Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi öt meg tizenkettő? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Tisztelt Lelkiatya! Én voltam aki ezt írta "Nem tudom hogy emlékszik-e, de írtam egyszer az Istenképről, hogy én Isten nem gondolom szeretőnek meg jónak, nos, azóta is fennáll ez a probléma, sőt, rosszabb is lett. De nem csak ez az egyetlen problémám, van ez a fránya aggodás, szorongás problémám. De kezdem szépen és sorban. És mindenesetre ezt is ide teszem, hogy én egy tinédzser vagyok. 1: Az Istenkép nekem már több hónapja fennál, hogy nem gondolom Isten szeretőnek és jónak. Ennek köszönhetően nehezebb nekem lemondanom a bűnről, imádkoznom (elérzékenyülni imában) és rábízni Istenre dolgokat, mert ezeket miért csinálnád meg egy olyan Istennek aki nem szeret, nem jó, nem érdekli őt hogy mivan veled. Egy Atya sok tanácsot mondott nekem, de semmi sem vált be, kaptam egy olyat hogy minden bajomat tegyem Isten kezébe, ami segített viszont és segít, talán jobb is lett az Istenkép, de még mindig nem JÓ. Rengeteget aggódtam az Istenkép miatt is, de ezt majd a következő pontban írom le. És nyilván ezzel az Istenképpel hálat sem tudok adni. Mivel miért legyek hálás egy olyan Istennek, aki nem jó és szerető sem. De egy példát is akarok adni: Például egyszer volt egy olyan problémám (még mindig fennáll) hogy a jót, azt nem őszinte szívvel tesze. Nyílván őszinte szív is van benne, de egész őszintes szívvel nem tudom még a jót tenni. Néha azért teszem, hogy megfeleljek másoknak, stb. stb. És akkor emiatt elkezdtem aggódni, hogy Istennel mi lesz, mert ezután, ezután a gondolatmenet után Istenre gondoltam, és úgy volt, hogyha ő nem szerető, hogy ő nem jó, akkor nekem most bajom lesz emiatt. És akkor így elkezdtem aggódni, de utána eszembe jutott, hogy azért szerintem Isten se akarja, hogy aggódjak, meg igen, sokszor hallottam, hogy Isten nem akarja, hogy nekünk rossz legyen. De igen, azzal tudtam megnyugtatni magamat. De azért az aggódásról majd mindjárt többet beszélek, csak szeretném alapból ezt az Istenképet megjavítani. Meg sokszor hallotam azt is hogy Isten szeretetét nem csak egy fajta módon tapasztaljuk meg, élményen át, hogy nekünk van családunk, de nekem ez valamiért nem javítja meg ezt az egészet. Én most keresztelkedtem a nyáron. Készültem rá, meg minden. Sokat vártam a kereszteléstől, sajnos nem kellett volna sokat várnom, mert az egyik legrosszabb élményem volt. Az Istenkép miatt is, meg hogy sokat vártam. Azt vártam, hogy a keresztelés után könnyebb lesz minden. Hogy, nem könnyebb lesz minden, hanem hogy sok problémámmal lesz könnyebb. Hogy megkönnyíti minden problémámat. És ugye semmi nem történt, keresztény lettem. És alapból egy olyan gondolatmenettel keltem fel, hogy én nem kérek Istenből, stb. stb. Ez gondolom a kísértés volt, meg minden. De nem értem, hogy Isten miért engedte pont a keresztelés napján. Mert nagyon rossz élmény volt ez az Istenkép és gondolatmenet miatt, keresztelés, meg hogy csalódtam, hogy annyira nem volt segítő. Tehát ezzel szeretnék segítséget kérni. 2: Az aggódás nekem egy szörnyű dolog. Először is a vallási aggódás. Már előbb kicsit beszéltem erről, és ugye ebbe a vallási aggódásba az Istenkép is belejön. Nagyon rossz ez a vallási aggódás. Aggódok, hogy mi lesz a szenvedéssel, aggódok, hogy mi lesz ezzel meg azzal. Szerintem ezt a vallási aggódást nagyon nem kell elmagyarázni, mert szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki átérzi ezt, de néha úgy érzem az aggódás alatt, hogy minden öröm és jó eltűnik. Pl aggódás alatt vagyok, és elterelem a gondolatomat, de aztán visszajön az aggódás és mindent elvesz. Mint egy depresszió. A másik hogy iszonyatosan érdekel hogy mit gondolnak mások, bármi rosszat mondanak akkor el kezdek szorongani ezen, vagy túlgondolni a helyzetett, vagy a jővőre is elkezdek rengetegszer aggódni, és ha bekövetkezik akkor csak rosszabb lesz, akár viccből, de gonoszságból is ha mondanak valamit, vagy ha én azzal az emberrel nem szimpatizálok, és ő mond valamit, akkor olyan szorongás vesz el hogy nem hagy nyugodni, rettentő. Nekem van egy megfelelő kényszerem, hogy meg akarok felelni a másiknak, néha ezért teszem is velük a jót. Vagy hogyha én gondolom hogy ők mit gondolnak, szörnyű. Nem azt akarom hogy emberek ne mondjanak gondoljanak rosszat, hanem azt hogy engem ne érdekeljen és ne akarjak megfelelni nekik, mert emberek irigységből, bosszúból, szerintem mindig fognak gonoszat tenni ellenem. Hogyan ne érdekeljen? 3: Én jelenleg külföldön élek családommal, Dániában. Nekem kell tudni hogy volt egy OCD betegségem, és egyszer haza mentünk és kürölbelül a 5-6 tünetből csak egy maradt. Érzékeny típus vagyok, de itt kint nagyon eltávolodok Istentől, nehezebb küzdenem a bűn ellen, nehezebb küzdeni a terhek ellen, minden. Tudom hogy nem, de úgy gondolom/érzem Isten kicsit itt elhagy, mert amikor Magyarországon vagyok, akkor jobb vele a kapcsolatom. Itt kint nem találtam egy katolikus templomot, pedig már egy 5-öt néztünk meg online/élőben, itt sajnos csak református van, oda ezért nem szeretnék menni mert sajnos ott az Istenképem csak rosszabb lesz. Nem tudok áldozni meg gyónni ami nagy baj. És ehhez még extra az Isten eltávolodás itt Dániában. Ennyi lett volna, de tényleg, amikor Istenre és a kereszténységre gondolok, nem jó meg szeretet jüt eszembe/ nem érzem azt. Ez szerintem nagy baj. Kérem segítsen" Elnézést de nem válaszolt az aggodalom kérdésemre, vagy a Dániai kérdésemre. Mert nem találok itt kint egy templomot ahol tudok részesülni a szentségekben. Kérem ezekre is válaszoljon. Főleg az aggódásra. Hogy azon aggódok hogy mit gondolnak mások meg a vallási aggodásra. Kérem!
Bocsánat, ezekre valóban nem tértem ki. Említettem a szentségekben való részesülés fontosságát. Hogy ezt Dániában hogyan tudja megvalósítani, azt nem tudom. De azért ott is vannak katolikus templomok. Csak Koppenhágában is van 8-10. De ha nem a fővárosban vagy annak közelében élnek, akkor is igyekezzék fölkeresni a legkönnyebben elérhető templomot. Ha megtalálta, hozzon érte áldozatot is, hogy vasárnaponként ott lehessen a szentmisén. Ez nagyon sokat fog Önnek segíteni. Ha pedig aggódó gondolatok lepik el, ezeket is tekintse a kísértés újabb támadásának, amelyet Jézussal le tud győzni. A keleti atyák nagyon javasolják a rossz gondolatok elűzésére a Jézus-imát. Ez egy rövid fohász, amely így hangzik: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Vagy egy hosszabb változatban: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön! Javaslom, hogy a rossz gondolatok elűzésére alkalmazza ezt a fohászt. De nem csak egyszer mondva, hiszen ez sem varázsige, hanem gyakran mondogassa, hozzászoktatva a lelkét, hogy Jézust szüntelenül szólongatja. S persze, nem csak a kísértések idején. Ez nem egyfajta amulett, amely védelmet nyújt, hanem egy nagyon ősi eszköz a keresztény gyakorlatban, amely a gondolatokat Jézushoz irányítja. De találhat saját magának is ilyen fohászt, például egy zsoltárverset, amelyet gyakran mondogat, ismétlések sokasága nyomán rögzül a fejében és bármikor könnyen előveheti. Zárásul még annyit, hogy ha úgy találja, hogy Magyarországon jobban meg tudja élni a keresztény hitét, a lelkiéletét, akkor minél előbb költözzék haza. Hiszen ez mindennél fontosabb. Persze, 18 éves kor előtt ez csak szülői beleegyezéssel lehetséges, meg utána is kell rá a szülői áldás, de törekedni rá, keresni a módját már most is lehet.
Kedves Lelkiatya! A kérdésem témája Jézus. Teológiai kifejezéssel élve a hüposztatikus egység ihlette a kérdésemet, ez adja az alapját. Jézus egyszerre Isten és ember. Hogyan befolyásolja ez bizonyos kapcsolatait bizonyos emberekkel? Konkrétan arra gondolok, hogy amikor valakihez nagyon sajátos emberi érzések fűzik (azért mert rokona vagy barátja vagy édesanyja), de közben annak a személynek ugyanúgy a Megváltója és neki is Istene. Még azt értem is, hogy az egyetemes isteni szeretetében megfér az, hogy egyénileg nagyon sajátosan szeret egy embert. Amit nem értek az ez: nem egyenrangú az emberekkel, hiszen Isten fia, de közben valahogy mégis "leereszkedik" ahhoz az emberhez vagy megéli vele azt a bizonyos sajátos kapcsolatot. Amikor általában beszélünk arról, hogy mindenkit máshogy szeret, de mégis mindenkit megváltott a bűntől, azt értem, de például Keresztelő Jánost szerette tényleg úgy, mint az unokatestvérét? Lázárt mint barátját? Ha Máriát úgy, mint édesanyját, márpedig ezt sokszor emlegetjük, akkor gondolom őket is azon a kapcsolati fokon, ahogy az volt. Nagyon nehéz jól feltennem a kérdést, de hátha érthető. Az Isten fia, aki nem teremtmény, hogy tud egy teremtményre úgy tekinteni, ahogy egy másik teremtmény egy másikra? Amikor egy "átlagemberről" van szó, arra rá lehet fogni, hogy hát miatta lett emberré, hogy megváltsa, de amikor valami speciális, nagyon közeli kapcsolat van, az más. Szerintem. Kiválasztotta azt az embert arra, hogy azt a különleges szerepet betöltse az életében, de közben mégis ugyanúgy szeret másokat is. Szóval, ha nem "egyenrangú" azzal az emberrel és eleve korábban létezett meg Istenként viszonyul hozzá, akkor hogy tud emberként is? Hogy tud(ott) Lázár barátja lenni és őt közelebb engedi magához úgy, hogy egy másik teremtményét meg "csak" (idézőjelben "csak") meggyógyította, találkoztak egyszer és utána nem. Ugyanez Keresztelő Jánossal. Próféta volt, nem is akármilyen, de az unokatestvére is. Az apostoloknál mondhatnám Jánost. Kifejezetten közel állt Jézushoz. Azt addig érteni vélem, hogy mindenkit úgy szeret Isten, ahogy neki arra szüksége van és annyira közeledik hozzá, amennyire az illető ezt képes elfogadni, megélni, de emberi logika szerint akkor a többi apostol lehetett volna irigy meg gondolhatta volna, hogy Jézus nem elég "isteni", mert Isten nem tesz különbséget. Engem nagyon érdekel, hogy Jézus hogyan élhette meg egyszerre az isteni és emberi természetét, mert az emberek nagyon gyakran vagy csak az egyiket, vagy csak a másikat hangsúlyozzák.
Én úgy látom, a kérdésében már benne vannak a válaszok is. Sőt, attól tartok, Ön töprengéseiben már többre is jutott, mint amiket én válaszul próbálok megfogalmazni. Az fontos szempont, amit ír, hogy Isten mindenkit úgy szeret, ahogy arra neki szüksége van, mindenki annyit érzékel ebből a szeretetből, amennyeit föl tud fogni. Ha valaki úgy érzi, őt nem szereti Isten, akkor annak oka egyedül az illetőben van, nem a Jóistenben. Tehát alighanem a jobban szeretett személyek voltak fogékonyabbak Jézus szeretetére, s nem azt kell gondolni, hogy Jézus válogatott volna közöttük. A föltett kérdésben egyébként az is benne rejlik, hogy mi nem is tudjuk elképzelni, milyen a tökéletes szeretet. Ahogyan Ön is írja, nyilván, Jézus másként szerette Máriát, másként Józsefet, másként Jakabot, a rokonát, Keresztelő Szent Jánost, az unokatestvérét, másként Lázárt és testvéreit, másként a farizeusokat, a római katonákat, Pilátust, Júdást. De ez a minőségi különbség nála nem volt mennyiségi - ha lehet a szeretetről így beszélni. Ő Istenként mindenkit tökéletesen szeretett, de tökéletes emberként is mindenkit tökéletesen szertetett. Ez az, amit mi el sem tudunk képzelni. De minél inkább törekszünk rá, annál inkább van róla tapasztalatunk vagy legalábbis sejtésünk, hogy ez valamiképp mégis lehetséges. Ami a teológiai megközelítést illeti, éppen erről van szó, hogy Jézus megtestesülése által lett egyetlen ember az emberiség történetében, aki képes volt tökéletesen szeretni. A hogyanjáról, a valós lehetőségéről nem lehet írás-olvasás vagy más módon való magyarázatok útján ismeretet szerezni, csakis a megélés által. Erre kell törekednünk.
Tisztelt Lelkiatya! Nem tudom hogy emlékszik-e, de írtam egyszer az Istenképről, hogy én Isten nem gondolom szeretőnek meg jónak, nos, azóta is fennáll ez a probléma, sőt, rosszabb is lett. De nem csak ez az egyetlen problémám, van ez a fránya aggodás, szorongás problémám. De kezdem szépen és sorban. És mindenesetre ezt is ide teszem, hogy én egy tinédzser vagyok. 1: Az Istenkép nekem már több hónapja fennál, hogy nem gondolom Isten szeretőnek és jónak. Ennek köszönhetően nehezebb nekem lemondanom a bűnről, imádkoznom (elérzékenyülni imában) és rábízni Istenre dolgokat, mert ezeket miért csinálnád meg egy olyan Istennek aki nem szeret, nem jó, nem érdekli őt hogy mivan veled. Egy Atya sok tanácsot mondott nekem, de semmi sem vált be, kaptam egy olyat hogy minden bajomat tegyem Isten kezébe, ami segített viszont és segít, talán jobb is lett az Istenkép, de még mindig nem JÓ. Rengeteget aggódtam az Istenkép miatt is, de ezt majd a következő pontban írom le. És nyilván ezzel az Istenképpel hálat sem tudok adni. Mivel miért legyek hálás egy olyan Istennek, aki nem jó és szerető sem. De egy példát is akarok adni: Például egyszer volt egy olyan problémám (még mindig fennáll) hogy a jót, azt nem őszinte szívvel tesze. Nyílván őszinte szív is van benne, de egész őszintes szívvel nem tudom még a jót tenni. Néha azért teszem, hogy megfeleljek másoknak, stb. stb. És akkor emiatt elkezdtem aggódni, hogy Istennel mi lesz, mert ezután, ezután a gondolatmenet után Istenre gondoltam, és úgy volt, hogyha ő nem szerető, hogy ő nem jó, akkor nekem most bajom lesz emiatt. És akkor így elkezdtem aggódni, de utána eszembe jutott, hogy azért szerintem Isten se akarja, hogy aggódjak, meg igen, sokszor hallottam, hogy Isten nem akarja, hogy nekünk rossz legyen. De igen, azzal tudtam megnyugtatni magamat. De azért az aggódásról majd mindjárt többet beszélek, csak szeretném alapból ezt az Istenképet megjavítani. Meg sokszor hallotam azt is hogy Isten szeretetét nem csak egy fajta módon tapasztaljuk meg, élményen át, hogy nekünk van családunk, de nekem ez valamiért nem javítja meg ezt az egészet. Én most keresztelkedtem a nyáron. Készültem rá, meg minden. Sokat vártam a kereszteléstől, sajnos nem kellett volna sokat várnom, mert az egyik legrosszabb élményem volt. Az Istenkép miatt is, meg hogy sokat vártam. Azt vártam, hogy a keresztelés után könnyebb lesz minden. Hogy, nem könnyebb lesz minden, hanem hogy sok problémámmal lesz könnyebb. Hogy megkönnyíti minden problémámat. És ugye semmi nem történt, keresztény lettem. És alapból egy olyan gondolatmenettel keltem fel, hogy én nem kérek Istenből, stb. stb. Ez gondolom a kísértés volt, meg minden. De nem értem, hogy Isten miért engedte pont a keresztelés napján. Mert nagyon rossz élmény volt ez az Istenkép és gondolatmenet miatt, keresztelés, meg hogy csalódtam, hogy annyira nem volt segítő. Tehát ezzel szeretnék segítséget kérni. 2: Az aggódás nekem egy szörnyű dolog. Először is a vallási aggódás. Már előbb kicsit beszéltem erről, és ugye ebbe a vallási aggódásba az Istenkép is belejön. Nagyon rossz ez a vallási aggódás. Aggódok, hogy mi lesz a szenvedéssel, aggódok, hogy mi lesz ezzel meg azzal. Szerintem ezt a vallási aggódást nagyon nem kell elmagyarázni, mert szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki átérzi ezt, de néha úgy érzem az aggódás alatt, hogy minden öröm és jó eltűnik. Pl aggódás alatt vagyok, és elterelem a gondolatomat, de aztán visszajön az aggódás és mindent elvesz. Mint egy depresszió. A másik hogy iszonyatosan érdekel hogy mit gondolnak mások, bármi rosszat mondanak akkor el kezdek szorongani ezen, vagy túlgondolni a helyzetett, vagy a jővőre is elkezdek rengetegszer aggódni, és ha bekövetkezik akkor csak rosszabb lesz, akár viccből, de gonoszságból is ha mondanak valamit, vagy ha én azzal az emberrel nem szimpatizálok, és ő mond valamit, akkor olyan szorongás vesz el hogy nem hagy nyugodni, rettentő. Nekem van egy megfelelő kényszerem, hogy meg akarok felelni a másiknak, néha ezért teszem is velük a jót. Vagy hogyha én gondolom hogy ők mit gondolnak, szörnyű. Nem azt akarom hogy emberek ne mondjanak gondoljanak rosszat, hanem azt hogy engem ne érdekeljen és ne akarjak megfelelni nekik, mert emberek irigységből, bosszúból, szerintem mindig fognak gonoszat tenni ellenem. Hogyan ne érdekeljen? 3: Én jelenleg külföldön élek családommal, Dániában. Nekem kell tudni hogy volt egy OCD betegségem, és egyszer haza mentünk és kürölbelül a 5-6 tünetből csak egy maradt. Érzékeny típus vagyok, de itt kint nagyon eltávolodok Istentől, nehezebb küzdenem a bűn ellen, nehezebb küzdeni a terhek ellen, minden. Tudom hogy nem, de úgy gondolom/érzem Isten kicsit itt elhagy, mert amikor Magyarországon vagyok, akkor jobb vele a kapcsolatom. Itt kint nem találtam egy katolikus templomot, pedig már egy 5-öt néztünk meg online/élőben, itt sajnos csak református van, oda ezért nem szeretnék menni mert sajnos ott az Istenképem csak rosszabb lesz. Nem tudok áldozni meg gyónni ami nagy baj. És ehhez még extra az Isten eltávolodás itt Dániában. Ennyi lett volna, de tényleg, amikor Istenre és a kereszténységre gondolok, nem jó meg szeretet jüt eszembe/ nem érzem azt. Ez szerintem nagy baj. Kérem segítsen.
Annak nagyon örülök, hogy rászánta magát a keresztelkedésre, s ahogy érzékelem, az erre való készületet is komolyan vette. Istennek legyen hála! Talán azt lehetett volna Önnek előre megmondani, hogy ne várjon látványos dolgokat egy ilyen esemény után. Ez olyan, mint ha az ember borsót ültet, és már aznap vagy napokon belül szeretné látni, hogy van-e eredménye. De nem túl jó a hasonlat, mert a borsó csírája valóban viszonylag hamar kidugja a fejét a földből. Jézus mustármagról beszélt. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő kell a mustármagnak ahhoz, hogy a föld fölött is láthatóvá legyen a fejlődése, de ahhoz, hogy fává terebélyesedjék, ahogyan Jézus ígérte, biztosan sok idő kell. Így vagyunk a keresztény élettel is. Ez még csak a csíra. Gondozni, ápolni kell, hogy aztán terhelhető is legyen. De egy másik fontos részletre is szeretném fölhívni a figyelmét. Sokat töpreng azon, hogy Önnek nem egészséges az Isten-képe. Ez alighanem így is van, erre lehet következtetni a beszámolóiból. De ha így van, és ezt tudja is, akkor miért foglalkozik vele? Semmiképp se azon erőlködjék, hogy legyen egészséges az Isten-képe. Ennek alakulása majd jönni fog magától. Azzal is tisztában van, hogy a betegsége miatt elöjönnek vagy előjöhetnek kényszeres gondolatok. Ha úgy látja, hogy ezek annyira erősek, hogy nem tud rajtuk uralkodni, akkor érdemes szakemberhöz fordulni. De ezeket semmiképp se keverje össze a lelki életével. Ne foglalkozzék azzal, hogy mit érez, meg milyen gondolatok törnek elő Önben a kereszténységgel kapcsolatban! Ezek merőben felszínes dolgok. Járuljon szentségekhöz, amilyen gyakran csak tud (havonta gyónjon legalább hetente áldozzon), olvassa minden nap a szentírást, emellett pedig minden nap tegyen legalább egyszer jót önzetlenül valakivel! Ha úgy tetszik, ez egy recept, amelyet, ha követ, egy év múlva egészen más dolgokról fogunk beszélgetni, más dolgok fogják foglalkoztatni. Elindult hát ezen az úton. Ne nézegessen körbe, hogy mennyit haladt, főleg ne azt, hogy mások ebből mit vesznek észre. Haladjon Krisztus felé, ez legyen a legfőbb törekvése! Ha a gondolatok el akarják vinni ettől, akkor tekintse azokat kísértésnek, amellyel legjobb nem is foglalkozni. Imádkozom is Önért, hogy ezen a szép és izgalmas úton messzire tudjon előre jutni.
Áldott Lelkiatya! Találkozott már lelki vezetése alatt olyannal, aki megosztotta misztikus élményeit és ezeket Ön valóban hitelesnek tartotta? Mit szabad a lelki vezetőnek ilyenkor tenni/mondani, hogy az illető Isten kapcsolata fejlődjön és a kapott kegyelmek miatt ne érezze magát megnemértettnek és kirekesztettnek? Köszönve: Réka
Kedves Réka! A lelki beszélgetésben soha nincsenek kész válaszok. Van, akinek egy fölvetett kérdésére ezt, van, akinek ugyanarra a kérdésre szinte az ellenkezőjét kell mondani. Az adott élethelyzet, a személy hozzáállása, befogadó képessége, megélt tapasztalatai nagyon sokat számítanak ebben. Ha valaki misztikus élményekről számol be, akkor azt alapvetően nem szabad visszautasítani, hogy biztosan csak képzelgésről van szó, de túl lelkendezni sem lehet, hogy bizonyára egy szenttel van dolgunk, aki isteni látomásokat közvetít. Ezek a belső események mindig, szinte kivétel nélkül mindig személyre szólóak. Amikor beszámol valaki ilyenről, akkor az a leggyakoribb válasz - lám, mégis van, amikor kész válasszal állunk elő! - hogy ezt tartsa meg magának. Valóban, ez általános szempont. Mégis nagyon függ az adott személy egyéni lelki állapotától, hogy milyen tanácsokat fűz hozzá a lelkatya. Az is biztos, hogy nem kell a rendkívüliségeket keresni. Ha valaki szeretne rendkívüliséget látni abban, ami vele történik, az mindig nagyon gyanús, abból föl kell őt ébreszteni. Ugyanakkor nem szabad leértékelni sem az ilyen isteni ajándékokat, mert nagy lelki megerősödést, akár életre szóló tapasztalatot is jelenthet, ha komolyan veszi az ilyen módon érkezett isteni üzenetet.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Ajánlották nekem egy táplálék kiegészítőt, ami egy biocom termék, magas c vitamint, és mandarinmag kivonatot tartalmaz. Azt olvasom, hogy ájurvédikus eljárással készíti termékeit ez a cég. Az a kérdésem, hogy ez az eljárási mód összeegyeztethető - e a mi katolikus hitünkkel? Előre is köszönöm megtisztelő válaszát. Icuka
Kedves Icuka! Az ájurvédikus eljárás egy terápiás módszer, amelyben próbálják a test és lélek gyógyítását együtt kezelni, bevonva különböző rejtett erőket is. Az efféle módszerek mindenképpen kerülendők. Viszont ha egy gyógyszerre vagy gyógyító anyagra azt írják, hogy ájurvédikus eljárással készült, ez nem más, mint porhintés, parasztvakítás. Egy izgalmasan hangzó kifejezéssel próbálja a terméket még vonzóbbnak föltüntetni, de a termék elkészítésekor semmiféle módosító, mondjuk, hatékonyságnövelő hatása nincs annak, hogy a készítői közben miféle mágikus tevékenységeket folytattak. Úgyhogy egyrészt nyugodtan használhatja ezt a táplálékkiegészítőt, gondolom, biztosan van benne C vitamin. Lehet, hogy mandarinmag is van benne, de én úgy tudom, hogy a mandarin gyümölcse, húsa a rostok miatt sokkal egészségesebb, mint a magja, amely emésztési zavarokat is okozhat. Szóval, nem lesz tőle betegebb, ha használja ezt a szert, de egészségesebb sem, csupán a termék eladóinak szerez nagyobb hasznot. Egyéb hatása nincsen.
Kedves Lelkiatya! Ha nincs ellenvetése, szeretnék üzenni annak a hölgynek, aki azt kérdezte, hogy hogyan viszonyuljon azokhoz az emberekhez, akik gúnyolódnak rajtunk hívőkön. Én szorongónak és aggályosnak mondanám magam és sokszor foglalkoztat (néha már betegesen) mások véleménye, hogy mit gondolnak, mondanak, cselekednek az irányomba. Nálam még az is jelen van, hogy mások tekintetében élek, ez határoz meg és sokszor nekik akarok tetszeni nem Istennek. Ez többször megbénít és bűnt idéz elő az életemben. Pontosabban ez a gyökere egyes bűnöknek. És mostanában kezdek rájönni, hogy ezen nekem nagyon sokat kellene dolgoznom, hogy egyedül Isten véleménye számítson, valamint azé a szűk rétegé, akik jártassak a lelki életben és valóban ismernek. Talán valamiképpen ez az igazi belső szabadság egyik útja. Szeretnék két részletet idehozni a Krisztus követése című könyvből: "...gyökereztesd szívedet erősen az Úrba, és ne félj az emberek ítéletétől, ha lelkiismereted igaznak, ártatlannak jelent ki. Jó és víg dolog így szenvedni, nehezére sem eshetik annak, aki igazán alázatos, és inkább Istenben bízik, mint önmagában. Sokan sokfélét beszélnek, nagyon nem kell hát adni rájuk. Mindenkinek eleget tenni úgysem lehet. Lám, Szent Pál igyekezett azon, hogy mindenkinek tessék az Úrban, és mindenkinek mindene lett, de közben mégis legkisebb gondja volt, hogy az emberek hogyan ítélnek róla. Eleget fáradott mások épülésén, üdvösségén, amennyire rajta állt, tőle telt, de hogy olykorolykor mások megítéljék, megvessék, el nem kerülhette. Azért mindent Istenre hagyott, aki mindent átlát, s a hamisan szólók, a hívságos, hazug gondolatokat hánytorgatók, a kedvük szerint mindent össze-vissza beszélők ellen türelemmel és alázatosan védekezett. Mégis felelt nekik, hogy hallgatása miatt a gyöngék meg ne botránkozzanak. Ki vagy te, hogy halandó embertől félsz? Ma van, holnap már nem lesz sehol. Istentől félj, akkor emberek rettentése meg nem ijeszt. Mit árthat neked bárki szavával, rágalmaival? Inkább magának árt, mint teneked, Isten ítélete utoléri, akárki is. Te Istenen tartsd a tekinteted, ne viaskodjál vénasszonyhoz illő szavakkal. Ha most úgy látszik is, hogy legyőztek, megszégyenültél, érdemtelen, emiatt ne háborogj, türelmetlenséggel dicsőségedet meg ne fogyaszd, inkább hozzám emeld szemedet, az égbe, én elég hatalmas vagyok ahhoz, hogy minden szégyenből és gyalázatból kimentselek, meg is fizetek mindenkinek az érdeme szerint." "...állj meg keményen, és vesd belém bizalmad. Hiszen a szó csak szó: átrepül a levegőn, de a követ meg nem sértheti. Ha elevenedbe talál, gondolj arra, hogy örömest megjavulsz. Ha lelkiismereted nem vádol semmiről, szánd rá magad, hogy Istenért ezt is jó kedvvel elviseld. Igazán nem nagy dolog, hogy olykor-olykor keményebb szót kell hallanod, ha már ostorcsapást el nem viselhetsz. S vajon miért hat szívedig az ilyen semmiség, ha nem azért, mert még test szerint gondolkodol, és többre tartod az emberek szavát, mint kellene. Így aztán mivel félsz attól, hogy megutálnak, azt sem akarod, hogy hibáidért megrójanak, s azonnal olcsó mentségek mögé bújsz. De szállj csak magadba, belátod, hogy él még benned a világ, s az emberek tetszését keresed. Lám, kerülni akarod azt, hogy megalázzanak, hogy hibáid miatt megszégyenülj, nyilvánvaló tehát, hogy nem vagy igazán alázatos, nem haltál meg teljesen a világnak, sem a világot magadban keresztre nem feszítetted. De figyelj az én szavamra, akkor nem háborít majd ezer emberi szó sem. Ha mindent összehordanának is ellened, amit csak gonoszság kigondolhat, mit árthat neked, ha mind hallatlanra veszed, s egy szálkánál többre nem becsülöd? Vajon kihúzhatják-e csak egy szál hajad is? De akinek nincs helyén a szíve, s tekintetét nem Istenre veti, azt könnyen megrendíti a gyalázkodó emberi szóbeszéd. Aki viszont énbennem bízik, s nem vigyáz kényesen a maga becsületére, azt emberektől való félelem meg nem köti. Mert én minden titoknak bírája és ismerője vagyok, tudom, mi hogy esett, ki sértett, ki tűrt. Tőlem való az a mondás: én engedtem, hogy ez megessék, s így nyilvánvalóvá legyen, mi szándék munkál sokak szívében. Én ítélem meg, ki bűnös, ki ártatlan, de előbb mind a kettőt próbára vetem, azért nem nyilvánítom ki ítéletemet. Az emberek tanúbizonysága sokszor megcsal, az én ítéletem igaz, állandó, meg nem másítható. Többnyire titokban marad, egy-egy tételét kevesen ismerik, de sosem téved, nem is tévedhet, akkor sem, ha igazságtalannak tűnik fel a balgák előtt. Hozzám kell hát fordulnod minden ítéletben, ahelyett, hogy saját tetszésedre támaszkodnál.Az igaz ember nem vall szégyent, akármit mér is rá az Isten. Ha valamit igaztalanul fölhoznak ellene, nem sokba veszi. De akkor sem vigad hívságosan, ha mások okosan szót emelnek érte. Mert váltig arra gondol, hogy én vagyok a szívek és vesék vizsgálója, aki nem külső szín és emberi látszat szerint ítélek. Az én szememben pedig nemegyszer vétkesnek bizonyul, amit az emberek ítélete dicséretesnek állít." Egyesek szerint ez a könyv, a "Krisztus követése" a szentírás után a legnépszerűbb vallási mű. Ajánlom mindenkinek... én is még csak most ízlelgetem. Lehet, hogy az én élethelyzetem egészen más, de remélem ez a részlet másnak is segít valamit. Engem elgondolkodtatott...
Köszönöm. Közzéteszem, hogy más is olvashassa.
Kedves Lelkiatya A Nagyboldogasszony böjt a katolikusoknál is meg van vagy csak az Ortodox tartja??? Azt olvastam egy Ortodox tanitásba hogy aki nem tartotta meg azért a személyért nem jár közbe a Szűzanya,és betegség súlytja.Sajnos én egyike vagyok aki nem tartottam meg
Úgy tudom, a római katolikusok nem ismerik, nem tartják ezt a böjti időszakot. A görögkatolikusok az ortodoxokkal együtt igen. De hát ez nem fenyegetés akar lenni, nem nehezíteni akarja az életünket, hanem, mint minden böjt, könnyíteni, lelkibbé tenni a gondolkodásunkat. Ez a böjtnek a lényege. Nem tudom, ki terjeszt ilyen butaságot, hogy az Istenszülő nem segíti meg azt, aki nem böjtölt? Azt javaslom, máskor se hallgasson rá. Azt is javaslom, hogy máskor majd figyeljen oda az egyház böjti előírásaira, mert sok áldást tud hozni az ember lelkében (a böjt lélekerősítő hatása, de még inkább az engedelmesség miatt). Ha nem sikerül megtartani, akkor gyónja meg, és az Úr máris helyére teszi a lelkiéletben bukdácsolását. Istenben nincs bosszú, fenyegtés, büntetés. Szeretet és irgalom van, amelyet égi édesanyánk, az Istenszülő még érkelhetőbben továbbít felénk. Most is ezt érdemes tennie. A legközelebbi szentgyónásában mondja el, hogy elhanyagolta a böjtöt. Utána pedig hálás szívvel köszönje meg Istennek az ő irgalmas szeretetét.
Kedves Lelkiatya! Hogyan viszonyuljak azokhoz az emberekhez, akik hogy finoman fejezzem ki magam, tojnak a mi hitünkre, sőt, gúnyolódnak és áskálódnak? Azt veszem észre magamon, hogy már kifejezetten viszolygok az ilyen emberektől. Sokáig igyekeztem a lelkiismeretemet követni, nagyon szerettem a szépet, igazat, és a jót. Felnőtt koromban lettem elsőáldozó, bérmálkozó, 2 évig jártam előtte hitoktatásra. Tehát viszonylag későn találtam rá a jó Istenre. De előtte is, kisebb kihagyásokkal, csodálója voltam az igazi jóságnak, amit végül is Jézus urunkban találtam meg. Nagyon sok mindent feladtam azért, hogy a lelkiismeretemet kövessem. Emberi szempontból nézve egy nagy nulla vagyok, de Isten gyermekének tudhatom magam. Ez nagy vigasz. De azt látom, hogy a fentebb említett embertípus rendkívül jól el tudja magát adni, és mélyen lenéznek engem és a hozzám hasonlóakat. Mégiscsak fáj ez belül, és egyre kevésbé tudom, hogy meddig kell még ezt viselni. Nagy bűn az, hogy nagyon várom Jézus visszajövetelét, ér azt, hogy tegyen rendet? Már belefáradtam ebbe az egészbe. Középkorú, római katolikus nő vagyok.
Jézus eljövetelét várni, természetesen egyáltalán nem bűn. Az ősegyháznak ez állandó jellemzője volt, Krisztushoz való szoros kötődésüket fejezte ki. Viszont belefáradni az életbe nem szabad. Az élet gazdag és szép, televan feladattal és meglepetéssel. Ezt nem mindig látja az ember. Hogy miért, annak sok oka lehet. A sötétségből és kilátástalanságból kivezető út mindig Jézus felé vezet. Ha jól sejtem, már lehettek Önnek tapasztalatai Jézus közelségéről. Ezeket idézze föl, ezekre készüljön, hiszen lesz még ilyen a jövőben is. Hogy mások mit mondanak, mit gondolnak, azzal egyáltalán ne törődjék. Érdemes? Nem. Akkor meg jobb elengedni, nem hagyni, hogy a lelkiállapotát mások befolyásolják. Ha gúnyolódnak a mi hitünkön, Krisztushoz tartozásunkon, ez az ő szegénységi bizonyítványuk. Nem vágyhatunk arra, hogy más is értékelje azt, hogy mi Istenéi vagyunk. Ők valami alapvető dolgot nem tudnak, nem ismernek, amelyről Önnek már van tapasztalata. Akkor hát miért is volna fontos, hogy ők hogyan vélekednek Önről? Hiszen egyáltalán nem is ismerik az Ön belső világát. Az Istennel való kapcsolatát erősítse tovább a napi szentírásolvasással, a minél gyakoribb szentáldozással. Ön nagyon jó úton jár, ha a lelkiismeretének tisztasága érdekében sok mindenről inkább le tudott mondani. Így kellene tennie mindnyájunknak. Csak folytassa ezt a tanúságtevő életet, sohasem tudhatja, hogy kiben mit eredményez, mit indít el. Így használ föl minket Urunk a maga akaratának teljesülésére. Érdemes minél engedelmesebb eszközévé válni. Akkor nem fárad bele ebbe a törekvésbe, ha élő kapcsolatot tart az Úrral, ha valóban ő a legfontosabb. Ezt a kapcsolatot erősítse a lelkében az imádság és a szentségek által!
Kedves Lelkiatya! Írtam Önnek egy kérdést a kételyekkel, a hit megingásával kapcsolatban és Ön ezt írta: "Igen, hitünkben, sajnos, vannak megingások. Legjobb ezeknek semmi jelentőséget tulajdonítani. Mivel az emberi lélek csapongó, állhatatlan, sokszor gyönge, ezért ezekre a megingásokra nem kell sokat adni. Hol erre, hol arra hajlik a lélek. A lényeg azonban a szív szándékában van: Uram, szeretlek, add, hogy szerethesselek jobban! Érdemes olykor így imádkozni. Az Ön esetében azonban újra fölhívom a figyelmét, hogy nem érdemes ezeket a belső érzéseket, vizsgálgatni. Ha Önnek volt arról lelki tapasztalata, hogy kapott vagy kapni fog lelki ajándékot, ezért adjon hálát, és ne is foglalkozzék vele tovább." Van valami, amit mégsem értek. Részben azt írja, hogy természetes dolog a hit gyengesége, változása, részben pedig azt, hogy ha volt tapasztalatom, hogy kapok majd egy ajándékot, akkor adjak érte hálát és ne is törődjek vele. Ez azt is jelenti, hogy fogadjam el, higgyem el és majd megkapom, amikor megkapom, de ne kételkedjek? Gondolom ha egyáltalán nem gondolok rá, akkor kételkedni se fogok. És mit tudok tenni, ha ez egy olyan dolog, ami alapjában változtatná meg a hitemet és a kapcsolatomat Jézussal? Azt tudom, hogy szeret és az életét adta értem, de tudom, hogy ha teljesen elhiszem ezt az ajándékot, amit adni fog, akkor még nagyobb bizalommal tudok lenni iránta és még többet segít ez, hogy szent legyek. Éppen emiatt meg döntenem kellene, hogy elhiszem vagy nem. Akkor viszont nem kellene kételkednem, ha el akarom hinni és ehhez egy stabil hit kellene, kétely nélkül. Akkor tudna szerintem gyümölcsöző lenni ez az "ígéret". Most akkor mit tehetek? Lehet én nem értek, csak kérem, hogy segítsen eligazodni. Az is összezavar, hogy a lelkivezetőmmel megosztottam, aki többféle választ adott és mivel bizonytalan volt, a püspökhöz küldött és a pöspök adott nekem konkrétabb választ, de amikor meg a lelkivezetőmön látom, hogy ő meg nem érti a dolgot vagy kételkedik, netán félreérti (olyat gondol, hogy ha megadja nekem Jézus ezt a nagy kegyelmet, akkor nem mindenkit szeret egyenlően, őt kevésbé mint engem vagy nem mindenkit, stb., éppen erre vonatkozott a tapasztalatom, amiről korábban írtam, hogy Jézus mások iránti szeretetéből ez nem vesz el, a püspök is ezt mondta csak máshogy) , akkor én is kételkedni kezdek. Szerintem az én megingásaim mögött az van, hogy mindent úgy akarok csinálni, ahogy Isten akarja és félek, nehogy elhiggyek valamit, ami nem úgy van, meg az is, hogy ha valami nagyon személyes, nekem szól, más nem kapja meg vagy nem úgy, akkor attól tartok, hogy azzal, hogy elhiszem, automatikusan mások fölé emelem magam és másoknál jobbnak tartom magam és ez milyen már. Pedig pont, hogy arról szólt a tapasztalatom, hogy attól még mert Jézus ad nekem egy hatalmas ajándékot, attól még ő másoknak is a Megváltója, nekik ugyanúgy ott van, ez nem vesz el semmit az ő isteni szeretetéből. Ez az, amit a lelkivezetőm nem teljesen ért és olyan mintha a megingásaimban nekem is lenne ilyen félelmem, pedig alapvetően én hiszek az Úrnak. Így a helyzet pontosabb ismeretében tudna nekem további tanácsot adni? Kicsit azért is restellem, amit mondok, mert a lelkivezetőm nyilván azért küldött máshoz, a püspökhöz ráadásul, mert azt szerette volna, hogy olyannal beszéljek, aki szerinte jobban tud segíteni és akkor meg már azt kellene elfogadnom, amit a másik illető mond és nem ő. Lehet jó megoldás az, hogy elhiszem bátran és nem gondolkodok rajta, akárki akármit mond és bármilyen nagy kegyelemről van szó? Ha csak a Jézussal való kapcsolatomat nézem és kettőnket helyezem a gondolataimba, akkor tudok hinni. Amikor elkezdek gondolkodni, hogy ki mit gondol erről, mások mit szólnának, mások irigyek lennének, másoknak rosszul esne mert azt hinnék (tévesen), hogy Jézus őket nem szereti vagy nem eléggé, akkor kezdek el kételkedni meg idegeskedni. Bocsánat, amiért ezt ilyen hosszasan írtam, de nagyon szeretnék tisztán látni.
Két mondatot is találtam a levelében, amely hozzásegíti Önt a válasz megtalálásában: Ez azt is jelenti, hogy fogadjam el, higgyem el és majd megkapom, amikor megkapom, de ne kételkedjek? Lehet jó megoldás az, hogy elhiszem bátran és nem gondolkodok rajta, akárki akármit mond és bármilyen nagy kegyelemről van szó? Mindkettőre igen a válasz. Ugyanis minél többet gondolkodik erről, annál bizonytalanabbá válik. Minél több kérdést fogalmaz meg ennek kapcsán, annál kuszábban fogja látni. Egész egyszerűen ne foglalkozzék ezzel, ne feszegesse tovább ezt a kérdést, mert nem viszi előre. Hagyja Istenre ennek beteljesülését. Ha kételkedik vagy további kérdések jelennek meg, ez csak kísértés, amely nem segíti Önt. Összpontosítson az imaéletre és a rászorulók megsegítésére. Ha ezt teszi, ezek a kételyek idővel elporladnak.
Kedves Lelkiatya! 15 éve élünk Szentségi házasságban lehet használni valami kis plusz dolgot ,hogy kicsit feldobjuk a szeretkezéseket? Gyengéden természetesen egymásnak nem fájdalmat okozva pl bilincs,erotikus ruha ? Férjemnek tetszene ez megmondom őszintén nekem is!Beszélgettünk mert féltem mi van ha bűn?Férjem szerint ez csak egy kis plusz amit hozzáteszünk azért hogy egymásnak örömet szerezzünk!!Szeretem mert még mindig ugyanúgy kíván dicsér pedig sok házasságban ez elmúlik sajnos!Ön szerint használhatunk ilyet?Köszönöm szépen válaszát !
Magam járatlan vagyok ezekben a dolgokban, ezért tanácsot kértem házas paptestvéremtől, aki a következőket írta: A szexualitás célja a kölcsönös szeretet kifejezése és a gyermeknemzés. Ez a Föld minden népére vonatkozik. Ám az Egyház nem akar a részletekbe belemenni, pontosan hogyan is éljék meg a szeretet kölcsönös kifejezését, hiszen az egyéni vérmérséklet, a kulturális szokások, az életkorok is sokfélék lehetnek. Az Egyház épp azáltal akarja tisztelni felnőtt hívei nagykorúságát, hogy a részleteket nem szabályozza, hanem felnőtt belátásukra bízza. A részletes szabályozás hiánya nem rossz, hanem éppen a felelős nagykorúság és az önállóság tisztelete. Mégis a szexualitás megéléséhez néhány pasztorális tanácsot tudunk adni. Már az is öröm, hogy Önök 15 éve stabil házasságban élnek, nyíltan tudnak beszélni az intim vágyakról, akarnak valami újat, s a keresztény gondolkodást nem akarják kiszorítani erről a területről sem. Ha önök így szeretik egymást és őszintén tudnak ezekről a játékokról beszélni, akkor az tovább erősíti a kapcsolatukat, másrészt tényleg hozhat újdonságot. Azt alapvetően valljuk: a házasélet ne legyen unalmas, Isten szeretetre teremtette. Legyen művészi, érzékeny, játékos, sőt, spirituális. Nagyon jó, ha az újat, a mást nem a házasságon kívül keressük, hanem előrefelé a saját házasságunk útján – így a jó értelemben vett újat, játékosságot, művészi megélést egyenesen javasoljuk a házasoknak, hogy stabilitásuk ne váljon unalmassá, és az újat ne kívül keressék. A szexualitás legyen az igazi öröm forrása, legyen játékos, de azért van három tanácsunk. Egyrészt csak az fér bele a játékosságba, amit a másik is szabadon akar. A párom nem válhat tárggyá, nem szolgálhatja az én fantáziáimat, nem alázhatom meg, nem kényszeríthetem. Csak a kölcsönös és a szabad beleegyezés engedhet meg bármit is. Másrészt a bűn nem játék: azaz ne legyen jelen a pornográfia (mint izgató képek vagy ötlettár), s ne vegyen részt harmadik fél, vagy másik házaspár „játékból” a kapcsolatunkban. A bűn nem játékosság, hanem bűn. Ha a szexualitásban jelen van a spiritualitásunk és a lelkiismeretünk, akkor a bűnt nem tudjuk élvezni. Igazán az boldogít, ami megfelel a személyes méltóságnak, a lelkiismeretnek, és amit őszinte örömmel élünk meg a szentháromságos isteni szeretet „áramlásában”. Végül a szexuális játékosság azért ne váltsa fel a legtermészetesebb szexualitást, ami nyitott a gyermekre. Nehogy a játékosság, a vágyak, az élvezet csak a szexualitás egyik dimenzióját valósítsák meg, kiszorítva a gyermekáldás lehetőségét. A házastársi szexualitás legyen játékos, de az ne váljon öncélúvá, hanem igyekezzünk annak a biológiai, a pszichológiai és a spirituális teljességét is megélni.
Kedves Lelkiatya. Kéthetente szüleimhez megyünk ahol ott laknak kicsit messzebb a testvérem meg az unokaöcsém. Két hetente mindig megbántanak. Sajnos önkritika nem létezik bennük. Egyik alkalommal testvérem jeget szórt ki nekem jó sokat 8 dbot. Oda tett 3 poharat. Azt mondja tegyek, mondtam neki mindet? Mondja hogy lehetek ennyire hülye? Édesanyám megfelállt azt mondta nekem hogy nem való nekem három éves gyerek sem nem hogy csecsemő. (egy éven belül szeretnénk a férjemmel babát) olyan rosszul esett nem tudtam szólni rá, mi lett volna ha épp már babát vártam volna.? Megaztán hogy dobjam ki a csikket, kérdeztem hova? Mert bárhova el lehet dobni, valaki külön gyűjti pl. Neem én megint hülye bunkó bulhó vagyok. Semmit semmit sem változók.Meg hogy le sem tagadhatok őket, mondtam neki pedig jobb lenne. Nagyon rosszul esett. Az a gond velük nem lehet veszekedni. Édesanyám életében nem dolgozott, nem is hajlandó elmenni. Mindenkinek ossza az észt. Testvérem meg hát. A kisgyerek meg teljesen kivan fordulva magából. Neki megy a szüleinek is.(unokaöcsém) Sajnos gyenge vagyok megszüntetni velük a kapcsolatot. Nem Tudom hogyan de évekig így éltem hogy ők elnyomtak.Hiaba mondom meg nekik, az lenne a válasz nem bírom a kritikát, nem vagyok elég tökéletes alkalmatlan vagyok. Nekem nem lesz meg az az örömteli babavárás hisz szerintük nekem nem való. Nagyon rossz érzés ez. Éjjel alig bírtam aludni.
Ebben az helyzetben az egyik legfontosabb, hogy mindezeket tudja megbeszélni a férjével. Ha teljesen egymaga marad ezekkel a bántásokkal, azt úgy valóban nagyon nehéz, szinte lehetetlen elviselni. Remélem, a férjével tud ezekről beszélgetni. Neki mondja el a bántatát! Nem fog tudni segíteni, de a megosztott bánat már feleződik. (Mint ahogyan a megosztott öröm megduplázódik!). Szüksége van a férje támaszára, hogy el tudjon távolodni az édesanyától és a testvérétől. Lehet, hogy meglepően hangzik, úgy tűnhet ez nem keresztény megoldás, de ebben a helyzetben az. Önnek föl kell építenie saját magát, ebben nem fognak tudni segíteni a saját közvetlen rokonai. A férje igen, a lelkivezetője igen, de ők nem. Sőt, ők ezt csak nehezítik, ezért kell, hogy távolságot tartson tőlük. Nyugodtan megteheti, kifejezetten javaslom, hogy ne is keresse őket. Ők - jelenleg! - nem jelentenek támaszt Önnek. Ha egy idő után ezt számonkérik, válaszolja bátran, hogy nem segítetek nekem a boldogulásomban, ezért tartózkodom tőletek. Ha nehéz ezt megmondani, írja meg nekik. De vállalja föl, ez nagyon fontos. Persze, imádkozzék értük, lehetőleg ne legyen harag a szívében feléjük. De ez a távolságtartás ebben is segít. Amíg fizikailag közel vannak, addig ezt a haragot, neheztelést, szívében levő rossz érzést egyszerűen nem fogja tudni csökkenteni. Tehát még a kapcsolatuknak is jót tesz ez a távolságtartás. Erre, ezekre bátorítom.
Kedves Lelkiatya! Olyan kérdésem van, amit talán fel sem kellene vagy szabadna tenni, de nekem fontos: hogyan "készülhet fel" egy menyasszony arra, hogy testileg egyesül majd a vőlegényével, egyáltalán, a közelségére? Saját tapasztalat miatt kérdezem. Ami kevésbé saját tapasztalat, azt majd leírom külön, illetve megpróbálom leírni azt is, amit értek és azt is, ami az ellenkezője annak. Az első kérdéssel szerintem sokan úgy vannak, hogy természetes dolog, hogy két szerelmes ember vágyik egymás közelségére, vonzódnak egymáshoz, minden, ami ebben van. A saját tapasztalatom az, hogy attól még, mert valaki vonzódik valakihez és szerelmes belé, még tarthatja ijesztőnek, akár félelmetesnek is a testi egyesülést. Pontosan azért, mert olyan közeli, intenzív, érzelmes az egész. Az én fejemben az egy ijesztő kép, hogy annyira közel kerül(jön) hozzám az, akit annyira szeretek. Azért, mert épp eléggé hat rám már úgy is, hogy nincs (olyan) közel, nemhogy még úgy. Az is fel szokott merülni tanácsnak, hogy nem kell túl gyorsan túl közel kerülni egymáshoz a jegyesség vagy párkapcsolat idején, de kisebb gesztusok megengedettek. Nem mondom, hogy ez nem segít vagy ennek nincs értelme. Nagyon örültem, mikor megcsókoltam azt, akit szeretek, bár ő kezdeményezte, de valahogy közösen, nem is ez számít. Ennek ellenére én mégis azt érzem, hogy a tényleges testi egyesüléshez képest semmiség, mert az úgyis más lesz. Hozzátartozik, de az több. Érzelmileg nem semmiség, de ha fogalmazhatok másként, hiába csókolom meg azt, akit szeretek, attól még teljesen felkavaró (lesz) vele testileg egyesülni. Lehet az a kulcsa az egésznek, hogy mindig arra kell koncentrálni, ami akkor van és nem arra, ami később lesz? Ez jó lenne, de nem kell lelkileg valahogy előretekinteni, felkészülni? Még egy olyan kérdés, ami részben saját tapasztalatból van, de részben nem: amikor egy nő olyan férfit szeret, aki nagyon közel van Istenhez, hogyan férhet össze a szentség és a testi vágy, közelség? Példa: egy pap, aki a legszentebb dolgokhoz ér hozzá, Krisztus testéhez is, máskor a feleségéhez nyúl, nem olyan ijesztő vagy összeférhetetlen, hogy ugyanaz a kéz azt a szent testet érintette? Római katolikusoknál van kézbe áldozás. Ott hasonlóképp, nem megdöbbentő, hogy egy férfi aznap reggel/előző nap/bármikor Jézus testét érintette meg és máskor meg ugyanazzal a kézzel a feleségét? Az Isten által elhívott férfiak példája is jó a kérdésemhez más okból. Mózesnek volt felesége. Akárhogy is, de nem csak Mózes volt, a feleségének a férje, hanem az egész nép számára megkülönböztetett volt. Annyira a "tömegen" volt a hangsúly, az egész népet kivezetni, mindenki hozzá ment a bajával és közben meg neki is voltak csak egy nőnek szóló érzései. A szerelmes nőnek ilyenkor nincs mindig ott a gondolataiban, hogy másnak mit jelent az, akit szeret? Ezeket a kérdéseket olyan értelemben szeretném feltenni, hogy már amikor tudja a menyasszony, hogy övé lesz a vőlegény, amikor a jelenben előre tudja a jövőben mi lesz és nem csak elmélkedik, mint egy párkapcsolat elején, hanem tényleg oka van ezzel foglalkozni. Egyáltalán mennyire lehet ezeket lelkileg elrendezni magában?
Ezek nagyon fontos kérdések, nagyon köszönöm, hogy megfogalmazta. Néhány tanács. Igen, erre nagyon fontos előre fölkészülni. Fontos beszélgetni olyan bizalmas baráttal - természetesen nőnek nővel, férfinak férfival! - akinem már erről van tapasztalata, van tudása. Nagyon igaza van, hogy ez azért egészen más, mint a csók, az ölelés. Ez nagyon megrázó, nagyon megrendítő - és elképzelhetetlenül szép! Nagyon fontos azt is tudatosítani, hogy ebben nincs semmi bűnös. Sőt, sokkal inkább szakrális. Fontos az is, hogy erről is tudjon beszélgetni a fiatal pár egymással, még a házasságkötés előtt. Itt is nagyon jó, ha van olyan másik pár, akivel ennek tapasztalatairól tudnak beszélni. Persze, ez azért talán ritka, mert mind a négy érintett személynek nagyon bizalmas kapcsolatban kell lennie egymással. Tehát jó erre fölkészülni. Ugyanakkor azzal is számolni kell, hogy nem lehet rá teljesen fölkészülni. Lesznek meglepetések. Még az is lehet, hogy nem kellemes meglepetések. Például az első együttlét a nőnek fájdalmat is jelent. Sokszor előfordul, hogy az első együttlét nem is sikerül, sőt, akár az első hetek próbálkozásai is kudarcba fulladnak. Hiszen tapasztalatlanok. Ettől egyáltalán nem kell megijedni. Ami ilyenkor segít, meg ez az egész testi együttlétnek a kulcsa, hogy ezt is nagyon őszintén, egymás iránti szeretettel, tisztelettel kell megélni. A cél az, hogy a másiknak, akit szeretek, neki okozzak örömet. Aki ilyenkor a saját örömét nézi, az a másikat önkéntelenül is tárgynak tekinti. Sajnos, ez a férfiaknál sok esetben előfordul, ugyanis az érzéki vágy nagyon hevessé tud válni, amin kifejezetten uralkodni kell annak érdekében, hogy a másiknak is meglegyen az öröme. Tudvalevő, hogy a férfiak ilyenkor minél hamarabbi kielégülésre vágynak, a nők meg minél későbbire. Ezt nem egyszerű összehangolni. Ez az, amit kifejezetten gyakorolni kell. Ezért nem javasolt, például, hogy az esküvő utáni éjszakán, amikor mindketten rettentő fáradtak, máris próbálkozzanak vele. Jobb ezzel várni, elmenni a mézes hetekre, és akkor foglalkozni vele, foglalkozni egymással. Még egy fontos dolog. Meglepő lehet, hogy azt írtam, ez szinte szakrális esemény. Valóban, a szeretet kifejeződésének talán legmagasabb foka, testi-lelki odaadás. Ismétlem, ebben nincs semmi bűnös. Nagyon javasolt előtte a közös imádság. Szép példát találunk erre a Szentírásban: Tób 8, 4-9. Ebből érthető az is, hogy sem a papot, sem az áldozásra készülő embert nem teszi tisztátalanná, ha előtte bárhogyan is volt együtt a házastársával.
Kedves Lelkiatya! Szeretnék reagálni a szentségimádással kapcsolatos levélre. Egy görögkatolikus testvér írta, hogy szereti a szentségimádást és szívesen menne erre görögkatolikus templomban is. Csak azt szeretném kifejezni ezzel a válaszommal, hogy nincs teljesen egyedül ezzel a gondolatával. Én magam is járok szentségimádásra, amikor tudok, bár már régen tudtam elmenni. Hatalmas lehetőségnek tartom és szerintem felfoghatatlanul nagy dolog, hogy ennyire közelről találkozhatunk Jézussal és tulajdonképpen úgy imádkozhatunk, ahogy máskor nem. Már volt lehetőségem máskor is fizikailag közel kerülni hozzá, hogy így mondjam, de a szentségimádást leszámítva azok az alkalmak sokkal rövidebb ideig tartottak és amikor van lehetőség tovább mellette lenni, hosszabban imádkozni a jelenlétében, az úgy kicsit más. Szóval a testvérnek üzenem, hogy nincs ezzel egyedül. Ráadásul ott ahol én lakok, a római katolikus templomban állandó szentségimádás van, tehát szó szerint bármikor lehet menni (kivéve éjszaka és késő este) és ez egy nagyszerű dolog, jó azt tudni, hogy bármikor mehetek, bármikor érzem, hogy hiányzik, bármikor szeretnék megosztani vele valamit, az Úr ott lesz. Vagy, ha eltervezem mikor megyek, de mégse sikerül, újratervezhetek és mehetek máskor. Elismerem, hogy nagyon kell figyelni arra, hogy az ember ezt ne vegye természetesnek és ne szokjon nagyon bele. Az is igaz, hogy nem mindenki él ezzel a lehetőséggel vagy valaki úgy jön-megy az Úr jelenlétében, mintha mi sem történt volna, csak átmegy a kápolnán és azt sem tudja, ki van előtte. Persze, ezt is meg lehet érteni, kell a Szentlélek és a kegyelem ahhoz, hogy mindenki megértse ezt. Azt is tudom, hogy a görögkatolikus templomokban is ott van a szentség, csak nem mindenki által látható módon, hanem a szentélyben. Tegyük hozzá, a római katolikus templomok között is ritkaság az, amit írtam, hogy mindig lehet menni szentségimádásra, többnyire azért ez nem így van, ott sincs mindig látható módon elhelyezve a szentség. Ezzel a levelemmel igazából csak azt szerettem volna kifejezni, hogy valószínűleg nem a levélíró testvér az egyetlen, aki görögkatolikusként szívesen menne akár nálunk, a mi templomainkban is szentségimádásra. Azt viszon szeretném leszögezni, hogy nem azért írtam most ide, hogy követeljem a szentségimádást és azt mondjam, a görögkatolikus egyház rosszul csinálja. Engedetlenség lenne követelni valamit, amit nincs jogom eldönteni. Ugyanakkor teljesen érthetőnek tartom a testvér kérdését és azt sem mondom, hogy szerintem ne lenne igaza. Talán hasznos is, ha kiderül, nem egyetlen ember véleményéről van szó. Csak a saját érzéseit szerettem volna kifejezni, viszont a fő kérdést én magára Jézusra bízom. Ha ő maga nem akarja a szentségimádást a mi görögkatolikus egyházunkban, akkor nem adja meg és az úgy a jó, hiszen tökéletes az akarata. Ha mégis szeretné, hogy ismét legyen nálunk szentségimádási lehetőség, mint akkor valamikor régen és inkább az ezt igénylő testvérek kérésére hallgat, akkor majd úgyis gondoskodik róla, hogy legyen. Én azt hiszem, hogy ezt nem is atyáknak, híveknek, püspöknek, a levélírónak vagy nekem kell eldöntenünk. Nekünk annyi a dolgunk, hogy rábízzuk az Úrra, addig pedig ott élünk a szentségimádás lehetőségével ahol és ahogy tudunk (értem ez alatt a közvetlenebb módot a római katolikus templomban vagy egy rejtélyesebb, függöny és ajtók mögé zárt Jézust a görögkatolikus templomban, aki nincs felfedve teljesen, de jelen van mégis). Maga Jézus gondoskodik erről akarata szerint, különösképpen ha tényleg rábízzuk.
Köszönöm szépen, hogy ilyen szépen és lelkesen írt a szentségimádás értékéről. Teljesen egyetértek Önnel. Én is nem egyszer vettem már részt szentségimádáson. Persze, ennek is van többféle módja. Én azt szeretem, amikor teljes csönd van. Az majdnem olyan, mint amikor az ikon előtt imádkozik az ember. Igaza van abban is, hogy minden bizonnyal más görögkatolikus testvérünk is hasonló módon van ezzel. Szép szertartás, szeretik a hívek. Hozzáteszem, amiről korábban talán írtam is, hogy nálunk amolyan "görögkatolikusosan" volt ez megszerkesztve, gyakorlatilag végig énekelték a hívek ezt a szertartást. Akkor, meg úgy sejtem, több más alkalommal is kifejtettem, hogy ez a szép szertartás a latin egyház lelkiségének a gyümölcse. Egyébként a XIII. századtól indult el, tehát ott sem ennél ősibb gyakorlat. De hát, sok szépség és értékes imádság van a keleti egyházban is. Mégsem kérjük számon a latin testvéreket, hogy miért nem vezetik be a vecsernyét, utrenyét, virrasztás szertartását. Igaz, az akathisztosz himnuszt náluk is sokfelé végzik. A Szentszéknek azonban teljesen világos az irányelve, hogy ne keverjük az egyes rítusokat. Hosszú távon az teljes összekavarodást eredményezne. (Van egy szerzetesi közösség, ahol az alapítók szerettek volna a keleti és a nyugati rítusból is, sőt a zsidó szertartásokból is bevenni elemeket a rendszeres imaéletükbe, de egyértelmű iránymutatást kaptam a pápától, XIV. Benedek volt ekkor, hogy dönteniök kell, hogy melyik rítust választják, és azt kell követniök.) Ha valaki szereti a szentségimádást, menjen el a római katolikus templomokba, és ott vegyen részt ezeken. Ha valaki szereti a mi keleti szertartásainkat, jöjjön el a mi templomainkba, és ott vegyen részt rajta. Szerintem ez így tiszta, világos és egyszerű.
Kedves Lelkiatya! A szentliturgia a legértékesebb felajánlás? Liturgiát kértem egy szándékomért, amiért igyekeztem már sokat tenni én magam és jobb lett a helyzetem, közelebb kerültem a célhoz, de úgy érzem, már nem tudok többet tenni, belefáradtam, mostanában fizikai erőm is kevesebb van és ha teszek is valamit, az úgysem "ér fel" Isten kegyelmével, amit szeretnék és amire szükségem lenne. Gondoltam, hogy jobb akkor már azt felajánlani, amit Jézus tett és ajánlott fel értünk, mert ő úgyis tökéleten szent, az Isten fia, az egész világnak elég volt az áldozata, én meg akármit tennék, az nem lenne olyan értékes.
Egyet is értek meg nem is. Természetesen a legértékesebb áldozat Krisztusé. Ennek megjelenítése minden egyes Szent Liturgia, melyben való részesülésünk ebből a legértékesebb kincsből való részesedés. Amikor Szent Liturgiát kérünk, akkor nem Krisztus áldozatát ajánljuk föl, azt ő már megtette, hanem ahhoz kötjük a mi kérésünket, abba fűzzük a magunkét. Ez a "belefűzés" nem csak maga a Szent Liturgia kérésének aktusa, hanem az egész életünk, egész imaéletünk, ezt kapcsoljuk bele az Egyház imádságába, Krisztus testének vérkeringésébe. De azért kell nekünk is küzdenünk, egyéni lemondásokat, fölajánlásokat tennünk, hogy legyen mit belefűzni Krisztus életébe (szenvedésébe, halálába és föltámadásába). Régen jobban érzékelhető volt ez, mert a hívek maguk hozták a kenyeret, a bort, maguk járultak hozzá a templomi szükségletekhez. Ennek kissé lebutított változata a "mise-intenció", amikor valamekkora pénzt ajánlunk föl áldozatként. De amint ez a kis pénzecske vagy a hozott kenyérke, amivel hozzájárulhatunk a Szent Liturgiához viszonyul a Szent Liturgia teljességéhöz, úgy viszonyul a mi törekvésünk, ami odaadásunk Krisztus önfeláldozásához. Tehát valóban nagyon csekélyke az, amit mi hozzá tudunk tenni Krisztus áldozatához, mégis hozzá kell tennünk. Szent Pál, igen meglepő és bátor módon így fogalmaz: "Kiegészítem testemben azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik" (Kol 1,24).
Kedves Lelkiatya. Mostanában elvesztettem a hitemet. Munkehelyemen sok az ateista. És újabban vita forrás az univerzum. Dinók, csillagok stb. És mindig szóba jön ki vagy mi teremtette a világot. Én azonnal mondom hogy Isten, kérdezik és Istent ki? Utána olvastam, és állítólag csak véletlen lett minden. Nem tudtam megcáfolni egyik érvet sem.Számomra felfoghatatlan ez az egész tökéletesség az űrben és a földön is. Azt mondták régi buta naiv emberek hittek csak Istenben,mert nem értették a világot. Egyszerű kvantumfizika az egész, .miért nem értem meg hogy nem lesz semmi odaát. Csak úgy véletlenül lett minden. Néha úgy érzem tényleg így lesz. Elgondolkodok hogy a szentek, mennyire másak voltak. Én nem tudok ennyire hinni. Olyan szomorú vagyok. Miért nem tudok úgy hinni kint ők? Bárcsak lenne jel személyes jel hogy van Isten és Jézus Krisztus. Tudom hogy van, és sajnálom is hogy ezeket a sorokat írom. De olyan gyorsan kételkedni kezdek.Most már ciki ha misére megyek, néznek rám, mintha valami földönkívüli lennék. Állandóan csipkelődnek, amit hallanak interneten azt hozzám vágják.Ön mit gondol?
Semmiképp se engedjen ezeknek a hitellenes támadásoknak, ezeknek a kísértéseknek. Igen, olykor próbára teszik a hitünket, de ezek sokkal inkább megerősítsenek minket, mint elgyöngítenek. Amikor nem igazi vitáról, közös válasz-keresésről van szó, hanem vagdalkozva sorolják az érveket, olykor vádakat, akkor igazán nem érdemes belemenni ezekbe a beszélgetésekbe. Érdemes annyit mondani, ezt ti úgysem értitek. Napjainkban számtalan előadás, tanítás hangzik el a világmindenségről, a kvantummechanikáról, a csillagászatról, s ezek egy része valóban ateizmust sugall. Holott ez teljes félremagyarázás, a természettudományos és filozófiai kérdések összekeverése. Igaz, a kvantumechanika kapcsán éppen azt kezdik el újra hangsúlyozni, hogy a természettudományos kérdések összefonódnak filozófiai kérdésekkel, csakhogy a hitet ezen a szinten nem lehet megmagyarázni. Ezért érzi magát tehetetlennek ezekben a meddő vitákban. Ezért mondom, hogy ne is menjen bele. Nyilván ilyen módon nem lehet megragadni Isten létét. Hiszen, ha azt állítjuk, hogy a világmindenség csak úgy van, véletlenszerűen kialakult, vagy mindig volt, és mindig lesz, ehhez legalább akkora hitre van szükség, mint arra, hogy mindezt egy lángelme gondolta ki és hozta létre, mégpedig értünk, szeretetből. Isten léte mellett alapvetően nem filozófiai érvek szólnak, hanem egzisztenciális tapasztalatunk: amikor imádkozunk, akkor azzal beszélgetünk, aki mindezt megalkotta, aki értelmet adott a világmindenségnek, az életnek, az embernek, illetve személy szerint nekem. Ezzel, persze, nem tud mit kezdeni az, akinek erről nincs tapasztalata. Ezért érdemes lezárni annyival, hogy "ezt úgysem érted". Pontosan arra bíztatom Önt, hogy még elszántabban járjon templomba imádkozzék, s ha bántják emiatt, akkor legyen büszke, hogy Krisztushoz tartozásáért még egy picit szenvedhet is. Ez sokkal nagyobb erő, mint a buta, korlátolt érvek ütköztetése. Ha gyengülni érzi a hitét, imádkozzék, kérje Istent, hogy ő erősítse meg azt. Ezért is menjen templomba minél többször, hogy erösödjék a hite!
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...