Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi húsz meg öt? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Megjelent a zöld-S Studio kiadónál az Akathisztosz himnusz, amit szeretnék imádkozni, de több kérdés is felmerült. Római katolikusként egyedül szeretném, így az a kérdésem, hogy imádkozhatom-e a pap részeit is, illetve tiszteletlenség, ha hosszúsága miatt valamikor félbehagyom és később folytatom ugyanott? Köszönöm!
Az említett kiadvány nem liturgikus könyv. Ebből bármit és bárhogyan lehet imádkozni. Kissé kuszaságot is teremt, mert tetszés szerint mazsoláz a bizánci liturgikus hagyományból, anélkül, hogy tiszteletben tartaná annak rendjét, logikáját. Így azonban ezt a szöveget nem köti semmilyen előírás, bárhogyan lehet imádkozni belőle.
Kedves Lelkiatya! Az a problémám, hogy mindig visszaesek egy súlyos bűnbe, mégpedig az önkielégítés és a szexoldalak nézegetése bűnébe. Szegény gyóntatóm már sokszor csak a fejét fogja a bűneim hallatán. Nagyon szégyellem magam. Néha már azt gondolom, hogy valami igazán drasztikus figyelmeztetés kellene nekem, ami észhez térítene. A problémák elől menekülök ebbe a bűnbe. Olyankor azt gondolom, hogy nem megyek többet templomba sem, de végül mégiscsak nagyon vágyódom Isten után. Kérem, segítsen nekem! Tudom, nagyon általános a probléma, de szerintem sokakat érint. Köszönettel Egy középkorú magányos nő
Az egyik fontos mozzanat a levelében, hogy arról számol be, a bűnei miatt olykor azt gondolja, hogy nem is megy többet a templomba. Ezt a mozzanatot kell megvizsgálni. Vajon honnan, kitől származik ez a gondolat? Kinek vagy minek áll érdekében, hogy Ön ne menjen el templomba? A lelkiismerete biztosan nem, hiszen azonnal - vagy legalábbis elég hamar - fölébred a vágy Önben Isten után. Ez a lelkiismeretének az igazi hangja, amely Istenhöz segíti, Isten közelébe vezeti Önt. Akkor hát honnan jön ez az ellenkező hang? Nyilvánvalóan a sátántól. A kísértőnek nem az a legfőbb szándéka, hogy mi bűnöket kövessünk el. Ez csak egy köztes dolog. A fő célja a bűn következménye. A bűn eltávolít Istentől. Neki pedig az a célja, hogy távol is tartson. Ezt tudjuk a bűnbánattal orvosolni. Bármilyen bűnt követtünk is el, mindig lehetséges a bűnbánat. (A minap azt kérdezte itt valaki, hogy még Júdás is tarthatott volna bűnbánatot? IGEN! És minden másként alakult volna az életében.) Ez tehát az első és legfontosabb dolog, amit mondani szeretnék Önnek. Megértem, hogy rettentő bánja ezt a bűnét és végtelenül szégyenkezik miatta. De arra sohase gondoljon, hogy ez Önt távol tartja Istentől. Higgye el, Isten akkor is ott van Önnel, amikor ezzel a fránya bűnnel viaskodik. Sose fáradjon bele a bűnbánatba! Mindig térjen vissza hozzá! Bízzon abban, hogy a sok bűnbánat egyszer meggyógyítja Önt, és fog tudni szakítani ezzel a bűnnel. Sokan vannak úgy, mint Ön, hogy hosszú időn át nem tudtak szabadulni ettől, de aztán a hit és a kegyelem kiemelte őket. Egyébként ennek a bűnnek lélektani része is ez, hogy az ember nagyon könnyen függővé válik tőle. A fiatalokat is azért óvjuk attól, hogy belesüppedjenek ebbe az egyébként oly zsongítóan édesnek tűnő bűnbe, mert egyszerűen benne ragadnak, nem tudnak szabadulni tőle, még a gondolataikat is behálózza. Szóval, megvannak ennek a lélektani okai is, hogy miért nem tud szabadulni. Több módszer is van, amellyel leszoktathatja magát az ember. Most nem akarok ezek fölsorolásába belekezdeni, gondolom Ön is próbálkozott már nem eggyel. De sorai kapcsán a fentieket tartottam fontosabbnak, hogy elmondjam. Bízzon és küzdjön tovább! Isten mindenható ereje ki fogja Önt emelni ebből.
Feltámadt Krisztus! Kedves Lelkiatya! Több egyházi ismerősömtől, barátomtól hallottam már azt a kifejezést, hogy iuris dictios vizsga. Ez mit jelent? Ki tesz ilyet és miért? Válaszát köszönöm
A iurisdictio ebben az értelemben "joghatóság"-ot jelent. Amikor egy papot fölszentelnek, akkor jogot, fölhatalmazást is kap arra, hogy a papi munkáit végezze. Ezt a jogot a püspöktől, a püspökön keresztül az Egyháztól kapja. A jurisdikciós vizsga azért szükséges, hogy fölszentelés előtt alaposan megvizsgálják, hogy az illető fölkészült-e erre a feladatra. Ennek értelmében ezt a vizsgát általában papszentelés előtt kell letenni. A jurisdikciós vizsgán liturgikus, morális, jogi és közigazgatási ismeretekről kérdezik a jelöltet.
Krisztusban szeretett Lelkiatya! Megbocsátottam vakakinek, aki elárulva a barátságunkat a pénz és a karrier miatt átlépett rajtam. Más esetekben is, mikor igaztalanul vádoltak vagy kiszolgáltatott helyzetbe hoztak, igyekeztem megbocsátani magamban és lehetőleg nem viszonozni vagy folytatni a bántást. De az okozott fájdalmak még most is élnek bennem és fájnak és a kísértő még most is haragra igyekszik gyújtani irántuk és kvázi méltó viszonzásra. Mikor fog mindez elmúlni? Úgy értem a fájdalom és a kísértés. Talán utóbbi fáraszt, bánt jobban mert mintha sose érne véget. Mikor jön el Krisztushoz hogy szeretetével átöleljen és kiemeljen ebből az önérzetemmel szembeni harcból? Kérem imádkozzon értem. Andrea
Kedves Andrea! Az nagyon jó, hogy fölismeri, e békétlenség oka nem az elkövetők tetteiben, hanem a saját szívében keresendő. A sebek okkal és joggal fájnak, de helyes a fölismerése, hogy ebből ki kell gyógyulni. Érdemes alaposan megvizsgálnia, hogy mi az igazi oka ennek a hosszantartó indulatnak. Minden bizonnyal mélyebben van, s nem csak az események felszínén. Persze, az is okozhatja, hogy megismétlődtek a csalódások, úgy nyilván nehezebb a megbocsátás. De Jézus erre is utalt, amikor hetvenszer hétszer való megbocsátásról beszélt. Az is helyes, hogy vágyik Krisztus szeretetére. Erre a vágyára is figyeljen oda mélyebben! Ez ne csak arra irányuljon, hogy itt, a jelenben akarjon érzékelhető vígasztalást kapni. Isten szeretete sokkal de sokkal több ennél. Ezt a többet keresse! Igen, ha fölismeri, fölfedezi Isten sokkal nagyobb szeretetét, ez tanítani, erősíteni fogja Önt, hogy Ön is tudjon jobban szeretni. Nem a magunk erejéből kell szeretnünk, hanem Isten szeretetét kell megélnünk. Minél inkább elmerül ebben, annál nagyobb szeretettel és megértéssel fog tudni fordulni embertársaihoz is. Tudom, hogy ez nem könnyű. De ennek a küzdelme is erősíteni fogja Önt a szeretetben való előrejutásban. Idővel még hálás is lesz ezekért az emberekért - később pedig nekik is - hogy ilyen helyzetbe hozták, amikor gyakorolhatja az isteni szeretetet.
Tisztelt Lelkiatya! Vannak nesszire élő, de szívemben közeli emberek, akikkel e-mailben tartjuk olykor a kapcsolatot. Nagy ?nnepeken írunk egymádnak. Sajnos pont idén Húsvétkor úgy alakult, hogy hárman akik a lelki életemben meghatározó példaképek, nem válaszoltak. Elszomorodtam emiatt és bánt még, ez baj?
Azt hiszem, igen. Fontosak az emberi kapcsolatok, de nem szabad, hogy túlságosan fontosak legyenek. Ha bánt az, hogy nem kapok viszont szeretetet, akár csak egy levélbeni visszajelzést, az arról árulkodik, hogy elvárásaim vannak a másikkal szemben. Holott, ha szeretem, akkor azt nem kötöm feltételekhöz, nem azt nézem, hogy én mit kapok abból. Éppen érthető az érzelem, ami megjelenik, ha éppen elmarad egy-egy szeretet-gesztus. De ha az sokáig megmarad, annak az lehet az oka, hogy várom a nekem járó választ, tehát a kapcsolatban magamat nézem. Azt javaslom, hogy amikor újra ír nekik, akkor meg se említse ezt a hiányt. De lehetőleg a szívében se hordozza. Imádkozzék értük, ennyi még, amit érdemes tennie ebben a helyzetben.
Kedves Lelkiatya! Ha Judás nem felköti magát, hanem visszamegy az Úrhoz, bocsánatot kérni, jól sejtem, hogy megbocsátott volna neki Krisztus?
Igen, ez egészen bizonyos. Judás nem ott követte el a végzetes hibát, hogy elárulta mesterét. Hanem ott, hogy nem hitt az irgalmas szeretetben. Az első gondolat, az árulás is a sátántól jött és bedőlt neki. A második is, az öngyilkosság, és sajnos annak is. Péter fölismerte az irgalmas szeretetet, és szégyentelen magatartásából, a hármas tagadásból hármas szeretet vallomás lett (Jn 21,15-17).
Kedves Atya! Mennyire játszik szerepet az, hogy a kispap kedvesének a családja rendben legyen? Köszönöm válaszát!
Bizony, nagy szerepet játszik. Ha a jövendőbeli tisztelendő asszonynak nem volt egészséges családképe, akkor nagyon nehezen fogja tudni kialakítani, segíteni a saját családjának az egészséges, vonzó életét. Persze, nem lehetetlen, hiszen hittel, Isten segítségével minden lehetséges. De tény, hogy sokkal nehezebb. Ugyanis a papi családi élet nagyon nagy támadásoknak van kitéve, nagyon erős belső családi kötelék kell, hogy összetartsa. Persze, nagy erőt is kapnak az imádságon keresztül, ezért nagyon fontos, hogy éljenek is vele. Istennek minden lehetséges, de sohasem szabad kihagyni a gondolkodásunkból az emberi tényezőket sem.
Kedves Lelkiatya! Van-e valamilyen könyve Fülöp atyának amelyet vagy online vagy könyvesboltban lehet kapni?
Tudomásom szerint Fülöp atya nem írt semmilyen könyvet.
Kedves lelki atya! Kérdésem az lenne, hogy a sátán, démonok elleni küzdelemben mi az ami a legjobban segit?
Isten irgalmának, hatalmának fölismerése. A sátán, a démonok nem erősek, csak annak mutatják magukat. Akkor maradunk alul, ha elhisszük, hogy valóban olyan erősek, mint amilyennek hazudják magukat. Semmi többet nem tudnak tenni, mint kiteszik a lábukat, hogy elbukjunk. Ezt szinte lehetetlen elkerülni. De semmi baj, föl kell állni és menni tovább. Ez a fölállás annál könnyebb és lelkesítőbb, minél inkább Istenbe kapaszkodunk, minél inkább ismerjük az ő irgalmát, hatalmas szeretetét. Ezzel nem tud mit kezdeni a sátán.
Kedves Lelki atya! Melyik szentek tanításait ajánlaná, hogy érdemes lenne olvasni az imádságról, ami a lelki életben nagy segítségünkre lehet? Köszönöm előre is válaszát. Editke
Athoszi Szent Sziluán életét és tanítását javaslom. Meg van egy egyszerű könyvecske, Matta el Meszkin: Tanácsok az imádsághoz. Vagy tőle még egy könyv: Isten megtapasztalása az imában. Persze, sok más jó könyv is van még.
Hogy képesek emberek hamisan vádolni a másikat? Mit tehet az áldozat?
Ó, az ember nagyon sok mindenre képes! Jó és rossz dolgokra egyaránt. Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve" - mondja a zsoltáros (Zsolt 62.) Igen, tud jót is tenni, meg rosszat is. Hogy mit tegyen az, akit jogtalanul megvádoltak, nem könnyű kérdés. A helyzet mutatja meg, hogy ilyenkor mi a teendő. Az első és legfontosabb, hogy az ember Istennel együtt viselje el ezt a bántást, ne őnélküle. Ha Istennel együtt fogadom és próbálom földolgozni, akkor azonnal ott van a megerősítés, hogy ő ugyanezeket szenvedte el: teljesen ártatlanul kapott nagyon súlyos vádakat és bántásokat, amelyekbe bele is halt. Ehhöz kapcsolhatjuk a magunk fájdalmait. Nem csak azzal, hogy az enyém kisebb, ő sokkal nagyobb gazságot viselt el, hanem, hogy az én sebem nincs egyedül, nem csak magam hordozom. Az enyém hozzáilleszkedik Jézuséhoz, aki értelmet adott minden szenvedésnek. Ha tehát ilyen módon magamévá tudom tenni a bántás okozta sebet, és nem csak azon jár az agyam, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, akkor mindjárt jobban is tudok bánni vele. Higgadtabban tudom mérlegelni, hogy kell-e vele tovább lépnem, vagy csak magamban dolgozzam föl. Vannak helyzetek, amikor nem hagyhatom annyiban, amikor ki kell állnom, szóvá kell tennem. De sokkal könnyebben találom meg a szavakat, a kiállás módját és idejét is, ha előbb ezt a Krisztussal való együtt földolgozást sikerült magamban elvégeznem. Aztán még imádkozni kell azért, aki bántott. Rászorul. Minden seb és szenvedés áldássá válhat, megerősítő lehet, értékesebbé teheti az életemet, ha Jézussal együtt viselem el.
Kedves Atya! Hogy tudnám feloldani a közösségi médiában látott hazug életesemények miatti szorongásomat? Ismerőseim olyan képeket töltenek fel, amiknek tudom, hogy a fele sem úgy igaz, ahogy az van, de közben kapnak rá több száz lájkot és még sorolhatnám. Ez a látszat-valóság nagyon fáj számomra, főleg úgy hogy még családtagok, rokonok között is előfordul ilyen. Nem veszik észre, hogy nem hitelesek? Minek elhitetni valakivel azt, ami nem is úgy van?
Jaj, ez nagy gond a mai világban! Olyan, mint ha egy gyermek kezébe bonyolult és veszélyes gépet adnánk. A sok gomb nyomogatása igazán nem nehéz, csakhogy a gyermek nem tudja, hogy aztán ezeknek mi lesz az eredménye. Azt hiszi, semmi, mert nem ott pukkannak a dolgok, ahol éppen van, hanem valahol másutt, s ott aztán nagy bajt okozhatnak. No, ilyen, gyermekek kezébe adott gépezethöz hasonlít a világháló. Nagyon sokan vannak, akik felelőtlenül használják. A legtöbb esetben még csak rosszindulatot sem kell feltételezni, csupán az történiki, hogy az emberi gyarlóság hatvonyozottan fölerősödik a technika által. Ennek lehet most Ön is az áldozata. Teljesen megértem, hogy ez fölzaklatja, tehetetlennek érzi magát. Mit is tudna tenni? Azt nem javaslom, hogy kezdjen el ugyanezeken a fórumokon magyarázkodni. Nevetséges, de nem biztos, hogy azokhoz ér el, akiknek szánja, másokat meg még jobban összezavarhat vele. Ráadásul azzal szoktak melléfogni a világhálóra írogatók, hogy indulatból reagálnak ilyen vagy olyan hírre, ami aztán megint egészen másutt csattan, mint gondolnák. Szóval, kétségtelenül veszélyes játék ez. Én azt tanácsolom Önnek, hogy hagyja az egészet figyelmen kívül. Ha valaki rákérdez Önnél, hogy hogy is van ez vagy az a dolog, akkor szép higgadtan elmagyarázhatja az Ön álláspontját. Kész. Egyébre nincs szükség. Aki nem kérdez rá, azt nem is érdekli, annak meg hiába is magyarázná bármilyen fórumon is. Szóval, hagyja az egészet! Emelkedjék fölé ennek a biliben keltett viharnak! Egyébként is elcsitul, előbb vagy utóbb. Azzal szerez bölcsességet, ha tud uralkodni Önmagán, és nem keveredik bele ezekbe a gyermeteg játszmákba.
Kedves Lelkiatya! Ráébredtem, hogy azért hanyagolom az imádságot, mert nem szeretnék e téren is csalódni magamban. Annyira bánt, ha nem vagyok összeszedett az imában, hogy sokszor emiatt idő előtt abba is hagyom. Feszengek, gyötrődőm, szégyenkezek magam miatt az Úr előtt, s Ő mégis mindig bensőmben az este közeledtével újra elvonult csendes imára hív. De lehet ez egy ördögi kör, nem imádkozom, mert nem akarok csalódást okozni a mi Urunknak, s emiatt nem is fejlődhetek benne. Ez kísértés ugye? Kedves Atya tudna bátorítani valamilyemln tanáccsal hogy mégis tartsak ki, hogy ne adjam fel. Tapasztalt olyat, hogy Jézus a kis ajándéknak is tudott nagyon örülni? Ábel
Kedves Ábel! Igen, ez világosan körvonalazható, hogy egyfajta kísértésről van szó. A gondolat, mely az imádságról le akar beszélni, akármilyen érveléssel is, az nem a Lélektől származik. Egyébként érdekes érvelés, nyilván a jó látszatát ölti magára, hogy ezzel a szégyenkezéssel akar kedvesebb lenni az Úrnak. Erre az a hatékony válasz, hogy az Úrnak úgy vagyok kedves, ahogy vagyok. Előtte soha nem kell szégyenkeznem. Ő mindig megértő, sokkal több mentséget tud fölhozni a gyarlóságomra, mint én magam. Úgyhogy nekem nem is kell keresnem ilyeneket. Hogy újra és újra csöndes imára hívja, ez nagyon jó jel, ez azt mutatja, hogy sokat vár Öntől az Úr, sokat akar rábízni, nagy feladatokra készíti. (Lehet, hogy nem látványos dolgokról van itt szó, félre ne értse!) Egész egyszerűen az Úr a maga vonzásába, minél szorosabb szeretetkötelékébe akarja vonni Önt, s ennek ez az útja, a csöndes imádság. Nyilván ezt ezer módon meg akarja akadályozni az ellenség. De ne törődjék vele! Két dolgot mondok tehát. Az egyik, hogy hagyja teljesen figyelmen kívül ezt a tetszetősnek tűnő, de valójában ellentmondásos érvet, hogy a csalódás elkerülése végett hanyagolja az imádságot. Ez hazugság, ennek semmi alapja, semmi értelme nincsen. A másik pedig, hogy Isten így szereti Önt, ahogy van. Elfogadja még az imádságban való csetlés-botlását is, mert jól tudja, hogy most éppen itt tart. Ez jó. Nincs itt semmi baj. Csak innen lépjen tovább! Akarjon Ön is időt tölteni az Úrral! Sikerül, ahogy sikerül. Ne az Ön imájának az eredményességét, sikerét nézze, hanem egyedül az Úrra függessze tekintetét, és élvezze, hogy Ő szereti Önt. Ennyi elég. Ez a hit lényege, hogy fölfedezem, elhiszem, hogy Isten szeret engem. S ehhöz igazítom az életem.
Kedves Lelkiatya! Elhivatottságot érzek a szerzetesi hivatás iránt. Katolikusként kereszteltek, elsőáldozó is voltam most szeretnék bérmálkozni. ... a múltbeli eltévelyedés, ugye, nem lehet akadálya annak, hogy szerzetes lehessek? Ugye az ember minden hiba után visszatérhet? Kérem a kérdésemet nem tegye teljes mértékben közzé. Segítsen nekem, köszönöm!
Így van, a múltbéli eltévelyedés nem akadálya annak, hogy valaki szerzetes legyen. Szinte bármilyen múlttal lehet valaki szerzetes, hiszen a megtérés ajándékával minden életet újra lehet kezdeni. Ráadásul hinnünk kell Isten megbocsátó szeretetében. Ez néha egészen nehéz nekünk, mert egyszerűen nem tudjuk elhinni, szinte fogalmunk sincs rá, hogy Isten nem úgy bocsát meg, mint mi: megbocsátok, de nem felejtek. Ha Isten megbocsátja a bűneinket, ez azt jelenti, hogy ő "el is felejti azokat", azok teljesen megsemmisülnek, nem terhelnek minket tovább. Az az eltévelyedés pedig, amiről írt, akár hasznos is lehet, tapasztalatokat szerzett, s talán hozzá is járult a szerzetesi hivatásának kialakulásához. Úgyhogy legyen teljesen nyugodt, és kövesse bátran a szíve indíttatását! Ha Önt szerzetesnek hívja az Úr, minden akadályt el is hárít, hogy valóban az lehessen.
Tisztelt Lelkiatya! Krisztus azt várja Tőlünk, hogy úgy szeressünk, mint ahogy Ő szeret? Ez elérhető/megélhető itt a Földön? Elbírja a szívünk azt a szeretet, amivel Isten szeret? S ha egyszer megéltük, akkor miért nem maradunk meg benne? Újra és újra el kell szakadnunk Tőle, hogy igazán kötődni tudjunk Hozzá? Túlzás azt állítani, hogy Isten adja a legteljesebb boldogságot és az Ő hiánya a szívünkben a leggyötrőbb fájdalom mind közül? Elnézést a sok kérdésért, csak valahogy úgy érzem ezek egymásból fakadnak, de mind fontosak a hitem és az Istenkapcsplatom helyes megéléséhez. Sára
Kedves Sára! Nagyjából egyetértek Önnel, de azért nem minden kérdésére tudok igent mondani. Isten fölkínálja nekünk, hogy mi is úgy szeressünk, mint ő: "Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket" (Jn 13,34) Ha úgy tetszik, ez előírás, ez parancs, amit teljesíteni kell, de mégis inkább meghívás. Természetesen ez tökéletesen nem teljesíthető itt a földön, csak közelíthetünk hozzá. Talán azért is, amit Ön is ír, hogy lehet, el sem bírná a szívünk ezt a hatalmas szeretetet. De nem kell félni, ahogyan növekszik az emberben a szeretet (erre van az életünk!), úgy növekszik vele együtt a szívünk is. S hogy nem maradunk meg benne, holott már megtapasztaltuk, nos, ez valóban fájdalmas fölismerés. Erre nem tudok egyéb okot találni, mint a rosszra hajló emberi természetünket. Sajnos, állhatatlanok vagyunk, s nem elég egyszer fölismerni a jót, utána még sok tényezővel kell számolnunk, melyek el akarnak téríteni minket Istentől. Mégsem törvényszerű, hogy elszakadjunk tőle, csak fájdalmas tapasztalat. Semmiképp sem mondható, hogy azért kell újra és újra elszakadnunk, hogy igazán kötődni tudjunk. Ha soha nem szakadnánk el - a bűneink miatt - akkor is előttünk állna a feladat, a folyamatos közeledés munkálása, illetve imádságban való kérése. Hiszen azt se felejtsük el, amit minden Szent Liturgia végén imádkozunk, mely egyébként Szent Jakab leveléből való: "Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van." (Jak 1,17) Törekszünk rá, ugyanakkor ajándékként kapjuk. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy az ember legteljesebb boldogsága Isten a szívünkben. Ám, hogy ennek hiánya, ez volna a leggyötrőbb fájdalom, ezt nem gondolom. Mégpedig azért nem, mert aki ezt nem élte még át, az nem ismeri igazán a hiányát sem, hiszen nem is tudja, miről van szó. Aki viszont már kapott ízelítőt ebből a mennyei ajándékból, annak számára már ez elegendő vigasztaló, hogy ez lehetséges, és efelé kell haladnunk, még ha nem is élheti át az ember minden nap.
  1 
2
  3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...