Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi nyolc meg tíz? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Szeretném az imáját és a segítségét kérni. Van egy központi-idegrendszer sérült nem beszélő autista nevelt fiam(11 éve nevelem), akinek sok kihívást jelent a kamaszkor és az autizmus. Jelenleg elfáradtam és egyre többször türelmetlenül reagálom le a helyzeteket. Mit javasol mit tegyek, hogy türelmesebb legyek? Piroska
Kedves Piroska! Mindenekelőtt tudnia kell, hogy az a szép szolgálat és odaadó élet, amelyet fia érdekében tesz, az nagyon értékes, s vele nem csak a fiának, de az egész egyháznak is isteni kegyelmet közvetít. Amikor belefárad az ember a napi teendőibe, akkor egy kis időre ki kell lépni abból, mintegy nagy levegőt venni. Ha nehéz vagy egyáltalán nem is megszervezhető, hogy elmenjen egy lelkigyakorlatra, vagy egy monostorba néhány napra, akkor a napjaiba építse be ezeket a levegővételeket. Ilyenkor merüljön el a Szentlélekben. Ezt kell megtanulnia, ezt a fajta imádságot, amely állandó és kifogyhatatlan energiát biztosít. Azzal is szeretném még vígasztalni, kedves Piroska, hogy az életünk szakaszokból, különböző időszakokból áll. S itt hangsúlyos a "különböző" szó. Ugyanis van, amikor nagyon nehéz, van, amikor még nehezebb, de vannak könnyebb szakaszok is. Most minden bizonnyal nehezebb szakaszhoz ért. Hogy ez néhány hónap vagy néhány évig tart, azt nemigen lehet megmondani. De nem is kell méregetni, csupán a jelenben kell helytállni. Az elfáradásnak, elcsüggedésnek ez is lehet okozója, hogy az ember a mélyben érzi magát, és sötétlátásában ezt vetíti előre, s emiatt tűnik elviselhetetlennek a jelen helyzet. Mert ha azzal él, hogy most rossz ugyan, de holnap vagy egy bizonyos idő után majd jobb lesz, akkor sokkal könnyebb hordozni a jelen terhet. Egy kedves barátom viccesen szokta mondani: "Most bírjuk ki ezt a kicsi rosszat, utána majd jön a nagy jó!" Ha más nem, majd a mennyország, de azért annak darabkáit már itt a földön is megkaphatjuk olykor-olykor.
Kedves Lelkiatya! Keresztlányom az idén lesz elsőáldozó és már nagyon várja. Viszont van egy kérdése amiben nem vagyok biztos a válaszban. Ha az Eucharisztiában maga Krisztus van jelen, akkor jelen van benne az Atya és a Szentlélek is? Szerintem igen, mert Ők Szentháromság, de nem vagyok benne biztos. Mi a helyes válasz? Válaszát előre is köszönöm
Nagyon lényeges kérdés. Köszönöm szépen, hogy föltette. Igen, az Eucharisztiában jelen van a teljes Szentháromság. A szentáldozáskor a teljes Szentháromsággal egyesülünk. Csak amit legjobban megértünk, megragadhatunk, az mégis az emberré vált Krisztus személye, viszont akin keresztül szabad utunk van a Lélekben az Atyához.
Kedves Lelkiatya! Sajnos gyakran tapasztalok egy jelenséget, ami elkeserít és kicsit el is veszi a kedvem a templomba járásról. A vecsernyét ? amiben nagyobb szerepe van a kántornak ? olyan gyorsan lezavarják, hogy az ember csak kapkodja a fejét és bosszankodik. Különösen a kispapok kántorkodásánál figyelhető meg ez a felpörgetett tempó, ráadásul a sokféle dallamban is bizonytalanok nem egyszer, és ők maguk is belekavarodnak, hibásan énekelnek ebben a pergőtűzszerű énekes imádkozásban. De lassítani nem lassítanak. Mi, hívek pedig természetesen eleve nehezebben követjük a görög katolikus énekek gyönyörű, de bonyolult dallamait, mert kevesebbszer énekeljük őket, mint egy ?profi?, és az esélyünk arra, hogy bekapcsolódjunk, a nullához közelít, ha az éneklés el van sietve. Így az átélés, belefeledkezés helyett marad a .. bosszankodás, a csalódás. Nem tudok erre más okot, minthogy mihamarabb túl legyenek rajta, de ezt meg nem tudom elfogadni. Az áhítatnak van egy tempója, nem? Az áhítatot az elsietés nem engedi megszületni. Az imádság nem egy letudandó, elhadarandó dolog. Van, hogy a kántorok versenyt sietnek a pappal. Van, hogy a pap szép, mérsékelt tempóban mondja az imádságot, hogy a szavakat megízleljük, eljussanak elménkig, szívünkig, a kántor viszont kétszeres gyorsasággal viszi a közös válaszokat. Ilyenkor szerintem legalább érdemes lenne a pap tempóját követnie, nem saját tempót diktálni. Egyik ismerősömet elvittem, és pont egy lehadarós pap és egy lehadarós kántor kettőse fogadott (ez gyakrabban így van, mint nem), és utána azt mondta: szép volt, szép volt, de talán jobban megérintette volna, ha a központi szereplőkön nem az látszik, hogy egyáltalán nem élik át, amit mondanak. A pap imádságát egyáltalán nem is értette, mert már bőven a kántor része alatt elkezdte a saját mondandóját, pergőtűzszerűen. Sajnos egyet kellett értenem vele, mert én is ezt láttam, én persze még visszamegyek, de neki ennyi lehet, elég volt. Nem, nem tudom, tényleg nem tudom, hogyan lehet és mi értelme van gyorsan elhadarni, ledarálni ezt a gyönyörű szertartást. Talán nyolc perccel lenne hosszabb egy vecsernye egy kicsit lassabb (normál) tempótól, amiben a hívek sokkal nagyobb mértékben tudnának bekapcsolódni az éneklésbe? Vagy öttel? Megéri az a pár perc, tényleg megéri? Sok helyen jártam görög katolikus szertartásokon az országban, és sajnos ez az általános tapasztalat. Egyedül, ahol nyugalmazott, előző püspök atya szolgál, megy szinte mindig szép tempóban az éneklés. De ha gondolja, ezt nyugodtan vegye ki. Én annyit tudok tenni, hogy itt szóvá teszem. Hátha történik valami. Kár azért a gyönyörűségért, ami a görkat közös énekes szertartásokban el van rejtve, ami által közelebb kerülhetnénk az Úrhoz, és ami így sajnos rejtve marad. Vagy, rosszabb esetben elriaszt a részvételtől.
Javarészt egyetértek és együttérzek Önnel. Olykor én is tapasztalom, hogy a liturgiánk messze nem annyira szép, mint amilyen lehetne, s ez csupán az odafigyelésen, illetve az énekvezető, s persze, még inkább a pap lelkületén múlik. Abban bízom, hogy ha ezt a bejegyzést más is olvassa, akkor hatni fog rá, elgondolkodik rajta. Ugyanakkor hozzáteszem, hogy a tempó bizonyos mértékig szubjektív dolog is. Általában a fiatalok tempósabban, lendületesebben énekelnek, az idősek lassabban. Ez nyilván természetes jelenség. Van, amikor maga az adott szertartás vagy annak megfelelő része megkívánja a gyorsabb máskor a lassabb tempót. Az is fájdalmas, például, amikor egy föltámadási szertartást lassan, vontatottan énekelnek. De ismétlem, egyetértek azzal, hogy lelketlenné válik az egész szertartás, ha az énekvezető nem figyel oda külön, hogy lélekkel énekeljen. Hozzáteszem, minden bizonnyal nem a nyereségként elkönyvelhető 5-8 perc miatt énekelnek gyorsan, hanem egyfajta rossz megszokásból. A kántorszakunkon egyébként erre is külön figyelnek az oktatóink, hogy alakítsunk, formáljunk a rossz beidegződéseken, amely nem csak a gyors énekre, de mindenre vonatkozik, a hangképzésre, az érthetőségre, az előkészületre, a pontosságra, stb. Nyilván van még mit fejlődnünk ezen a téren. Aki hallja, adja át! Köszönöm szépen a megjegyzését.
Kedves lelkiatya! Az utóbbi időben sokat gondolkodtam, azon a bibliai idézeten, hogy "Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába." Ezzel mit akar nekünk Jézus üzenni? Hogyan lehet ezt napjainkban megvalósítani?
Mint minden jézusi szónak, ennek is sokféle értelemezése, kimeríthetetlen mélysége van. Könyveket írtak már arról, hogy mit is jelent ez a gyermekség. Én most csak egyet emelek ki, de érdemes tovább gondolkodni más értelmezési lehetőségeken, amelyek, természetesen végső soron mind egy irányba hatnak, az Istenhez visznek közelebb. Legföljebb az a kérdés, hogy milyen úton, módon. A gyermeknek számtalan jó tulajdonsága van, amely még az ártatlanságából, egyszerűségéből, lehet azt mondani, tudatlanságából származik. Nyilván azt kell követni a gyermekségben, ami érték, amiből mi is épülhetünk. A tudatlansága, tapasztalatlansága nem érték, abból őt is ki kell emelni, nekünk is törekednünk kell az ebből fakadó hátrányok leküzdésére. Viszont a tudás és tapasztalatok megszerzése nyomán nem szabad, hogy a tisztaságunkat, ártatlanságunkat, egyszerűségünket elveszítsük, vagy ha ez megtörtént, akkor ezeket vissza kell szereznünk. Hogyan lehet ezt ma megvalósítani? Ma sem könnyebb vagy nehezebb, mint régen. A felnőtt kor mindig magával hozza annak veszélyét, hogy a rossz tapasztalatok megkeserítik az embert, megkérgesítik a szívét, őt magát is számítóvá, ravaszkodóvá teszik. Ez nem segít az Evangélium befogadásában. Törekednünk kell arra, hogy tudatosan újra kiépítsük magunkban a bizalmat, az őszinteséget, a derűs lelkületet. Persze, ez nem pusztán holmi külső magatartás legyen, hanem abból a belső meggyőződésből táplálkozzék, hogy az Isten gyermekei vagyunk, hogy nem érhet bennünket semmi olyan dolog, amelyről Atyánk ne tudna, amelyben ne tudna megsegíteni. A gyermekeket szemlélve sok szempontot kaphatunk, hogy milyenek legyünk Isten gyermekeként.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Szeretném megkérdezni: 1. mi a Szentlélek elleni bűn? 2. a magvetőről szóló példabeszédben kiknek szól Jézus válasza: "hogy nehogy megtérjenek?
A Szentlélek elleni bűn a megátalkodottság. Amikor az ember nem hajlandó megtérni, nem tart bűnbánatot, nem kér bocsánatot az Istentől. Az ilyen emberrel az Isten is tehetetlen. Ezért nem megbocsátható, mert nem is kér bocsánatot. A második kérdésének válasza már összetettebb. Az Evangéliumban kétszer is szerepel ez a szöveg, s nem ugyanabban az összefüggésben. De meg is világítja az egyik a másikat. Előbb valóban a példabeszéd értelmének magyarázatakor halljuk Márk evangéliumában (Mk 4,12). S meglepő az érvelés, mert azt gondolnánk, hogy a példabeszéd feladata éppen az, hogy segítse jobban megérteni a tanítást. Jézus azonban itt arra utal, hogy a példabeszédnek van egyfajta elrejtő szerepe, hogy csak egyesek értsék. A másik helyen Szent Jánosnál találjuk, ott viszont nem Jézus mondja ezeket a szavakat, hanem mintegy értelmezésként idézi a szent író Izaiás prófétát, amikor látja a zsidók hitetlenségét (Jn 12, 40). Egyébként Jézus is ugyanezt az ószövetségi szöveget idézi, tehát minden bizonnyal ő is a hallgatóság hitetlenségére utal. Úgy értelmezhetjük, hogy Jézus példabeszédben szól, hogy akik hisznek, azok értsék, de a hitetlenek számára a tanítás értelme rejtve maradjon. Aki akarja, érti Jézus szavát, aki viszont nem akarja, az saját magát bünteti az értetlenségével. Ilyen értelemben az Ön két kérdése szorosan összefügg egymással.
Atya mit tegyek? ha bántott egyszer egy pap, és félek az atyáktól, hogy küzdhetném le a félelemem???
Semmiképp sem szabad hagyni, hogy ez így maradjon a lelkében. Esetleg már régóta hordozza ezt a terhet? Ma már nem lehet akadálya, hogy az ilyen súlyos sebet minél hamarabb orvosolni lehessen. Erről Ferenc pápa kifejezetten rendelkezett. Ismereteim szerint minden egyházmegye honlapján megtalálható az a cím, amelyen bizalmasan be lehet jelenteni az esetet, és azon keresztül fölvéve a személyes kapcsolatot, segítséget is tud nyújtani az arra kiképzett szakember. Ez adott esetben lehet pap is, vagy világi ember, pszichológus, mentálhigiéniás szakember vagy akár jogász. Akire az adott helyzetben szükség van. De a közvetlen személyes segítség a legjobb. Javaslom, hogy ne hordozza ezt egyedül a lelkében, beszéljen róla olyan személlyel, akiben megbízik, s akin keresztül megszólíthat egy papot, hogy a dolgot átbeszélhessék. Mivel papi személytől jött a sérelem, akkor fog igazán megnyugodni és meggyógyulni a lelke, ha egy pappal tudja majd ezt átbeszélni.
Tisztelt Lelkiatya! Tud-e ajánlani olyan papot, szerzetest, hitét gyakorló katolikust, aki beteget tud gyógyítani? Ha a betegben meg is van a gyógyulásban vetett hit, bizonyosan rejtekben, de kell éljenek olyan szentéletű lelkek, akiknek olyan hite van, hogy vállalnák így közvetíteni a kapott krisztusi kegyelmet. Segítségét köszönve: Ágnes
Kedves Ágnes! Isten kegyelméből ma is vannak olyan nagy hitű, imádságos papok, szerzetesek, akik hathatósan közvetítik az Isten kegyelmét. Bajos lenne itt fölsorolást írnom, hiszen én nem tudom minősíteni az atyákat. Viszont azt is tudni kell, hogy a gyógyulás nem pusztán a gyógyulást kérő hitétől függ. Sok esetben azért engedi meg az Úr a betegséget, mert azon keresztül akar tanítani, megerősíteni, önmagához közelebb vonzani. Hiszen ő maga is ezért viselte el a szenvedést, hogy saját szenvedésén keresztül mi mindnyájan az Atyához juthassunk. Pedig ő is félt a szenvedéstől. Kifejezetten kérte az Atyát, hogy ha csak lehetséges, vegye el tőle. De hozzátette: ne az én akaratom legyen, hanem a tied. Amikor imádkozunk, bármit kérünk, kicsi vagy nagy dolgot, nekünk is mindig hozzá kell tennünk: ne az én akaratom legyen, hanem a tied. Ezért Önnek is ezt tanácsolom, akár a saját betegségéről akár valamely szerettének betegségéről van szó, kérje egyszerű szívvel, nagy hittel a gyógyulást, végeztessen erre a szándékra szentmisét - ez a leghatékonyabb módja a kérésünknek, mert az egész Egyház imájába köti be a szándékot -, de tegye hozzá, s persze a lelkében is így kezelje, hogy legyen meg az Isten akarata. Ez nem holmi tehetetlen beletörődés a megváltoztathatatlanba, hanem ugyanaz, mint amire Jézus maga is tanított minket a Miatyánk imájában: "Legyen meg a te akaratod!" Tehát, kedves Ágnes, az Ön életének sorsa is nem azon múlik, hogy találkozik-e ilyen szentéletű emberrel, aki tud látványos csodát tenni, hanem, hogy Önnek milyen az Istennel való kapcsolata. Minél mélyebb, minél személyesebb, annál inkább rá tud találni, hogy az Úrnak mi a szándéka ezzel az adott betegséggel. Nem mindig tárul ez föl azonnal, egy-egy odaadó imádság hatására. Sok esetben hosszú időre van szükségünk ahhoz, hogy fölismerjük, mi az ő akarata. De erre való az életünk, a hitünk, a maga küzdelmeivel, hogy ezt keressük, ezt kövessük, mi az Isten akarata, s minden erőnkkel igyekezzünk azt nem csak megtalálni, megérteni, hanem követni is.
dicsoseg jezus krisztusnak,kedves lekiatya robert vagyok en sok mindenert szoktam imatkozni ,az elmult 3 nap alatt foleg este kisert az ordog szentelt vizel vedekezem,segicset kerem imatkozon ertem ,es ha lehet tobben is en a mindenhato es teremto isten gyermeke akarok leni es maradni eletem miden napjan ,hogy megszabauljak ordoktol kerem mit csinaljak meg ? lekiatya tanacsat es imajat is kerem
Kedves Róbert! Mint kérte, természetesen imádkozom Önért. Nem kell félnie, nem kell aggódnia semmi miatt. Az ördög nem erős, csak hazudja, becsap minket, amikor valami félelmetes lénynek mutatja magát. Javaslom, hogy rendszeresen imádkozzék, minden nap lehetőleg ugyanabban az órában. A szentelt vizet viszont ne használja, mert nem erre való. Ha majd egy pappal való beszélgetésben maga a pap mégis javasolja, hogy használja a szentelt vizet, akkor lehet, de most azt tanácsolom, hogy tegye félre egy kis időre. Fontos, hogy menjen el templomba, legyen ott a Szent Liturgián. Nem tudom, gyónt-e, áldozott-e már az életében. Ha igen, akkor ezt újítsa föl, gyónjon, áldozzon rendszeresen. Ha még nem, akkor kérje meg a templomban az atyát, hogy vezesse be Önt ezekbe a szent titkokba. Meg fogja látni, hogy ha majd rendszeressé válik a lelkiélete és a szentségi élete (azaz rendszeresen fog részesülni az Eucharisztiában és a szentgyónásban), akkor egy idő múltán sokkal nagyobb erőt fog tapasztalni a lelkében, könnyű szerrel le fogja tudni győzni a kísértéseket.
Kedves Lelkiatya! Van egy kis gondom. Lelkes fiatal vagyok, sok minden programon részt veszek, még sem tudok beilleszkedni valahogy a helyi gyülekezetbe. Úgy érzem, hogy nekem mély kapcsolatom van Istennel, viszont azt veszem észre, hogy a legtöbb ember nagyon rosszmájú. Mit tehetnék ez ellen? Nem találom sehogy sem a helyemet. Velem van a gond? Vagy csak rossz a közösség?
Nagyon fontos, hogy ezt a mélyen megélt Isten-kapcsolatot tovább erősítse, a tetteit, döntéseit, az életét erre építse. Az Isten közelsége majd megtanítja arra is, hogy a másik ember gyöngeségeit jobban el tudja fogadni. Általában a fiatal vagy felnőtt korban megtérők esetében tapasztalható jelenség, hogy lelkesedésükben kevésbé toleránsak az egyháziak, más keresztények gyarlóságaival szemben. Mígnem aztán idővel megtapasztalják saját magukban is ezeket a gyöngeségeket, és a tapasztalat ráébreszt arra, hogy nem pusztán a lelkes Isten-követés a fontos, hanem Istentől meg kell tanulnunk az elfogadó, irgalmas szeretetet is. Nem biztos, hogy az Ön esetében is erről van szó, csupán megemlítem, hogy ez egy jellemző jelenség. Fontos, hogy a hitét, Isten-kapcsolatát egy másik emberrel, lehetőleg pappal vagy legalábbis mély lelkű, tapasztalt emberrel meg tudja osztani. Ne egyedül kelljen ezekkel a dolgokkal megbírkóznia. Tehát legalább egy ember kell, aki Önt megérti, aki tanácsokat tud adni. Csak félszegen mondom, de mégis megemlítem, hogy van arra is példa, hogy a szerzetesi hivatás így kezdődik, hogy az ember azt érzi, neki valahogy sokkal több igénye van a lelki dolgokra, az imádságra, az Istennel való együttlétre, mint másoknak. Erre is azt mondom, nem biztos, hogy ez az Ön esetében is így van, de nem elképzelhetetlen ez sem. Tanácsaim tehát. Hogy az a közösség nem tökéletes, ez nyilvánvaló. Nem kell ettől még rossznak mondania, de biztos, hogy lehetne jobb is. Nem az a kérdés, hogy gond van-e Önnel, hanem, hogy ilyen helyzetben mit tegyen. Ha nem találja a helyét, ennek sok oka lehet. Ezeket is meg kell beszélnie a lelkiatyával, lelki társával. Van, amikor helyváltoztatással kell gyógyítani az ilyen helyzetet, van, amikor lélek-változtatással. Azt tudja tenni ellene, hogy dolgozzék keményen az ítélkezés kísértése ellen. Ne gondolja magát jobbnak a többieknél. A kapott kegyelmet fontos fölismerni, beismerni, elfogadni, megköszönni, de ez ne késztesse arra, hogy magát másoknál többnek tartsa! Keresse mások erényeit, a közösség értékeit. Viszont ne legyenek elvárásai velük szemben. Ha többre vágyik lelkileg, akkor azt egyénileg élje meg! Ebben az egyéni lelki életben pedig sokat imádkozzék a közösség tagjaiért is.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya!Olvastam az elöbbi válaszát amiben idéz egy könyörgést: "...Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk, kérjük az Úrtól". Akkor ez most a halál utáni külön ítéletre vonatkozik? Igaz az, hogy halálunk után dönthetünk Isten mellett vagy ellen?
Halálunk pillanatában, "halálunk óráján" - ahogy az Üdvözlégyben mondjuk - lehetőséget kapunk a döntésre. Ezeket az időket, óra, perc, pillanat, halál és utána valók nagyon nehéz az értelmünkkel megragadni. Nem írható le, nem jegyezhető föl kronológiai elvek alapján. Tehát nem tudjuk pontosan azt sem, hogy mikor is kell nekünk ezt a "jó feleletet" adnunk. De nem is lényeges. Sokkal fontosabb a tény, hogy ez mindnyájunkra vár, ez teljességgel elkerülhetetlen, s ezért erre a pillanatra, órára készülni kell. Erre van az életünk, hogy erre az órára, erre a pillanatra kellőképpen fölkészüljünk.
Dicsoseg Jezus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! A gyaszolo vigasztalodhat a Szt Liturgian valo reszvetellel mindennap? Szukseges - e a sztgyonasban megemliteni azt is, hogy fizikailag ott vagyok, de lelkileg nem.. Valaszat elore is koszonom..
A legjobb, amit tehet, hogy rendszeresen részt vesz a Szent Liturgián. S hacsak nincs valami súlyos akadálya, akkor áldozzon is. Elhunytja - remélhetőleg - már az Úrnál van. Az Úrral való szentségi egyesülés által még elhunyt szerettéhöz is közelebb kerülhet. Első hallásra azt mondom, még csak nem is bűn, ha nem tud teljes figyelemmel jelen lenni a Szent Liturgián. Azért is, mert ha érzékeli, hogy ez nem az, aminek lennie kell(ene), ez már azt jelenti, hogy a lelke nagyon is ott van, legföljebb a gondolatai kalandoznak el - érthető módon - teljesen másfelé. Ezzel együtt is nem teszi rosszul, ha erről beszél a szentgyónásban, mert talán az atya lelki tanácsokat is tud adni erre vonatkozóan. Szóval jól teszi, nagyon jól teszi, ha gyászára a templomban, az Úr közelségében keres megnyugvást.
Kedves Lelkiatya! Mi a véleménye Alfons Maria Stikler bíboros cölibátusról szóló írásáról, mely a katolikus válasz oldalon található? Ebben a bíboros tagadja, hogy az ősegyházban önként vállalták a szentelendők a cölibátust. Két részlet az írásból: (1) "A Keleti Egyház ismertetett helyzetéből következett, hogy hiányoztak a hatékony lépések a nagyobb rendekben lévő klerikusok celibátusi kötelezettségének feltűnő elhanyagolásával szemben. Miközben sikerült a püspököket illetően az ősi hagyományt, még az előzőleg nősek esetében is fenntartani (többségében a szerzetesek közül választották ki őket), a papok, a diakónusok, a szubdiakónusok esetében egyre inkább elharapódzott az előző házasság fenntartása a szentelés után is; arról már nem is szólva, hogy az ősi hagyomány helyreállításáról szó sem volt, belenyugodtak a tényállásokba." (2) "Mivel a püspökök számára azonos rendelkezéseket tartalmaznak, de a papok és a diakónusok, valamint a szubdiakónusok számára épp az ellenkezőjét, ezért az afrikai kánonok authentikus szövegét meg kellett változtatni, amit annál bátrabban tehettek meg, mert Keleten már alig értették meg az eredeti latinszövegeket. Miközben tehát az afrikai kánonok minden nagyobb renden lévőtől a teljes önmegtartóztatást kívánták meg, Keleten leszűkítették ezt a közvetlen oltárszolgálat idejére,amint az az Ószövetségben is érvényben volt. Megtartották az apostolokra és az ősegyházra való hivatkozást a manipulált szövegben is, hogy így a celibátusnak a különben Keleten is ismert megalapozását megőrizzék. Mit mondhatunk erről az egész eljárásról? A II. Trullai zsinat atyái bizonyosan felhatalmazva érezték magukat arra, hogy a Bizánci Egyház számára partikuláris törvényeket hozzanak. Már eddig is mindig autonómiájukra hivatkoztak, legalábbis ami a gazdasági és fegyelmi kérdéseket illeti, és úgy érezték, csak a világegyház ökumenikus zsinatainak -melyeken ők is jelen voltak -dogmatikus tételei és azokat kibontó törvényei kötelezik őket. Megengedhetjük tehát, hogy a zsinati atyáknak, akiknek gondoskodniuk kellett egyházaik részére általános törvényekről, kétség kívül joguk volt a klerikusi önmegtartóztatás területén a tényeket felmérni, és hogy ezzel kapcsolatban nem látták, hogy eredménnyel kecsegtetőreformkánonokat tudnának hozni. Ám egy olyan területen, amely valójában az egész világegyházat érinti, mint a klerikusi celibátus problémája is, a pápa vezetése alatt álló nyugati egyházgyakorlatával ellentétesen rendelkezni lehetséges és jogos volt-e, másik kérdés.E kérdésre minden kétséget kizáróan tagadólag válaszolhatunk, ha megfontoljuk a szöveghamisítást, amely az igazságot pontosan megfordította." Válaszát előre is köszönöm!
Az idézett bíboros megközelítése alapvetően anakronisztikus. Olyan helyi zsinatokra hivatkozik (afrikai kánonok), amelyek nem egyetemes zsinatok voltak; semmilyen hatállyal nem bírtak a keleti egyháztartományokra. Hivatkozik a pápára mint legfőbb tekintélyre, holott ilyen tekintély korántsem volt el abban a korban a világegyházra nézve általánosnak. Eleve furcsa egy évezredes egyházi hagyományt egy szöveghamisítással magyarázni. Az apostoli korban a cölibátus kérdése egyáltalán nem merült föl az egyházak között mint az egységet veszélyeztető tényező. Anakronisztikus visszavetíteni időben a mai problémát, amit akkor nem tekintettek olyan súlyúnak, hogy egyetemes szinten szabályozzák. A cölibátus csodálatos érték, vonzó és erőt adó az egész egyházban. Nem csak a szüzességben élőknek, hanem a családi életet élőknek egyaránt. Ezt a kettőt szembeállítani, egymással versenyeztetni rossz irány, nem vezet előre. Ráadásul az egyház kifejezett tanítását sem veszi figyelembe, amely mindig értékként beszél mindkét életállapotról. Még a papságra vonatkoztatva is. Sokan elfelejtik a Papságról szóló vatikáni zsinati konstitúció erről szóló tanítását. Ezért a teljes 16. pontot ide másolom: Presbyterorum ordinis 16: "A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló teljes önmegtartóztatást - melyet az Úr Krisztus ajánlott, a századok folyamán és napjainkban nem kevés Krisztus-hívő önként vállalta és dicséretesen megtartott - az Egyház a papi élet szempontjából mindig különösen nagyra becsülte. Ugyanis jele és ösztönzője a pásztori szeretetnek, ugyanakkor a világban a lelki termékenység különleges forrása. A papi cölibátus nem a papság természetéből fakadó követelmény, miként ez nyilvánvaló az ősegyház gyakorlatából és a keleti egyházak hagyományából, ahol azokon kívül, akik az összes püspökkel együtt a kegyelem ajándékából a cölibátusra vállalkoztak, vannak érdemekben gazdag, házas papok is. Amikor tehát e Szentséges Zsinat az egyházi cölibátust ajánlja, semmiképpen sem akarja megváltoztatni a keleti egyházakban törvényesen élő fegyelmet, és nagy szeretettel buzdítja azokat, akik mint házas emberek vették föl az egyházi rendet, hogy tartsanak ki szent hivatásukban, és igyekezzenek életüket teljes odaadással a rájuk bízott lelkek szolgálatába állítani." https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=15 A Keleti Kódex vonatkozó kánonja pedig ezt írja: "A mennyek országa miatt választott és a papság számára annyira megfelelő celibátust mindenütt igen nagyra kell értékelni, ahogy az egyetemes Egyház hagyománya is tartja; ugyanígy tiszteletben kell tartani a házasságban élő klerikusok állapotát, amelyet a korai Egyház és a keleti egyházak évszázados gyakorlata szentesített." (373. kán.) Tehát sokkal többre jutunk, ha elismerjük és megbecsüljük egymás értékeit, mintha nem ismerjük, következésképp lebecsüljük azokat.
Kedves Lelkiatya! Két kérdés foglalkoztat mostanában, amiben szeretném ha segítene. 1. Személyes döntésünk következménye, hogy üdvözülünk vagy elkárhozunk. Aki úgy dönt, hogy Istennel akar élni az üdvözül és aki megtagadja Istent az elkárhozik? 2. Az Eucharisztia eltörli az összes bűnt, de csak akkor ha nem halálos bűn állapotában áldozunk? Honnan tudjuk, hogy halálos bűnben vagyunk? Szentségtörést lehet-e tudatlanul elkövetni? Rendszeresen áldoztam és 2-3 havonta gyónom, nem szeretném Istent megbántani, de néha elbukom, olyankor azonnal bocsánatot kérek Tőle és a következő gyónásnál megvallom, de nem tudom, hogy ez elég-e. Már ott tartok, hogy félek áldozni, nehogy Szentségtörést kövessek el és emiatt elkárhozzam. Válaszát, segítségét előre is köszönöm: Piroska
Kedves Piroska! 1. Igen, tőlünk függ, egyedül tőlünk,hogy üdvözülünk-e vagy pedig elkárhozunk. Azt hiszem, lehet azt mondani, hogy ez életünk utolsó pillanatában, utolsó döntésünk eredményeként dől el. Aki Isten mellett dönt, azt Isten magához fogadja, aki pedig nem, azt erőnek erejével nem kényszeríti az isteni közösségébe, erőszakkal nem üdvözíti. Törekednünk kell úgy élnünk, hogy majd ez az utolsó, végső döntésünk egyértelműen Isten mellett legyen. A bizánci liturgiánkban sokszor így imádkozunk, hogy "...Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk, kérjük az Úrtól". 2. Igen, de talán helyesebb, ha azt mondjuk, maga Isten töröl el minden bűnt. Isten, aki az Eucharisztiában jelen van. Azért lényeges ez a különbségtétel, hogy az Eucharisztiát még csak véletlenül se tárgyiasítsuk, nehogy azt gondoljuk róla, valami csodaszer, amely mindenre - s még rosszabb, ha azt gondoljuk, csak majdnem mindenre - jó. Ugyanis végtelen értékű. Nincs bűn, amelyet az Eucharisztiában jelenlévő Isten ne tudna és ne akarna megbocsátani. Csak azt a bűnt nem tudja Isten megbocsátani, amiért nem kérünk bocsánatot. Amit nem bánunk meg, azt nem tudja elvenni tőlünk. Ez ugyanaz, mint az üdvösség: senkire sem tudja és akarja rákényszeríteni. Honnan tudjuk, hogy halálos bűnben vagyunk-e? Onnan, hogy azt a bűnt tudatosan elkövettük-e vagy sem. Halálos bűnt nem lehet véletlenül, tudatlanul elkövetni. Hiszen az a halálos bűn, amit tudva és akarva súlyos dologban Isten ellen teszünk. Ilyet véletlenül nem lehet. Egyébként szerintem tudatosan is elég nehéz ilyen bűnt elkövetni. Szentségtörést sem lehet tudatlanul elkövetni. Ha például valaki megtapossa az Oltáriszentséget, pl. leesik a földre a Szent Ostya, amikor valaki kézbe kapja, és ő vagy más véletlenül rálép. Nos, ez elég borzasztó baleset, mégsem nevezhető szentségtörésnek, hiszen nem szándékos tett volt. Kedves Piroska! Semmiképp se féljen áldozni! Ez olyan, mintha a kisgyermek félne odamenni az édesanyjához, hogy az átölelje. Isten mindig szeret minket, mindig hív és vágyik a velünk való egyesülésre, bármilyen bűnösök vagyunk. Ezért azt tanácsolom Önnek, aki már eddig is rendszeresen áldozott, hogy ezt a gyakorlatot folytassa tovább. Akár gyakoribbá is teheti a gyónásait, hisz említette, hogy azért érzékeli, hogy néha elbukik. Azt minek túl sokáig cipelni magával? Azt sem mondom, hogy tüstént szaladjon áldozni. Ezért érdemes azt rendszeressé tenni, hogy ne a bűneitől függjön, hogy hányszor gyónik és áldozik. Rendszeresen gyónjon, rendszeresen, legalább hetente áldozzon, s akkor az Isten kegyelme nagyon szép munkát fog tudni elvégezni Önben.
Dicsoseg Jezus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Sajnos egy baleset miatt nem tudok allni, meg rovid ideig sem. Ebben a helyzetben inkabb ne is menjek szt Liturgiara?
Ekkora butaságot! A betegsége, egészségi állapota miatt semmiképp se fossza meg magát a Szent Liturgiától, az isteni vendéglátástól, attól az isteni erőtől, amelyben részesülhet! Ha végig üli a Szent Liturgiát, az is éppen olyan gyümölcsöző és hasznos lesz Önnek, mint ha egészségesen végig állná. Az az erőfeszítés, amelyet tesz, hogy gyenge állapota ellenére is elmegy és részt vesz a Szent Liturgián, mindenképpen erősíteni fogja a lelkét, Istennel való kapcsolatát, nem beszélve azokról az áradó kegyelmi ajándékokról, amelyekben még ezen felül ott részesül.
Kedves Lelkiatya! Krónikus betegségem van és sav csökkentő gyógyszert szedek amire muszaly rendszeresen táplálkoznom. No most a kérdésem azzal kapcsolatban szeretném kérdezni mivel kedden illetve pénteken heti szinten böjtölni szeretnék ! Napi ima életet élek ez azt jelenti jelen esetben hogy minden nap 33 Miatyánk és 33 Jezus imát mondok el a Szűzanya képe elött és egy gyertyát is meggyújtok előtte. Szóval ehez az ima élethez szeretném a böjtöt is hozzá kapcsolni. Hogy tegyem hogy igaz böjtöt tartsak! Többek között kissebb nagyobb bűneim vezekléséért. Válaszát köszönve! Levente.
Kedves Levente! A böjtölés egyáltalán nem áll szemben a rendszeres táplálkozással. Sőt, a kettő éppen szoros kapcsolatban van egymással. Az a helyes gyakorlat, ha az ember nem ötletszerűen böjtöl (mondjuk nem eszik egy álló nap, de délután egy cukrászda felé viszi az útja, s akkor úgy gondolja, no, ma épp eleget böjtöltem...) Tehát helyes dolog saját magának meghatározni, hogy mit és mennyit eszik. Ebbe bele lehet számolni a visszafogottabb étkezéseket és a táplálóbbakat. Nagyon egyszerű böjti gyakorlat például, ha az ember akkor hagyja abba az étkezést, amikor még éppen nem lakott jól teljesen. Ez általában nagyon egészséges is, mert a jóllakottság érzet általában kicsit később jut el az agyba, később születik meg a döntés: most elég, minthogy a bendő már megtelt volna. S ha kipróbálja, meglátja, nem is olyan egyszerű ez, meglehetősen nagy akaraterőre van szükség, hogy az ember az utolsó falatok előtt tegye le az evőeszközt. (Persze, akkor az lesz az utolsó falat.:-) Megteheti továbbá azt is, hogy amit nagyon szeret, édességet, egyéb nyalánkságot, azt teszi félre a böjtös napokon. Ami mindennél fontosabb, hogy imádkozva böjtöljön. Sohase hagyja ki belőle az Urat! Mindig Jézusra gondolva, az Úrnak hálát adva tegyen önmegtartóztatást! A saját bűneink miatti vezeklésként való böjtölést én nem tartom szerencsésnek. Óhatatlanul belevegyülhet az önbüntetés gondolata. Márpedig a böjt nem ez, hanem hálás fölajánlás, derűs odaadás, az Úr szeretetében való erősödés. Ha ezzel a lelkülettel végez önmegtagadást, bármilyen jellegű vagy mértékű az, kedves lesz az Istennek.
    ... 2 3 4 5 6 
7
  8 9 10 11 12 ...