Kedves Lelkiatya, és kedves testvérem, aki segíteni akar nekem abban, hogy ne viszolyogjak a hitünket semmibe vevő emberektől! Nagyon szépen köszönöm mendkettejük válaszát! Köszönöm a biztatást, kedves Lelkiatya, és a jóra, alázatra való intést, kedves testvérem! Úgy látszik, hogy "belefáradtam" az alázat erényét keresni. Nekem is megvan a Krisztus követése című alapmű, mégpedig gyönyörű református fordításban. Ígérem, hogy többet fogom forgatni!
Kérjen bátran segítséget az Úrtól. Ez is hitünk része, ha merünk kérni. Kérjen alázatot, egyszerű, tiszta szívet. Ha hittel kéri, meg is kapja az Úrtól.
Kedves lelkiatya!
A férjem 50 éves én 31 3 lányunk van. A férjem nagyon lusta egy ember. Egész nap alstik vagy telefonozik , engem alaz megfele a gyerekekkel se foglalkozik. Mindenrrt kiabal rám semmi nem jó neki. Már nem bírom segitsen
Segíteni a helyzetén nem tudok, legföljebb imádsággal. Ez az első, amit teszek. A második, hogy megpróbálok, a helyzetét megértve, tanácsot is adni. A tanácsom pedig a következő. Érdemes először megérteni, hogy mi is okozza ezt a jelen helyzetet. Talán a jelentős korkülönbségből is fakad, hogy nem együtt váltak érett emberré, nem ugyanabban a ritmusban dolgozták föl az élet nagy eseményeit. Persze, más okok is lehetnek, amiért ilyen nehéz lett az élete. Ennek megértése, átgondolása némileg enyhíthet az elviselhetetlennek tűnő helyzeten. De persze, megoldást ez sem hoz. A megoldás az lehet, ha elfogadja életének ezt a kemény küzdelmét. Ha nem azzal a tudattal él, hogy ez lehetne másként is, ha nem arról ábrándozik, hogy mennyivel más volna egy megértő, szerető (korban is jobban Önhöz illő) társsal, akkor jobban a jelenre tud figyelni. Ismeri már a férjét, tudja, hogy mit várhat tőle és mit nem. Amit nem várhat tőle, megértést, segítséget, támaszt, ezt ne is akarja számonkérni rajta. Hiába volna jogos, de Önnek ez a jogosságtudat nem segít. Bármilyen nehéz is, higgye el, hogy a megoldás az Ön lelkében van. A férjét nem tudja megváltoztatni, fordítson hát a saját lelkén! A hiányzó támasz, segítség maga az Úr legyen! A vele való mély kapcsolatban próbálja meg elviselni az élete súlyos nehézségeit. Nagy feladat még, hogy a drága leányait próbálja édesapjuk szeretetére nevelni. Ez hihetetlenül fontos. Ha nekik akarná kipanaszkodni magát - tudom, van erre kísértés - ez senkinek sem jó. Önnek sem igazi vígasz, de főként a gyermekeinek nagyon sokat ártana vele. Számukra az a természetes, hogy ilyen az édesapjuk. Ön kell, hogy hozzásegítse őket, hogy amit megélnek, az ne fordítsa őket szembe az édesapjukkal, hanem táplálja bennük a szeretetet. Tudom, ez emberfeletti törekvés, de meglátja, Önnek is ez segít. Ha erre összpontosít a családi életében, akkor közben a saját sérelmeiről is megfeledkezik. Ezért is tanácsolom Önnek, hogy édesanyaként ebbe vesse bele magát legjobban. Ne legyenek semmilyen elvárásai a férje felé! Fogadjon el tőle mindent, ami jön! Ez az elfogadás és gyermekeinek a szeretetre nevelése teszi majd elviselhetővé, sőt, egy idő után boldoggá az életét, az életüket. Persze, ez csakis Istennel együtt lehetséges. Imádkozzanak közösen a leányokkal! Édesapjukért és más családokért, akik még rosszabb helyzetben vannak.
Lehet, hogy nem ilyen gondolatokra számított, de a lelkemből ez tört föl. Bízom benne, hogy nem adtam vele Önnek rossz tanácsot. S imádkozom is, hogy sikerüljön.
Hálásan köszönöm az imákat, ismerőseim segítenek munkához jutni, de nehéz. Nem tudok költözni.
Imáikat tényleg köszönöm.
Kedves Lelkiatya! Én írtam a rossz gyónásomról, ha lehet ezt mondani. Lenne még néhány kérdésem. Ön szerint ezek után mi a jobb, ha van új lelkivezetőm vagy ha nincs és csak élem egyedül a lelkiéletem? ...
Az lenne tehát a kérdésem, hogy Ön szerint jó-e ha van új lelkivezetőm, vajon mi lehet Isten akarata ezzel kapcsolatban. ...
Mi lenne jobb: ha lenne gyóntatóm, de lelkivezetőm nem, ha lenne egy atya mint lelkivezető és gyóntató vagy ha egyik se lenne? A lelkivezetés azért mégis több egy gyónásnál, mást is lefed és nem tudom, hogy ha csak gyóntatóm van, akkor is meg lehet-e vele mindent beszélni. Ön szerint bátorkodjak megkérdezni az atyát, akiben jobban bízok? Nem tudom, hogy vannak-e lelkivezetettjei vagy hogy viszonyul ehhez. Azt honnan tudhatjuk, hogy Isten akarata-e a lelkivezetők "cseréje" vagy nem?
Mint látja, nem teljes terjedelmében tettem közzé a levelét. Válaszom lényege, hogy ne féljen a váltástól. Általában jobb, ha megmaradunk a lelkivezetőnknél, de adott esetben lehet váltani is. Én most ezt tanácsolom Önnek. Érzelmileg nagyon nehéz volna mindkettejüknek békével hordozni tovább ezt a feladatot. Talán annyit elmondhat neki a legközelebbi találkozásukkor, hogy lett egy másik lelki vezetője. Ekkor ő is megnyugszik, hogy ez az emberi gyöngesége nem okozott Önben hosszú távú lelki sérülést. Mindenképpen legyen vezetője, ne akarjon egyedül haladni. Ezt mindenkinek tanácsolom, de különösen annak, akinek már volt erről tapasztalata. Tehát kérjen föl mást erre, és mondja is el neki. Kérjen tőle tanácsot, hogy mit javasol, milyen gyakran találkozzanak. Remélem, nem azt fogja mondani, hogy amikor Ön úgy érzi, hogy beszélgetniök kell. Az nem igazi lelki vezetés. A lelki építkezéshöz kiszámíthatóságra, rendszerességre van szükség. Ez a váltás Önnek is jót fog tenni. Beszéljék meg, hogy milyen időközönként találkoznak, s ehhöz tartsa magát. Ne akarjon hamarabb menni, még ha kérdése, problémája is van. Az nagyon terhes a lelki atyáknak, ha valaki rendszertelenül, ötletszerűen keresi föl. Mintha ez lenne a lelkiatya feladata, hogy pátyolgassa a lelkét a gyermekének. Nem. Ez kinek-kinek a saját munkája, amelyhöz eligazítást, tanácsot ad. Javaslom, hogy havonta vagy legföljebb kéthetente találkozzanak. Addigra összeszedi a kérdéseit, amelyeket ilyen módon rendszeresen megbeszélnek.
Kedves Lelkiatya!
Egy nagyon furcsa kérdéssel fordulok önhöz.
Van egy ismerősöm aki egyáltalán nem hisz Istenben,a vallásokban. Semmilyen spirituális dologban nem hisz,igazi materialista és racionális ember aki csak azt hiszi el amit lát.
Egy érdekes dolgot mesélt el nekem. Pár napja éjszaka hazafelé autózott. 2 település között,a semmi közepén valamivel éjfél után. Azt mondta,hogy látta hogy valami áll az út közepén,elkezdett dudálni és lassitani de megsem mozdult,majd amikor közelebb ért látta,hogy egy koromfekete kutya az. Dudált rá de az nem mozdult,így teljesen meg kellett állni az autóval. Azt mondta,hogy az a kutya csak állt ott,majd rá nézett és másodpercekig csak nézte majd a kutya 2 lábra állt....azt mondta úgy állt ott mint egy ember. Majd elkezdett lassan lesétálni az útról és mikor az út széléhez ért újra ránézésre ismerősömre,pár másodpercig csak nézte. Majd ugrott egyet és teljesen eltűnt,mint aki köddé vált volna. Azt mondta,hogy végig egy nagyon rossz érzés volt körülötte.Ismerősöm azt mondta,hogy most először félt életében...de olyan szinten,hogy azóta nem mer éjszaka egyedül autóba ülni,főleg ha lakotterületen kívül kellene vezetnie.
Ön szerint mi volt ez? Kérdezett engem,mint hívő keresztény embert de nem igazán tudtam mit válaszolni neki...van aki szerint démon vagy maga a Sátán volt. De én nem tudom. Mindenesetre ő ott nagyon megijedt és nem érti mit látott aznap este. Lehetséges,hogy tényleg a gonosz volt?
Előre is köszönöm a válaszát!
Hogy mi is volt ez a jelenség, azt nehéz megmondani. De nem is javaslom, hogy a jelenség eredetén töprengjen az illető, úgysem fog rájönni. Illetve, jobban jár, ha nem jön rá. Ugyanis akkor ért meg többet ebből a jelenségből, ha lesz folytatása. Gondolom, ezt ő sem szeretné. Ezért is tanácsolom neki azt, hogy ne a jelenséggel foglalkozzék, hanem azzal, hogy ezek után mit érdemes tennie. Mindenképp fontos, hogy Istenhöz forduljon. Más megoldás nincs. Nem hogy jobb, de más megoldás egyszerűen nem létezik. Az sem baj, ha nem tud imádkozni. Annyit mégis tegyen meg, hogy bemegy egy templomba és azt kéri Istentől: Uram, ha vagy, segíts nekem, hogy ez a jelenség ne ismétlődjék meg az életemben. Ha vagy, mutasd meg nekem, hogy mit kell tennem ennek érdekében.
Ezt az imaszöveget javaslom neki. Lehet, hogy úgy érzi, ezzel csak be akarjuk palizni, mert így akarjuk rávenni arra, hogy mégis vallásos legyen. Végülis mindegy, hogy mit gondol Önről, rólam, rólunk. Nyilván senki nem kényszeríti arra, hogy ezt tegye, ez az ő döntése. Én viszont egyértelműen azt tanácsolom, hogy forduljon Istenhöz, tőle kérjen segítséget, megerősítést.
Kedves Lelkiatya! Érkezett egy ilyet levél: Kilenc hónapja állást keresek. Elküldtek, mert a polgármester rokonának kellett az állásom a faluban. Nem vesznek fel sehova. A számlákat nem tudom fizetni. Ennivalóm alig van. Nem bírom. - Gondoltam rá, hogy felajánlanék egy liturgiát azért, aki ezt írta és segítségre szorul. Ha kérhetem, írja meg a levélíró ide a keresztnevét, hogy tudjam mit mondjak szándéknak. Mivel nem magamnak kérem, nem mondhatom magamat, de ismerni nem ismerem és valamit meg mondanom kell. Azt most nem szeretném, hogy a saját minden szándékomért, mert kifejezetten ezért a személyért szeretném.
Kedves imádkozó testvérem! Nevezzük az illetőt Klárának! Nem biztos, hogy ez a neve, de az Úr majd beazonosítja. Köszönjük az érte mondott imákat.
Kilenc hónapja állást keresek.
Elküldtek, mert a polgármester rokonának kellett az állásom a faluban.
Nem vesznek fel sehova.
A számlákat nem tudom fizetni.
Ennivalóm alig van.
Nem bírom.
Azért is teszem most ezt hamar közzé, hogy mindazok, akik ilyenkor velünk imádkoznak, kapcsolódjanak be, és minél többen próbáljunk Önnek segíteni az imádságunkkal. Én is imádkozom Önért, és hiszem, hogy ezt sokan mások is megteszik, kik e sorokat olvassák. Egyelőre most ennyit tudunk tenni Önért. Ne veszítse hát el a bizalmát! Ha egyelőre nem kap munkát, legyen az a lelki munkája, hogy igyekszik mindenben, akár minden apró dologban is meglátni Isten szeretetét, jóságát. Most ez a nagy kívánsága, hogy munkát kapjon, úgy tűnik, egyelőre nem teljesül, de sok minden más örömmel is megajándékozza az Úr. Vegye észre ezeket is! Akkor fogja észrevenni, hogy az Úr milyen úton, módon fogja megsegíteni az egész életét is.
Kedves Lelkiatya! Van olyan, hogy valakinek egy gyónás teljesen rossz hatással van a lelki életére? Pár hete volt egy rossz tapasztalatom egy gyónásban. Olyan atyánál, akit amúgy ismertem és korábban nagyon sokat segített a lelki életemben, de egyszer már volt egy hasonlóan rossz tapasztalatom. Valószínűleg az egyik bűnömmel húztam fel, de nem biztos. Akár így, akár máshogy, de nagyon rosszul sikerült. Azt mondta, hogy nem fejlődök, ugyanott tartok, mindig ugyanazt gyónom meg, nem akarom meglátni az igazságot, mindent lehet, csak akarni kell, másokhoz képest ilyen és olyan vagyok, ha másnak sikerül ez és ez, akkor nekem is, de jobb nem részleteznem miket mondott. Azt tervezem, hogy bocsánatot kérek tőle, hogy megmondom, értékelem a munkáját, a segítségét és bocsásson meg nekem. Még úgy is, hogy szerintem ő sem volt ebben tökéletes, de ezzel le tudnám zárni magamban. A kérdésem ez: azóta gyomorgörcsöm van a gyónás előtt vagy ha nem, akkor nem minden atyához merek gyónni menni (nálunk változó, hogy mikor ki gyóntat), nem tudok Jézushoz közel kerülni, nem merem kifejezni Jézusnak a szeretetem, én is csak a rosszat látom magamban, nem tudok hinni abban, amiben korábban tudtam, nem tudok bízni Jézusban. Nem tudom elfogadni, hogy szeret és nem merem kimutatni neki, hogy szeretem, mindig méricskélem mennyire szabad közel kerülnöm hozzá, szégyellem magam előtte, félek mindig attól, amit elrontok, hogy mi van ha rosszul teszem, nem sikerül, nem lesz jó, kételkedek az eddigi kegyelmekben is, nem tudok örülni annak, amivel eddig elhalmozott. Nagyon fájdalmas ez. Szeretném letenni a szégyent, a bűntudatot, a bizonytalanságot, szeretnék közel lenni Jézushoz, bátran közeledni hozzá, őszintének lenni vele, előrelépni, fejlődni. Akárki akármit gondol rólam. Szégyellem magam amiatt is, hogy mindez nem sikerül. Mit csináljak? Egyetlen atya van, akinél őszintén tudok gyónni, de attól is félek, hogy nehogy őt meg zavarja, hogy csak nála tudok.
Úgy tűnik, valami miatt elfogyott az atya türelme. Bocsásson meg neki. De nem tartom szükségesnek, hogy próbálja vele ezt tisztázni. Hiszen ez az Ön lelkében történt seb, amelyről, persze, minden bizonnyal ő is tehet. De nem neki kell vele megküzdenie, hanem Önnek. Imádkozzék érte, és nem baj, ha most egy ideig nem megy hozzá szívesen gyónni. Menjen olyan atyához - ha már erre lehetősége van -, akivel szemben nincs ilyen belső ellenállása. Azzal tudja kifejezni Jézus iránti szeretetét, ha segít másokon, a leginkább rászorulókon. Azt javaslom, használja föl most ezt a sebzett helyzetet, hogy megmutatja az Úrnak, hogy az iránta való szeretete ettől nem változott semmit. S mondom, ezzel tudja legjobban megmutatni, ha valós, kézzel fogható szeretetet ad más embereknek. Erre törekedjék leginkább, és hamar be fog gyógyulni a lelke.
Kedves Lelkiatya! Most láttam a nekem adott válaszát: "Meglátásom szerint egyáltalán nem kell foglalkozni ezzel a gondolattal. Csak félrevezet. Elvisz a jelenből, nem segít, nem visz közelebb Istenhöz." Ezt arra a kérdésre írta, hogy vissza-visszatérnek a testiséggel kapcsolatos félelmeim, pedig szeretem, akiről szó van (a jegyesemet). Bár más kérdést is feltettem, ami ahhoz kapcsolódott, hogy úgy érzem, Isten azt akarja, rá hagyatkozzak és hogy nincs kivel megbeszélnem. Azt, hogy nem kell vele foglalkozni, azt a félelemre értette vagy másra? Köszönöm, ha válaszol nekem erre is.
A félelmére és az Istentől várt különleges kegyelmekre is. Megerősítem a korábbi tanácsomat. Igyekezzék minél inkább a jelenben élni. A jövőre vonatkozó kérdéseit pedig tegye félre. Majd, amikor eljön azoknak a jelene, akkor fog tudni velük helyesen bánni, ha most megtanulja a jelent kezelni.
Tisztelt Lelkiatya!
Mi segíthet abban, hogy Isten szemèvel láthassuk magunkat?
Adél
Kedves Adél! Akkor formálódunk a barátunk gondolkodásmódjára, ha sokat vagyunk együtt, sokat beszélgetünk, sok közös élményünk van. Aki így él együtt Istennel, aki gyakran kérdezi a véleményét, s persze, arra oda is figyel, annak a gondolkodása hozzáigazodik az isteni barátjához. A minap olvastam a világhálón: Ha a gondolataink Istennél járnak, akkor Isten is ott van a gondolatainkban. Azt javaslom Önnek, minél többet imádkozzék, az legyen életének fontos eleme, illetve emellett pedig a hétköznapi dolgaiba is minél jobban hozza be Isten jelenlétét (neki mutassa meg egy sikeres kísérlet ereményét, vele ossza meg, ha a diákjaival gondjai vannak, stb.). Nos, e kettő, a napi rendszeres ima és Szentírás-olvasás valamint a hétköznapi életben való Istenre gondolás formálja a szemléletét, gondolkodását arra, hogy minél inkább Isten szemével tudja látni a dolgokat és önmagát is.
Dicsértessék! A kérdésem a házasságra vonatkozik, ...
Választ köszönöm. Lehetőleg privátban kérném. Köszönöm. A.
Így tudom leírni Önnek a választ, nem fölfedve a részleteket. De az mások számára is tanulságos lehet, ezért nem haszontalan, ha itt jelentetem meg.
Az egyház ismeri ezt a helyzetet és támogatást is nyújt, már amennyire lehetséges. Ha érvényesen megkötött házasságban vált elviselhetetlenné az élet, a házasság fölbontására ugyan nincsen mód, hiszen, amit Isten egybekötött, azt az ember nem tudja szétválasztani, de a hétköznapi életben mégis lehetséges ez az elkülönülés. Ma már kevéssé használt gyakorlat, de élő fogalom a házasságjogban az ágytól és asztaltól való elválasztás hitelesítése. Tehát feloldja az egyház az egy háztartásban való élés kötelességét. Egy bántalmazó kapcsolatban ez lehet az egyik megoldás, még ha csak ideiglenes vagy felszínes megoldás is. Ha úgy érzi, hogy képtelen egy fedél alatt megmaradni a házastársával, akkor ezt - megbeszélve a lelki atyával - nyugodtan dönthet úgy, hogy elmegy, másutt él, anélkül, hogy formálisan válást kezdeményezne. Ennek, persze magától értetődő velejárója, hogy a házassági kötelék formálisan érvényben marad, tehát nem kezdeményezhet új párkapcsolatot. Nagyon fontos, hogy ilyenkor ne csupán a magunk emberi okoskodását kövessük, hanem kérjünk áldást erre a külön élésre. Akkor lesz továbbra is áldás az életén, még ha nehéz is. Dehát éppen erre az áldásra, Isten akaratának további követésére van szüksége az új élethelyzetben. Isten meg is adja ezt a segítséget, csak maradjon hűséges hozzá.
Kedves Lelkiatya! Nagyon nehéz helyzetben vagyok és kezdek elkeseredni. Van egy dolog, amit Isten akaratának érzek, olyan, mintha többször közölte volna velem, hogy ez az akarata és amikor igent mondok erre, akkor béke van bennem, de utána meg elkezdek félni, hogy mi van ha mégsem ez az akarata. Eleve van bennem egy kényszer, részben jó szándékből, részben stresszből, hogy azt tegyem, amit Isten akar és annyira azt akarom tenni, hogy mindig bejön a félelem, hogy nem azt csinálom és fú, mi lesz akkor, mi lesz a következménye, Istent bosszantom, mérges, meg minden, ami ilyenkor lehet. Már írtam több levelet Önnek és segítettek is a válaszai. Azt is írtam, hogy Jézus kinyilatkoztatta nekem, hogy fogok vele találkozni. Utána is volt más, amit kinyilatkoztatott és akkor is, amikor azt elfogadtam, nagyon örültem, béke volt bennem, éreztem, hogy segít a szentség útján járnom, az szépen alakult is utána. Most van egy harmadik dolog, részben az előzőhöz kapcsolódik, annak a kiteljesedése. Ha szabad így fogalmaznom, egyre nagyobb hitre és ráhagyatkozásra van szükségem, mert ez a harmadik egy hatalmas kegyelem lenne, ha megtörténne, de ha félreértem Istent és nem az ő akarata, akkor lehet egy hatalmas félreértés is. Igen, tudom, írta, ne keressem a rendkívüli dolgokat, de éppen ezért írok most is. Nem én kerestem igazán ezt, hanem úgy érzem, hogy Jézus akarta ezt, ő engedte ezt a helyzetet, ő kínál egy lehetőséget és nekem meg döntenem kell. Egy évek óta visszatérő, jelenlévő dolog ez és eddig sokszor nem döntöttem egyértelműen és az Úr is valahogy mintha fokozatosan fedte volna fel ezt előttem és azt érzem, hogy most jutott az egész arra a pontra, hogy vagy igent vagy nemet kellene mondanom, de csinálnom kellene valamit, mert most már ezt várja az Úr. Fokozatosan fedte fel és fokozatosan kellett igent mondanom neki. Mint amikor van egy udvarlás, utána jegyesség, utána házasság. Amikor ugyanoda vezet minden, csak fokozatosan. Különben most én ezen nem is gondolkodnék, ha nem úgy érezném, Jézus kéri a döntésemet. Lassan belebolondulok abba, hogy annyira az ő akaratát akarom tenni és rettegek, hogy rossz irányba megyek. A legszomorúbb, hogy már kimondtam neki az igenemet. Ma is. Csakhogy utána elég egy nehéz pillanat, egy kétely, egy akármi és én elbizonytalanodok, hogy mi van, ha rosszul tettem. Már lassan a hétköznapi életemet is befolyásolja ez a félelem. A helyzetet nehezíti, hogy sajnos már nincs lelkivezetőm. A lelkivezetőm elküldött, több okból, már korábban sem volt teljesen jó mindig a kapcsolatunk, nagyon változó volt és most fel is húztam több mindennel. Azóta a lelki dolgaimat egy atyának felhoztam, gyónni már voltam nála korábban is és most úgy éreztem, nem bírom egyedül cipelni ezt az egészet, ez az atya pedig nagyon kedves és megértő volt és meghallgatott nem is egyszer. Többször is gyümölcsöző volt a beszélgetés, mert egy másik elhívásomra részben neki köszönhetően tudtam szintén igent mondani az Úrnak. Ő gyakran arra ösztönöz, hogy legyek bátor, bízzak Istenben, ne féljek annyira, ha érzek egy hívást, akkor merjek arra elindulni, ne gondoljam túl a helyzeteket, mert sem a túl sok gondolkodás, sem a félelem nem visz előre. Arra is próbált bátorítani, hogy ha meg is kérdezek egy atyát, merjek egyedül dönteni, egyedül cselekedni, ne mások véleménye alapján döntsek elsősorban. Amikor úgy teszek, akkor minden jó. Csakhogy sokszor elkezdek gondolkodni, hogy "hogyan lehetséges ez" meg, hogy ha x.y. szerint nem lehetséges, akkor hogy lehetne mégis az, ha mégis Isten akarata, akkor miért és még sorolhatnám a kérdéseket. Azt már sokan kérdezték, főleg papok, hogy nem gondoltam-e szerzetességre és egyébként nem erről van szó, erre nem érzem hívva magam és most ez egy más téma, de az atya, akit fent említettem írta is, hogy nem csak ilyen elhívásom lehet, hanem más is, amit Isten úgyis kinyilatkoztat majd, mindenesetre mintha azt többen éreznék, hogy engem Jézus "magának akar" vagy félretett engem valamire és valami mást szán nekem. Az említett atya nem mondta ki egyértelműen, hogy ez az-e, amit most érzek egy hívásnak vagy valami más lesz, de eszembe jutott, nem lehet-e akár ez már az, amire Isten hív. Azt viszont megfogalmazta, hogy az eddig hallottak alapján és engem ismerve azért neki pozitív véleménye van, szerinte jó irányba megyek, nem egy rossz kapcsolatom van Istennel, nem kell félnem. Azon is gondolkodtam, hogy hívhat-e engem olyanra Isten, amit senki nem tud, amit másnak "nem köt az orrára" vagy olyan dologra, amire én nem is gondoltam vagy ami másoknak hihetetlen. Zakariás éppen azt a hibát követte el, hogy nem hitt az angyalnak, mert nem értte hogyan lehet gyermeke. Mária hitt az angyalnak, pedig elkezdhetett volna kételkedni meg bizonytalankodni, mondván, ki hinné ezt el, mit mondanának mások, miért őt választaná Isten. Nekik megjelent Gábriel. Hozzám nem így jött el ez, amire felelni szeretnék. Mintha nekik könnyebb lett volna. Ha nem jelenik meg nekem egy angyal, akkor is döntenem kell. Egyre biztosabban mondok igent, de még mindig nem olyan az igenem, mint kellene. De a nemem sem lenne igazi nem. És miért? A félelem miatt, hogy rosszul döntök (azért lenne nem teljes az "igen") és azért, mert a szívem mégis húz valamerre (azért lenne nem teljes a "nem"). Az is ott van a szívemen, hogy Jézus a bizalmamat szeretné. Még a találkozásunkkal kapcsolatban is ezt érzem, hogy annak is és az egész kapcsolatunknak is akkor van értelme, ha tudok benne bízni. Ha most nem tudok, később hogy fogok tudni. Ha nem hiszek benne, mielőtt találkozok vele, akkor mi lesz majd ott. Akkor ott is elkezdhetek kételkedni meg ellenkezni vele, mint Mózes. Ha valamit tényleg ő akar és én nem hiszem, azért az nem lehet neki jó érzés. Még akkor sem, ha türelmes. Tamással is megértő volt, megmutatta neki magát és nem szerette kevésbé a többi apostolnál, de jobban örült volna, ha nem azért megy hozzá, hogy higgyen, hanem úgy találkoznak, hogy már hisz. Mit tehetnék, merre indulhatnék? Nagyon nehéz az is, hogy nincs kivel megbeszélnem, csak hordozom magamban ezt. Barátokkal nem tudom, mert nem is mindegyikőjük keresztény és nem is biztos, hogy hinnének nekem, rokonokra szintén ez vonatkozik, az atyák többsége nem ismer annyira, hogy el merjek nekik mondani nagyon személyes dolgokat. Az egyetlen atya, akivel meg tudtam osztani, azt mondta, bízzak Istenben, majd kinyilatkoztatja, amit akar, ne féljek, legyek bátrabb és ne mások alapján hozzak döntést.
Többször írtam Önnek, hogy fölösleges ezzel foglalkoznia. Csak elviszi a figyelmét a lényegtől, a kitartó imádságtól és az embertársain való segítségről. A jelenben kell élnünk, nem pedig a jövőben, hogy mi is fog velünk történni. Lelki munkánk arra irányuljon, hogy a jelen pillanatot minél teljesebben, minél inkább Isten akarata szerint tudjuk megélni. Ez a törekvésünk hozzásegít a jövőben is majd, hogy bármi is történik, akkor is ez vezet, ami érkezik, azt Isten akarata szerint a maga teljességében tudjuk megélni. Ha feladat, akkor azt elvégezni, ha isteni ajándék, akkor annak örvendezni.
Tisztelt Lelkiatya! Kérem imádkozzanak családomért, s anyukámért mert idegrendszeri bajai vannak, és abból bajok lehetnek.
Imádkozzunk!
Kedves Lelkiatya! Mi lesz a máriapócsi bazilita kolostor sorsa? Hiszen már hónapok óta üresen áll ez a hatalmas épület a kegyhely tőszomszédságában. Idekerül majd a papnövendékek nulladik évfolyama Miskolcról? Egyesek ilyet emlegetnek.
Én úgy tudom, lelkigyakorlatos házként működik már most is.
Kedves Lelkiatya!
Mit tanácsolna annak a fiatalnak férfinak akinek jegyese van, azonban azt érzi (nem skizofrén módon) mintha egy nem földi hang hívná a szerzetességre? Hogyan tisztázhatja ezt a lelkében?
Köszönöm a válaszát.
Adalbert, Budapest
Amíg ennek végére nem jár, nem tisztességes a jegyességet folytatni. Időt kell kérni a párjától, hogy ezt tisztázhassa önmagában. Érdemes elmenni abba a szerzetesi közösségbe, ahová a hívást érzi, és ott eltölteni egy hetet, bekapcsolódva az ottani életbe. Persze, megfelelő lelki vezetőt is kell kérni, nem csak egyedül vívódni a gondolattal. Ne féljen, ha nincs szerzetesi hivatása, ez az egy hét nem fogja becsapni. Feltéve, ha nagyon őszintén és mélyen imádkozik közben. Ha szerzetesi hivatása van, de akkor érdemes azt követni, mert abban lesz igazán boldog. De az is lehet, hogy ez az egy hét bent töltött idő arra vezeti rá, hogy Önnek mégsem itt van a helye. Ne féljen, ne méricskéljen! Legyen bátor!
