Tisztelt Lelki atya!
Láttam interneten egy érdekes dolgot. USA-ban egy Máriapócs nevezetű községet. Utána is néztem, nagyon érdekes. A kérdésem az lenne, hogy ezek a nővérek, akik ott élnek, ők monasztikus nővérek? Mert eléggé furán élnek, járnak hozzájuk civilek, ők is kijárnak ki. Szüleikkel találkoznak.
Tehát ők monasztikusak? Vagy valamilyen mas rendszerben élnek?
Köszönöm!
Valóban, nagyon érdekes az Ohio államban lévő Máriapócs története. Az Egyesült Államokba kitelepült görögkatolikusok, egy nevét föl nem fedő adományozónak köszönhetően, az új hazában is kialakították a máriapócsi zarándokhelyet. 1956 augusztusában szentelték föl, s akkor a közelében élő, Magyarországról származó bazilita nővérek gondoskodtak a zarándokokról. Ők nem voltak monasztikusak, de nagyon imádságos szerzetesi életet éltek. Őket váltotta föl egy új közösség a kétezres évek elején, amely kezdettől fogva a monasztikus életet követte. Azóta szépen lassan növekedett a számuk, ma 7 nővér tartozik a közösségbe. Célkitűzésük valóban monasztikus, de annak egyfajta amerikai változatát élik. A közösségi médiában is erőteljesen jelen vannak, sokan látogatják őket. A melletük lévő zarándokhelyről viszont a parmai egyházmegye gondoskodik. Ott nem állandó rendszerességgel, de a nővérek azóta fölépített kis templomában minden nap van imádság, zsolozsma, amibe mások is bekapcsolódhatnak. A monasztikus szerzetesek elsősorban az imádságukat ajánlják föl az Egyháznak.
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kedves lelkiatya miért nem tudok imádkozni önkielégítés bűne után? Más bűn után nem tapasztaltam ezt, de ilyenkor úgy érzem hogy nem tehetem meg olyan képmutatás lenne a legundorítobb bűnnel bántom meg az Urat aztán meg mégis könyörögni szeretnék a bocsánatáért, pedig tudom hogy újra elfogom követni ezt a bűnt! Sosem fogok más emberrel együtt lenni, mert tudom hogy nem szabad! A férfiaktól félek mióta gyermekként olyan dolgokat éltem meg amiket szégyenlem és nem is teljesen értem (nem is mindenre emlékszem) de néha nem értem miért de vágyom is rá (legalább akkor szerettek?), a saját nemem pedig tilos! Tényleg képmutatás lenne a bűn tudatában könyörögni az Úrnál hogy könyörüljön rajtam pedig tudom hogy újra elbukom és egy luzer vagyok!
Írtam már erről néhányszor, hogy a szexuális bűnöket azért érezzük - tévesen - súlyosabbnak más bűnöknél, mert hozzátársul a természetes szemérem, a szégyenérzet, s az ember összekeveri a bűntudattal, bűnbánattal. Ez a bűne nem súlyosabb, mint sok egyéb bűne. Ne alkudjon meg egyikkel sem, nem erre biztatom, de az biztos, hogy ennél súlyosabb búnei is vannak. S ha azok után tud imádkozni, akkor ezen cselekedet után csupán a prüdéria gátolja abban, hogy az Úrhoz forduljon. Ez Ádám és Éva magatartása, akik a bűneset után elbújtak az Úrtól. Ebbe a hibába nem szabad beleesni. Imádkozni mindig, minden körülmények között, minden lelkiállapotban lehet és kell. Ha súlyos bűnt követett el, akkor kiáltson az Úrhoz bűnbánatért, bocsánatért, de ne forduljon el tőle, ne akarjon elbújni, mert az úgysem lehetséges.
Persze, megértem, hogy az Ön esetében ez egy többlet teherrel még nehezebb. Javaslom, hogy keressen föl pszichológust vagy más segítő szakembert, akivel átbeszéli ezt a gyermekkori traumáját. Nem szabad hagyni, hogy ez a sebzettség az egész életét, gondolkodását megmérgezze. Van gyógyulási lehetőség, van kiút, nem is olyan nehéz, nincs is olyan messze. Ez legyen most a legelső, minden mást megelőző törekvése, hogy szabaduljon meg ettől a fölösleges tehertől. Utána már egészen másként fogja látni a világot, önmagát, a férfiakat, a házasságot. Ezt a gyógyulását is kérje az Úrtól, és bátran bízzon benne, hogy meg is adja. Mondom, már nincsen olyan messze...
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy miért érezheti egy nő hogy az Úr hívja papnak ha nem lehet? Hogy lehet ezt kiölni? Teljesen zavarba vagyok mert közben az Úr Jézus azt mondta hogy engedjem el a papi hivatásra vágyakozást és keressem Szent Józsefet. De nem tudom hogy tehetném ezt meg.
Félreérti az Úr üzenetét. Miért adna Isten olyan késztetést, amely szembe megy a saját maga által alapított és Lelke által fenntartott Anyaszentegyházzal? Ki kell tisztáznia, hogy mi az igazi hivatása. Sok fiatalember érzi úgy, hogy papnak kell lennie, aztán, ha esetleg fölveszik a szemináriumba, lassan kirajzolódik számára, hogy noha van benne elkötelezettség, erős szándék az Úr követésére, de azért ez még nem biztos, hogy a papi hivatás, s egy idő múlva aztán elhagyja a szemináriumot. Sok ilyen megéltünk. Azt tanácsolom tehát, hogy tekintsen mélyebbre: miben tud valóban kibontakozni az Isten iránti ragaszkodása és az embereken való segítés vágya. Amíg morfondírozik és kesereg azért, hogy nem lehet pap, addig biztosan nem fogja megtalálni a saját, valóságos hivatását.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy mi a véleménye a da Vinci kódról? Elolvastam és teljesen össze zavart és elbizonytalanodott a hitem. Félelem szállt rám.
Rettentő nagy butaság. A hithöz semmi köze. Fantázia szüleménye, amely legfőképp arra jó, hogy hiszékeny embereket megzavarjon. A félelem megjelenése is világos jele a tévedésnek. Isten nem félelmet akar kelteni, hanem bizalmat, bátorságot, erőt, örömöt. Csukja be a könyvet, és adjon hálát azért, hogy az életünk Isten kezében van, s efféle agyszüleményektől egyáltalán nem kell tartani.
Kedves lelkiatya hogy lehet legyőzni a gőgöt? Sokszor vagyok öntörvényű és makacs ezek ellen mit lehetne tenni? Mint egy fal törő kos (ez a horoszkópom) Szeretnék szelíd és alázatos szívű lenni, de kemény a szívem. Kérem adjon ötletet hogy változhatnék meg.
Annak ellentétpárjával, az alázattal. Minél több alázatot igénylő tettet vigyen végbe! Pucolja ki a vécét mások után, tisztítsa ki a cipőjét valakinek, persze, titokban, stb. A horoszkópjával ne törődjék! Ha azt fürkészi, akkor nehezebb lesz kilépni abból a magatartásból, amely erre készteti. Persze, kérnie is kell a Mindenhatótól. Meg fogja adni Önnek, ha őszintén kéri, és őszintén törekszik is rá.
Kedves Lelkiatya!
Most olvastam a debreceni Tócóskerti görögkatolikus templom hirdetésében az alábbiakat, a feleségemmel mélységesen meg vagyunk döbbenve. Mi katolikusok vagyunk és nem ortodoxok! Hisszük-e hogy a katolikus egyházat a Szentlélek vezeti? Vajon akkor szép lassan a katolikus egyházhoz való tartózkodásukat sorban ledobjuk magunkról?
Kezdődött az egyik legszebb katolikus dogmával, a Szeplőtelen fogantatás dogmájával, aminek az ünnepe december 8-án van. Ezt kidobták, mondván a december 9-i, Szent Anna csodálatos foganásának az ünnepe ősibb, s hogy az gyakorlatilag ugyanaz. Nem ugyanaz! Az ugyanis sehol sincs benne kiemelve, hogy az Istenszülő Szűz az áteredő bűn foltja nélkül fogantatott. És a december 8-i ünnep erről szól! Semmi akadálya nem lett volna annak, hogy mindkét ünnepnap meg legyen ülve! Ezzel elkezdődött a vissza ortodoxizálódás folyamata. Most pedig, hogy kidobásra kerül a katolikus egyház tanítása, hogy a Szentlélek az Atyától ÉS A FIÚTÓL származik, ez azt jelenti hogy a katolikus egyház zsinatai, amelyeken az ortodox egyház már nem vett részt, nem érvényesek?!
Kérem szépen, mi katolikusok vagyunk és nem ortodoxok! Éppen elég törtést okozott a nyugati (római) egyháznak a II. Vatikáni zsinat - a liturgia kicserélése egy erősen protestantizáló rítusra -, ami hitvesztést okozott, az Eucharisztia valóságában való hit elvesztése (lásd a szentségtörő kézbe áldozás gyakorlatát), most a keleti egyház is elhagyja a Katolikus Egyházat?!
Íme, a hirdetés szövege:
1. Görögkatolikus Egyházunkban a Hierarchiák Tanácsa döntésének - Görögkatolikus Metropólia 2025. évi II. számú körlevele, Hitvallás szövegének módosítása, (274/2025.) - értelmében szeptember 1-től az 1700 éve megtartott I. és II. Egyetemes Zsinaton megfogalmazott Hitvallás eredeti formájához – ami az összes keleti egyház ősi kincse - térünk vissza, s ez alapján imádkozzuk majd a Hiszekegyet minden szertartáson, és egyéb alkalmakkor. Ebben megvalljuk, hogy a Fiú egylényegű az Atyával és hogy a Szentlélek az Atyától származik. Ez a két pontosítás valójában a katolikus egyház egységének erősödését szolgálja, mivel az Apostoli Szentszék szerint is az ősi Hitvallás szövege teológiailag kifejezőbb, ezért az ősi hagyományhoz való visszatérést bátran ajánlja, és egyben kéri is. A Hitvallás helyreigazított szövegét, az imakönyvméretű kártyákat, hamarosan kézbe vehetjük, a Főegyházmegye jóvoltából.
Köszönöm, hogy idézett a hirdetésből, mert ez nekem is segít a válasz megírásában. Én is idézek: "Ez a két pontosítás valójában a katolikus egyház egységének erősödését szolgálja, mivel az Apostoli Szentszék szerint is az ősi Hitvallás szövege teológiailag kifejezőbb, ezért az ősi hagyományhoz való visszatérést bátran ajánlja, és egyben kéri is." Sokan még mindig nehezen tudják elfogadni azt, amit Szent II. János Pál pápa és utódai is hangsúlyoztak, hogy a bizánci rítusú katolikusoknak vissza kell térniük saját hagyományaikhoz, és ha évszázadokon át átvettek latin szokásokat, azokat ki kell tisztítani a keleti egyházak gyakorlatából, hogy minél hitelesebben élhessék meg a maguk saját lelkiségének szokásait. Ebben fokozatosságot és a hívek tájékoztatását is erősen ajánlja. Ezekre a lépésekre már nagyon régóta készülünk. Egymás között hosszú ideje beszélgetünk róla, a püspök atyák ez év elején jelentették be, hogy Niceai zsinat 1700. évfordulója jó alkalom lesz arra, hogy az ekkor (és az utána való Konstantinápolyi zsinaton) megfogalmazott hitvalllás szövegéhöz térjünk vissza. Ezzel egyáltalán nem tagadjuk meg a katolikus egyházhoz tartozásunkat, hanem sokkal inkább megerősítjük azt. Két különböző teológiai megközelítés, hogy a Szentlélek származik-e az Fiútól vagy sem. Mindkét megfogalmazást lehet jól érteni. Bízzunk a püspökeinkben, hogy magasabbról látva helyes irányba vezetik a rájuk bízottakat!
https://utkereso.mariaradio.hu/kézbe-áldozás-11 21 kedves lelkiatya akkor aki kézbe áldozik az halálos bűnben van? Válaszát előre is köszönöm Piroska
Kedves Piroska! Ugyan nem sikerült megnyitnom azt az oldalt, amelyre a levele utal, de azt nem látva is megerősíthetem Önt, hogy egyáltalán nem halálos bűn kézbe áldozni. Hiszen az egyházunk nagyon ősi gyakorlata ez, amelyet nemrégiben vissza is hoztak a római katolikus templomokban. Ezektől a szélsőséges véleményalkotásoktól mindig érdemes magunkat távol tartanunk. Én sem vagyok híve a kézbe áldozásnak, ez a bizánci liturgikus gyakorlatunktól nagyon távol áll, de azért semmiképpen sem szabad bűnnek tekinteni ezt a mozdulatot, amelyet, mondom, egyes egyházak elő is írnak.
Kedves Lelkiatya! A Biblia szerint lessz egy csoport akiket Isten maga pecsétel el a Száznegyven négyezer kiválasztott!!! Az lenne a kérdésem hogy ez azt jelenti hogy csak ők üdvözülhetnek??? A többi ember a pokolra jut??? Vagy hogy kell értelmezni a Jelenések könyvének ezt a részét Válaszát előre is köszönöm!!!
A Jelenések könyve roppant rejtélyes szövegünk, amelynek nagyon sokféle értelmezése lehetséges. S azok közül egyikre sem lehet azt mondani, hogy ez az egyetlen helyes értelmezés, a többi meg butaság. Azt leszögezhetjük, hogy egy költői szövegről van szó, amellyel a szerző a saját kortársait akarta megerősíteni a hitben, az üldözések közepette is a kitartásban. Aztán nagyon sok minden kiolvasható belőle a már kialakult ősegyház liturgikus és lelkipásztori életéből. Azt is fontos látni, hogy nem valamiféle jövőbelátó írás, amely megmondaná, hogy mi hogyan fog történni. Sem nem tájékoztatás a mennyország történeseiről - már ha ilyenek vannak -, vagy a földi eseményekről. Sokan szeretik ezeket kiolvasni belőle, de ezek mindig csak az emberi elképzelések, amelyeket jó lehet illusztrálni a könyv roppant gazdag képi világával. Hogy nem számszerűen száznegyvennégy ezren lesznek az üdvözültek, ebben biztosak lehetünk. Már ha szó- és számszerinti jövendölésnek vennénk ezt a leírást, akkor is erős önellentmondásba kerülnénk, hiszen nem sokkal később a szintén mennybe jutottak megszámlálhatatlan sokaságáról olvashatunk: "Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni" (Jel 7,9). A száznegyvennégy szimbolikus szám, ahogyan maga a könyv is magyarázza, tizenkétszer tizenkét ezer. Ez minden bizonnyal utal az ószövetségi tizenkét törzsre és az újszövetségi tizenkét kiválasztott apostolra. A bizánci egyházunk nem is olvastatja ezeket a szövegeket egyik szertartásunkon sem, viszont a költői nyelvezetében, a liturgiában nagyon sokat merít belőle. Úgy használja ezt a könyvet, ahogyan adja magát: a maga költőiségében. Racionális következtetéseket belőle levonni alaptalan próbálkozás.
Tisztelt Lelkiatya !
Kerem adjon tanácsot mit tegyek! A férjem 18 évvel idősebb mint én 3 lányunk van. Nagyon lusta ember egész nap fekszik ,telefonon játszik. Kiabal átkoz, ha hozzá szólunk ha valami nem úgy van ahogy neki kellene lenni. Volt hogy q nagyobbik lányunk megölelte ö megfelpofozta hogy ne érjen hozzá. Úgy csinál mintha egyedül wlne ,nem foglalkozik velük. Mikor rá hagyom q gyerekket mert megyek vásárolni elalszik inkább szinte egyedül vannak itthon. Férfi munkát mindent én végzek és ha valami nem jó ordit és fenyeget hogy megver . Csókos házunk van a válás nem opció. Mit tegyek ? Azért imádkozom hogy meghaljon Isten akaratával.
Bocsásson meg, hogy azzal a nem udvarias megjegyzéssel kezdem, hogy mennyire visszás helyzetet teremtettünk magunk körül. Az emberekkel elhitették, hogy a "válás opció", tehát lehet válni, ha nem sikerült a házasság, le lehet cserélni a házastársat. Ám az anyagi érdek mégis egyben tudja tartani a családot, annak van akkora ereje, hogy minden nehézség ellenére kimondjuk: nem válhatunk el. Holott ez az alapigazság. Válás nincs, amit Isten egybekötött, azt ember nem választhatja szét.
De igazán nem bántani akarom Önt, hiszen végtelenül nehéz helyzetbe került. A jelentős korkülönbség is könnyen okozhat ilyen fájó eltávolodást, de azért nem lehet erre sem visszavezetni mindent. Ön jó lélekkel ment a házasságba, szerető férjet, gyermekeket, boldog családot szeretett volna. Meglepő talán, de azt kell mondanom, hogy ez még mindig lehetséges. Ne a férje halálát, hanem a megtérését kívánja! Ezért pedig nyugodtan imádkozhat is nagy odaadással. A haláláért nyilván ne imádkozzék. Azért sem, mert ez a legnagyobb szeretetlenség, amikor a másik létének megszűnését kívánjuk. Ilyen élethelyzetbe került. Ebben volt saját felelőssége is, nem okolhat másokat emiatt. De ez is lényegtelen. Ami fontos, hogy Isten az Önök mostani, nagyon rossz élethelyzetéből ki tud hozni még valami nagyon jót. Csak Istennel kell átélnie azt, amiben van. A gyermekeit nagyon erősen tanítsa meg imádkozni. Minden vasárnap legyenek ott a templomban, együtt imádkozzanak az édesapjukért. Mondja nekik azt, hogy beteg. Ez hazugság? Nem, hiszen borzasztó szeretetképtelenségben szenved a férje. Ennél rosszabb betegség talán nincs is. Abban legyen okos, hogy a hétköznapokat hogyan szervezi meg. Az biztos, hogy a férjére nem számíthat. Hát ne is számítson! Az csak még jobban megnehezíti a szeretetét, a hitét, ha minden tapasztalata ellenére abban reménykednék, hogy mégiscsak számíthat rá. Nem, nem számíthat rá. Ez rossz, de ez az igazság. Attól többet szenved, ha ezt nem fogadja el, ha lázad ellene, noha tenni ellene nem tud semmit. Ne gyötörje magát ezzel! Fogadja el, hogy rossz férje van! Ezzel, ővele és ezzel a helyzettel kell együtt élnie. A gyermekeit nevelje szeretetre, hitre! Ebben sok öröme lehet. Milyen jó, hogy ők vannak. Rajtuk keresztül akarja Önt megerősíteni az Úr, hogy ne veszítse el a hitét és a reményét a szeretetben.
Kedves Lelkiatya! Isten sok mindent megenged az életünkben, a fájdalmas dolgokat is. A viszonzatlan szerelmet miért? Mi lehet ennek az oka? Sajnos ezen megyek keresztül. Az illető férfi, akit szeretek nagyon jó hatással van rám és nagyon motivált a jó keresztény életre. Talán ezért engedte meg Isten ezt az érzést bennem, hogy ezen keresztül segítsen fejlődni? Még ha így is van, akkor is fájdalmas. Az igazat megvallva, nagyon konkrétan nem mondta ki nekem ez a férfi, hogy nem szeret. Ami azt illeti, bizonyos szavaiból és tetteiből meg arra következtethetnék, hogy viszonozza az érzéseim. Valójában mondott is ilyesmit, de mivel nem elég egyértelműen, én nem merem elhinni. Vagyis, egyértelműnek tűnik....de legtöbben azt mondják, hogy szerintük nem lehet ez igaz, mert ez a férfi nem igazán szokott ilyen módon közeledni másokhoz, nagyon másra fókuszál egész életében, egy csak Istennek élő valaki. Először csak barátként néztem rá. Meg pont mivel ő olyan példamutató életet él, ezért vagyok én nagyon távol tőle ebben, még úgy is, hogy rengeteget változtam már, a szegényeknek adományokat gyűjtök, naponta járok liturgiára, igyekszek imádkozni másokért és nagyon küzdök a kísértéseket leküzdeni. Logikusan egy hozzá illő nő illene hozzá. Ez az illető, akit szeretek, olyasmiket mondott, hogy "Tetszel nekem" és "Gyönyörű vagy"....és még annyi ilyet: "Egészen meg akarlak győzni a szeretetemről"....meg "Egy nap teljesen érteni fogod, hogy miért is szerettem ennyire beléd", "Mindig is ilyet akartam. Te vagy az, aki igazán hozzám illik." Azt is, hogy zavarba jön, amikor rá mosolygok és teljesen "kikészítem" néha....A kontextusból és a viselkedéséből adódóan nem hiszem, hogy ez a "kikészítés" idegesítés lenne, de amire gondolnék, azt nem merem elhinni. De egyébként csak mondta ezeket....Nem volt tiszteletlen fizikai közeledése. Amikor volt, az tisztelettudó volt, mindig. Éppen ellenkezőleg, segített nagyon sokat a katolikus hitem fejlődésében. Nagyon fáj a szívem... Olyan, mintha viszonozná az érzéseim, de egyébként meg nem merem elhinni ezt. Igazából nekem ő tetszik évek óta és az is csak egy idő után volt, hogy ő ezeket mondta volna, addig csak remélni mertem, hogy nem bánja az érzéseim. Szóval már évek óta szomorkodok emiatt. Amikor ezeket mondta és miután úgy érzékeltem, hogy talán mintha tetszenék neki, akkor már kevésbé szenvedtem, de így is bizonytalan vagyok. Olyanról is tudok, hogy amikor egy nő megpróbálta elcsábítani, akkor ellenállt teljesen. Akár viszonozza, amit érzek, akár nem, én nehezen viselem ezt az egészet, hogy nem derül ki még egyértelműbben. Ha nem viszonozza, akkor ne kelljen félreérthető helyzetbe kerülnöm, ha meg viszonozza, akkor lehetne valahogy egyértelműbb. A szívem mélyén tudom, hogy türelmesnek kellene lennem, de mivel én már évek óta szeretem őt (lehet, hogy ő is engem, csak nem mondta az elején), ezért nagyon nehéz. Valahogy egyre jobban alakul a kapcsolatunk egy szerintem jó irányba, de minél több idő telik el, nekem annál nehezebb. Hogyan lehet kibírni egy ilyen várakozást?
Igen, Isten megenged az életünkben fájdalmas dolgokat is. A szív fájdalmait éppen azért, hogy megerősödjék a szívünk. Egyszer egy hiteles lelki embertől hallottam egy a meglepő mondatot. Amikor arról beszélgettünk, hogy a fiatalok a szerelem miatt milyen sokat szenvednek, azt mondta: "Hadd fájjon az a fiatal szív!" Ezzel tette egyértelművé, hogy ez a fájdalom voltaképpen jót tesz az embernek. Eszünkbe juthat az áteredő bűn forrása, amikor Isten kimondta a bűnbeesett ember tettének következményeit. Egyebek között ezt mondta az asszonynak: "Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad" (Ter 3,16). Az tehát a mi rosszra hajló emberi természetünknek a következménye, hogy ami szép lehetne, abba is belevegyül a fájdalom. Ilyen a szerelem is. Hányszor megénekelte az ember a szerelem gyötrelmeit. De az idézett lelkiatya szavai szerint ez jót tesz. Persze, hozzávehetnénk a szentpáli idézetet is: "az Istent szeretőknek minden javukra szolgál" (Róm 8,28). Tehát nem önmagában a rossz eredményez jót, hanem az, ha azt is Istennel együtt éljük meg, ha az is Istenhöz kapcsol minket. Az a tanácsom, hogy ennek a vigasztalásában éljen. A leírásából én inkább arra következtetek, hogy nincsen itt semmi hiba, s inkább egy szépen és fokozatosan kibontakozó szerelem van Önök között. Ebben azonban Önnek valóban türelmet kell tanulnia. Ez nagyon fontos, mert ha most nem tud türelmes lenni, ha - Isten akarata szerint - egyszer majd egybekelnek, akkor az egyébként szép kapcsolatukat rontaná meg a türelmetlensége. Úgyhogy azt javaslom, tekintse úgy ezt a gyötrelmet, amelyet átél, hogy ez az Ön és a későbbi kapcsolatuk megerősödését, értékessé válását szolgálja. Ha most türelmetlenkednék, akkor akár mindent el is ronthat. Inkább adjon hálát az Úrnak, hogy így vezeti, így formálja Önt, és reményeink szerint a kapcsolatukat is.
Kedves Lalkiatya! Mit jelent ma, a 21. században, a széttöredezett, bizalmatlan világban abban hinni, hogy Isten valóban velünk van - nemcsak a liturgiában, hanem a hétköznapi fájdalmakban, kétségekben, elutasítottságban is? Hogyan értelmezzem ezt, és hogyan éljem meg ezt a mindennapjaimban? Hogyan tudok erről hitelesen tanúságot tenni - magamnak, és másoknak is? Köszönöm: Krisztián
Kedves Krisztián!
Annyi bizonyos, hogy Isten ma is tud segíteni, amikor ilyen széttöredezett világban élünk. Az ő hatalma és szeretete mákszemnyit sem csökkent az eltelt évtizedek, évszázadok során. A mi antennáink állítódnak el, azokon kell igazítani. Először is tudatosítsa Önmagában ezt a nyilvánvaló tényt, hogy Isten hatalma ma sem kisebb, mint bármikor. A második, hogy figyeljen rá jobban. Mit jelent az, hogy elállítódtak az antennák? Mi az, ami elterelheti az Ön figyelmét Istenről? Azt sem árt tudatosítani, hogy eleve ilyen ingadozó az ember. Péter is, mihelyt megjelentek a hullámok, levette szemét Jézusról és tüstént merülni kezdett. Ezt a hibát nem szabad elkövetni, hogy a háborgó viharban az ijesztő hullámokat nézzük, nem pedig még erőteljesebben az Urra szegesszük figyelmünket.
Hogy gyakorlati tanácsot is adjak, azt javaslom, hogy amikor kilép a Szent Liturgiáról, akkor tudatosan vigye magával azt az örömöt, erőt, amelyet akkor megkapott. Legyen mélyebben a tudatában ez a tapasztalat, ne párologjon el azonnal! Amikor pedig valami nehézség éri, nyomban arra irányítsa a figyelmét, hogy ezen keresztül hogyan mutatja meg magát az Úr, ő mit tud kezdeni ezzel a helyzettel. Persze, imádkozzék is ezért, hogy sikerüljön, de a kulcs, a megoldás javarésze ebben áll, hogy mire irányítja a figyelmét. Kérje ezt, és törekedjék is rá nagy erővel!
Kedves Lelkiatya!
Szemérmetlenségnek vagy esetleg bűnnek tekinthető a meztelenül alvás? Több helyen olvastam, hogy egész jó hatással lehet a testünkre és még önbizalom növelő is lehet. Pár napja már így alszom, de valamiféle szégyenérzet van bennem ez miatt. Régebben több bűnt követtem el a tisztaság ellen, de ezeket többé kevésbé sikerült felszámolni... lehet, hogy ez miatt van ez bennem? Először kicsit fura volt, talán "izgató", de nem történt semmi, még önkilégítés se. Viszont jó volt így "szabadon" lenni, de még is bűntudatom van... Vagy ez tekinthető bűnre vezető alkalomnak?
Talán nem. Önmagában nincs ebben semmi rossz. Hiszen vannak más cselekedeteink is, amelyeket teljesen ruhátlanul végzünk. Nem sorolom. Arra azonban valóban ügyeljen, hogy ennek ne legyen izgató, érzéki hatása. Ha kicsit is van, akkor semmiképp sem tanácsolom, hogy játsszék a tűzzel.
Kedves lelkiatya!
Van egy fiatalember ismerősöm, akivel regi a barátság, cukorbetegsege van és ajánlottam neki egy étrendkiegeszitot, ami jo lenne neki. Tegnap láttam a baratnoje az Instagramjan, hogy a nyaralás alatt kórházba került külföldön. Nem fogadta meg a tanacsomat mert a lany feltekeny ram, tavasszal bosszút állt rajtam. Nem is tudom, hogy lehet valaki ennyire felelőtlen. Mondtam is magamba: Jössz te meg az en utcamba! Ön mit gondol erről? Köszönöm a választ.
Ez a "Jössz te még az én utcámba!" nagyon kártékony gondolat. Az alapvetően segítő szándék átcsap haragba, sőt, bosszúállásba. Nagyon erősen szabaduljon ettől a rossz gondolattól. Az Ön felelőssége annyi volt, hogy segítsen. Hogy az illető megfogadja-e a tanácsát vagy sem, ez pedig az ő felelőssége. Vagy esetleg, aki még beleszól ebbe, annak is, de az alapvető felelősség mégis azé, akinek cselekednie kell, nevezetesen, hogy megtartsa a diétát. De ha nem úgy történt, ahogy Ön jónak látta volna, ezért miért van indulat a lelkében? Ez honnan fakad? Miért fordult át erre a segítő szándék? Nyilván ennek is megvan az oka, érdemes végigjárni, hogy micsoda. De az alapvető tanácsom az, hogy ne legyen Önben semmi rossz érzés sem az ismerőse, sem a barátnője iránt. Fogadja el őket így, ahogy vannak. Imádkozzék értük, ez az, amit még tehet. Más feladata nincs ebben a történetben. De ha komolyan veszi ezt a tanácsom, meglátja nem kis lelki munka ám!
Kedves Lelkiatya! A megbánt és meg gyónt bűnöket jóvá kell tenni amit 20 ével ezelőt követtem el??? de most csapódott le bennem!!! Valahogy mostanába jönnek fell bennem a régi bünös dolgaim amik között vannak nagyon régi 20 évnél régebbi történés is!!! Válaszát előre is köszönöm!!!
Nem kell jóvátenni. Ha meggyónta, akkor azzal az Úr már helyére tette a korábbi bűnt. Ugyanakkor, ha van rá lehetősége, hogy az akkor okozott kárt rendezze, ez helye törekvés, nagyon is helyes cselekedet. A bűn megbocsátásához, eltörléséhöz nincs semmi köze, de jogos és helyes az a szándék, hogy helyre tegye. Már amennyire ez lehetséges. Ha például valakit megbántott és még nem volt alkalma bocsánatot kérni, 20 év után is lehet, érdemes is. Ha anyagi kárt okozott, és bár kapott feloldozást, de még mindig terheli a lelkét - általában, ha nagyobb értékű károkozás esetén történik ilyen, - akkor józan mértéket figyelembe véve érdemes utólag is rendezni az anyagi kárt, vagy olyan értékben valami jót tenni. Az abortusz esetében is gyakran előfordul, hogy az érintett személy évtizedekig nem tud megbocsánati önmagának. Ilyen súlyos esetekben még fontosabb a hit az Isten irgalmában és megbocsátásában, de jót tesz a léleknek, gyógyítja a sebet, ha az illető mintegy helyreigazításul próbál valami jót tenni egy-egy kisgyermek életében.
Kedves Lelkiatya! Mit tudna tanácsolni aggályos lelkiismeret, dolgokhoz való görcsös ragaszkodás esetén?
Az Úr irányítja és tartja kezében az életünket. A fejlődést, még a bűnök elkerülését is nem a magunk erejéből érhetjük el, hanem Isten segítségével. Tehát mielőtt nekikezdene ennek a gyógyulási folyamatnak, nagyon erősen és hittel kérje az Urat a neki tetsző, neki kedves megoldásért. (Az sem kizárt, hogy erre a megküzdésre most Önnek szüksége van, hogy aztán az ebből fakadó tapasztalatokkal majd másokat is segíteni tudjon.) Az aggályos lelkiismeret is csak egy fixáció. Az ilyen jellegű gondolatoknak semmi valós tartalma nincs. Ezért egyáltalán nem érdemes szóba állni, vitatkozni velük. Szélmalomharc, amelynek csak azért nincs vége, mert valójában a levegőt csapkodja az ember ezzel a viaskodással. Kóstolja meg a szabadság ízét! Tegyen szándékosan olyat, amit az aggályos lelkiismerete, mint egy akadékoskodó vénasszony rossz szemmel nézne, holott az értelem teljesen helyénvalónak találja. Mondom, találjon ki valamit, és élvezze ennek szabadáságát. Így adjon fricskát a lelkiismeretének. Például a barátaival vagy azzal, aki közel áll Önhöz, rendezzenek egy ünnepi vacsorát, ahol finomakat esznek, hozzá megfelelő mennyiségű alkoholt isznak, még akár egy cigarettát vagy szivart is elszívhat hozzá. Lehet, hogy ez nem találó példa, mert Ön nem ilyenekkel viaskodik. Inkább csak mintának szántam. Racionálisan különítse el a bűnt és a tiszta örömöket. Hálás szívvel élvezze ezt az örömöt. Kérje az Urat, hogy tanítsa meg Önt szabaddá tenni, hiszen erre hívott minket Jézus.
Az sem kizárt, hogy külső segítségre, pszichológusra, mentálos szakemberre van szüksége. Valakivel át kell beszélnie ezt zavart gondolkodást. Mert az biztos, hogy nem egészséges az aggályoskodás. Ki kell belőle gyógyulni, mert nem Isten akarata szerint való.
