Kedves Lelkiatya!
Nàlam egy olyan probléma àll fenn hogy jobban tölt és többet ad a Jézussal való személyes kapcsolat mint a szentségek.Hanyagabb vagyok a Szentmisén való részvételben is.Viszont rendszeresen imàdkozom,kötött imaformàkat és személyesen is kiöntöm a szívemet Istennek.A templomba is betérek.A napokban voltam egy lelkigyakorlat első napjàn.A màsodikon sajnos nem tudtam.Kapcsolatom van de valahogy a többi dolgot az imàn,személyes bestélgetésen kívül formàlisnak élek meg.Ön mit tanàcsolna?
Üdvözlettel,Tina
Kedves Tina!
Mind a kettő kell, az egyéni ima és a kötött, közösségi ima is. Egyszer az egyik, másszor a másik erősíti a lelket. Hogy formálisnak éli meg az imát, ez azt jelenti, hogy nem érzi a lelkében azt a lelkesültséget, mint, amikor saját szavaival imádkozik? Annak nincs jelentősége, hogy mit érez az ember az imádság közben. Legalábbis annál, aki rendszeresen imádkozik. Arra egyáltalán nem kell figyelni. Arra kell figyelni, hogy az ember minél jobban jelen legyen az imában. Eleinte az egyénileg mondott imában tud jobban elmélyülni az ember. Később azonban a szentek által megírt, másokkal közösen énekelt ima vezet mélyebbre. Vagy ez is változhat, mikor így, mikor úgy. Az ember lelkiállapota is nem olyan, mint az időjárás: hol derűs, hol borús, hol szeles, hol csendes? Hasonló az imaállapotunk is. De akár esik, akár fú, élni, menni, dolgozni akkor is kell. Akár jól esik, akár kínlódás, az imádságot sosem hagyhatjuk el.
Kedves Lelkiatya! A kérdésem talán babonás dolognak tűnhet, de valamit nagyon érdekesnek tartok és szeretnék magyarázatot találni. Többször volt már olyan, hogy egy pappal megbeszéltük, hogy majd mikor beszélünk legközelebb, mikor mehetek hozzá gyónni, vagy esetleg lelkibeszélgetésre, vagy ha éppen valamiben szerettem volna a tanácsát, de nem ért rá, akkor megmondta, hogy mikor és érdekes módon amikor egy pap mondja nekem, hogy majd x napon megbeszéljük, találkozunk, akkor sose jön össze. Ez nem egy pap esetében volt így, hanem 2 papnál is, legalább két ilyen alkalom volt, de lehet volt az több is. A másik hasonló tapasztalatom, hogy amikor egy bizonyos dolgot konkrétan kérek az imáimban, akkor nagyon sokszor, ha nem mindig, mégse sikerül. Nem csak vasárnap megyek templomba, de azt már megfigyeltem, hogy ha kérem az imáimban, hogy aznap hadd vegyem magamhoz Krisztus testét, akkor gyakran nem sikerül. Hogy mindig így volt-e, már nem emlékszem, de több ilyen eset volt. Valamiért nem tudok elmenni a liturgiára vagy nem tudok odaérni addig, amíg kellene ahhoz, hogy részesüljek vagy valamiért nem sikerül. A harmadik dolog, amire felfigyeltem az az, hogy mintha nem mindig ugyanolyan hatása lenne az imámnak attól függően, hogy kihez imádkozok vagy kinek a közbenjárását kérem. Bizonyos helyzetekben, mint például amikor a Sátántól félek, akkor ha Szent Mihály arkangyalhoz fordulok, az nagyobb békét ad és mintha jobban segítene mint egy másik ima. De volt olyan is, hogy édesanyám nem érezte jól magát és amikor az említett angyalhoz imádkoztam, mintha az többet segített volna mint egy másik ima amit máshoz intéztem. Vagy az apostolok kapcsán, mintha jobban sikerülnének dolgok, több erőt kapnék ha az egyikhez fordulok mintha a másikhoz. Máskor meg azt tapasztalom, hogy ha valakihez fordulok, akkor mindig a fejemben gondolatok jelennek meg és konkrétabb válaszok érkeznek arra, amit mondok, de máskor meg más imára nem igazán kapok ilyen közvetlen választ hanem csak közvetettet, bibliai igeszakaszokon, filmeken, képeken, stb. keresztül. Ha az egyik apostolhoz fordulok, akkor mintha hallanám a fejemben, hogy mit mond, mint amikor két ember beszélget, de ha egy másikhoz intézek egy imát, akkor nagyon ritka az ilyen. Ezek, amiket felsoroltam, ezek lehetnek valódi dolgok, lehet ezekben valami igazság vagy babona ebbe valami rendszert látni és csak véletlen? Ha azt mondjuk, hogy Isten mindenben ott van és az ő beleegyezése vagy aktív munkája nélkül valami nem lenne lehetséges, akkor elvileg véletlenek sincsenek, nem? Én már nem tudom mit gondoljak és mi hogy van.
Az efféle vizsgálódások nem vezetnek sok ereményre, sőt, inkább félrevezetnek. Hajlamosak vagyunk az emberi értelmünkkel, rendszerező elménkkel megpróbálni befogadni a befogadhatatlant. Ez lehetetlen. Isten dolgai, a szentek fentről való munkálkodásai egészen másként működnek, mint ahogy mi itt, a földön el tudjuk képzelni. Kivált téves volna a földi folyamatokat az égiekre vetíteni: egyik jobban segít, a másik kevésbé, egyszer ez hallgat meg, másszor a másik. Ezek nem egyebek, mint a mi emberi elménk kivetítései. Erőst javaslom, hogy ne foglalkozzék ilyesmivel, nem viszi előrébb. Törekedjék minden gondját, baját, örömét, kérését az Úr elé vinni! Ebben sokat segítenek nekünk a szentek, abban az értelemben, hogy velünk egy családba tartoznak, ők is ugyanazt a Mennyei Atyát imádják, mint mi, csak sokkal tökéletesebb módon. Ám, hogy ennek milyen vetülete volna földön, azt, hangsúlyozom, ne akarjuk elemezni. Azt sem kell vizsgálnia, hogy melyik imádsága mennyire hatékony. Erre sincsen rálátásunk. Lehet, hogy adott esetben valamely imakérés közvetlenül teljesül, egy másik meg évekig eredménytelennek tűnik, mégis ez utóbbi sokkal több kegyelmet közvetít akár az imádkozónak, akár annak, akiért imádkozik. Hasonlót mondhatok a földi folyamatok elemzéseire is. Ha sokat vizsgálódik ezek fölött, akkor sok minden érdekes dolgot is megfigyelhet, de ezek is teljesen hiábavaló és jelentéktelen dolgok, nem viszik előrébb az embert. Igyekezzék mindenben meglátni a jót, az eredményt, a legkissebbet is. Egy elmaradt találkozónak is lehet fölismerhető haszna. Mindig ezt nézze, s akkor észreveszi, hogy minden jól alakul az életünkben, illetve Isten mindent jóra föl tud használni. Erre kell figyelni, erre érdemes.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy a boldogság tényleg rajtunk múlik és ha nem vagyunk boldogok akkor az a mi hibánk? Vasárnapi misén mondta az atya és azóta ez jár a fejemben. Depressziós betegséget diagnosztikált nálam az orvos és most összezavarodtam mert ő mást mondott. Szerinte ez nem az én hibám, hanem egy betegség és írt fel rá antidepresszáns gyógyszert amitől jobb lesz. De mi van ha az atyának van igaza és mégis az én hibám, akkor nem ér semmit a gyógyszer és meg kell gyónnom?
Alapvetően igaz, de nem érvényesíthető minden élethelyzetre. Az Ön esetében például egészen másról van szó. Szó sincs arról, hogy hibás volna a depressziós betegségében. Igaz, nem kizárt, hogy korábbi élete, netán rossz döntései valamelyest befolyásolták a mostani állapotát, de a gyógyulás érdekében ezeknek egyáltalán nincs jelentőségük. Persze, ha a terápiában előkerül, megfelelő szakember mellett van létjogosultsága a múltat elemezni, értékelni, de csakis szakemberrel együtt. Ha egyedül akarná ezt megtenni, úgy járna, mint aki egy labirintusba kerül, s onnan akarna valahogyan szabadulni, de minél tovább kereng, annál kilátástalanabb. Szóval, a boldogság forrása valóban bennünk van, a szívünkben. De van, hogy nagyon nehezen találunk el a szívünkig. Egy depressziós betegségnek épp az a lényege, hogy ezt az utat nem találja az ember. Ezen a betegségen olykor a gyógyszerek is segíthetnek, legalábbis bizonyos mértékben. Egyértelmű tapasztalat, hogy nem szabad a gyógyszerkezelést túlzásba vinni. Lehetőleg terápiával egybekötve érdemes vele élni. De a legjobb terápia a rendszeres imádság. Mégpedig annak lehetőség szerint közösségi formája. Ha minden nap elmegy a templomba, részt vesz az ottani szertartáson, ha Szent Liturgián/szentmisén, akkor áldozik is, ez a legjobb gyógymód a boldogság megtalálására. Csak Istenben lehet maradéktalanul boldog az ember.
Kedves Lelkiatya! Úgy érzem a gyermek vállalás fontos és szeretnék is később, de nem tudom, menne-e a jövőben és éppen ezért félek is tőle kicsit. Egy másik kérdés pedig, mit tehetek abban az esetben ha féltékeny vagyok másokra és úgy érzem, hogy mikor valaki mással beszélgetnek az azért van mert én nem vagyok nekik elég? Köszönöm a válaszokat!
Nem tudom, már házasságban él-e vagy még csak készül a házasságra. Az előbbi esetében nagyon fontos a házastársával megbeszélni a gyermekáldás fogadását. Javaslom, minél többet vállaljanak, annál nagyobb öröm nekik is a családi élet, s - noha sok egyéb nehézség mellett, de - a szülőknek is. Ha azonban még csak egyedül ábrándozik ezekről a szép dolgokról, akkor azt hangsúlyozom, hogy bizalommal tekintsen az Úrra ebben a dologban is. Hogy van Önben félelem, ez teljesen természetes. Ezt csak azt jelzi, hogy megérti, átéli, hogy ez milyen nagy dolog, s hogy ezt jól vinni nem is tudjuk Isten segítsége nélkül. De ez a súlyos és nehéznek tűnő dolog is csak abban erősítse Önt, hogy még jobban kapaszkodjék és bízzék az Úrban.
A féltékenység egyértelműen kísértés. Nem vezet semmi jóra. A másokkal való viszonyt is megrontja, az önértékelést is derékba töri. Ha megjelenik ez a hiábavaló, mérgező gondolat, nyomban határolódjék el tőle. Mondja a gondolatnak: "Te meg hogy kerültél ide? Nem is hozzám tartozol!" Szóval, mindjárt az elején utasítsa el magától. Ha ez nehezen sikerül, belecsimpaszkodik a gondolataiba, egyre csak ezen jár az agya, akkor még erőteljesebben vesse be a haderőket, erőteljesen figyeljen másra, kezdjen mással foglalkozni. S persze, kérje az Urat is, hogy "Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!"
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Engem az érdekelne, hogy honnan tudhatom, hogy reggel és este ha imádkozok ez tényleg imádság és nem csak ilyen elmondok egy szöveget és vége van? Közben gyakran gondolkozok rajta, hogy komolyan gondolom és próbálok rá koncentrálni, de van, hogy közben elkalandozik a gondolatom. Próbálok reggelente és este folyamatosan megszakítás nélkül imádkozni , de nem tudom jól teszem-e.
Nagyon jól teszi. Nem mindig kapunk visszajelzést az imádságunkról. Éppen ezért nem is kell azt várni, az eredményt fürkészni, értékelni, mérlegelni. A kitartás meghozza a gyümölcsét. Persze, nagyon fontos a napi erőfeszítés is, tehát mindig törekednie kell arra, hogy az ima ne csak egy szöveg elmondása legyen. Érdemes egyébként erről tanácsot is kérni bármelyik atyától. Ugyanis van, amikor szükséges az imádságunk megújítása is. Néha a váltás lehet a kevesebb felé is, hogy az elmélyültebb, mélyebb, személyesebb legyen. Azt javaslom, beszélje meg ezt a fontos részletet az Úrral. Szánjon rá egy kis időt külön, lehetőleg egy templomban, csönden ülve, az Úrra figyelve, s kérdezze meg tőle: "Uram, te hogy látod?" Kérje tőle a saját szavaival, hogy mutasson utat, hogyan formálja az imádságát, hogy az minél közelebb vigye Önt őhozzá. Ez egy fontos lépés lehet. Alapvetően azonban mégis az a legfontosabb tanácsom,hogy az imádságban tartson ki. Ha odafigyelve sikerül imádkoznia, akkor ilyen "külön beszélgetés" nélkül is iránymutatást kap arra, hogy hogyan formálja tovább az imaéletét. A kitartás, az alázat, a bizalom a fontos. Ezek azok, amit mi hozzáadhatunk az imádságunkhoz. A többit majd a Szentlélek adja. (Persze, ezeket is!)
Tisztelt Lelkiatya!
Családi gonddal küzdök. A férjem közel 20 évvel idősebb. 3 gyerekünk van. Atkozodik csúnyán beszél semmi se jó neki. Mindennek ragyogni kell. Ruhákat mindent sorban ki kell neki tegyem vagy egy alsó nadrágban járkál egész nap. Lusta nagyon. Nem bírom velemar egyedül nevelem a gyerekeket Ugy hogy az egyik autista ovodaba nem jár. Csók miatt elválni nem lehetséges. De teljesen egy selejt senkinek érzem magam.egy szép szot nem mond soha. Másnak miért jár a szerelem boldogság nekem nem? Anyukám ugyan ilyen volt gyerekkorukban. Alig vartuk elköltözunk erre most újra kezdődik.
Talán meglepő dolgot mondok, de azt tanácsolom, hogy függetlenítse magát a férjétől. Nem válásra buzdítom, félre ne értse, de ezekből a tapasztalatokból teljesen összeállt már az, hogy Ön most nem számíthat a férjére. Egyedül kell megoldania az életét - miközben, persze, gondoskodnia kell róla is. De az önértékelése legyen teljesen független a férje viselkedésétől. Ne várjon tőle semmit, minthogy láthatja is, hogy nem várhat tőle semmit. Ezzel egy igen jelentős csalódástól meg tudja magát kímélni. Be kell rendezkednie erre az egyedüli életre. Nevelje a gyermekeit örömmel, bennük sok öröme telik. Hogy milyen a férje, azzal nincs mit kezdenie, nem tud rajta változtatni. Ne is akarjon. Hogy annak idején végleg elrontotta-e az életét vagy sem, ezen most nem érdemes töprengeni. Sokszoros tapasztalat, hogy ilyen nagy korkülönbséggel kötött házasság nemigen hoz jó eredményt. Az elején még minden szép, de az évek múltával ez a nagy korkülönbség egyre nyomasztóbbá tud válni. De ne azon keseregjen, hogy másnak jut szerelmes boldogság, Önnek meg nem. Higgye el, nagyon kevés embernek adatik meg ez a boldogság itt, a földön. A filmek, a hírek, a beszámolók mindig sokkal szebb képet festenek az életről, mint az valójában. Számtalan szenvedéssel kell szembesülnünk. Ne a CSOK miatt, hanem a gyermekei értékes fejlődése miatt ne is gondoljon a válásra. Ilyen lett az Ön élete, de ebben találhatja meg a saját örömét, a saját kiteljesedését. Örüljön minden eredménynek, akár az autista gyermeke bármely fejlődési fokának, akár a többi gyermek szép fejlődésének. Nevelje őket egymás szeretetére, az önzetlenségre, az imádságos hívő életre, és ezek által is csodálatos és boldog gyermekkort tud nekik adni. Hogy ebbe mennyire tudja belevonni a férjét, az más kérdés. Nyilván sokkal jobb volna, ha be tudná, de ezt sorolja a csodák közé, ha mégis megtörténnék, hogy a férje is bekapcsolódik ebbe a boldog családi körbe, azt ujjongó örömmel fogadja. Higgye el, ha nem támaszt semmilyen elvárásokat a férje irányában, akkor az neki is kevésbé lesz nyomasztó, ha Önt boldognak látja, az őrá is jó hatással van. Mindehhöz nagy hittel kérje Isten segítségét, mindenható, csodatevő erejét. Ha el mer indulni ezen az úton, meg fogja látni, hogy ez a férjére is jó hatással lesz. De egyelőre nem ez a cél, hanem Isten segítségével fölépített boldog családi élet. S ha ebbe néha az édesapa is belefér, az külön hatalmas öröm. Higgye el, Isten hozzá tudja Önt segíteni, hogy ebben a helyzetben is boldog legyen az élete. De csak ővele lehetséges, nélküle biztosan nem.
Kedves Atya!
Ortodoxnak keresztelkedtem meg felnőttként, mert úgy éreztem hogy ebben az egyházban találtam meg azt a lelkiséget, amit eddig máshol nem találtam meg. De sokszor felmerült bennem hogy emiatt "elárultam" a magyar őseimet, akik előtte biztos hogy Katolikusok lehettek. Mit gondol ön erről? Érdemes lenne csak amiatt Görögkatolikusnak áttérnem hogy elmúljon ez az érzés?
Köszönöm a válaszát!
Az bizonyos, hogy ortodoxként nem árulta el az őseit, hiszen őseink először a bizánci egyházban keresztelkedtek meg, amely akkor még egységben volt Rómával. De utána is - a fájdalmas egyházszakadás után! - még évszázadokon keresztül békében élt a Kárpát-medencében a keleti és a nyugati egyház. Hogy végül a magyarok között évszázadokra visszahúzódott a keleti egyház, ennek történelmi okai vannak: Konstantinápoly elesett, velük a diplomácia kapcsolatok elenyésztek, nem maradt kapcsolat a Keleti Egyház vezetésével. A görögkatolikusok újra majd csak 250-300 év szünet után, a XVI. században jelentek meg, de akkor már Rómával egységben. Véleményem szerint ezeknek a történelmi eseményeknek nem kell, hogy az Ön hitéletére meghatározó hatással legyenek. Ha ortodoxnak keresztelkedett meg, tegyen meg mindent azért, hogy minél mélyebben hívő, és hitét minél élőbb módon gyakorló Krisztus-hívő legyen. Ami a közösségbe tartozást illeti, keresse meg azt a helyet, ahol hitében is erősítést kap, és a jótékonyságba is be tud kapcsolódni. Isten akartának keresése vezesse minden kicsi és nagy lépésében!
Tisztelt Lelkiatya! Elnézését kérem, hogy levelemmel ismeretlenül zavarom, de úgy gondolom, nem tudom magamban tartani a történteket. Az osztályomba jár egy elsős kisfiú elég mostoha, mondhatnám kriminális körülmények között került a lakásotthonba. Igyekszünk a lehető legtöbbet segíteni neki, sajnos néha úgy jön el, hogy nincs felszerelése, a ceruzái tompák, úszóholmija hiányos. Ennek ellenére igyekszünk bevonni, szeretettel kezelni őt. A lakásotthon egyik dolgozója - a gerincességet megkerülve - panaszkodott iskolánk intézményvezetőjének, hogy nem megfelelő hangnemben beszéltünk vele. Úgy gondolom aki erre a pályára jön, annak kicsit keménynek kell lenni, aki ezt nem bírja, menjen a kertészetbe mimózatermelőnek. Nap végén el szoktam mondani, hogy milyen események történtek e kisgyerekkel és felhívtam a kolléga figyelmét, hogy milyen felszerelései nem voltak a tanulónak. Kértem, hogy egy kicsit nagyobb gondot fordítson a gyerek felszerelésére, mert enélkül órán nem tudunk dolgozni, az uszodába meg nem jöhet. Talán ezt vette a lelkére a kolléga úr, és rohant bepanaszolni az igazgató nőnek. Bocsásson meg, de visszataszítónak és méltatlannak tartom ezt a magatartást egy pedagógustól. Mi azért vagyunk, hogy segítsünk ennek a gyermeknek, és felhívjuk a kollégák figyelmét a TAPASZTALATAINKRA. Úgy gondolom ezért nem kell mindjárt az igazgatóhoz rohanni, ezt egymás közt is el tudtuk volna intézni. Tisztelt Lelkiatya! 41 éve vagyok a pályán 5 évig olyan iskolát vezettem ahol a tanulók 88%-a roma gyerek volt, tehát kiképződtem. Érdekes, ők soha nem sértődtek meg, ha őszintén megmondtam valamit! Köszönöm, hogy meghallgatott, ismeretlenül is! Tisztelettel: egy l.-i tanító
Főként együttérzésemről tudom Önt biztosítani. Illetve még az a tanácsom, hogy imádkozzék ezért a kollégájáért, aki valóban nem épp hivatása magaslatán állva cselekedett eképpen. De az is lehet, hogy ő is életének egy nehéz szakaszában van, s messze nem tud olyan türelmes és bölcs lenni, mint ahogyan az elvárható volna. Szóval, az egészen bizonyos, hogy ő is rászorul az imádságra. Úgyhogy, ha Ön tud imádkozni, ezzel viszonozza az illető bárdolatlan viselkedését.
Kedves Atya!
Római katolikus vagyok, meg vagyok keresztelve és elsőáldozó is voltam.
Sokáig eltávolodtam a rk. hittől. Hittem én továbbra is Istenben a "magam módján", ahogy ilyenkor szokták mondani. De Jézus Krisztus mindig is ott volt és van számomra még ilyenkor is.
Pár hónapja részt vettem egy gk. Szent Liturgián. Az engem nagyon megérintett. A családunkban nincs senki, aki gk. vannak rk.-ok és protestánsok (baptisták).
A kérdésem az, hogy én felnőtt rk.-ként rendszeresen részt vehetek-e a gk. Szent Liturgián? Gyónhatok és áldozhatok-e ott? Vagy van bármilyen kizáró oka ennek?
Ez a rítus nagyon megérintett lelki gazdagságával. Szavakkal le nem tudom írni azt a lelki élményt, amit azon a Szent Liturgián átélhettem.
Ez azóta is velem van, és oda vágyom vissza.
DJK,
Á.
Kedves Á.! Igen, természetesen részt vehet, a szentségekben is részesülhet a görögkatolikus szertartásokon, hiszen egy egyházba tartozunk, mi is katolikusok vagyunk. Javaslom, hogy ismerkejék meg az imádságainkkal mélyebben is, hogy ne csak a andalító élmény legyen a keleti Egyházzal való találkozása, hanem hatoljon mélyre, ott erősítse meg a hitét, az Istenhöz tartozását.
Kedves Lelkiatya! A 29 éves római katolikus férfinak üzenném, hogy a negatív gondolatok a gonosztól származnak, ajánlja fel őket a bűnösökért vagy a Szűzanya szándékára, és máris eltűnnek. Persze csak a következő ima erejéig, akkor újra fel kell ajánlani a kísértést, ezzel kivégezheti az ördögöt, hiszen a bukott angyal nem akar magának ártani. Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Igen, ez valóban nagyon jó módszer. Én is csak meg tudom erősíteni. De talán nem is kell célirányosan, hogy kiért, miért ajánlja föl, hanem ajánlja föl az Úrnak azt a küzdelmet, amit ezekkel a kísértésekkel kell viaskodnia. S valóban, ha ezt odafigyelve, komolyan megteszi, a gonosz elmenekül a történetből. Az effélét nem szívleli.
Kedves lelkiatya!Több mint 30 év házasság után a férjem hűtlen lett,egy régi szerelmét találta meg újra.Mit tegyek,az imádságon kìvül,mi lesz velünk?Köszönöm Juli
Kedves Juli! Az imádságon kívül azt javaslom, nagyon erősen ajánlom, hogy bízzon. Ez még nem a vég! Majdnem azt mondhatom, a bizalom fontosabb, mint az imádság. De csak azért, mert csupán a bízó imádság az igazi imádság. Higgyen abban, hogy a férje észre tér. Nem szabad elveszítenie a reményt. Gondolom, van, vannak gyermekeik. Nekik elmondhatatlanul nagy szükségük van az édesapjukra. Még akkor is, ha már felnőttek. Az ilyen házasságtörés az ő éltüket is komolyan veszélyezteti, mert mintegy beprogramozza, hogy ez lehetséges. Holott ez csak a mai világ hazugsága. Nem lehetséges. Ha Isten előtt kötöttek házasságot, azt ember nem választhatja szét!
Most Ön viszi egyedül a házasságukat. Nem csak a gyermekkel való törődést, a háztartással járó feladatokat, hanem az egész házasságukat. Ön maradjon hűséges! Nem csak abban az értelemben, hogy el ne gyöngüljön, félre ne lépjen - sejtem, hogy ennek nincs is meg a veszélye, legalábbis nagyon remélem -, hanem abban, hogy Ön még most is hisz a házasságukban, mint annak idején, amikor összeházasodtak. Vissza kell szeretnie a férjét. Nem azzal, hogy üzeneteket küldd neki, vagy bármilyen jelzést ad, hanem, hogy a szívében továbbra is ezzel a házasságtudattal él. Végtelenül igazságtalan 30 évi küzdelmes élet után az ifjúkori szerelmet választani, akivel nem töltött el 30 küzdelmes évet, hanem újra kamasznak érezheti magát. Az életet szépen kell befejezni, ehhöz pedig minden nappal hozzá kell járulni. Most súlyos csapást mért a férje a boldog idős éveikre. Ugyanakkor azt mondom Önnek, tartson önvizsgálatot is: Ön mivel okozhatta ezt a hűtlenséget? Ne csak a férjét okolja. Nem is kell. Az önvizsgálat után tartson bűnbánatot, majd szíve legmélyebb, legforróbb vágyával forduljon a Mindenhatóhoz, aki mindent a helyére tud tenni. Így, ezzel a magatartással, ezzel a lelkülettel imádkozzék. Én is imádkozom Önökért, hogy újra sínre kerüljön az életük.
Kedves Atya! Miért kell olyan sokszor bűnbánatot tartani, miért hangsúlyozza ezt annyira a görögkatolikus egyház?
Ha rendszeresen tartok önvizsgálatot, belátom a saját hibáimat, és ezek miatt bocsánatot is kérek Istentől, akkor mélyen tudatosodik bennem, hogy az emberi természet bizony hajlik a rosszra. Ez pedig nem csak az én életemben van így, hanem másokéban is.
Aki rendszeresen tart bűnbánatot, az sokkal elfogadóbb tud lenni másokkal szemben. Ha látja mások hibáját, még akkor is, ha őt bántják, akár jogtalanul is, sokkal hamarabb talál mentséget a másiknak is, mert hozzászokott ahhoz, hogy ő is részesül mentségben. Hibáinak elkövetése után ugyanis az Isten mindig visszafogadja.
Ezért segít sokat a helyes emberi kapcsolatokban az, ha az ember gyakorta önvizsgálatot és bűnbánatot tart.
DJK! Sok ember sokszor akkor fordul inkább Istenhez, amikor baj van, amikor segítség kell. Aztán pedig elmarad a köszönet, a hála.
Most hálaképpen írok. Október 2-án megszületett második gyermekünk! Kérem Atya imádkozzon ön is értünk, a Szent liturgia keretében ha kérhetem, adjon Ön is hálát ezért az örömért ill. mindenki, aki olvassa, velünk együtt adjon hálát ezért a csöppségért! Köszönjük!
Köszönjük szépen az örvendetes jelzést. Azt hiszem, mások is be fognak kapcsolódni a hálaadásba. Áldott legyen az Mindenható!
Tisztelt Lelkiatya! Reformátusnak lettem keresztelve, viszont az utóbbi években egy görög katolikus közösség tagja lettem. Látogatom a liturgiákat, programokon veszek részt. Nagyon fontos számomra a hit, néha úgy érzem, hogy jobban tudok kapcsolatot építeni Istennel a görög katolikus közösségben. Párszor felmerült bennem az átkeresztelkedés, a párom is görög katolikus. Viszont ettől függetlenül erősen él bennem a családi hagyomány, amit nem szívesen hagynék hátra. Kételyek közé fogva érzem magam, mivel nem tudom, hogy mi lenne a jó döntés.
Én azt javaslom Önnek, maradjon meg és erősödjék tovább a hitében. Ha a házastársa görögkatolikus, akkor vele együtt rendszeresen eljárhat az Isteni Szent Liturgiára. Igaz, az Eucharisztiában nem részesülhet, mégis a jelenlegi állapotában azt tanácsolom, hogy maradjon meg abban az egyházhoztartozásában, amelyet kapott a családjától. Így a saját kis családjában tudja megélni az ökumenét, és annak fájdalmát is, hogy bár egyek vagyunk, mégis van közöttünk hasadék. Ez mindnyájunknak kell, hogy fájjon, akik komolyan vesszük Jézus vágyát, hogy mindnyájan egy legyenek. Első tanácsom tehát ez, a családja, a múltja miatt maradjon meg a református egyházban, néha a családjával oda is elmehetnek istentiszteletre. De a gyermekeivel együtt menjenek el minden vasárnap a Szent Liturgiára. Családjukkal együtt éljék meg az Isten Országába tartozást. Ha pedig idővel mégis erős késztetést érez arra, hogy a szentgyónás és az Eucharisztia szentségében részesülhessen, akkor beszélje meg ezt a saját lelkészével és egy görögkatolikus atyával, majd ezek alapján figyeljen arra, mondja ki saját magának, hogy mit vár Öntől az Úr.
Kedves Lelkiatya! Volt egy párkapcsolatom, együtt is éltünk egy albérletben, több éves kapcsolat volt. Szakítottam a párommal több okból is, részben azért, mert közben visszataláltam Istenhez és a hitem miatt már nem akartam a kapcsolatot. Más lettem és azóta sem változtak az érzéseim ezzel kapcsolatban. A kérdésem az lenne, hogy találkozhatok-e a volt párommal kettesben az albérletben ahol korábban együtt laktunk? Ő megértette a döntésem és nem haragszik érte, elfogadta. Kicsit közelebb is van Jézushoz, mint volt, bár lehetne még jobb a helyzet. Eddig is mentem már fel hozzá kis időre, de az mindig csak pár perc volt. Ugye nem bűn nekem eltölteni ott egy vagy két órát? Mindketten hasonló, részben otthonról végezhető munkát végzünk, régen is dolgoztunk sokszor egymás mellett, találkozni mostanában is szoktunk csak általában közös ebédre vagy kávéra, de gondoltam, hogy hetente egyszer esetleg meglátogathatom 1-2 órára és amíg dolgozik én is dolgozhatnék, de közben azért beszélgetni is tudnánk így. Persze nem a munka rovására. Azt nem hiszem, hogy kísértéses helyzet lenne, mert azért kis időre eddig is voltunk már kettesben egy lakásban, amikor ő jött valamiért vagy én mentem valamiért (segíteni szoktunk egymásnak ezt-azt) és akkor sem történt semmi különös. Meg nem is fehérneműben szaladgálnék előtte hanem nyilván úgy, ahogy mondjuk az utcáról bejöttem. Meg ő is dolgozna, el lenne foglalva a munkájával. Olyan típus, aki nagyon tud a munkájára figyelni és én is az enyémre. Meg eszembe se jutna kísérteni, különben nem is lenne igazi megtérés a megtérésem, ő meg már elfogadta a hitemet. Szabad nekem ezt megtenni vagy ez már a bűn/kísértés kategória? Hálás lennék válaszáért, mert csak akkor tennék ilyet ha nem bűn.
Az Ön bölcsességére lehet bízni ezt a döntést. Természetesen nem bűn, ha találkoznak, beszélgetnek, együtt dolgoznak. Az sem, ha ezt egy lakásban teszik. De tény, hogy fölmerül az esélye a kísértésnek. Erre kell odafigyelnie. Ha úgy alakulna, hogy az érzéseik újra egymáshoz közelítenék Önöket, ez sem bűn, csak akkor sokszorosan ügyelni kell az együttlétek körülményeire. Ha újra föllobbanna a szerelem, akkor is tölthetnek együtt több órát is egy lakásban dolgozva, de akkor már nagyon oda kell figyelni arra, hogy egyetlen mozzanat se legyen, amely a kísértés felé terelné Önöket. Tehát csak elővigyázatosságra van szükség, de az Ön által leírt helyzetben a korábbi barátjával egy fedél alatt dolgozni nem bűn.