Köszönjük. Közzéteszem, legalábbis a levelének ezt a részét, valóban segíthet a küzdőtársaknak.

Nagyon jól teszik. Ha szeretik egymást, nyugodtan öleljék is meg egymást. Ez szép kifejezése a szeretetben való együttélésüknek. Az igaz, hogy minden alkalommal méltatlanul áldozott, mint mindannyian. Mindig méltatlanok vagyunk Istennek erre a hatalmas szeretetére. De ő mégis újra és újra nekünk adja magát szeretetből. Neki ez a szeretetének legnagyobb jele. Nagy butaság volna visszautasítani. Ezért kell mindig előtte bűnbánatot tartani, ezért mondjuk el, mi, görögkatolikusok az áldozás előtti imát, Hiszem, Uram, és vallom..., római katolikusok pedig a százados fohászát: Uram, nem vagyok méltó...

Az a jel, amit annak tartunk. Ezen az ünnepen Simeon mondja Máriának Jézusról: Jel lesz, amelynek ellentmondanak. Jézus a jel. Ennél nagyobb jel nem kell. Azt is látjuk, hogy sokan minden szelídsége, jósága, szeretete ellenére ellentmondanak neki. Az a dolgunk, hogy fölismerjük ezt a jelet, és mi ne ellentmondjunk, hanem ővele folytassuk az életünket. Saját egyházunkra nézve pedig szerintem nagy jel , hogy ezen a napon új diakónust kaptunk. Személyében jelet kaptunk, hogy Isten nem hagy el minket, gondoskodik hivatásokról, elhivatott emberekről. Ha lesz háború, erről sohase feledkezzünk meg, hogy Isten nem hagy el minket, bármilyen körülmények közé kerüljünk is, ő abban ott lesz, velünk lesz. Én ebből az ünnepből ezt olvasom, ezt hallom ki.

Attól tartok, még azt sem tudjuk elérni, hogy a férfiak és nők ne jöjjenek be rövid nadrágban, nyitott felső ruházatban a templomainkba. Jó néhány évvel ezelőtt Ábel atya megpróbálta ezt elérni Máriapócson, a kegytemplomunkban, de ott sem sikerült. Ez inkább kulturális szokás, amelyet szép volna megtartani, de úgy látom, Magyarországon ez mostanában nemigen lesz lehetséges.

Hogy kit is értenek szövegeink a „békesség angyala” alatt, nem is olyan egyszerű kérdés. Már a kereszténységet megelőzően, az ószövetségi hagyományban is volt egy olyan elképzelés, hogy a templomból hazatérőket angyal kíséri. És ma is megvan bizonyos zsidó hagyományban, hogy a zsinagógából hazafelé menőket elkíséri egy jó és egy rossz angyal is. Az Ókeresztény korban ezt az angyalt az őrangyallal azonosítottak általában, de előfordult az is, hogy magával Krisztussal. A fontosabb igazából az, hogy amikor az istentiszteleteinken ezt kérjük, az arra utal, hogy ott következik a közös imádságunk vége. Az utrenyében ma is a legvégén van ez a kérés, a vecsernyén a vége felé; a Szent Liturgián többször is, és mindig azt jelzi, hogy amikor elhangzik, korábban a jelenlévők egy-egy csoportja eltávozott (először a katekumenek, azután, azok, akik nem tudtak áldozni). Alapvetően tehát azt kérjük, hogy amikor a templomon kívül leszünk, akkor se hagyjon el bennünket Isten segítsége. A templomban mint együtt vagyunk az imában egybegyűlve Isten óvó szárnyai alatt. Onnan eltávozva is szeretnénk megkapni ezt a védelmet.

Haragudni nem fog a Jóisten, ezt garantálhatom Önnek. A böjtre nem az Úrnak van szüksége, hanem nekünk. Jogos a fölvetése, vannak élethelyzetek, amikor nem lehet a szokásos előírásokat megtartani. De inkább azt mondhatom, hogy minden embernek más és más élethelyzete van, s abban kell megtalálni a legjobb böjti rendet. De meg kell találni. Az teljesen rossz hozzáállás volna, ha valaki úgy gondolná, hogy az adott élethelyzete miatt nem böjtölhet. A böjtnek számtalan lehetősége van. Nem mondanám azt, hogy "váltsa ki" imádsággal. Böjti időben fontos többet imádkozni egyébént is és lemondásokat is tartani. Nyilván egy beteg embernek más miatt nehezebb a böjt, mint egy keményen sportolónak. Ez utóbbiaknak azt mondom, az élvezeti cikkeket kerülje, alkohol, édesség vagy olyan kedvtelés, amely nem függ össze a sportteljesítménnyel. Vagy akár még segítheti is azt. Nagyon jó lemondási lehetőség manapság a telefon és egyéb médiahozzáférések visszaszorítása, vagy teljes letétele. Azt javaslom, tehát, hogy ha Ön is érintett ebben a kérdésben, keressen valamilyen lemondást, amit meg tud tartani, és azt ajánlja föl az Úrnak. Emellett pedig nagyon jól teszi, ha többet imádkozik, többet olvassa a Szentírást vagy más, lelki tartalmú könyveket.

Szeretném Önöket mindenképpen lebeszélni erről. Nagyon veszélyes élethelyzet, amelyet sokkal inkább kerülni kell, mint megszervezni és fizetni érte. Nagyon nagy érték, hogy eddig sikerült megtartani a tisztaságukat, hogy mind a ketten törekszenek erre. Szomorú tapasztalat, hogy még az ilyen gondolkodású fiataloknál is megtörténik, hogy mégsem sikerül. Egy "baleset" nagyon könnyen megtörténhet, főként, ha azt a körülmények is segítik. Egy ilyen utazás során kettesben csodálatos napokat élnek meg, járják a várost vagy a természetet, szórakoznak, nagy boldogságban együtt vannak, este pedig, szintén nagy boldogságban fekszenek le. Hol az az erő, amely azt mondja, hogy egyszercsak itt állj meg?! Ráadásul az ilyen élethelyzetek egyre gyengítik ám az ember gondokodását és szilárdnak vélt elhatározását. A boldog együttlétben egyszercsak megjelenik a piros lámpa, a tiltás, az egyház, az Isten szava, amely megakasztja ezt a boldogságot... Továbbá fontos érv még, hogy a házasság előtt nem csak a testi egyesülést kell kerülni, de azokat az élethelyzeteket is, amely szintén az együttélés boldogságának része. Az együtt ébredés, az öltözködés és vetkőzés, a közös fürdőszoba használata, ezek mind-mind olyan csodálatos dolgok, amelyeket a nászéjszaka után, a mézes hetekben kaphatja meg az ember a maga teljes örömében. Nagyon erőteljes tanácsom, hogy ketten ne menjenek szállodás utazásra. Ha megengedhetik maguknak, hogy külön szobát fizessenek, akkor esetleg. Azt szoktam ilyenkor tanácsolni fiataloknak, hogy vigyenek magukkal egy másik párt is, vagy több társukat is. Akkor a lányok az egyik, a fiúk a másik szobában alszanak. Ez sokkal járhatóbb út, könnyebben megvalósítható, mint a tiltott fákkal tűzdelt utazás. Imádkozom Önökért, hogy jó döntés hozzanak.

Igen.

Szerintem bőven elegendő ok, hogy hiábavalóság, amire teljesen fölösleges pénzt és energiát pazarolni. Milyen érv szól mellette? Hogy tetszik? Ezzel akar kifejezni valamit? Mások is csinálják, akkor miért ne? Erre utaltam, hogy ez a belső késztetés nem más, mint a divat követése. Az ember úgy érzi, hogy a saját vágyai vezetik, holott ez kívülről vezérelt folyamat, amellyel az ember észrevétlenül és önkéntlenül azonosul. Ez a divat lélektana. Szerintem ez nagyon súlyos érv, amin érdemes elgondolkodni. Gyengébb érv, de jobban megfogható, hogy a fiatalkorban tetszetősnek tűnő ábrázolások a testen később nem biztos, hogy ugyanolyan tetszetősek lesznek majd, amikor 20-30 évvel később megváltozik, mélyül a gondolkodása. Akkor viszont a testre rajzolt figurák inkább kínosak lehetnek. Ez nem biztos, hogy mindenkinél bekövetkezik, de legalábbis megvan erre is az esély. Úgy tudom, ezeket a rajzolatokat nem vagy csak kínkeservvel lehet a bőrről eltávolítani. Ha valaki mindenáron szeretne valamit a testére rajzolni, javaslom, olyan megoldást keressen, ami egy idő után eltávolítható.

Fontos megérteni, hogy a bűnbánat nem érzés. Sokkal inkább fölismerés. Néha kísérik érzelmek, de ez nem törvényszerű, ezért nem is szabad hozzá kötni. Az inkább ajándék, mellyel az Úr segíti a folyamatot. Mit kell tenni, hogy igaz bűnbánatra jussunk? Ez komoly lelki munka. Nagyon őszintén önmagunkba kell tekintenünk, önvizsgálatot tartani. Föl kell ismernünk saját gyarlóságainkat, de hozzátéve az Isten ajándékainak fölismerését is. A kettő együtt van jelen az igazi bűnbánatban. A bűnbánat igazi mozgatója nem is annyira a bűneim, hibáim, hiányosságaim fölismerése, hanem Isten szeretetének, ajándékainak fölfedezése, amely arra késztet, hogy magamba nézzek, én mit kezdtem ezekkel az ajándékokkal. Isten ajándékainak fölismerése hozzásegít az ő nagyságának, szeretete végtelenségének elismeréséhez. Ehhöz mérten vizsgálom meg magam, hogy hol tartok, tudok-e élni ezekkel az Istentől kapott adományokkal. Az őszinte bűnbánatnak tehát ez a két pillére: Isten nagyságának, jóságának föl- és elismerése, s ehhöz mérten a magam méltatlanságának beismerése. Ezeket kell előtárni a pap, tehát egy másik személy jelenlétében, kimondani hangosan is, hogy még valóságosabb legyen, ne csupán valami gondolati művelet. De ehhöz a lelki munkához is Isten segítsége kell, tehát érdemes kérni tőle, akkor jobban megy.

Talán nem, de ostoba és káros divat. Komolyabb gondolkodású emberek is olykor azzal áltatják magukat, hogy valamiféle komoly üzenetet, netán keresztény tartalmú utalást égetnek a bőrükre. Ez önáltatás, nem egyéb, mint ennek a rossz divatnak a követése. Meggyőződésem szerint a smink sem bűn, csak fölösleges idő és pénz kidobás. Ennek alantasabb változata a tetoválás. Lehetőleg kerüljük!

Nem javaslom, hogy ezzel próbálkozzék. Igaz, az agykontrollnak nevezett módszerben vannak használható elemek, de önmagában az egész roppant veszélyes, igen alattomos ideológia van mögötte. Nem, ne az agykontrollal akarja legyőzni a kísértéseket, hanem Isten kegyelmével. Azért van a kísértés, hogy megtanuljunk belekapaszkodni Isten kegyelmébe. Ha ehelyett más, pusztán emberi módszerekkel próbálkozunk, akkor éppen az, amiért Isten megengedi a kísértést, célját veszti. Ne csüggedjen! Meglesz a küzdelmének az eredménye. Tartson ki, továbbra is éljen rendszeres szentségi életet, olvassa minden nap a Szentírást. Hetente böjtöljön, bár itt a nagyböjt, s ekkor lehet gyakrabban, erősebben is. Ez is segíteni fog. Szóval, maradjon az Egyház eszközeinél, és ne akarjon kecsegtettőbb, de kétes, sőt, veszélyes tartalmú erőkhöz fordulni.

Épp a napokban írtam le valakinek: elesünk és fölkelünk, elesünk és fölkelünk... Amíg e testben élünk, sajnos, szinte elkerülhetetlenek az efféle elbukások. Arról szó sincs, hogy minden egyes fölismert bűn után nyomban menni kellene gyónni. Erre való a bűnbánattartás, és egy másik fontos eszköz: a bocsánatkérés attól, akit megbántottunk. Ez utóbbi talán a legnehezebb. De ne mulassza el! Más dolga nincs ezzel az esettel kapcsolatban. Hacsak nem annyi, hogy leszűri a tanulságait, próbálja fölismerni, melyek azok az élethelyzetetk, amelyekben ezt a hibát el szokta követni, s ha van rá lehetősége, előre föl is tud rá készülni. Vagy ha azt nem is, de edzi magát, hogy az ilyen helyzetekben is Krisztus szerint tudjon cselekedni. Bukásaink Istenünk irgalma fölfedezésének utcakövei.

Húsvéthoz, a föltámadás ünnepéhöz semmi sem fogható. Minden a föltámadásból eredeztethető, minden a föltámadást készíti elő, minden ünnep a föltámadás fényében értelmezhető. Karácsony voltaképpen nem nagyobb ünnep, mint az Örömhírvétel. Sőt, valójában ez utóbbi az Ige megtestesülésének ünnepe, amikor a második Isteni Személy testet öltött Mária méhében. Ez után kilenc hónappal csupán láthatóvá vált ez a rendkívüli esemény. Továbbá azt is ünnepeljük a két ünnep, karácsony és vízkereszt (Úr-jelenés) között: "...fényes volt az előző ünnep, de még fényesebb a most következő..." Tehát vízkereszt ünnepét a bizánci liturgikus teológia még nagyobb ünnepnek tartja, mint a karácsonyt. Pünkösdről hasonló mondható el. Nagy esemény a Szentlélek leszállása és a földi Egyház megszületése is, de az is valójában a föltámadás hozta új életnek az Egyházban való folytatása. Több más ünnepünknek is van ünnepköre, "nyolcada", de ezt a negyven napos ünneplést a mi Urunk negyvenedik napi mennybemenetele is indokolja inkább. Föltámadást pedig egész évben ünneplejük, hiszen minden vasárnap is, kicsiben a föltámadás ünneplésének fölidézése. Többszörös indok van tehát arra, hogy ennyire kiemelten ünnepeljük húsvét ünnepét.

Nem. Nem mutathat be. Régen volt erre gyakorlat, s valahogyan azzal magyarázták, hogy ott vannak jelen az angyalok, a szentek, tehát a pap soha nincsen egyedül. Ez az állítás, önmagában igaz, de nem alkalmazható arra az előírásra, hogy egyedül nem lehet bemutatni Eucharisztikus Liturgiát. Hiszen az eredetében közösségi imádság. Ami a bor minőségét illeti, törekedni kell arra, hogy minél jobb minőségű bort használjuk, a legjobbat ajánljuk föl az Úrnak. A hívek áldozása miatt alakult ki, hogy általában édes bort használunk, de persze, ez nem előírás. Miként a vörös bor használata sem, de erősen ajánlott.