Tisztelt Lelkiatya! A fiam arra kért hogy mondjam el saját szavaimal hogy mi a Templomi házaságkötés jelentősége és szégyen de nem tudtam neki meg fogalmazni csak azt tudom hogy e nélkül házaséletet élni A hármas kötelék és Isten áldása nélkül nem érdemes!!!! Így most tolmácsolom Lelki atyának a kérdését: Mi a templomi házasságkötés jelentősége???
Nem mindegy, hogy az életünkön van-e áldás vagy nincsen. Pragmatikus szemlélettel ez csak annyit jelent, hogy jól sikerülnek a dolgok, de az igazi áldás nem a földi sikerekben mérhető. A házasság nem könnyű. Számtalan buktatója, nehézsége, olykor kínokat is jelentő krízisei vannak. Nyilván jelentős emberi erőfeszítés is szükséges ahhoz, hogy a házasság jól sikerüljön, békés öregkort eredményezzen - ami sokszor nem adatik meg az elváltak és később újraházasodottak számára! Mármint annak a mély boldogsága, hogy akit fiatal korban megszerettem, azzal egy egész életen át szinte egybenőttünk. Isten áldása nagyon sokat segít abban, hogy a házasság nehézségeit ne csak megoldják, ne csak túléljék, hanem azok szervesen beépülve az életükbe, további áldásokat teremjenek. Ehhöz már Isten közreműködése, természetfölötti ereje szükséges. Akkor tud a házasság értékéről beszélni a fiának, ha ő is tud imádkozni, él a szentségekkel, szentgyónással, Eucharisztiával. Ha azok nekik semmit sem jelentenek, akkor nyilván a házasság szentsége sem hatja meg. A házasság szentsége az Egyház életébe szervesen épül be, abban értelmezhető a maga mélységében és teljességében. Lehet sikeres egy házasság - még lelki értelemben is - a templomi esküvő nélkül, de sokkal nagyobb eséllyel indul az a házaspár, akik a szerelmükre Isten áldását is kérik.
Kedves Lelki Atya! Hogyan lehet megérteni hogy Isten tényleg jó? És nem akar rosszat, szeret?
Ez igazán nem könnyű kérdés. Attól tartok, megérteni nem is biztos, hogy lehet. Tudok Önnek néhány meggyőzőnek tűnő érvet mondani, de nem biztos, hogy ezek hallatán majd a homlokára csap, hogy "Tényleg, mégis jó az Úr!" Arról valami más módon kell bizonyságot szerezni. Egyik érvem, hogy a világ nagyon szép, érdekes, izgalmas. Rengeteg fölfedeznivaló van benne, akár a legnagyobb tudósok, akár az egyszerű lelkek vagy gyermekek számára egyaránt rengeteg értékes dolgot rejt magába, amelyeket érdemes kikutatni, fölfedezni, a fölfedezés örömével birtokba venni. Ha meggondoljuk, hogy a Teremtő ilyen gyönyörű világot alkotott, igazán nehéz azt gyanítani, hogy ő valójában gonosz, és rosszat akarna a teremtményeinek. Jóllehet, van sok fájdalmas dolog is a világban, de a hitünk tanítása szerint azok mind a mi emberi gyarlóságunk miatt váltak ellenségeinkké. Még a tűzvész, földrengés, szökőár is belefér az Isten teremtett rendjébe, legföljebb mi nem értjük, hogy miért, mi ezeknek a szerepe, célja. De mondok egy másik dolgot is. Szeretve lenni jó, ez nagyon ősi tapasztalat. Akik ennek ellenkezőjét érzik, azok ezzel csak még inkább igazolják, hogy az embernek mennyire nagy szüksége van a szeretetre. Mert ők meg szenvednek a szeretet hiányától. Így vagyunk megalkotva, szeretetre vagyunk teremtve. Ez sem lehetséges másként, mint úgy, hogy akitől a létet kaptuk, őbenne éppenígy meg van ennek a szeretetnek az ősoka, a forrása, sőt a beteljesedési lehetősége is. Miért és hogyan is alkothatott volna minket Isten szeretni és szeretre vágyó lényeknek, ha ő maga is nem ezt hordozná, ha mindez nem belőle fakadna. Honnan is származhatna más forrásból?
Szerintem ezek igen erős és meggyőző érvek, mégsem vagyok bizonyos abban, hogy ezzel tudtam Önnek segíteni. Önnek tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy ez az egyébként nyilvánvaló tény a sajátja, saját meggyőződése legyen. Ezért azt javaslom Önnek, kezdjen el szeretni, gyakorolja azt minden nap, minden viszonzás várása nélkül. Hiszen ez is a szeretet alapvető jellemzője, az önzetlenség. Ne azt keresse, hogy az emberek vagy Isten hogyan szereti Önt, hanem ismerje meg a szeretet lényegét azáltal, hogy megéli azt, megadja minél több embernek. Ez által sokkal közelebb kerülhet a szeretet forrásához, mint ha csupán elmélkedik róla. Nem az én szavaim, hanem az Ön tapasztalatai fogják elvezetni erre a fontos fölismerésre, hogy a szeretet a lényege mindennek.
Kedves Lelkiatya, testvérem és férjem között nagyon furcsa a kapcsolat....
Kérem, imádkozzom értük. A tanácsát is szívesen fogadom. Kérem ne közölje egészben az üzenetet.
Önnek is azt a határozottságot javaslom, mint az iménti levélírónak. A családi kapcsolatainkat mindig szeretettel kell kezelnünk, de a szeretet nem mindig azonos az elfogadással, főként nem a meghunyászkodással. Az is fontos, hogy tudjuk, merjük kimondani a gondolatainkat. Amíg belülről emészt minket, és nem tudjuk kifejezni, megbeszélni, addig hatványozottan mérgez minket, még ha nem is vagyunk hibásak annak kialakulásában. Kell tudni beszélni róla. Először is egymás között, a férjével beszéljék ki ezt a nehéz helyzetet, de ne haraggal, szemrehányással, hanem sokkal inkább elemző szándékkal, hogy vajon milyen erők lehetnek a háttérben. Aztán - jól megimádkozva - beszéljen a testvérével is. Próbálja meg rávenni, hogy ő is vizsgálja meg a háttér okokat. Mindennek megvan a maga oka és magyarázata, de nagyon sokszor nem azokkal törődünk, csak a felszínen megjelenő tünetekkel. Ott pedig nem lehet megoldást találni. Persze, lehet, hogy a testvére elsőre nem lesz nyitott az ilyen megbeszélésre. De ez ne keserítse el. Ez csak azt jelenti, hogy még többet kell imádkozniuk a kiengesztelődésért. Idő is kell a gyógyuláshoz. Az nagyon fontos, hogy kettejük között, a férjével meg legyen az egyetértés, egymás megértése és a közös akarat a helyzet megoldására. Ez a legfontosabb, hogy a házasságuk, a házastársi kapcsolatuk emiatt ne sérüjön. Sőt, ha jól élik meg, még erősítheti is kettejük kapcsolatát. Amint kérte, imádkozom is Önökért. S talán még mások is megteszik, akik olvassák e sorokat...
Kedves Lelkiatya. Van egy édesanyám. Aki mindig elnyomásban nevelt minket a bátyámmal.
30 feletti vagyok bátyám közel 40 hez.
Megházasodtam elköltöztem 70 km - re odébb.
Testvéremnek lett egy gyereke.
Ő párszáz méterre lakik a szüleinktől.
Édesanyám nehéz eset, sosem dolgozott. 56 éves nem is akar elmenni dolgozni akkor sem a Édesapám rászól vagy mi szólunk neki hogy nem lesz semmilyen nyugdíja. Nagyon rosszindulatú, fojton kötekedik. Pl:Mivel a pennybe járok vásárolni, így én ótvar boltba járok. Vagy esetleg 30 fokon mosok, így én nomád és igénytelen vagyok. Múltkor kérdezi tőlem miért ilyen nagy a hasam, terhes vagy? Mondtam neki nem, a válasza az volt NE IS!!
Az a baj velem is hogy tűrök, mert két hetente megyünk haza szeretném látni az unokaöcsémet. Vele sem bánik túl jól.
Felmegy csak úgy tesómékhoz és elkezd rendet rakni mert szerinte putri van ott.
Néha tesóm is neki fordul akkor hetekig nem megy arra.
Testvéremnek tönkre ment a kocsija apu kölcsön adta a sajátját, ahogy anyu kinyitottak a szemét reggek 9 kor hívni akarta a rendőrséget mert "ellopták a kocsiját" ami nem igaz mert az Édesapámé.
Karácsonykor eljött hozzánk folyamat bánt hogy micsoda rendetlenség van, ő idejönne és rendet tenne.
Próbálok nem veszekedni de nagyon nehéz már.
Vagy esetleg hogy nekem mitől fáj a kezem miben fáj? Nem tudom mit kellene vele tenni egy ilyen emberrel.
Dolgozni nem akar szapul mindenkit. Saját férjét elnézi hogy bedagadt kézzel 57 évesen kőműves. Eszébe sem jutna dolgozni menni. Ha menne is elküldenék mert undor vagy az arcán. Bár nagyon sok minden van még ami fáj gyerekkorból is.
De mostanában elszaladt vele a ló. Mondtam neki csinálok neki önéletrajzot van pár hely ahova lehet jelentkezni azt mondta oda nem ahova én néztem.
Testvéremnek azt mondja ide költözik hozzám. Persze hogy itt is ingyen éljen.
Én jövő nyáron szeretnék kisbabát. Nem tudom mi lesz így.Neki közös háza van apukámmal. De attól tartok sok jó nem lesz. Nyilván sajnálom mert az anyám, bár nem is értem minek sajnálom.
Napok óta nem alszok. Teljesen elvagyok keseredve. Neki sajnos nem lehet szépen elmondani sem a dolgokat.
Foggalmam sincs mit tegyek.
Bármilyen furcsa, amit mondok, az édesanyjával szemben legyen határozott, akár elutasító is. Az édesanyai szerepe nem jogosítja föl őt arra, hogy beleszóljon a gyermekei életébe. Lehet, hogy eleinte ez nagy harcokat eredményez, sok sebbel, értetlenséggel. De meg kell értenie az édesanyjának is, hogy Önök a saját életüket élik. Minél határozottabb tud lenni ebben az elzárkózásban, annál eredményesebb lesz a távolságtartás. Ez mindenképpen fontos. Nem kell végleg szakítani vele, de határozottan kézben tartani, hogy mibe szólhat bele és mibe nem, mikor találkoznak és mikor nem. Természetesen imádkozzék is érte nagy hittel. Adja Isten, hogy egyszer megértse, hogy az igazi szeretet az önzetlenség, nem pedig a másokon való uralkodás!
Kedves Lelkiatya! Köszönöm, hogy válaszolt az amerikai barátomról írt kérdéseimre. Igen, elismerem, hogy Önnek volt igaza és hiba volt ott aludni. Lelkileg nagyon jó hatással volt rám, egy stresszes időszakban igazi pihenés volt ez, jól jött a szállodán spórolás is, jó volt a barátommal beszélgetni három napon keresztül, de nem kellett volna. Már csak egyet kérdeznék. Akármit is éreztem vagy nem éreztem, én magam se tudom, akkor sem szeretném elveszíteni a barátságát és szeretném, ha barátok lennénk. Ön szerint lehetséges még ez, vagy ha kiderül, hogy valamelyikünk érez valami többet, akkor lehetetlen? Ha nem beszéljük meg és egyikünk se mond semmit, akkor is lehetetlen? Ha nem mondom el neki, akkor menthető lehet a barátság? Én inkább nem aludnék többet nála se itthon, se külföldön, meg nem mondanék neki semmit arról, ami volt, csak lehetnék a barátja. Pedig ha én mennék el az USA-ba, akkor ott aztán jó sokat fizethetnék egy szállodáért, biztos vagyok benne. Inkább szeretném nagyon jó barátnak, mint "összejönni" vele. A barátok nagyon értékesek és nekem amúgy is kevés van. Azt is gondolom, hogy a baráti kapcsolatban lehet olyan bizalom, ami máshol nincs. Azt már kérdeztem tőle, hogy barátjának tekint-e és azt mondta, igen. Írtam neki, hogy jó, mert féltem, hogy elveszítem a barátságát és azt válaszolta, ő sem akarná elveszíteni az enyémet. Gondolom ez is lehet kétértelmű. Szerintem ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy szerettem volna nagyon közeli barátja lenni, erősíteni a barátságot, de nem gondoltam bele abba elég komolyan, hogy ő egy férfi és nem egy nő és bármennyire is szeretnék igazán közeli meg bizalmas, sok időt együtt töltős barátságot, az egy férfival nem olyan, mint egy nővel. Hozzátartozik, hogy mivel nem Magyarországon lakik, még csak nem is Európában, így ritkábban tudok vele találkozni és úgy érzem, hogy amikor találkozok vele, akkor nem elég egy órára vagy 2 órára beülni egy kávézóba inni valamit vagy sétálni egyet. Ha itt lakna vagy én laknék ott, ahol ő, akkor lehet máshogy érezném ezt. Egy ideig lakott Magyarországon és akkor kerültem közelebb hozzá. Szóval, én azt hiszem, ezért is nehezebb nekem vele meghúzni a határokat, mint egy másik személlyel, mert a maximumot akarom kihozni minden alkalomból, amikor találkozok vele. Amikor nem aludtunk egy lakásban, ez akkor is így volt, akkor is a lehető legtöbb időt akartam vele tölteni, mert tudtam, hogy nincs erre minden hónapban lehetőségem. Ön szerint lehetnék vele csak baráti viszonyban?
Azt nem értem, miért fél attól, hogy ha ebből férfi-nő kapcsolat alakuljon ki. Meglátásom szerint ez már elkerülhetetlen is. Vannak, akik hisznek abban, hogy egy férfi lehet jó barátja egy nőnek szerelmi kapcsolat nélkül, s vannak, akik azt mondják, ez nem lehetséges. Én ez utóbbiak közé tartozom. S úgy látom, az Önök barátsága is már egyre inkább kezd ebben az irányban fejlődni. Amikor a kettejük viszonyáról beszélgetnek, akkor az is árulkodó, hiszen ez fölfedi, hogy maga az érzelmi összekötő szál is fontos, nem csak a másik személye. De szerintem nem kell ettől tartania. Kibontakozhat ebből szerelmi kapcsolat, amely aztán vagy házassággal végződik, vagy szakítással. Nem szépíthetem, sajnos ennek ez a dinamikája. De ne féljen tőle, ne ábrándozzék róla. Figyelje és kövesse ennek a természetes menetét!
én vagyok, aki verést vállalt, és zsoltárt olvastam a térdemen órákig. azt szeretném kérdezni, hogy hogyan kerülhetek a mennyországba úgy, hogy megőrizzem a tálentumjaim és a szolgálatom is a helyén legyen..fogadok meg dolgokat, de nem tudom teljesíteni és félek..néztem bizonyságokat az emberek számoltak be a pokolról és borzasztó..és az egyik videóban említette az egyik testvér, hogy úgy emelte fel a démon mint mi a telefont, és dobta el. és még szörnyűbbnél szőrnyebb bizonyságokat hallottam..és szavakba nem lehet foglalni, hogy mi lehet ott.. Fájdalom, szenvedés, elképzesinket meghaladván. bár nem voltam még ott..és félek nagyon, nem tudom mit tegyek. a szüleimmel élek. és úgy nőttem fel, hogy fater bántotta muterom és a gyerekkorom ilyen volt. Jelenleg nem tudom mit csináljak, szeretnék Szerzetes lenni, de azt akarom tenni, ami kedves Istennek, és lehetséges hogy itt jobban tudnék szolgálni. szeretek adakozni nagyon..és mondhatom azt is, hogy szolgálati ajándékom, mert örömmel, szívesen adom oda mindig amim van és beérem egy olcsó vacsorával is, ha külön költöznék. de az anyagi lehetőségeim nincsennek meg..a lényeg hogy örömet okozzak Istennek..nem tudom mit tegyek..nagyon félek..sokszor úgy érzem magam mint egy korcs..mert lehet hogy nem csinálok gonosz dolgokat ebben a testben az emberek ellen tudatosan és figyelek is hogy gondolattal se..de nem elég, hogy idézőjelbe jó ember legyek az üdvösségemhez, és ahoz hogy olyan életet mutassak a körülőttem lévőknek, hogy megtapasztalják Isten jóságának titkait..és Isten lássa a szívemet..tud mindent, és félelmetes úgy írni önnek, hogy tudva olyan dolog van a szívemben, ami csak ürügy, hogy egyek..de tényleg szeretem Jézust nagyon..és nem akarom elveszíteni
Annyit javasolhatok Önnek, hogy óvakodjék a túlzásoktól. Az atyák mindig az arany középutat javasolták. Ugyanakkor az odaadás kedves azt Istennek. Ha szeret adakozni, az nagyon helyes, gyakorolja is. Isten akaratát nagyon fontos követni, s ha a lelkében megvan ez a szándék, és törekszik rá, még ha olykor el is bukik, az irány jó. Kérni kell Istentől azt a kegyelmet, hogy vezesse tovább ezen az úton. A pokol valóban rettenetes, még csak el sem tudjuk képzeni. De nem is kell. Ne azért éljen istenfélő életet, mert fél a pokoltól. Ilyen filmeket sem érdemes néznie, sem az erről szóló látomásokat keresni. Ezek sem visznek előre semmit. Tartson ki szilárdan és szelíden a hitben és Isten meg fogja Önnek mutatni az ő akaratát!
Kedves Lelkiatya!Isten mindent tud lát előre azt mondják !Akkor már most tudja,hogy én vagy szeretteim a mennyben lesznek -e vagy a pokolban?De ha már tudja van mit tenni hogy hova jussunk?Mert ez olyan elkerülhetetlen már…mert lehet megpróbálok jól élni de mindegy mert mondjuk látta a kárhozat sorsát?!
Segítsen megérteni!
Hálásan köszönöm!
A napokban írtam erről egy másik kérdezőnek, érdemes azt is visszakeresni. Mondok egy példát.
Ha a tizedik emeletről látja, hogy egy gyermek körbenézés nélkül szalad a kocsiút felé, amelyen éppen egy autó közeledik nagy sebességgel, akár rá is kiálthat a gyermekre vagy a szüleire, de nem hallják, s előre látja, hogy szerencsétlenség fog bekövetkezni, akkor a gyermek vagy a szülei vajon megakadályályozatták volna a bajt? Ha szülők körültekintőbbek, akkor igen, ha a gyermeket megtanították volna, hogy körül kell nézni, igen, ha a sofőr betartotta volna a megfelelő sebességet az útkereszteződéshöz közeledve, igen. Tehát sok tényező játszott szerepet abban, hogy baleset történt, s ha egyik vagy másik szereplő másként viselkedik, akkor nem is történt volna baj. Ezt Ön mind látja messziről, de hiába kiált, nem hallja meg senki, ki figyel oda egy tizedik emeleten kiabáló emberre...? Hasonlóan látja előre a Mindenható, hogy mi fog történni, de attól még megmarad az időben élő ember felelőssége, szabad döntése, hogy mit tesz, merre lép. Tehát nekünk, akik az előbb és utóbb időkorlátai között élünk, arra kell fölhasználnunk ezt az időt, hogy jó döntéseket hozzunk, hogy aztán az életünkkel előkészülve a legvégén "jó feleletet adjunk" - mint imádkozzuk a szertartásainkon.
Tisztelt lelkiatya! Evangélikusként lettem megkeresztelve, de elkezdtem gondolkozni azon hogy tenyleg emmelett az egyhaz mellett maradjak-e. Egy hónapja egy görögkatolikus szervezőlelkeszsegre járok és nem tudom milyen irányba menjek tovább.
Az biztos, hogy ne váltson egyházat, legalábbis ne gyorsan, ne hirtelen lelkesedésből. Nyugodtan eljárhat görögkatolikus szertartásokra is, érdemes beszélgetnie az atyával, kérdéseket föltenni neki. Ugyanakkor járjon el a saját egyházának istentiszteleteire, ismerje meg azt is minél jobban. Ne azért lépjen át görögkatolikusnak, mert azt ismerte meg, a sajátját pedig nem. A lényeg, hogy minél mélyebb Isten-kapcsolatra jusson, ezen dolgozzék, ez legyen a cél. Mindent ennek rendeljen alá, s akkor ehhöz hozzárendeződik minden az életében.
Kedves Lelkiatya! Ami a második megszólalás volt a 4. parancsolat szerint, abban olyan értelemben tudok csatlakozni, hogy sajnos rengeteg ilyen szituáció van a való életben, mint gyermekvédelmi szakember sok hasonlóval találkozom, így nem tartom túl szerencsésnek azt a válaszát, hogy "Ne tegyük fel!", hogy van ilyen szituáció. Igenis van, nagyon sok, és szerintem sokan vagyunk olyan keresztények, akik elvárják az egyháztól, hogy ne a szőnyeg alá seperjék a problémákat azzal, hogy "Ne tegyük fel, hogy van ilyen." Van ilyen, nagyon sok, sajnos. Az egyházaknak illene tehát egy normális, a krisztusi tanításra alapuló választ adni ezekre a szélsőséges, mégis egyre gyakoribb problémára.
Nem azt mondtam, hogy nincs ilyen helyzet, hanem, hogy nem segít az ilyen helyzetek helyes kezelésében, ha előre modellezzük őket. Nem tudok jobb tanácsot adni, mint azt, hogy minden körülmények között törekedni kell Isten akaratát teljesíteni. Csak akkor fog ez sikerülni a szélsőséges, különösen nehéz helyzetekben, ha a hétköznapokban is erre törekszünk.
Kedves Lelkiatya! Az amerikai barátom kapcsán írtam Önnek kétszer is. Nos, megtörtént a találkozás. Be kell vallanom, végül nála aludtam. Ráadásul kétszer is, mert úgy adódott, hogy nem értem el a vonatot. A lelkivezetőm véleményét is kikértem (igaz, vele nem tudtam részletesen megbeszélni, mert nem volt idő rá akkor, amikor találkoztunk, sokan járnak gyónni hozzá, korábban én nem tudtam elmenni hozzá, stb.) és ő azt mondta, ha külön szobában alszunk, aludhatok ott, mármint a barátomnál. Már magam se tudom, hogy jól tettem-e vagy sem. Semmi nem történt köztünk, sem csók, sem simogatás, sem testi egyesülés, semmi. A probléma nem ezzel van. Eleinte nagyon jó is volt az egész, pont azért, mert rájöttem, bízhatok benne, ő csak egy nagyon jó barátom, végig gondoskodó volt, amíg ott voltam, nagyon sok dolgomat meg tudtam vele beszélni, a jelenléte nagyon segített a problémáim elfelejtésében. Összességében, olyan volt, mint egy barát, közös programok, vicces sztorik, egymás türelmes meghallgatása megvolt, de nem történt semmilyen erotikus dolog. Baráti érzelmekből kiindulva megírtam neki, hogy hiányzik nekem és válaszolt, hogy "Te is nekem. Nagyon." és azt is, hogy sokat változtattam az életén az utóbbi években. Ettől a ponttól kezdve nem vagyok biztos benne, hogy érez-e mást is irántam, vagy csak a barátomként szeret. Ráadásul, meg lettem kísértve vele kapcsolatban, vágyakozó gondolatokkal, de amikor vele voltam személyesen, akkor meg annyira baráti volt az egész és éppen azért aludtam ott másodjára, mert annyira azt éreztem, hogy csak nagyon jó barátok vagyunk és ennyi. Nekem nem volt semmi rossz szándékom és neki sem, de akkor mi változhatott meg? Vagy ezek csak a gonosz kísértései? Azt hiszem, Önnek kell igazat adnom, mert hiába nem voltak senkinek olyan szándékai, valahogy valami csak félrecsúszott. Vagy ő nem elég egyértelmű. Hozzá kell tennem, nem keresztény, tehát az ő logikájába belefér olyan is, ami egy keresztény embernek nem, de tudja, hogy katolikus vagyok és egyébként teljesen tiszteletben tartja, sőt, ő is elkezdett közeledni Istenhez egy kicsit. Főleg azért mondom ezt, mert tényleg voltak olyan helyzetek, amiből semmi nem lett és nem volt bennem rossz szándék, de mégis, más volt, mint addig. Például, amikor a barátom az ágyán feküdt (külön ágyunk volt, a lakás részben elválasztott 2 részében), én meg leültem ott mellé és úgy dolgoztunk együtt egy laptopon. Nekem lett is egy kísértés ebből, amit nem váltottam cselekedetre, de amikor leültem mellé, remegett a testem és észrevettem, hogy odalent nagyon nedves vagyok. Pedig annyira nem volt bennem semmi ilyen szándék. Neki persze az egészről semmit sem szóltam és ő maga meg nem vette észre, mert annyira azért nem volt feltűnő. Vajon helyrehozhatatlanul elromlott az egész vagy még helyre lehet hozni és lehetünk igazi barátok? Mit tehetek, ha nem tudom biztosan, ő mit érez? Vonzódásnak meg romantikus érzelemnek egyáltalán semmi jelét nem adta, inkább azt éreztem rajta, hogy nagyon diszkrét. Még akkor is úgy öltözött át, hogy más ne lássa, mikor nem voltam ott (onnan tudom, hogy közben a nappaliba mentem, ahonnan az ő szobája nyílt, nem tudtam mit csinál), amikor zuhanyozni mentem, akkor elment a lakás másik végébe, ő meg akkor zuhanyzott, amikor elmentem a boltba. Nem mutatkozott előttem hiányos öltözékben meg ő sem látott igazán engem úgy. Olyan volt, hogy alul törülköző volt rajta, felül egy póló, de így is csak egy pillanatra láttam és van egy olyan érzésem, hogy a pólóját is miattam vette fel. Diszkrét volt, gondoskodó, nem tolakodó és én is igyekeztem mindent jól csinálni. Utólag belátom, hogy nem mindig sikerült. Ön szerint ki kellene derítenem, hogy csak barátként tekint-e rám, illetve lehetne tényleg csak a barátom? Nem szeretném elveszíteni a barátságát.
Ki fog derülni hamarosan. Önmaga előtt sem tagadhatja le, hogy máris van egy titkos vágy Önben, hogy legyen ebből valami több, igazi párkapcsolat. S igen valószínűnek tartom, hogy őbenne is vannak hasonló gondolatok, de miként Ön sem tárta ezt fel, az is lehet, hogy ez még őelőtte is, saját maga előtt is egyelőre titkolva van. Mindenesetre az itt elmondottak alapján talán igazat ad nekem abban, hogy jobb lett volna elkerülni ezt a helyzetet. "Nekem lett is egy kísértés ebből..." - írja. Ezeket a kísértéseket jobb elkerülni. Hadd formálódjanak ezek a dolgok a maguk rendes, Isten akarta útján, ne pedig úgy, ahogy Ádám és Éva idő előtt akartak részesülni a tudás édes gyümölcséből. Elhiszem, hogy most nincsen Önben ilyen siettető szándék, de mint látja, a kísértés bármikor feltörhet. Jobb ezt kerülni. Meg igazából a szentgyónás végén is ígéretet teszünk erre, hogy "...a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülöm".
Kedves Lelkiatya!
Szeretnék csatlakozni ahhoz a kérdezőhöz, aki az Atyádat és anyádat tiszteld paranccsal kapcsolatban kérdezett.
Ő ugye felvetette azt, hogy mi van, ha az édesapa valami olyan bűncselekményt követ el, ami miatt a rendőrök kezére kell őt adnia.
Tegyük fel, olyan bűncselekményt követ el az édesapa, amivel kapcsolatban bárkinek, akinek tudomása van róla, feljelentési kötelezettsége van, és egyedül csak a gyermeke tud róla. A gyermeknek lesz egyedül emiatt feljelentési kötelezettsége.
A kérdésem az lenne, hogy mennyire sérül ez a parancs, hogyha teljesítem az állampolgári kötelességemet, amelyet a törvény előír, de közben megadom a bűnös édesapának a lehető legtöbb tiszteletet, amelyet magamtól őszintén meg tudok adni?
Ne tegyük fel! Legalábbis én nem tudok válaszolni az efféle föltételezett élethelyzetek megítélésének kérdéseire. Elismerem, hogy izgalmas, érdekes kérdések lehetnek ezek, s lehet még akár fokozni is, de én nem sok értelmét látom. Ezek megtárgyalása, átgondolása - meglátásom szerint - nem visz közelebb minket a valós megoldásokhoz. Sohasem aszerint döntünk az ilyen szélsőséges helyzetekben, hogy korábban ezekről miket is beszéltünk. Ennél fontosabbnak tartom, hogy tartsuk lelkünket állandóan Istenre figyelő állapotban, hogy amikor nehéz helyzetbe kerülünk, akkor megtaláljuk a helyes, Isten akarata szerinti megoldást.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kerdezni hogy a szemérmetlenség maga csak akkor bűn ha tudatosan legyen az kísértés után de tudatosan ugy dontok hogy elkövetem.. rendesen csinálom hogy az majd kielégüléshez vezet vagy vezessen.
A szemérmetlen tartalom nézese pedig akkor bűn ha tudatosan tegyük fel rákeresünk interneten es nézzük azt.
Az összes többi nem bűn vagy maximum bocsánatos bűn igaz? Pláne hogyha nem mi keressük sőt messziről szaladnank mar el tőle!
Amíg kísértésként jelentkezik, s erővel törekszem annak kerülésére, akkor nem bűn, akkor küzdelem. De bűn lehet az is, ha közel engedem magamhoz, akár csak gondolatban vagy beérkező képekben. Ez kevésbé súlyos bűn, inkább annak előszele, előjátéka. Ezért is kell ekkor kerülni, nehogy bűnné növekedjék.
Tisztelt Lelkiatya! Van ugyebár a negyedik parancsolat, az Atyádat és anyádat tiszteld!, és ebből vezetik le a hazaszeretetet is. Mármost :-Ha valaki megtudja, hogy az apja sorozatgyilkos, és a rendőrség kezére adja,-A 2. világháborúban -igaz, kis számban- voltak német katonák, akik ellenezték a nácik által elkövetett népirtást, és megszöktek, majd csatlakoztak a helyi ellenállási mozgalmakhoz,
az ilyen emberek helyesen jártak el, vagy sem?Válaszát előre is köszönöm.
Sok olyan életsors van, amikor a gyermeknek csalódnia kell az édesapjában. Ez mindig fájdalmas. Ettől még él a parancs, hogy a szüleinket tisztelni kell, csak így sokkal nehezebb.
A hazaszeretet, mint a nevében is benne van, a szeretetnek egyik válfaja. Sohasem keverhető össze a gyűlölettel, idegenek elutasításával. Amikor a háborús őrület eluralkodik, akkor nagyon nehéz az embernek kivonnia magát abból. Ezért jobb ha nem ítéljük el azokat az embereket, akik a háborúban kegyetlenségeket műveltek. Ki tudja, az ő helyükben mi magunk hogyan viselkedtünk volna? Semmi biztosíték nincs arra, hogy biztosan nem úgy, mint ők. Amíg béke van, fontos törekednünk, hogy ezt a békét most is építsük magunkban és kapcsolatainkban. Ha rögzül bennünk az erre való törekvés, akkor nagyobb esellyel remélhetjük, hogy szélsőséges helyzetekben is ez a törekvés fog vezetni minket.
Kedves Lelkiatya! Ha Isten valamilyen formában egy számomra hihetetlen dolgot nyilatkoztat ki nekem (személyes, rám vonatkozó dolgot), akkor hogyan lehet elhinni? Hogyan lehet kikapcsolni a kételkedést és az aggódást, ami esetleg abból fakad, hogy "mi van ha félreértem"? Főleg, amikor olyanról van szó, amit nem oszt meg másokkal. Tehát, amikor próbálom mások tanácsát kérni, de nekik nem nyilatkoztatja ki rólam, csak nekem. És ha még ellenkezik is azzal, amit az atyák egy része mond? Több atyával megosztottam, valaki elvetette teljesen, valaki nem. A szívem azt súgja, hogy Jézus azt akarja, higgyek neki és bízzak benne, de nem könnyű. Nem egy egyszeri kinyilatkoztatás, 3-nál is több ilyen volt. Nem személyesen megjelent Jézus, de máshogyan a tudtomra adta. Ha bízni akarok benne, bármilyen nagy dolog is legyen, hogyan tudok, mit tanácsolna? És, ha nagyon nagy kegyelemről van szó, hogyan tudom leküzdeni a méltatlanság okozta idegességet?
Azt javaslom Önnek, végre engedje el teljesen ezt a gondolatot. Teljesen fölöslegesen foglalkozik vele. Ha jól értem, kapott erre visszajelzést lelkileg is, némely atyáktól is, hogy talán valóban megkapja ezt a kegyelemet. Ez örvendetes. Miért jár még mindig ezen a gondolata? Most már nem kell ezzel törődnie. Félő, hogy az efölötti töprengés eltereli a figyelmét a jelen feladatairól. Bízzon az Úrban, hogy majd teljesíti kérését. Legjobb, ha úgy gondol erre: talán a halálos ágyamon majd megkapom, addig pedig élem a keresztény életem. Ez nem a hitének a próbája, hanem a bizalmatlanságának a bizonyítéka. A hit nem valamiféle megingathatatlan érzés bizonyos dolgokról, hanem ráhagyatkozás az Istenre minden tekintetben. Ezzel mutathatja meg a hitét, hogy többé nem foglalkozik ezzel a kéréssel és isteni ígérettel - ha annak tekinthető. A maga idejében megadja Önnek az Úr. Addig pedig figyeljen a jelenre!
Kedves Lelkiatya!
Egy kedves ismerősömön hívta ma fel a figyelmem arra, hogy döntsek. Égi jelnek tartom a találkozásunkat, és valóban, az életvezetésemben döntést kellene hoznom.
Egy évig szerzetesjelölt voltam, majd saját szándékomból elhagytam ezt a hivatást. Azóta kb. 10 év telt el, de párkapcsolatot sem sikerült kialakítanom senkivel, bár a vágyam erre megvolt, megvan. Jelenleg közel vagyok a negyvenhez, egy egyházi intézményben dolgozom, de nem tudom elképzelni az életem párkapcsolatban. Félek a csalódásoktól, félek, hogy fel kell magam "tárni" valaki előtt (aki mondjuk tetszik) és még rengeteg fenntartásom van, mind másokkal, mind magammal szemben. Időnként elkeseredek, és elfog a reménytelenség. Nem tudok dönteni, nem tudom, hogy kell elindulni a JÓ döntés útján. Bizonyosan ördögi kör ez, hogy egyszerre várakozom, abba bízva, hogy idővel lesz egzisztenciám, biztosabb anyagi helyzetem, és ezzel talán esélyem is arra, hogy felelősségteljesebb férfiként kezdeményezhessek párkapcsolatot. De közben ez olyan halogatás, amit már - kisebb szünetekkel - tinédzser korom óta "végzek". Az elutasítást kezdetben nagyon rosszul éltem meg, de ma már belátással vagyok. Summa summarum: nem tudom, mi a szívem igazi vágya; nem látom magam, mint felelősségteljes férj, akire lehet majd támaszkodni, és aki istenes életre törekszik a házasságában is, de közben vágyom egy olyan nőre, akit szeret és akit szerethetek, illetve hasonló értékrendű mint én.
A lelkivezetőm nemrégiben elhunyt, nem tudom, kivel beszélhetném meg ezeket, illetve, van e értelme bárkit személyesen terhelnem. A szentségekkel igyekeztem méltón élni, de jelenleg ismét egy hullámvölgybe irányítottam az életem, nehezemre esik bűnbánatot tartanom és szentgyónást végeznem. Bűnös örömökkel élek, amik "sokat ígérnek, keveset adnak, de mindent elvesznek".
Önnek mindenképpen lelkivezetőre van szüksége. Ez legyen az első, hogy valaki mást talál az elhunyt atya helyett. Ugyanakkor lehet, hogy ez kevés is. Javaslom, hogy keressen föl pszichológust vagy mentálhigiéniés szakembert, hogy vele alaposan átbeszéljék ezt a megrekedt érzésvilágát. Ugyanakkor fontos, hogy minél mélyebb imaéletet alakítson ki, hogy ha emberi szemmel nézve nem is sikeres az élete, Isten kegyelme folytán az mégis értékké formálódjék. Ezt a pszichológus vagy mentálos szakember sem tudja megadni, ez Isten kegyelmének az ajándéka lehet. Ebbe a két irányba induljon el, amelyek kiegészítik egymást.
