Kedves Lelkiatya! Én írtam Önnek a fizikai szenvedések és más hasonló felajánlások kapcsán. Azt javasolta levelében, hogy ne ilyesmit ajánljak fel a beteg embertársamért, hanem inkább imát és tegyem helyre a saját lelki életemet. Igaza volt, valóban nincs rendben a lelki életem és én úgy érzem, hogy ennek főleg egy oka van. Ez most előbb inkább orvosi leírásnak fog tűnni, de a lelki életemhez kapcsolódik, ezért írom és azért, hogy érthetőbb legyen majd a kérdésem.2024 karácsonya óta nagyon sok stressz van az életemben, nagyon gyakran voltam beteg, PhD-hallgató vagyok és a disszertációmmal is rengeteg munkám volt és most egyéb problémám is lett. Hozzá kell tenni, hogy tavaly lehet éppen karácsony körül vagy korábban, én nem is tudom mikor, felajánlottam magamat Jézusnak a szeretteim üdvösségéért. Valami olyasmi volt ez, hogy felajánlottam neki előre a betegségeimet, a dolgokat, amik velem történnek. Hogy emiatt szenvedtem többet idén, vagy a sátán gyötör, mert utál vagy ezeknek nincs hozzá köze, azt nem tudom. Karácsonykor tavaly beteg voltam, légúti betegséggel, de nagyon elhúzódott, még furcsa fejfájásaim is voltak, ezek is hónapokon át, egy idő már idegeskedtem is eléggé, volt, hogy láttam, ahogy lüktet az ér bennem. Esténként féltem elaludni vagy nem is tudtam (a teljes orrdugulás miatt).Ebből valahogy meggyógyultam, de aztán az allergiás tüneteim jelentek meg, mindig 1-1 napra. Nem minden nap, de amikor volt, akkor nagyon rossz volt és egész nap tartott. Nyár elején a lábaim fájtak, de úgy, ahogy még korábban nem, menni is nehéz volt és körülbelül egy hónapig tartott. Tavasz végén, nyáron a fogaimmal is problémáim voltak. Szeptemberben beteg lettem, éppen egy utazáson, a szokásos légúti megbetegedés, ami mostanában gyakrabban van, mint régen. Közben nyáron bőrproblémáim is voltak, amik nagy aggodalmat okoztak nekem. Karácsony környékén ismét lett bőrproblémám, csak más jellegű. Az elmúlt, de mostanában megint szokott lenni, súlyosbodott egy korábbi állapotom. Illetve, hol nem is látszik annyira, hol nagyon. Valamikor folyik a kezeimből a vér (máskor csak száraz, kireped, esetleg picike seb van rajta). Egy időben az aszthmám is súlyosbodott, most Isten kegyelméből és egy tablettának köszönhetően az jobb lett. Nőgyógyászati problémám is van...nem súlyos, de azért ez is idegesít. Az orvosokhoz is gyakran kellett mennem. A disszertációm írása is sok időt vett igénybe és mostanában sajnos félig betegen írtam. Sajnos, ha azt vártam volna, hogy mikor leszek egészséges, teljesen lemaradtam volna vele és azért nagyon sok időm már nem volt rá. Ezek csak a betegségeim, egyébként maga a disszertáció is nagy stresszt okozott és most van egy másik problémám is, de azt nem osztanám most meg. Az egy olyan dolog, nem betegség, hogy másoknak is szokott lenni ilyen problémájuk, de körülbelül csoda kell ahhoz, hogy megoldódjon. Minden nap, amikor felkelek, már az első gondolatom az, hogy mennyi bajom van és néha van bennem egy félelem. Úgy érzem, abból áll az életem, hogy félek, aggódok, beteg vagyok, orvoshoz megyek, problémáim vannak. Mostanában még arra se volt igazán időm meg lehetőségem, hogy ismerősökkel találkozzak és megigyak egy kávét egy kávézóban. És most szeretném elmondani, hogy miért írtam le mindezeket. Nem tudom, hogy ennek a sok mindennek van-e köze az Úrnak tett felajánlásomhoz, de azt szerettem volna kérdezni, hogy meg lehet-e változtatni azt, illetve ha igen, akkor vajon az Úr nem csalódna-e bennem. Különösen Jézusra gondolok. Úgy érzem, én belefáradtam már a sok szenvedésbe, szeretnék pihenni, szeretnék megnyugodni. Fontos nekem a szeretteim üdvössége, de most már nem szenvedni szeretnék ezért, hanem máshogy segíteni, inkább az imát ajánlanám fel és a tisztaságra törekvést. Az is nagyon hiányzik, hogy közelebb legyek Jézushoz és ne arról szóljon a kapcsolatunk, hogy aggodalmaim vannak, panaszkodok, szenvedek. Hiányzik az az időszak, amikor gyakran mentem liturgiára, szentségimádásra (görögkatolikus vagyok, de mentem), amikor a csendben csak úgy kettesben voltam vele, örömkönnyeim voltak az iránta érzett szeretettől és nagyon jó élményeim voltak. Nagyon szeretném, hogy a kapcsolatom vele inkább az örömről szóljon és a szeretetről és a békéről. Ön szerint csalódna Jézus, ha ezt kérném tőle? Baj, ha egy katolikus ember ezt szeretné? Azért kérdezem, mert értheti az Úr úgy is, hogy nem teljesítettem, amit mondtam neki és különben is, ő is szenvedett értem, akkor szenvedjek én is. A katolikus hitünk szerintem egyébként is nagyon felmagasztalja a szenvedést. A szentek sokan kifejezetten örültek, amikor szenvedhettek és azt mondták, közel vannak így az Úrhoz. Valakiknek megjelent Jézus látomásban és szenvedésre kérte őket. Ennek is köze van a kérdésemhez. Úgy érzem, hogy engem ez az egész, a sok aggodalom, a szenvedések, bizonytalanságok inkább eltávolítanak az Úrtól. Már eléggé depressziós is lettem, alig tudok valaminek örülni, néha már azon gondolkodtam, jobb lenne nem lenni. Az édesanyám is szomorú a sok bajom miatt és sajnál engem, de nyilván nem tud segíteni. Azon is gondolkodtam, hogy esetleg azért kell-e ennyit szenvednem, mert nagy kegyelmet fogok kapni Istentől és ez ennek az ára, illetve ennek ez a módja. Arról van szó, hogy fogok találkozni Jézussal. Mármint, úgy, hogy látni fogom, de nem a mennyben fent, hanem itt a földön. Azért tudom, mert több megerősítést kaptam ezzel kapcsolatban. Atyáktól is (valójában én írtam egyszer Önnek a levelet, ami arról szólt, hogy kaptam megerősítést atyáktól is egy nagy kegyelemről, de nem tudom mikor kapom meg és nehéz türelmesnek lenni), egy katolikus személytől, aki az imában hallotta ezt rólam (kértem az imáit több dolog kapcsán) és nekem is volt olyan élményem a szentségimádásban, ami megerősített engem. Ha megadja nekem ezt az Úr, mert ez az akarata, akkor megadja úgyis, ha nem szenvedek annyit, nem? Ő tudja, hogy miért akarja megadni, nem biztos, hogy tőlem is elvár egy nagy szenvedést ezért, mint néhányaktól. Úgy érzem, még ha nagy kegyelmet is kapok, én nem bírom ezt a sok szenvedést és stresszt. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg vajon azért adta-e meg nekem az Úr ezt a sok mindent, azért engedte, hogy olyan nehéz legyen nekem, hogy rájöjjek arra, hogy nem ez az én utam. Ez is lehetséges? Egy évig valahogy ment, volt amikor örültem is neki, de már kimerültem és nem akarom. Lehet, hogy éppen arra kellett rájönnöm, hogy nekem mást kell felajánlanom és nem ezt? Eleinte őszinte voltam ebben, de nem érzem ezt nekem valónak és különben tényleg teljesen kikészültem. A felajánlást egyébként egyedül tettem, bár kértem egy nagyon tapasztalt atya véleményét, de alapvetően egyedül hoztam meg a döntésem és nem is pap előtt tettem meg a felajánlást. Ha választhatnék, hogy ezt csinálom még évekig vagy mindig, ezt a sok szenvedést és ezt ajánlom fel vagy valami mást, biztos mást választanék. Kezdem azt érezni, jobb (lenne) felajánlani akár kisebb dolgot, de azt őszintén és nyugodt szívvel. A szentek szerettek szenvedni, de szívesen ajánlották is fel. Egy ideig én is így voltam vele, de már inkább egy kínzásnak érzem. Így már a felajánlás sem igazán jó, ugye? Azért, mert ha szeretetből ajánlok fel valamit, akkor nem kellene nagy tehernek érezni. Én inkább ajánlanék fel kisebb dolgokat, szenvednék keveset, inkább a szeretetem adnám az Úrnak, inkább lennék egyszerűbb, akkor is ha ez azt jelenti, hogy nem olyan leszek, mint a szentek és mások számára észrevehetetlen leszek, nem fognak elismerni. Isten lássa az igyekezetem és ne mások. Ha ő látja és neki számít, nem érdekel mások tudják-e.Egy időben nem volt ez a sok szenvedés és stressz, de sokkal több ima, Jézussal töltött idő és több béke volt a lelki életemben. Inkább újra ezt szeretném és nem ezt, ami most van. Kérhetem ezt az Istentől? Jézus mondta, hogy az Atya irgalmas. Ő maga meg annyi embernek segített, még azoknak is, akik bántották meg nem szerették. Egyszer olvastam egy misztikus látomásában (római katolikus körökben ismertebb), hogy Júdás maga akart apostol lenni és Jézus engedte neki, meg lehet a meghívást ő mondta ki, de tudta, hogy nem lesz rá jó hatással. Tényleg csodákat tett, gyógyított vagy segített a betegnek Jézushoz jutni, alapvetően szerette is Jézust meg próbálkozott azért jó apostol lenni, de követett el sok hibát is és amikor "szüneteltette" az apostoli munkáját, akkor szentebb volt. Egyszer Jézus azt mondta neki, hogy inkább legyen szent úgy, hogy nem apostol, mint bűnösebb meg több kísértésnek tegye ki magát apostolként. Azt kívánom, bárcsak hozzám is így viszonyulna. Az igazat megvallva, többször gondolkodtam ezen és az imában is kimondtam és mindig amikor ezt így bevallottam, hogy nekem sok ez a szenvedés és úgy érzem, nem ez az én utam, mást kellene felajánlanom, akkor volt egy megnyugvás bennem. Régen sokat szomorkodtam azért, mert az ellenség teljesen elhitette velem, hogy ha nem pont olyan vagyok, mint a szentek (nem ostorozom magam, nem alapítok kolostorokat, nem írok híres teológiai könyveket, stb.), akkor Jézus nem szeret. Egyébként itt is eszembe jutott Júdás, hogy őt is szerette Jézus, pedig neki nincs glória a feje körül (maximum fekete), rengeteget hibázott és ha tudta azt szeretni, aki elárulta, akkor engem is. Ez a sok szenvedés mintha segített volna megértenem, hogy nem muszáj mindenkinek ugyanolyannak lenni meg ugyanúgy szeretni Jézust. Lehet, hogy másokat nagyon tisztelnek valamiért, amit felajánlottak, de lehet az nem nekem való. Lehet, hogy valami másokat közel vitt Jézushoz, de engem nem, épp ellenkezőleg. Lehet, hogy van egy általános tendencia, hogy ki mit ajánl fel neki vagy hogyan szereti őt, de nem vagyunk ugyanolyanok. Mindenki azt ajánlja fel, amire kegyelmet kap és amit szívesen tesz. Ha lenne egy dolog, amit a világon én ajánlanék fel egyedül, akkor is lenne értelme, akkor is ha másoknak az furcsa vagy nem szokásos. Az Úr édesanyja szokott még eszembe jutni. Ő nem azért fontos, tisztelt és kedves az Isten előtt, mert sokat szenvedett volna fizikailag vagy mert nagyon háttérbe szorította volna a saját érzéseit. Szenvedett, persze, de máshogy. Nem is valami teljesítmény miatt tiszteljük és szereti Isten(bizonyos számú ima, bizonyos számú böjt, reggeltől estig a szegények segítése, kinek mi), hanem a bűntelensége miatt. Amihez persze társul a szeretet, az alázat, Isten iránti hűség, erős hit. Meg, ha azt néznénk, hogy mi a szokásos és mi nem, mi gyakori és mi nem, mit hányan ajánlanak fel, akkor Máriának is mondhatták volna akkoriban, hogy "Rajtad kívül sok nő van még, miért éppen te lennél kegyelemmel teljes?" A nem katolikusok gyakran mondják is ezt ma. Nekem ez nagyon nem tetszik, mert olyan, mintha csökkenteni akarják Isten hatalmát ezzel és el akarnák dönteni helyette, hogy mi legyen. Van ebben egy ilyen általánosításból fakadó hitetlenség, hogy ha másnak nem adta meg Isten, neki miért adta volna. Mintha mindenkinek ugyanolyannak kellene lennie és nem lehetne kivétel még kegyelemből sem. Így vagyok a felajánlással is. Jézus, a mi Urunk a bűnök miatt szenvedett. Ha igazán ki akarom mutatni, hogy szeretem, akkor azt kellene elkerülnöm. Ha engem nem a szenvedés segít ebben, hanem valami más és azt érzem, amúgy se bírom tovább a sok aggodalmat, stresszt, akkor kérhetem tőle, hogy ezeket vegye el vagy egy részét vegye el és ajánlhassak fel valami mást? Hogy inkább legyen egyszerűbb, nem felmagasztalt, nem látványos, nem vért izzadós életem, csak legyen bennem béke és tisztaság? Olyan is volt korábban, hogy egy késztetésemet, gondolatomat elnyomtam magamban, bár egy időben szerettem volna felajánlani. Most már ez viszont megerősödött bennem, hogy ezt szeretném. Régen is volt bennem egy irányultság arra, de akkor még nem felajánlás szintjén. Évek óta. Később pedig a felajánláson is gondolkodtam, de akkor úgy adódott, hogy nem tudtam egy atyával megbeszélni és akkor volt még bennem egy kis félelem is. Illetve, végül meg tudtam említeni az atyának és azt mondta, hogy majd felajánlhatom, csak nem most. Ez három hónapja volt. Akkor csalódott voltam, de utólag arra gondolok, lehetséges-e, hogy Isten tudta, most jobban fogom akarni, kevésbé fogok félni ettől, változni fog a másik felajánlás iránti viszonyom (az már megvolt akkor) és direkt úgy akarta, hogy később ajánljam fel. Restellem, hogy ilyen sokat írtam, de ez nagyon nyomta a szívemet. Ha megadná Isten, hogy semmissé tegyem a korábbi felajánlásom és ne szenvedjek annyit (már tényleg egyre nehezebben viselem) és elfogadná helyette ezt az újat, hatalmas kő esne le a szívemről.

Tisztelt Lelki atya ! Nagy küzdelmet folytatók a gonosz ellen de mindig ki cselez és elbukik sokat küzdők a szemermetlenseg és az ön kielégítés ellen de egyre gyakran vissza esek ha ezt valamilyen módon ki tudom védeni, akkor veszekedés gondolatokkal ostromol és addig - addig próbálkozik hogy végül meggyengulok és el sem. Arra már rá jöttem hogy tönkre akar tenni, sőt tapasztalom azt is úgy van pontosan ahogy Jézus mondta el se tudjuk képzelni hogy gyűlöl minket a sátán a múltkor a hitemet próbálta megingatni, pl, azzal hogy álmomban a pokol képeivel próbált megremiszteni , ráadásul meg is fenyegetett hogy hiába próbálkozom te is erre a gyötrelmek helyére fogsz jutni. Járok rendszeresen gyonni , áldozni, misére már szinte mindent megpróbáltam mégis mindig elbukom. Azért is folytatók ekkora küzdelmet mert nekem nem mindegy, hogy a mennyei Atyanal vagyok vagy a pokolban kínoznak egy örökkévalóságig. Mit tanácsol az Atya ?

Kedves Lelkiatya! Eldöntöttem, hogy különböző felajánlásokat fogok tenni egy évek óta daganatos betegségben szenvedő édesanyáért, aki teljesen kimerült már a küzdelemben. Csak az imáinkat kérte, de én eldöntöttem, hogy felajánlok érte kimerítő fizikai dolgokat, böjtöt, szentségimádást (görögkatolikus vagyok, de néha megyek). Ugye ezeket is fel lehet ajánlani? Mostanában nekem ezek nehezen mennek, mert nehezen megy a lelkiéletem meg nekem is mindig valami bajom van, de megpróbálnám. Tudom, hogy értékeli az Úr, amikor a szenvedésén elmélkedünk és egyáltalán, ha azt minél jobban értékeljük. Legalábbis, én ezt tudom a római katolikusoktól és a szentek leírása alapján, de ez nálunk is megvan bizonyára, nem véletlenül vannak kínszenvedési evangéliumok nagycsütörtökön. A kínszenvedési szertartáson mondott imákat is lehet otthon egyedül mondani és felajánlhatom ezért az illetőért? Ami még inkább érdekel: mivel nehéz a lelkiéletem, könnyebb néha más formában az elmélkedés és nekem egy időben szokásom volt a mi Urunk szenvedéséről filmek segítségével megemlékezni. A kísértések idején nekem ez nagy segítség volt, mert tisztaságra ösztönzött, de egy időben azzal kezdtem minden napot, hogy megnéztem a Passiót, ami a filmek között ilyen téren talán a legismertebb és sokan nem is bírják megnézni. Sírtam rajta én is sokat, igaz, egy idő után már nem jöttek a könnyek, csak a szívemben éreztem a szomorúságot. Nekem akkor hajnal 5-től reggel 7-ig ez volt a "programom", mert azzal akartam kezdeni a napot, hogy szembesítem magam mindazzal, amit Jézus szenvedett értem. Nem tudom megmagyarázni miért, de nagy erőt is adott mindig. Felajánlhatnám ezt ezért a szegény betegért? Emlékezni az Úr szenvedésére és azt értékelni már önmagában jó dolog, gondolom, mert sajnos nem mindenki értékeli, sokan gúnyolják is. Ezt minden nap megtenni még jobb. Hajnalban ébredni emiatt pedig gondolom még nagyobb áldozat lenne. Főleg most egyébként, mert már teljesen elszoktam tőle. Ön szerint beszámítaná ezt az Úr annak az édesanyának a gyógyulásába? Szívesen megpróbálnám, de különösen akkor, ha tudnám, az Úrnak számítana és értékes lenne. Akár hajnalban, akár éjszaka, akár nappal, akármikor is, de felajánlanám ezt érte.

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Többen is vagyunk fiatal görögkatolikus lányok, akik a keleti lelkiség felé érdeklődünk. Érdeklődésünk kereszttüzébe került a fejkendő opcionális viselete a Szent Liturgia alatt. Kérdésünk lenne, hogy jelenleg ez mennyire elfogadó, mennyire helyes, mennyire szúr szemet, vagy zavaró lehet a viselése a Liturgián résztvevő más hívekkel szemben? Látjuk hogy ma is a keleti hitvilágban ennek hagyománya van, akárcsak ha Kárpátaljára tekintünk.... Mit gondol erről Ön? Vagy az Egyház?

Tisztelt Lelkiatya! Amikor polgárilag összeházasodtunk, a férjem megkeresztelt (római katolikus) én pedig megkereszteletlen voltam. Ekkor egyikünk sem volt hívő. Elteltek évtizedek, gyerekeink, unokáink is születtek. Én közben én megtértem és megkeresztelkedtem, hívő katolikus vagyok. A férjem továbbra is ateista sajnos. A házasságunk érvénytelen, de a családot nem szeretnénk feladni, ezért testvérekként élünk egy háztartásban, de külön szobában. Így én járulhatok a szentségekhez. A férjem nem akar megtérni vagy szentségi házasságot kötni velem, és igazából én sem érzem annyira szeretetteljesnek a viszonyunkat, inkább békésen, konflikusokat kerülve élünk együtt. Tudtommal ő sem szándékozik különválni, a családunk így egyben marad. Mit gondol erről, atya? Helyénvaló, ahogy élünk, vagy erőltessem a házasság rendezését? Köszönettel: Szilvia

Kedves Lelkiatya! Egy keresztény társkereső alkalmon hallottam az egyik úriembertől, hogy Ő tart egy olyan társtól, aki a vallását fanatikuson éli meg. Ennek kapcsán kérdezném, hogy egyáltalán lehet túlzásba vinni a kereszténységben a vallás gyakorlatot? Lehet ez káros függőség? Nekem elég furcsának tűnik, mert épp a felszínesség taszít, de Ön hogy látja? Mondanék egy saját példát is, amikor én is elgondolkoztam, hogy mi történik. Vendégségben voltam szerzeteseknél és akaratlan beléptem a kalizúra területére. Amikor ezt egy felszentelt személy meglátta, kikelve magából rám kiabált, te nem vagy szerzetes, ha így belépsz a pokolra juthatsz és elkárhozol. Akkor nagyon megijedtem magam is, nem is csak e szavaktól, hanem hogy mi vitte rá, hogy ilyet tegyen és óvjon Isten engem ettől.

Kedves Lelkiatya! Az utóbbi időben több áldásformát is láttam atyáktól. Van, aki az áldást minden egyes esetben kereszttel teszi, míg van, aki a kezét használva adja liturgikus áldást. Melyik a jó megoldás, melyik a követendő? Régebben én azt tapasztaltam, hogy kereszttel csak húsvéti időben adnak áldást. Köszönöm válaszát. G

Tisztelt Lelki atya! Amikor felnőttet keresztelnek, akkor is a pap vagy a püspök "nyomja" le, meríti alá a keresztelendőt? Hiszen láttam egy orosz orotdox videót, amiben pont az történik, hogy a parton megkenik, majd maga sétál le (mármint a keresztelendő), és önként megy a víz alá, a pap pedig a partról mondja, hogy az Atyának és Fiúnak es Szentléleknek nevében kereszteltik Istennek szolgája. Ez, ha így van náluk, akkor itthon miért nyomják le a víz alá a felnőtteket, holott ez egy önként vállalt életre szóló döntés. Nem provokatív kérdésnek szánom, csak érdekel. Tisztelettel: Tóth Csaba

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Hosszú időbe telt, míg ezt a levelet megfogalmaztam. 2006-ban kötöttem házasságot a férjemmel görögkatolikus szertartás szerint. (Ő görögkatolikus, én pedig rómaikatolikus vagyok). 2 gyermekünk született. Sajnos a házasságunk nem tartott sokáig. 2012-ben elváltunk. Teltek az évek és mindkettőnknek lett új társa. Azt szeretném megkérdezni, hogy „polgárilag” ugyan elváltunk, de az Egyház szerint még házasok vagyunk: járulhatok-e szent gyónáshoz (kaphatok-e teljes feloldozást) és szent áldozáshoz vagy életem végéig nem részesülhetek ezekben a szentségekben? Egy kicsit kirekesztettnek érzem magam, így nem tudok teljes életet élni. Milyen lehetőségeim vannak? Előre is köszönöm a válaszát.

Kedves Lelkiatya! Kérem, vegye semmisnek a telefonbarátnőmről írt kérdésemet. Majdcsak megoldódik valahogy. Előre is köszönöm szépen.

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Szoktam nézni az egyházmegyék Facebook oldalán a képeket és néhány esetben a templomban is eszembe jutott már, hogy jó lenne tudni, hogy a szertartást végző és segítő emberek ruházata mit jelent, az egyházi rend melyik fokozatán áll az adott személy, pl. sima reverenda, bő ujjú, kék vagy fekete, van-e fekete fejfedő rajta vagy nem, ha van, akkor mit jelent vagy jelent e valamit... Ha szemfüles az ember, akkor innen-onnan összeszedi az információkat, de szerintem érdemes lenne egy összegző oldalt erre létrehozni, hogy az átlag híveknek is egyértelmű legyen azonosítani a liturgikus ruházatokat. És akár a püspöki és érseki ruhát is bemutatni részletesen, hogy melyik darab mit jelképez. Anno hittan órán meg kellett tanulnunk a papi ruházat darabjait és hogy ezek mit jelképeznek. Azóta figyelem ezeket a liturgiákon és érdeklődöm a téma iránt, de nem egyszerű válaszokat találnom és szerintem nem vagyok ezzel egyedül.

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Atyám,én azt szeretném kérdezni,hogy pontosan mit jelent az,hogy Isten jelenlétében lenni? Sokszor olvasok olyat(az ön válaszai között is) hogy szótlanul,szinte imák nélkül vagyunk Isten jelenlétében és hogy ez az egyik legmélyebb ima. Az egyik római katolikus papunk azt szokta mondani,hogy ilyenkor a Szentlélek imádkozik helyettünk,ő emeli a szívünket Istenhez. De hogy kell ezt csinálni? Mire kell gondolni? Mit kell érezni? Esti imáimban szoktam kötött imákat mondani és saját szavaimmal is. És van amikor utanna percekig csak ülök és gondolkodom,hogy Isten mit gondolhat rólam pl...és van hogy azon kapom magam,hogy percek óta szotlanul csak ülök. Ez is valami ilyesmi lehet? Előre is köszönöm válaszát!

Tisztelt Lelkiatya! Az utóbbi években (kb. 5-6 éve) képtelen vagyok az önzetlen szeretetre. Még ha valamit önzetlenül próbálok is tenni, mindig ott van bennem a számítás, hogy ettől a cselekedettől majd önzetlenebbé, jobb emberré fogok válni, jobb keresztény leszek, elnyerem az üdvösséget... Igazából az önzetlenségre való törekvésem nagyon öncélú, csak az motivál, hogy ÉN jobb ember legyek. Talán az is a probléma, hogy másokkal nem tudok igazán együttérezni, nem tudom átérezni az ő örömüket, bánatukat. (Régebben ezzel nem volt problémám.) Ha elhatározom, hogy mondjuk segítek valakinek, és ezt meg is teszem, tulajdonképpen ez nálam nem szívből jövő cselekedet, inkább kötelességteljesítés, aminek a végén aztán elégedetten úgy gondolhatom, most mindent megtettem annak érdekében, hogy ne legyek önző. Ön szerint hogyan lehetne kitörni ebből az állapotból? Hogyan tudnék számítás, önzés nélkül foglalkozni azzal, hogy másnak mi jó? Köszönöm a válaszát!

Kedves Lelkiatya! Ökumené vagy nem? Vegyünk részt az alkalmakon vagy nem? Olvasom, katolikus ez is, az is. Tradíciót vallók azt mondják, ne mert. És mi van sokunkkal, akik vegyes házasságból valók? Katolikus- református? Én a reformátusoktól tanultam a valódi ökumenét. Nagymamám mesélte, mikor menekültek, menekítettek, nem nézték, milyen templom, milyen vallás? Miatyánk, hála ugyanúgy szólt, mindkét fél ugyanúgy kiáltott fel Istenhez. Oké, hogy sose lesz egység, a szentségekben. Szentgyónás, Eucharisztia. Azt se nagyon helyeslem, hogy egymás "kenyerét" esszük. De, ha résztveszek egy-egy istentiszteleten, ugyanúgy éneklek, válaszolok követem. És, hát katolikusoknál is vannak szektás elemek, karizmatikusoknál, nyelveken szólás, meg ugra-bugrálás, gitáros-zenék. Vagy a kaszt-ok, aki járt Medjoguje-be, meg itt- ott, ennyit meg annyi imádkozik, az igen, részt vett a búcsún az igen. Valahogy sehol se találom, akkor mi a helyes? Én maradok a szüleim iránti tiszteletnél, elmegyek, résztveszek, elfogadom, a saját hitemet- imaéletemet, felebaráti szeretetet, próbálom jobban gyakorolni, Szilvi

Kedves Lelkiatya! 18 éven aluli személy lehet e keresztszülő???