Kedves Lelkiatya! A tanácsát kérem egy helyzethez, melyet nem tudok jól kezelni. Az előző leveleimben arról kérdeztem, mit tegyek, ha félek az első együttléttől, függetlenül attól, hogy szeretem a jegyesem. Odáig sikerült eljutnom, hogy már nem félek tőle. Onnantól kezdve, hogy érzelmileg közeledtem hozzá és összességében véve jobb lett érzelmileg az egész, már bátrabban mondtam neki igent a testi együttlétre is, egyre kevésbé féltem. Ehhez kellett az is, hogy kicsit közelebb engedett magához ilyen téren, jobban jelen vannak már az érintések, csók, ilyesmi. Ne értsen félre, más nem volt. Amikor ezeket elfogadtam és konkrétan kimondtam neki, hogy ez részemről rendben van, szeretném én is majd ezeket teljesen megélni meg már nem félek, akkor ő ismét még jobban közeledett, de az a nagy dolog nem történt meg. Ez eddig így jó hatással volt rám és lelki békét is adott, de nehezebb is lett, mert más pillanatokban is arra gondolok, hogy milyen volt fizikailag közel lenni hozzá és milyen lesz majd akkor. Ez már így azért nem könnyű. Hogy lehet megtalálni a határt aközött, ami először jellemző volt rám és a mostani között? Vagy nem is kell, mert ez így jó? Mi erre a jó módszer? Ezen kívül, honnan tudom, hogy bűnbe estem a vágyaimmal? Ami még fontos lenne, ha van is egy intimebb élmény, hogy lehet utána kiverni a fejemből? Egy apróság (teljes egyesüléshez képest apróság) is teljesen hatással van rám és aznap utána is többször az eszemben van és emiatt meg arra gondolok, ami majd akkor lesz.
Attól tartok, egy kicsit túlzásba viszi a gondolatainak fontosságát. Ha volt egy intim élménye a kedvesével, ez nyilvánvalóan igen sokáig ott marad az emlékezetében. Ezzel nem kell semmit sem kezdeni. Sem kiverni a fejéből, sem túlgondolni, erővel vagy tudatosan fölöblögetni. Ez a múltra is meg a jövőre is vonatkozik. Nem kell azon rágódni, hogy hogy lesz majd akkor. Arra mindenképp ügyeljenek, hogy a házasságkötésig tartsák meg a kellő távolságot. Utána sem lesz egy csapásra minden magától értetődő. Akkor is fokozatosan fognak majd testileg is egymáshoz közeledni. Nem kell ettől előre félni, sem előre róla ábrándozni. Mindig a jelenben éljen! Máris könnyebb lesz, mert sok fölösleges gondolattól meg tud szabadulni.
Egy félárva vagyok, engem a rokonaim nem fognak álláshoz juttatni.
Telemarketingeztem, foglalkoztam övi sokkal, soha nem tétlenkedtem.
Kilátástalan itt Szabolcs megyében. Imáikat kérem, én is imádkozom minden sors társ ért.
Adja Isten, hogy kapjon munkát mielőbb! Amíg nem kap szakmájához illő munkahelyet, addig nyugodtan vállalhat alantasabbnak látszót is, dolgozhat gyárban, vállalhat takarítást, stb. Hirtelen ránéztem a világhálóra, és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében számtalan állást kínálnak. Imádkozzék Ön is, és legyen bátor!
Kedves lelkiatya, azt szeretném kérdezni, hogy engedelmeskedjünk a lelkiatya tanácsainak, ha az üdvösségünkbe kerűl is? mert ugye nem egyszer, van olyan hogy a lelkiismeretem megkérdőjelezi, hogy engedelmeskedjek, mert egyszerűen nem engedi, mert az üdvösségembe kerűlhet, és ezalatt azt értem, hogy a körülöttem lévők, és minden ember számára is megkérdőjeleztetik, mert ha nem hozok olyan döntéseket az életemben, akkor evégget az emberiség élete is forogna.. Üdv: B.D.Sz.
Az engedelmesség mindennél többet jelent. Ha arra a gondolatra jutok, hogy a lelkiatya rossz tanácsot ad, amely az üdvösségembe kerülhet, ergo a lelkiatya taszítana a kárhozatba, ezt a gondolatot, mint szennyes cafatot azonnal le kell vetni és az alázat tüzébe dobni. Persze, az engedelmesség nem teszi fölöslegessé a lelkiismeretet, sőt, tisztítja azt. Tehát nem úgy engedelmeskedünk a lelki atyának, mint katonaságnál a közlegény a parancsnoknak. A lelkünket kell ráhangolni arra, amit a lelkiatyán keresztül Isten mond nekünk. Ha egy gondolat azt súgja, hogy ne bízzak a lelkiatyámban, ez az egyik legravaszabb kísértések egyike, nem szabad hinni neki. Kétségtelen, hogy döntéseink kihatnak másokra, mások lelki javát vagy kárát okozhatják, de az üdvösség Isten kezében van. Az nem a mi tetteink következménye, hanem Isten irgalmának ajándéka. Így kell rá tekinteni, s akkor a saját tetteim súlya mindjárt eltörpül. Nem azért, mert nem járna együtt a komoly felelősséggel, hanem azért, mert Isten irgalma mindent felülhalad.
Tisztelt Lelkiatya! Középkorú házaspár vagyunk, két huszonéves fiunkkal lakunk egy két szoba-konyhás lakásban. Jelenleg egyik fiunknak sincs állása, így napközben szinte sose tudunk elég hosszú időre kettesben maradni, csak késő este tudunk házaséletet élni, mikor ők már alszanak. Ez két problémát is okoz:1. Többször előfordult, hogy mikor közeledtem feleségemhez, ő először beleegyezett, majd egy idő után azt mondta, elálmosodott, inkább hagyjuk abba.Ilyenkor köteles vagyok ezt elfogadni, vagy mondhatom azt: "Ha már eddig eljutottunk, csináljuk végig?"2. Egyszer pszichológussal beszéltem, és megemlítettem, hogy ez így elég problémás, hogy rendszeresen választani kell, hogy vagy házaséletet élünk, és nagy valószínűséggel keveset tudunk aludni, vagy többet alszunk és nem élünk házaséletet.Azt javasolta, néha menjünk el kettesben valahova, pl szállodába, ahol nem kell késő estig várni. Eltekintve attól, hogy a jövedelmi helyzetünkhöz képest ez elég drága lenne, az is problémát jelent, - a fiaink vagy nem kapcsolnának, hogy miért akarunk kettesben elmenni otthonról,és ők is jönnének-vagy ennyi erővel nyíltan is megmondhatnánk nekik, hogy hagyjanak minket kettesben egy időre,és ez esetleg lelki kárt okozna .
Nem hiszem, hogy titkolniuk kellene a fiaik előtt, hogy Önök szeretnének házaséletet élni. Lelki kárt pedig bizonyosan nem jelentene számukra, sőt. Ez az élet része, nagyon szép része. Felnött fiaik előtt ezt egyáltalán nem kell letagadni, kivált nem szégyellni. Akár elmennek máshová ennek érdekében, akár megkérik a fiaikat, hogy olykor olykor máshol töltsék az éjszakát - ha ez lehetséges -, nyugodtan megmondhatják nekik, hogy miért kérik ezt. Talán jobb, ha az édesapa mondja meg ezt a fiainak, általában az édesanya pedig a lányainak. Ami az együttlét intenzitását illeti, ez a korosodó pároknak nem kis nehézséget jelent. Általában a férfiak még tovább szeretnének élni ezzel az örömmel, a nők, hamarabb elveszítik erre való vágyukat. Ezzel fontos számolni. Ha figyelnek egymásra, főként, ha az évtizedek során ezt együtt kialakították, akkor nem csak az egyik fél érzéki igénye irányítja az együttlétet, hanem azt kölcsönösen alakítják. Házasságon belül lehetséges az is, hogy egymásnak segítenek eljutni a végsőkig, még ha a másik ezt nem is igényli. Hangsúlyozom, mindig a másik örömét kell szem előtt tartani, sohasem önző módon a sajátot. Szép dolog, ha előtte imádkoznak is. Ez is arra utal, hogy nem valami szégyellnivaló, bűnös dologról van szó, hanem Isten akarata szerint való ez is.
DJK!Kedves Lelkiatya! Úgy érzem, hogy tartós életszakasz-elakadásban vagyok, semmitsemérőnek, sehovánemhaladónak érzem életem. Olyan mintha menne az ember, de mégsem halad, hanem egyhelyben toporog. Mostanában leginkább a tartós bizonytalanság hatja át mindennapjaim főként a munka miatt, ahol elbocsátások voltak, vannak s valószínűleg lesznek is még. A fővárosban próbálok boldogulni már öt éve. Sok segítséget nem kaptam. jobbára hibáimból, nehézségekből tanultam. Rosszul esik, hogy nem sikerül jól teljesítenem a munkában, lassan vagy egyáltalán nem tudom megoldani a feladatokat emiatt frusztrált, szorongó leszek, önmarcangolás lesz úrrá rajtam. És gondolatban káromkodom is ilyenkor, ezt egy lelkiatyának is mondtam szentgyónás alkalmával. Erőforrásgyűjtésként szoktam olvasni a mindennapi evangéliumot, a Szent József ideje elérkezett könyvet, imádkozom is, de sokszor hadarósan, és amint tudok szentmisére is elmegyek. Nemrég zarándoklaton is részt vettem, s bár sokaknak nehéz a majd ötven kilométer megtétele, én azt szoktam mondani, bárcsak a minennapi élet lenne ilyen könnyű. Sokszor kikandikálnak gondolataim az ezotéria felé is, reaxációs gyakorlatok, különféle mentális technikák alkalmazása, de sehovásem vezetnek inkább csak bosszantóak. Egyre inkább azt érzem, hogy a depresszió kerített be, ami nem akarja, hogy levegőhöz jussak. Szoktam szentségimádáson is részt venni ideig-óráig, s más aki hihetetlen tapasztalatról, jó/meleg érzés tapasztalatáról számol be, bennem mérhetetlen üresség kong. Nem érzem Isten jelenlétét sem a templomban, sem a templm falain kívül. Biztosan azért, mert roszzul imádkozom vagy mert nem tiszta a szívem és így nem láthatom meg Istent. Lelkiatya mit tanácsolna? Mi segíthet ki a tartós szorongásból, a munka/megélhetési bizonytalanságból? Mégha sokba is kerül, lellkiségi könyveket szoktam vásárolni, főleg akkor, amikor nem vagyok jól. Nemrég vettem meg a Légy az, akinek Isten megálmodott című könyvecskét. Ezt fogom olvasni terápiaként. De hálás lennék, lelkiatya tanácsaiért.
Láthatóan törekszik a lelki forrásokat megtalálni, mégis úgy tűnik, ezek nem nyújtanak igazán megerősítést. Mi lehet ennek az oka? Persze, sokféle, amelyek latolgatásába, elemzésébe nem érdemes belekezdeni sem. Inkább azt kell keresni, merre van a kiút. Nem írt a gyónásról. Vajon szokott-e rendszeresen gyónni? Ha igen, érdemes mindig ugyanannál az atyánál, aki lelki tanácsokkal is ellátja. Ön törekvő lélek, mindenképpen szüksége van lelki atyára, lelki vezetőre. Sok olyan dolog éri, amelyek akár meg is változtathatnák az életét, mégsem történik meg a fordulat. Nem javaslom, hogy a szentségimádásra vegye rá magát. Azt viszont annál inkább, hogy részesüljön a Szentségből minél gyakrabban. És egészen nyíltan fogalmazza is meg a kérését az Úrnak: Uram, üres a lelkem, mit tegyek, hogy te be tudd azt tölteni? Ezzel a kéréssel bátran ostromolja az Eget! Istentől kérje, hogy változzék meg az élete. A földi körülményekkel ne sokat törődjék. Van boldog hajléktalan és kegyetlenül boldog milliárdos is. Nem ezen múlik. Úgyhogy a munkája, megélhetése miatt egyáltalán ne aggódjék. Ezzel máris jelentős feszültséggenerátort kapcsolt ki. A zarándoklat jó. Javaslom, ha teheti, jöjjön el egyszer Máriapócsra. De ami igazán számít, az a napi küzdelem. Javaslom még a JÉzus-ima megkóstolását. Ismételgesse egymás után többször is ezt a fohászt: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Ezek mind élő építőkövek: a gyakori szentáldozás, a rendszeres gyónás, a napi szentírásolvasás, Jézus-ima. De a legfontosabb, hogy kérje Istentől a lelki megújulás kegyelmét. Ha kéri, egészen biztosan nem tagadja meg Öntől.
Hálásan köszönöm az imákat, ismerőseim segítenek munkához jutni, de nehéz. Nem tudok költözni.
Imáikat tényleg köszönöm.
Legyen áldás az életén! És azokén is, akik Önért imádkoznak!
Kedves Lelkiatya, és kedves testvérem, aki segíteni akar nekem abban, hogy ne viszolyogjak a hitünket semmibe vevő emberektől! Nagyon szépen köszönöm mendkettejük válaszát! Köszönöm a biztatást, kedves Lelkiatya, és a jóra, alázatra való intést, kedves testvérem! Úgy látszik, hogy "belefáradtam" az alázat erényét keresni. Nekem is megvan a Krisztus követése című alapmű, mégpedig gyönyörű református fordításban. Ígérem, hogy többet fogom forgatni!
Kérjen bátran segítséget az Úrtól. Ez is hitünk része, ha merünk kérni. Kérjen alázatot, egyszerű, tiszta szívet. Ha hittel kéri, meg is kapja az Úrtól.
Kedves lelkiatya!
A férjem 50 éves én 31 3 lányunk van. A férjem nagyon lusta egy ember. Egész nap alstik vagy telefonozik , engem alaz megfele a gyerekekkel se foglalkozik. Mindenrrt kiabal rám semmi nem jó neki. Már nem bírom segitsen
Segíteni a helyzetén nem tudok, legföljebb imádsággal. Ez az első, amit teszek. A második, hogy megpróbálok, a helyzetét megértve, tanácsot is adni. A tanácsom pedig a következő. Érdemes először megérteni, hogy mi is okozza ezt a jelen helyzetet. Talán a jelentős korkülönbségből is fakad, hogy nem együtt váltak érett emberré, nem ugyanabban a ritmusban dolgozták föl az élet nagy eseményeit. Persze, más okok is lehetnek, amiért ilyen nehéz lett az élete. Ennek megértése, átgondolása némileg enyhíthet az elviselhetetlennek tűnő helyzeten. De persze, megoldást ez sem hoz. A megoldás az lehet, ha elfogadja életének ezt a kemény küzdelmét. Ha nem azzal a tudattal él, hogy ez lehetne másként is, ha nem arról ábrándozik, hogy mennyivel más volna egy megértő, szerető (korban is jobban Önhöz illő) társsal, akkor jobban a jelenre tud figyelni. Ismeri már a férjét, tudja, hogy mit várhat tőle és mit nem. Amit nem várhat tőle, megértést, segítséget, támaszt, ezt ne is akarja számonkérni rajta. Hiába volna jogos, de Önnek ez a jogosságtudat nem segít. Bármilyen nehéz is, higgye el, hogy a megoldás az Ön lelkében van. A férjét nem tudja megváltoztatni, fordítson hát a saját lelkén! A hiányzó támasz, segítség maga az Úr legyen! A vele való mély kapcsolatban próbálja meg elviselni az élete súlyos nehézségeit. Nagy feladat még, hogy a drága leányait próbálja édesapjuk szeretetére nevelni. Ez hihetetlenül fontos. Ha nekik akarná kipanaszkodni magát - tudom, van erre kísértés - ez senkinek sem jó. Önnek sem igazi vígasz, de főként a gyermekeinek nagyon sokat ártana vele. Számukra az a természetes, hogy ilyen az édesapjuk. Ön kell, hogy hozzásegítse őket, hogy amit megélnek, az ne fordítsa őket szembe az édesapjukkal, hanem táplálja bennük a szeretetet. Tudom, ez emberfeletti törekvés, de meglátja, Önnek is ez segít. Ha erre összpontosít a családi életében, akkor közben a saját sérelmeiről is megfeledkezik. Ezért is tanácsolom Önnek, hogy édesanyaként ebbe vesse bele magát legjobban. Ne legyenek semmilyen elvárásai a férje felé! Fogadjon el tőle mindent, ami jön! Ez az elfogadás és gyermekeinek a szeretetre nevelése teszi majd elviselhetővé, sőt, egy idő után boldoggá az életét, az életüket. Persze, ez csakis Istennel együtt lehetséges. Imádkozzanak közösen a leányokkal! Édesapjukért és más családokért, akik még rosszabb helyzetben vannak.
Lehet, hogy nem ilyen gondolatokra számított, de a lelkemből ez tört föl. Bízom benne, hogy nem adtam vele Önnek rossz tanácsot. S imádkozom is, hogy sikerüljön.
Kedves Lelkiatya! Én írtam a rossz gyónásomról, ha lehet ezt mondani. Lenne még néhány kérdésem. Ön szerint ezek után mi a jobb, ha van új lelkivezetőm vagy ha nincs és csak élem egyedül a lelkiéletem? ...
Az lenne tehát a kérdésem, hogy Ön szerint jó-e ha van új lelkivezetőm, vajon mi lehet Isten akarata ezzel kapcsolatban. ...
Mi lenne jobb: ha lenne gyóntatóm, de lelkivezetőm nem, ha lenne egy atya mint lelkivezető és gyóntató vagy ha egyik se lenne? A lelkivezetés azért mégis több egy gyónásnál, mást is lefed és nem tudom, hogy ha csak gyóntatóm van, akkor is meg lehet-e vele mindent beszélni. Ön szerint bátorkodjak megkérdezni az atyát, akiben jobban bízok? Nem tudom, hogy vannak-e lelkivezetettjei vagy hogy viszonyul ehhez. Azt honnan tudhatjuk, hogy Isten akarata-e a lelkivezetők "cseréje" vagy nem?
Mint látja, nem teljes terjedelmében tettem közzé a levelét. Válaszom lényege, hogy ne féljen a váltástól. Általában jobb, ha megmaradunk a lelkivezetőnknél, de adott esetben lehet váltani is. Én most ezt tanácsolom Önnek. Érzelmileg nagyon nehéz volna mindkettejüknek békével hordozni tovább ezt a feladatot. Talán annyit elmondhat neki a legközelebbi találkozásukkor, hogy lett egy másik lelki vezetője. Ekkor ő is megnyugszik, hogy ez az emberi gyöngesége nem okozott Önben hosszú távú lelki sérülést. Mindenképpen legyen vezetője, ne akarjon egyedül haladni. Ezt mindenkinek tanácsolom, de különösen annak, akinek már volt erről tapasztalata. Tehát kérjen föl mást erre, és mondja is el neki. Kérjen tőle tanácsot, hogy mit javasol, milyen gyakran találkozzanak. Remélem, nem azt fogja mondani, hogy amikor Ön úgy érzi, hogy beszélgetniök kell. Az nem igazi lelki vezetés. A lelki építkezéshöz kiszámíthatóságra, rendszerességre van szükség. Ez a váltás Önnek is jót fog tenni. Beszéljék meg, hogy milyen időközönként találkoznak, s ehhöz tartsa magát. Ne akarjon hamarabb menni, még ha kérdése, problémája is van. Az nagyon terhes a lelki atyáknak, ha valaki rendszertelenül, ötletszerűen keresi föl. Mintha ez lenne a lelkiatya feladata, hogy pátyolgassa a lelkét a gyermekének. Nem. Ez kinek-kinek a saját munkája, amelyhöz eligazítást, tanácsot ad. Javaslom, hogy havonta vagy legföljebb kéthetente találkozzanak. Addigra összeszedi a kérdéseit, amelyeket ilyen módon rendszeresen megbeszélnek.
Kedves Lelkiatya!
Egy nagyon furcsa kérdéssel fordulok önhöz.
Van egy ismerősöm aki egyáltalán nem hisz Istenben,a vallásokban. Semmilyen spirituális dologban nem hisz,igazi materialista és racionális ember aki csak azt hiszi el amit lát.
Egy érdekes dolgot mesélt el nekem. Pár napja éjszaka hazafelé autózott. 2 település között,a semmi közepén valamivel éjfél után. Azt mondta,hogy látta hogy valami áll az út közepén,elkezdett dudálni és lassitani de megsem mozdult,majd amikor közelebb ért látta,hogy egy koromfekete kutya az. Dudált rá de az nem mozdult,így teljesen meg kellett állni az autóval. Azt mondta,hogy az a kutya csak állt ott,majd rá nézett és másodpercekig csak nézte majd a kutya 2 lábra állt....azt mondta úgy állt ott mint egy ember. Majd elkezdett lassan lesétálni az útról és mikor az út széléhez ért újra ránézésre ismerősömre,pár másodpercig csak nézte. Majd ugrott egyet és teljesen eltűnt,mint aki köddé vált volna. Azt mondta,hogy végig egy nagyon rossz érzés volt körülötte.Ismerősöm azt mondta,hogy most először félt életében...de olyan szinten,hogy azóta nem mer éjszaka egyedül autóba ülni,főleg ha lakotterületen kívül kellene vezetnie.
Ön szerint mi volt ez? Kérdezett engem,mint hívő keresztény embert de nem igazán tudtam mit válaszolni neki...van aki szerint démon vagy maga a Sátán volt. De én nem tudom. Mindenesetre ő ott nagyon megijedt és nem érti mit látott aznap este. Lehetséges,hogy tényleg a gonosz volt?
Előre is köszönöm a válaszát!
Hogy mi is volt ez a jelenség, azt nehéz megmondani. De nem is javaslom, hogy a jelenség eredetén töprengjen az illető, úgysem fog rájönni. Illetve, jobban jár, ha nem jön rá. Ugyanis akkor ért meg többet ebből a jelenségből, ha lesz folytatása. Gondolom, ezt ő sem szeretné. Ezért is tanácsolom neki azt, hogy ne a jelenséggel foglalkozzék, hanem azzal, hogy ezek után mit érdemes tennie. Mindenképp fontos, hogy Istenhöz forduljon. Más megoldás nincs. Nem hogy jobb, de más megoldás egyszerűen nem létezik. Az sem baj, ha nem tud imádkozni. Annyit mégis tegyen meg, hogy bemegy egy templomba és azt kéri Istentől: Uram, ha vagy, segíts nekem, hogy ez a jelenség ne ismétlődjék meg az életemben. Ha vagy, mutasd meg nekem, hogy mit kell tennem ennek érdekében.
Ezt az imaszöveget javaslom neki. Lehet, hogy úgy érzi, ezzel csak be akarjuk palizni, mert így akarjuk rávenni arra, hogy mégis vallásos legyen. Végülis mindegy, hogy mit gondol Önről, rólam, rólunk. Nyilván senki nem kényszeríti arra, hogy ezt tegye, ez az ő döntése. Én viszont egyértelműen azt tanácsolom, hogy forduljon Istenhöz, tőle kérjen segítséget, megerősítést.
Kedves Lelkiatya! Érkezett egy ilyet levél: Kilenc hónapja állást keresek. Elküldtek, mert a polgármester rokonának kellett az állásom a faluban. Nem vesznek fel sehova. A számlákat nem tudom fizetni. Ennivalóm alig van. Nem bírom. - Gondoltam rá, hogy felajánlanék egy liturgiát azért, aki ezt írta és segítségre szorul. Ha kérhetem, írja meg a levélíró ide a keresztnevét, hogy tudjam mit mondjak szándéknak. Mivel nem magamnak kérem, nem mondhatom magamat, de ismerni nem ismerem és valamit meg mondanom kell. Azt most nem szeretném, hogy a saját minden szándékomért, mert kifejezetten ezért a személyért szeretném.
Kedves imádkozó testvérem! Nevezzük az illetőt Klárának! Nem biztos, hogy ez a neve, de az Úr majd beazonosítja. Köszönjük az érte mondott imákat.
Kilenc hónapja állást keresek.
Elküldtek, mert a polgármester rokonának kellett az állásom a faluban.
Nem vesznek fel sehova.
A számlákat nem tudom fizetni.
Ennivalóm alig van.
Nem bírom.
Azért is teszem most ezt hamar közzé, hogy mindazok, akik ilyenkor velünk imádkoznak, kapcsolódjanak be, és minél többen próbáljunk Önnek segíteni az imádságunkkal. Én is imádkozom Önért, és hiszem, hogy ezt sokan mások is megteszik, kik e sorokat olvassák. Egyelőre most ennyit tudunk tenni Önért. Ne veszítse hát el a bizalmát! Ha egyelőre nem kap munkát, legyen az a lelki munkája, hogy igyekszik mindenben, akár minden apró dologban is meglátni Isten szeretetét, jóságát. Most ez a nagy kívánsága, hogy munkát kapjon, úgy tűnik, egyelőre nem teljesül, de sok minden más örömmel is megajándékozza az Úr. Vegye észre ezeket is! Akkor fogja észrevenni, hogy az Úr milyen úton, módon fogja megsegíteni az egész életét is.
Kedves Lelkiatya! Van olyan, hogy valakinek egy gyónás teljesen rossz hatással van a lelki életére? Pár hete volt egy rossz tapasztalatom egy gyónásban. Olyan atyánál, akit amúgy ismertem és korábban nagyon sokat segített a lelki életemben, de egyszer már volt egy hasonlóan rossz tapasztalatom. Valószínűleg az egyik bűnömmel húztam fel, de nem biztos. Akár így, akár máshogy, de nagyon rosszul sikerült. Azt mondta, hogy nem fejlődök, ugyanott tartok, mindig ugyanazt gyónom meg, nem akarom meglátni az igazságot, mindent lehet, csak akarni kell, másokhoz képest ilyen és olyan vagyok, ha másnak sikerül ez és ez, akkor nekem is, de jobb nem részleteznem miket mondott. Azt tervezem, hogy bocsánatot kérek tőle, hogy megmondom, értékelem a munkáját, a segítségét és bocsásson meg nekem. Még úgy is, hogy szerintem ő sem volt ebben tökéletes, de ezzel le tudnám zárni magamban. A kérdésem ez: azóta gyomorgörcsöm van a gyónás előtt vagy ha nem, akkor nem minden atyához merek gyónni menni (nálunk változó, hogy mikor ki gyóntat), nem tudok Jézushoz közel kerülni, nem merem kifejezni Jézusnak a szeretetem, én is csak a rosszat látom magamban, nem tudok hinni abban, amiben korábban tudtam, nem tudok bízni Jézusban. Nem tudom elfogadni, hogy szeret és nem merem kimutatni neki, hogy szeretem, mindig méricskélem mennyire szabad közel kerülnöm hozzá, szégyellem magam előtte, félek mindig attól, amit elrontok, hogy mi van ha rosszul teszem, nem sikerül, nem lesz jó, kételkedek az eddigi kegyelmekben is, nem tudok örülni annak, amivel eddig elhalmozott. Nagyon fájdalmas ez. Szeretném letenni a szégyent, a bűntudatot, a bizonytalanságot, szeretnék közel lenni Jézushoz, bátran közeledni hozzá, őszintének lenni vele, előrelépni, fejlődni. Akárki akármit gondol rólam. Szégyellem magam amiatt is, hogy mindez nem sikerül. Mit csináljak? Egyetlen atya van, akinél őszintén tudok gyónni, de attól is félek, hogy nehogy őt meg zavarja, hogy csak nála tudok.
Úgy tűnik, valami miatt elfogyott az atya türelme. Bocsásson meg neki. De nem tartom szükségesnek, hogy próbálja vele ezt tisztázni. Hiszen ez az Ön lelkében történt seb, amelyről, persze, minden bizonnyal ő is tehet. De nem neki kell vele megküzdenie, hanem Önnek. Imádkozzék érte, és nem baj, ha most egy ideig nem megy hozzá szívesen gyónni. Menjen olyan atyához - ha már erre lehetősége van -, akivel szemben nincs ilyen belső ellenállása. Azzal tudja kifejezni Jézus iránti szeretetét, ha segít másokon, a leginkább rászorulókon. Azt javaslom, használja föl most ezt a sebzett helyzetet, hogy megmutatja az Úrnak, hogy az iránta való szeretete ettől nem változott semmit. S mondom, ezzel tudja legjobban megmutatni, ha valós, kézzel fogható szeretetet ad más embereknek. Erre törekedjék leginkább, és hamar be fog gyógyulni a lelke.
Kedves Lelkiatya! Most láttam a nekem adott válaszát: "Meglátásom szerint egyáltalán nem kell foglalkozni ezzel a gondolattal. Csak félrevezet. Elvisz a jelenből, nem segít, nem visz közelebb Istenhöz." Ezt arra a kérdésre írta, hogy vissza-visszatérnek a testiséggel kapcsolatos félelmeim, pedig szeretem, akiről szó van (a jegyesemet). Bár más kérdést is feltettem, ami ahhoz kapcsolódott, hogy úgy érzem, Isten azt akarja, rá hagyatkozzak és hogy nincs kivel megbeszélnem. Azt, hogy nem kell vele foglalkozni, azt a félelemre értette vagy másra? Köszönöm, ha válaszol nekem erre is.
A félelmére és az Istentől várt különleges kegyelmekre is. Megerősítem a korábbi tanácsomat. Igyekezzék minél inkább a jelenben élni. A jövőre vonatkozó kérdéseit pedig tegye félre. Majd, amikor eljön azoknak a jelene, akkor fog tudni velük helyesen bánni, ha most megtanulja a jelent kezelni.
Tisztelt Lelkiatya!
Mi segíthet abban, hogy Isten szemèvel láthassuk magunkat?
Adél
Kedves Adél! Akkor formálódunk a barátunk gondolkodásmódjára, ha sokat vagyunk együtt, sokat beszélgetünk, sok közös élményünk van. Aki így él együtt Istennel, aki gyakran kérdezi a véleményét, s persze, arra oda is figyel, annak a gondolkodása hozzáigazodik az isteni barátjához. A minap olvastam a világhálón: Ha a gondolataink Istennél járnak, akkor Isten is ott van a gondolatainkban. Azt javaslom Önnek, minél többet imádkozzék, az legyen életének fontos eleme, illetve emellett pedig a hétköznapi dolgaiba is minél jobban hozza be Isten jelenlétét (neki mutassa meg egy sikeres kísérlet ereményét, vele ossza meg, ha a diákjaival gondjai vannak, stb.). Nos, e kettő, a napi rendszeres ima és Szentírás-olvasás valamint a hétköznapi életben való Istenre gondolás formálja a szemléletét, gondolkodását arra, hogy minél inkább Isten szemével tudja látni a dolgokat és önmagát is.
