Tisztelt lelkiatya ! Tudom nem ilyen oldal , de kérem ha ideje engedi mondjon egy imát a hétfői vizsgamra. 3gyerek mellett teszem a jogsit és pénz is elfogyott. Köszönöm.
Kérése szerint imádkozom, s úgy sejtem, még sokan mások is, akik e sorokat olvassák.
Isten áldja!
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy mi a véleménye az ortodox keresztényekről. Tudok egy római katolikusról, aki gondolkodik az áttérésen, hogy ortodox lesz. A római katolikusok tudomásom szerintem azon az állásponton vannak, hogy csak az a jó ha valaki katolikus, semmi más. A protestáns felekezetekkel annyira én sem szimpatizálok, legalábbis magamnak nem tudnám elképzelni és vannak olyan dolgaik, amelyek nekem nagyon furcsák és nem tudok egyetérteni vele(de én mindig katolikus voltam), de az ortodoxokkal mi a helyzet? Joggal eshetünk kétségbe ha egy katolikusból ortodox lesz mert az nem igazi egyház vagy annyira azért nem rossz a helyzet, mert azért az ortodox nem protestáns és sok mindent úgy tesz ahogy a katolikusok? Én a magam részéről javasoltam az illetőnek, hogy legyen keleti katolikus, mert így megmaradna katolikusnak de nem kellene római katolikusnak lennie. Jól tettem? Hogy hogyan fog dönteni, nem tudom.
Én is azt tanácsolnám az illetőnek, hogy maradjon inkább katolikus. Ha pedig egy ortodox hívő tenne föl hasonló kérdést, neki meg azt tanácsolnám, hogy maradjon inkább ortodox. Lehetőség szerint ne járjunk át egyik egyházból a másikba. Mindkettő ugyannak a krisztusi egyháznak a része, nem szükséges váltogatni. Ahová juttatott minket a Mindenható, ott érdemes kifejteni a tőlünk telhető legtöbbet Isten, az Egyház és az emberek szolgálatára. Szóval kétségbeesni semmiképp sem kell. Az ortodox egyház ugyanolyan teljes értékű egyház, mint a katolikus. De tanácsolni lehet neki, hogy inkább maradjon meg a katolikus egyházban, és ne váltson. Ha ott valamit nem talál megfelelőnek, akkor dolgozzék azon, hogy a saját egyháza minél hitelesebb legyen, ne pedig egy másik hajóra kéredzkedjék föl.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ha valaki régen temetés nélkül lett eltemetve, mert öngyilkos lett akkor érte lehet e misét mondatni és valamiképpen megszentelni az árkot ahova elásták. Nem régen tudtam meg hogy az egyik nagyapám így járt és azóta nincs nyugalom a lelkemben. Mit gondol hogy mit tegyek? Ön mit tenne a helyemben? Válaszát előre is köszönöm Piroska
Javaslom a nem sírként jelzett helyet utólagosan megszentelni, s lehetőség szerint azt továbbra is megszentelt helyként kezelni, vagy legalább emlékhelyként tisztelni. Valamint fontos, hogy az elhunyt üdvösségéért szentmisét mondasson, a halottak napján őróla is emlékezzék meg, vegye föl az elhunytakért való könyörgések sorába. Hogy megjelent az Ön életében ez a fölismerés és késztetés, ezt nyugodtan veheti olyan jelnek, hogy ettől kezdve Önnek kötelessége is lett erről az elhunytjáról lelkileg gondoskodni. Ez egy nagyon reményt adó üzenet is, hogy van reménye az üdvösségre, s amit az Egyházon keresztül megtehetünk érte, azt tegyük is meg.
Kedves Lelkiatya! Kicsit szégyellve teszem fel a kérdést, de az önkielégítéssel kapcsolatos. A katolikus egyház szerint bűn, de vannak esetek, amikor nem az? Konkrétan arra gondolok, amikor nem a saját test okozta vágy és a saját öröm miatt történik. Ha van egy jegyesség és a menyasszony/vőlegény nagy vágyat tapasztal a szerelme mellett és kielégíti magát, az bűn? Számít az, hogy a másik fél előtt vagy egyedül teszi? Amikor nem gerjeszti ezt magában, nem tesz semmit ezért, nem néz erotikus tartalmakat, igazán először magát sem érinti, csak támad egy nagy vágy benne a szeretett személy hatására. Olyan esetekre gondolok, amikor egyik fél a másik iránt vágyakozik és ez okozza a kívánságot benne. Ha valaki ilyet érez, az biztosan kísértés vagy nem feltétlenül? És mi a helyzet akkor ha már férj és feleség (de valamiért nem lehetnek együtt)?
Mindig bűn, nincs helye ennek az életünkben. Természetesen a körülményektől függően lehet más, más súlyosságú. Még a házasságon belül is, amikor adott esetben lehetne akár egymás iránti szeretet kifejezése, akkor is, ha a testi egyesülésnek akadálya van, akkor a várakozás, az önmegtartóztatás kell, hogy egymás iránt szeretet kifejezése legyen, nem pedig az, hogy egyik vagy másik egyedül kielégül. Ennek az isteni ajándéknak a lényege a közös öröm. Érdekes módon a magyar szó a "közösülést" használja erre, nyilván nem véletlenül.
Ha a másik iránti szerelem gerjeszti az emberben ezt a vágyat, az is önbecsapás, mert jóllehet a másik iránti szerelemből indul, de az egyéni - a másikra hatás nélküli - önző örömszerzéssé degradálódik. Nyilvánvalóan kísértés lyenkor is, csak raffinált módon érveket lehet mellé állítani, hogy ennek az önző örömnek mégis utat engedjünk. A megtartóztatás, a tisztaságért való küzdelem sokkal közelebb tudja vinni egymáshoz a szerelmeseket, mint ez az egyéni, gondolatokkal kiegészített kielégülés.
Kedves Lelkiatya!
Nem kérdezni szeretnék most, hanem inkább megosztani néhány gondolatomat a szinódussal kapcsolatban, görögkatolikus vonatkozásban. Egy kisebb egyházközség tagja vagyok. Hozzánk el se jutott ennek az egésznek a híre, de néhány szomszédos egyházközség 1-2 tagja is ugyanezt mondta a saját egyházközségéről. Ezért mi nem teljesen látjuk ennek az egésznek az "értelmét". Úgy érezzük, hogy sajnos a kisebb egyházközségek, mint mi is, ki lettünk hagyva ebből az egészből, pedig az egész szinódusi útban mi is, "kis egyházközségek" is nagyon fontos szerepet játszanánk. Nem jó látni ezt nekünk.
Igen sajnálom, hogy ezt tapasztalták. Engem meg is lep, hiszen a püspök atyák nagy gondot fordítottak arra, hogy már az indításkor csoportokat szervezzenek, ahol közösen megbeszélve lehet hozzászólni a fölvetett kérdésekhöz, illetve föl lehetett vetni más témákat is. Az első körben végzett csoportbeszélgetések eredményét összegezték az egyházmegyék, majd a három egyházmegye eredményét összesítve küldtük el azt Rómába. Minket pedig még közvetlenebbül érintett, hogy nagyjából ezen bejövő vélemények, meglátások, javaslatok szolgáltak alapul az első Metropóliai Gyűlésünknek, amelyet 2022 októberében tartottunk Máriapócson. Ennek eredményét közzé is tettük itt, a honlapunkon:
chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://hd.gorogkatolikus.hu/media_doc/b3e6071e6fc4d23fd28be4af5cfae4e7.pdf
Ha röviden össze akarnánk foglalni ennek lényegét, két pontot találunk:
- Az emberszerető Isten evangéliumát keleti lelkiségünkben közösségi, vonzó és örömteli módon éljük meg.
- Hitvalló életre biztatjuk a világi híveket, az eddig megszokottnál tágabb teret biztosítva nekik a tevékenyebb közösségi szerepvállalásukhoz.
Érdemes közösen gondolkodni azon, hogy ennek a két, egyszerűen megfogalmazott célkitűzésnek hogyan tehetünk eleget, mit tehetünk ezek megvalósításáért. Ugyanis teljesen igaza van Önnek abban, hogy senkinem sem volna szabad kimaradni ebből a közös törekvésből. Főként a kis egyházközségek esetében van kiemelt szerepe annak, hogy az egyházi vezetők őrájuk is tudjanak számítani.
A fenti két pont átgondolásán, egyéni és közösségi megvalósítási lehetőségein kívül azt tudom Önnek tanácsolni, hogy szólítsák meg a parókus atyát - még jobb, ha többen együtt teszik - hogy beszéljék át ennek lehetőségeit és feladatait és tegyék meg együtt a szükséges lépéseket a szinodalitás útjának hazai pályán való
megvalósítása érdekében. Soha sem egymásra vagy a vezetőinkre kell várnunk, hanem meghallva a saját benső indíttatásunkat, bátran lépni kell. A Szentlélek rajtunk keresztül akarja megújítani az Egyházat.
Tisztelt lelkiatya!
Naív emberekként 2018-ban rászedett bennünket egy házaspár, akikkel sem rokoni, sem baráti, - csak ismerősi - kapcsolatban voltunk, hogy legyünk a gyermekük keresztszülei egy szertartáson.
Időközben eltávolodtunk a pártól, de nem volt rossz a viszony. Az elmúlt hónapban viszont történt a pár egyik felétől egy olyan erkölcstelen megnyilvánulás felénk, ami miatt a keresztszülőség gyakorlását végérvényesen megszakítottuk. Azt szeretnénk megtudni, hogy egyháznál milyen módon tudunk nyilatkozni a keresztszülőség lemondásáról?
Nincs szükség hivatalosan dokumentálni a keresztszülőségről való lemondást. De nem is nem lehetséges ez, hiszen az, amit az Anyakönyv rögzített, az a keresztelés eseménye, hogy akkor kik vállalták a gyermek keresztény nevelésének felelősségét. Hogy aztán utána mik történtek az életben, ezt nem követi nyomon, nem rögzíti az Anyakönyv. Nyilván kitörölni, meg nem történtté tenni az akkori eseményt nem lehet. Ha jól értem, azóta már sok idő el is telt, tehát az akkor megkeresztelt gyermek, az Önök keresztgyermeke talán már fel is cseperedett. Nincs nagyon módjuk, lehetőségük, hogy a keresztény életét nyomon kövessék. Az imádság azonban megmaradhat. Ezt javaslom is Önöknek. Ha a szülőkkel meg is romlott a viszony, sőt, ha ellenségessé is lett, attól még az Önök keresztgyermeke továbbra is rászorul a lelki támogatásra. Amit azonban, mint mondtam, ma már csak legföljebb az érte mondott imádságon keresztül tehetnek meg. Én azt javaslom, ezt azért ne hanyagolják el. Ha valami módon szeretnék kifejezni rosszallásukat az illető házaspár, tehát a keresztgyermekük szülei felé, akkor ezt tegyék más módon, ne a keresztszülőség utólagos elutasításával. Ne a gyermeket (aki azóta talán már felnőtt is lett) büntessék a szüleik magatartása miatt! Ezt tudom Önöknek tanácsolni.
Kedves Lelkiatya!
Mikor és hol lesz Gaál Richárd atya papszentelése?
Augusztus 6-án, Nyíradonyban.
Kedves Lelkiatya! Bünt követek el azzal hogy a családnak el mondom hogy a pap a gyóntatásba mit mond illetve milyen tanácsokat ad???
Nem. A gyónót nem köti a gyónási titok, az csak a papra vonatkozik. Ugyanakkor érdemes okosan bánni ezekkel a szavakkal. A pap nyilván egyedül a gyónónak szánja a szavait, senki másnak. Óhatatlan, hogy ha valaki arról beszél másoknak, hogy mit mondott neki a gyóntató, akkor ezzel akaratlanul is elárulhatja, hogy milyen bűnt gyónt meg, amire azokat a szavakat mondta válaszul. De ezt is mérlegelve, meg hogy a hallgatóság megfelelően kezeli-e azt, amit hallottak. Érdemes tehát diszkréten kezelni ezeket a dolgokat. De az állítható, hogy nem követ el bűnt arról beszél, amit neki a pap lelki tanácsul mondott.
Kedves Lelkiatya!
Hogyan engeszteljem ki az Urat, ha felismerem, hogy ítélkezésbe estem?
Ne kiengesztelni akarja őt, hanem egész egyszerűen kérjen tőle bocsánatot. Ennyi az egész. Hisz abban, hogy Isten Önnek megbocsát? Remélem, igen. Higgyen Isten szeretetének ingyenességében! Az helyes törekvés, ha szeretné meg is mutatni az Úrnak, hogy Ön valóban hisz benne, valóban elfogadja az ő végtelen szeretetét, és ezért vállal valamilyen áldozatot, pl. egy napi böjtöt, vagy egy hétköznapi Szent Liturgián való részvételt, amelyen meg is áldozik, vagy valamilyen komolyabb emberbaráti szolgálatot. Ha erre törekszik, ez helyes. Csak nem szabad azt gondolnia, hogy ezzel kiengesztelheti Istent. Mintha az Ön cselekedete tenné helyre az életét, nem pedig Isten ingyenes ajándéka. Ha tehát bántja ez a bűn, tegyen valamit a másik oldalra. Például imádkozzék azért, akit megítélt. Ez helyes. De tudnia kell, hogy Isten enélkül is megbocsát Önnek, ha őszintén bocsánatot kér.
Kedves Lelkiatya! A melegség, homoszexualitás néhány évtizeddel ezelőtt még csak meglehetősen ritkán jelent meg a mindennapokban. Esetleg a katekizmus tette föl kérdésként, ahol rövid és célirányos válasz zárta rövidre a dolgot. Ugyanakkor ma heti szinten kerül terítékre a melegség. Úgy is, mint a hívő keresztények körében jelen lévő tényező. Hiszen katolikus papokról is rendre kiderül, hogy a saját nemük iránt vonzódnak. Lehet-e meleg hajlamú ember pap vagy szerzetes? Lehet-e másféle egyházi szolgálattevő, azaz hittanár, kántor, sekrestyés, egyházközségi képviselő, netán világi elnök stb.?
Divat lett a "melegség". Egyik fiatal kezében láttam egy telefont, amelynek a hátulján ez a rekámszöveg volt: "Légy te is meleg!" Ez csak jelzi ennek az áldatlan helyzetnek az abszurditását, hogy próbálják propagálni és terjeszeni a természetellenességet. A homoszexualitás, mint jelenség, igen régről ismert. De az is magától értetődő, hogy nem normális jelenség, hiszen összeegyeztethetetlen a szexualitás eredeti céljával, amelynek a kizárólagos és kölcsönös szeretetet kifejezése mellett egyértelmű szerepe van az utódok nemzésében. A homoszexualitás meddő. Ráadásul ebben a mai környezetben, amelyben számos egyéb tényező teszi természetellenessé az emberi életet (erdők, természeti tapasztalatok hiánya, műanyagok tengere, táplálékok szintetikus összetevőinek sokasága, és folytathatnánk az emberi kapcsolatok szétesésével, amelyet a családok széthullása eredményez, és még sok egyébbel), így a szintén természetellenes szexualitás is jobban burjánzik, sok, identitásában bizonytalan ember keresi a helyét és kapcsolatait téves módon. Szóval, épp csak megemlítve néhány okot, kétségtelen, hogy ma több ember érzékelheti magán, hogy saját neméhez vonzódik, mint bármikor korábban az emberiség történetében.
Ugyanakkor a jelenség nem bűnös. A meleg hajlamú ember semmivel sem bűnösebb, mint bármelyik embertársa. Csak olyan megpróbáltatásokat, szenvedéseket kénytelen hordozni, amelyek ebből az eltorzult identitásából fakadnak. Minden egészséges embernek keményen meg kell küzdenie azért, hogy a szexualitását helyesen, Isten akarata szerint élje meg. A saját neméhez vonzódó embernek külön nehézséget jelent, hogy ha ebből nem tud kigyógyulni, akkor ezt a megpróbáltatást egész életén keresztül kell hordoznia. Nem ő maga választotta, mint a cölibátusban, Istenért vállalt szüzességben élő ember, hanem kapta, kialakult benne. (Hogy ebben mennyi az ő saját és környezétének felelőssége, ez más kérdés, most ne vegyük ide.) Aki ezzel él, az lehet pap, szerzetes, hittanár, kántor, egyéb egyházi képviselő. Ebben ez a hajlama nem akadályozza meg. Csak éppen meg kell vele küzdenie, hogy ugyanakkor megmaradjon a helyes, Istennek tetsző életvitelben. Amelyre, ismétlem, mindenkinek törekednie kell. Az volna önellentmondás, ha valaki ezzel a beteges hajlamával kérkedni akarna, ha érvényt akarna szerezni neki, főként, ha akár személyes életében csöndesen, akár kihívó módon hangosan meg is akarná élni. Ez ellentmond az Evangéliummal, szemben áll Isten akaratával. Aki így akarná megélni a homoszexualitását, annak nincs helye az egyházi szolgálatokban.
Kedves Lelkiatya! Hogy tud-e válaszolni a kérdéseimre, nem tudom, de megpróbálom. Ha segítene megértenem valamit, hálás lennék: hol van Isten a szerelemben? Másképp mondva: van-e szerepe Istennek abban, hogy kibe leszünk szerelmesek és hogyan van szerepe ebben? Ő dönti el, hogy kibe szeretünk bele vagy csak az előzményeket és esetleg későbbi eseményeket irányítja? Vagy nem ő dönti el, csupán megengedi, hogy megtörténjen? A másik kérdés: lehet azt tudni, hogy egy szerelem Isten akarata-e vagy nem, ha lehet, akkor hogyan? Megpróbáltam érthetően leírni ami érdekelne, remélem sikerült.
Ez nagyon fontos kérdés. Nagyon fontos látni, hogy a szerelmesek között ott van Isten. Ő a szeretet. Tehát ő az, aki kettejüket összeköti. Minél tisztább, minél önzetlenebb kettejük egymás iránti szeretete, annál erőteljesebb, annál érzékelhetőbb ez a jelenlét.
Másrészről azonban Isten nem irányítja az érzelmeinket. Azt nekünk kell irányítanunk, nekünk kell kézben tartanunk. A szerelem föllobbanhat olyan személy iránt is, aki egyáltalán nem hozzánk való, akivel a kapcsolat inkább romboló, nem pedig építő. Ugyanazzal a "szerelem" szóval illetjük az ilyen erős vonzalmat is, de ez nem az, amit Isten táplál és megáld. Tehát pusztán a föllobbanó vonzalom még nem föltétlenül utal Isten jelenlétére. De nem is ő dönti el helyettünk, hogy kire irányuljon a vonzalmunk. Nyilván roppant összetett ez a jelenség. Nem lehet leegyszerűsíteni a Cupido jelenségre, hogy van egy kis angyalka, aki nyilával megsebzi és összeköti az embereket. Ennél sokkal nagyobb szabadságunk van. A megjelent vonzalmat értelmezni kell, kézben tartani, irányítani.
E fent leírtak alapján talán már azt is könnyebb megérteni, hogy hogyan tudjuk értékelni a kapcsolatunkat, lehet-e remélni, hogy Isten jelen van benne, vagy nem. Az önzetlenség, az egymás odaadó elfogadása, az öröm, a kölcsönös áldozatvállalás, ezek azok a jelek, amelyek, ha megvannak, akkor lehet remélni, hogy Isten áldása is rajta van a kapcsolaton. Nagyon fontos a kölcsönösség, egymás kiegészítése. Ha csak egyik fél részéről van meg az önfeláldozás, akár a végsőkig való odaadás, abból nemigen lesz egészséges kapcsolat. Az ilyenkor inkább óvakodni érdemes.
Tisztelt Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem Ön felé, hogy pontosan mi különbözteti meg az ortodox és a keleti katolikus egyházakat a pápa elismerésén túl. Ehhez kapcsolódóan kérdezném azt is, hogy annak ellenére, hogy (látszatra) sokkal közelebb állnak az ortodoxokhoz, mint a római katolikusokhoz, miért tartoznak mégis a katolikus egyházhoz? Milyen dogmaitikai érvek támasztják ezt alá?
Megtisztelő válaszát előre is köszönöm.
Semmi. Semmi igazán lényeges. Nyilván más a történelmük, más a nemzetekhez illetve más egyházakhoz való viszonyuk. Ezeknek számtalan egyéb hatása is van, de ezek nem lényegiek. A keleti katolikus egyházak a katolikus egyházon belül a keleti egyházak, ugyanazokkal a kincsekkel, amelyekkel a katolikus egyházon kívüli keleti egyházak rendelkeznek.
Kedves Lelkiatya!
A mentálisan beteg nő vagyok. Munkát még nem találtam, de bízok benne, hogy sikerülni fog.
Mégiscsak a leszázalékolás mellett döntöttem, mert így fogok kapni némi rehabilitációs járadékot 3 évig, és e mellett még továbbra is keresem a munkát. Dolgozhatok ún. védett munkahelyen is, ami olyan embereknek lett létrehozva, akik már nem tudnak úgy dolgozni, annyi időt, vagy olyan munkatempóban, mint a többi ember.
Pénteken megyek a bizottság elé. Szeretném a tanácsát kérni, hogy jól döntöttem-e.
Köszönöm szépen előre is.
Ha az ember meghoz egy döntést, utána már nem érdemes azon töprengeni, hogy az vajon jó döntés volt-e vagy sem. A döntésnek megfelelően kell rendezni a dolgokat, s abban megmaradni, amíg valami vagy inkább több jel arra nem mutat, hogy mégis más utat kell választani. De akkor sem érdemes azon rágódni, hogy lám, akkor rossz döntést hoztam, hanem értékelni kell az elmúlt időszak tapasztalatait, és azokból tanulva lépni tovább. Nagyon fontos igazság, hogy "akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik" (Róm 8,28). Tehát bátran mondhatom, Ön jó döntést hozott. Ehhöz igazítsa a továbbiakat. Amire nagyon figyeljen, hogy az Isten iránti szeretetét építse tovább. Annak hatása lesz majd a további döntéseire is. Most jó helyen van, jó úton jár. Isten ezt fogja megáldani. Javaslom, hogy nyitott szívvel figyelje is Istennek ezeket az áldásait. Bármi, ami ebben elbizonytalanítaná, az kísértés, amely azt akarja elhitetni, hogy Isten ebből a jelen helyzetéből nem tudna kihozni valami igazán jót, valami még jobbat. Azok haladnak előre, akik Istenre figyelnek. Erre érdemes tehát leginkább törekedni.
Kedves Lelkiatya! Hogyan lehet különbséget tenni a halálos és bocsánatos bűnök között? A hármas kritériumot ismerem, de sokszor nem tudom eldönteni még így sem. Korábbi válaszaiból és barátok tanácsa alapján nekem úgy tűnik, a halálos bűn viszonylag ritka az emberi kapcsolatokban, tehát hacsak nem él valaki rendezetlen párkapcsolatban, ill. nem követ el egyéb szexuális bűnöket, akkor más halálos bűnt elég ritkán követnek el az emberek (persze nem érdemes túlzottan a szexualitásra figyelni csak, illetve a bocsánatos bűnöket is kerülni kell, de mintha mégis a szexualitás terén lennének általánosabbak a halálos bűnök). Nem szeretnék elszakadni Istentől.
Válaszát előre is köszönöm!
Vajon miért gondolják azt sokan, hogy a szexuális bűnökkel hamarabb követünk el halálos bűnt? Ez teljesen téves felfogás. A válaszom erre az indító kérdésre pedig az, hogy azért, mert gyakran összekeverik a szemérem szégyenkezését a bűnök miatti szégyenkezéssel. Ennek pedig aztán az elmúlt századokban olyan messzemenő hatása lett, hogy szinte a legfőbb bűnök közé kerültek a szexuális bűnök. Holott az önzés, a szívtelenség, a becstelenség lehetnek sokkal súlyosabb bűnök, mint egyik másik bűnös cselekedet a szextum terén.
Az alapkérdésére azonban nemigen tudok pontos választ adni. Főként azért, mert ebben én nem vagyok járatos. Általában nem szoktam tanácsolni, hogy válasszuk szét, különítsük el a halálos és bocsánatot bűnöket. Ugyanis ennek én nem sok értelmét látom. Minden bűnt ugyanazzal az elszántsággal kell kerülni, a kicsit és a nagyot egyaránt. Ha a kicsit megengedem, könnyen belecsúszhatok a nagyobba, tehát nem jártam jobban ezzel sem. Meg nem is tartom illőnek ezt feszegetni. Ha az emberi kapcsolatokra vetítjük, egy házas férfi részéről nem ugyanolyan szeretet ellenes cselekedet flörtölni egy idegen hölggyel a feleség jelenlétében, mint a háta mögött, úgy, hogy ne tudjon róla? Ez utóbbiba kevesebb szégyenérzet vegyül, s ezért érezzük kisebb bűnnek, holott ugyanolyan mérgező, sőt, még veszedelmesebb is. Az Úrnak minden bűn egyformán fáj, a kicsi bűn éppúgy, mint a nagyobb vagy még nagyobb. Nincs ezen mit nagyon osztályozni, a bűnnek egyszerűen nincs helye. "Kerüld a bűnt, s a bűn is elkerül!" (Sir 7,2), ezt tudom tanácsolni.
Tisztelt Lelkiatya! Többször írt olyat, hogy ha rossz gondolatok jönnek, ne tusakodjunk velük, mert csak felerősödnek. Ha mégis "vitába szállok" a rossz gondolatokkal, ezzel súlyos bűnt követek el?
Nem, szinte biztosra vehető, hogy ez nem lehet bűn. Hiszen épp azzal próbálkozik, hogy a rossz gondolatokat elűzze, tehát, hogy elkerülje a bűnt. Inkább csak az a kérdés, hogy okos megoldást választ-e vele. Illetve arra is föl kell figyelni, hogy az ember még saját magát is képes becsapni, s egy-egy ellenséges gondolatot - akárcsak tudatalatti szándékkal - azzal tart a saját közelében, hogy harcol vele, birkózik vele, addig is ott van... Figyelnünk kell, mert könnyen becsapódhatunk ilyen módon. Talán ezért is tanácsolják az atyák, hogy jobb egyáltalán nem foglalkozni ezekkel a rossz gondolatokkal. Mert amíg viaskodunk velük, addig úgyis ott vannak a fejünkben, ilyen módon elűzni nem tudjuk. Mondok egy egyszerű példát. Ha azt kapja feladatul, hogy semmiképpen se gondoljon az elefántra, akkor azon nyomban megjelenik a képe, s nem is igen tud szabadulni tőle. Minél inkább törekszik arra, hogy ne gondoljon erre a behemótra, az csak makacsul annál inkább ott van a fejében. Mármint annak a képe. Mit lehet tenni? Ha helyette tudatosan egy másik állatra gondol, vagy éppen egészen mással, például csillagászati érdekességekkel köti le a gondolatait, akkor egy idő múltán valóban meg is feledkezik az elefántról. Efféle stratégiaként ajánlják, tehát az atyák, hogy a gondolatainkat tereljük másra, de ne foglalkozzunk azzal, amitől szabadulni akarunk.