Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi hat meg tizenhárom? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! A Jálics Ferenc lelkigyakoratos könyvéről mi a véleménye? Egy kicsi kétely támadt bennem , mivel a csendet ajánlja az imádkozás helyett, és itt egy kicsit megzavarodtam a jelentosegeben. Hogyan végezhető ez megfelelően..?
Nagyon jó szívvel tudom ajánlani olvasásra, elmélyülésre ezt a nagyszerű könyvet. A csend nem az imádkozás helyetti tevékenység, hanem a legmélyebb imádság. Természetesen Isten színe előtti csöndről van szó, amelyet Jálics atya nagy alaposan ki is fejt és elmagyaráz. Igen, ha minden nap tartanánk csöndet Isten jelenlétében, ez a legmélyebb imádság, amely képes (volna!) átalakítani az életünket.
Tisztelt Lelkiatya! Ha a Szentszék bíztatja a görögkatolikus egyházakat, hogy bátran őrizzék meg a bizánci sajátosságaikat, akkor miért van az, hogy csak úgy nagyjából tesszük ezeket? Értem ezalatt a papi liturgikus öltözetet például. Az orosz ortodox egyházban a pap rendesen hord mellkeresztet, kamilavkát. Akkor nálunk ezek miért nem kötelezőek? Ha valóban teljesen próbáljuk megélni a saját rítusunkat, akkor miért vannak mégis (néha érthetetlen) eltérések? Nálunk miért nem erősen ajánlott a szakáll a felszentelt személyeknek? stb? Válaszát előre is köszönöm.
Nehéz meghatározni ennek a valódi mértékét. Ön is úgy fogalmaz, "csak úgy, nagyjából" teszünk eleget ennek az előírásnak. Vannak, akik úgy érzik, túlságosan is követjük az ortodox egyházak gyakorlatát, van, aki meg kevesli ezt az erőfeszítést. Az igazi és helyes válasz az lehet, hogy nem ennek mértéke, hanem a tartalma a fontos. A közelmúltban írtam le egyik válaszban, hogy az ortodox egyházak mai gyakorlata ma nem ugyanaz, mint néhány száz évvel ezelőtt. S amikor a gyökereinket keressük, akkor azt nem föltétlenül a jelenlegi ortodox gyakorlatban találjuk meg. Sok esetben a mi gyakorlatunk az ősibb. Persze, nem mindenben. Ehhöz kellenek a szakemberek, akik segítenek nekünk abban, hogy megismerjük, mi a helyes, mi a hiteles hagyomány. És még ebben sem az kell, hogy vezessen, hogy ahhoz kell visszatérnünk, ami volt régen. Ha csak innen közelítenénk meg, akkor föl lehetne tenni azt az - egyébként értelmetlen - kérdést, hogy meddig menjünk vissza az ősi gyakorlat keresésében: 50, 100, 200, 300 évre? Nem, nekünk nem a múltba kell visszamennünk, hanem tanulnunk kell az ősöktől hogy hitelesen élhessük keleti kincseinket a jelenben. Nem ismerem a részleteket, de nem tartom valószínűnek, hogy őseink körében elterjedt lett volna a papi mellkereszt viselése, hacsak nem valami nagyon egyszerű formában, kézzel faragott fakeresztet kaphatott egyik vagy másik pap. A kamilafka pedig eleve szerzetesi viselet, onnan kerülhetett át a papi öltözékbe. Előbb erősödjék föl újra a görögkatolilus szerzetességünk, utána lehet remélni, hogy majd a külsőségekben is lesz hatása, ha ez szükséges. A szakállviselet keleten sem kötelező, inkább a helyi kultúra szokása. Nálunk se nem tilos, se nem kötelező. Nem attól lesz valaki hitelesebben keleti pap, ha szakállat növeszt. Legfőképpen a keleti lelkiséget, a liturgikus kincseinket s az ezektől átjárt mély teológiánkat kell elsajátítanunk, híveinknek továbbadnunk. Ezt várja el igazán tőlünk a Szentszék, de sokkal inkább a ránk bízott hívek, akiket ebben az irányban kell segítenünk.
Kedves Lelkiatya! Engem római katolikusnak kereszteltek, és nemsokára meg is házasodom latin rítus szerint. De azt is tudom, hogy nagyszüleim görög katolikusok voltak és egyre jobban kezdem felfedezni a keleti katolicizmust, és úgy vélem, hogy az ebben való elmélyedés a javamra válhat. A kérdésem az, hogy aki mélyebben, a teológiával is szeretne foglalkozni az a latin rítusú szentségeivel együtt tanulhat görög-katolikus teológiát? Felszentelődhet-e görög-katolikus papnak? Az, aki latin rítus szerint keresztelkedett és házasodott, kereszteltetheti gyermekeit görög-katolikusnak? Tisztelettel: Milán
Kedves Milán! Ha a nagyszülei görögkatolikusok voltak, akkor érdemes kicsit jobban megvizsgálni, hogy ez a fogékonyság, érdeklődés az Ön részéről a keleti egyház iránt esetleg nem egyfajta örökség-e, tehát bizonyos-e az, hogy Ön római katolikus? Ha például az apai nagyapja és az édesapja is görögkatolikus, akkor Ön is az, még ha római rítusban keresztelték is. Ebben az esetben ugyanis az Ön szülei vegyes rítusúak, és ha nincs kifejezett rendelkezés, hogy a gyermek milyen rítusú legyen, akkor a szokásjognak megfelelően az apa rítusát követi a gyermek. Hogyha nem áll fönn ez a helyzet, és például az Ön nagyszülei anyai ágon görögkatolikusok, akkor is ismerkedhet a keleti teológiával, nem semmi akadálya, hogy keleti teológiát tanuljon, beíratkozzék a Szent Atanáz hittudományi főiskolánkra. Szent Liturgiákon és részesülhet az Eucharisztiában, gyónhat görögkatolikus papnál, hiszen teljes szentségi közösségben vagyunk. Viszont a gyermekei - ha mind a ketten római katolikusok - értelemszerűen szintén csak rómaiak lehetnek, a házasság a papság szentségét saját rítusukban vehetik föl.
Kedves Lelkiatya! Az igaz,hogy nézd meg az udvart,és meglátod a gazdáját? Tiszta udvar rendes ház. Szeretném, ha ápoltabb lenne a környezetem ,portánk,nincs nagyon sok pénzünk ,de úgy sejtem attól még lehet gondozott,és ápolt. Ha a kerítés nem olyan szép is,de az előtte lévő terület lehet gondozott ,gereblyézett. Nem biztos,de úgy gondolom a jó Isten " csak " azt várja el tőlünk ,ami adott azt gondozom e lehetőségeinkhez képest,és nem arra vágyódva ,ha szép lenne no majd akkor igen,addig minek. Ön szerint? Köszönöm!!
Az biztos, hogy a kertünket, a kerítésünket ne a szomszédok, az arra járók miatt tartsuk rendben, hanem csakis önmagunk, családunk miatt. Igen, valóban olyan a környezetünk, lakószobánk, íróasztalunk, amilyenek mi magunk vagyunk. De soha nem kell mást mutatni kifelé, mint amilyenek belül vagyunk. Persze, maga a törekvés nagyon is dicséretes, hogy ha például, valaki szétszórt, rendetlen, mégis törekszik arra, hogy ezt a gyöngéjét levetve mégis rendet tartson maga körül. Ez ugyanis vissza is hat, és neki is nagyobb rend lesz a lelkében. Tehát érdemes a rendre törekedni, ami azonban egyáltalán nem a pénz dolga. Sokkal inkább a gondosság, kitartó munka, állandó jobbra törekvés mellékterméke.
Kedves Lelkiatya! Ha Krisztus megváltott minket bűneinktől, akkor miért létezik tisztítótűz? Miért nem megyünk egyből a mennybe ahogy a protestánsok tanítják?
Nem tudom, hogy létezik-e tisztítótűz. A katolikus tanítás világosan beszél róla, a keleti egyház tanításában nem szerepel. Nyilván megvan a maga logikája, mert a tisztítótűz, a katolikus tanítás szerint nem valami ideiglenes büntetőhely, hanem egyfajta fölkészítés a végtelen boldogságra. Ha az ember még nincs kész arra, hogy befogadja Isten végtelen ajándékát, az örök boldogságot, akkor egyfajta megtisztulási folyamaton kell átmennie, hogy mégis elnyerhesse. Nyilván nem időszak ez, hiszen odaát már nincs idő. Földi, fizikai időfogalomba zárt gondolkodásunkkal nem is vagyunk képesek fölfogni, hogy ez hogyan is lehetséges. Amikor imádkozunk az elhunytakért, akkor nem csak a tisztítótűzben lévőkért imádkozunk. Ez önellentmondás lenne, hiszen a keleti egyház, bár nem tanít a tisztítótűzről, mégis kezdettől tanítja az elhunytakért való imádságot és éli is azt. Hogy a Mindenható hogyan számítja be az elhunytakért végzett imáinkat, annak a logikáját mi nemigen tudjuk fölfogni. Nem is érdemes rajta töprengenünk. Inkább igyekezzünk a szűk kapunk bejutni!
Kedves Lelkiatya! Egy halottas liturgián hallottam a második antifona karversére énekelve azt, hogy ?az elhunytnak leli üdvéért énekelünk néked, alleluja alleluja alleluja?. Miért nem használjuk ezt a formulát mindenütt? A szláv helyeken sok egyéb sajátosság is fellelhető ha halottas liturgiáról van szó, mint a dallam világ is. Igazán sajnálom, hogy ez nem érzékelhető nálunk. Egy halottas liturgia kb semmivel nem különbözik egy élő szándékostól(kivétel a két ekténia, tropár és valóban méltó helyett) Mi lehet ennek az oka? Miért nincsenek halottas(vagy mondhatjuk szomorú) dallamváltozataink, amik méginkább különlegessé tehetnék a ritusunkat Köszönöm a válaszát Glória
Kedves Glória! Liturgikus könyvekben még nem találkoztam ezzel a szövegváltozattal. Alighanem egyéni késztetésből született, de úgy tudom, több helyen is alkalmazzák. Ami nem liturgikus előírás, hanem egyéni buzgóság terméke, azzal én mindig óvatos vagyok. Nem kell okosabbnak lennünk azoknál a szenteknél, akik sok-sok évszázaddal ezelőtt megírták a liturgiánkat. Én legalábbis nem támogatnám ennek elterjesztését. Kétségtelen, hogy nálunk az Eucharisztikus Liturgiában nagyon kevés a változó rész. Szinte állandó a teljes szöveg és énekelt anyag. Nyilván megvan ennek a maga oka, bölcsessége, hiteles ereje. Érdemes inkább követnünk ezeket, mint újakat kitalálni hozzá, főként helyette. Keleti liturgiánk sajátossága az is, hogy eleve nemigen hagy teret az egyénieskedésnek. Vannak bizonyos változó részek a szövegekben és dallamokban is, de nagyon visszafogottan. Ennek az is az oka, hogy nem lehet egy-egy Liturgiát valami szándékra, célra, egyéni kérésre leszűkíteni. Minden Liturgiának végtelen ereje van. Mindenkit belefoglalhatunk, mindenkiről megemlékezhetünk. Kialakult, például, az a rossz szokás, hogy ha valaki befizeti a stipendiumot, vagyis a Szent Liturgia szándékát, akkor úgy gondolja, hogy ezzel mintegy le is foglalta a misét, az már az övé, abba más kérések ne keveredjenek bele. Ez teljes félreértése a Szent Liturgia céljának és értékének. Alighanem latin hatás lehet ez, mert a keleti egyházakban teljesen természetes, hogy egy Liturgián belül többekért is van könyörgés, ki-ki befizeti azt az adományt, amit erre föl akar ajánlani - ezáltal ő is kicsit bekapcsolódik az áldozathozatalba -, de ez nyilván nem a pap fizetése, hanem a templom és az egyház részére fölajánlott adomány. A temetésnek megvan a maga sajátos dallamvilága, amely kifejezi és segíti a gyászt, de a Szent Liturgia mindig az életről, a feltámadásról szól. Eleve nem szerencsés kifejezés - noha sokan használjuk is - a "halottas liturgia" kifejezés.
Kedves Lelkiatya! Egyik barátnőm elveszítette 2,5 éve a párját ( nem volt a férje,csak élettársa azért írom ilyen megfogalmazásban) Lett egy kisfiuk. Nekem elmesélte,hogy volt itt helyben ahol lakunk ,egy nőnél,aki jósolt neki meg hogy a volt párja velük van mindig , látja őket,ne féljenek. Valami halottlátó. Én mondtam is neki én az ilyenektől mindig is féltem,jobb ezt elkerülni. Sajnos a kisfiú sokat szomorú ,dühkitörései is vannak,a mai napig nem dolgozta fel amit otthon látott,betegen az apukáját ,mellette is lett sajnos egyszer rosszul.Torokrák.Bevérzett. ( Sajnos apuka cigizett ivott is )Fél a házukban ,minden apukára emlékezteti,de szerinte vannak ott mások is,sötét alakok.Egyik szobába be se mer menni ,ahol betegen feküdt az apuka. Hát nekem egyből az jutott eszembe, hogy mi van ha mindennek köze van ahhoz a jóshoz,olyan értelemben ,hogy kilehet nyitni gonosz kapukat. Barátnőm volt l?nyként elsőáldozó,bérmálkozó is,sokat beszél Istenről ,hogy sok erőt adott neki mikor szenvedett a párja,de nem értem miért megy el jóshoz miért nem paphoz megy,ment anno is.... Gondoltam rá,hogy mondanám neki , legközelebb ha jön, hogy inkább szenteltesse meg a házukat.Házszentelés ismeri az atyát ,meg ő olyan kedves biztos segítene nekik Az jó ötlet Ön szerint? Sajnálom a kisfiút ,de látni rajta,hogy nincs jól és ilyesztő számomra, hogy mi van ha már csak azért sem mert az anyuka ( akár tudatlanságból is ) de ilyen halottlátó jóshoz járt,hogy lehet segíteni, hogy jobban legyen a kisfia? A kisfiú egyébként egyházi iskolába jár.De körzetileg is odatartozik.Remélhetőleg ez is segít rajta . A kisfiú 7 éves 4,5 éves volt mikor az apuka meghalt,és a barátnőm nemrég mesélte el azt is,hogy a fiú nem is volt ott az apukája temetésén ,jobbnak látta nem vinni ,ment oviba,mondtam neki,hogy szerintem pont jobb lett volna ,ha elmegy ,mondta barátnőm utólag már szerinte is ,mert elsőnek nem tudott mit kezdeni a gyermek a sírral, hogy kivitte temetés után.De akkor így látta jónak,hogy nem viszi ki ,meg kicsi is. Azt mondta barátnőm elment temetkezési vállalkozóhoz és egy nő beszélt a temetésén. Kérdeztem de hiszen a párod anno meg volt keresztelve,bérmálkozó is volt mert mesélte ( csak nem voltatok házasok) hogy hogy nem pap temette?azt mondta oda már nem ment el ,így is drága volt a temetés. Úgy értelmeztem v.mi polgári temetés szerűség volt. De nekem minden ilyesztő itt Nincs egyházi temetés , gondolom misét mondatni se lehet így, vagy igen?? szomorú gyermek. Nyáron direkt mondtam többször is jöjjenek el hozzánk gyerekek eljátszanak,örült is a kisfiú. Ön szerint miben lehetne segíteni, hogy jobban legyen a gyermek ? A leírt apuka élettörténete alapján ő még üdvözülhet? Nekem olyan szomorú sajnálatos az ő egész élettörténetük. Köszönöm szépen a tanácsot!!
Nagyon köszönöm, hogy leírta ezt az esetet. Persze, személyes tragédia, de így tanulságul szolgál, szolgálhat, szolgálna, hogy többen is megismerték. Nyilván az első hiba ott van, hogy világra születik egy gyermek, de nem természetes családi környezetben. Mennyire más lett volna, ha szentségi házasságban élnek, szép, egészséges családban! A gyermeknek látni az édesapa szenvedését, halálát, nagyon szörnyű, traumatizáló élmény. Nem könnyű földolgozni, de egyáltalán nem lehetetlen. Ha ilyenkor sok imádsággal, templomi szertartással dolgozzák föl, akkor a gyermeknek megmarad az élő kapcsolata az édesapával. Imádkozik érte, abban a tudatban él és nő föl, hogy az ő édesapja már - minden remény szerint - a mennyországban van. Persze, ennek fontos része, hogy ott legyen a temetésen. Keservesen sírja ki magát, lássa az édesapa koporsójának elhelyezését, ami végérvényesen lezárja benne a vele való fizikai kapcsolatot, és átalakulhat lelki kapcsolattá. Ha ezek a lépések hiányoznak, ez egészen biztos, hogy a gyermekben súlyos, pszichés sebeket eredményez. Mindenből ki lehet gyógyulni, de minél mélyebbek ezek a sebek, nyilván, annál nehezebb. Mindezt azonban megterhelni azzal, hogy templom és pap helyett jósnőt keres föl, ez olyan, mint amikor élő sebre ecetet öntenek vagy olajat és meggyújtják. Nem szabad ilyet tenni! Igen, ahogy Ön mondja, ezzel engedi be az ember a sötét erőket az életébe. Így a gyermek már nem csak a saját pszichés sebeivel küzd, hanem ezekkel a valóságos sötét erőkkel is. Az édesanyának el kell mennie mindezt meggyónni. Az elkövetett hibákért Istentől bocsánatot kérni. Ezzel indulhat el a gyógyulás útja felé. Ami még hosszú út, mindenképpen lelki és pszichés segítségre egyaránt szükség lesz. A gyermek részesüljön gyermekpszichológiai kezelésben, és ő is és az édesanya is kezdjenek el rendszeresen templomba járni, a szentségekkel élni. Mennyire buták vagyunk, hogy az Isten által fölkínált, kézenfekvő segítséggel nem élünk, helyette ostoba, emberi találmányokkal kacérkodunk! Néha ez valóban csak kacérkodás - ami persze, azért hordoz jelentős veszélyeket! -, de egy ilyen súlyosan traumatizált helyzetben ez végzetes tévedés lehet. Ismétlem, minden helyrehozható. Ön mit tehet? Szerintem ezt a kis írást is megoszthatja a barátnőjével. Remélem, nem bántom meg vele. És nagyon imádkozzék értük, illetve próbálja elérni, hogy ők is egyedül az imádságba kapaszkodjanak, és azonnal hagyjanak föl minden ezoterikus praktikával.
Kedves Lelkiatya! Írtam már korábban Önnek, hogy testvérem 29 éves lesz és alkoholbeteg. Bár 1 éve nem iszik, volt rehabon is ,de ezenkívül semmi más jó irányú fejlődés, életkörülmény változás nincs.Vagyis egy mégis dolgozik ( de ott is panaszkodik kevés a fizetés,mondtam neki elgondolkoztatásként,hogy ő 1 magára keres annyit mint én hatunkra.Megragadt azon a szinten ,hogy nem iszik ,de nem jár A.A gyűlésekre,se templomba. Ma küldött egy fotót ,hogy egy tompa eszközzel elkezdte vagdalni piszkálni a nyakát ,de nem lett eredményes,mert tompa,de látni a helyét ,és hogy jobban járunk, ha elkerüljük, mert mindenkinek jobb lesz így,ha ő nem tartja velünk a kapcsolatot,tiltsam le ,ha nem szeretnék több ilyen felől hallani . Azt írtam, erre reagálva, hogy kezdj el végre élni ,és nem kinylódni.És vállald a felelősséget a saját életedért!! Nem tudom már ,mit írjak jól komolyan mondom,írtam Ön szerint valami rosszat esetleg? Nem szeretnék, de már az egész család belevan fáradva az ő küzdelmeibe,pap bácsink is mondta mit tegyen,dehát nem hallgat rá se.... Attól is tartok egyszer bekattan és öngyilkos lesz,mert sajnos többször mondta már fontolgatta! Próbáltam akkor is beszélgetni vele,de megmondom őszintén, olyan mintha csak pillanatnyi jókedv morzsái lennének az életben mert pl elment motorozni( apa vett neki egy cross motort) ,de a másik pillanatban meg az a legnagyobb gondja,hogy kellene hátulra kerítés ,de miből? Mondtam neki majd szépen sorban, bent a házat kellene már elősször rendbe tenni,mert semmilye nincs már eladogadta. Tanácsoltam legyen sorrend,most ez ,most az és ne akarjon mindent egyszerre! De mintha megse hallaná,nem fogadja meg. Pár hete az a hóbortja, hogy elhagyatott házakat nézeget bemegy ,fotózza,nem is értem ez mire jó... Számomra félelmetes már ahogy él,az a baj már őszintén nagyon nem lepődnék meg,ha valami tragédia lenne vele,mert már hogy is mondjam ahogy egyszer a pap bácsink is mondta az élet ,ahogy él nincs min csodálkozni,hogy ez van,következmény. Tesóm 7 éves volt mikor anya meghalt én 20 éves,de mindent se foghat erre tesóm se. Ön mit tenne a helyemben? Van még remény? Köszönöm szépen!
Felhagynék a győzködéssel. Valószínű, már nem tud újabb érvet mondani, amivel rávehetné a normális életre. Nyilván nem foghatja a gyermekkori traumára azt, hogy az élete zátonyra futott. A fájdalmainkat, nehézségeinket, gyermekkorban is(!), azért kapjuk, hogy fejlesszenek, erősítsenek minket. Minden különösebb bejelentés nélkül megszüntetném vele a kapcsolatot. Nem keresném tovább. Ám mindazt az időt, amit őrá fordítanék, imádsággal tölteném. De valóságosan, nem csak úgy nagy általánosságban. Ha elmenni hozzá 2 órába telne, akkor hetente legalább 2 órát imádkoznék érte. Ha többet, akkor még ennél is többet. Ezt tanácsolom Önnek is. Vigye az Úr elé az ügyet, és ne viaskodjék feleslegesen, a levegőt csapkodva (1Kor 9.26) Az édesapjának is ezt tanácsolom, hogy ne törődjön tovább a felnőtt fiával. Azért mondom ezt, bármilyen kegyetlennek tűnik is, mert alighanem a testvére ebben a családi törődésben éli ki az érzelmi hiányosságait. Ez azonban meddő, nem segít rajta. Rá kell döbbennie, hogy az élete kormánya az ő kezében van, nem várhat senkitől semmit. Ez az elhallgatás a család részéről először majd meglepi, aztán hátha elgondolkodtatja, hogy mit kell tennie. Az öngyilkosságától nem kell tartania. Ha ne adja Isten, megtenné, az nem az Ön felelőssége volna, hanem a saját önzésébe fordulásának eredménye. De meggyőződésem, hogy ezeket az üzeneteket nem is gondolja komolyan, pontosabban szólva inkább zsarolásnak használja. Persze, lehetséges, hogy elkeseredésében megkísérti ez a gondolat, de ha erről még képeket is küld, az elég világos jele, hogy ez csak érzelmi zsarolás. Amire az ijedt reakció a legrosszabb, olaj a tűzre. Azt javaslom, vegyenek erőt magukon és ne keressék, ne támogassák őt. Persze, ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy váljanak közömbössé vele szemben, hanem fordítsák az Úr felé minden aggodalmukat. Az sokkal hatékonyabb lesz, mint a sokszor ismételgetett győzködés. Amennyi időt őrá fordítanának, annyit töltsenek érte mondott imádsággal.
Kedves Lelkiatya! A PhD-hallgató vagyok, aki korábban írt már Önnek. A kérdésemnek most a PhD-hoz nincs köze, csak úgy megemlítettem. Nem tudom, nem vagyok biztos abban, hogy mi számít ítélkezésnek és mi nem. Mi a különbség az ítélkezés és aközött, hogy megállapítom valaminek a bűnös jellegét vagy ellenzem a bűnt? Az egészen biztosan ítélkezés ha azt mondom valakinek, hogy "Már megint loptál és hazudtál, szégyelld magad, milyen bűnös vagy, Isten nem bocsát meg neked". Ez nekem nyilvánvalóan ítélkezés, de nem tudom a velem megtörténő helyzetekben eldönteni, hogy mi ítélkezés és mi nem. Mondok egy példát, ami ma történt. Anyukámmal (tanár volt) beszélgettem, szóba jött egy volt kolléganője. Már eddig is tudtunk róla, hogy ez a volt kolléganő különórákat is adott. Az egyik diákjának azt mondta az egyik különórán, hogy neki biztosan jól fog sikerülni de az érettségi, de X.Y-nak legfeljebb 2-es lesz. Ez az X.Y. egy másik diákja volt. Ez a személy, akinek ez a tanár azt mondta, hogy X.Y-nak legfeljebb 2-es lesz, szóval ő elmondta ennek az X.Y-nak, hogy a tanár mit mondott neki róla. Mi (én és anyukám) X.Y-tól tudjuk. X.Y. abszolút nem egy olyan típus, aki hazudna, szerintem igazat mondott. X.Y-nak rosszul esett az a helyzet, amúgy először nem is mondta el nekünk rögtön, nem is tervezte, csak valahogy kibukott belőle egyszer véletlenül, láttam rajta, hogy bántja a dolog. Bár nem velem esett meg, de azt mondtam anyukámnak, hogy nekem az taszító ha azt látom, hogy valaki a háta mögött kibeszél valakit és főleg akkor ha olyannak mondja el róla a dolgokat, akinek még kevésbé kellene. Még ha egy másik tanárnak mondott volna valamit erről a diákról, az valahogy máshogy csapódna le. Ha két tanár mint munkatárs megbeszéli egymással, hogy egy osztály vagy egy diák hogy teljesít, az valahogy elfogadhatóbb. Amikor viszont az egyik diákot a másik diáknak beszélik ki, az szerintem udvariatlanság, az valahogy más. Arról nincs szó, hogy utálnám ezt a tanárt, aki kibeszélte a diákot, nem lennék vele udvariatlan ha találkoznék vele, ha valamire megkérne, segítenék neki, imádkozni is hajlandó lennék érte vagy felajánlani a szenvedéseimet érte tehát próbálom úgy szeretni őt is ahogy Jézus szereti és én alapvetően nem akarok rosszat senkinek, gyakran inkább magam elé helyezek másokat, de ha olyan dolgokat látok, amikkel nem értek egyet, azok taszítóak, olyan rossz érzést keltenek bennem, akaratom ellenére. Velem is volt már olyan, hogy az egyetemen a témavezetőm kibeszélt engem az ügyintézővel. Azt hitték nem vagyok ott a közelben, pedig ott voltam a szomszéd teremben és mivel kicsi a tanszék, jobban meghallani dolgokat. Nem esett jól, hogy kibeszéltek engem egymás között. Ha egy másik tanárnak mondott volna rólam dolgokat, az sem esett volna jól, de így, hogy az ügyintézőnek, így főleg nem. Nem tudom, emlékszik-e rám, de írtam már többször a témavezetőmről, hogy sokszor csak a rosszat emlegeti rólam, a jót természetesnek veszi, gyakran bántott meg. Azóta már jobban tudom ezt kezelni és ha van egy jó szava hozzám, annak örülök, amúgy meg próbálom ezt is felhasználni arra, hogy krisztusibb legyek, de szóval mikor kibeszéltek engem, akkor azért esett rosszul, mert úgy voltam vele, hogy ők ketten sem tökéletesek, nekik is vannak hibáik, nemcsak nekem meg az ügyintéző sosem kezdte el a PhD-t, nem tudhatja nekem mi miért úgy sikerül ahogy sikerül. Ez két jó példa arra, amik velem történtek. Ilyen esetekben ha megállapítom magamban vagy egy hozzám közel állónak elmondom, hogy nekem taszító az, amit anyukám volt kolleganője csinált azzal a diákkal vagy hogy nekem rosszul esik amit a tanszéken csináltak (a témavezetőm az ügyintézővel) és nem kellett volna megtenniük, akkor az ítélkezés részemről? Nem azt mondom, hogy nekik nem kell megbocsátani, azt sem hogy bennük semmi jó nincs, semmi ilyet nem mondtam, csak azt hogy nem kellett volna megtenniük amit tettek és hogy rám vagy másra nézve bántó. Mi számít ítélkezésnek és mi nem? Vagy amikor valaki elkezdi nekem a harmadik embert lenézően kibeszélni valamiért, akkor az ítélkezés? Már sokszor mondtam ilyen esetben, hogy ne ítélkezzünk róla vagy hogy én nem kommentálnám, mert nem szeretnék ítélkezni. Ezek pont hasonló példák voltak, mindegyik a kibeszéléssel kapcsolatos, de csak illusztrálni szerettem volna, hogy könnyebb legyen válaszolni. A kérdés engem általánosságban is érdekel. Hogy mi az ítélkezés és mi nem.
Azt hiszem, mások hibájáról beszélni még önmagában nem bűn. Mondjuk, hogy még jól is esik. De azért ez még nem biztos, hogy az ítélkezni vágyó, rosszra hajló természet eredménye. Sokszor a beszélgetéssel föloldunk bennünk lévő dolgokat, feszültségeket. Ezért nem mondom, hogy Ön bűnt követett volna el, amikor elmondta ezt az esetet az édesanyjának. A lelkület számít, hogy hogyan mondta el, milyen lélekkel. Nyilván mindnyájan hibázunk. Ez az elszólás az illető pedagógus részéről hiba volt. Tanulságos is lehet, ha beszélgetnek erről. Csak mindig megértéssel beszéljünk a másik ember hibájáról. Ahogyan Isten is mindig irgalmasan tekint ránk, amikor látja a hibáinkat, bűneinket. Ez akkor sokkal nehezebb, amikor súlyos vétségekről van szó, gyilkosságról, kegyetlenkedésről. Vajon akkor is megértéssel kell beszélnünk az emberekről? Akkor még fontosabb, hogy erőt vegyünk magunkon, és ne hagyjuk, hogy a gyűlölködés hatalmasodjék el bennünk. Az orgyilkos terroristák szorulnak rá legjobban Isten irgalmára, így a miénkre is. Visszatérve a hétköznapi életünkre, nem bűn mások hibájáról beszélni, de jobb azt kerülni. Ha mégis szóbajön, érdemes hozzátenni, hogy mi az, ami jó benne, hogy ne elítéljük az illetőt, inkább csak a tettéből tanuljunk.
Kedves Lelkiatya! Ha Jézust nem ölik meg, akkor meddig élt volna? Mi meghalunk, mivel a bűn zsoldja a halál, de Ő bűn nélküli volt. Mennybe ment volna egy idő után, vagy hogy képzeljem el?
Nem tudom. Ezt majd odaát kell megkérdezni.
Kedves Lelkiatya! Az egyik kérdező a homoszexualitással kapcsolatban öntötte ki Önnek a szívét. Ön azt válaszolta, hogy "Az Egyház tanítása szerint a homoszexuális hajlamú férfiakkal és nőkkel tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell bánni. Kerülni kell az igazságtalan megkülönböztetés minden formáját.". Az Egyház azonban azt is tanítja, hogy a 4 égbekiáltó bűn egyike a fajtalanság (szodomai bűn), természetellenes testi bűn [=homoszexualitás, szodómia], a kérdezőnek tehát jogosan van nagy fájdalma. A KEK szerint a homoszexuális vonzalom oka nagyrészt feltáratlan, ezek az emberek a nemi tisztaságra vannak meghívva. Én tehát úgy gondolom, hogy az Egyház tanításával szembe megyünk, ha azt tanácsoljuk a szülőknek, hogy fogadják el a gyermekük deviáns párját, hiszen ezzel implicit azt sugalljuk neki és a világnak, hogy nincs semmi probléma az ő kapcsolatukkal, a választott életformájukkal, hamis bizonyosságba ringatjuk őket, aminek őszinte bűnbánat nélkül az örök kárhozat lehet az eredménye. Hasonló ehhez az elvált újraházasodottak helyzete, ahol ugyan nem valósul meg az égbekiáltó bűn ténye, viszont a házasságtörés igen. Amikor tehát egyes németországi püspökök úgy döntöttek, hogy az ő egyházmegyéjükben bizony megáldoztatják az ilyen párokat, akkor szembe mennek az Egyház tanításával, méltatlan szentáldozásra hívják meg a rendezetlen kapcsolatban élőket, ezzel szentségtörést követnek el, hamis biztonságban ringatják a házasságtörő kapcsolatban élőket, s tovább buzdítják őket a bűnös állapotuk fenntartására. Őszinte bűnbánat nélkül, a törvénytelen házassági kapcsolatukból ki nem lépve nekik is az örök kárhozat lehet a sorsuk. Mindez miért? Mert a valódi krisztusi önfeláldozó szeretet népszerűtlen lenne a mai szabados szexualitást bálványozó világban, ahol csak az evilági értékek fontosak, az üdvösség zárójelbe kerül a lehetséges örök kárhozattal együtt. Üdvözlettel László
Kedves László! Bocsánatot kérek, lehet, nem fogalmaztam elég világosan. Azt beleírtam, hogy az elfogadással és szeretettel nem a devianciát hitelesítjük, hanem világosan megkülönböztetjük az embert attól, amit tesz. A szülőnek a gyermekét akkor is szeretnie kell, ha nem teszik neki, ahogy él. A szeretet megvonása nem lehet fegyelmező eszköz. Az mindig téves pedagógia. Azért írtam, hogy fogadja el a fiát úgy, ahogy van, mert azt már nyilván számtalanszor értésére adta, hogy nem ért vele egyet. Ezek után mit lehet tenni? Az embert el kell választani a bűntől, és miközben a bűnt utáljuk, magát az embert szeretnünk kell. Ha elfogadjuk a bűnben élő embertársunkat úgy, ahogy van (miként Isten is elfogad bennünket úgy, ahogy vagyunk!), ezzel lehetőséget adunk arra, hogy megmaradjon közöttünk a kapcsolat. De azt világossá kell tenni, hogy ezzel nem a bűnt fogadjuk el. Ezt kellett volna talán erőteljesebben hangsúlyoznom. Én a szülőnek adtam tanácsot, nem a fiatalembernek. A szeretetről beszéltem, nem a bűn elfogadásáról. Az elváltak és újraházasodottak helyzete egészen más. Ezt a kettőt összekötni indokolatlan.
Tisztelt Lelkiatya, nemrég szentgyónást végeztem.Az atya már a feloldozás szavait kezdte mondani, mikor beugrott, hogy az egyik bűnt nem háromszor, hanem négyszer kővettem el,de úgy véltem, nem szólok kőzbe, hanem utána szólok.Mire megadta az atya a feloldozást, addigra meg elfelejtettem, melyik bűnről volt is szó? Így nem szóltam semmit. Érvényes volt így a gyónásom? Válaszát előre is kőszőnőm.
Mivel nem szándékosan hallgatta el a bűnt, így egyáltalán nem érinti a gyónás érvényességét. Igazából nem is kell szóbahoznia, hiszen, nemde azzal zárta a gyónást, hogy "...minden más bűnömet is töredelmesen megbánok". Tehát, ha közben eszébe jut még bármi is, az már beletartozik abba a "minden"-be, amelyet a feloldozás előtti imában kimondott. Úgyhogy jobb is, hogy a feloldozás után már ezt nem hozta szóba.
Kedves Lelkiatya! Egy srác egy videójában a bizalommal beszélt ,hogy az mekkora kincs,ne add oda bárkinek van aki egyáltalán nem érdemli meg,figyelj a jelekre,hogy milyen a jelleme viselkedése stílusa,mert lehet csak átver,és ha látsz jeleket ,hogy ő árthat a lelki békédnek akkor távolodj el tőle ,ne foglalkozz vele. Ön mit gondol erről? Köszönöm szépen!
A fiú magyarázatához nem tudok hozzászólni, hiszen nem csak az a fontos, hogy mit mond valaki, hanem az is, hogy hogyan mondja és mi a célja vele. A bizalomról szólva furcsa nekem a bizalmatlanságot erősíteni. Nyilván lehet jól érteni, azért bizonytalankodom a válasszal. De ha a bizalomról szólunk, szerintem fontosabb a kockázatvállalásra buzdítani mint a biztonságra. Azaz, inkább vállalom, hogy tévedek, de megadom a bizalmat, minthogy óvatosságból vonakodjam megadni annak, akit nem ismerek. Nyilván vannak olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy valakiben nem érdemes megbízni. Ezek többnyire ordító jelek, amelyeket viszont fontos figyelembevenni. Sőt, idővel ki is finomulhat az emberben annak érzékelése, hogy kivel áll szemben, milyen a lelkülete annak, akivel épp beszélek. Ehhöz évek sokaságának a tapasztalata kell. De érdemes rá odafigyelni. Viszont én előre mindig a bizalmat szavazom meg a másik embernek. Ha nincs ok, amiért ne bízzak benne, akkor inkább megszavazom neki a bizalmat. Még az se baj, ha csalódnom kell majd.
Kedves Lelkiatya! A tanácsára lenne szükségem, ezt mégis hogy kell érteni,mit ért meditáció alatt Szent Pio atya ? Ő mondása : Amikor nincs sok időd hangos ima helyett végezz meditációt. A meditáció sokkal gyümölcsözőbb! Köszönöm szépen!!
Nem tudom egészen pontosan, mire gondolhatott Pio atya, de ha a meditáció szó alatt a belső imát érti, akkor tudok tanácsot adni. Ugyanis napi 5 perc belső ima nagyon sokat tud segíteni az Istennel való kapcsolattartásban. A belső ima azt jelenti: mindent kikapcsolni, teljes (lehetőleg külső és) belső csendet kell teremteni. Ezt érdemes megtanulni, gyakorolni, lelkigyakorlaton elsajátítani. 5 perc az Úr jelenlétében. Nem kell mondani semmit, nem kell gondolni semmire és senkire, nem kell kérni, nem kell köszönni, csak egész egyszerűen hálával, bizalommal az Úr jelenlétében maradni. Ha sikerül ezt a csöndet megtalálni, megteremteni, akkor idővel kitisztul, helyére kerül. Vagyis valóban Isten elé áll az ember, ahol nem lehet más, csak hálás és bizakodó. Aki minden nap meg tudja tartani ezt az öt percet, az idővel még többre vágyik, mert megtapasztalja, hogy az Isten színe előtt eltöltött idő valóban gyógyító, mindent helyre tevő folyamat. Isten ajándéka, amelynek megnyitja magát az ember, ha mindent félre tesz és egyedül az ő szemébe néz. Ez tehát egyfajta kezdet, amely imaidőt persze, érdemes növelni, hogy az egész napját Isten jelenlétében tudja tölteni, akkor már sok egyéb tevékenység közepette is.
Kedves Lelkiatya! Bűn tetováltatni? Tudom, hogy hitünk szerint a Test a Szentlélek temploma, ezért óvnuk és vigyáznunk kell rá. Mint laikus első körben függetlenül a tetoválás tartalmától kérdem én: A tetoválás révén beszennyezem a testemet? Ha igen, akkor konkrétan a tintával? Pedig hordunk ékszereket, hordunk ruhákat. A testünkben zajlanak mindenféle folyamatok, amik adott esetben sokkal gusztustalanabbul jelenhet meg a testen (pl.: anyajegy, verejték stb.). Továbbá, ha jól tudom van olyan keleti egyház, amiben kifejezetten hagyomány (vagy elvárás?) egy kereszt tetováltatása. Nyilván megtalálhatjuk azokat a körülményeket, amelyek ezt ott indokolják, de ezek szerint az azon egyház(akba?) tartozó emberek nem szennyezik be a testüket? Vagy beszennyezik, de valami nagyobb jóért? Ez esetben a cél szentesíti az eszközt? Van olyan papról tudomásom, aki szentelése után tetováltatott magára, de szigorúan csak utána, mert elmondása alapján kizáró lett volna ha a szemináriumi idő alatt készült volna. Szóval egy kicsit össze vagyok zavarodva, mert bizonyos egyházi személyek ellenzik, vannak akik meg támogatják. De vajon mi rossz lehet abban, ha valaki olyan feliratot, jelet visel a testén, ami nem ellenkezik az egyház tanításával? Ha mondjuk csináltatnék egy ICXC NIKA tetoválást, akkor az nem inkább hitvallás, a hit felvállalása, mint a test beszennyezése? Nyilván az indíték elsődlegesen nem az, hogy jól vagy menőn néz ki, hanem az, hog sokat jelent a hitem és ezt ilyen módon is ki szeretném fejezni. Előre is köszönöm a válaszát!
Nem tudok olyan egyházi tanításról, amely a tetoválást bűnnek minősítené. Ez ma egy divat, amit vagy érdemes követni vagy nem. Ha engem kérdez, azt mondom, nem. Lehet más másként vélekednék. Én roppant erőszakos divatnak tartom. Amíg csak a hajat körmöt, arcot festették, azokat rövidebb, hosszabb idő után le lehetett törölni. Én azokat is teljesen fölöslegesnek tartom, mert az ember úgysem tud szebb lenni annál, mint amilyennek Isten megteremtette. A tetoválás, ha jól tudom a testbe vésett, égetett(?) rajzolat, amely később sem eltávolítható, vagy csak nagyon nehezen. Azt csak önbecsapásnak tartom, hogy ezt tanúságtételként használja valaki. Ez valójában divatmajmolás, csak mégis nagyjából elfogadható tartalommal. Amikor egyiptomi gyermekek kezére keresztet tetoválnak, akkor az valóban hitvallás, meg óvintézkedés, hogy el ne rabolhassák muszlim szélsőségesek. Amikor palesztin gyermekek hátára ráírják a nevét, hogy esetleges tömegsírokban rátaláljanak, annak erős indoka van. Ezekkel ne keverjük össze azt a magatartást, amikor az emberek jó dolgokban már azt sem tudják mit csináljanak! A divatot követni - józan mértéken belül - nem bűn. Én mégis alapvetően megfontolandónak tartom, hogy mire áldoz időt és pénzt az ember. Erre biztosan nem érdemes.
  1 2 
3
  4 5 6 7 8 9 10 11 ...