Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ha valaki nem megy gitáros misére csak orgonás misére az baj? Legutóbb mikor megláttam hogy gitáros mise lesz kimentem a templomból és átmentem egy másik misére, de azt mondták hogy ez bűn? Mi a véleménye erről? Fradistákgyöngye
Ha el tudott menni másik szentmisére, akkor ezt egyáltalán nem tartom bűnnek, sőt, rossznak sem. Ha emiatt kihagyta volna a vasárnapi szentmisét, az már az volna. Nem vagyunk egyformák. Nyilván nem a külsőségek miatt megyünk a templomba, de emberből lévén nem tudjuk magunkat függetleníteni a külsőségektől. Az a kérdés, hogy milyen eredménnyel. Ha el tudott menni másik misére, akkor nincsen ebben semmi rossz. Arra kell még ügyelnie azonban, hogy miként Önnek sem esik jól, ha megszólják, mert nem tetszik a gitáros mise, Ön se engedjen a lelkében ítélkező gondolatokat azokról, akik viszont ezt szeretik. Erre kell csak ügyelni. Meg igazán arra, hogy mindig, minden körülmények között Istent keresse. Néha pedig ezért a nehézségeket is vállalni kell.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Mi az a "terirem"? Ezt úgy olvastam egy angol cikkben, hogy egy sajátos görög dallamelem. Ezzel kapcsolatban van információja? Esetleg a saját rítusunkba megjelenik-e ez?
Köszönöm!
A terirem hangcsoportnak nincsen jelentése. Azért nem mondom szónak, mert valóban nem fejezünk ki vele semmit. Arra jó, hogy ezt a néhány hangot fölhasználva az énekes, tehetsége szerint díszítse az éneket, általában annak lezárását. Ez csak a görög liturgikus éneklésben van jelen, a miénkben nincsen helye. Ugyanis ez teljesen improvizatív elem, amely nálunk egyáltalán nem található meg.
Tisztelt Lelkiatya! Nagyon rossz a helyzetem. Mindig megkérdezem magamtól hogy biztos a kereszténység az igazság? Nem muslim? És belegondolok ebbe és félek. És Isten nem tesz semmit. Segítség kérem mert ez nagyon rossz. Szeretve akarok lenni de Jézus nem segít nekem.
Akkor fogja megtapasztalni a szeretetet, ha elkezd szeretni. Ha várja, hogy szeressék Önt, akárha Jézus szeretetére is vár, nem fog megérkezni. Mert még nem nyitotta meg a saját kapuját a szeretet áramlásának. Az igaz, hogy Isten előbb szeret minket, mint mi őt, de ezt csak akkor tapasztaljuk meg, ha megtesszük az első lépést a szeretet felé. A muszlim vallás semmit sem mond a szeretetetről. Legalábbis arról a végtelen szeretetről, amely akár arra is képes, hogy az ellenség felé irányuljon. Persze, ez nagyon messze van, ezt majd valóban Isten fogja megadni, de addig nekünk is nagyon sok lépést kell tennünk. Azt mondhatom, ne kérdezgessen magától semmit, hanem kezdjen el cselekedni. Inkább ezt gondolja át, hogy hol tud jót tenni, hol tud másoknak a szolgálatára lenni, mégpedig viszonzás nélkül. Kezdjen el szeretni, akkor meg fogja látni, hogy Isten mennyire szereti Önt.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy hogyan lehet szeretni önmagunkat? Tudom hogy kellene mert Isten szeret engem de nem tudom mégsem szeretni magam. Tudom hogy Isten nem teremtett selejtet mégis annak érzem magam. Isten nőnek teremtett de én csak fiúként tudok magamra gondolni. Haragszom magamra hogy nem vagyok igazi nő és haragszom Istenre is hogy minek teremtett nőnek ha csak mint fiú tudok működni. Gyűlölöm magam mert nem tudok férjhez menni (nem tehetem tönkre egy másik ember életét) és házasság nélkül nem lehet nemi életet élni de nem bírom ki hogy ne végezzek önkielégítést (naponta elbuktam de most már heti egyszer bukom el, de így is egy luzer vagyok). Soha nem mertem elmondani de mindig az atyák tetszenek meg, ezért nem is nézek már férfiakra (mert úgy is tilos)... Bonyolítja a helyzetet hogy 6 éves koromtól 12 éves koromig rendszeresen szexuális visszaélés ért. Kezdetben csak pornó nézés és fénykép volt, később már egyéb is, de nem emlékszem mindenre és nem is szabad sohasem elmondani. Ez idő alatt rögzült be a pornó és az önkielégítés is amit az elején még nem is értettem és játéknak is állította be a nagybátyám. A pornó már ritkábban van mint régen köszönhetően a bérmálkozás során kapott kegyelemnek, de az önkielégítés bűne állandóan visszatért főként mióta újra Istené akarok lenni. Az ördög nem enged el ez a bűn örökre elszakit Istentől. Meggyóntam meg is bántam és pár napig nem követek el bűnt, de utána már nem bírtam tovább és újra és újra elbukom. Felnőttként is nehéz elhinni hogy ez is zaklatás volt. Vágyom rá mert akkor legalább szerettek. De közben meg is vetem magam mert a bűnre vágyom. 44 éves Onegirl aki inkább 12 éves oneboy
Ami a helyzetének a "bonyolítását illeti", ott van az egész problémának a nyitja. Sajnos, erre vezethetők vissza a lelkének sérülései, amelyeknek az itt leírt jelenségek csak tünetei. A gyermekkori abúzus súlyos károkat okozott a lelkében. Ennek része az is, hogy szégyelli magát amiatt, amiért Ön egyáltalán nem hibás. Úgy érzi, nem szabad elmondania azt, amit pedig mindenképpen ki kellene mondania magából. Ez már majdnem maga a gyógyulás lehet, mégis egy erős gátat érez jelenleg. Mindenképpen szakemberhöz kell fordulnia, hogy ezeket a gyermekkori traumáit fel tudja oldani. Szó sincs arról, hogy Ön egy félresikerült ember volna. Ha bárki más hasonlót élt volna át, mint amit Ön 6-12 éves kora között, ugyanilyen problémákkal küzdene. Hálás szívvel kell örülnie annak, hogy sem a pornó, sem az önkielégítés már korántsem olyan uralkodó az életében, a gondolataiban, mint régebben. Ez már nagy előre lépés. De mindenképpen kell egy gyógyító terápia is. Azért nem tudja szeretni önmagát, mert gyermekkorában a felnőttek (egy vagy többnek a súlyos bűne és felelőssége) eltorzították a lelkében a szeretetről való ismereteit. Ezt nem olyan könnyű helyretenni, néhány magyarázattal, jó tanáccsal nem is lehet. Szüksége van erre a terápiára, erre a gyógyulásra. Ismétlem és hangsúlyozom, ez lehetséges. Meg kell találni ehhöz a megfelelő embert. Ha gondolja, írhat erről nekem külön is a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre, s ezen keresztül tudok személyes tanácsot is adni. Igen, meg kell gyógyulnia és minden a helyére kerülhet az életében. Isten már nagyon sokat segített Önnek, Ön is nagy harcokat vívott. Ezek nem múlnak el nyomtalanul. Most van itt az ideje a továbblépésnek.
DJK! Azt szeretném kérdezni, mitől függ, hogy a liturgiákon a főpásztoraink kezében a hosszabb, kígyós végű pásztorbot vagy a rövidebb van? Van-e esetleg a megnevezésükben is eltérés?
Nem ugyanazt jelképezi a két bot. A kisebbet bármikor lehet használni. Az elöljáróság jele, püspökök bárhol és bármikor használhatják, általában szertartások közben szokott a kezükben lenni. Egyfajta gyakorlati haszna is van a hosszú szertartások alatt. A nagyobb méretű, két kígyó közül kiemelkedő kereszt díszítéssel ellátott bot a püspök joghatóságát jelképezi. Ezt a psüpök csak saját egyházmegyéje területén használhatja. A metropolita, értelemszerűen az egész metropólia területén, de azon kívül ő sem. Ez utóbbi neve a püspöki vagy pásztorbot, a kisebbnek nincs külön neve.
Kedves Lelkiatya!
Férfiként amióta az eszemet tudom vonzódtam a nők iránt. Ennek a vonzalomnak és a gyermeki kíváncsiságnak köszönhetően 12 éves korom körül elkezdtem lengén öltözött nőkről képeket nézni. Ez önkielégítéssel is társult.
Kérem az írásom e szöveg alatti részét ne közölje az oldalon.
Később, középiskolai éveim során, sajnos stressz kezelési formaként a pornó fogyasztás (és önkielégítés) alakultak ki. Ennek kapcsán érzem saját felelősségemet (tudnom kellett volna, hogy ez rossz), osztálytársaim felelősségét (bizonyos emberek "poén" szintjén kezelték a pornó fogyasztást, egyáltalán nem szégyelve azt) és a szüleim felelősségét (soha nem volt téma, ami főleg korai serdülő éveim alatt segített volna, azóta édesapámnak már beszéltem a problémáról).
A pornó fogyasztás és önkielégítés az egyetemen is folytatódott, rosszabb időszakaimban naponta buktam el, annak ellenére, hogy többször is nagyon elszántnak éreztem magam.
Párkeresés terén sokáig a nagy szégyen miatt nem voltam aktív. Úgy voltam vele, hogy jobb lenne először abbahagyni. Voltak viszont olyan atyák akik azt mondták (egymástól függetlenül), hogy ez a probléma majd ha párkapcsolatban leszek megoldódik.
Később be is léptem életem első párkapcsolatába. Az ismerkedés elejétől egyre ritkábban fogyasztottam pornót, a járás után pár nappal volt több visszaesésem, az azóta eltelt hónapokban viszont egyáltalán nem volt még kisértésem sem arra, hogy pornó videót/képet nézzek (párommal a szex mindenféle formáját kerüljük az összejövetelünk óta)! Nem tudom, hogy miért van ez és persze nincs garancia arra, hogy ez mindig így lesz. Bízom benne, hogy az igazi, valódi romantikus szeretet kapása és adása miatt múlt el a pornó iránti vágyam.
Akadt viszont még problémám a pornóval: bár már nem fogyasztom, a barátnőmnek még nem mondtam el, hogy korábban (és sajnos a járás kezdete előtt és pár nappal annak kezdete után is) fogyasztottam pornót. Hogyan közöljem párommal ezt az egész harcomat a pornóval? Attól félek, hogy csalódást, fájdalmat okozok neki (egy nagyon tiszta lelkű katolikus lányról van szó, aki sokkal "tisztább" környezetben nőtt fel nálam). Úgy gondolom, hogy a fájdalom okozása elkerülhetetlen, ha a legnagyobb titkomat meg akarom osztani vele mégpedig meg akarom osztani vele, hiszen bízom benne, hogy egy napon a feleségem lesz. Válaszát előre köszönöm!
Igen, ez egy nehéz, szívet szorongató kérdés. De ne féljen tőle. Be kell következnie ennek a pillanatnak, amely eleinte nehéz, később azonban felszabadító lesz. Azt kell meggondolnia, hogy mikor érkezett el ez a pillanat, amikor erről beszélhet. Nem kell vele sietnie. Amikor már elég érett erre a kapcsolatuk, akkor tárja föl. Igaz, hogy fájdalmat és csalódást okoz vele, de azt gyógyítani fogja az őszinteség, amely fontosabb kettejük között. Ez a múlté, ne rágódjék rajta. Inkább adjon hálát Istennek, hogy ma már egészen másként gondolkodik. Annál is inkább, mert tudnia kell, hogy később újra elő fog még jönni ez a kísértés. De már egyszer megküzdött vele. Jól gondolja, tehát, hogy föl kell tárnia, de majd akkor, amikor a kapcsolatuk ezt el fogja viselni. Még erősítsen rajta, udvaroljon sokat a kedvesének, halmozza el szeretetével, gazdagítsa az együttlétüket értékes tevékenységekkel, sok játékkal, nevetéssel. Az udvarlásban legyen igényes, akkor majd lesz olyan erős a bizalmi viszonyuk, hogy a múlt eseményei nem fogják tudni kikezdeni.
Van egy olyan idézet amely így szól: Minden eber Isten akart lenni végül Isten lett emberré
Rosszul írtam? Nekem így mondták
Ez az egyházatyák alapvető tanítása, többen is mondtak hasonlót. Azt hiszem, nem lehet egyikükhöz sem kötni közvetlenül. A lényege az, hogy az ember valóban szeretne istenné lenni. Ez alapvetően nem rossz, ezt a vágyat maga Isten ültette belénk azzal, hogy a saját képére és hasonlatosságára alkotott meg minket. Tehát az ember szeretne hasonlítani Istenhez. Ezt a vágyát fordította ki a sátán a hazugságával, amikor azt mondta neki, úgy lehetsz istenné, ha szembeszegülsz vele. Holott az Isten eredeti terve az volt, hogy úgy kapja meg az isteni természetet, hogy közben Istené marad, tehát Isten által, Isten segítségével. Ennek a harmóniája, ennek az isteni tervnek a menete tört meg az ember ellenkezésével. De Isten azért végigviszi a maga tervét, mégpedig azáltal, hogy ő maga lesz emberré, hogy ilyen módon az ember Istenné lehessen. Ez a megtestesülés: a második Isteni Személy emberré lett, hogy ezen egyesülés által az embert megajándékozza a maga isteni természetével. Erről Péter apostol is ír a levelében: az ígéret által az "isteni természet részeseivé váljatok" (2Pét 1,4). Azért köthető ez főként a keleti egyházatyákhoz, mert nálunk hangsúlyosabb, hogy ebben áll az ember megváltása. Tehát nem pusztán a bűntől és annak büntetésétől való szabadulás, hanem ennek az isteni természetnek az elnyerése. Ebben akadályozott minket a bűn, de Jézus a mi bűnös emberi természetünket vette magára - persze, a bűnt kivéve -, hogy ezen egyesülés által mégis beteljesüljön az isteni terv, hogy az ember istenivé legyen.
Kedves Lelkiatya! Görögkatolikus vagyok, de egy olyan kérdésem lenne, amely részben a római katolikus rítust érinti. Általában görögkatolikus szentliturgián veszek részt, de előfordul, hogy a római katolikusra megyek. A római katolikus áldoztatásnál Krisztus teste egy ostya (illetve az nem ostya, hanem Krisztus teste az ostya színe alatt, nem tudom, jó-e ha így mondom?) és nem úgy van, mint nálunk. Vannak, akik kézbe áldoznak, sokan a nyelvre. Én soha nem áldoztam még kézbe, szerintem már csak azért sem, mert a görögkatolikus liturgián értelemszerűen ez az egyetlen lehetőség (hiszen a vérbe van mártva a test). Legalábbis nekem logikus. Hogy az atyák ezt mind a jobb megoldásnak tartják-e, azt nem tudom, de lenne egy kérdésem. Először is azt szeretném elmondani, hogy nagyon igyekszek tisztelni Jézust és teljes szívemből szeretem. Mostanában a szokásosnál is jobban érzem, hogy szükségem van rá, mert lelkileg nagyon nehéz nekem sok problémámat elviselni, erőt meríteni, erősödni a hitben, nehéz évem volt. Ma római katolikus liturgián voltam és amikor megláttam Jézust, ahogy ott van a monstranciában és a pap kezében, én annyira elérzékenyültem, annyira azt éreztem, szeretném magamhoz közel érezni, szeretném a kegyelmét, szeretném őt magát, nem is tudom, hogy mondjam, hogy elsírtam magam. Már nem első eset és amikor nagyon érzem, hogy mennyire rászorulok a kegyelmére, mennyire szeretem, mennyire szükségem van rá, hajlamos vagyok elsírni magam. Nem tudom megmagyarázni miért, de életemben először ezen a liturgián felmerült bennem, hogy esetleg ne áldozzak-e legközelebb kézbe, legalább egyszer. Nem tudom eldönteni, hogy ez a Sátán kísértése vagy Jézus hív engem erre. A római katolikusokat megosztja ez a téma, sokan kritizálják a kézbe áldozást, de mégis meg van engedve és vannak, papok, akik szerintem nem ellenzik. Nálunk görögkatolikusoknál nem is szokás. Kettős érzések vannak bennem. Nekem furcsa lenne a tudat, hogy a kezeim, amelyek megérintették Jézus testét, utána minden mást érintenek. Hogy, ha egy tárgyhoz hozzáérek, akkor olyan kezek érintik, amelyek Krisztust érintették. Vagy amikor egy másik emberhez hozzáérek. Az undorítóbb dolgokat nem is mondva. Mármint, nem feltétlenül undorító, de én cikinek érzem. Csak egy, talán legkevésbé undorító, de mégis kellemetlen téma: szokott vérezni a kezem és akár véletlenül is összekenhetem az egyiket a másikkal....még ha nem is az ujjam lenne véres, ami Krisztust érintette, akkor is a kezem másik része is érintette Krisztus testét, hiszen azt a tenyerembe tennék és ugyanaz a kezem tisztátlan lenne. (Persze az áldozásnál erre odafigyelnék és ha látnám, hogy egy pici vér is van rajta, nem áldoznék kézbe és a liturgia előtt otthon is igyekeznék patyolattiszta kézzel menni el otthonról.) Már nem is merem említeni az ennél még cikibb dolgokat. Nem ezek közé tartozik, de az is különös lenne, hogy a kezeim hozzáértek Krisztus testéhez és utána azokkal magamat érintem, amikor zuhanyzok vagy egyáltalán bármit csinálok, öltözködök, akármi. Nem bűnös értelemben érintés (az isteni kegyelemnek hála egyébként ez már régen nem is kísért engem, de tudom, ébernek kell lenni!), hanem az, hogy valahogy csak megérintem magam, különben hogy tudnék mosakodni, tisztán tartani magam. Az intim területeimet valamiért még furcsább lenne olyan kézzel érintenem, amihez Jézus ért hozzá azelőtt. Még akkor is ha nem bűnös szándékkal, de hát mosakodni ott is kell. A menstruációt szinte említeni sem merem (számomra ez releváns). Ezek miatt a gondolataim miatt azt mondanám, jobb nem kézbe áldozni, de bizonytalan vagyok. Elgondolkodtam ugyanis azon, hogy mi van ha esetleg Jézus tudja, mennyire nehéz időn mentem/megyek keresztül, mennyire szeretném a lelki és fizikai közelségét, mennyire számít minden kis megnyugvás nekem, mennyire értékelek minden találkozást és ezért ő hív engem arra, hogy kézbe áldozzak? Hogy még jobban érezhessem azt, hogy ő közel van hozzám, hogy mennyire jóságos, hogy láthassam közelebbről. Akkor is ha csak egy pillanatra. Lelkileg szerintem nagy segítség lenne nekem. Az elmúlt években egyébként is egyre közelebb enged magához, úgy érzem, akár konkrét fizikai értelemben is. Éves kihagyások után részesültem először az eucharisztiában, a legtisztább testében és vérében, utána az isteni kegyelem folytán hétköznap is lehetőségem volt erre, egy atyán keresztül vezetett ide az Úr, utána naponta részesültem az eucharisztiában, utána pedig még ennél is közelebb engedett magához, de ezt már nem részletezném (semmi bűnös dolog). Gondoltam, lehet, hogy ez is egy része ennek az egésznek. Csak a testi oldala zavar meg a dolognak,amit mondtam. Meg akárhogy is, de méltatlan vagyok őt érinteni. Ugyanakkor ez is elgondolkodtatott. Az a típus vagyok, aki nagyon sokat aggódik dolgokon amúgy is és a Jézussal való kapcsolatomban is tud bőven lenni aggodalom, mert nagyon el tud keseríteni minden bűnöm, nagyon tud nekem hiányozni az Úr ha sokáig nem tudok vele találkozni, annyira igyekszem kimutatni neki a szeretetem mindenféle módon....nagyon sokan nem is értik ezt és csak azt látják, hogy túlságosan igyekszek, túlságosan fontos nekem a tisztaság, túlságosan sokat gondolkodok a lelkiéletemen és a bűneimen, de úgy érzem, Jézuson kívül talán senki nem érti, vagy maximum nagyon kevesen, hogy én szeretetből teszem. Hallottam sok panaszt arra, hogy sokan úgy vesznek eucharisztiát, hogy nincsenek igazi tisztelettel az Úr iránt és a kézbe áldozást is ennek tudják be egyesek, de én akkor is tisztelném Jézust, ha kézbe áldoznék. Még a görögkatolikus liturgián is nagyon odafigyelek, hogy nehogy bármilyen módon tiszteletlen legyek vele. Mint említettem, mostanában nagyon sok stressz ért, sok minden aggasztott és most is van még, ami aggaszt és elgondolkodtam, hogy esetleg nem Jézus hív-e engem arra, hogy vegyem őt a kezembe és nem így akar-e még jobban megnyugtatni engem. Hogy békét adjon nekem a közelsége, hogy ne a saját tökéletlenségemet lássam, hanem a könyörületét (az elég nagy könyörület, hogy egy pici ostyában jelenik meg az Isten fia, miután meghalt a bűneinkért, de ugyanez vonatkozik a görögkatolikus szertatásra is) hogy a sok aggodalmam után, (amit mostanában nem is feltétlenül a lelkiéletem okoz, hanem földi bajok) segítsen nekem megnyugodni. Bár nálunk ez eleve nem szokás és így a görögkatolikusoknak alapvetően nincs erről tapasztalatuk, de Ön papként mit tudna mondani nekem, Lelkiatya, Jézus hív engem erre az említett okokból vagy ez egy kísértés? Esetleg az is egy opció, hogy egyszer kézbe áldozok, csak, hogy lássam, jó vagy rossz hatással van rám és utána visszatérek az addigiakhoz? Ha rossz lenne, akkor nyilván azért hagynám el ezt, ha pedig tényleg egy megnyugvást adna és még közelebb érezném Jézust, akkor pedig azért nem tenném többet, mert az az egy alkalom is erőt adna. Tudomásom szerint nem bűn a kézbe áldozás, legfeljebb nem mindenki javasolja. Valami azt súgja, hogy Jézus tudja, hogy nem tiszteletlenségbe venném a kezembe őt és látná a jó szándékomat és tudná, hogy tiszteletem egyébként és mennyire szeretem és ez számítana neki. Hogy nem azt nézné, hogy a kezembe veszem, hanem azt, hogy szeretem, tisztelem, szükségem van rá. Nem hoztam még döntést, őszintén érdekel Lelkiatya véleménye. Valami oka csak kell legyen annak, hogy hirtelen ez eszembe jutott és a szívemben megjelent valami kérdés, vágyakozás, egyáltalán felmerült bennem.
Látva töprengését, vívódását, ugyanakkor nagy fokú vonzalmát az Úr Jézushoz, egyértelműen azt tanácsolom Önnek, hogy kövesse görögkatolikus előírásunkat az áldozásnál akkor is, amikor római katolikus szentmisén vesz részt. Teljesen érthetőek a gondolatai, bár sok túlzás is vegyül közé. Azt leszögezhetjük, hogy az Úr Jézusnak semmi sem tisztátalan, csak a bűn. Az emberi élet minden nyomorúságát ismeri, mondhatjuk, testközelből, de még inkább Teremtőként. Szóval nem azért nem javaslom, hogy ne vegye kezébe az Eucharisztiát, mert az bűn volna, vagy mert azzal a kézzel más egyéb, hétköznapi dolgot is végez. Mi, görögkatolikusok ezzel a tartózkodással fejezzük ki odaadásunkat, minden mást felülmüúló tiszteletünket, hódolatunkat az Eucharisztiában önmagát adó Urunk iránt. Nálunk még azt az edényt sem szabad senki másnak megfogni, csak fölszentelt személyeknek, amely érintkezett az Eucharisztiával. Nyilván ettől nem kevésbé szeretjük az Urat, hanem másként fejezzük ki a hódolatunkat. Látva, hogy Ön mennyire erőteljesen vonzódik az Úrhoz, ami nagyon helyes, ugyanakkor mennyi töprengése van jelentéktelen dolgokon, igazán nem javaslom, hogy egy újabb vívódási elemet iktasson be az életébe azzal, ha kezébe veszi az Eucharisztiát. Ez bizonyosan óriási nagy örömöt is okozna, majd utána újabb gondolatokat és kérdéseket. Például, hogy meddig tarthatja hódolattal a kezében, meddig ne mosson kezet, mit érintsen meg először az áldozás után, megismételheti-e és ha igen, hányszor és milyen gyakran stb. Ezektől is meg akarván kímélni, egyértelmúen azt javaslom, adjon hálát azért, hogy görögkatolikus, és a mi liturgikus gyakorlatunk ezt a fajta megoldást kínálja Önnek. Kövesse ezt, és nyugalma lesz ebben a kérdésben.
Dicsőség A Jézus Krisztusnak. Vivien vagyok 31 éve leszek februárban.
Olyannal fordulok önhöz hogy 12 évesen karácsony napján, este egyedül ültem a szobába a dohányzó asztal előtt tv nem volt be kapcsolva. Egyszer csak megjelent egy ősz hajú szakállas arc felém. El kezdtem kiabálni anyukámnak aki a fürdőszobába volt. Nem jött, de én már annyira féltem hogy ki futottam. És szóltam neki jöjjön nézze meg. Még láttam hogy ott van. Édesanyám annyit mondott Vivien fejezd be mert bezárnak a bolondokhoz.Soha többé nem beszéltünk róla. De én ennyivel nem értem be egész életemben azt kerestem mi lehetett az Isten Jézus az Ördök? Minden féle vallás érdekelt de 23 évesen evangélikusnak megkeresztelkedtem de ez sem adott megnyugvást. Utána pár évvel megismerkedtem a katolikus férjemmel. 30 évesen volt a katolikus esküvőnk sőt Hála Istennek meg lettem bérmálva is. Sokat kerestem a látomással kapcsolatban és megtaláltam a torinoi lepel lenyomata, és rá jöttem ezt láttam 12 évesen. Nagyon megörültem ennek a felismerésnek, vajon miért én vajon jól láttam vagy csak beképzeltem?!
Azóta sajnos kicsit alább hagyott a hitem, hétköznap is járok misére de újabban nem megyek nincs kedvem. Természetesen meggyónom de valahogy kedvetlen vagyok és nyomott.
Régen 22 évesen Szent Angéla idősotthonba mentem dolgozni takarítani ott nagyon is éreztem azt a lelkiséget bennem. Apáca mamik között lehettem nagyon jó volt.
Most viszont iskolába takarítok és semmihez nincs kedvem imátkozni is nehezen megy. Erre esetleg valami megoldás van?Bárhogy nézzük láttam Jézust mégis kedvetlen vagyok. Bárcsak megjelennek újból. Köszönöm a válaszát.
Nagyon érdekes, amit leír, és mindenképpen van jelentősége az Ön életében. Leírásából azt olvasom ki, hogy ennek az élménynek köszönhetően, meg még amik azóta érték, viszonylag erős hite, a szokásosnál mélyebb Isten-kapcsolata alakult ki. Ezért nagy hálát adjon! Igen, Istennek terve van Önnel. És ezt komolyan kell vennie. Hogy mostanában nincs kedve imádkozni, templomba járni, ez semmi egyéb, mint próbatétel. Ön már sok mindent tett, hogy komolyan tudjon hinni. Volt, amikor ezek könnyű dolgok voltak, volt, amikor nehezek, esetleg küzdeni is kellett érte. Ha végiggondolja a hitének az útját, akkor, visszatekintve, egészen bizonyosan talál ilyeneket. Most újra egy nehéz szakaszhoz ért, talán nehezebbhez, mint eddig valaha. Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne változtasson semmit, hanem tartson ki az eddigi úton. Továbbra is menjen minden nap a templomba, gyónjon, áldozzon rendszeresen. Ez most nagyon fontos. Nem tudni, mennyi ideig tart ez a nehezebb szakasz, talán még néhány hétig, talán több évig is (ez azért ritka!). Ezalatt még jobban meg fog erősödni a hite. Az első, gyermekkori élményt immár nem szükséges tovább keresnie, értelmeznie. Ez akkor szólt Önhöz, és lám, nem hiába. Lehet, hogy az életében még fog vele találkozni, de ez egyáltalán nem biztos. Ha ezt keresné, ez után törekedne, lehet, csalódás érné, és valójában nem is annyira Istent, mint ezt az érdekes jelenséget keresné. Nem, ez lezárult, mára már elveszítette fontosságát. Haladjon tovább Isten felé, amely hol könnyebb, hol nehezebb, de mindig meg fogja tapasztalni Isten segítségét.
Kedves Lelkiatya!
Komoly válságban vagyok amire az imán kívül nem tudok megoldást. Kérem imádkozzon érettem.Tulajdonképpen jó munkám van, azt csinálhatom amit tanultam és pár éve még meg voltam győződve róla hogy a Jóisten akaratából lehetek itt. Sajnos már néhány hónap után utolért a kollégák áskálódása. Mindig mindenkivel kedves voltam, nem vágtam vissza. Ebből aztán az lett ,hogy senki nem tisztel, nem becsülik a munkámat sem bármit is teszek le az asztalra. Sajnos a főnökség is megtanulta, hogy az én érdekeimet nem kell figyelembe venni. Ígérnek mindent de nem tartják be. Senkinek érzem magam. Már rég felmondtam volna de nem tudok másik munkát találni. Mindig valami közbejön vagy mást választanak. Annyira ki vagyok merülve lelkileg, hogy sokszor halasztom a munkát. Lustának érzem magam amit rendszeresen meggyónok de képtelen vagyok jobban igyekezni. A férjem is hasonló problémával küzd minden munkahelyén. Tudtam hogy nehéz lesz a krisztusi utat követni de azt nem gondoltam volna, hogy folyamatosan mindenki boxzsákja leszek...
Imádkozom Önért. De legfőképpen azért, hogy ne adja fel. Ez küzdelem, de hátha van olyan megoldás is, hogy nem elmenekül onnan, hanem továbbra is helytáll. A lustaság, a hanyaggá válás is egyfajta menekülés, már nem tud azonosulni a munkájával, főként a munkahelyével. Ez így valóban nem sokáig tartható, ebben felőrlődik az ember. De azt javaslom, ne ezt az utat válassza. Azt javaslom, próbáljon meg még egy kicsit kitartani, és ez alatt az idő alatt másként viselkedni. Úgy sejtem, azért kapta a Jóistentől ezt a helyzetet, hogy megedződjék benne, s ezáltal tudjon segítségére lenni másoknak. Mire gondolok? Természetesen továbbra is legyen nagyon kedves, segítőkész, a munkájában lelkiismeretes. Azt már megtanulta, hogy nem kap ezért emberi elismerést, sőt, inkább gúny, kihasználás, áskálódás éri. Ez van. Ne várjon mást, ne várjon ennél jobbat. Ezzel számolva menjen be mindig a munkahelyére. Szomorú, hogy így van, de ez nem az Ön nyomorúsága, hanem azoké a munkatársaké, akik a gyöngeség láttán ordassá válnak. Ez egy fájdalmas emberi magatartás. Inkább nekik kellene rosszul érezniök magukat emiatt, de ezt nem is érzékelik. Ön azonban maradjon krisztusi, vagy legalábbis mindig erre törekedjék! Ne várjon semmilyen elismerést, jó szót, megbecsülést. Ha ebben kitart, s persze, kér hozzá Isten Szentlelkétől is segítséget, akkor lesz valaki, aki fölfigyel erre. Először csak egy. Aztán, ha továbbra is ki tud tartani, talán több is. Ügyeljen, hogy ettől még ne változzék az Ön állhatatos magatartása, de már egy jó jel lesz, ami segít. Én úgy látom, hogy Önnek most ez a feladata. Imádkozzék a munkatársaiért is! Lehet úgy, hogy minden nap másért, különösen is azokért, akik legjobban rászorulnak, akik legjobban bántják, őértük még jobban. Ezt tanácsolom tehát Önnek, és természetesen imádkozom is Önért.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Hogyan kell értelmezni a szabadságot amit Krisztusban találunk?
Ez roppant izgalmas és nem könnyen megválaszolható kérdés. Azt hiszem, többféle válasz is adható rá. Sőt, talán annyi, ahányan vagyunk. Ugyanis Krisztussal való kapcsolatunk egészen személyes, nem kategorizálható, nem sematizálható. Hogy Krisztusban ki hogyan éli meg a szabadságát, ez nagyon sok mindentől függ (hite állapotától, szabadságigényétől, neveltetésétől, társadalmi-, kulturális beágyazottságtól, stb, stb.) Kezdjük azzal, hogy a szabadságunk az a képességünk, adottságunk, amellyel lehetőséget kapunk arra, hogy a jót válasszuk. A szabadság nem a jó és a rossz közötti tetszőleges választás - ahogyan sokan gondolják. A rosszat választani megkötöttség, mert ilyenkor erősebb a rosszra hajló természetünk diktálása, mint annak legyőzése. A szabad döntésben Istent választani azt jelenti, hogy az adottságaimat, képességeimet arra használom, amire Isten adta, a leginkább önmagamnak megfelelő, saját személyiségem szerinti tiszta döntést hozom. Szabadságomat a bűneim gátolják, a tiszta látásom hiánya zavarja. Minél inkább önmagam vagyok, annál tisztábban tudok kapcsolódni Istenhez, akitől a személyiségemet kaptam. Minél szabadabb valaki, annál boldogabb, mert annál közelebb kerül saját énjéhez, saját önmagához. Ezért a Krisztussal való minél mélyebb kapcsolatra kell törekedni, hogy az ember minél előbb, minél tisztábban meg tudja találni, hogy mi a helyes döntés. Ennek megtalálása fölszabadít, boldoggá tesz, távlatokat épít.
Kedves Lelkiatya!
Római katolikus vagyok. Felnőttként kereszteltek és bérmáltak egy kis faluban. A pap egy kissé "fura" volt, emiatt (meg mert szorongó vagyok) félek attól, hogy esetleg érvénytelen volt a keresztelés és bérmálás. Sehogy nem tudom már kideríteni, hogy ezek érvényesek voltak-e, csak fotók vannak az eseményről, felvétel nem.
Keressek fel ezzel egy püspök atyát, hogy feltételesen részesítsenek a szentségekben, vagy felesleges?
Talán az adna Önnek megnyugvást, bizonyosságot, ha megtalálná a saját kereszteléséről szóló bejegyzést annak a falunak a parókiáján, ahol keresztelték. Ugyanis, ha az atya bejegyezte az eseményt, akkor minden bizonnyal elvégzett mindent, amit ilyenkor szükséges. Ha esetleg nem, akkor lehet egy kicsi esélye, hogy szétszórtsága miatt valami hiányozhatott. Bár ennek roppant kicsi az esélye. Ebben az esetben érdemes fölkeresni a jelenlegi parókusát, hogy tanácsot kérjen, mit tegyen.
Kedves Lelkiatya!
Két református szülőnek lehet görögkatolikus a gyereke, ha ezt kifejezetten szeretnék?
Igen, ez lehetséges, de ezzel együtt ígéretet kell tenniök, hogy katolikus hitben nevelik föl. Emiatt tehát meggondolandó, hogy vállalják-e. Illetve még egy fontos kitétel, hogy a keresztszülőnek, legalább az egyiknek katolikusnak kell lennie.
DJK!
Kedves Lelkiatya!
Mennyire helyes az, ha a görögkatolikus templomainkban a szertartások záróáldása után az "Ó jöjj, ó jöjj Üdvözítő" kezdetű éneket éneklik?
Nem túlságosan.
Tisztelt Lelkiatya!
Azt olvastam a hírekben, hogy Máriapócson egyszerre lesz lelki gyakorlat a kántoroknak és a csendre vágyók ak december 19-21 között. Hogy kell ezt elképzelni? Külön helyen lesznek? Lesz/lehet átjárás? Megvallom, azért kérdezem, mert valóban pont ez a kettő, a dallamvilág és a Jézus-ima vonz legjobban a görögkatolikus hitéletben és nehéz döntenem. Mit javasol? Hogyan lehet a kettő együtt és mégis külön Máriapócson?
Köszönve: Gyöngyvirág
Valóban egyszerre lesz, de nemigen lesz átjárás a kettő között. Illetve a templomi szertartások azok, persze, közösek lesznek. De el kell dönteni, hogy énekelni vagy hallgatni megy most Máriapócsra. Persze, szépen lehet mindkettőt is, illetve, inkább fölváltva, de a két lelkigyakorlat külön tartalmú és célú.
