Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy milyen gyakorlati tanácsot adna egy önkielégítés függő hajadon középkorú hölgynek? 2-3 naponta elbukom emiatt a gyakorlati tanácsa mellett az imáját is kérni szeretném. Előre is köszönöm onegirl
Mindenekelőtt imádkozom Önért. A tanácsom pedig az, hogy tegyen egy napot hozzá, hogy kibírja nélküle. Aztán, ha már hosszú ideje 4 naponként van ilyen, akkor megint egyet. Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó tanács Önnek, de van, akinél ez segít. Általában azt szoktuk mondani, hogy terelje el a figyelmét róla, de ha már ilyen erős függés alakult ki, akkor ez igen nehezen megvalósítható. Ezért ha ennyire erős a késztetés, akkor próbálja meg szépen lassan, fokozatosan kivezetni az életéből. Remélem, az világos, hogy legjobb volna teljesen megszabadulni tőle. Csak azért mondom, ezt mert egyesek terjesztik azt a hazugságot, hogy ez része az életünknek, csak éppen helyesen kell bánni vele, kordában kell tartani. Ez így, ahogy van, hazugság. Éppen azok példája cáfolja ezt, akik a csapdájába kerültek. Ez csapda, amiből nagyon nehéz kivergődni. Annak legyen azért tudatában, hogy az Úr nem haragszik Önre emiatt. Látja a küszködését, értékeli is azt. Igen, legfőképpen imádságban próbálja legyőzni, hiszen az Ő segítsége nélkül egyébként is esélytelenek lennénk. Én is imádkozom Önért, Ön is tegye ezt, és el fog jönni a nap, hogy Krisztus által erősebbé válik, mint ez a fránya kísértés.
Tisztelt Lelkiatya!
Hogyan cselekedhetek helyesen, hogy egy bűnös embert szeressek és ne ítéljem el, de a bűnt amit elkövet azt ne?
Gondolok itt egy homoszexuális emberre akit szeretek, de mindenféle sertés nélkül szeretném a tudtára adni, hogy ez nem jó így.
Másik kérdésem pedig, hogy hogyan cselekedhetek helyesen más vallású emberekkel a megbántásuk és megítélésük nélkül, hogy mégis tudtára adjam, hogy nem jó úton jár.
Nem könnyű feladat a bűnösöket jó útra téríteni. Nem olyan egyszerű, hogy azt mondom neki: nem jó úton jársz, térj meg. De nem is biztos, hogy ez a feladatunk. Mi, katolikus emberek sokszor esünk abba a hibába, hogy úgy gondoljuk, nekünk kell megmondani másoknak, hogy hogyan éljenek, mit tesznek rosszul, mit változtassanak meg. Persze, egy helyütt beszél arról Jézus arról, hogy "ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt" (Mt 18,15), de itt is nagyon körültekintően írja le, hogy ezt hogyan, milyen módon tegyük. Alapvetően az Evangélium nem erről szól. Nem azért vagyunk az emberek között, hogy figyelmeztessük őket a hibáikra, hanem, hogy szeressük őket úgy, ahogy vannak, és ha jóra akarjuk őket vezetni, akkor azt legfőként a példánkkal tegyük, ne pedig figyelmeztetésekkel. Valljuk be, ha egy homoszexuális emberrel vagyunk kapcsolatban, akkor leginkább azért akarjuk figyelmeztetni, mert nekünk nem tetszik az, amiben ő van. Ha "ki akarjuk emelni", változtatni akarunk rajta, majd akkor tegyük, ha erre kér minket, ha hozzánk fordul segítségért. Különben csak erkölcscsőszök vagyunk. Úgyhogy azt tanácsolom, szeresse továbbra is azt az illetőt, fogadja el úgy, ahogy van, s ha majd segítséget, tanácsot kér, csak akkor kezdjen neki beszélni arról, hogy Ön szerint mi a helyes.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni hogy a halálos bűnök feloldozhatok???
Természetesen. Minden bűnt megbocsát Isten a bűnbánó embernek. A halálos bűn addig halálos, amíg rá nem ébred az ember bűnös állapotára és oda nem fut Istenhöz, hogy bocsánatot kérjen. Isten a gyóntatás szentségében éppen ezt a hatalmat adta meg a papoknak, hogy Isten megbocsátó szeretetét közvetítsék a bűnbánó embereknek.
Kedves Lelkiatya!
Egy intimebb kérdést szeretnék feltenni. Az éjszakai magömlés és az önkielégítés határairól lenne kérdésem. Amikor hosszabb ideje sikerül az önkielégítés kapcsán megtartóztatnom magam, olyankor mindig ez a kérdés nehezíti meg a helyzetemet.
Többször előfordul, hogy az a gondolat segít napközben megőrízni a tisztaságomat, hogy ha estig kíbírom, akkor hátha az alvás során bekövetkezik spontán magömlés és másnap már sokkal könnyebb lesz.
Viszont nagyon ritkán fordul elő, hogy ez álmomban teljesen megtörténik. Ellenben, akár gondoltam előtte nap az éjszakai magömlésre, akár nem, sokszor találom magam olyan helyzetben reggel, hogy felébredek egy szexuális álomból felizgult állapotban, illetve sokszor olyanban, hogy bár nem vagyok még felizgulva, ébredéskor érzek magamban nagyon erős szexuális vágyat. És ezekben a helyzetekben általában sokkal kevesebb dologra van szükség a kielégülés eléréséhez, mint normál állapotban.
Ilyen helyzetekben mi lehet a helyes, illetve előrevivő magatartás?
-Korábban volt, hogy amint egy kissé is felébredtem, ezeket rögtön megpróbáltam leállítani magamban, ez viszont sokszor olyanhoz vezetett, hogy emiatt olyan fusztrált állapotba kerültem, ami után ébren nem bírtam már ellenállni az önkielégítésnek.
-Mostanában inkább próbáltam úgy hozzáállni, hogy ami egy minimális, leginkább passzív gondolati és fizikai hozzájárulással végbemegy, azt nem akadályozom meg. Ez bizonyos esetekben egyértelmű helyzetet teremt és nincs is utána kérdésem, egyértelmű lelkiismeretileg, hogy nem egy teljes tudatossággal, akarva végrehajtott cselekedet, így nem bűn. Máskor azonban bár már erősen beindult állapotban vagyok, ez nem elegendő a kielégüléshez, és ez ahhoz vezet, hogy próbálom keresni azokat a pozíciókat/gondolatokat, amik még szintén nem olyan nagyon aktív hozzájárulások, és továbblöknek. De azért ez már egy ilyen próbálkozó szituációba visz, amit egy lejtőnek érzek. És ilyen ébredés utáni állapotban viszont természetesen nem igazán van meg a kellő tisztánlátásom, hogy megítéljem, hogy meddig beszélhetünk még olyan állapotról, amit érdemes továbbsegíteni, és meddig olyanról, amit inkább érdemes lenne megállítani, és minél hamarabb felkelni. (Ami ugye nagyon nem is könnyű egy dolog ilyen helyzetben.)
-A harmadik dolog, amilyen válaszom még szokott lenni, olyankor ha úgy érzem, hogy a minimális hozzájárulásom nem volt elegendő. Vagy olyan helyzetekben is, amikor egyszerűen előző nap (kissé túlzottan) bíztam abban, hogy hátha lesz magömlésem, és nem lett, hogy megpróbálok direkt visszaaludni. Ami viszont elég ritkán sikerül ilyen körülmények között teljesen, és abból még ritkábban történik meg spontán a kielégülés. Ellenben sokszor kerülök olyan helyzetekbe, ahol az álom és a tudatos fantáziálás között mozgok és nem érzem a határát, és a szexuális állapotból frusztrált kijövetel és a bűnbe kerülés között ingadozok, és nem találom a megfelelő választ, viszont mivel megjelenik az erkölcsi tépelődés, ezért egyre inkább tudatosnak érzem a helyzetet.
Erre a kérdéskörre nem nagyon tudtam magamnak olyan határokat felállítani, amik ténylegesen elősegítenék minden szempontból a tisztaság megtartását, (ha meglenne, se feltétlen lenne könnyű meg is tartani), ezért segítségét kérném, hogy mondjon erre útmutatást, illetve ha tud, akkor ilyesmiben eligazító irodalmat ha tudna ajánlani, annak is nagyon örülnék.
Az egyik félrevezető gondolat, hogy ha megtörténik a magömlés, az megkönnyebbülést hoz, és utána már könnyebb lesz. Ez olyan, mint amikor a kísértést azzal szüntetjük meg, hogy beleegyezünk. Ilyenkor tényleg eltűnik a kísértés, csak hát, a helyét átveszi a bűn. Utána pedig még nagyobb erővel jelentkezik újra. Ezért nem szabad lepaktálni vele, folyamatosan föl kell venni a harcot. Lehet, hogy nehéz, lehet, hogy feszültséget kelt, de hosszú távon csak így lehet elérni a teljes függetlenséget és felszabadultságot.
Semmiképp sem javaslom Önnek ezt a határméricskélést, hogy reggel vagy éjjel mennyire tudatos és mennyire öntudatlan a cselekvés. Azt sem javaslom egyáltalán, hogy próbálkozzék önkéntelen éjszakai magömlést generálni. Ez megint csak leköti, leláncolja a figyelmét, mintegy gúzsba köti. Ilyesmivel ne foglalkozzék egyáltalán. Ismétlem, nem hoz megkönnyebbülést a beleegyezés. Pillanatnyit igen, ezt tudja fölkínálni a bűn, de távlatot nem tud adni. Éppen ez leplezi le, hogy nincsen benne semmi távlat, semmi, amire lehetne építeni. Csak hazugsággal áltatja az embert, hogy majd jobb lesz. Ez nem így van. Csak az ellenállás, a szabadulás hoz igazi megnyugvást. Ezt tűzze ki célul, ezt kérje Istentől, ezért tegyen meg minden erőfeszítést! Ne féljen, nem vész kárba ez az erőfeszítése, küzdelme, még akkor sem, ha olykor kudarcot vall. Hosszú távon ez a megoldás.
Kedves Lelkiatya! Valami olyannal kapcsolatban írok, amivel próbálok nem törődni, de kimondhatatlanul idegesít. Már egy ideje néha előfordul, hogy 1-2 pillanatra van olyan gondolatom, ami amúgy bűn vagy az lenne, de igazából nem szándékos a részemről és egyáltalán nem is értek egyet a tartalmával. Ezek főleg sértő gondolatok másokra nézve. Egy időben az Istenszülő Máriával kapcsolatban is megjelent ez bennem, például a rózsafüzér közben. Egy időben majdnem napi szinten. Már ez nagyjából elmúlt. Görögkatolikus vagyok, de szeretem a rózsafüzért. 1-2 másik alkalommal, sokkal ritkábban, Jézussal kapcsolatban. Olyan dolgok, amiket biztosan nem úgy gondolok. Sajnos a szeretteimmel kapcsolatban is volt ilyen. De valahogy úgy, hogy az az érzésem, ez nem is a saját gondolatom. Valójában sose mondanék olyanokat, amik eszembe jutnak és valójában nem is úgy gondolom. Ez az egész azóta van, hogy még a korábbinál jobban is törekszek a szentség útján haladni és a lehető legtisztábbra mosni a lelkem. Akár még mondhatjuk is, hogy nagyon sokat haladtam ezen az úton Isten kegyelméből. Még akkor is ha nem vagyok tökéletes. Ami azt illeti, mostanában teljesen az a benyomásom, hogy olyan mintha valaki kényszeríteni akarna bűnöket rám. Nem úgy, hogy eltűnt a szabad akaratom és valaki más dönt helyettem, hanem valahogy úgy, hogy amikor sikerül ellenállnom egy kísértésnek vagy amikor nemrég jöttem a liturgiáról és még bennem van az a lelki béke és tisztaság, amit kaptam az eucharisztia által, meg mikor tényleg haladok előre a szentség útján és van sikerélményem, olyankor olyan mintha valami sunyi alattomos kísértés kerülne az utamba. Vagy ezek a gondolatok, ami nem értem miért van, mert nem is tükrözi a saját véleményem, vagy egy hitetlenség, hogy "Eddig annyi kegyelemben részesültem és megtisztultam ahhoz képest, miért engedné Isten, hogy még tovább haladjak?" vagy valami kísértés arra, hogy adjam fel. Nagyon nehéz ezt az egészet megfogalmaznom. Valahogy sokkal sunyibb lett a kísértés mint korábban. Amikor valakinek van egy kísértése, hogy elégítse ki magát vagy hogy olvasgassa a horoszkópokat vagy lopjon el valamit, ezek csak példák, akkor annak kell ellenállnia, hogy valami bűnös dolgot megtegyen. Ami nekem van, az valahogy nem ilyen. Hanem mint a gondolatok és a lebeszélés a szent dolgokról, minden, amit írtam. Talán őrültségnek hangzik, de mintha valaki kárörvendezve azt mondaná, hogy "Majd ha nem vétkezel magadtól, majd akkor én kényszerítelek". Engem kimondhatatlanul idegesítenek azok a gondolatok. Vajon nem vagyok normális vagy valami démon szórakozik velem? Egy atyának beszéltem erről, bevallom, és ő azt mondja, hogy nem én vagyok az egyetlen ebben a helyzetben (tényleg tud más ilyenről is) és hogy amikor vannak azok a gondolatok, azok nem a saját gondolataim, az nem én vagyok, szerinte egy kísértés, az ellenség piszkálódása, éppen emiatt nem bűn és egyszerűen hagyjam figyelmen kívül. Ön mit gondol erről?
Én is hasonlót tudok megfogalmazni, mint az illető atya, akit már megkérdezett. Nincs ebben semmi különös és rendkívüli. A kísértő mindenkit ott kísért, ahol tud. Ha távol áll valakitől a lopás vagy a káromkodás, akkor olyasmivel hiába is próbálkoznék. A lelkiéletet élő, törekvő ember számára a gondolati kísértés sokkal erőteljesebben jelentkezik. Sőt, egészen meglepő módon a gondolatokba olyat is belevegyít, ami végképp távol állana a törekvő keresztény lélektől - legalábbis így gondolja. Igen, ezek kísértések. Érdemes azonban ezeket is föltárni, és nem elbanalizálni a jelenséget. Ha az ember ezekről nem beszél a lelkiatyjának, akkor rejtve maradnak, és tovább mételyezik a gondolatokat. Ha azonban föltárjuk, akkor rájuk süt a nap és elporladnak. Olyan ez, mint amikor egy követ fölemelünk, s alatta férgeket találunk. Ha visszatesszük a követ, ott maradnak a férgek. Ha nem tesszük vissza, hanem a nap süt arra a területre, eltakarodnak onnan a férgek. Ezek a gondolatok, ha mondjuk is védekezésképpen: "ezek nem az én gondolataim", azért mégis valahogyan belőlünk jönnek, lelkünk legmélyebb bugyraiból, amelyek akkor nyílnak föl, ha már a fölöttük lévő rétegeket sikerült eltakarítani. Nyilván nagyon zavaróak ezek a gondolatok, de azzal, hogy megjelennek, egyszersmind feladatot kapunk arra, hogy megküzdjünk velük. Ez is a lelkiéletünk része.
Kedves Lelkiatya!
Szeretnék segítséget kérni abban, hogyan lehet jól elfogadni más emberek döntését.
Jó lenne, ha néha ezeket meg is tudnám érteni, de bizonyos esetekben a döntésbe való belenyugvás is nagy segítség lenne a saját lelkibékém megtartása miatt.
A férjem görög katolikus és az ő kérésére templomi esküvőnk volt, görög katolikus szertartás szerint. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én nem vagyok megkeresztelkedve, de azt gondolom, hogy ettől még az esküvőnk egy érvényes esküvő volt. Vagyis nem tudtam, hogy emiatt ez ne lenne örökérvényű házasság. Lehetséges lenne, hogy a mi házasságunk nem is volt érvényes házasság?
Úgy alakult, hogy nem született kisbabánk, amit az orvosok szerint lombikbaba programmal lehetett volna megoldani, de én nem szerettem volna azt az eljárást, mert én úgy gondolom van abban valami sorsszerű, ha az embernek nem lehet gyereke, azt el kell tudni fogadni és egymást ettől még tovább szeretni. A kivizsgálások során azt találták, hogy a természetes úton való megfogantatásnak a férjem oldalán vannak nehézségek. Sajnos ezt a férjem nagyon nehezen tudta elfogadni és én nem tudtam segíteni ennek a feldolgozásában.
Ennek a folyamatnak tudható be az is, hogy ma már odáig jutottunk, hogy ő el szeretne válni tőlem. Hiába próbáltam elmondani neki, hogy szerintem erre polgári úton van lehetősége, de ettől még a felesége maradok, ezt nem szerette volna meghallgatni. Azt mondta, hogy ne mondjam ezt, neki nincs felesége. Szerinte a házasság csak egy jogi dolog. Ez természetesen nekem nagyon fájt, mert nagyon régóta tart a kapcsolatunk, több mint 15 éve.
A férjem hajthatatlan és szeretné lezárni a házasságot, és új életet kezdeni.
Pár nappal az után, hogy azt mondta ez a döntése végleges, egy társkereső oldalon talált magának egy barátnőt, akinek azt mondta, hogy ő válófélben van és azóta vele képzeli el a jövőjét, de sajnos én még nem tudok továbblépni. Nem tudok azzal megbékélni, hogy így reagált. Nagyon különböző természetünk volt, de igyekeztem a kedvében járni és én hittem abban, hogy nekünk hosszú, közös jövőnk lesz.
Igyekeztem támogatni a hitbéli életében is, de azt hiszem abban is csak a kényelmes dolgokat próbálta megvalósítani. Elsőnek az én javaslatomra tartott böjtöt is, én kértem, hogy figyeljünk arra, hogy járjunk rendszeresen templomba, ha ez számára fontos. Nekem nem tisztem ezt a fajta magatartást megítélni, próbálok erre odafigyelni. Azt is szeretném hozzátenni, hogy természetesen nekem is vannak hibáim, én is sokszor megbántottam őt, akarva vagy akaratlanul, de ettől még nagyon szeretem.
És mérhetetlenül elszomorít, hogy talán a saját érzései elől való menekülésében így reagáljon.
Szeretném megkérdezni, hogy van-e mód arra, hogy ebben a kérdésben támogatást kapjak, mert közösen nem szeretne velem eljönni egy paphoz sem. Van-e arra segítség, hogy az ember megbékéljen egy ilyen nehéz helyzetben? Azt hiszem az nem vezet sehová, hogy én görcsösen ragaszkodom hozzá, ha már ő továbblépett és nem tekint a feleségének.
Köszönöm szépen, hogy elolvasta levelemet. A választ előre is köszönöm!
Kedves Hölgyem! Én úgy látom, Ön sokkal közelebb van Istenhöz, mint a férje. Az Ön gondolkodása pontosan azt tükrözi, amit a kinyilatkoztatás is tanít, míg a férje, vélhetően a vallási gyakorlatokat - úgy, ahogyan - elfogadja, de sajnos nem Istenből, nem Istennel, nem Isten akarata szerint él. Önnek teljesen igaza van abban, hogy a házasságuk érvényes. (Egy nem megkeresztelt személlyel akkor érvényes a katolikus házasság, ha arra a püspök engedélyt adott. Ezt az eskető pap szokta megkérni. Minden bizonnyal 15 évvel ezelőtt ez az Önök esetében is megtörtént.) Nagyon nagy kár, nagy fájdalom, hogy ezt a férje nem fogja föl, és teljesen téves lépést tesz, a könnyebb utat választja, azt véli, hogy más személy karjai között új érzelmeket találhat. Nehezen tudok Önnek tanácsot adni, hiszen arra kér bátorítást, hogy el tudja fogadni ezt a rossz helyzetet. Első hallásra sokkal inkább azt mondanám, hogy meg kellene menteniük ezt a házasságot. Azt is nagyon jól gondolja, hogy ha elmennének egy paphoz, és vele közösen átbeszélnék a dolgokat, talán menthető volna a házasság. De erőnek erejével oda elcipelni a férjét nem tudja, meg ez nyilván csak akkor működik, ha ő is akarja, keresi a megoldást. Ehelyett elfut előle. Mit is tehet Ön?
Azt javaslom, egyedül keressen föl egy papot, ővele beszélje át a helyzetét. Ha tudna imádkozni, akkor azt mondanám, forduljon Istenhöz, egyrészt, hogy vígaszt találjon, másrészt, hátha ő még csodát is tudna tenni. Ezekben a dolgokban tud Önnek tanácsot és megerősítést adni egy pap, teljesen függetlenül attól, hogy Ön megvan-e keresztelve vagy sem. Adott esetben pedig a megváltoztathatatlan helyzetet is segíthet elfogadni, földolgozni, azon tovább lépni.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy az Eukarisztia és a Szentírás tényleg egyenrangú és a Szentírást is ugyanolyan imádat illeti mint az Eukarisztiát? A szentmise és az Istentisztelet is egyenrangúnak mondható? Számomra megdöbbentő volt mikor ezt hallottam.
Nem mondható, hogy egyenrangú, de az sem helyes, ha rangsort állítanánk föl a két titok között. Egészen más megjelenése ugyanannak a Krisztusnak. Össze lehet-e hasonlítani, hogy melyik a fontosabb az embernek, a kenyér vagy a könyv? (Kenyér alatt lehet érteni minden eleséget, a könyv alatt pedig minden emberi tudást, kultúrát, közlést, stb.) Mindkettő egyaránt fontos, de másként. Az emberi létezés alapeleme mindkettő, de nem egyformán.
Krisztust imádjuk minden vallásos hódolatunkban, de nem egyformán, s nem is azonos intenzitással. Ha keresztet vetünk, ha meghajlunk vagy földre borulunk, ha az ikon előtt megállunk, ha megcsókoljuk, ha meghajlunk, ha olvassuk vagy hallgatjuk a Szentírást, ha arról tanítást hallunk, ha látjuk az Eucharisztiát vagy részesülünk is belőle - ezek mind olyan emberi cselekvések, amelyekkel közelebb kerülhetünk Krisztushoz. Nem érdemes ezek között rangsort fölállítani, még ha az értelmünk esetleg képes is volna rá. Hiszen sok egyéb tényező is szerepet játszik. Például, ha valaki megtérése nyomán életében először letérdel az ikon előtt, lehet, hogy sokkal megrendítőbb számára ez a pillanat, mint a napi áldozónak a Szentségben való részesülés.
A szentmise és az istentisztelet közötti összehasonlítás esetében azonban talán ettől eltérő választ adhatok. Ha maradunk a katolikus szóhasználatnál, akkor azért azt kell mondanunk, hogy minden istentisztelet közül messze kiemelkedik az eucharisztikus istentisztelet, vagyis a Szent Liturgia, szentmise. Ugyanakkor nyilván nem elhanyagolható a többi szertartás sem. Sajnos, ma is él ez a veszély, hogy a szentmise mindent felülmúló értéke arra is késztette a híveket, hogy a többi istentiszteletet elhanyagolják. Ez már viszont nem helyes. Különösen nálunk, görögkatolikusoknál a zsolozsma is nagyon fontos szerepet játszik, nagyon sok teológiai tapasztalat ezekhöz a Szent Liturgián kívüli szertartásokhoz (utrenye, vecsernye) köthető. Sőt, adott esetben ezekkel a szertartásokkal is megszentelhetjük az ünnepet, a vasárnapot. Úgyhogy nem tudok választ adni a kérdésére. Csak annak kapcsán ezen gondolatok jutottak eszembe.
Kedves Lelkiatya! Nem értem ezt a szenvedés dolgot. Mármint ha szerető Atyánk van, akkor miért kell szenvednünk, miért kellett a fiának szenvednie? Azt értem, hogy a szabad akarat következménye a szenvedés, de miért jó az Atyának ha szenvedünk? Miért lehet felajánlani? Én sírok ha a gyermekem szenved, egyszerűen nem fér a fejembe. Miért érték a szenvedés?
Én sem. Ez os olyan titok, amire nincs magyarázat. Van más is, sok titok van, amelyet nem értünk, emberi értelemmel nem tudunk fölfogni. De nyilvánvalóan ez a leghúsbavágóbb. Nem értjük például, hogy lehet Jézus Krisztus Isten és ember. Nem értjük hogy lehet egyetlen Isten három személyben. Csak, hogy a leglényegesebbeket említsem. De úgy gondoljuk, ezen titkok megértése nélkül még éppen elvagyunk valahogy, de a szenvedés sehogyan sincs ínyünkre. Ez viszont érthető. Annyit mondhatok rá, hogy érdemes a többi titokkal is foglalkozni, a Szentháromság belső személyi közösségével, Jézus Krisztus kettős természetével, szóval, Isten titkaival, és akkor ez a legnehezebben megfejthető, vagy legalábbis minket legközelebbről érintő is lassan a helyére kerül az életünkben. Lehet, hogy nem a fejünkben, az értelmünkben, ott nemigen talál helyet, de az élet- és létszemléletünkben, céljainkban, törekvéseinkben mégiscsak helyet kap. Szóval, értelemmel nem, de a hitünkkel, Istenhöz kapcsolódásunk által talán lassan szerves részévé válhat életünknek. Ez fontosabb, mint a megértés.
Tisztelt Lelkiatya !
DICSOSEG JEZUS KRISZTUSNAK !
Ez a csoda minden évben Krisztus Feltámadásának ünnepén, a Feltámadás Szertartáson szokott történni a Feltámadás templomban, Jeruzsálemben. A csoda neve a Szent Tűz, vagy görögül a Szent Fény. A kerdesem hogy Gorogkatolikus egyhazunk miert hagyja ki a fokuszbol , miert nem beszelnek a templomainkban az atyak (monjuk meglepodtem hogy nagyon sok gorogkatolikus pap nem is hallott rola ) errol a csodarol vagyis miert nem ismertetik szeleskorben a hivokkel legalabb azokkal a hivokkel akik a Keleti egyhazunk hajojaban vannak ?
Valaszat koszonom ! L.
Kedves L.! Minden bizonnyal jelentős szerepet játszik a jeruzsálemi tűz ismeretének, tiszteletének és használatának háttérben maradása szempontjából az a tény, hogy a legtöbb esztendőben mi, katolikusok nem egy időben ünnepeljük a húsvétot az ortodox testvéreinkkel. Adja Isten, hogy eljöjjön ez az idő, amikor ebben egységre jutunk. Örvendve hallottam, hogy Ferenc pápa ebben az esztendőben is kifejezte erre irányuló vágyát és készségét, hogy meg tudjanak ebben állapodni a katolikusok és ortodoxok. Iden, Istennek hála, egyszerre lesz, de ez most még véletlenszerű naptári egyezés eredménye. Amíg nem azonos az időpont, addig nehéz elvárni az ilyen irányú fokozott lelkesedést, hiszen élvezni, használni nem tudjuk az ünnepünkön. Én ebben látom ennek legfőbb okát. De azért nem is neheztelek egyetlen paptestvérre sem, aki még esetleg nem is hallott róla, mert ennél jóval fontosabbnak tartom, hogy a gyönyörű ősi szövegeinket, szertartási elemeinket ismérjék, éljék, közvetítsék a hívek számára. Nem is kötelező a hitünk szempontjából ennek a jelenségnek az elfogadása. Szép, hitet erősítő, de nem nélkülözhetetlen.
Kedves Lelkiatya! Nagyon szeretem a személyiségteszteket, sokszor el szoktam gondolkozni a kapott eredményeken. Azt szeretném kérdezni, hogy tegyem-e félre ezeket a teszteket véglegesen, mert sokszor úgy érzem, hogy nem jó irányba visznek. Jézust szeretném követni radikálisan. Lehet, hogy a kérdésben már benne van a válasz is, de azért szeretném megkérdezni a Lelkiatya véleményét, talán nemcsak az enyém, hanem mindannyiunk okulására is.
Tisztelettel és szeretettel
M
Jól érzékeli, hogy ezek félrevezetők is lehetnek. No, nem a teszt eredménye, hanem az a tény, hogy az embert túlságosan lekötik egy irányban. Az igazi önismeretet nem a tesztek hozzák meg, az sokkal mélyebb, komolyabb lelki munka eredménye. Ezek az önismereti tesztek azt a téveszmét késztethetik, hogy ezen az úton közelebb juthat az ember önmagához. Holott az így megszerzett ismeretek lehetnek ugyan hasznos eszközök, de a cél nem ez, hanem az, hogy Istenben lássuk önmagunkat. Az Istenben megtapasztalt fölismeréseket az önismereti tesztek nem tudják produkálni. Márpedig erre kell törekednünk. Ezért helyes azt fölismerni, hogy ezek a tesztek csak a felszínt érintik, és nem szabad beleragadni. Egy ponton túl kell lépni. Úgy vélem, Ön már régen elérte ezt a pontot. Építse ugyanilyen elszántsággal az Istennel való kapcsolatát, és sokkal többre, mélyebbre fog jutni.
Tisztelt Lelkiatya! Azt hallottam hogy aki nem fizeti az egyházadót a család hiába kéri nem temeti el a pap csak ha 5 évre visszamenőleg a család ki fizeti! Mi az igazság??
Ez nem így van. Legalábbis görögkatolikus egyházunkban az a pap, aki ezt mondja, az félrevezeti a híveket. Tény, hogy van abban jogtalanság, hogy ha valaki nem járul hozzá az egyház fenntartásához, akkor miért kéri a szolgáltatását. Olykor nem is a pap képviseli ezt az adok-veszek szemléletet, hanem egyes hívek, akik méltatlankodnak ennek igazságtalanságán. (Éppen ma hallhattuk a tékozló fiú történetét a templomainkban, ahol az idősebb testvérnek pontosan ez a hozzáállása.) Mindenesetre egy gyász esetén nem szabad előhozakodni az efféle igazságszolgáltatással. Éppen azért, mert egyházunk nem szolgálatató vállalat. Minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy az embereket Istenhöz közelítsük. Ha a gyászban mellé állunk a szomorú embereknek, akkor Isten szeretetét tudjuk feléjük közvetíteni. Ez a pap dolga elsősorban.
Kedves lelkiatya tegnap meggyóntam és megfogadtam hogy többet nem követek el bűnt. Az önkielégítés bűnétől a legnehezebb megszabadulnom. Azt olvastam hogy az is bűn ha elnyomjuk a vágyakat és az is ha kiéljük. Akkor mi a helyes megoldás? Én idáig elnyomni próbáltam, de nem is mindig sikerült nem is tudtam hogy ez is bűn. Válaszát előre is köszönöm egy 40 éves hajadon nő vagyok
Igen téves volna egyenlőség jelet tenni a kétféle bűn közé: az is bűn, ha kiéljük, az is bűn, ha elfojtjuk. Ez nem így van. Hogy nem helyes az elfojtás, ez igaz. De nem azért, mert ez bűn volna, hanem azért, mert ez a küzdelemnek egy rossz megoldása. Az elnyomás inkább nem célravezető, de nem lehet bűnnek mondani. Hiszen egyértelmű, hogy küzdeni kell a bűn, a kísértés és minden egyéb rosszal szemben. És az is feladat, hogy megtaláljuk a helyes és célravezető megoldást, vagy legalábbis folyamatosan keressük azt. Ha jó ideig nem találjuk meg, ez még nem biztos, hogy bűn, legföljebb az ebből fakadó rossz cselekedetek.
Azt tanácsolom Önnek, ne adja föl a küzdelmet. Ha nehéz megszabadulni ettől a bűntől, ez csak azt jelzi, hogy szinte függőség alakult ki. (Ezért szörnyű hazugság azt terjeszteni - újabban ilyen jellegű hirdetések jelentek meg a világhálón -, hogy milyen szép és boldogító érzés az önkielégítés. Nagyon hamar függőséget okoz, nem tud tőle szabadulni az ember, leköti a gondolatait, már nem is tud fölszabadultan gondolkodni és élni. Legfőként ezért kell elkerülni minden erővel ezt a kísértést, nem pusztán azért, mert ezt a keresztény tanítás bűnnek tartja.) Meg kell találnia a helyes és célravezető módját annak, hogy ettől szabaduljon. Hogy ne ebben keresse a testi örömöt - szellemi, lelki örömet amúgy sem talál benne -, hanem más, sokkal értékesebb, szívet-lelket építő dologban lelje örömét. Az ígéret, fogadkozás többnyire nem elegendő. Pontosabban az ígérettétel komolyságától függ. Gyakran megesik, hogy kimondjuk az ígéretet, de valójában magunk sem gondoljuk komolyan. Ilyenkor még nem elég mély az elhatározás, csak a felszínt érinti. Érzi az ember, hogy ez nem jó, szeretne is szabadulni, de még mindig marad benne olyan rész, amely azért továbbra is kívánja, még ha értelmével be is látja, hogy ez rossz. Amíg még ott van ez a kis ragaszkodás az adott rosszhoz, addig bármikor visszajöhet, még ha ideig-óráig sikerült is legyőzni. Én az Úrhoz kiáltást javaslom az ígéret mellé tenni: "Uram, te segíts, mert én gyönge vagyok!" S persze, sokszor egyetlen kiáltás nem is elegendő, mert azt sem vesszük elég komolyan. De a gyakori Istenhöz fordulás, a rendszeres imádság, a hit, hogy ő tud segíteni, a bizalom, hogy ő segíteni is akar, ezek szépen lassan elvezetnek a megszabaduláshoz, megtisztuláshoz. Szóval, ne adja föl a küzdelmet, ne adja föl a reményt! Törekedjék mindenben megalkuvás nélkül Krisztust követni, s eljön az idő, amikor ettől a fránya függőségtől is megszabadul.
az étkezési zavar bűn Isten szemében?
Nem. Hiszen ez betegség. Hogy mi tényezők okozzák, az más kérdés. Hiszen minden bizonnyal valamilyen rossz irányú folyamat vezet el oda, hogy ez a zavar kialakuljon. De sok esetben nem is az adott személy hibái, hanem inkább a környezete okozza ezt a zavart, amelyre az illető nem tudott helyes megoldási válaszokat találni. Szóval, nagyon összetett, hogy kinek a felelőssége az, ha ilyen zavar kialakul. A jelenséget meggyónni nem kell. Az emiatt elkövetett rossz lépéseket viszont érdemes mindig meggyónni, függetlenül attól, hogy mennyi azokban az egyéni felelősség. A gyónásban mindig Isten irgalmas szeretetét tapasztalhatjuk meg. Ezért is érdemes odavinni Isten elé és letenni a lábához.
Tisztelt Lelkiatya!
A látókörömbe került az Asea termék, mely a szervezetünk egyik alkotó elemét, a redox molekulát tartalmazza.
Hogyan áll ehhez a katolikus egyház?
Várom válaszát.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Iczus15
Badarság! Nem érdemes komolyan venni. Figyelmébe ajánlom az erről szóló írást, ezen a címen található meg:
https://www.google.com/url?sa=t&source=web&rct=j&opi=89978449&url=https://www.facebook.com/csodaszerek.atveres/posts/asea-a-r%25C3%25A9gi-%25C3%25BAj-redox-csodav%25C3%25ADzaz-emberek-gyorsan-felejtenek-%25C3%25ADgy-%25C3%25BAjra-be-lehet-csa/459005318866714/&ved=2ahUKEwiK-qvLxbOLAxXzhf0HHeMwApYQjjh6BAgoEAE&sqi=2&usg=AOvVaw2tjR0YUtVrD3vxXIFXSGZI
Kedves Lelkiatya! A napokban megjelent egy gondolat a fejemben, ami nem bűnös, még csak negatívnak sem mondanám, mégis kényelmetlennek érzem a jelenlétét. Ha ilyesmi gondolatunk támad - ami nem tetszik, amire nem szeretnénk gondolni - tudunk tenni azért, hogy megszűnjön?
Igen. A gondolatok makacs jelenségek, de az akaratunkkal tudunk másfelé fordulni. Egy-egy gondolattól nem könnyű megszabadulni, ezért azt tanácsolják az atyák, hogy ne viaskodjunk velük, mert csak annál mélyebben ivódnak belénk. Az a jó stratégia, ha ilyenkor mással kötjük le a figyelműnket, másra tereljük azt. Erre a legjobb a Jézus-ima, hogy a bűnös gondolatról Jézus felé fordítsuk belső tekintetünket.
