Kedves Lelkiatya! Mit gondol Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel c. többkötetes művéről? Első látásra hitelesnek tűnik, nagyon sokan dicsérik, de nem sok információt találtam a szerzőről, illetve igen meglepő dolgokat ír a könyvében. Elbizonytalanított az is, hogy főleg ezoterikus könyvekkel foglalkozó kiadó adta ki, illetve a könyvtárban is az ezotéria kategóriában találtam rá. A válaszát előre is köszönöm!
Nekem gyanúsnak tűnik az a kijelentése, hogy eddig nem születtek jó válaszok az emberek megmentésére, vagy legalábbis az eddigiek ma már nem alkalmasak. S egy másik, hogy egy fölmérésre hivatkozva azt állítja, hogy az emberek - legalábbis az amerikaiak - nagy többsége szerint világban a békétlenséget a sok vallás közti ellentét okozza. Bár nem állítja, hogy új vallást akarna indítani, vagy bárkit is eltéríteni a saját vallásától. Szépnek tűnő ígéret, hogy a könyv elolvasása hozzásegít ahhoz, hogy az ember Istenre találjon, tudjon hozzá imádkozni. Mindenképpen zavarónak, de legalábbis erősen hiányosnak érzem azt, ha nem Krisztusról beszél és nem az ő megváltásáról. Én nem javaslom a könyv elolvasását. Sok hasznosabb könyv is van, inkább azokra érdemes időt fordítani.
Magyar Görögkatolikus atyák, szerzetesek szoktak e Áthosz szent hegyén megfordulni , van e esetleg kapcsolata az egyhazunknak elojároinak az Ottani szerzetesekkel?
Ferenc
Kedves Ferenc! Úgy tudom, igen. Több alkalommal is szerveztek már atyáknak zarándokutat Áthosz hegyére. Közvetlen kapcsolatról nem tudok, de van ott atya, aki Magyarországról származik, meg olyan görög atya, aki mindig szívesen fogadja és segíti a Magyarországról érkezőket.
Adj áldást, Atya! Sokszor gondolkodom azon, hogy a tisztaság szó megfelelő-e a nemiségtől megtartóztatott élet leírására. Kétségtelen, hogy az Istenszülő esetében "egyedülvaló tisztaságos..." a tisztaság szó az Istenre hagyatkozás olyan minőségét képviseli, ami minden ember számára példa. Ezt azonban inkább a teljes személyiségre gondolom érteni. Problémám, hogy a tisztaság szó, ha kimondjuk, már magában hordozza az ellentettjét. Implikálja, hogy van a piszkosság. Számomra ez nagyon zavaró. Engem mindig megbotránkoztat, ha pl. a Maradjatok meg szeretetemben c. újság a házasság előtti tisztaságról beszél. S eszerint a házasság után piszkosság van? Ráadásul több házasságot ismerek, akik esetében egyik, vagy másik, vagy mindkét fél számára inkább kereszt a házasélet, mint öröm. De egy tisztességes, házasságban élő ember tudja, hogy kísértések és bűnök is övezik a megszentelt házasságban élt házaséletet is. Ez azonban a tisztaságban élt életre is igaz lehet. Ismerem az Egyház tanítását és tudom, hogy nem gondolja piszkosnak a házaséletet. Mégis a tisztaság látszólag a házassággal szemben is értékként tételeződik. Ismerem Szent Pál ide vonatkozó gondolatát is, de Szent Piroska például nyolc gyermeket szült a férjének, és ekként vált szentté. Ugyanezért nagyon zavar Szent Imre herceg alakja is, akinek volt ugyan házastársa, mégis tisztaságban éltek. Az el nem hált házasság ráadásul érvénytelen házasság. Segítsen, kérem, helyretenni ezt a fejemben (lelkemben, (szívemben)). Nem létezne a tisztaságnál "ügyesebb" szó? Köszönettel: L.
Kedves L.! Nagyon érdekes kérdést vetett föl, sokat gondolkodtam rajta. Igazat is adok, de azért kicsit meg is védem a tisztaság fogalmát. Talán az segíthet a helyesebb megértésében, ha leszögezzük, a házasság előtti tisztaságnak egyik fontos célja és gyümölcse a házasságban való tisztaság. Ami előtte tisztátalan volt, a szentség által éppen az válik tisztává. Van egy szép imaszövegünk, amely, talán meglepő módon, nagyböjt egyik legmélyebb bűnbánati szertartásának a része. A szöveg így hangzik: "A házasság tiszteletreméltó, * és a nászágy szeplőtelen, * mert Krisztus mindkettőt eleve megáldotta, * amikor a kánai menyegzőn testileg étkezett * és első csodájaként a vizet borrá változtatta, * hogy te is megváltozzál, lelkem!
Tehát a nászágy szeplőtelen, tiszta. Az is segíthet még az eligazodásban, ha tudatosítjuk, hogy különböző élethivatásokban élünk, s ami az egyiknek tiszta, a másiknak nem az. És nem lehet összekeverni őket, nem lehet egyiket a másik fölé emelni. Azt mondhatom, mindenki őrizze vagy még inkább építse a saját tisztaságát. Ilyen értelemben inkább a bűntelenségre lehet érteni ezt a szót. Miként az Istenszülő esetében is nem azért tisztaságos Szűz, mert nem volt férfivel kapcsolata, hanem, mert semmiféle bűn nem szennyezte be az életét. Ami az egyik embernek bűn, az lehet a másiknak erény és fordítva. Tehát, ha bűntelenségnek, vagy legalábbis a bűntől való tartózkodásnak értelmezzük a tisztaságot, akkor nem kell másik szót keresni helyette. De valóban tudatosítsuk, hogy a szexualitás nem bűnös, tisztátalan dolog, hanem ki kell várni. Henry Boulad atya azt mondta, "én nem mondok le a házasság öröméről és boldogságáról, csak kivárom azt, majd odaát megkapom". Ez egy kicsit tréfás megfogalmazása annak, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje, s a mennyei boldogságban pedig minden megadatik.
Kedves Atya!
Most nem kérdezni szeretnék, hanem megosztani tapasztalatomat ,ami szerintem sok embernek segíteni fog. Mindannyian küzdünk a saját bűneinkkel. Többen írták, hogy kétségbe vannak esve ,mert képtelenek betartani Isten elvárásait, képtelenek elhagyni valami bűnüket és félnek a kárhozattól. Egy általam nagyrabecsült katolikus Atya szavait idézném: "A keresztségben Krisztus katonái lettünk. Hitünk a fegyverünk és minden nap meg kell vívni a csatát saját magunkkal. Jézust nem érdekli hányszor estünk el. Az érdekli, hogy hányszor próbáltunk felállni. Nála a próbálkozás is számít. Az a lényeg, hogy az Úr harcban találjon bennünket. Nem az van kárhozatra ítélve, aki sokszor bukott el, hanem az, aki eldobva fegyverét kapitulál. Testvéreim ,vegyük fel újra a kardot és térjünk vissza a harcmezőre Jézus zászlója alá".
Köszönjük a gondolatait. Íme, közzéteszem.
Ongyilkos udvozulhet köszönöm
Igen, mindenki üdvözülhet. De ha valaki azzal a gondolattal játszik, hogy önkezével vet véget a saját életének abban a reményben, hogy hátha mégis átcsusszan a mennyországba, az nagyon-nagyon veszélyes játékot űz. Olyan, mint amikor valaki bűnökben, gyűlölködésben, kegyetlenkedésekben töltötte az életét, de azzal a gondolattal, hogy majd az utolsó pillanatban mindezeket megbánja, és a jóságos Isten magához öleli. Éppen nem kizárt, de annyi esélye van az ilyen ember üdvözülésének, mint a ház teteje fölé ferdén nőtt fának, hogy kivágáskor mégis a másik irányba dől majd.
Ez a rész az öngyilkossági gondolatok közt vergődő embernek szólt.
A következő szavak pedig azoknak, akik elhunyt szerettük üdvössége miatt aggódnak. Senki sem lát bele a másik ember lelkébe, szívébe, hogy ott mi játszódik le. Az a reménységünk, hogy aki öngyilkos lett, az az életből távozó lelkének utolsó rezdüléseivel megbánja a tettét, és mégis némán bár, de az Úrhoz kiált irgalomért. Ennek megvan az esélye. Annál is inkább, mert azt mondják a szakemberek, hogy az az ember, akiben elkeseredése felülírja az élethöz ragaszkodó legmélyebb ösztönt, az nem is teljesen beszámítható. Nem tudjuk megítélni tettének erkölcsi minőségét. Nem is dolgunk. Reménykednünk kell, és imádkozni azért, aki így, Isten akarata ellenére hamarabb véget vetett az életének. Isten minden embert üdvözíteni akar. Csak azt nem tudja üdvözíteni, aki maga sem akar azt. Aki az utolsó ítéleten nemet mond neki. Csakhogy egész életünkön át ezt az utolsó feleletet készítjük elő.
Tisztelt Lelkiatyám!
Évek óta nyomaszt egy gondolat, súlyos dolgot írok le Önnek.
Lassan 10 éve, hogy elkövettem gondolati szinten a legrosszabb bűnt, amit ember társamnak okozhatok.
A férjemet majdnem megöltem. Sajnos nem, az a bizonyos átmeneti harag suhant át akkor bennem ami szerintem sokunkkal megesik, hogy “most meg tudnám fojtani egy kanál vízben”, hanem konkrétan, saját érdekeimet előre helyezve futattam le a gondolatot, úgy, hogy ő ott volt mellettem. Azt éreztem, hogy csak egy hajszál választ el tőle és még bíztattak is magam a lépésre, hogy gyors lesz és nem fogja megtudni senki. A pszichológia sem ment fel, mert a férjem szeretett engem, nem akartam megtorolni rajta semmit, jól bánt velem. Csak a tiszta kegyetlenség borított el.
Azóta úgy érzem, hogy elkárhozott a lelkem. A férjemmel elváltunk szerencsére, azóta mással él boldogan. Nem érdemeltem meg őt.
Minden nap eszembe jut, hogy majdnem megtettem. Olyan valósnak érzem még mindig azt a bűnt, mintha valóban elkövettem volna. Most már annyira emészt, hogy a minden napjaimban is nehezebben funkcionálok, büntetem magam és megvetem minden nap.
Lehet még arra esélyem, hogy ezzel megbékéljek? Van egyáltalán jogom az Úr megbocsátását kérni?
Tisztelettel
K
Nagy kár, hogy akkor nem tudta ezt valaki hozzáértő emberrel megosztani, gyónásban elmondani, kibeszélni, kikeveredni belőle. Ez valójában egy nagy semmi, fekete lufi, mérgezett pókháló. Amíg a fején ül, amíg behálózza a gondolatait, addig bénítja az egész személyiségét. Holott ki lehetne pukkasztani, kézzel könnyen le lehetne fejteni és eldobni. Azt hiszem, azonban, hogy olyan mélyen beleivódott a gondolataiba, hogy ezen már leginkább szakember tud segíteni. Vagy egy tapasztalt lelkiatya vagy pszichológus vagy lelki tanácsadó. Keressen föl valakit ezek közül, mert egyedül nem fog tudni szabadulni ettől a fekete pókhálótól. Holott, mondom, semmi az egész. Sem az életére nincs hatással, de kivált az örökéletéhez nincsen semmi köze. Végre a saját, szabad, önmagának örülni tudó életet kellene élnie és élhetné is. Nem tudom, meggyónta-e már? Az is fontos, az is sokat segíthet. De a mély beágyazódás miatt ennél többre is szükség lehet. Ez tehát a tanácsom, keressen föl valakit, aki ebben Önnek a segítésére tud majd lenni. Hogy megismertem a sorsát, én is imádkozom Önért. Segítse az Úr, vezesse ki ebből a látszólagos barlangból! Ott a kijárat, egészen közel, egy picit jobbra...
Kedves Lelkiatya!
Nàlam egy olyan probléma àll fenn hogy jobban tölt és többet ad a Jézussal való személyes kapcsolat mint a szentségek.Hanyagabb vagyok a Szentmisén való részvételben is.Viszont rendszeresen imàdkozom,kötött imaformàkat és személyesen is kiöntöm a szívemet Istennek.A templomba is betérek.A napokban voltam egy lelkigyakorlat első napjàn.A màsodikon sajnos nem tudtam.Kapcsolatom van de valahogy a többi dolgot az imàn,személyes bestélgetésen kívül formàlisnak élek meg.Ön mit tanàcsolna?
Üdvözlettel,Tina
Kedves Tina!
Mind a kettő kell, az egyéni ima és a kötött, közösségi ima is. Egyszer az egyik, másszor a másik erősíti a lelket. Hogy formálisnak éli meg az imát, ez azt jelenti, hogy nem érzi a lelkében azt a lelkesültséget, mint, amikor saját szavaival imádkozik? Annak nincs jelentősége, hogy mit érez az ember az imádság közben. Legalábbis annál, aki rendszeresen imádkozik. Arra egyáltalán nem kell figyelni. Arra kell figyelni, hogy az ember minél jobban jelen legyen az imában. Eleinte az egyénileg mondott imában tud jobban elmélyülni az ember. Később azonban a szentek által megírt, másokkal közösen énekelt ima vezet mélyebbre. Vagy ez is változhat, mikor így, mikor úgy. Az ember lelkiállapota is nem olyan, mint az időjárás: hol derűs, hol borús, hol szeles, hol csendes? Hasonló az imaállapotunk is. De akár esik, akár fú, élni, menni, dolgozni akkor is kell. Akár jól esik, akár kínlódás, az imádságot sosem hagyhatjuk el.
Kedves Lelkiatya! A kérdésem talán babonás dolognak tűnhet, de valamit nagyon érdekesnek tartok és szeretnék magyarázatot találni. Többször volt már olyan, hogy egy pappal megbeszéltük, hogy majd mikor beszélünk legközelebb, mikor mehetek hozzá gyónni, vagy esetleg lelkibeszélgetésre, vagy ha éppen valamiben szerettem volna a tanácsát, de nem ért rá, akkor megmondta, hogy mikor és érdekes módon amikor egy pap mondja nekem, hogy majd x napon megbeszéljük, találkozunk, akkor sose jön össze. Ez nem egy pap esetében volt így, hanem 2 papnál is, legalább két ilyen alkalom volt, de lehet volt az több is. A másik hasonló tapasztalatom, hogy amikor egy bizonyos dolgot konkrétan kérek az imáimban, akkor nagyon sokszor, ha nem mindig, mégse sikerül. Nem csak vasárnap megyek templomba, de azt már megfigyeltem, hogy ha kérem az imáimban, hogy aznap hadd vegyem magamhoz Krisztus testét, akkor gyakran nem sikerül. Hogy mindig így volt-e, már nem emlékszem, de több ilyen eset volt. Valamiért nem tudok elmenni a liturgiára vagy nem tudok odaérni addig, amíg kellene ahhoz, hogy részesüljek vagy valamiért nem sikerül. A harmadik dolog, amire felfigyeltem az az, hogy mintha nem mindig ugyanolyan hatása lenne az imámnak attól függően, hogy kihez imádkozok vagy kinek a közbenjárását kérem. Bizonyos helyzetekben, mint például amikor a Sátántól félek, akkor ha Szent Mihály arkangyalhoz fordulok, az nagyobb békét ad és mintha jobban segítene mint egy másik ima. De volt olyan is, hogy édesanyám nem érezte jól magát és amikor az említett angyalhoz imádkoztam, mintha az többet segített volna mint egy másik ima amit máshoz intéztem. Vagy az apostolok kapcsán, mintha jobban sikerülnének dolgok, több erőt kapnék ha az egyikhez fordulok mintha a másikhoz. Máskor meg azt tapasztalom, hogy ha valakihez fordulok, akkor mindig a fejemben gondolatok jelennek meg és konkrétabb válaszok érkeznek arra, amit mondok, de máskor meg más imára nem igazán kapok ilyen közvetlen választ hanem csak közvetettet, bibliai igeszakaszokon, filmeken, képeken, stb. keresztül. Ha az egyik apostolhoz fordulok, akkor mintha hallanám a fejemben, hogy mit mond, mint amikor két ember beszélget, de ha egy másikhoz intézek egy imát, akkor nagyon ritka az ilyen. Ezek, amiket felsoroltam, ezek lehetnek valódi dolgok, lehet ezekben valami igazság vagy babona ebbe valami rendszert látni és csak véletlen? Ha azt mondjuk, hogy Isten mindenben ott van és az ő beleegyezése vagy aktív munkája nélkül valami nem lenne lehetséges, akkor elvileg véletlenek sincsenek, nem? Én már nem tudom mit gondoljak és mi hogy van.
Az efféle vizsgálódások nem vezetnek sok ereményre, sőt, inkább félrevezetnek. Hajlamosak vagyunk az emberi értelmünkkel, rendszerező elménkkel megpróbálni befogadni a befogadhatatlant. Ez lehetetlen. Isten dolgai, a szentek fentről való munkálkodásai egészen másként működnek, mint ahogy mi itt, a földön el tudjuk képzelni. Kivált téves volna a földi folyamatokat az égiekre vetíteni: egyik jobban segít, a másik kevésbé, egyszer ez hallgat meg, másszor a másik. Ezek nem egyebek, mint a mi emberi elménk kivetítései. Erőst javaslom, hogy ne foglalkozzék ilyesmivel, nem viszi előrébb. Törekedjék minden gondját, baját, örömét, kérését az Úr elé vinni! Ebben sokat segítenek nekünk a szentek, abban az értelemben, hogy velünk egy családba tartoznak, ők is ugyanazt a Mennyei Atyát imádják, mint mi, csak sokkal tökéletesebb módon. Ám, hogy ennek milyen vetülete volna földön, azt, hangsúlyozom, ne akarjuk elemezni. Azt sem kell vizsgálnia, hogy melyik imádsága mennyire hatékony. Erre sincsen rálátásunk. Lehet, hogy adott esetben valamely imakérés közvetlenül teljesül, egy másik meg évekig eredménytelennek tűnik, mégis ez utóbbi sokkal több kegyelmet közvetít akár az imádkozónak, akár annak, akiért imádkozik. Hasonlót mondhatok a földi folyamatok elemzéseire is. Ha sokat vizsgálódik ezek fölött, akkor sok minden érdekes dolgot is megfigyelhet, de ezek is teljesen hiábavaló és jelentéktelen dolgok, nem viszik előrébb az embert. Igyekezzék mindenben meglátni a jót, az eredményt, a legkissebbet is. Egy elmaradt találkozónak is lehet fölismerhető haszna. Mindig ezt nézze, s akkor észreveszi, hogy minden jól alakul az életünkben, illetve Isten mindent jóra föl tud használni. Erre kell figyelni, erre érdemes.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy a boldogság tényleg rajtunk múlik és ha nem vagyunk boldogok akkor az a mi hibánk? Vasárnapi misén mondta az atya és azóta ez jár a fejemben. Depressziós betegséget diagnosztikált nálam az orvos és most összezavarodtam mert ő mást mondott. Szerinte ez nem az én hibám, hanem egy betegség és írt fel rá antidepresszáns gyógyszert amitől jobb lesz. De mi van ha az atyának van igaza és mégis az én hibám, akkor nem ér semmit a gyógyszer és meg kell gyónnom?
Alapvetően igaz, de nem érvényesíthető minden élethelyzetre. Az Ön esetében például egészen másról van szó. Szó sincs arról, hogy hibás volna a depressziós betegségében. Igaz, nem kizárt, hogy korábbi élete, netán rossz döntései valamelyest befolyásolták a mostani állapotát, de a gyógyulás érdekében ezeknek egyáltalán nincs jelentőségük. Persze, ha a terápiában előkerül, megfelelő szakember mellett van létjogosultsága a múltat elemezni, értékelni, de csakis szakemberrel együtt. Ha egyedül akarná ezt megtenni, úgy járna, mint aki egy labirintusba kerül, s onnan akarna valahogyan szabadulni, de minél tovább kereng, annál kilátástalanabb. Szóval, a boldogság forrása valóban bennünk van, a szívünkben. De van, hogy nagyon nehezen találunk el a szívünkig. Egy depressziós betegségnek épp az a lényege, hogy ezt az utat nem találja az ember. Ezen a betegségen olykor a gyógyszerek is segíthetnek, legalábbis bizonyos mértékben. Egyértelmű tapasztalat, hogy nem szabad a gyógyszerkezelést túlzásba vinni. Lehetőleg terápiával egybekötve érdemes vele élni. De a legjobb terápia a rendszeres imádság. Mégpedig annak lehetőség szerint közösségi formája. Ha minden nap elmegy a templomba, részt vesz az ottani szertartáson, ha Szent Liturgián/szentmisén, akkor áldozik is, ez a legjobb gyógymód a boldogság megtalálására. Csak Istenben lehet maradéktalanul boldog az ember.
Kedves Lelkiatya! Úgy érzem a gyermek vállalás fontos és szeretnék is később, de nem tudom, menne-e a jövőben és éppen ezért félek is tőle kicsit. Egy másik kérdés pedig, mit tehetek abban az esetben ha féltékeny vagyok másokra és úgy érzem, hogy mikor valaki mással beszélgetnek az azért van mert én nem vagyok nekik elég? Köszönöm a válaszokat!
Nem tudom, már házasságban él-e vagy még csak készül a házasságra. Az előbbi esetében nagyon fontos a házastársával megbeszélni a gyermekáldás fogadását. Javaslom, minél többet vállaljanak, annál nagyobb öröm nekik is a családi élet, s - noha sok egyéb nehézség mellett, de - a szülőknek is. Ha azonban még csak egyedül ábrándozik ezekről a szép dolgokról, akkor azt hangsúlyozom, hogy bizalommal tekintsen az Úrra ebben a dologban is. Hogy van Önben félelem, ez teljesen természetes. Ezt csak azt jelzi, hogy megérti, átéli, hogy ez milyen nagy dolog, s hogy ezt jól vinni nem is tudjuk Isten segítsége nélkül. De ez a súlyos és nehéznek tűnő dolog is csak abban erősítse Önt, hogy még jobban kapaszkodjék és bízzék az Úrban.
A féltékenység egyértelműen kísértés. Nem vezet semmi jóra. A másokkal való viszonyt is megrontja, az önértékelést is derékba töri. Ha megjelenik ez a hiábavaló, mérgező gondolat, nyomban határolódjék el tőle. Mondja a gondolatnak: "Te meg hogy kerültél ide? Nem is hozzám tartozol!" Szóval, mindjárt az elején utasítsa el magától. Ha ez nehezen sikerül, belecsimpaszkodik a gondolataiba, egyre csak ezen jár az agya, akkor még erőteljesebben vesse be a haderőket, erőteljesen figyeljen másra, kezdjen mással foglalkozni. S persze, kérje az Urat is, hogy "Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!"
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Engem az érdekelne, hogy honnan tudhatom, hogy reggel és este ha imádkozok ez tényleg imádság és nem csak ilyen elmondok egy szöveget és vége van? Közben gyakran gondolkozok rajta, hogy komolyan gondolom és próbálok rá koncentrálni, de van, hogy közben elkalandozik a gondolatom. Próbálok reggelente és este folyamatosan megszakítás nélkül imádkozni , de nem tudom jól teszem-e.
Nagyon jól teszi. Nem mindig kapunk visszajelzést az imádságunkról. Éppen ezért nem is kell azt várni, az eredményt fürkészni, értékelni, mérlegelni. A kitartás meghozza a gyümölcsét. Persze, nagyon fontos a napi erőfeszítés is, tehát mindig törekednie kell arra, hogy az ima ne csak egy szöveg elmondása legyen. Érdemes egyébként erről tanácsot is kérni bármelyik atyától. Ugyanis van, amikor szükséges az imádságunk megújítása is. Néha a váltás lehet a kevesebb felé is, hogy az elmélyültebb, mélyebb, személyesebb legyen. Azt javaslom, beszélje meg ezt a fontos részletet az Úrral. Szánjon rá egy kis időt külön, lehetőleg egy templomban, csönden ülve, az Úrra figyelve, s kérdezze meg tőle: "Uram, te hogy látod?" Kérje tőle a saját szavaival, hogy mutasson utat, hogyan formálja az imádságát, hogy az minél közelebb vigye Önt őhozzá. Ez egy fontos lépés lehet. Alapvetően azonban mégis az a legfontosabb tanácsom,hogy az imádságban tartson ki. Ha odafigyelve sikerül imádkoznia, akkor ilyen "külön beszélgetés" nélkül is iránymutatást kap arra, hogy hogyan formálja tovább az imaéletét. A kitartás, az alázat, a bizalom a fontos. Ezek azok, amit mi hozzáadhatunk az imádságunkhoz. A többit majd a Szentlélek adja. (Persze, ezeket is!)
Tisztelt Lelkiatya!
Családi gonddal küzdök. A férjem közel 20 évvel idősebb. 3 gyerekünk van. Atkozodik csúnyán beszél semmi se jó neki. Mindennek ragyogni kell. Ruhákat mindent sorban ki kell neki tegyem vagy egy alsó nadrágban járkál egész nap. Lusta nagyon. Nem bírom velemar egyedül nevelem a gyerekeket Ugy hogy az egyik autista ovodaba nem jár. Csók miatt elválni nem lehetséges. De teljesen egy selejt senkinek érzem magam.egy szép szot nem mond soha. Másnak miért jár a szerelem boldogság nekem nem? Anyukám ugyan ilyen volt gyerekkorukban. Alig vartuk elköltözunk erre most újra kezdődik.
Talán meglepő dolgot mondok, de azt tanácsolom, hogy függetlenítse magát a férjétől. Nem válásra buzdítom, félre ne értse, de ezekből a tapasztalatokból teljesen összeállt már az, hogy Ön most nem számíthat a férjére. Egyedül kell megoldania az életét - miközben, persze, gondoskodnia kell róla is. De az önértékelése legyen teljesen független a férje viselkedésétől. Ne várjon tőle semmit, minthogy láthatja is, hogy nem várhat tőle semmit. Ezzel egy igen jelentős csalódástól meg tudja magát kímélni. Be kell rendezkednie erre az egyedüli életre. Nevelje a gyermekeit örömmel, bennük sok öröme telik. Hogy milyen a férje, azzal nincs mit kezdenie, nem tud rajta változtatni. Ne is akarjon. Hogy annak idején végleg elrontotta-e az életét vagy sem, ezen most nem érdemes töprengeni. Sokszoros tapasztalat, hogy ilyen nagy korkülönbséggel kötött házasság nemigen hoz jó eredményt. Az elején még minden szép, de az évek múltával ez a nagy korkülönbség egyre nyomasztóbbá tud válni. De ne azon keseregjen, hogy másnak jut szerelmes boldogság, Önnek meg nem. Higgye el, nagyon kevés embernek adatik meg ez a boldogság itt, a földön. A filmek, a hírek, a beszámolók mindig sokkal szebb képet festenek az életről, mint az valójában. Számtalan szenvedéssel kell szembesülnünk. Ne a CSOK miatt, hanem a gyermekei értékes fejlődése miatt ne is gondoljon a válásra. Ilyen lett az Ön élete, de ebben találhatja meg a saját örömét, a saját kiteljesedését. Örüljön minden eredménynek, akár az autista gyermeke bármely fejlődési fokának, akár a többi gyermek szép fejlődésének. Nevelje őket egymás szeretetére, az önzetlenségre, az imádságos hívő életre, és ezek által is csodálatos és boldog gyermekkort tud nekik adni. Hogy ebbe mennyire tudja belevonni a férjét, az más kérdés. Nyilván sokkal jobb volna, ha be tudná, de ezt sorolja a csodák közé, ha mégis megtörténnék, hogy a férje is bekapcsolódik ebbe a boldog családi körbe, azt ujjongó örömmel fogadja. Higgye el, ha nem támaszt semmilyen elvárásokat a férje irányában, akkor az neki is kevésbé lesz nyomasztó, ha Önt boldognak látja, az őrá is jó hatással van. Mindehhöz nagy hittel kérje Isten segítségét, mindenható, csodatevő erejét. Ha el mer indulni ezen az úton, meg fogja látni, hogy ez a férjére is jó hatással lesz. De egyelőre nem ez a cél, hanem Isten segítségével fölépített boldog családi élet. S ha ebbe néha az édesapa is belefér, az külön hatalmas öröm. Higgye el, Isten hozzá tudja Önt segíteni, hogy ebben a helyzetben is boldog legyen az élete. De csak ővele lehetséges, nélküle biztosan nem.
Kedves Atya!
Ortodoxnak keresztelkedtem meg felnőttként, mert úgy éreztem hogy ebben az egyházban találtam meg azt a lelkiséget, amit eddig máshol nem találtam meg. De sokszor felmerült bennem hogy emiatt "elárultam" a magyar őseimet, akik előtte biztos hogy Katolikusok lehettek. Mit gondol ön erről? Érdemes lenne csak amiatt Görögkatolikusnak áttérnem hogy elmúljon ez az érzés?
Köszönöm a válaszát!
Az bizonyos, hogy ortodoxként nem árulta el az őseit, hiszen őseink először a bizánci egyházban keresztelkedtek meg, amely akkor még egységben volt Rómával. De utána is - a fájdalmas egyházszakadás után! - még évszázadokon keresztül békében élt a Kárpát-medencében a keleti és a nyugati egyház. Hogy végül a magyarok között évszázadokra visszahúzódott a keleti egyház, ennek történelmi okai vannak: Konstantinápoly elesett, velük a diplomácia kapcsolatok elenyésztek, nem maradt kapcsolat a Keleti Egyház vezetésével. A görögkatolikusok újra majd csak 250-300 év szünet után, a XVI. században jelentek meg, de akkor már Rómával egységben. Véleményem szerint ezeknek a történelmi eseményeknek nem kell, hogy az Ön hitéletére meghatározó hatással legyenek. Ha ortodoxnak keresztelkedett meg, tegyen meg mindent azért, hogy minél mélyebben hívő, és hitét minél élőbb módon gyakorló Krisztus-hívő legyen. Ami a közösségbe tartozást illeti, keresse meg azt a helyet, ahol hitében is erősítést kap, és a jótékonyságba is be tud kapcsolódni. Isten akartának keresése vezesse minden kicsi és nagy lépésében!
Tisztelt Lelkiatya! Elnézését kérem, hogy levelemmel ismeretlenül zavarom, de úgy gondolom, nem tudom magamban tartani a történteket. Az osztályomba jár egy elsős kisfiú elég mostoha, mondhatnám kriminális körülmények között került a lakásotthonba. Igyekszünk a lehető legtöbbet segíteni neki, sajnos néha úgy jön el, hogy nincs felszerelése, a ceruzái tompák, úszóholmija hiányos. Ennek ellenére igyekszünk bevonni, szeretettel kezelni őt. A lakásotthon egyik dolgozója - a gerincességet megkerülve - panaszkodott iskolánk intézményvezetőjének, hogy nem megfelelő hangnemben beszéltünk vele. Úgy gondolom aki erre a pályára jön, annak kicsit keménynek kell lenni, aki ezt nem bírja, menjen a kertészetbe mimózatermelőnek. Nap végén el szoktam mondani, hogy milyen események történtek e kisgyerekkel és felhívtam a kolléga figyelmét, hogy milyen felszerelései nem voltak a tanulónak. Kértem, hogy egy kicsit nagyobb gondot fordítson a gyerek felszerelésére, mert enélkül órán nem tudunk dolgozni, az uszodába meg nem jöhet. Talán ezt vette a lelkére a kolléga úr, és rohant bepanaszolni az igazgató nőnek. Bocsásson meg, de visszataszítónak és méltatlannak tartom ezt a magatartást egy pedagógustól. Mi azért vagyunk, hogy segítsünk ennek a gyermeknek, és felhívjuk a kollégák figyelmét a TAPASZTALATAINKRA. Úgy gondolom ezért nem kell mindjárt az igazgatóhoz rohanni, ezt egymás közt is el tudtuk volna intézni. Tisztelt Lelkiatya! 41 éve vagyok a pályán 5 évig olyan iskolát vezettem ahol a tanulók 88%-a roma gyerek volt, tehát kiképződtem. Érdekes, ők soha nem sértődtek meg, ha őszintén megmondtam valamit! Köszönöm, hogy meghallgatott, ismeretlenül is! Tisztelettel: egy l.-i tanító
Főként együttérzésemről tudom Önt biztosítani. Illetve még az a tanácsom, hogy imádkozzék ezért a kollégájáért, aki valóban nem épp hivatása magaslatán állva cselekedett eképpen. De az is lehet, hogy ő is életének egy nehéz szakaszában van, s messze nem tud olyan türelmes és bölcs lenni, mint ahogyan az elvárható volna. Szóval, az egészen bizonyos, hogy ő is rászorul az imádságra. Úgyhogy, ha Ön tud imádkozni, ezzel viszonozza az illető bárdolatlan viselkedését.
Kedves Atya!
Római katolikus vagyok, meg vagyok keresztelve és elsőáldozó is voltam.
Sokáig eltávolodtam a rk. hittől. Hittem én továbbra is Istenben a "magam módján", ahogy ilyenkor szokták mondani. De Jézus Krisztus mindig is ott volt és van számomra még ilyenkor is.
Pár hónapja részt vettem egy gk. Szent Liturgián. Az engem nagyon megérintett. A családunkban nincs senki, aki gk. vannak rk.-ok és protestánsok (baptisták).
A kérdésem az, hogy én felnőtt rk.-ként rendszeresen részt vehetek-e a gk. Szent Liturgián? Gyónhatok és áldozhatok-e ott? Vagy van bármilyen kizáró oka ennek?
Ez a rítus nagyon megérintett lelki gazdagságával. Szavakkal le nem tudom írni azt a lelki élményt, amit azon a Szent Liturgián átélhettem.
Ez azóta is velem van, és oda vágyom vissza.
DJK,
Á.
Kedves Á.! Igen, természetesen részt vehet, a szentségekben is részesülhet a görögkatolikus szertartásokon, hiszen egy egyházba tartozunk, mi is katolikusok vagyunk. Javaslom, hogy ismerkejék meg az imádságainkkal mélyebben is, hogy ne csak a andalító élmény legyen a keleti Egyházzal való találkozása, hanem hatoljon mélyre, ott erősítse meg a hitét, az Istenhöz tartozását.
