Tisztelt Lelkiatya. Mostanában hónapok óta messze érzem magam Jézustól. Régebben jártam pénteken is misére. Most hogy már nem a régi plébános van nem járok.
Eddig komolyan vettem. Most már két hetente járok csak hétvégén is. Természetesen a mulasztást meggyónom. De valami mégsem olyan mint volt.
Munkahelyemen is leteremtenek mi az a szentségimádás, az mire jó? Vagy minek böjtölök. Édesanyám azt mondta hülye vagyok mert a vérvétel elött imádkoztam.
Mostanában a templomban is érnek olyan esetek amik nem könnyítek meg hogy szeressek misére járni. Olyan nehéz most.Bárcsak egy pici jelet adna Jézus magáról.
Voltak nálam jelek elég sok. De most úgy érzem távol áll tőlem. 1 hónapja nem vettem a kezemen a bibliát. Remélem vissza találok az Úr Jézushoz.
Szüleim nem hívők, sőt tagadják. Emlékszem 20 évesen dugiba vettem egy Jézus szobrot, elmentem dolgozni, haza értem már nem volt ott. Kidobta édesanyám mert nem vagyok normális,ez beteges. Annyi bántad kaptam ez miatt. Néha úgy érzem talán én vagyok a hülye?Levettem az aranykeresztet a nyakamból is, mert azért is meg szóltak.????
Én úgy látom, hogy mivel elhanyagolta a hitének ápolását, ennek következménye a hitének gyengülése és nem fordítva. Amikor változik a saját plébános személye, ez egyfajta hit-próba is. Ilyenkor felszínre kerül, hogy a vallásos buzgóságban mennyi volt az emberi elem. Az ilyen helyzetek mindig arra késztetnek minket, hogy megvizsgáljuk, átgondoljuk az Istennel való kapcsolatunkat. Nagyon javaslom Önnek, hogy állítsa vissza ugyanazt az ima-gyakorlatát, ugyanúgy járjon szentmisékre, hétköznap is, mint korábban. Ez döntés és cselekvés kérdése. Ez nem függ attól, hogy mindeközben mit érez. Ne az érzelmei irányítsák a hitét, hanem fordítva. A hite legyen meghatározó mindabban, amit tesz, gondol, érez vagy amire vágyik. Ha visszaállítja korábbi ima-ritmusát, akkor egyszercsak megint lesz ereje kiállni Krisztusért. Ez is a küzdelem része. Nem szabad meghátrálni. Persze, hivalkodni sem kell a hitünkkel, de gesztusokkal (kereszt a nyakban, keresztvetés), szavakkal, tettekkel igenis, tanúságot kell tennünk arról, hogy mi Krisztushoz tartozunk. Jó, hogy írt erről. Remélem, a válaszom megváltoztatja a hitéletét, következésképp az egész élete is meg fog változni. Imádkozom is ezért.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Lelkiatya!
Az állatoknak vannak érzéseik? Gondolok ezalatt arra, hogy például egy kutya szeret játszani, egy cica hiányolja a gazdáját, egy elefánt eltemeti az elpusztult társát, egy oroszlán gondoskodik a kölykeiről… Természetesen nem szeretném az állatokat az emberekkel egy szintre emelni, csupán érdekel, lehet-e érzése egy állatnak.
Köszönettel:
Péter
Kedves Péter! Annyit mondhatok erre, hogy ha vannak is érzéseik, hiszen érzékelnek, vannak hangulati változások náluk is, de emberi érzelmekkel nem ruházhatjuk fel őket. Még ha egy kölykeit vagy társait elvesztő állat magatartása meg is változik egy időre, pl étvágytalan, kedvetlen lesz, ez nem nevezhető gyásznak. Szép történetek vannak arról, hogy a kutya a gazdája halála után teljesen elveszíti életkedvét, vagy az elefántok még sokáig visszajárnak a vezérállat teteméhez, ezek nagyon érdekes megfigyelések, de azért nem nevezhető gyásznak, mert az számukra nem lelki fájdalom. Persze, hogy mi is játszódik le ilyenkor bennük, azt nem tudom megmondani, de mivel halhatatlan lelkük nincs, ezért lelkiállapotuk, lelki rezdüléseik sincsenek.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kérem imádkozzon egy pedagógus barátomért, aki pár hónapja keresi új munkahelyét.
Most alkalmi munkákból él, de tudom, hogy éhezik.
Segítek és imimádkozom.
Éva
Imádkozzunk közösen érte!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
A papi (pontosabban diakónusi) hivatással kapcsolatban érdeklődnék.
18 éves koromban egy súlyos traumát követően akut depressziós krízisbe kerültem. Azokban a napokban egy alkalommal felmentem egy hídra, és felmerült bennem, hogy leugrom onnan, de nem tettem meg. Az esetet követően pszichés segítséget kértem, és hála Istennek kaptam is. Amikor ezek az események történtek, még nem voltam katolikus. Most 29 éves vagyok, kiegyensúlyozott életet élek, nagyon aktív vagyok a helyi plébánia életében, és érdekel az állandó diakónusi szolgálat.
Uganakkor azt is tudom, hogy az öngyilkossági kísérlet a papi rend felvételének egyik akadálya.
Az lenne a kérdésem Atyától, hogy öngyilkossági kísérletnek tekinthető-e, amit tettem, és hogy a múlt eseményeire tekintettel érdemes lenne-e "megfeledkeznem" a diakónusi szolgálatról?
Előre is köszönöm a válaszát!
Üdvözlettel: Gábor
Kedves Gábor! Az eset, amit leírt, nem tekinthető öngyilkossági kísérletnek. Inkább egy kísértő gondolat volt egy elkeseredett pillanatában. Ilyen történnek az ember életében. Ez nem jelent akadályt abban, hogy jelentkezzék egyházi szolgálatra. Csak bátorítom.
Tisztelt Lelkiatya! Elnézést hogy megint zavarom, én voltam aki ezt írta: "Nem tudom hogy emlékszik-e, de írtam egyszer az Istenképről, hogy én Isten nem gondolom szeretőnek meg jónak, nos, azóta is fennáll ez a probléma, sőt, rosszabb is lett. De nem csak ez az egyetlen problémám, van ez a fránya aggodás, szorongás problémám. De kezdem szépen és sorban. ...
És emiatt szerintem nem érzem Istent, nem találom Istent. Nagyon távolra érzem magam Istent. Talán így jól elmondtam. Nagyon távol érzem magam Istent. Így nagyjából utolsó zárásként utolsó mondatként soha nem éreztem igazán Isten szeretetét. Soha nem találtam őt meg, hogyha így mondhatom. Az aggodalomra kérem segítsen! Arra is, bocsánat hogy ennyit írok!
Bocsásson meg, hogy megvárakoztattam a válasszal. Mint látja, nem tettem ki a teljes levelét.
Az alapvető tanácsom Önnek is, hogy ne azzal foglalkozzék, hogy mi van a fejében, hanem azzal, hogy mit tesz a kezével. Vagyis ne a gondolatokban, hanem a cselekedetekben élje meg a hitét. Az Ön által is említett gyöngeség a személyiségében az okozója ennek a belső, érzelmi bizonytalanságnak. Nem szabad erre alapoznia a hitét. Nem abban áll a hite, hogy miket gondol Istenről, hogy milyen érzéseket figyel meg a lelkében. A hitét minél jobban függetlenítse ezektől a kényszeres gondolatoktól. Ami a hitének az erősítését illeti, azt javaslom, hogy alakítson ki rendszeres imaéletet, rendszersen gyónjon, áldozzon, közben pedig igyekezzék a tetteiben is Krisztushoz igazodni. Ha nem is mindig sikerül, törekedjék rá újra és újra. Hogy mindeközben milyen gondolatok támadnak, milyen érzések lepik el, ezt hagyja figyelmen kívül. Már amennyire lehet. Javaslom, hogy ilyen területtel foglalkozó szakembert is keressen föl, mert ezeket a kényszeres gondolatokat valóban nem könnyű kezelni, de a szakember segítséget tud nyújtani ebben.
Kedves Lelkiatya! Nagyon sokat segített a válasza, amit a lelkivezetésről írt és hogy most ne féljek váltani. Még van pár kérdés, amit lehet tisztábban kellene látnom, mielőtt felkérek egy atyát. Az első: az atya, akire gondoltam, egy kis ideje, talán éppen mostantól, csak hétvégén tartózkodik a városban, eddig hétköznap is itt szolgált, de most már hétköznap egy másik városban fog. Így is nyugodtan felkérhetem őt vagy túl terhes egy atyának, hogy csak a hétvége jöhet számításba és utazik hetente és van lelkivezetettje? Mostanában nagyon nagy szükségét éreztem egy életgyónásnak is és azt éreztem, nála tudnám ezt legnyugodtabban megtenni, így ezt már kérdeztem tőle és igent mondott, csak annyit kért, hogy majd egyeztessük a pontos időpontot a hétvégén belül. Gyónni már voltam nála többször, de eddig hétköznap is itt volt. Ön szerint bátorkodhatok felkérni lelkivezetőnek így is, hogy csak hétvégénte érne rá? Vagy ha eleve ő mondja meg, hogy milyen gyakran találkozzunk, akkor úgyis majd azt fogja mondani, ami neki megfelel és akkor nincs okom szégyelleni? A második kérdés: Az előző levele nagyon sokat segített, de az még nem világos, hogy a lelkivezetés és a gyónás mennyire van, legyen egyben vagy külön. Azt tanácsolta, hogy legyen lelkivezetőm, de a gyónást is nála kellene végeznem, ez lenne a jobb módja, vagy az külön van? Az tény, hogy legszívesebben azt is ennél az atyánál tenném meg. A korábbi lelkivezetőmhöz eleve nem mehetek vissza és a többi atyát nézve is azt érzem, hogy hozzá tudok legnyugodtabb szívvel menni. A gyónás talán más, azt még jobban el tudom végezni másnál, de lelkivezetőnek tényleg csak őt tudnám elképzelni most. Őszintén érdekel a véleménye, hogy ezt kellene, ugyanannál az atyánál a gyónás és a lelkivezetés vagy külön? Ha ugyanannál, akkor egy alkalomban összehozni vagy külön kezelni? Persze, így hogy az atya csak hétvégén van itt, így külön legfeljebb úgy lehetne, hogy szombaton az egyik és vasárnap a másik vagy egy alkalomba sűríteni. Tájékozatlan vagyok ebben. A korábbi lelkivezetőmnél vagy egy alkalommal egyik után másik volt, de elválasztva vagy egyben volt a kettő, ez változó volt. Lehet, hogy szívesebben mennék ugyanahhoz az atyához gyónásra és lelkivezetésre. Korábban nem feltétlenül így csináltam, de most már valamiért ezt érzem számomra hasznosnak. Egy harmadik kérdés: ha úgy érzem, hogy ennél az atyánál könnyebben tudnék gyónni, eddig is segítettek a beszélgetéseink, különböző okokból másoknak nehezebben tudnék megnyílni vagy nem biztos, hogy jó lenne, akkor ezt is nyugodtan elmondhatom ennek az atyának vagy ez inkább idegesítő lenne?
Jó, ha a lelkivezető a gyóntató is, de nem feltétlen szükséges, hogy így legyen. A lelkivezetőhöz lehet jóval ritkábban is eljutni, ő lehet akár az ország másik végében is, és megfelelő időközönként lehet őt fölkeresni. Gyónni lehet másnál is. Az viszont fontos, hogy a gyónás rendszeres legyen, például havonta. Sem gyónni, sem a lelkivezetőhöz nem jó akkor szaladni, amikor arra az ember szükségét érzi. Akkor nagyon érzelem vezéreltté válna a lelkiélet, ami egyáltalán nem tesz jót, bármilyen jó is a lelki atya.
dicsőség Jézus Krisztus, kedves lelkiatya nekem van egy dedikált könyvem , Alexandru todea bíboros érsek metropolita aláírás val ez könyv már 12 éve van nálam, nagy értéke nincs arra gondoltak már hónapok óta hogy oda ajdrkoznàm egy püspöknek, de kérték tőlem múzeumi gyűjtemény be , most nem tudom el dönteni hogy mi legyen a sorsa, ön mint javasol ?
I
Úg gondolom, hogy egy ilyen tárgynak a legjobb helye a Görögkatolikus Múzeumunkban van. Akkor mindenki kincsévé válik.
Kedves Lelkiatya!
Öcsém egyik osztálytársa nemrég öngyilkos lett. Kérem, hogy imádkozzanak érte!
Imádkozunk érte.
Kedves Lelkiatya!
Római katolikus vagyok. Kínálkozna egy jó munkalehetőség számomra, de a baptistáknál.
Őrlődök magamban, hogy egyáltalán megpályázzam-e ezt az állást.
Kérem szépen, segítsen nekem.
Előre is köszönöm szépen.
Adminisztrátor állásról van szó.
Szerintem nyugodtan elfogadhatja ezt az állást. Ha fölmerült Önben ez a lelkiismereti kérdés, ez arra utal, hogy Önnek nagyon fontos a Katolikus Egyházhoz tartozása, ezért, azt hiszem, nem kell aggódni, hogy ilyen környezetben netán elbizonytalanodnék ebben a hitében. Végezze megbízható módon a munkáját, és közben törekedjék szeretetkapcsolatot kiépíteni az ottani munkatársaival. Ez lehet az igazi tanúságtétele. Aztán, ha a hitről kezdenek majd beszélgetni, akkor legyen fölkészülve, hogy számot tudjon adni a hitéről (1Pét 3,15). De kérdezés nélkül, különösebben nem kell ezzel előhozakodnia.
Kedves Lelkiatya! Az újonnan felújitott Attila téri templom új Oltárán fel tünt hogy nincs rajta a Szentség tartó lehet hogy rosszul mondom és nem ez a neve de ami a régi nagy Oltárasztal közepén is volt mivel sokat ministráltam láttam amikor kinyitotta a pap mindig kehely volt benne ez hol van a mostani Oltárasztalról? Valahol hallotam egy próféciát hogy az utolsó időkben a templomok felújításával el fogják venni az Oltárokról ezeket a Szentségtartókat és ez itt be is jött ami eléggé félelmetes!!! Ildikó
Az oltárszekrész szintén márványból lesz kifaragva egy IX. századból származó minta alapján, amely most Velencében a Szent Márk székesegyház kincstárában található. Egy Athosz hegyéről hazatelepült ortodox szerzetes Márton testvér faragja. Amikor elkészül vele, akkor fogják majd elhelyezni.
http://www.meravigliedivenezia.it/it/oggetti-virtuali/TSM_009.html
Kedves Lelkiatya!
Megfigyeltem, hogy az elmúlt években egyre jobban foglalkozott mind az egyház, mind pedig a világ a gyermekvédelem kérdésével. Napjaink egyik legtöbbet emlegetett témája volt a társadalomban. Szerintem kevés olyan dolog van, amiben ekkora társadalmi egyetértés van, ugyanis nincs olyan ember szerintem, aki ne azt gondolná, hogy a gyermekek védelme minden értelemben nagyon fontos.
Amiért ezeket a sorokat leírtam, az az, hogy egyrészt szerintem ez mindenképpen értékelendő, hogy a társadalmunk gondolkodása ilyen tekintetben fejlődik, másrészt azonban felhívnám a figyelmet egy fontos hiányosságra: a családon belüli erőszak kérdése. Azt figyeltem meg ugyanis, hogy amilyen sokat beszélünk a gyermekvédelemről, olyan keveset beszélünk a családon belüli erőszakról. Pedig ez is egy ugyanolyan súlyos és szolorú dolog, mint a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények. Sőt, a gyermekvédelem és a családon belüli erőszak kérdése valamilyen szinten össze is kapcsolódik, ugyanis rengeteg gyermek a családon belül szenved el bűncselekményeket, azonban ezekről alig hallani mind egyházi, mind állami részről.
Amire ezzel az egész üzenettel ki akartam lyukadni, hogy bátorítani szeretnék mindenkit, hogy a gyermekek védelmének fontossága mellett igyekezni kellene jobban foglalkozni a családon belüli erőszak, vagy akár a kapcsolati erőszak, vagy ezek bármilyen más formájával is! Bízok benne, hogy ez az üzenet a Püspök atyáinkhoz is eljut!
Köszönöm szépen a gondolatait. Közzé is teszem, hátha vannak püspök atyák is, akik olvassák az itt megjelenő sorokat. Azzal nem értek teljesen egyet, hogy ez a társadalmunk fejlődési lépése volna, hogy ilyen sokat foglalkozunk a gyermekvédelemmel. Az mindenesetre megállapítható, hogy magának a gyermekvédelemnek, az abban dolgozó pedagógusoknak, sőt, talán még a nevelőszülőknek is nagyon rosszat tett ez a mesterségesen fölerősített rivaldafény. Abban teljesen egyetértek, hogy (szinte) nincs olyan ember, aki ne állna a gyermekek pártjára, ne látná be, hogy mennyire fontos a gyermekvédelem. Dehát ez kiemelten igaz azokra a személyekre, akik az életüket teszik erre a feladatra, akik hivatásszerűen dolgoznak a gyermekvédelemben. Biztosan voltak és vannak súlyos, károsító esetek, miként az egész életünk ilyen, hogy rengeteg sebet okozunk egymásnak. Az erősebbek a gyengébbeknek különösen is. De nem szabad a szélsőséges esetek alapján véleményt alkotni az egész rendszerről. A gyermekvédelem, különösen az egyházi intézményeknél nagyon szépen működik. Még a súlyos hibák ellenére is. Abban pedig Önnek kiemelten igaza van, hogy a családon belüli bántalmazás sokkal gyakoribb, mint az intézményekben. Hamar hozzáteszem, hogy egy-egy atyai pofon nagyon is jól jön a gyermeknek, azzal a ló másik oldalára estek, akik ezeket is családon belüli erőszaknak minősítik. De nem hallgathatjuk el, beszélni kell róla, hogy a legtöbb gyermekabúzus valóban a családon belül történik. Erre föl kell készíteni a leendő szülőket, nyíltan beszélni kell róla, mert rokonok körében is előfordulhat. Hogy ennek milyen módját érdemes találni, erre most nincs ötletem. De talán ez is jelzi, hogy nem is olyan magától értetődőnek kell tekintenünk az ettől való mentességet. S valóban, a megelőzés érdekében többet kell erről a jelenségről beszélnünk. Ilyen most ez levelezésünk is. Köszönöm.
Kedves Lelkiatya!
Amióta fiatalokkal foglalkozok,tanítok és kapcsolatba kerültem az ő lelkivilàgukkal gyakran eszembe jut,hogy nekem is lehetne ilyen korosztàlyú lànyom vagy fiam és elgondolkodtat az,hogy mi maradt ki az életemből...Eddig ezeken a dolgokon nem gondolkodtam,sajnos nem úgy alakult az életem,de ezzel màr megbékéltem.Azt se mondanàm,hogy nem vagyok boldog vagy elégedett az életemmel.Istennel van egy szoros kapcsolatom,de most mégis előjöttek ezek a dolgok.Reálisan nézve a 40-es éveim derekàn az elővàltozókorban ez màr nem lehetséges így próbàlom àtkeretezni ezt a helyzetet és bàr biológiai gyermekem nem lesz lehetek sokak lelki anyja.
Ön mit tanàcsol ebben a helyzetben?
Talán egyfajta életközepi válságnak a tünetei ezek. Olyan dolgok törnek föl, amelyek eddig nem voltak az életében, gondolataiban, vagy esetleg csak egészen mélyen elrejtve. Nem kell ezektől megijedni, s nem indokolt, hogy emiatt nagy változtatásokat hozzon az életében. Divatos manapság, hogy ilyen élethelyzetekben megmondó emberek, a megfiatalodás reményét kecsegtetve, ilyen látványos, nagy lépésekre bíztatnak. Persze, van rá példa, hogy valaki ekkor fedezi föl igazán önmagát, és új utat kezd, de az egészen biztos, hogy az addigit, a korábbit nem kell, nem szabad megtagadni. Nem ritka az ebben a korban bekövetkezett válás a házasságoknál, ami, nyilván téves válaszadás az új helyzetre. Szóval, lehet helye ilyenkor a nagy átgondolásnak, esetleg változásnak, de a helyesebb irány ilyenkor inkább a mélyülés. Nem a külsők megváltoztatása, hanem az új gondolatokkal való, mélyre ható szembesülés. Ha Önben saját gyermek utáni vágy erősödik föl, ez nem föltétlen annak a jelzése, hogy Önnek valahonnan is gyermeket kellene szereznie. Bocsánat, azért fogalmazok ennyire hétköznapi módon, mert sajnos, ilyesmi is fölmerülhet a nagy tanácsadók körében. Én annyit mondok Önnek, hogy egész egyszerűen még jobban szeresse ezeket a fiatalokat, akikkel foglalkozik. Még nagyobb empátiával, feléjük forduló megértéssel kezelje őket. Ez Önnek is jót tesz - még ha esetleg küzdelmes is - és a fiatalok is megérezhetik, hogy mintha másként fordulna hozzájuk.
Nem említettem, pedig talán ezzel kellett volna kezdenem, hogy mindezt az Istennel együtt, a Szentlelket segítségül híva dolgozza föl önmagában. Úgy is lehetett volna fogalmazni, hogy imádságában azt fürkéssze, mit akar Isten Önnek üzenni ezekkel az új érzésekkel. Azt fedezze föl, azt kövesse. De szerintem az is valami ilyesmi lehet, a mélyebb megélésre hívás, a még nagyobb szeretet megélése.
Kedves Lelkiatya! A csodálatos,szépen felujitott Attila téri templomal kapcsolatos lenne a kérdésem A Gyönyörű Szűzanya Oltárkép vissza fogkerülni az Oltárra??
Szerintem, nem fog visszakerülni. Valójában nem oltárkép volt, hanem egy Magyarok Nagyasszonya festmény a baldachin oszlopaira függesztve. Ez az új oltár fölé már egyáltalán nem illene oda, sőt, a mögötte lévő Apostolok áldozása ikont központi részét is kitakarná. Úgy tudom, ez a kép most a közösségi házban található. Nem tudom, mi lesz a sorsa, ott marad-e vagy a máshová, esetleg a görögkatolikus múzeumbe kerül. A szentély most így gyönyörű, ahogy van, nekem nem hiányzik oda egyéb kép. Talán inkább egy szép, hétágú gyertyatartó. Én inkább ezt hiányolom.
Tisztelt Lelkiatya!
Sajnálattal tapasztaltam, hogy a debreceni székesegyház szentelésekor egy kisgyerek olvasta az apostoli szakaszt, pedig jelen volt több növendék és felolvasó is.
Mi értelme van akkor mégis az egyházi rendeknek, ha a székesegyház szentelésekor a pátriárka és több érsek, püspök jelenlétében nem az olvas akinek az a rendi feladata lenne, hanem egy olyan gyermek akinek a feladata még az lenne, hogy felkészüljön az elsőáldozásra.
Válaszát megköszönve, tisztelettel: Egerszegi Piroska
Kedves Piroska!
Önnek igaza van. Jobb, ha erre a feladatra olyan személyeket jelölünk ki, akiknek erre az egyházi rend szerint fölhatalmazásuk van. Azonban volt már arra példa máskor is, hogy magas rangú főpapok jelenlétében egy-egy gyermek olvasta az apostoli szakaszt. Tehát nem teljesen példa nélküli. Minthogy azoknak jó visszahangja volt, nevezetesen, hogy egyházunk egyik nagy értéke, hogy már kiskoruktól fogva bevonjuk a gyermekeket a liturgikus éneklésbe, ezért dönthettek így a szervezők, hogy ezek a legénykék énekeljék az apostolt. Hogy jó döntés volt-e, erről lehet vitázni. Köszönöm, hogy erre fölhívta a figyelmet.
Kedves Lelkiatya! ...
Én sokszor elmondom a véleményem de mindig szeliden próbálom megtenni nehogy többet ártsak de aztán meg bűntudatom van hogy nem voltam elég erélyes. Ön mit gondol? Lehet, hogy ha csak szelidebb vagyok az többet használhat? Kérem az egész kérdést ne tegye ki . Köszönöm a segítségét előre is!
Ami az ajándékozást illeti, (amiről itt nincsen szó, csak Önnek írom), sztem jól teszi, ha a megbeszélés során jelzi, hogy ez nem felel meg az igazságnak. De ennyi elég, s enm kell több, mert valószínnű, hogy a többiek sem gondolják igazán komolyan, hogy amit ajándékoznak, annak valami mágikus ereje volna, csak épp megszokásból teszik hozzá. Tehát, szerintem, nem kell túl komolyan venni ezt a részét. De ha szóbajön, ha szóba lehet hozni, akkor érdemes ezt megemlíteni. Mindig nagy kérdés, hogy hogyan tudunk tanúságot tenni Istenről. Az fontos, hogy soha ne tagadja meg őt, se olyan tettei ne legyenek, amelyek nem méltók hozzá. De a vitákban nem biztos, hogy harcosan ki kell állnia a keresztény igazság mellett. Ezek a viták legtöbbször nem igazságkereső beszélgetések, inkább csak felszínes szócsaták. Ezekbe talán nem is érdemes belekeverni a kinyilatkoztatás igazságait. Akkor érdemes szólni, ha rákérdeznek. Főként, ha az valóságos érdeklődés. Egyébként pedig elegendő, ha a tetteivel tesz tanúságot az evangéliumról, s ezzel hívja föl a figyelmüket, hogy lehet másként is élni. Sok múlik a személyiségünkön is. Van, aki megköveteli magának, hogy az ő jelenlétében ne bántsák Istent, ne bántsák az Egyházat, a papokat, mert ezzel őt is megbántják. De van, aki erre nem képes, csöndesebb, visszafogottabb személyiség. Annak ennyit sem kell tennie, csak csöndesen képviselni Isten szeretetét.
