Kedves Lelkiatya! A Biblia szerint lessz egy csoport akiket Isten maga pecsétel el a Száznegyven négyezer kiválasztott!!! Az lenne a kérdésem hogy ez azt jelenti hogy csak ők üdvözülhetnek??? A többi ember a pokolra jut??? Vagy hogy kell értelmezni a Jelenések könyvének ezt a részét Válaszát előre is köszönöm!!!
A Jelenések könyve roppant rejtélyes szövegünk, amelynek nagyon sokféle értelmezése lehetséges. S azok közül egyikre sem lehet azt mondani, hogy ez az egyetlen helyes értelmezés, a többi meg butaság. Azt leszögezhetjük, hogy egy költői szövegről van szó, amellyel a szerző a saját kortársait akarta megerősíteni a hitben, az üldözések közepette is a kitartásban. Aztán nagyon sok minden kiolvasható belőle a már kialakult ősegyház liturgikus és lelkipásztori életéből. Azt is fontos látni, hogy nem valamiféle jövőbelátó írás, amely megmondaná, hogy mi hogyan fog történni. Sem nem tájékoztatás a mennyország történeseiről - már ha ilyenek vannak -, vagy a földi eseményekről. Sokan szeretik ezeket kiolvasni belőle, de ezek mindig csak az emberi elképzelések, amelyeket jó lehet illusztrálni a könyv roppant gazdag képi világával. Hogy nem számszerűen száznegyvennégy ezren lesznek az üdvözültek, ebben biztosak lehetünk. Már ha szó- és számszerinti jövendölésnek vennénk ezt a leírást, akkor is erős önellentmondásba kerülnénk, hiszen nem sokkal később a szintén mennybe jutottak megszámlálhatatlan sokaságáról olvashatunk: "Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni" (Jel 7,9). A száznegyvennégy szimbolikus szám, ahogyan maga a könyv is magyarázza, tizenkétszer tizenkét ezer. Ez minden bizonnyal utal az ószövetségi tizenkét törzsre és az újszövetségi tizenkét kiválasztott apostolra. A bizánci egyházunk nem is olvastatja ezeket a szövegeket egyik szertartásunkon sem, viszont a költői nyelvezetében, a liturgiában nagyon sokat merít belőle. Úgy használja ezt a könyvet, ahogyan adja magát: a maga költőiségében. Racionális következtetéseket belőle levonni alaptalan próbálkozás.
Tisztelt Lelkiatya !
Kerem adjon tanácsot mit tegyek! A férjem 18 évvel idősebb mint én 3 lányunk van. Nagyon lusta ember egész nap fekszik ,telefonon játszik. Kiabal átkoz, ha hozzá szólunk ha valami nem úgy van ahogy neki kellene lenni. Volt hogy q nagyobbik lányunk megölelte ö megfelpofozta hogy ne érjen hozzá. Úgy csinál mintha egyedül wlne ,nem foglalkozik velük. Mikor rá hagyom q gyerekket mert megyek vásárolni elalszik inkább szinte egyedül vannak itthon. Férfi munkát mindent én végzek és ha valami nem jó ordit és fenyeget hogy megver . Csókos házunk van a válás nem opció. Mit tegyek ? Azért imádkozom hogy meghaljon Isten akaratával.
Bocsásson meg, hogy azzal a nem udvarias megjegyzéssel kezdem, hogy mennyire visszás helyzetet teremtettünk magunk körül. Az emberekkel elhitették, hogy a "válás opció", tehát lehet válni, ha nem sikerült a házasság, le lehet cserélni a házastársat. Ám az anyagi érdek mégis egyben tudja tartani a családot, annak van akkora ereje, hogy minden nehézség ellenére kimondjuk: nem válhatunk el. Holott ez az alapigazság. Válás nincs, amit Isten egybekötött, azt ember nem választhatja szét.
De igazán nem bántani akarom Önt, hiszen végtelenül nehéz helyzetbe került. A jelentős korkülönbség is könnyen okozhat ilyen fájó eltávolodást, de azért nem lehet erre sem visszavezetni mindent. Ön jó lélekkel ment a házasságba, szerető férjet, gyermekeket, boldog családot szeretett volna. Meglepő talán, de azt kell mondanom, hogy ez még mindig lehetséges. Ne a férje halálát, hanem a megtérését kívánja! Ezért pedig nyugodtan imádkozhat is nagy odaadással. A haláláért nyilván ne imádkozzék. Azért sem, mert ez a legnagyobb szeretetlenség, amikor a másik létének megszűnését kívánjuk. Ilyen élethelyzetbe került. Ebben volt saját felelőssége is, nem okolhat másokat emiatt. De ez is lényegtelen. Ami fontos, hogy Isten az Önök mostani, nagyon rossz élethelyzetéből ki tud hozni még valami nagyon jót. Csak Istennel kell átélnie azt, amiben van. A gyermekeit nagyon erősen tanítsa meg imádkozni. Minden vasárnap legyenek ott a templomban, együtt imádkozzanak az édesapjukért. Mondja nekik azt, hogy beteg. Ez hazugság? Nem, hiszen borzasztó szeretetképtelenségben szenved a férje. Ennél rosszabb betegség talán nincs is. Abban legyen okos, hogy a hétköznapokat hogyan szervezi meg. Az biztos, hogy a férjére nem számíthat. Hát ne is számítson! Az csak még jobban megnehezíti a szeretetét, a hitét, ha minden tapasztalata ellenére abban reménykednék, hogy mégiscsak számíthat rá. Nem, nem számíthat rá. Ez rossz, de ez az igazság. Attól többet szenved, ha ezt nem fogadja el, ha lázad ellene, noha tenni ellene nem tud semmit. Ne gyötörje magát ezzel! Fogadja el, hogy rossz férje van! Ezzel, ővele és ezzel a helyzettel kell együtt élnie. A gyermekeit nevelje szeretetre, hitre! Ebben sok öröme lehet. Milyen jó, hogy ők vannak. Rajtuk keresztül akarja Önt megerősíteni az Úr, hogy ne veszítse el a hitét és a reményét a szeretetben.
Kedves Lelkiatya! Isten sok mindent megenged az életünkben, a fájdalmas dolgokat is. A viszonzatlan szerelmet miért? Mi lehet ennek az oka? Sajnos ezen megyek keresztül. Az illető férfi, akit szeretek nagyon jó hatással van rám és nagyon motivált a jó keresztény életre. Talán ezért engedte meg Isten ezt az érzést bennem, hogy ezen keresztül segítsen fejlődni? Még ha így is van, akkor is fájdalmas. Az igazat megvallva, nagyon konkrétan nem mondta ki nekem ez a férfi, hogy nem szeret. Ami azt illeti, bizonyos szavaiból és tetteiből meg arra következtethetnék, hogy viszonozza az érzéseim. Valójában mondott is ilyesmit, de mivel nem elég egyértelműen, én nem merem elhinni. Vagyis, egyértelműnek tűnik....de legtöbben azt mondják, hogy szerintük nem lehet ez igaz, mert ez a férfi nem igazán szokott ilyen módon közeledni másokhoz, nagyon másra fókuszál egész életében, egy csak Istennek élő valaki. Először csak barátként néztem rá. Meg pont mivel ő olyan példamutató életet él, ezért vagyok én nagyon távol tőle ebben, még úgy is, hogy rengeteget változtam már, a szegényeknek adományokat gyűjtök, naponta járok liturgiára, igyekszek imádkozni másokért és nagyon küzdök a kísértéseket leküzdeni. Logikusan egy hozzá illő nő illene hozzá. Ez az illető, akit szeretek, olyasmiket mondott, hogy "Tetszel nekem" és "Gyönyörű vagy"....és még annyi ilyet: "Egészen meg akarlak győzni a szeretetemről"....meg "Egy nap teljesen érteni fogod, hogy miért is szerettem ennyire beléd", "Mindig is ilyet akartam. Te vagy az, aki igazán hozzám illik." Azt is, hogy zavarba jön, amikor rá mosolygok és teljesen "kikészítem" néha....A kontextusból és a viselkedéséből adódóan nem hiszem, hogy ez a "kikészítés" idegesítés lenne, de amire gondolnék, azt nem merem elhinni. De egyébként csak mondta ezeket....Nem volt tiszteletlen fizikai közeledése. Amikor volt, az tisztelettudó volt, mindig. Éppen ellenkezőleg, segített nagyon sokat a katolikus hitem fejlődésében. Nagyon fáj a szívem... Olyan, mintha viszonozná az érzéseim, de egyébként meg nem merem elhinni ezt. Igazából nekem ő tetszik évek óta és az is csak egy idő után volt, hogy ő ezeket mondta volna, addig csak remélni mertem, hogy nem bánja az érzéseim. Szóval már évek óta szomorkodok emiatt. Amikor ezeket mondta és miután úgy érzékeltem, hogy talán mintha tetszenék neki, akkor már kevésbé szenvedtem, de így is bizonytalan vagyok. Olyanról is tudok, hogy amikor egy nő megpróbálta elcsábítani, akkor ellenállt teljesen. Akár viszonozza, amit érzek, akár nem, én nehezen viselem ezt az egészet, hogy nem derül ki még egyértelműbben. Ha nem viszonozza, akkor ne kelljen félreérthető helyzetbe kerülnöm, ha meg viszonozza, akkor lehetne valahogy egyértelműbb. A szívem mélyén tudom, hogy türelmesnek kellene lennem, de mivel én már évek óta szeretem őt (lehet, hogy ő is engem, csak nem mondta az elején), ezért nagyon nehéz. Valahogy egyre jobban alakul a kapcsolatunk egy szerintem jó irányba, de minél több idő telik el, nekem annál nehezebb. Hogyan lehet kibírni egy ilyen várakozást?
Igen, Isten megenged az életünkben fájdalmas dolgokat is. A szív fájdalmait éppen azért, hogy megerősödjék a szívünk. Egyszer egy hiteles lelki embertől hallottam egy a meglepő mondatot. Amikor arról beszélgettünk, hogy a fiatalok a szerelem miatt milyen sokat szenvednek, azt mondta: "Hadd fájjon az a fiatal szív!" Ezzel tette egyértelművé, hogy ez a fájdalom voltaképpen jót tesz az embernek. Eszünkbe juthat az áteredő bűn forrása, amikor Isten kimondta a bűnbeesett ember tettének következményeit. Egyebek között ezt mondta az asszonynak: "Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad" (Ter 3,16). Az tehát a mi rosszra hajló emberi természetünknek a következménye, hogy ami szép lehetne, abba is belevegyül a fájdalom. Ilyen a szerelem is. Hányszor megénekelte az ember a szerelem gyötrelmeit. De az idézett lelkiatya szavai szerint ez jót tesz. Persze, hozzávehetnénk a szentpáli idézetet is: "az Istent szeretőknek minden javukra szolgál" (Róm 8,28). Tehát nem önmagában a rossz eredményez jót, hanem az, ha azt is Istennel együtt éljük meg, ha az is Istenhöz kapcsol minket. Az a tanácsom, hogy ennek a vigasztalásában éljen. A leírásából én inkább arra következtetek, hogy nincsen itt semmi hiba, s inkább egy szépen és fokozatosan kibontakozó szerelem van Önök között. Ebben azonban Önnek valóban türelmet kell tanulnia. Ez nagyon fontos, mert ha most nem tud türelmes lenni, ha - Isten akarata szerint - egyszer majd egybekelnek, akkor az egyébként szép kapcsolatukat rontaná meg a türelmetlensége. Úgyhogy azt javaslom, tekintse úgy ezt a gyötrelmet, amelyet átél, hogy ez az Ön és a későbbi kapcsolatuk megerősödését, értékessé válását szolgálja. Ha most türelmetlenkednék, akkor akár mindent el is ronthat. Inkább adjon hálát az Úrnak, hogy így vezeti, így formálja Önt, és reményeink szerint a kapcsolatukat is.
Kedves Lalkiatya! Mit jelent ma, a 21. században, a széttöredezett, bizalmatlan világban abban hinni, hogy Isten valóban velünk van - nemcsak a liturgiában, hanem a hétköznapi fájdalmakban, kétségekben, elutasítottságban is? Hogyan értelmezzem ezt, és hogyan éljem meg ezt a mindennapjaimban? Hogyan tudok erről hitelesen tanúságot tenni - magamnak, és másoknak is? Köszönöm: Krisztián
Kedves Krisztián!
Annyi bizonyos, hogy Isten ma is tud segíteni, amikor ilyen széttöredezett világban élünk. Az ő hatalma és szeretete mákszemnyit sem csökkent az eltelt évtizedek, évszázadok során. A mi antennáink állítódnak el, azokon kell igazítani. Először is tudatosítsa Önmagában ezt a nyilvánvaló tényt, hogy Isten hatalma ma sem kisebb, mint bármikor. A második, hogy figyeljen rá jobban. Mit jelent az, hogy elállítódtak az antennák? Mi az, ami elterelheti az Ön figyelmét Istenről? Azt sem árt tudatosítani, hogy eleve ilyen ingadozó az ember. Péter is, mihelyt megjelentek a hullámok, levette szemét Jézusról és tüstént merülni kezdett. Ezt a hibát nem szabad elkövetni, hogy a háborgó viharban az ijesztő hullámokat nézzük, nem pedig még erőteljesebben az Urra szegesszük figyelmünket.
Hogy gyakorlati tanácsot is adjak, azt javaslom, hogy amikor kilép a Szent Liturgiáról, akkor tudatosan vigye magával azt az örömöt, erőt, amelyet akkor megkapott. Legyen mélyebben a tudatában ez a tapasztalat, ne párologjon el azonnal! Amikor pedig valami nehézség éri, nyomban arra irányítsa a figyelmét, hogy ezen keresztül hogyan mutatja meg magát az Úr, ő mit tud kezdeni ezzel a helyzettel. Persze, imádkozzék is ezért, hogy sikerüljön, de a kulcs, a megoldás javarésze ebben áll, hogy mire irányítja a figyelmét. Kérje ezt, és törekedjék is rá nagy erővel!
Kedves Lelkiatya!
Szemérmetlenségnek vagy esetleg bűnnek tekinthető a meztelenül alvás? Több helyen olvastam, hogy egész jó hatással lehet a testünkre és még önbizalom növelő is lehet. Pár napja már így alszom, de valamiféle szégyenérzet van bennem ez miatt. Régebben több bűnt követtem el a tisztaság ellen, de ezeket többé kevésbé sikerült felszámolni... lehet, hogy ez miatt van ez bennem? Először kicsit fura volt, talán "izgató", de nem történt semmi, még önkilégítés se. Viszont jó volt így "szabadon" lenni, de még is bűntudatom van... Vagy ez tekinthető bűnre vezető alkalomnak?
Talán nem. Önmagában nincs ebben semmi rossz. Hiszen vannak más cselekedeteink is, amelyeket teljesen ruhátlanul végzünk. Nem sorolom. Arra azonban valóban ügyeljen, hogy ennek ne legyen izgató, érzéki hatása. Ha kicsit is van, akkor semmiképp sem tanácsolom, hogy játsszék a tűzzel.
Kedves lelkiatya!
Van egy fiatalember ismerősöm, akivel regi a barátság, cukorbetegsege van és ajánlottam neki egy étrendkiegeszitot, ami jo lenne neki. Tegnap láttam a baratnoje az Instagramjan, hogy a nyaralás alatt kórházba került külföldön. Nem fogadta meg a tanacsomat mert a lany feltekeny ram, tavasszal bosszút állt rajtam. Nem is tudom, hogy lehet valaki ennyire felelőtlen. Mondtam is magamba: Jössz te meg az en utcamba! Ön mit gondol erről? Köszönöm a választ.
Ez a "Jössz te még az én utcámba!" nagyon kártékony gondolat. Az alapvetően segítő szándék átcsap haragba, sőt, bosszúállásba. Nagyon erősen szabaduljon ettől a rossz gondolattól. Az Ön felelőssége annyi volt, hogy segítsen. Hogy az illető megfogadja-e a tanácsát vagy sem, ez pedig az ő felelőssége. Vagy esetleg, aki még beleszól ebbe, annak is, de az alapvető felelősség mégis azé, akinek cselekednie kell, nevezetesen, hogy megtartsa a diétát. De ha nem úgy történt, ahogy Ön jónak látta volna, ezért miért van indulat a lelkében? Ez honnan fakad? Miért fordult át erre a segítő szándék? Nyilván ennek is megvan az oka, érdemes végigjárni, hogy micsoda. De az alapvető tanácsom az, hogy ne legyen Önben semmi rossz érzés sem az ismerőse, sem a barátnője iránt. Fogadja el őket így, ahogy vannak. Imádkozzék értük, ez az, amit még tehet. Más feladata nincs ebben a történetben. De ha komolyan veszi ezt a tanácsom, meglátja nem kis lelki munka ám!
Kedves Lelkiatya! A megbánt és meg gyónt bűnöket jóvá kell tenni amit 20 ével ezelőt követtem el??? de most csapódott le bennem!!! Valahogy mostanába jönnek fell bennem a régi bünös dolgaim amik között vannak nagyon régi 20 évnél régebbi történés is!!! Válaszát előre is köszönöm!!!
Nem kell jóvátenni. Ha meggyónta, akkor azzal az Úr már helyére tette a korábbi bűnt. Ugyanakkor, ha van rá lehetősége, hogy az akkor okozott kárt rendezze, ez helye törekvés, nagyon is helyes cselekedet. A bűn megbocsátásához, eltörléséhöz nincs semmi köze, de jogos és helyes az a szándék, hogy helyre tegye. Már amennyire ez lehetséges. Ha például valakit megbántott és még nem volt alkalma bocsánatot kérni, 20 év után is lehet, érdemes is. Ha anyagi kárt okozott, és bár kapott feloldozást, de még mindig terheli a lelkét - általában, ha nagyobb értékű károkozás esetén történik ilyen, - akkor józan mértéket figyelembe véve érdemes utólag is rendezni az anyagi kárt, vagy olyan értékben valami jót tenni. Az abortusz esetében is gyakran előfordul, hogy az érintett személy évtizedekig nem tud megbocsánati önmagának. Ilyen súlyos esetekben még fontosabb a hit az Isten irgalmában és megbocsátásában, de jót tesz a léleknek, gyógyítja a sebet, ha az illető mintegy helyreigazításul próbál valami jót tenni egy-egy kisgyermek életében.
Kedves Lelkiatya! Mit tudna tanácsolni aggályos lelkiismeret, dolgokhoz való görcsös ragaszkodás esetén?
Az Úr irányítja és tartja kezében az életünket. A fejlődést, még a bűnök elkerülését is nem a magunk erejéből érhetjük el, hanem Isten segítségével. Tehát mielőtt nekikezdene ennek a gyógyulási folyamatnak, nagyon erősen és hittel kérje az Urat a neki tetsző, neki kedves megoldásért. (Az sem kizárt, hogy erre a megküzdésre most Önnek szüksége van, hogy aztán az ebből fakadó tapasztalatokkal majd másokat is segíteni tudjon.) Az aggályos lelkiismeret is csak egy fixáció. Az ilyen jellegű gondolatoknak semmi valós tartalma nincs. Ezért egyáltalán nem érdemes szóba állni, vitatkozni velük. Szélmalomharc, amelynek csak azért nincs vége, mert valójában a levegőt csapkodja az ember ezzel a viaskodással. Kóstolja meg a szabadság ízét! Tegyen szándékosan olyat, amit az aggályos lelkiismerete, mint egy akadékoskodó vénasszony rossz szemmel nézne, holott az értelem teljesen helyénvalónak találja. Mondom, találjon ki valamit, és élvezze ennek szabadáságát. Így adjon fricskát a lelkiismeretének. Például a barátaival vagy azzal, aki közel áll Önhöz, rendezzenek egy ünnepi vacsorát, ahol finomakat esznek, hozzá megfelelő mennyiségű alkoholt isznak, még akár egy cigarettát vagy szivart is elszívhat hozzá. Lehet, hogy ez nem találó példa, mert Ön nem ilyenekkel viaskodik. Inkább csak mintának szántam. Racionálisan különítse el a bűnt és a tiszta örömöket. Hálás szívvel élvezze ezt az örömöt. Kérje az Urat, hogy tanítsa meg Önt szabaddá tenni, hiszen erre hívott minket Jézus.
Az sem kizárt, hogy külső segítségre, pszichológusra, mentálos szakemberre van szüksége. Valakivel át kell beszélnie ezt zavart gondolkodást. Mert az biztos, hogy nem egészséges az aggályoskodás. Ki kell belőle gyógyulni, mert nem Isten akarata szerint való.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm, hogy válaszolt a levelemre és kérdéseimre. Én írtam Önnek Jézussal kapcsolatban és az "intim" együttléteinkről és az akkor jelentkező küzdelmeimről....Éppen ma is egy ilyen helyzetbe kerültem....annyi különbséggel, hogy nem csak egy általánosabb ima miatt hanem egyszerűen volt bennem egész nap egy hatalmas vágy Jézus iránt....ez alatt sok mindent értek, az eucharisztia iránti vágy, a vele találkozás vágya, a jelenlétében lenni, a neki való tetszés, mindenféle. Már ma ismét azt éreztem, amit korábban is, hogy én már nem bírom ezeket a megpróbáltatásokat....és ezt nem is rejtettem véka alá, megszólítottam az Urat ismét és elmondtam neki, hogy én nem értem miért van ez, miért engedi ezt ő, meddig fog ez még így menni, én tényleg igyekszik de hát nagyon nem könnyű és nem akarok így szenvedni tovább....Úgy érzem, hogy megadta a választ a kérdésemre nem sokkal ezután. Nem számítottam erre, de megadta szerintem. Arra is, hogy miért történtek eddig ezek (és ha fognak, akkor miért fognak ezután) és arra is, hogy mit kellene csinálnom. Az nem biztos, hogy Ön teljesen egyet fog érteni velem és teljes igazságnak tartja majd, amit írni fogok, de én úgy érzem, hogy ezek egyrészt azért vannak, hogy megtanuljak tisztább lenni, másrészt, arra vezetett az Úr, hogy valójában itt arról van szó, hogy őt választom vagy saját magamat. Furcsán hangzik, talán szégyellnivaló is, de miután kielégítettem magam, elmúlt az eucharisztia iránti vágyam és Jézus iránt sem olyan intenzíven éreztem, amit addig. Arra jöttem rá, hogy, még ha Jézus nekem nem is a vőlegényem, de itt is arról van szó, mint egy menyasszony és egy vőlegény esetében....mert amikor vele vagyok éppen és a testi vágyaimnak engedelmesekedek, akkor magamat választom Jézus helyett. Nem rá vágyok, illetve ha rá vágyok is, de igazából a magam testét választom, ahelyett, hogy mondjuk egész nap arra vágyakoznék, hogy vele este találkozzak. Rájöttem arra is, hogy ha tényleg szeretem Jézust, akkor egyébként sem engedhetek testi vágyaknak, mert hasonlónak kell lennem ahhoz, akit szeretek és ő maga a megtestesült tisztaság és tökéletesség. Rájöttem, hogy ha igazán szeretem, akkor a tisztaságommal tudom neki kimutatni és azzal, hogy olyan leszek, mint ő. Az, hogy milyen nehézségeim lesznek, hogy neki mi a terve velem, hogy a szentségnek milyen szintjére fogok eljutni, hogy ő hogyan és mit üzen nekem, az már más dolog, az már az ő dolga. Az ezektől teljesen független, hogy nekem meg kell tennem mindent a tisztaságomért és hogy a lehető legkevesebb bűn legyen bennem. Mint írtam, tényleg azt is érzem, hogy ezek a küzdelmek kellettek/kellenek ahhoz, hogy tisztább legyek....Úgy érzem, hogy ha ezt le fogom tudni küzdeni, akkor minden más testi dolgot le tudok küzdeni, mert nekem eddig ez volt a legerősebb. Bevallom, hogy így, hogy ezt az egészet már teljesen máshogy látom, sokkal erősebbnek érzem magam. Arra is rájöttem, hogy önzőséget csináltam, hiszen akármi is a kiváltója, de azzal, amit tettem, magamnak okoztam örömet és ha Jézusnak tetsző akarok lenni, akkor nem kereshetem a magam javát. Az az érzésem, hogy Jézus azért engedte meg eddig ezeket a dolgokat, hogy rájöjjek erre az egészre és megerősödjek és amikor megerősödök, akkor tényleg egyértelműen szabad akaratból értelemmel és őszintén tudjam a tisztaságot választani. Úgy, hogy tudom mit miért csinálok. Olyan ez, mint egy esküvő. Összeházasodhat két ember úgy is, hogy nem gondolja komolyan, de ha elég idő telik el az esküvő előtt és elég sok nehézségen átmennek előtte együtt, akkor az esküjüket is komolyan gondolják. Be kell vallanom, sokáig nem voltam benne biztos, hogy Jézus hogy viszonyulhat ehhez, hiszen a vele töltött idő az jó meg biztos örül nekem, de most már rájöttem erre is....most már tényleg értem. Nem tudom, hogy Ön egyetért-e velem, de én most, úgy érzem, erre jutottam.
Igen, azzal egyet értek, hogy a tisztaságért szenvedni kell, s adott esetben ezért is kaphatjuk az ilyen jellegű megpróbáltatásokat. Az is igaz, talán magam is utaltam rá, hogy ha az ember enged az érzéki kísértésnek, akkor az önzésbe torkollik. Nyilván teljesen szembemegy a szeretettel. Ha pedig elkövette a bűnt, utána természetesen nem tud olyan tisztán fordulni feléje, mint a bűn előtt. Ez minden esetben így van. A tanácsom ugyanaz, mint a múltkor. A küzdésnek az is része, hogy az ember kerüli a kísértéseket. Tehát mindenképpen igyekezzék kitisztítani ezt a rossz szokást az imaéletéből. Ne áltassa magát, hogy ez Jézushoz kötődő szeretetének része, tartozéka. Nem, ez egy bűnös kívánság, amelynek nincs helye, még ha az imaélethöz kapcsolódott is. Ezt a jelenséget semmivel se táplálja, hanem ilyenkor váltson imamódot! Ez is a küzdelem része, hogy átgondolja, kidolgozza, hogy milyen más imádsággal tudja kiváltani. Javaslom a zsoltárokat vagy magát a zsolozsmát, ha tudja használni.
Még egy fontos dolog. Ha ilyen bensőséges kapcsolat alakul ki Jézussal, éppen ennyire fontos, hogy ugyanennyire szeresse az embereket is. Fontos törekvése legyen tehát, hogy ezeket a szép imaélményeket embertársi szolgálattal is egészítse ki. Csak úgy hiteles.
Kedves Lelkiatya! Mikor várható, hogy feltöltésre kerül a 2025/26-os egyházi év szertartási útmutatója, valamint a Melléklet IS?
Természetesen. Ez a honlapunkon mindig megtalálható. Reméljük, még augusztus hónapban fent lesz.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Az foglalkoztat mostanában hogy görög katolikusnak kereszteltek 88-ban, egy borsodi kis faluban, ahol talán már misék sincsenek. A bérmakeresztnevem nem tudom. Nem emlékeznek rá. Viszont az elsőàldozàsom római katolikus templomban volt. Szeretném ki kérni a keresztlevelem is ha a későbbiekben egyhàzi esküvőt szeretnénk. Annó nekem azt mondta az elsőàldoztató atya hogy én màr római katolikus lettem. De most tulajdonképpen én görög vagyok vagy római? A mi családunk nem volt templomba jàró, én magamban imàtkoztam, de hogy elkerültem otthonról a pàrommal járunk templomba. Hol a rómaiba, hol a görögbe. Sőt huszon x év után újra gyóntam és àldoztam. A rómaiba. De azt mondtàk a görögben nem àldozhatok mert nem vagyunk a hàzassàg szentségében. De még a pàrom is az előző feleségével volt egyhàzban esketve. De ott az atya azt mondta elvileg érvénytelen mert református lányt vett el rómaiként. Szóval olyan zavaros nekem minden. Jó lenne tudni én most hovà is tartozom. Köszönettel: Kinga.
Kedves Kinga! A keresztséggel lépünk be az egyházba. Ha Önt görögkatolikusnak keresztelték, akkor Ön most is görögkatolikus. Ezen nem változtat az, hogy elsőáldozó a római katolikus templomban volt. Vagy rosszul értette, amit a plébános atya mondott, vagy esetleg ő nem tudja jól. A keresztlevelét is, értelemszerűen a görögkatolikus egyház tudja majd kiadni. Még ha netán nem is élne ott egyházközség - bár ilyen nagyon ritkán fordul elő, ezért ennek jobban utána kell nézni - az anyakönyvezést tovább folytatja a görögkatolikus egyház, legföljebb nem ott helyben, hanem azon a parókián, amelyhöz az a település ma tartozik. Ha Ön állandó párkapcsolatban él a házasság szentsége nélkül, akkor sem a görög, sem a római templomban nem részesülhet addig a szentségekben, amíg ezt a kapcsolatot Isten színe előtt helyre nem teszi. Erre erősen buzdítom. Ha a kedvese római katolikus, és református leánnyal kötött házasságot, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy az a házasságkötése érvénytelen volt. De ha az is volt, akkor is előbb az Önök házasságát kell egyházilag rendezni, hogy továbbra is részesülhessen a szentségekben. A római és görögkatolikusoknál ugyanaz van érvényben, ezen a téren semmi különbség nincs a két egyház között. Ne riassza el Önt az, hogy most ezekkel komolyan kell foglalkoznia! Óriási ajándék a Szentség, a szentségi élet, illetve magának az Úrnak végtelenül irgalmas szeretete. Ez éltet minket, és ezért érdemes komoly áldozatokat is hozni. Ha tehát szeretnének összeházasodni a párjával, akkor vizsgáltassák meg, hogy az ő házassága érvényes volt-e vagy sem. Ha igen, akkor nagy fájdalom, hogy Önök nem házasodhatnak össze. Akkor azt tanácsolom Önnek, hogy nagyon mélyen és alaposan gondolja át, hogy valóban ezt a fiatalembert szánta-e az Önnek Úr. A legfontosabb az Istennel való egység, a vele való élő kapcsolat. Mindent ennek rendeljen alá. Elhiszem, hogy nehéznek tűnik, de ha nem riad vissza ettől a nagyon magas igénytől, akkor a hitbeli életében minden elképzelését felülmúló csodálatos dolgokat fog megélni, megtapasztalni. Adjon hálát neki, hogy elindította ezen az úton! Ez az ő hívása, amelyre érdemes igent mondani, és ebben az igen mondásban ki is tartani.
Kedves Lelkiatya!
Hivatástisztázó alkalmak során megbizonyosodtam arról, hogy Isten papnak hív. Viszont állandó a kétség bennem: nem a hivatással, hanem magammal kapcsolatban. Mi van, ha nem fogok tudni beilleszkedni a szemináriumban? Félek az emberektől, de leginkább magamtól.
Mi lehet erre a megoldás?
A félelem soha nem tud jó tanácsot adni. Ne hagyja, hogy a félelem befolyásolja a döntéseit! Nyilván, előbb meg kell vívnia ezekkel a félelmekkel, ez az első feladat. Lehet, hogy pszichológus segítségére is szüksége van, ettől se riadjon vissza. Hozzáteszem, hogy a kispapképzésnek nálunk fontos eleme a helyes önismeret megszerzése, s ehhöz jelentős szakmai segítséget is kapnak a fiatalemberek. Persze, önmagunk elégtelenségének érzése is helyénvaló, hiszen a papság olyan magasztos hivatás, hogy arra valóban nem lehet érdemes senki. Ez Isten kiválasztásának a titka. Úgy szoktuk mondani, Isten nem az alkalmasokat hívja meg, hanem a meghívottakat teszi alkalmassá. Ebben kell bízni, hogy Isten lesz, aki vezeti majd az Ön hivatásának alakulását. Persze, amire most rátalált, az még nem biztos, hogy a papi hivatás, hanem nagyon komoly elköteleződés Isten mellett. Ezt semmiképp se hanyagolja el! Haladjon tovább, hogy kitisztuljon, mit vár Öntől az Úr, ahhoz fog adni kellő erőt is.
Kedves Lelkiatya! Nagyon át tudom érezni, amit a kérdező írt, aki mindig az önkielégítés bűnével küzd a Szentlélek-ima után. Hasonló dolog van velem is és már legnagyobb tanácstalanságomban írok. Alig mertem ezt eddig felhozni valakinek, egy atyának mondtam, de akkor nem ilyen részletesen. Nem egészen ugyanúgy van a helyzet mint a másik kérdezővel, de mégis hasonló. Nagyon szégyellnivaló, de nincs más választásom, ha tanácsot szeretnék. Bármilyen különösen is hangzik, alapvetően én nem szoktam már kielégíteni magam, régen küzdöttem sokkal többet ezzel, de Isten kegyelméből már nincs is meg a kísértés. Kivéve mikor igen. Egyetlen eset után szoktam beleesni a bűnbe, egy bizonyos ima után. Nem akármilyen ima, hanem a Jézussal töltött idő, együttlét, a vele való beszélgetés után. Amikor vele vagyok és főleg amikor elmélyülten, meghitten vagyok vele, mondhatni "intim" együttlétben vagyunk, bár most ahogy írom, rájöttem hogy nem a legjobb választás ez a kifejezés, szóval olyankor megjelenik bennem valami vágy. Ez még nem önmagában a bűn, szerintem ez még lehet is az Úrtól mert ez még nem az önkielégítés iránti vágy. Ez egy vágy az Úr iránt. Az eucharisztiára, az együtt töltött időre, egy nagyon mély szeretet iránta, de egyébként olyan érzés mint egy vágyakozás általában és bizony tud hihetetlenül erős lenni, nem tudom megfogalmazni. Ilyenkor ezen a ponton még egyáltalán nem gondolok önkielégítésre, igazán más szexuális dologra sem. Mégis van olyan, szégyellem leírni, hogy közben elkezd lüktetni a nemiszervem (ez csak úgy máskor nem jellemző), érzek ott valami jó érzést vagy esetleg megkeményednek a mellbimbóim (fiatal nő vagyok). Nem azért mert magamhoz nyúltam volna vagy olyasmire gondoltam volna hanem csak úgy megtörténik és hirtelen érzem. Jézusnak sem mondok erotikus dolgokat (legfeljebb olyat, hogy vágyok arra, hogy vele legyek meg nagyon szeretem), nem érintem meg magam, nem nézek erotikus dolgokat (olyanokat egyébként sem szoktam mert megszabadított tőle az isteni kegyelem és ezért is kimondhatatlanul hálás vagyok) semmi ilyesmi nem történik. Én úgy hiszem, hogy önmagában nem ez a vágy a baj, amit érzek, mert szerintem az egy tiszta, Jézus iránti vágyakozás (a testem reakcióját nem igazán értem, de az nem is szándékos részemről!), hanem a legnagyobb baj az, hogy utána valahogy bennem marad ez a vágy és nem tudok vele mit kezdeni és mivel a testemnek vannak ezek a reakciói (amiről tényleg nem tehetek mert nem teszek semmit, hogy előidézzem), ezért azok felizgatnak és azok miatt úgy érzem, nem bírok csak úgy létezni ezzel a vággyal magamban és valahogy meg akarok szabadulni tőle. Két külön dolognak érzem azt, ami Jézussal kapcsolatban történik és azt, hogy utána sajnos én nem tudok azzal a vágyakozással és testi dolgokkal mit kezdeni és egyszerűen annyi nekem. Nem olyasmi ez mintha lenne egy vőlegényem, akivel még nem szabad testiségbe bonyolódnom, de amikor meglátom, akkor meg feljön a vágy és, mivel nem vezet sehova, nem tudok máshogy szabadulni mint kielégíteni magam? Persze Jézus nem lesz a férjem és ahogy mondtam, amikor vele vagyok, akkor ez még nem egy kifejezetten szexuális vágyakozás, de valahogy mégis az együttlétünk után jön elő. Gondoltam már arra, hogy valahogy azt kellene csinálnom, hogy ha már annyira előhozza belőlem Jézus személye ezt a vágyakozást, akkor az eucharisztiában kellene ezt "kielégítenem", mármint hogy annak kellene maradnia a vágyakozás középpontjának. Mivel lehetőségem minden nap van az eucharisztiában részesülni, így nem érezném azt, hogy sose fog beteljesülni amit érzek. Szóval ezt az erotikus vágyat ami végül ebből az egészből kisül, át kellene vezetnem Jézusra (és nem hagyni, hogy magamra irányuljon) egy másfajta formában. Bízom benne, hogy nem ítél el engem és nem gondolja majd, hogy szándékosan csinálom, mert tényleg nem. Ha úgy lenne, megmondanám. Nagyon fáj a szívem ha arra gondolok, hogy esetleg le kellene mondanom a Jézussal való kapcsolatomról, legalábbis annak a személyes, elmélyült, mély jellegéről. A templomban nem szokott ilyen lenni általában, de egyszer ott is volt olyan, hogy magamhoz vettem az eucharisztiát és utána....olyan jó érzésem volt odalent, kicsit mint akinek orgazmusa van, de amúgy nem az volt. Ez majdnem közvetlenül a szentáldozás után volt. Nem voltam szerelmes az atyába, akitől kaptam, szóval emiatt nem lehetett. Persze nem nyúltam magamhoz egy ujjal sem, nem is gondoltam önkielégítésre meg szexuális dolgokra meg nem képzeltem el Jézust meztelenül, nem voltak iránta testi gondolataim, nem voltak a szentáldozáskor ilyen szándékaim és nem is számítottam arra, amit utána éreztem. Szentségimádás után egyszer volt hasonló talán, de egyébként....nem jellemző, nagyon nem jellemző, a templomban főleg nem. Otthon sincs mindig, de mostanában több időt is töltöttem Jézussal , bár meg kell jegyezni, ez nem minden alkalommal fordul elő. A kapcsolatunk legelején is volt ilyen, amikor évek után ismét közeledtem hozzá és akkor sok időt töltöttem vele, nagyon intenzíven szerettem, sokszor sírtam a szeretettől, néha úgy éreztem, hogy nem fér bele több szeretetet a szívembe iránta, vagy lehet akkor kifolyna vagy a szívem robbanna fel..... Tényleg nagyon szeretem őt, de úgy szégyellem azt, amit fent írtam..... Le kellene mondanom a Jézussal való együttlétről? Nem csak őt szoktam így külön megszólítani, máshogy is szoktam imádkozni, különösen szeretem az édesanyjának ajánlani mindenféle imámat, a rózsafüzért naponta, de mást is amikor tudok, az apostolok közbejárását kérem naponta többször, a Hiszekegy-imával indítom minden napomat, szoktam az Atyát külön imában megszólítani.....és őszintén szólva naponta járok liturgiára, mert itt van lehetőség. Vagy éppen az a lényeg, hogy legyek együtt Jézussal, történik, ami történik, és próbáljam leküzdeni a vágyaimat, nézzek szembe az önkielégítés kísértésével és erősítsem magam? Gondoltam már rá, hogy ez az egész azért van, hogy erősödjek..... Valami ilyesmi történhet, amikor találkozik egy jegyespár....a menyasszony kívánja a vőlegényét és vágyakozik rá, a vőlegény a menyasszonyát, de vissza kell fogniuk a vágyaikat, viszont azt sem tehetik meg, hogy nem találkoznak egyáltalán szóval így elfogadják, ami jön, amit éreznek, de igyekeznek tiszták maradni. Bízom benne, hogy tud velem megértő lenni és nem ítél el.
Amit leír, az hasonló lehet ahhoz, amiről az előző levélíró is beszámolt. Van egyfajta téves testi jelenség, amely rögzül bizonyos lelki tevékenységhez, s amely kialakulásának nyilván megvan a maga oka. Ezt nem is érdemes feszegetni, ez alapvetően nem segít ennek a helyzetnek a tisztázásához.
A Krisztus iránti vágyunk helyes, érdemes úgy imádkozni, hogy az iránta való szeretetünk minél nagyobb legyen. Ez, persze, nem csak a belső imában, az elmélyült önátadásban jelenhet meg, hanem minden egyéb lelki és testi tevékenységünkben. Tehát fontos kiegészíteni ezt az elmélyült imát a rendszeres szertartásokkal, és a felebarátaink megsegítésével. A tettek nélkül ugyanis halott a hitünk, bármennyire forrónak tűnik is. Tehát helyes, ha így imádkozik, de amikor érzékeli ezeket a testi tüneteket, akkor azonnal hagyja abba ezt a fajta imádságot. Nem, mert rossz volna, hanem mert sajnos, tévesen hozzátapadt ez a testi jelenség. Nem javaslom, hogy hagyja elhatalmasodni, s majd megvív vele valahogy. Amint érzékeli ezeket a testi tüneteket - igazából ezen érzékelések már erotikus tartalmú gondolatok, amelyek egyre inkább gátolják az imádságban való igazi odaadást, ahol nincs helye semmilyen eltérítő gondolatnak! - nyomban váltson más fajta imádságra. Elkezdheti a rózsafüzért vagy zsoltárokat kezd el olvasni, vagy más, inkább jobban megmozgató imádságot. Szóval, ne csapja be önmagát. Amint ezek a testi, érzékiség felé terelő tünetek megjelennek, attól kezdve az már nem pusztán tiszta imádság, ezért ne folytassa. Lehet, hogy arra is jó ez a rossz jelenség, hogy Önt más imamódokra is késztesse. Aztán idővel, amikor ez a torzulás elhalványul, elhal, akkor újra nagyobb teret kaphat a belső ima, a csöndes önátadás.
Tisztelt Lelkiatya!
Én vagyok az, aki az utóbbi időben kezembe került néhány protestáns, református írást olvasom. Az érdekelne, hogy az alábbi kérdésben mi a helyes a Bibliára alapozva?
A Heidelbergi Káté 80. kérdés-felelete ez:
80.K.: Mi különbség van az Úrvacsora és a pápás mise között?
F.: Az Úrvacsora azt bizonyítja nékünk, hogy Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatáért, melyet Ő maga vitt egyszer véghez a keresztfán, minden mi bűneink megbocsáttatnak. És hogy mi a Szentlélek által Krisztusba oltatunk, aki emberi természetével (testével) már nincs a földön, hanem a mennyekben van, Istennek, az Ő Atyjának jobbján s azt akarja, hogy ott imádjuk Őt.
A mise ellenben azt tanítja, hogy az élők és a holtak bűnei nem a Krisztus szenvedéséért bocsáttatnak meg, ha csak a misemondó papok naponként meg nem áldozzák érettük a Krisztust. És hogy Krisztus a kenyér és a bor alakjában testileg jelen van. És ezért azokban kell Őt imádni. Ezért a mise lényegében nem más, mint Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének tagadása és átkozott bálványimádás.
A mise valóban azt tanítja, amit a Feleletben olvashatunk?:
"A mise ellenben azt tanítja, hogy az élők és a holtak bűnei nem a Krisztus szenvedéséért bocsáttatnak meg, ha csak a misemondó papok naponként meg nem áldozzák érettük a Krisztust. És hogy Krisztus a kenyér és a bor alakjában testileg jelen van. És ezért azokban kell Őt imádni."
Köszönettel: Nikolett
Kedves Nikolett!
Amit a Heidelbergi Káté mond a "pápás" miséről, az nagyon szűkös ismeretről árulkodik. Maga a használt jelző is arra utal, hogy erősen polemikus szándékkal fogalmaz a szerző (illetve szerzők: Zacharias Ursinus és Caspar Olevianus, 1563). Nem sokat ért, értenek az Euchatisztikus áldozatból. Ez az ismerethiány valamelyest magyarázza, hogy a szöveg miért állítja szembe olyan élesen és becsmérlő módon a reformátusok által értelmezett Úrvacsorával. Persze, hozzátehetjük, hogy ha nem is a mise, de a katolikus teológia valóban vallja, hogy megváltásunk nem merül ki pusztán egyfajta helyettesítő szenvedésben. Ezt a merőben jogi megközelítést a mélyebb katolikus teológia bőségesen kiegészíti. Igaz, ebben még nagyobb szerepe van a patrisztikus teológiának, amely a keleti egyházban mindig is természetes volt, és a XX. század derekától kezdve a katolikus egyház teológusaira is jóval erősebben hatott, mint korábban. Ugyanakkor a szentmisét ilyen megközelítésben nem lehet a megváltás aktusához kötni, ahogyan tévesen fogalmaz a Káté szövege, azt állítva, hogy a megváltás csak akkor érvényesül a hívekre, ha "misemondó papok naponként meg (nem) áldozzák érettük a Krisztust." Az Eucharisztikus liturgia nem megvalósítja a megváltást, hanem annak gyümölcseiből részesít.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy mit tenne abban a helyzetben ha egy ima imádkozásakor mindig megjelenik egy súlyos bűn? Amikor elkezdem mondani a Szentlélek Litániát akkor egy két nap alatt bele esek az önkielégítés bűnébe. Ha abba hagyom akkor nincsen semmi gond, de ha újra kezdem akkor kezdődik elölről az önkielégítés bűne elleni küzdelem és végül a bukás is. Válaszát előre is köszönöm onegirl
Ez egy fájdalmas lélektani jelenség, hogy valamely emberi szokásunkhoz hozzátapad ez a rossz szokás. Ez nem azt jelenti, hogy az adott emberi tevékenység bűnös volna, vagy magában hordozná a bűn lehetőségét. Ettől a rossz szokástól szabadulni kell. Azt tanácsolom, hogy egy ideig ne használja azt az imát, amely valamely téves fixáció eredményeképpen ezt eredményezi Önnél. Imádkozzék más módon, és ügyeljen arra, hogy a gondolataiban ne kötődjék hozzá ez a rossz szokás. Azokat gyakorolja, amelyek elterelik a gondolatát ettől a bűntől. És persze, kérje is Isten segítségét, hogy szabadulni tudjon. De ha már rögzült, nincs mit tenni egyebet, minthogy elkerüli azt a helyzetet, amely ezt a kísértést a gondolataiba hozza. Még akkor is, ha ez önmagában értékes és szép volna, például ez a szép imádság, amelyre utal.
Hadd hozzak egy másik példát, még ennél is nehezebben kezelhetőt. Van, aki arra panaszkodik, hogy amikor szentáldozáshoz járul, akkor törnek rá a szennyes kísértések. Ez a sátán furfangjának a diadala. Azt nyilván nem tehetjük meg, hogy emiatt ne részesüljünk az Eucharisztiában. Ilyenkor fityiszt kell mutatni a kísértőnek - ez Aviali Nagy Szent Teréz javaslata - és akár van bűnös gondolat, akár nem, a kegyelem forrásához mindig oda kell mennünk. De amikor elhagyható az ilyen imamód, akkor nyugodtan válthatunk. Ezt tanácsolom tehát Önnek is.
