Kedves Lelkiatya, abszolùt tiszteletteljes és jòszándékù kérdésem az, hogy miért jelent meg a görögkatolikus közbeszédben, hogy a rózsafűzér a ròmai katolikusok imádsága? Hallottam ilyet is hogy "a Jézus ima olyan mint a ròmai katolikusoknál a rôzsafűzér..."
Vélemenyem szerint a ròzsafűzér közös kincse mindkét rìtusnak, és évszázadokon át az volt.
A korabeli sajtó tanúsága szerint a magyar görögkatolikusoknál a rózsafüzér az 1930-as években kezdett el terjedni. Nagyon érdekes ezeket a cikkeket olvasva megismerni, hogy milyen vitákat indított ez a lelki jámborság. Voltak ellenzői és pártolói szép számmal, mind a két oldalon. Például voltak, akik azt javasolták, hogy ha már terjed ez a római katolikus szokás, akkor is legalább a bizánci egyházban használt változatot mondják az imádkozók, amely így kezdődik: Üdvözlégy, Istenszülő Szűz Mária..., a vége pedig: ..., mert szülted nekünk Krisztust... Szóval ekkor, mintegy száz évvel ezelőtt még nem volt teljesen világos, hogy merre alakul ez a római katolikus szokás. De szépen elterjedt, és sok görögkatolikus imakönyvbe is bekerült. (Benne volt régebbiekben is, de akkor még nem volt annyira elterjedt.) Kétségtelen, hogy az eltelt száz évben nagy lelki buzgóságot eredményezett, sok gyermek is beletanult, sokak napi imájává vált. Azonban ennek a száz évnek az eredménye az is, hogy a korábban sokkal természetesebb keleti imádságok viszont jelentős mértékben háttérbe szorultak. Annak idején természetes volt, hogy a vasárnapi szertartásokhoz szervesen kapcsolódott a szombat esti és vasárnap délutáni vecsernye, illetve reggel, a Szent Liturgiához kötődő utrenye is. Az nagyon sajnálatos, hogy ezek mára kiveszőben vannak, illetve csak az utóbbi években kezdjük fölfedezni újra. A Jézus-ima nem volt elterjedve a görögkatolikus egyházunkban. Európában,az orosz egyház hatására csak a XVIII-XIX. században élte reneszánszát, amikor már nem voltunk egységben a pravoszlávokkal. Viszont a 80-as évektől kezdve egyre ismertebb lett Nyugaton, így nálunk is a Jézus-ima, és most ez van terjedőben, nem is csak a görögkatolikusoknál. Ez az imamód, ha nem is azonos, de sok elemében hasonló a rózsafüzérhöz, ezért szokták keleti rózsafüzérnek nevezni. Mind a kettő jó, mindkettő helyes, de a Jézus-ima közelebb áll a keleti lelkiségi hagyományhoz.
Kedves Lelkiatya! Kérem imátkozon egy veszélyeztetet várandós kismamáért Erikáért és a magzatájért!
Imádkozzunk többen is értük!
Szép Napot!
Tudna esetleg egy telefonszámot adni, szeretném Önöket elérni.
Üdvözlettel:
Balogh Balázs
Kedves Balázs!
Javaslom, hogy írjon a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre. Akkor tudok Önnek személyesen válaszolni vagy egyéb dolgokban segíteni.
Kedves Lelkiatya!
Sokat imádkozom a Nyíregyháza Huszár-telepi gyermekért.
Kérem az ön és az olvasók Imáit.
Imádkozzunk!
Tisztelt Lelkiatya! Kérem, levelem ne jelenjen meg teljes terjedelemben.Egy ismerősömnek ... Nem tudom, hogy ez olyan esetnek minősül, mikor az anya életének a megmentése a cél, és a baba elvesztése elkerülhetetlen, vagy sem? Válaszát előre is köszönöm.
A gyermek életének kioltása sohasem lehet cél, még az anya életének megmentése érdekében sem. Az olyan beavatkozás azonban, amely az anya életét védi, de közben a gyermek élete veszélyeztetett, sőt, bele is halhat, ez viszont nem minősül abortusznak. Azért, hogy az édesanya meggyógyuljon, vagy akár halálos betegségből megszabaduljon, nem lehet a gyermeket megölni. Akkor végig megmaradna a lelkiismeretfurdalás egy ilyen beavatkozás miatt. Persze, ez végtelenül nehéz dilemma, nem lehet csupán a fölvázolt erkölcsi képlet mechanizmusa szerint dönteni. Nagyon meg kell imádkozni a dolgot, főként az édesapának és édesanyának, de a többi érintett személynek is. Meg kell kérdezni a lelkiatyát is, vele is átbeszélni, és úgy meghozni a döntést. Van, aki épp egy ilyen döntés nyomán lett szentté, Szent Gianna Beretta Molla (Szent Janka), aki inkább vállalta a halált, mint a gyermekének a halálát.
Kedves Lelkiatya!
Hogyan gyógyítja az imádság a lelki sebzettségeket? Gyógyítja egyáltalán?
Igen. Csak hittel mondott, őszinte imának kell lennie. Minél nagyobb hittel végzünk egy imádságot, annál nagyobb ereje, annál nagyobb hatása van. Hogyan? Az Isten közelsége révén. Amikor imádkozunk, Istenhöz kerülünk közelebb. A végső cél nem csak Isten közelében lenni, hanem egyesülni is ővele. Ez a belső gyógyulás. Ilyenkor az ember már nem önmagát keresi, nem a saját érvényesülését, a saját érdekeit, hanem arra vágyik, hogy minél inkább egyesüljön, sőt, azonosuljon Istennel. Ez a gyógyulás folyamata, ugyanis az ember legnagyobb baja, legsúlyosabb betegsége, hogy nem Istennel él, hanem Isten nélkül, Istennek hátat fordítva. Lehet, hogy a lelki sebek, például a családból származnak (elhanyagolt vagy bántalmazott gyermek, szeretetlen közegben töltött évek, stb.), de Isten ezeket is meg tudja gyógyítani. Magától értetődően. Tehát akár magunk vagyunk lelki sebzettségeink oka, akár mások, Isten közelsége mindig gyógyító erővel hat. Hangsúlyozom, nem az ima mennyisége számít, hanem a szív állapota, tehát minél odaadóbban kell imádkozni. S ha valaki sokat akar, pl. egész éjjel virrasztani, az erre irányuló vágynak és törekvésnek is ebből az Istenre irányuló szeretetnek kell lennie.
Kedves Lelkiatya!
Mi a püspök feladata, jelentősége az Egyház életében véleménye szerint?
Eredeti értelmében, és a görög szó jelentése szerint nem túl magasztos: episzkoposz azt jelenti felügyelő. Aki az egész közösséget felügyeli, figyeli, vezeti, irányítja. Hála Istennek, teológiai értelemben ennél sokkal többről van szó. Ha ő a közösség vezetője, feje, akkor ő az, aki az egész Test Fejének a megjelenítője. Az egész Test maga az Egyház, a Fő pedig Krisztus. Őt jeleníti meg a közösségben. Ez elsősorban a liturgikus, azaz közösségi imák vezetésében jelenik meg a maga titokzatosságával, de minden más vezetési döntésben is. Ezért kiemelten fontos, hogy a püspök Krisztus-követő legyen, hogy igaz legyen, hogy amit tesz, azt valóban Krisztus szerint, Krisztus nevében teszi. Ebből pedig az is következik, hogy nem csak maga követi Krisztust a döntéseiben, az irányító, szervezői munkájában, hanem a rábízottak, papok és hívek számára példaképpé válik, akiknek szintén Krisztust kell követniök. Ebből fakad a püspök erkölcsi és hitbeli felelőssége.
Kedves Lelkiatya!
Korábbi levélíró, Zsuzsa tünetei az alvásparalízis tipikus esetei. Természetesen lehet, hogy természetfeletti ok is megbújik a háttérben, de érdemes lenne ezt szskemberrel kivizsgáltatni.
Köszönöm. Közzéteszem ezt a választ, ezt a lehetséges megoldást is.
Kedves Lelkiatya! Talán furcsa lesz ami pár napja történt velem de érdekel a veménye ,mi lehetett amit tapasztaltam pár nappal ez előtt ! A történetem a következő!: Éjjel volt Már aludtam ,amikor azt éreztem ,hogy az ágyra leül valaki , megsüpoedt a matra mellettem! Fel akartam nyitni a szemem , meg akartam mozdulni ,de nem bírtam ! Le voltam merevedve Nem tudom mennyi ideig tartott ez az állapot ,de végül sikerült kinyitni a szemem ,és szétnéztem , Senki nem tartózkodott rajtam kívül a szobában! Nemtudom mennyi idő múlva visszaaludtam ,és ismét ezt tapasztaltam, most még azt is hallottam ,mintha össze dörzsölte volna valaki a kezét! Szintén nem bírtam felébredni , kiabálni is akartam ,de nem jött ki hang a torkomon!on ! Ön szerint mi lehetett ez ? Okozhatja ezt bármilyen gonosz vagy jó természet feletti erő/entitas ? Az egyhazunknak mi az álláspontja a gonosz és a jó természet feletti erőkről/ entitasokrol ?Köszönöm a válaszát , Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Igen, sajnos olykor találkozunk ilyen jelenségekkel. Tapasztalatom szerint azért, ha ilyen történik, annak van valamilyen előzménye. Pl. az illető foglalkozott sötét erőkkel, kártyavetőkkel, jósokkal, még ha csak komolytalan szándékkal is. Csak ha megnyitjuk magunkat a sötét erőknek, akkor tudnak bármit is tenni velünk. De megengedem, elképzelhető az is, hogy Isten egyfajta próbatételnek engedi meg ezeket, hogy általuk a hitünkben megerősödjünk. Igen, ezt kell tenni, imádkozni kell. Ezért (is) érdemes megtanulni a Jézus-imát, mert ilyenkor ez a legkézenfekvőbb kapaszkodó. Nem kell gondolkodni, hogy rémültünkben mit tegyünk, hanem egész egyszerűen csak segítségül hívjuk az Úr nevét.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Pár napja egy nagyvárosban sétáltunk a családommal, elhaladtunk egy frissen felújított református templom mellett, aminek nyitva volt az ajtaja és menet közben benéztem. Az ajtóban állt egy jól öltözött hölgy, aki megállított és megkérdezte, hogy szeretnénk e megnézni a templomot. Gyanútlanul igent mondtam, majd az előtérbe vezetett minket, ahol beállt a kassza mögé és felsorolta, hogy milyen belépők közül választhatunk. Nagyon meglepődtem, nem számítottam arra, hogy így vadásszák le az embereket, végül az mentett meg, hogy csak készpénzzel lehetett volna fizetni és nem volt nálam.
Mi viszi rá az egyes gyülekezeteket, hogy kb 2000 forintot elkérjenek azért, hogy beteszem a lábam Isten házába egy olyan helyen, ahol tudom, hogy nagy a gyülekezet és talán nincsenek rászorulva az én pénzemre. Katolikus részről is vannak példák, de azok inkább római katolikus bazilikák vagy olyan templomok, ahol tényleg olyat lát az ember, hogy megér 1-2 ezer forintot. És hozzá tenném, hogy soha nem voltam még olyan görög katolikus templomban, ahol belépőt kellett fizetni.
Ennyire eltér a felekezetek templomról alkotott képe/véleménye? Én úgy tanultam, hogy a templom Isten háza és ha valaki imádkozni akar, vagy csak gyönyörködni, akkor engedjük be és örüljünk neki, hogy ide talált.
Köszönöm a válaszát!
A következőket gondolom erről a helyzetről. Az Önöket megszólító hölgynek eleve az volt a célja, talán feladata is, hogy találjon betérő embereket. Az sem biztos, hogy a gyülekezet tagja volt, hanem egy idegenforgalmi megbízott, aki szívélyesen megpróbálja szívélyesen árulni a portékáját, ezúttal a templomlátogatást. Kicsit úgy, mint amikor az étterem előtt a pincér betessékeli az arra járókat, hogy inkább hozzá menjenek be, mint a másik vendéglőbe. Szóval, nem érdemes ezt összekeverni a templomot imádságos szándékkal látogatókkal. Kétségtelen, hogy római katolikus templom is van, ahol szednek belépőt, például a budapesti Szent István bazilikában. De szerintem ez érthető is, hiszen rengeteg túrista fordul meg ott. Ennek a túrista forgalomnak ára is van, hiszen alkalmazottakat kell fogadni, azoknak fizetést adni. Ugyanakkor tudom, hogy aki imádkozni szeretne bemenni a bazilikába, az megteheti, tőle nem kérnek pénzt. Nem hiszem, hogy mi, görögkatolikusok ebben jobbak lennénk, csak talán nincs olyan jelentős templomunk, amit pénzért mutogathatnánk. Így mi könnyebb helyzetben vagyunk. De én is azt tartom, amit Ön - azt hiszem -, hogy legjobb lenne, ha a templomaink mindig nyitva lennének, de kisebb falvakban ezért, nagyob városokban meg azért nem lehet - szokták mondani.
Kedves Lelkiatya! Hogy lehet a pletyka ellen védekezni? Az ember társas lény. Beszélget. És szóbakerül a harmadik ember. Semmi rágalom, vagy megszólás, mondjuk egy beteg iránti érdeklődés, stb. Egyik elvesz, a másik hozzátesz. Mire az illető megtudja ahjaj. Konkrét esetem volt, hogy az illetőt már temették szinte, én meg beszélgettem vele.... Eddig úgy tettem, amit nekem mondanak, rólam is mondják, vagy, ne tőlem tudják meg. Általában tartom is, hogy nem azért mond el valaki valamit, hogy továbbadjam. De óhatatlan, egy-egy elszólás. Vagy, ha érdekel a valóság, akkor megkérdezem az illetőt. De nem adom tovább.
És ráadásul egyre nehezebb a szó. A sok virtuális, digitális óra között, jól esne valódi emberi beszélgetés. Azt is szoktam, hogy reggel felajánlom, akivel aznap találkozom, jobban menjen el tőlem, mint jött. Szeretnék helyesen élni, ebben a témában. Szilvi
Kedves Szilvi! Nem könnyű elkerülni ezt a bűnt. De azért tisztázni kell néhány részletet hozzá. Ha valakiről beszélgetünk, az még nem pletyka. Akár a hibáiról is szó lehet. Nem annyira a beszéd tartalmától, hanem inkább a szívünk állapotától, a lelki hozzáállásunktól függ, hogy az a beszélgetés bűnös vagy se. De továbbra is folytassa ezt a törekvését, hogy igyekszik másokról minél kevesebbet beszélni. Így kerülhetjük el leginkább ezt a veszélyt. A reggeli fölajánlást kifejezetten nagyon jónak tartom, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném megtudni, hogy van-e olyan, hogy Isten anélkül mond el valamit és úgy adja meg a hit kegyelmét, hogy teljesen még nem erősít meg? A helyzetemben ez valahogy úgy jelenik meg, hogy van valami, amiről éveken át szólt hozzám Isten, egyértelműnek is volt mondható, én mégsem mertem elhinni és valahogy nem is volt bátorságom, hitem hozzá. Két opció volt: ideiglenesen hittem vagy szőnyeg alá söpörtem. Még úgy is, hogy azért nem egyszer beszélt erről. Egy templomban volt egy újszerű élményem a témában, teljesen váratlanul és ekkor változott az addigi hozzáállásom. Akkor is még csak annyi változott, hogy jobban fontolóra vettem, nem vetettem el teljesen, amit szerintem Isten addig is mondott. Két napja hiszek is benne. Akkor, mielőtt végleg elhittem, visszatértek rossz gondolataim, kísértő gondolataim, amikből nagyon elegem lett és azt gondoltam, ha hiszek Isten kinyilvánított kegyelmében, megszűnnek azok a kísértések. Azóta így is van, bár csak 2 nap telt el. Ami még többet segített, az egy lelki beszélgetés volt egy atyával. Nem a lelkivezetőm, de aznap már nagyon idegesített a helyzet és úgy éreztem, muszáj elmondanom, mert ráadásul bűnbe is visz a kételkedés és a megfelelési kényszer, amit okoz, eltávolodok Istentől és nem muszáj azt tennem, amit az atya mond, csak legalább hallgasson meg vagy mondjon valamit. Teljesen részletesen nem is mondtam el neki, de valamiért akkor az, amit mondott nagy bátorságot adott nekem. Mint egy kezdő lökés. Amikor valaki egy helyben állt egészen addig és eldönti, hogy elindul. A lelkivezetőmmel még nem tudtam megbeszélni. Ha lesz lehetőség, meg fogom, de még nem volt, egyszerűen nem ért még rá. Valamiért mintha ez nagyon a szívemre lenne helyezve, mintha jó úton haladnék. Nagyobb a higgadtság és béke bennem, megszűntek a fent már említett kísértő gondolatok, ennek már önmagában örülök, nagyobb bizalommal vagyok Isten iránt és olyan, mintha más kísértések ellen is jobban védve lennék. Sokáig ellenálltam ennek, nem volt bátorságom, nem vettem eléggé komolyan. Mindig próbáltam megtalálni a magyarázatot, a miérteket kerestem, logikával kigondolni miért lehetne Isten akarata, hasonlítgattam magam másokhoz, befolyásolt mások véleménye. Azt vettem észre, hogy mióta elfogadtam Isten akaratának azt, ami ellen sokáig küzdöttem, ez teljesen eltűnt. Nem próbálok mindent megérteni, rábízom Istenre, nem másokhoz képest gondolom el milyen vagyok és kizárom a többi embert az Istennel való kapcsolatomból, csak Istennel vagyok. Nem úgy értem, hogy nem törődnék másokkal. Ugyanúgy imádkozok értük, fontosak nekem, segítek nekik, amikor tudok. Csak azt nem engedem, hogy túlságosan befolyásoljon mások véleménye, ez rám addig nagyon jellemző volt. Így tudnám leírni: nem értek mindent, de attól még hiszek és Istenre bízom, benne bízok, nem kürtölöm szét mindenkinek a tapasztalatomat, inkább rejtegetem a szívemben az örömet, amit okoz és követem Jézust továbbra is, de jobban bízok a könyörületében és nem mérem magam másokhoz. Szeretném olvasni Lelkiatya véleményét, hogy lehet-e ez Istentől. Én igent mondanék erre a kérdésre, de szerettem volna megkérdezni addig is, amíg a lelkivezetőmmel nem tudom megbeszélni és a döntő persze az lesz, amit ő mond. Ha lehet ilyet.
Az mindenképp tanulságos, előrevivő, ha törekszik másoktól függetleníteni magát, akár mások véleményére, akár mások viselkedésére vonatkozik. Valóban, ne az határozza meg a tetteit, a magatartását, hogy mások mit gondolnak, ők mit tesznek. Ez jó.
Az is jó, ha törekszik elfogadni Isten akaratát. Ezt is érdemes folytatnia: rábízni magát teljesen Istenre. Erről olykor kaphat megerősítő visszajelzést az Úrtól, de még ez sem biztos. Vagy van, hogy észre sem vesszük ezeket a megerősítéseket. Pedig fontos látni. Akkor tudunk ezekkel élni is.
Tisztelt Lelkiatya! Az ellenünk vétkezőknek meg kell bocsátani, ez nem mindig könnyű. Ha ilyesmiket mondok-akár ellenem vétőknek, akár másoknak-hogy: "megbocsátok x. y.-nak, de csak azért, mert Isten kívánja, és nem azért, mert x. y. megérdemelné",vagy: "megbocsátok, de ez csak azt jelenti, hogy hajlandó vagyok normális viszonyt fenntartani x. y.-nal,és nem azt, hogy amit ő tett, az normális dolog, vagy semmiség lett volna", ez hogyan minősül? Válaszát előre is köszönöm.
Az ilyen törekvés nagyra értékelendő. Ez még nem azonos a megbocsátással, de abban az irányban történő lépések egyike. Azzal érdemes még kiegészíteni, hogy imádkozik az illetőért. Imádkozhat azért is, hogy Ön segítséget kapjon az Úrtól, a megbékélés kegyelmét, de még inkább azért, hogy a mindenható és irgalmas Isten segítse meg azt az embert, aki Önnek ártott (vagy úgy gondolja, hogy ártott). Ha tud érte imádkozni, az már nagy előrelépés a megbocsátás felé. Hogy közben az érzelmei hullámzanak, hol így, hol úgy érez az illető iránt, ez természetes, és majdnem lényegtelen is. A megbocsátás parancsa nem az érzelmeink irányítására vonatkozik, hanem a tetteinkre. A megbocsátás sokkal inkább törekvés, mint valamely eredmény fölmutatása.
Kedves Lelkiatya!
Hol lehet megvásárolni Lakatos László atya "Ünnepi könyv" című könyvét?
Ha valahol boltban, akkor a nyíregyházi Szent Miklós könyv- és kegytárgyboltban kapható. De lehet, hogy már ott is elfogyott. Esetleg antikvárban lehet még rábukkanni.
Kedves Lelkiatya!
Ha valakik, egy pár úgy kötött templomban házasságot, hogy egyikük sem hisz Istenben, csak eljátszották, hogy a pompa érdekében katolikus templomban legyen az esküvő, és így “teljesítették” a jegyesoktatást és a kötelező dolgokat, akkor érvényesnek tekinthető a házasság? Egyrészt egyhàzjogilag (nyilván az egyház erről nem értesült), de még inkább Isten előtt? (Az egyik fél nem keresztény, de egyikük sem hisz, a katolikus fél sem, sosem áldozott vagy gyónt, csak meg van keresztelve).
Köszönöm szépen a válaszát.
Kriszta
Kedves Kriszta! Egyáltalán nem könnyű azt megítélni, hogy egy egyházi esküvő érvényes volt-e vagy sem. Hosszú vizsgálatot végeznek erre kiképzett szakemberek, hogy ezt meg tudják állapítani. Az alapvető hozzáállás az, hogy igen, érvényes volt a házasságkötés. De tény, hogy az Ön által leírt körülményekből sajnos arra lehet következtetni, hogy nem volt érvényesen megkötve ez a frígy.
Ám az is megtörténhet, hogy a templomi szertartás, az imádságok, elhangzott áldások mégis később gyümölcsöt teremnek, és idővel rájönnek, hogy érdemes komolyan venni az Istennel való kapcsolatot. Persze, ez a későbbi megtérésük még önmagában nem teszi érvényessé a házasságot, de elkezdenek működni azok a kegyelmek, amelyeket akkor kaptak. Szóval, Önnek is azt mondom, mint az előző levélírónak. Ha ismer ilyen párt, Ön, aki tud imádkozni, az imádságával és életpéldájával segítse őket, hogy mielőbb Istenre találjanak.
