Judás valóban fölismerte, hogy tévedett, szerette is volna helyretenni, de már nyilván nem lehetett. A legszörnyűbb tette mégsem az árulás volt, hanem az öngyilkosság. Mert tévedése fölismerésekor nem bűnbánatot tartott, hanem kétségbeesett. Ez az, ahová nem szabad eljutnia egy keresztény embernek. Péter tagadása nem volt sokkal kisebb súlyú hűtlenség. Ráadásul, ő háromszor is megtette Jézus jelenlétében. Ő is megbánta tettét, és keserves sírásra fakadt. Élt benne a bűntudat. Erre abból a mozdulatából is következtethetünk, amikor föltámadása után Jézus megjelenik a Genezáreti-tó partján, Péter magára ölti a ruháját és vízbe veti magát, mert előbb akar találkozni a Mesterrel, mint a többiek. Külön beszélgetnek is, de ekkor még nincs mersze elhozakodni a bocsánatkéréssel. Ezt Jézus tudja, és megelőzi. Ő maga félrevonja, és a háromszoros tagadás párjaként háromszor megkérdezi, hogy szeretsz-e engem. Ezt Péter később érti meg, hogy valójában ez a hármas szeretet-vallomás volt az ő bocsánatkérésének a kifejezése. Ebben segítette őt Jézus. Mindez nagyon tanulságos számunkra. Soha nincs olyan bűnös tett, amit ne lehetne megbánni, amiből ne volna bocsánat. Csak nem a sötét kétségbeesés felé kell menni, hanem a bűnbánat útján a bocsánat világossága felé. Nem tudom, Ön mit követhetett el, de nincs is jelentősége. Bármit is tett, ha fizikailag nem is hozható helyre, Jézus meg tudja ebből Önt gyógyítani. Őszinte bánatot kell tartani, megbánni, meggyónni, s attól kézdve Jézus úgy tekint Önre, mintha meg sem történt volna a korábbi bűn. Hinnünk kell Istennek ebben az elképesztő és hihetetlen irgalmában!

Az 1053-as dátumhoz köthető egyházszakadás óta számtalan törekvés volt arra, hogy ez a szétszakítottság megszűnjék. Ennek többféle útja, módja volt, sajnos, egyik sem járt igazán jó eredménnyel. Ennek az egységre törekvésnek a részeként fogható föl a görögkatolikus egyház létrejötte. Akkor úgy egyesültek egyes egyházrészek Rómával, hogy közben elszakadtak az ortodoxiától. Mindez a XVI-XVII. században történt - legalábbis, ami a hazánkban és környékünkön élő görögkatolikusokat illeti -, tehát jó pár száz évvel ezelőtt. Azóta létezik, él, fejlődik a görögkatolikus egyház. 1993-ban egy közös nyilatkozatban katolikus-ortodox párbeszéd eredményeként Balamandban megfogalmazódott az, hogy ezek a többszáz éve létező egyházi közösségek joggal léteznek, de az egység útjának ez nem lehet az útja, modellje. Hála Istennek, ma már nem eretnekként tekint egymásra a két nagy keresztény egyház, hanem az ortodoxok és római katolikusok testvéregyháznak nevezik egymást. Ugyanakkor van létjogosultsága a görögkatolikus egyháznak is. Erről nagyon szép igazolást írt Szent II. János Pál pápa az Orientale Lumen apostoli levelében. Tény, hogy jobb görögkatolikusnak lenni, mint ortodoxnak, de ez csak azokra igaz, akik eleve ebben az egyházban keresztelkedtek meg. Egy ortodoxnak nyilván jobb ortodoxnak lenni, mint görögkatolikusnak.

Sajnos eladhatja. Isten meg tud neki is bocsátani, meg is akar, csak az a nagy baj, hogy általában az ember elveszíti ezáltal a saját akaratát is, és az ilyen ember nagyon nehezen tud bűnbánatra jutni - ami szükséges ahhoz, hogy Isten bocsánatát befogadja. Viszont az meg nem lehetséges, hogy valaki öntudatlanul eladja a lelkét az ördögnek. Ez csak tudatos cselekvés, döntés eredménye lehet. Ha Ön ebben nem egészen biztos, akkor biztosíthatom Önt, hogy biztosan nem tette meg. Sajnos létezik olyan jelenség is, hogy az ember belecsúszik az okkultizmusba. Innen sem könnyű kikecmeregni, de imádsággal, szentgyónással, rendszeres szentáldozással lehet szabadulni. Ez nem azonos a "lélek eladásával". Persze, ettől is óvok mindenkit, az efféle helyzeteket messze el kell kerülni.

Nem tudom, milyen imakönyvben olvasta ezt, de ha ilyen butaságok vannak benne, akkor nem javaslom, hogy máskor ezt vegye elő segítségül. A Szentlélek elleni bűn a megátalkodottság, nem pedig az, amibe valami módon belekeverhető a Szentlélek. A másik mondanivalóm, hogy igazán ne irígykedjék olyan személyekre, akik látomásokat látnak. Hiszen azokat nem jutalomként kapja valaki. Aki ilyen dologban részesül - ha hitelesnek bizonyul! - az teljesen az Isten tetszésének, kiválasztásának az eredménye. Igen sok látomás azonban inkább egyéni buzgóság terméke, s nem Istentől jövő ajándék. A hitünket ezek nem befolyásolják. Van ugyan, akiben serkenti a buzgóságot, de én azt mondom, jobb, ha a Szentírás olvasása serkenti a hitünket.

Teljes butaság, amivel Önt ijesztgetik. A kórházban gyógyítanak, nem embereket manipulálnak. A kórházban dolgozó orvosok, ápolók ugyanolyan emberek, mint Ön vagy én vagy bárki más. Miért is kellene őket ilyen agyafúrt mesterkedéssel vádolni? Menjen csak be a kórházba, kövesse azt, amit az orvosok Önnek tanácsolnak. Ne akarjunk okosabbak lenni azoknál, akik tudásukat hosszú évek kemény munkájával szerezték éppen azért, hogy a betegeknek segíteni tudjanak. Jobbulást, mielőbbi gyógyulást kívánok Önnek.

Azt hiszem, az amerikai kultúra, vagy legalábbis annak bizonyos területe már jóval hamarabb árucikké degradálta a vallást. Nem ritkán hallottam paptól, szerzetestől azt a tanítást, hogy "Isten azt akarja, hogy sikeres legyél". Szerintem ez súlyos félrevezetés. Nem állítom, hogy ez a hang csak az USA-ban van, de tény, hogy amerikanizáló jelenség. De jól fogalmaz a kérdésével, mert a helyes utat kell megtalálnunk. Hisz ugyanakkor felelősségünk van abban is, hogy minél többen halljanak Jézusról, az Örömhírről, Isten szeretetéről. Tehát bizonyos propaganda mégis kell, de nevezzük inkább missziónak. A misszió minden megkeresztelt ember feladata. Ha van tapasztalatom az Istennel töltött élet boldogságáról, akkor kötelességem, hogy ezt másokkal is megosszam.

Kedves János! Nem tagadom, én nem így látom. Egyrészt éppen a görögkatolikus egyház az, amelynek eredményei nem is lettek olyan rosszak. A történelmi egyházak közül az egyetlen, amelynek csak viszonylagos csökkenéssel, 8%-kal kell számolnia, (a protestáns 18 és római katolikus 30-hoz képest). Ha ehhöz hozzávesszük a népességfogyást, és azt is rávetítjük a görögkatolikusokra, akkor ez még kevesebbre jön ki. Inkább azt sejtem, hogy Önnek bizonyos változások nem nagyon tetszenek, s úgy gondolja, hogy ezzel a többség is így van, sőt, el is riasztja az embereket, főként a fiatalokat. De sem a statisztika, sem az általános helyzet nem ezt mutatja. Persze, vannak templomaink, ahol fájó módon fogynak a híveink, de ennek oka leginkább a népesség életmód váltásából fakad, mintsem hogy a szertartásokat lehetne okolni ezért. Én olyan jelentős változásokat, "hosszú, nehéz, erőltetett szertartásokat" nem is nagyon látok. Mostanában szokott lenni néhol éjszakai virrasztás, ez igaz, de ezeken azok vesznek részt, akik ezt szeretik. Ők általában nagyon lelkesen is számolnak be ezekről. Ahol a Szent Liturgián visszavezették a harmadik antifóna éneklését (merthogy régen is volt, csak az elmúlt évtizedekben maradt el), ott is mindössze néhány perccel válhatott emiatt hosszabbá a szertartás. Nem hiszem, hogy ezen néhány percek miatt hagynának minket el tömegesen. Én a szertartások változásaiban azt látom, hogy a cél inkább az, hogy minél emészthetőbb, minél lelkibb legyen. A hosszúság csak járulékos dolog.

Igen, én is úgy érzem, hogy talán túlzásba esett ezen a téren. Azt javaslom, hogy tudásra, érdeklődésre, kutatásra serkentse a gyermekeit, ne a jó tanulmányi eredmények megszerzésére. Persze, van összefüggés, mégsem azonos a kettő. Lássuk be, gyakran magunk miatt szeretnénk, ha gyermekeink jó eredményekkel jönnének haza. Hisz milyen jó érzés arról beszélni másoknak, hogy szépen halad a gyermekünk! Én azt mondom, ezt teljesen kapcsoljuk ki. Szinte perverzitás, a gyermekeinkkel való visszaélés, ha magunkat akarjuk fényezni az ő eredményeikkel. Azért (lehet) súlyos ez, mert valóban megnyomoríthatja a gyermeket, miként arra számos példa is van, sajnos. Szerintem bátran mondhatja nekik azt: mindegy, milyen jegyet hozol haza, csak tanulj, tanulj meg tanulni, tanuld meg, hogyan válhatsz értékes emberré. Ha ilyenekről beszélünk a gyermekeinknek, erre sokkal fogékonyabbak, mintha egyszerűen a jó eredményt várnánk el tőlük.

Kedves Szilvia! Azt hiszem, ez nem bűn, de mégse tegyen ilyet. Nem csak a bűnt kell kerülni, hanem a helytelen cselekedeteket is. Érdemes tanulni az elődeinktől. Nem véletlenül alakult ki minden kultúrban, hogy a halottakat el kell temetni (van, ahol elégetik), el kell tőlük búcsúzni, és nélkülük kell folytatni az életet. Egyáltalán nem helyes a divatnak ez az iránya, hogy a hamvakkal különböző megoldásokat keresnek. Van, aki kilövi az űrbe, van, aki ékszert csináltat belőle, csak, hogy a legszélsőségesebbeket említsem. Bár igaz, hogy görögkatolikus egyházunk annyira helyteleníti a hamvakkal való méltatlan bánásmódot, hogy nem engedélyezi a temetés szertartását elvégezni, ha a hamvak nem a temetőbe kerülnek. (Nem végezhető görögkatolikus szertartás a hamvak szétszórása, vízbe szórása, vízbe eregetése, hamvak hazavitele esetén.) Nem bűn tehát, mégis azt tanácsolom, ne tegyen ilyet.

Nem szívesen állok kötélnek. Nem tartom célravezetőnek, hogy írjuk körül, hogy milyen egy bűnös magatartás, aztán, ha annak részleteit magunkban fölismerjük, ebből következtetünk a magunk (és mások) bűnére. Mindig az emberből érdemes kiindulni. Az emberből, akinek mércéje Krisztus, az ő magatartása. Őhozzá kell mérnünk magunkat. Hogy milyen az önzés? Ha önmagamnak fontosabb vagyok, mint más. Következésképp magamnak szerzek meg dolgokat, nem másnak, magam kedvét keresem, nem másét, magam élvezetét szolgálom, nem a másikért keresem. Alapvető kötelességünk, hogy önzetlenek legyünk, önzetlenné váljunk. Ugyanis eléggé mélyen gyökerezik bennünk az önzés. A gyermekeknél ez jól látható, akik még nem palástolják belső világukat. Őket meg kell tanítani, magunkat tovább kell nevelni arra, hogy tudjunk önzetlenné válni. Hosszú tanuló folyamat ez. Aki belekezd, az jól tudja, hogy mennyire nehéz. Az ilyen ember nagyobb megértéssel tud fordulni azok felé, akikben hasonló hiányosságot lát. Fontos is, hogy ne egymást méregessük, kiben mennyi gyarlóság van. Épp ellenkezőleg: a másik emberben keressük mindig a jót, és magunkban hibát, ne másban - miközben fontos, hogy a jó tulajdonságainkat is ismerjük, hálás szívvel fogadjuk.

Bár szokatlan, de nem tartom hibás megoldásnak, hogy a nem katolikus édesanyáéért imádkozzunk. Minthogy nem a szentség ünneplésének közvetlen része, hanem egy attól független áldásnak a hozzácsatolása, ezért részesíthető benne olyan személy, aki nincs megkeresztelve vagy nem katolikus. Ha szeretné, megteheti, hogy keleti rítusban legyen a gyermeke megkeresztelve, de tudnia kell, hogy attól ő még római katolikus, tehát az Ön rítusát követi. Akkor lehetnek a gyermekek görögkatolikusok, ha a felesége katolizálva azzá válik. De jól látja, hogy ezt nem szabad sürgetni, követelni. Ide el kell érnie, erre neki is meg kell érnie, meg kell térnie.

Javaslom, hogy kezdjen egy nagy gyógyuló folyamatba, egy megtisztuló munkába. Fölismerte, hogy ezzel a jelenséggel meg van fertőzve a lelke, szinte függővé vált. A feleségével vagy egy lelki atyával, vagy mindkettővel beszélje meg, hogy szeretne ettől szabadulni. Fontos a külső személy bevonása, mert amíg csak rejtett folyamatról van szó, addig szinte remény sincs a gyógyulásra. Szóval, valakivel ossza meg, hogy szeretne szabadulni és belekezd ebbe a munkába. Eleinte gyónjon sokkal gyakrabban. De nem az egyes bukások után, mindig csak azokhoz mérten. Akkor a bűne volna az irányító a lelkiéletben. Ez így nem jó. Inkább állapítson meg egy gyakori gyónási időszakot. Az elején lehet akár hetente, később lehet ritkítani, lehet kéthetente, havonta. Szóval a gyakori gyónásával együtt minél gyakrabban áldozzon is. Nem igaz az, hogy nem mehetne áldozni, ha beleesett ebbe a bűnbe. Főként, ha küzd ellene, akkor szó sincs arról, hogy ez halálos bűn volna. Szóval, bukás után is menjen áldozni, hiszen ez gyógyszer is, erőt ad a küzdelemben. Nem jutalom cukorka, amit akkor kap az ember, ha jól viselkedett. Ez egy meglehetősen elterjedt, de rossz megközelítés. Szóval, gyónjon, áldozzon rendszeresen. Ismeri önmagát, hogy milyen elterelő magatartással tudja távol tartani ezeket a képeket, gondolatokat, ezeket erősítse föl magában. Mindehhöz kérje a Szentlélek segítségét, megerősítését. Meglátja, sikerülni fog.

Fokozatosan. Isten bölcs pedagógiával tanít. Figyelembe veszi az emberi befogadó képességet, arra épít, amiben az ember él, hogy onnan vezesse okosan tovább. Amikor a "szemet szemért" parancs megfogalmazódott, az már önmagában egy jelentős előrelépést jelentett, ugyanis határt szabott a bosszúnak. Jóval korábban még arról olvasunk, hogy Lámek ezzel dicsekszik a feleségeinek: "Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért." (Ter 4,24). A többszörös bosszú akkoriban az erőt jelentette. Ehhöz képest az az előírás, hogy csak annyit követeljen a bosszúálló, mint amekkora sérelem érte (szemet szemért, fogat fogért), már sokkal közelebb áll az igazsághoz. Ahhoz is évszázadoknak kellett eltelnie, hogy ez a gyengeségnek tűnő alapállás elfogadottá váljék a választott nép körében, ahol a környezet még mindig a többszörös bosszút tartotta az erő jelének. Jézus föllépése: "ha megütik az arcodat, tartsd oda a másikat is" megint egy óriási ugrás az erkölcsi érzékben. Kétezer év még nem volt elég, hogy ezt természetes igazságnak tudjuk elfogadni. De azért Krisztus óta már sokat fejlődtünk ezen a téren. Mindig voltak szentek, akik ezt komolyan vették, magukévá tették. Ez a folyamat tehát nem Isten változása, parancsainak módosítása, hanem az emberi tudás, képesség, környezet, kultúra figyelembe vétele.

Az Egyház hivatalos erkölcsi tanításának a forrása a Katekizmus. Nem lexikonok és nem teológusok. Az egyház hivatalos tanításához kell igazítania a lelkiismeretét a gyóntatónak és a gyónónak is, nem kell pápábbnak lenni a pápánál. Így pl. a maszturbáció témájánál a hivatalos tanításban nem találjuk, hogy halálos bűn lenne ? senkinek nem áll jogában ezt szigorúbban tanítani. De pl. a házasság előtti teljes szexuális kapcsolatot súlyos bűnnek tartja az egyház (azzal nem is járulhatunk Eucharisztiához), így azt senki sem veheti lazábban, sem a gyóntató, sem a gyónó. A józan ész is tudja, hogy a halálos bűn tényleg a legrettenetesebb bűnöknek van fenntartva, ahol súlyos gonoszság és súlyos ártás forog fenn (pl. népirtás, nemi erőszak). A maszturbációnál a szív teljes, gonosz szemberfordulását Istennel nem vélelmezzük, és a tett következménye sem halálosan ártalmas. Nem kellene dramatizálni, ahol az egyház nem dramatizál, és nem kellene lazítani, ahol az egyház nem lazít. Természetesen nem nevezi az egyház ártalmatlannak, ?súlyos rendetlenségnek? nevezi, amivel meg kell küzdeni. 2352 Az önfertőzés (lat. masturbatio) a nemi szervek szándékos izgatása nemi öröm szerzése céljából. "Mind az egyházi Tanítóhivatal -- a hagyomány állandó folyamatában -, mind a hívők erkölcsi érzéke bizonytalankodások nélkül állítja, hogy az önfertőzés önmagában és súlyosan rendetlen cselekedet." "Bármi legyen is a motívuma, a szexuális képesség szándékos használata a normális házastársi kapcsolaton kívül lényegében mond ellent rendeltetésének." Ilyen esetben a szexuális élvezetet, melynek "az erkölcsi rend szerint az igazi szerelem, a teljes, kölcsönös odaadás és az emberi élet továbbadása összefüggésében kell megvalósulnia, az e rend által megkövetelt szexuális kapcsolaton kívül keresik". [101] (Fölöttéb furcsa, hogy a katolikus lexikon szó szerint idézi a katekizmus tanítását, csak elé biggyeszti, hogy halálos bűn. Teljesen jogtalanul tesz bele olyat, amit az egyház tudatosan kihagy.) Ahhoz, hogy a személyek erkölcsi felelősségéről helyes ítéletet alkothassunk és a lelkipásztorkodásnak irányt mutathassunk, figyelembe kell venni az érzelmi éretlenséget, a szerzett szokások erejét, a szorongásos állapotot és egyéb pszichikai vagy társadalmi tényezőt, amelyek enyhíthetik, talán a minimumra is csökkenthetik az erkölcsi bűnösséget.

Köszönjük szépen ezeket a megerősítő gondolatokat.