Dícsértessék a Jézus Krisztus!
Kedves Lelkiatya.
Arra szeretném kérni hogy kérem szépen imádkozzon a nagymamámért,a gyógyulásáért!
Köszönjük szépen kedves Lelkiatya!
Imádkozom én is, és - minden bizonnyal - ezt az oldalt követő sok más testvére is.
Kedves Lelkiatya!
Több olyan embertől, akik megtértek, hallottam már, hogy úgy írták le a megtérésüket, mintha "feltámadtak" volna (persze ezt átvitt értelemben). Mennyire lehet helytálló ez a kifejezés akár teológiailag, akár csak úgy a hétköznapokban?
Teljesen helytálló, mind teológiai mind lélektani szempontból. Ahhoz is hasonlítható ez, mint amikor a vak ember egyszercsak látni kezd. A hittel, az Istenbe vetett bizalommal teljesen új fénybe kerül, teljesen mássá válik az élet. Eleve új, eddig nem ismert célt kap, közben pedig biztos kapaszkodót a nehézségekben. Szóval, egészen más élet kezdődik a hittel, amelyet túlzás nélkül lehet új életnek nevezni. Tegyük hozzá, ez a hihetetlenül boldog állapot csak bizonyos ideig tart. Van, hogy néhány hónapon, vagy esetleg néhány éven át, utána azonban majd következik a küzdelmesebb rész, amikor az embernek saját erőfeszítéseivel is igazolnia kell, hogy valóban Krisztushoz akar tartozni, aki azt mondta: "Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és úgy kövessen engem" (Mt 16,24). De eddigre már hitében annyira megerősödik a megtért ember, hogy ezek a megpróbáltatlások már nem térítik el, miattuk nem torpan meg, hanem tudja, hogy ezek is a hitének részévé kell, hogy váljanak.
Kedves Lelkiatya!
Az életgyónásról szeretném kérdezni. Engem kisbaba koromban megkereszteltek, (római katolikusnak) de semmi vallási nevelést nem kaptam és eléggé távol állt tőlem a jámbor élet.. Aztán mégis úgy alakult, hogy elkezdtem vonzódni Jézus, és az egyház felé. Egyre többször jártam szentmisére, elkezdtem rendszeresen imádkozni, szentírást olvasni stb. A húszas éveim derekán pedig megbérmáltak és először járultam szentáldozáshoz. Előtte az első gyónásom alkalmával érintettünk egy-két bűnt az atyával, de inkább ilyen beszélgetős dolog lett a vége. Rövid idő múlva elkezdtem gondolkodni, hogy több, nagyon súlyos bűnről nem is beszéltem. Az első gyónást és az arra való felkészülést is kicsit “idegennek” éreztem. (Sajnos nagy segítséget nem is kaptam ebben, de én se kerestem így visszaemlékezve) A súlyos dolgoknál többször csak az enyhítő körülményt láttam meg, ami az volt, hogy azokat a megtérésem előtt követtem el és most már nem csinálnám mert megismertem Istent és már tudom, hogy felelősséggel tartozom Valaki iránt a tetteimmel. De még is addig bántott az egyik dolog, (ami azt gondolom a legsúlyosabb volt) hogy a második gyónásnál elmondtam. Aztán telt-múlt az idő, és a nagy agyalásomba rájöttem, hogy annyira izgultam (megint), hogy nem mondtam el, hogy hányszor történt a dolog, és valójában azt se mondtam el, hogy az a dolog a megtérésem előtt történt. Csak úgy “odadobtam”. Megint telt az idő, és később, valamelyik gyónásom előtt már annyira kétségbe vontam a saját hitelességemet Isten előtt, hogy újra elő hoztam ezt a dolgot, de itt már kicsit nyugodtabban és amennyire lehetett pontosabban. Én ott legszívesebben elsüllyedtem volna és agyoncsaptam volna magamat, de a gyóntató atya olyan lágy hangon beszélt és oldozott fel…aztán nagyon örültem.
Aztán megint telt az idő és gondolkodtam, hogy azért vannak még ilyen más nagyobb bűnök a múltból, amikről beszélni kellene. Különböző alkalmakkor előhoztam ezeket a szentgyónásban nagy gyötrödések közepette. Ilyenkor mindig hozzátettem, hogy ez a régi életemből van és még a szentgyónásban nem bántam meg (ez kb.5 különböző alkalom volt). Majd egyszer elkezdett lelkiismeret furdalásom lennei az miatt, hogy valójában a legelső gyónáskor kellett volna összeszedni mindent, amit csak tudtam volna. Elkezdtem bánkódni amiatt, hogy elképzelhető, hogy méltatlanul vettem a szentségeket. Erről is beszéltem az egyik gyónásnál, hogy sok dolgot később bántam meg, és, hogy valójában felkészületlen voltam az elején az első gyónásnál. Mindig előjön valami… egy ördögi kör.
Sokszor elmélkedtem ezeken a dolgokon és volt, hogy arra jutottam, azzal nyugtattam magam, hogy a Jézussal való személyes kapcsolatom fejlődéséhez tartozott ez az út, és ezen az úton azért megtudtam siratni a régi bűnökből sok mindent. Kicsit olyan ez mint, hogy a szerelmet se tudják könyvből megtanulni. Oda is egyfajta út kell és a haladás közben jönnek a tapasztalások, örömök, sírások.
Öt év távlatából még mindig előjön az érzés, hogy valami nem kerek. Előjön a gondolat, hogy nem is lett volna szabad élnem a szentségekkel…szentáldozáshoz se lett volna szabad addig járulnom, ameddig nem próbálok egyben megbánni mindent, és mintha egy "második" megtérésre lenne szükségem. De ugyanakkor ha józanul gondolkodom és stabilabb nap van a lelkemben, tudom azt is, hogy rengeteg kegyelmet kaptam, és tudom azt is, hogy Jézus mentett ki abból a mocsokból amiben voltam, és Ő már akkor is szeretett. Akkoriban jót nevettem volna azon ha valaki azt mondta volna, hogy én majd gyónni fogok. És nem akarom elhinni magamnak, hogy hiába lett volna minden idáig. Még az én bénázásaim ellenére is a bűnbánatot illetően. És tudom azt is, hogy nem jó a mostani lelkiismeretemet ráhúzni a múltamra.
A napokban azon gondolkodtam, hogy nem-e össze kellene szedni újból mindent, egy igazi életgyónásra? Amúgy is lenne még biztos olyan dolog, amit elmondhatnék és akkor egybefoglalhatnék mindent amire emlékszem és amit már elmondtam, egy keretben. Vagy ezzel csak a bizalmatlanságomat táplálnám Isten és az Ő bűnbocsátása iránt?
Önnek mi a véleménye erről a kibogozhatatlannak látszó történetről?
Először is bocsánatot kérek, mert már jó ideje föltette ezt a kérdést, de csak most látom, hogy megválaszolatlan maradt. Kettős választ tudok adni Önnek. Az egyik teológiai, a másik lélektani. A teológia azt mondja, hogy a gyónásban Isten, aki mindent tud, mindent lát, megbocsátja azokat a bűnöket is, amelyeket feledékenységből nem gyóntunk meg. Tehát immár nincs szükség arra, hogy a régi bűnöket elővegye. Sőt, inkább a kísértőnek a mesterkedése lehet, hogy újra és újra megingassa az Isten végtelen irgalmába vetett bizalmát, mintha lennének olyan bűnök, amelyeket ő nem bocsátana meg. Ugyanakkor jó szívvel ajánlom Önnek ezt az életgyónást, amelyet már évek óta forgat magában. Igen, lélektanilag hasznos alaposan beletekinteni a múltunkba, önmagunknak elővenni, hogy hogyan is éltem, milyen is voltam az elmúlt években. Erre nekünk van szükségünk, nem a Jóistennek. Persze, sok mentséget föl lehet hozni, de nekünk nem az a dolgunk, hogy a mentségeket bányásszuk elő. Az Úr nálunk sokkal hamarabb megtalálja a mentségeket. Igen, azt hiszem, Önnek valóban szüksége van egy életgyónásra, erre a nagy visszatekintésre. Ha rászánja magát, ezt előre meg kell mondani a gyóntató atyának. Egyrészt esetleg a fölkészülésben is tud segíteni, meg nem szabad ezt az átlagos gyónások közé betenni, hiszen az valóban többnyire 4-5 perc, míg erre jóval több időt kell majd szánni. Lelki életének fejlődése ez, hogy egyre érzékenyebben veszi észre a korábbi bűneit. Amíg csak az észlelésnél tart, és nem viszi az Úr lába elé, addig kísértés. Ám ha bizalommal és bűnbánattal kezeli, akkor mély gyógyulás lesz belőle. S az is fontos, hogy ha elvégezte ezt az életgyónást, ettől kezdve már nem emlegesse ezeket a korábbi bűnöket, ezek végképp Isten végtelen süllyesztőjébe kerültek.
Kedves Lelkiatya! Azt írta, fogadjam el a szenvedéseim és legyen meg az Isten akarata és higgyem, hogy ez előre visz. Értem, de mit tehetek ha tényleg azt érzem, hogy nem bírom? Főleg, ha azt se tudom mikor lesz könnyebb? És ha nekem ez pont megnehezíti, hogy közeledjek Jézushoz, eltávolít tőle meg rossz kísértéseket eredményez? Akkor nem éppen az ellenkezője történik annak, ami Isten akarata szerint való? Persze, emberileg sem könnyű elviselni. Amikor már minden nap van egy depressziós epizódom meg borzalmas gondolataim, az nagyon nem visz előre, inkább borzalmas érzés. Ha úgy tekintek Jézusra mint vőlegényemre, vagy így tennék, az könnyebb lenne. A menyasszony nem tudja mikor jön a vőlegénye, mégis várja. És hiszi és tudja. Ez segítene nekem is. Csak segítsen nekem ebben a helyzetben eligazodni, kérem. Hálás lennék.
Az csak nagyon ritkán történik meg, szinte a szentek sajátja, hogy a szenvedés közepette, amikor a legnehezebb(nek érzi az ember), akkor azt nyomban hálával is kezelje, örvendjen neki. Jézus sem örült a szenvedésnek, hiszen szeretett volna megszabadulni tőle. Úgy tekintsen most erre a szenvedésre, mint életének egy szakaszára, amelynek vége lesz, át fog majd alakulni! Hiszen rengeteg változás van az életünkben. Általában azzal szoktuk elrontani, hogy amikor fáj valami, az értelmünk rögtön arra irányul, hogy ez most már örökké így lesz. Ám, ha tudatosítanánk, hogy ez most egy nehéz, de ideig tartó fájdalom, akkor ez a tudat sokkal könnyebben elviselhetővé tenné az adott nehézséget. Tehát benne a fájdalomban nemigen tudja úgy érezni az ember, hogy ez engem most közelebb visz Istenhöz. Annyit tegyen, hogy türelmet kér, és megpróbálja elviselni, hordozni és egyben fölajánlani! A szenvedés fölajánlása értékké teszi azt, ami rossz. Fölajánlani másokért, más szenvedőkért, az Egyházért, a vezetőkért, szeretteinkért - a szenvedés elviselésének legjobb módja. A baj közepette ez a legjobb, amit tehetünk. Azt csak a könnyebb időszakokban tudjuk magunkban elmélyíteni, hogy a szenvedés is közelebb visz Krisztushoz, aki maga is szenvedett értünk, fölajánlotta szenvedéseit a világért. Érdemes minden nap erre a Krisztushoz közeledésre törekedni, akkor az érkező nehézségek is ebbe a folyamatba ágyazódnak bele, annak részévé válnak.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy tényleg igaz hogy elkárhozhatok egyetlen meg nem gyónt bűn miatt? Válaszát előre is köszönöm onegirl
Nem tudom, ki mondhatott Önnek ilyen butaságot. Mindazonáltal, ha van meg nem gyónt bűne, azt ne tartogassa magának, hanem tárja föl a legközelebbi gyónásban. Az biztos, hogy nem szabad semmit sem tudatosan elhallgatni. Talán azt érthette félre az illető, hogy ha valamit szándékosan nem gyónunk meg egy szentgyónás során, akkor az ott elhangzó föloldozás érvénytelen, akkor megmarad a többi bűn terhe is. De mindig van lehetőség bűnbánatot tartani, a következő gyónásban őszintébben Istenhez fordulni. Érdemes élni ezzel a nagyszerű lehetőséggel!
az onlájn szentségimádás közveteít kegyelmet?
Minden közvetíthet kegyelmet. Egy hír meghallgatása is. Hát még, ha imádságba kapcsolódik be az ember. Természetesen sokat jelent, ha valaki a szobájából kapcsolódik be mások imájába. Nagyon üdvös lehet ez is. (Csak ne lustaság vezesse az embert, hogy "ha így is működik, akkor minek menjek el...") Sokkal jobb a jelenléti ima a templomban, de ha az nem adatik meg, lehet távolról is bekapcsolódni. Az is lehet nagyon hasznos.
Kedves Lelkiatya! Sokat gondolkodtam de en felteszem a kérdést,láttam mar hogy a némaság című filmet ajánlják többen vagy egy pap vagy akárki.
Tudomásom szerint meg a Vatikánban is levetítették a papoknak Premierkent. Csak hogy ezt martin scorsese re dezte. Aki egy Jézust súlyosan bántó filmet is rendezett nem akarom meg se említeni azt,de scorsese attól meg vallásossnak mondja magát de miért kellett akkor anno az ő filmjét a Vatikánban leviteni? Nem kért bocsánatot a film rendezése után mégis évekkel később a Vatikánban papoknak vetítették a filmjét.
Meglátásom szerint, ha valaki egyszer csinált valamit, nem szabad őt azzal azonosítani. Ahogy látom M. Scorsese filmjeiben van egyfajta fejlődés, mélyülés. A Némaság nyilván sokkal mélyebbről közelíti meg az Isten titkait, mint a megkísértetésről szóló. Szerintem az egyfajta gondolati kísérlet volt. Hogy megengedett-e ilyeneket készíteni s az emberek elé tárni, ez vitatott. De a Némaság egészen másról szól, miért ne adhatnánk neki esélyt? Még nem láttam, de az előzetesek alapján nagyon mélynek ígérkezik. S azt hiszem, itt is óriási dilemmákat tár föl. Szerintem érdemes lesz megnézni.
Kedves Lelkiatya! Nem igazán tudom, hogyan kell "jól" gyónni. Általában úgy szoktam, hogy csak általánosan mondom el a bűneimet: hazudtam egyszer, megbántottam másokat pár alkalommal, kibeszéltem a kollégáimat egyszer stb. Így kell ezt csinálni, vagy el kell mondani a sztorit is röviden? Tehát nem elég az, hogy "megbántottam másokat", hanem el is kell mondani, hogy ekkor és ekkor ezt csináltam?
Ha pedig én csak általánosságokat mondtam el gyónáskor, nem tudván, hogy hogyan kell "rendesen" gyónni, akkor nem kaptam érvényes feloldozást?
A szentgyónásban az első és legfontosabb a bűnbánó lelkiállapot, az őszinte törekvés a bocsánatkérésre. A fölkészülésben nem is annyira a bűnök tételes átgondolása a fontos, hanem ennek tudatosítása, hogy most lehetőségem van Istentől bocsánatot kérni, és az a biztos tudás, hogy Isten irgalommal fogad és meg is bocsát. Ebből az őszinte törekvésből fakad, hogy nem akarok semmit sem eltitkolni, szeretnék mindent valóban föltárni. Az lehetetlen, hogy az ember minden bűnét és rossz tettét fölsorolja a szentgyónásban. Amennyire az emberi emlékezet engedi, visszagondolok az elmúlt időszakra, és elmondom azokat, amik eszembe jutnak. Nyugodtan lehet ezeket csoportosítani. Ha önző voltam, akkor nem kell fölsorolni minden egyes esetet, amikor ezt az alantas késztetést követtem. Persze, néha fontosak lehetnek a körülmények is. Mondhatom azt, hogy loptam, de nem mindegy, hogy a boltból egy üdítőt, vagy egy bűnszervezet részeként egy bankot kiraboltunk. Józan bölcsességgel kell ezeket mérlegelni. Van, hogy a gyóntató atya rá is kérdez. Akkor kell esetleg kicsit részletesebben elmondani, hogy mi is volt az akkori tettem indítéka. A végén azzal szoktuk zárni, hogy mindezeket a bűnöket, s azokat is amelyeket itt nem mondtam el, töredelmesen megbánom. Ezzel tesszük teljessé a bocsánatkérésünket.
Jajj Kedves Lelki Atya! Nagyon mérges vagyok. Ma az történt, hogy az egyik osztálytársam beszólt nekem, hogy egy rossz keresztény vagyok, és hogy a pokolra jutok, és hogy minden bűnt elkövettem, de amikor a böjtre jön a dolog, akkor meg komolyan veszem. Tehát így leszólt nekem a vallásommal. Nem szóltam neki semmit vissza, de akartam. Megakartam ütni. Most nagyon mérges vagyok, szenvedek emiatt, mert ugye én érzékeny vagyok, és érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások. Azt akarom, hogy ő is szenvedjen, mint hogy én szenvedek. De tudom, hogy ez nem helyes. Próbálok neki megbocsátani, de nagyon nehéz. Azt akarom, hogy szenvedjen, és rossz legyen neki. Segítsen, hogy megbocsássak neki. Nagyon rosszul vagyok, annyira szorngok azon hogy mit gondolnak mások, szenvedek, a pszichológusom nem tudd nekem segíteni, nem válnak be a technikái, tudom hogy Isten nem akar nekem rosszat ha most ezt kell szenvednem akkor ő eszt akarja, de nem bírom legyőzni ezt és sírok.
Kedves Testvérem! Csak néhány nap késéssel tudok válaszolni, s lehet, hogy az a nagy harag azóta csillapult, talán már el is szállt. Legalábbis reménykedem benne. Nem titkolhatom el meglátásomat, miszerint ennek az osztálytársnak igazat kell, hogy adjunk. Lehet, Ön szeretne jó keresztény lenni, ezért is böjtöl, igyekszik a haragot jól kezelni, megbocsátani, de amint a mellékelt ábra mutatja, ez még egyelőre nem sikerül. Szokták mondani, hogy az igazság fáj leginkább. Talán ezért is lett ennyire heves az érzelmi reakciója, mert az illető az elevenére tapintott. De nincsen ezzel semmi baj. Olykor az ellenségeink megnyilvánulásait is meg kell köszönnünk, hiszen azok is segíthetnek a tisztánlátásban. Nem hiszem el Önnek, hogy őszintén azt akarná ennek az osztálytársának, hogy szenvedjen. Csak indulatában ilyen gondolatok is fölmerültek Önben. Ha meg is akarta ütni, ez is csak az indulat gesztusa, de nem az igazi szándék megnyilvánulása lett volna. Szerencsére nem is történt meg, tehát sikeres volt az önuralma. Már ez is jó. Ezt kell tovább folytatni. Javaslom, hogy imádozzék ezért az osztálytársáért, hogy Isten segítse meg őt. Hisz hálás lehet neki, hogy rámutatott erre a fájó igazságra. S ha már elég erős lesz, akkor azt fogja neki mondani: "Köszönöm, hogy ezt mondtad, belátom, igazad volt." Ez az igazán keresztény válasz. Eljön majd az idő, amikor önmagától is tudni fogja, hogy ez a helyes reakció, s ez sokkal nagyobb békét tud teremteni a lelkében is meg a kapcsolataiban is. Amíg pedig ez még nem megy, kérje Istentől ezt a kegyelmet, hogy sikerüljön.
Kedves lelkiatya elég régóta foglalkoztat a kérdés, kíváncsi vagyok az atyák válaszára... Mi a véleménye arról hogy Beer Miklós püspök atya Úr vacsorázni volt egy protestáns gyülekezetben? Ez nem tilos? Ide vezet az ökumenizmus erőltetése? Megerősített abban hogy az ökumenizmus rossz! Miért nem reagáltak az egyház vezetői? Ha egy püspöknek lehet Úr vacsorázni akkor egy sima hívőnek is lehet? A gyermekem vőlegénye protestáns de nem szokott áldozni pedig konfirmált is, de tiszteletben tartja a mi előírásainkat, pedig hiszi az Eukarisztiaban jelen lévő Krisztust. A protestánsok szerint a Szentmise kárhozatos bálványimádás akkor miért erőltetjük az ökumenizmust és miért nem inkább a tridentisták felé nyitunk?
Érdemes tisztázni azt a különbséget, hogy a protestáns testvéreinknél az úrvacsoravétel a közösség kifejezője, közösségre lépés Krisztussal és a testvérekkel, anélkül, hogy a valóságos jelenlét kérdését nagyon feszegetnék. Nem az a hangsúlyos, hanem a közösségi aktus. Ezért, amikor egy katolikus ember részt vesz a protestáns úrvacsorán, ez egy nagyon szép gesztus feléjük a közösségbe tartozás kifejeződéseként. Számunkra a protestáns úrvacsora nem Eucharisztia, tehát nem követ el szentségtörést az, aki katolikus létére részt vesz benne. De jobb inkább kerülni a helyes látásmód érdekében. A fordított eset egészen más. A katolikusoknál a valóságos jelenlét az egyik leghangsúlyosabb az Eucharisztia vételénél, ezért szigorúan tilos abból olyanokat részesíteni, akik nem a katolikus egyház szentségi kötelékébe tartoznak (például a szentgyónással arra fölkészültek). Tehát a fordított esetben az egyházunk titkainak lefokozását jelentené, ha egy nem katolikus (vagy ortodox) ember részesülni akarna belőle. Látjuk, értjük a jelentős különbséget a kettő között: a protestánsoknál megtiszteltetés a más felekezetűek bekapcsolódása, a katolikusoknál botrány, ha más felekezetű akarna áldozni. Beer Miklós püspök atyát minden bizonnyal az evangélikus testvérekkel való szoros közösségvállalás vezette abban, hogy ő is részesülni akart az úrvacsorában. A hibát azzal követte el, hogy ezt teljesen nyilvánosan, püspökként tette, amely - mint az Ön leveléből is kítűnik - sokakban zavart, sőt megbotránkozást eredményezett. Ezt jobb lett volna elkerülni.
Ez azonban nem minősíti egyáltalán az ökumenikus törekvéseket. Egy hiba nem rontja meg az egész folyamatot. Sőt, arra hívja föl a figyelmet, hogy jóra törekvésünk közben is nagyon bölcsnek és körültekintőnek kell lennünk. Az ökumené nagyon helyes, de helyesen kell azt gyakorolnunk.
Kedves Lelkiatya!
Mit tetszik gondolni a Marvel-DC filmekről?
Tehát igy alapvetően a szuperhős filmekről!
Biztos megvan annak lélektani magyarázata annak, hogy a társadalomban - különösen a fiatalok körében - miért élveznek ekkora népszerűséget a szuperhősös alkotások (nemcsak a filmek, de a képregények, regények is, sőt a videójátékok is általában ezekre a karakterekre épülnek). Egyre elszigeteltebb életet élünk, be vagyunk zárkózva a magunk világába, s hiányoznak az életünkből a hősök, akikre felnézhetünk. Inkább véleményvezérek, megmondó emberek vannak körülöttünk, s a csendes, hétköznapi hősöket így még nehezebben vesszük észre, miközben a világ szomjazza az igazi hősöket, akik nemesek és síkra szállnak az elesettekért vagy egyéb jó ügyekért.
Mindegyik Marcel-DC film más értéket emel ki, és sok, a szuperhősöket jellemző pozitív tulajdonságot felsorakoztat az adott főhősben, azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezek nagyban erőszakos jelenetekre, harcra, verekedésre épülnek. Ha ilyen filmeket nézünk, mindenképp észre kell vennünk a nem keresztény elemeket (agresszió, igazságtalanságok, sematikus megközelítések, leegyszerűsítések). Illetve azt is fontos tudni, hogy ezek a filmek a nagy bevétel termelésére és elsősorban szórakoztatásra készülnek, így tempójuk erősen pörgős, és kevésbé az ember lelki oldalára, az érzelmekre koncentrálnak. Egyszer-egyszer jelenthetnek kikapcsolódást, de nem nagyon javaslom ezek gyakori nézését.
Kedves Lelkiatya!
Szabad e a papnak a parókián, híveivel együtt proszforát sütnie? Vagy ez inkább magán program?
Köszönöm a választ! A.
Igen, szabad. Ez nagyon is szép gyakorlat, ha együtt készítik el a proszforát. Csak ügyelni kell arra, hogy ha közösen is dolgoznak rajta, megmaradjon az imádságos légkör. Lehetőleg ilyenkor közösen imádkozzanak is, pl. az 50. zsoltárt mondják vagy más zsoltárokat. Hogy közben cseverészés folyjon, az mindenképp kerülendő.
Meg kell e gyónnom,hogy rendzeres házaséletet élek feleségemmel?
Nem is értem a kérdést. Hiszen ez a házastársak kötelessége is. A házastársi testi kapcsolat Isten akarata szerint való. Ezt teljesíteni nem bűn, tehát meggyónni sem kell. Ennek kapcsán esetleg azt kell olykor meggyónni, ha valamelyik fél önzően viselkedik, és csak vagy akár csupán főként a maga örömét keresi. Hiszen a házastársi testi kapcsolat arra való, hogy azzal egymásnak okozzanak örömet. Ráadásul ebből a kölcsönös örömből olykor új emberi élet születik. Csodálatos ez az isteni rend!
Tisztelt Lelkiatya!
Jézus megkísértéséhez: de; feljegyezte a Szentírás a további megkísértéseket, csak birkoltabb formában.
A keresztrefeszítés után: Ha te vagy az Isten Fia; szabadítsd meg magadat, és minket is!
Igen, Önnek igaza van, akár ezt is egyfajta megkísértésnek lehet tekinteni. Erre eddig nem is gondoltam. Köszönöm. De vélhetően a Lk 4,13 vers ennél mélyebb értelmű, nem csak erre az életvégi utolsó megkísértésre utal.
Kedves Lelkiatya!
Hipotetikus kérdés következik. Dönthet úgy egy szülő, hogy feláldozza az életét a gyermekéért?
Ha a gyermeknek új szívre lenne szüksége rövid időn belül, de nem kap, mert nincs, a szülő pedig orvosi szempontból alkalmas donor lenne, akkor morálisan odaadhatná a szívét, hogy éljen a gyermeke?
Ezt a törvények nem teszik lehetővé. Bűn lenne ilyen esetben az öngyilkosság azzal a megfontolással, hogy a gyerek megkaphassa a szívet? (Vö. Jn 15,13)
Várom a válaszát, köszönöm.
Igen, az öngyilkosság minden esetben bűn. Persze, végső helyzetekben lehet önfeláldozásból, de egy ilyen helyzet nem csak önfeláldozás, hanem élettorzítás. Szívesen odaadná a szívét és az életét a gyermekének, ez nemes szándék, csakhogy utána a gyermekének lesz megnyomorítva az élete, mert nem lesz édesanyja. Vállalhatunk sok áldozatot a gyermekünkért, akár szerv átadásával is, de az életünket nem kockáztathatjuk ilyen céllal. Az életünk nincs a mi kezünkben, azzal mi nem rendelkezünk. Sem az elejét, sem a végét nem tudjuk befolyásolni, az Isten kezében van.
