amikor társaságban voltunk vagy összefutottunk. Akkor nem vettem a lapot, nem tudtam komolyan gondolta- e. Sok köztünk a hasonlóság, karakterbelileg, érdeklődési kört illetően, mindketten mélyen keressük Istent. Remélni sem mertem, hogy egyszer ilyen barátra találok. Amint írtam, különösen megérintette a lelkemet a vele való találkozás, mindig nagy energiával tölt fel, utána felszabadultnak, boldognak érzem magam. Az energiát a társaságában is tapasztalom. Olvastam egy barátságról szóló könyvben, hogy a lelki író bátorította a nemileg kielégítetlen nőket, hogy minél szorosabb és meghittebb barátságokat alakítsanak ki. Azon gondolkodtam ennek kapcsán, bár szerintem ebben az esetben nem erről van szó, hogy hogyan kerülhető el az esetleges elhajlás veszélye ilyen esetben. Mert erről is írt az író, hogy ilyesmi is előfordulhat. Mindkettőnknek természetes hajlamai vannak. Magasabb eszményekről szoktunk beszélgetni, Istenről, lélektanról, stb. Ezt az energiát, feldobott, euforikus állapotot nem tudom hova tenni. Nem zavar a mindennapokban, inkább ad egy békés kiegyensúlyozottságot. És bár szoktam gondolni rá, imádkozni érte, nincs bennem kétségbeesett ragaszkodás a személye iránt. Inkább spontán alakulnak a dolgok. Mindketten Istenhez ragaszkodunk elsősorban, és éltünk már meg olyan időszakokat a múltban, amikor csak ő tudott segíteni. Erről is beszélgettünk. Ön hogy látja ezeket a dolgokat? Válaszát előre is köszönöm! Liana
Kedves Liana! Egyáltalán nem gondolom, hogy ez valami természetellenes, kóros vagy káros kapcsolat volna. Ne féljen a barátságtól. Amit leírt, nagyon szépnek tűnik. Hogyne lenne ilyen, hogy két ember nagyon jól megérti egymást. Ez a mai bolond világ készteti bennünk a torzult gondolatokat, hogy az ilyen szoros barátság esetleg ártalmas lehet. Dehogyis. A saját nemhöz való természetellenes vonzódásnak sokkal mélyebb gyökerei vannak. Legtöbbször gyermekkori traumák, hiányok okozzák. Pusztán attól, hogy két azonos nemű ember szoros barátságot, szeretetkapcsolat ápol, ebben semmi rossz nincsen. Örüljön annak, hogy ilyen barátság adódott, használja fel a lelke, személyisége épülésére!
Tisztelt Lelkiatya! Hívő keresztény (katolikus) vagyok és az lenne a problémám, hogy sajnos eltávolodtam Istentől.Arról van szó, hogy úgy érzem, hogy nem tudom összehangolni a hitemet és a hétköznapi életemet. Egy ideig ez működött, akkor sokkal többet imádkoztam, egy időben naponta többször vagy legalább egyszer, a lelki világom is más volt, nyugodtabb, boldogabb. A világi életemről annyit kell tudni, hogy doktorandusz vagyok az egyetemen, jelenleg nincs más munkám, bár később esetleg lesz, minden esetre most főleg olyan feladataim vannak mint például tanulmány írása, tanulmányok fordítása, prezentációk készítése, közben persze órákra járok az egyetemen és ehhez hasonlók. Bár nem egy kötött "munkarend", de sok időt vesz igénybe. A gond az, hogy én vagy a hitemre koncentrálok vagy pedig a világi teendőimre, de én nem tudom összeegyeztetni, összehozni a kettőt. Tudom, hogy sokaknak sikerül, de nekem nagyon nehéz. Az az igazság, hogy már egyáltalán nem imádkozok, nem is böjtölök, nem is megyek templomba, semmit se csinálok. A szándék meglenne, de valahogy nem tudom összeegyeztetni a világi dolgokkal és hogy őszinte legyek, már feladtam az egészet. Az a helyzet, hogy minden időigényes és fárasztó. Reggel már azért nem imádkozok, mert akkor sürgetve érzem magam a teendőim által és este meg már fáradt vagyok hozzá és mire befejezem az aznapi feladataim, például fordítottam órákon keresztül, pláne ha még órám is volt, akkor már semmihez nincs kedvem. A másik dolog az, hogy bár szerencsére ez nem minden héten ilyen, de ha járkálnom kell ide-oda, akkor eleve alig haladok a teendőimmel és akkor meg aztán végképp nem vállalom be, hogy még a templomba is elmenjek, mert az is idő. Tudom, hogy ez csúnyán hangzik, bocsánat. Amikor még közelebb voltam a hitemhez, akkor tényleg sok időt is szántam rá. A templomba is gyakran elmentem. Egy időben előfordult, hogy akár hetente többször mentem. Amikor otthon imádkoztam, akkor sem sajnáltam rá az időt, persze akkor nem volt annyi feladatom mint mostanában. Azokban az időkben nyugodtan, ráérősen imádkoztam. Tudok róla, hogy vannak, akik pár perc alatt letudják az imádságot vagy hallottam már olyat, hogy valaki magában a villamoson is elmormol pár perc imát, akár egyetlen mondatot, amiben hálát ad. Sokan megteszik, hogy imádkoznak 5 percig és ebben mondják el a lényeget. Én azok közé tartozom, akik hosszasabban imádkoznak, volt rá példa, hogy fél órán át tartott. Amikor valami különleges helyzet volt, például valaki másért imádkoztam, aki betegen feküdt a kórházban hetek óta, akkor egy óráig is eltartott. A templomban is úgy szeretek imádkozni, hogy nem sietek. Nem azért imádkozok így, mert azt hiszem, hogy akkor jobban meghallgatásra talál az imám, hanem azért, mert én csak egy ilyen belsőséges kapcsolatot tudok Istennel elképzelni, Jézushoz imádkozom leggyakrabban és legtovább, úgy szoktam hozzá imádkozni mintha épp egy barátommal beszélnék. Tisztelve az ő isteni jellegét, de mégis meghitten, bizalmasan, beavatva a lelki titkaimba, elmondom neki, hogy mit érzek és miért érzem, ha félek, akkor azt is, ha hálás vagyok neki (és az Atyának), akkor köszönetet mondok. Én az imádságomban neki olyan dolgokat is elmondok, amiket egy embernek sem, hiába vannak, akik közel állnak hozzám. Tehát ezt a meghitt, barátságos, bizalmas "viszonyt" nem tudom akkor megvalósítani, amikor sürgetve érzem magam és nincs elegendő időm rá és túlzottan lefoglalnak a teendőim és azokon görcsölök. Különben ez fordítva is igaz, mert amikor a hitemre szántam sokkal több időt (imádság, templomba menni, adományozás, elmélyülés), akkor meg a kutatói-tanulmányi teendőimet tettem teljesen félre, de rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Kedves Atyám, Ön mit gondol erről? Sajnálom, hogy ilyen hosszú levelet írtam Önnek, abban bíztam, hogy ha részletesen mondom el, akkor jobban érti a helyzetem. Tudom, hogy ez így nincs jól.
Ha úgy érzi, hogy ez nincs jól, akkor változtatni kell rajta. Nem szabad ebben az állapotban maradnia. Az egész életét elronthatja vele. Most nagyon sok múlik azon, hogy hogyan kezeli ezt a helyzetet. Nagyon jó, hogy írt, mert ez is jelzi, hogy megvan Önben a késztetés a változtatásra. Legalábbis látja, hogy lépni kell. A rövid imák azért nem mennek Önnek, mert elveszítette a gyökeret, a forrást. Ha él a forrás, akkor elegendő olykor kortyolni belőle, de ha nem él, nem csobog, akkor pár perc kevés előkaparni azt a kis vizet, amit nyújtani tud. Régen, amikor hosszabban imádkozott, akkor ment ez a rövid ima is. Persze, nem a rövid ima a cél, főként nem azért, hogy az ember időt takaríthasson meg vele. Ez méltatlan volna. A kapcsolatra időt kell szánni. Nem írt róla, de úgy sejtem, hogy most éppen nincs párkapcsolatban, nincs udvarlója (vagy éppen barátnője). Ha például elindul egy szerelem, az rengeteg időt vesz igénybe, ám csodák csodája, olyankor is mennek a dolgok. A szerelem szárnyakat ad. Az időnk, még ha percekben mérjük is, nem lineáris. Nagyon sok múlik az ember lelkiállapotán. Ha boldog, ha kiteljesedett, ha szárnyaló, akkor sokkal több mindent meg tud csinálni, el tud végezni, mint amikor csak földön húzott teherként cipeli a lelkét. Önnek újra vissza kell találnia Istenhöz. Ez nem megy a villamoson elmorzsolt néhány fohásszal. Erre most időt, erőt, figyelmet kell szánnia. Egy nagy bocsánatkéréssel vissza kell hozzá fordulnia. Ez most egyébként erre a legalkalmasabb idő. Nagyböjt van, ilyenkor még több segítséget kapunk a bűnbánatra, az Istenhöz fordulásra. Ha Ön katolikus, akkor készüljön föl egy alapos gyónásra. S ezt ne halogassa! Tegye meg mielőbb! Utána egészen másként fog áradni a kegyelem. Meg fogja változtatni az Istennel való kapcsolatát. Ha esetleg protestáns, akkor kicsit nehezebb, de akkor is egy nagy lelki beszélgetéssel át kell gondolnia, hogy mit változtasson az életén. Persze, fontosak a tudományos tevékenységek, de mire megy vele, ha közben az élete marad szomorú, szürke, fárasztó? Ezt gondolja végig! Újra hangsúlyozom, az egész életére kihat az, hogy ezt az állapotot hogyan kezeli. Közömbösen beletörődik, vagy "fegyvert ragadva véget vet neki", mármint ennek a lelkileg terméketlen időszaknak. Imádkozom Önért, hogy megtegye ezt az első, nagynak tűnő, ám végtelenül egyszerű lépést, és újra elinduljon a boldog élet útján, ami csakis Istennel együtt lehetséges.
Tisztelt lelkiatya!!! Most hogy feloldották a templomokba a maszk viselést a szentelt vizet mikor kapjuk vissza a templomok bejáratához???? Nekem kicsi gyermekkorom óta természetes volt hogy a templomba ha belépek szenteltvízel keresztet vetek!!! Mostmár két éve hogy le vannak szerelve a szenteltvíz tartok a mai 3-4-5 évesek azt se tudják hogy van szenteltvíz tartó azt meg főleg nem hogy mi célt szolgálna a templom bejáratnál.Válaszát előre is köszönöm Ildikó.
Kedves Ildikó! A görögkatolikus templomokban, azt hiszem, nem sietnek visszatenni a szenteltvíztartót. Ez alapvetően a latin rítusból jött át, a keleti templomokban nem szokás kitenni. Noha, kétségtelenül szép szokás. Hogy visszakerülnek-e, azt nem tudom, csak ez lehet az egyik oka annak, hogy ez nálunk talán lassabban megy.
Kedves Lelkiatya! Gyülekezetes barátommal azon vitatkoztunk, hogy van e hatalma egy hívőnek átváltoztatni a kenyeret. Én katolikus vagyok, de ők hívőként otthon is megteszik ezt, egy igehelyre utaltak, mégpedig valami olyasmit mondott, hogy maga a nép felszentelt papság, tehát van hatalma erre. Mit mond erről Atya? Ha Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre - akár mondhatta nekünk is, ahogy egy korábbi kérdésben kiderült, hogy amit a tanítványoknak mond Jézus, azt nekünk is mondja.
Nos, ha barátja a Szentírással és az ősegyházi gyakorlattal érvel, érdemes alaposan olvasni a Szentírást. Érdekes a jelző, amit a barátjára használ: "gyülekezetes". Ez voltaképpen ugyanarra a terminusra megy vissza, amelyre az "egyház" szó, amit mi használunk. Valahányszor az Apostolok Cselekedetei említi az Eucharisztia ünneplését, vagyis a "kenyértörést", ez az ünneplés kimondottan vagy implicite feltételezi azt, hogy a hívek egybegyűlnek. Pl: "A hét első napján összegyűltünk kenyértörésre" - mondja Szent Lukács, az Apostolok Cselekedetének írója könyve huszadik fejezetében. Az ősegyházban a hangsúly nem a "hatalmon" van, ti., hogy kinek áll hatalmában "átváltoztatni" a kenyeret. Még csak nem is a kenyér áll itt a középpontban, hanem az egyház, amely egybegyűlik, hogy ünnepelje Krisztus misztériumait, és eközben Krisztus maga is jelenvalóvá válik a közösségben. Ha keresztény eleink közösségében bárki is a közösségtől függetlenül megtörte a kenyeret, ezzel azt üzente a többieknek, hogy szakított a közösséggel. A kritérium tehát nem a "fölszenteltség" vagy a "föl nem szenteltség", nem is az "átváltoztatás", hiszen a keresztények tudatában voltak annak, hogy egy közös dolgot visznek végbe, amikor ünnepelnek. A közös imádság vezetése nem valami "hatalom", hanem szolgálat, amelyet értelemszerűen az a személy töltött be, aki egyébként is vezette a keresztény közösség hétköznapi életét, vagyis a püspök. A nép valóban "királyi papság", ahogy Péter apostol levelében olvassuk, hiszen az eucharisztikus ünneplést, Szent Liturgiát vagyis Szentmisét valóban közösen ünnepli az egész "gyülekezet", egyházközség. Ez a keresztény élet újdonsága. Nem úgy, mint a pogányoknál, hogy a templomba be sem mehettek, csak a pogány papok. Nem véletlen, hogy a keresztények az ő elöljáróikat nem is nevezték kezdetben papoknak, hanem püspököknek és presbitereknek (a szentelési imákban még mai napig ezek a szavak olvashatók). Tehát itt Jézus nem a "papoknak" adott hatalmat, nem a "népnek", hanem az ő nevében egybegyülekező egyháznak. S mivel az egyházban nem zűrzavar uralkodik, hanem rend, ezért kell, hogy legyen egy feje, a püspök, vagy helyette a "presbiter" (akit mi általában papnak hívunk), akik megmondják, hogy "kedves keresztény testvérek, ekkor és ekkor gyűlünk egybe az Isten dicsőítésére, hogy megtörjük a kenyeret". Ha valaki arra merészkedne az egyházból, hogy ő otthon "megtöri a kenyeret", vagyis Eucharisztiát végez, akkor a vétke elsősorban nem is abban áll, hogy föl nem szentelt létére teszi ezt, hanem, hogy gőgjében elszakad az egyházi közösségtől. Van egy másik, ezzel összefüggő szempont is. Az Eucharisztia lényegéhez hozzátartozik a közös ünneplés. "Minket mindnyájunkat, akik egy kenyérből és egy kehelyből részesülünk, egyesíts egymással a Szentlélek közöltetésében" - imádkozzuk Szent Bazil Liturgiájában. Mármost mi az értelme annak, ha valaki otthon megtöri a kenyeret abban a hiszemben, hogy "átváltoztatja"? Kivel lesz ő egyesítve Krisztusban? A "gyülekezetes" barátja tehát jogosan utal arra, hogy a keresztények "királyi papság", de nem helytálló az érvelése, amikor arra utal, hogy az egyháztól elszakadva bárkinek is javára válnék Eucharisztiát ünnepelni.
  1 2 3 4 5 
6
  7 8 9 10 11 ...