Minden porcikánk a szeretetre való: a hangszálunk, az izmaink, és az egész testünk. Az egész testünket, a nemiségünket is azért kaptuk, hogy szeressünk vele: szeressük a házastársunkat és gyermekeknek adjunk életet. A maszturbációval az a baj, hogy nincs benne szeretet: ki van belőle zárva a házastársam és a gyerek is. Nem erre való a szexualitás. Általában két végletet hallhatunk a maszturbáció erkölcsi megítéléséről: a liberális véglet szerint nincs azzal semmi baj, nem ártunk vele senkinek, nyugodtan gyakorolhatja az ember, egészséges dolog. Másik oldalról meg ez halálos bűn, a pokol mélyére kerül aki ilyet művel. A Katekizmus ?önmagában és súlyosan rendetlen cselekedetnek? nevezi. Azaz nem nevezi halálos bűnnek, de nem tekinti ártalmatlan, ?egészséges? cselekedetnek sem. Azért rendetlen, mert a szexualitás két fő céljából (házastársak egysége, gyermekek nemzése) mindkettő ki van zárva belőle. De nem is halálos bűn, hiszen a halálos bűn teljes, Istennel való szembefordulás, amikor ?tudva és akarva?, gonoszul követ el valaki egy súlyos tettet. Az a legritkább, hogy valaki ilyen megfontolásból végezzen önkielégítést. A Katekizmus józanul látja az olyan körülményeket, melyek ?enyhíthetik, talán a minimumra is csökkenthetik az erkölcsi bűnösséget?. Ilyen enyhítő körülmény lehet az éretlenség: már jelen van egy biológiailag érett test, de még nincs jelen egy pszichésen érett én, aki a testet kordában tudná tartani. Serdülőknél ezért mindig enyhébben ítéljük meg a maszturbációt, mint érett felnőtteknél. Hasonlóan enyhítő lehet a félálom, a túl erős érzelmi megterheltség, a neurotikus zavarok, a tartós megszokás. Aszerint is differenciálunk a súlyosságban, hogy az illető tudatosan kereste-e (pornográfiát néz hozzá, a gondolatvilágban sokat fantáziál róla), vagy szinte ?átesett? rajta. Jóval súlyosabb például, ha másokat is bevon, ha erre csábít. A gyakoriságot illetően is nehéz számot mondani, de az biztos: ha mindennapos, akkor súlyos rendetlenségről beszélhetünk. Miért nem mondjuk mégis ártalmatlannak? A maszturbációnak nem a testi, hanem a lelki hatása a baj. Fixálódhat az ember csak erre az örömre, egyre jobban magányossá tesz, állandó szorongást ébreszt, menekülést jelenthet az önfegyelem küzdelme elől, s egyre aberráltabb-pornográf formákat hívhat elő. Ki szeretne olyan házastársat, aki nem bír uralkodni a vágyain, annak rabja, aki csak a maga örömeivel foglalkozik, aki könnyen kapható olcsó élvezetekre, akiben semmilyen önfegyelem nincs, aki sok pornográf képpel fertőzte meg a gondolatvilágát? A serdülőknek tehát azt mondjuk: ne dramatizáljuk túl a maszturbációt. Lehetnek sokkal súlyosabb bűnei a felnőtt életre készülőnek, melyek mélyebben aláaknázhatják a fejlődését. Például, ha nem építi a jövőjét (tanulás), ha nem alakít ki szeretetkapcsolatokat (barátság, szerelem), ha semmilyen testkultúrája nincs (sport, önfegyelem), ha nem mélyíti a hitét, ha nem tud feszültséget kezelni. Nem akarjuk, hogy a serdülő figyelme csak erre fixálódjon, az összes energiáját csak erre vesse be, s lényeges teendők elússzanak a figyelem elől. Másrészt mégsem mondjuk ártalmatlannak: igenis minden fiatalnak meg kell küzdenie az erósz hatalmával, meglopja a fiatalokat, aki a küzdelmet ellopja tőlük! A serdülőkor nagy feladata, hogy élete részterületeit (a szexualitást is) egy nagy egészbe, életvezetése egészébe integrálja. Ebben segít, ha jó a kapcsolata az azonos nemű szülőjével, vannak jó barátai, közössége, egészséges szerelme, hite, önfegyelme, s legitim örömei.

Erre a nagyon érdekes kérdés megválaszolására egy filozófus atyát kértem meg. A teológia és a filozófia a kiindulópontjukban különböznek egymástól. A teológia kiindulási pontja az isteni kinyilatkoztatás, a filozófia viszont pusztán az emberi értelem közegében akar gondolkodni. A teológus a kinyilatkoztatott tartalmakat, az isteni igazságokat tényként kezeli, azokból próbál meg minden felvetődő kérdést megválaszolni. Feladata, hogy a kinyilatkoztatás tartalmát kifejtse, a kinyilatkoztatott igazságokat átgondolja, s a kornak megfelelő nyelvezetben újra és újra megfogalmazza. A kereszténység első évszázadaiban a filozófia és a teológia még teljes mértékben összefonódva éltek. Bölcsnek lenni és a kinyilatkoztatás tanításában részesülni gyakran ugyanazt jelentette. Szent Jusztinoszt és Alexandriai Kelement gyakran úgy említik, mint akik a kereszténységet a tökéletes filozófiaként jelölték meg. Úgy vélik, aki Jézus Krisztust ismeri, az a legnagyobb bölcsesség birtokába jut. Az európai gondolkodásban később a skolasztika folyamán egyre egyértelműbb lett azonban a filozófia és a teológia különbsége. Kiinduló pontjuk, módszerük, kompetenciájuk mentén különböztették meg azokat egymástól. Az újkortól fogva sajnos az ún. ?kritikus ész? nevében lépett fel gyakran a filozófia, s kritikus mivolta gyakran vezetett a kereszténység és a vallás elutasításához. Ettől a kortól fogva élesen elkülönülnek egymástól teista és ateista, hívő és hitetlen filozófusok. A filozófiának számunkra legértékesebb része és legszebb területe a keresztény filozófia. Ha keresztény filozófiát emlegetünk, akkor természetesen mondhatjuk azt, hogy filozófiai és teológiai gondolatoknak átfedéseik vannak, azaz filozófia és teológia egymás részét képezhetik. Vannak keresztény filozófusok, akik szerint a teológia mindig filozófiai jellegű, hiszen ha az a kinyilatkoztatásra is hivatkozik, mégiscsak az emberi értelem által kerül elgondolásra. Mondhatnánk, nincs istenhit értelmes gondolkodás nélkül! Elképzelhetetlen az istenhit a racionalitással megáldott emberben a megértés vágya nélkül! Egy francia keresztény filozófus (Maurice Blondel) szerint a keresztény filozófia attól keresztény, hogy az emberi értelmet elvezeti megértésének legvégső határáig, s e határon azt igazolja, hogy innentől foga nem irracionális dolog a hitre, a kinyilatkoztatásra ráhagyatkozni.

Mindenütt találkozunk emberi gyarlósággal. Nagyon jól teszi, ha látva munkatársai gyöngeségeit, próbálja őket így elfogadni, és imádkozik is értük. Igen, ezt kell tennünk. A mentegetésbe nem kell hazugságot belevegyíteni. Ha egyre tisztábban látom, hogy a másik miben vét, ez nem bűn, ez tisztánlátás. Isten is teljesen tisztán látja a mi bűneinket, de ez egyáltalán nem csökkenti az ő szeretetét irántunk. Nekünk is így kell tennünk, vagy erre törekednünk. Az is helyes, ha imádkozik azért, hogy ez a helyzet javuljon. Mint kérte, én is besegítek az imában. De fontos, hogy ne önmaga miatt kérje ezt a dolgot. Ne azért javuljon a helyzet, hogy Önnek ne legyen ennyi kellemetlensége. Ez nemde önzőség volna. Értük imádkozzék, hogy nekik legyen meg a lelkük békéje! A kétszínűség ugyanis nagy belső békétlenséget szül, amitől szenved az ember. S gyakran ennek ellenére egyáltalán nem hagy fel a kétszínűséggel, mert nem tudja, hogy lelke békétlenségének ez az oka. Tehát rászorulnak az imádságra és a megértésre.

Sajnos, el tudom képzelni még azt is, hogy valaki - nyilván gondolataiban, de - formálisan szövetséget köt vele. Sőt, egyes sátánista szekták esetében ennek még külső formái is vannak. De nem elég elborzadni ilyen szörnyűségeken. Gyakorlatilag minden esetben, amikor az ember tudatosan megalkuszik a bűnnel, akkor ezzel magát odaláncolja a sátánhoz, s ilyenkor a gonosz sokkal könnyebben tudja bűnbe vinni az embert. Ezzel szemben, ha küzdünk ellene, még ha botladozunk is, nincs fölöttünk hatalma, nem adjuk át neki az irányítás jogát.

Ha ez a vágy ilyen hamar, néhány hónap alatt elmúlt, akkor félő, hogy ez csupán emberi érzés volt, egy jó érzés, amelyet fenntartott a megfelelő gyakorlat, de még nem alakult ki az az egzisztenciális vágy, amely életbevágóan fontossá teszi az Eucharisztiát. Lehet, hogy Ön számára ez is egyik haszna ennek a mostani furcsa, semmihöz sem hasonlítható állapotnak, hogy felszínre hozta, még fontos lépéseket kell tennie az Eucharisztia befogadására. Javaslom, hogy ha még tart ez az állapot, amíg nincs módja gyónni, áldozni, addig mélyüljön el az Eucharisztia tanításában. Olvasson róla jó könyveket, írásokat! Ha Ön görögkatolikus, akkor lehetőleg a keleti lelkiség és teológia írásait vegye elő. Ilyen például "A nagyböjt és a húsvéti titok" című remek kis könyvecske.

Azt talán túlzás mondani, hogy soha nem hallani róla. Legutóbb is kérdezett róla valaki, és épp az egyik görögkatolikus honlapunkon (Budaörs) találtam róla az egyik legjobb leírást. Számtalan csoda van a világban, az Egyházban. Példájul a nápolyiak csodálkozhatnak azon, hogy más országokban miért beszélnek olyan keveset (viszonylag keveset) Szent Januáriusz vér csodájáról. Vagy mi is csodálkozhatnánk, hogy sok helyen nem tudnak a mi Pócsi Édesanyánk könnyeiről és a hozzá fűződő csodálatos gyógyulásokról.

Legalábbis nem illő. Ellenszegülni semmiképp sem szabad, de azt gyanítom, hogy az illető atya sem akar ellenszegülni, csak nem mindenben osztja a véleményét Ferenc pápának. Szerintem ez lehetséges és szabad is. A pápa nem személyében és főként nem minden véleményalkotásában tévedhetetlen. Vannak nézetei, amivel én sem értek egyet. De így voltam még Szent II. János Pál pápával is. Nem az az egyházi engedelmesség, ha mindenben úgy gondolkodom, mint az egyházi elöljáró. Lehet más véleményem. Az már súlyosabb kérdés, hogy ezt hogyan fejezem ki. Lázadozva, netán lázítva, vagy becsületesen kimondva, vagy csak akkor mondva, ha kérdezik, vagy töprengve fogadva, megadva az esélyt, hogy én tévedek, stb. Lám, nagyon sok módja van annak, hogy az ember a másfajta véleményét hogyan képviseli. Ezért mondtam az elején, hogy lehet akár papnak is más véleménye, de nem mindegy, hogy ezt hogyan juttatja kifejezésre.

Eddig erről nem is hallottam, de most, az Ön kérdése kapcsán kicsit utánanéztem. Úgy tűnik, mintha az Úr Jézus diktálná vagy mondaná ezeket az üzeneteket. Ám minthogy butaságok is vannak benne bőven, így aligha származhatnak ezek a gondolatok az Úr Jézustól. Ez a rengeteg beszéd eleve gyanús. Az evangéliumban ennek ezred részét sem mondta el, mégis elhatott egész földre. Ez a tömérdek üzenet is hasonló eredményt szeretne elérni, de épp emiatt marad erőtlen. Csak azokat tudja félrevezetni, akik nem az Egyház szavára hallgatnak, hanem - ahogy Szent Pál is írja - csiklandoztatják fülüket (2Tim 4,3). Nem kell ezekkel foglalkozni egyáltalán. Ha ezen üzenetek helyett a zsoltárokat vagy a Szentírás más könyveit olvassa, sokkal nagyobb lelki haszonra lel. Inkább ezeket javaslom.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, a szentmise értéke végtelen. Azt nem lehet fokozni, kivált nem lehet fokozatokba állítani. Aki azt mondta Önnek, hogy nem elég a szent mise, hanem külön gyógyító misét kell mondatni, az butaságot állított. Ön nagyon jól teszi, ha misét mondat a család élő és elhunyt tagjaiért. Ami fontos, hogy lehetőleg a családjának tagjai is legyenek ott ezeket a szentmiséken, a hatás pedig akkor lesz teljes, ha mindnyájan meg is gyónnak, meg is áldoznak. Ez a legtöbb és legeredményesebb, amit tehet, ha a sikerül elérni, hogy a család minden tagja éljen ezekkek az isteni ajándékokkal. Különben hiába árad a kegyelem Önök felé, aki zárva tartja előtte a szívét, arra nem fog hatni. A múlt történései csak akkor hatnak, ha a jelenben nem a megfelelő választ lépem rá. Ez pedig csak személyes lehet, kinek-kinek a maga döntése, lépése. A mise bármennyire végtelen értékű, csak arra hat, aki nyitott rá. Ez tehát a nagy feladat, a gyermekeit, házastársát segítse minél közelebb jutni Istenhöz, minél közelebbi kapcsolatban élni vele.

Ez, bizony nagyon sok, ez a távolság, amit Ön gondol és amit a kedvese. Ön akár már holnap is összeházasodna vele, ő pedig csak 7-8 év múlva. Ez borzasztó nagy különbség! Azt sejtem, hogy a sok konfliktus nem csak ebből a nagy időkülönbségből adódhat. Könnyen lehet, hogy nem ugyanazt gondolják a házasságról, a párkapcsolatról, sőt, a szexről sem. Ezekről nagyon sokat kell beszélgetni, hogy ezek közelítsenek egymáshoz. Ezért alighanem abban igaza van a kedvesének, hogy azért holnap még nem állnak készen az egybekelésre. Igaz, a 7-8 év is túlzásnak tűnik. Hacsak nem valami szigorú szabály nem köti ezt meg. Például egyházunkban a papságra készülő fiatalemberek addig nem köthetnek házasságot, amíg be nem fejezték a szemináriumot, meg nem szerezték a diplomát. Emiatt náluk néha valóban nagyon hosszú éveket kell várni. De más esetekben én el tudom képzelni, hogy akár a diákévek alatt is összeházasodhatnak. Tehát nem kell föltétlenül megvárni, hogy biztos egzisztenciát teremtsenek, s majd csak akkor kezdjék el építeni a közös fészket. De az igaz, hogy amíg a kapcsolat nem elég érett rá, addig nem szabad elhamarkodottan elköteleződni. Itt van a szex kérdése is. Bizony, azt nagyon hamar úgy érezhetik, hogy már itt az ideje a testi egyesülésnek, mert hiszen egészségesek, szeretik egymást, vágynak egymásra. De a szex nem csak ez. Ez majdnem csak a felszín. A testi egyesülésnek akkor érkezett el az ideje, amikor már a lelkek egyesülése is megérett. Ezt pecsételi meg a házasság. Ezért óriási baklövés, amikor a fiatalok ezt nem várják meg, s ha így mennek bele a házasságba, a legtöbbjük egész életében nem érti meg, hogy valójában mi is a szexualitás. Ezt aztán még a gyermekeik is megsínylik. Abban tehát ismeretlenül is teljesen igazad adok az Ön párjának, hogy a tisztaságukat őrizzék meg egészen a házasságkötés utáni első nászéjszakáig. De abban meg ismeretenül is Önnek adok igazat, hogy hátha nem kell olyan sokat várni. Bár ezt végképp nem tudom megítélni. Viszont e jelentős nézeteltérésük miatt még egészen bizonyosan sok időre van szükségük, hogy jobban megismerjék egymást, vagy akár az is kiderüljön, hogy mégsem egymáshoz valók. Ha valóban szereti őt, akkor képes lesz várni rá.

Ki mondhat ekkora butaságot? Próbálom megérteni az ilyen érvelést, és arra gondolok, hogy az illető talán összekeveri a vakmerőséget a megátalkodottsággal. Mert hogy a Szentlélek elleni bűn a megátalkodottság. Ez az, amire nincs bocsánat, mert a megátalkodott ember nem is kér bocsánatot, ezért az Isten sem tud neki megbocsátani. A vakmerőséget szokták még úgy értelmezni, hogy az visszaélés az Isten segítő szeretetével. De azért a vakmerőség még nem Szentlélek elleni bűn. Legalábbis nem abban az értelemben, mint amiről Jézus azt mondta, hogy nincs rá bocsánat. No, és azt is tisztázzuk, hogy ha Ön szeretne elmenni misére, az meg nem is vakmerőség. Az egy nagyon erős vágy, ami nagyon jó, hogy megvan Önben, az Isten ajándéka. Azt persze föl kell mérni, hogy mit lehet tenni és mit nem. Sajnos Budapesten nagyobb a kockázat, mivel jóval nagyobb a népsűrűség. Egyrészt nehezebben tartható a védőtávolság, másrészt többen is vannak a fertőzöttek közül. Istennek hála, május 4-étől kezdve lesz egy kis enyhítés. Igaz, most még Budapesten nem, de talán majd ott is. Addig is tudakozódjék, hogy hol van lehetőség mégis részt venni szentmisén vagy legalább a szentáldozásban részesülni. Ezt nyugodtan megteheti akkor is, ha most nem tud gyónni. Minden bizonnyal vannak helyek, ahol részesülhet a Szent Eucharisztiában. Nagyon helyes, hogy erre Ön vágyik. Imádkozzék is ezért az ajándékért, s meglátja, meg fog nyílni rá a lehetősége.

Sajnos nagyon gyakran. Minden elfogadott kísértés, minden bűnnel való megalkuvás lepaktálás a gonosszal. Ennek aztán következményei vannak. Az ilyen állapotból sokkal nehezebb kijönni, mint amikor valaki csak botlással, gyöngeséből követ el bűnt. Ennél pedig még súlyosabb, ha valaki ezt a gonosszal való foglalatosságot tudatosan is teszi, ez az okkultizmus. Az a baj, hogy ma már ez sem ritka. Nem is tudják az emberek, hogy ezzel micsoda veszélynek teszik ki magukat.

Ha ilyen történik akár egyházi akár nem egyházi iskolában, az szörnyű szeretetlenség. Minden bizonnyal megvannak ennek a szeretetlen magatartásnak a lélektani és egyéb okai. De mire megyünk azzal, ha sikerül meghatározni, hogy ez milyen parancsolat elleni vétek? Azzal, hogy kategorizáltuk, még nem tettünk semmit. A saját bűneinket érdemes kategorizálni, hogy jobban megértsük, jobban meg tudjunk vele küzdeni. Azokon esetleg tudunk változtatni. Mások bűnein legföljebb csak akkor, ha ők maguk tanácsot kérnek tőlünk.

A viskó egészen különleges lelki könyv. Nagyon elgondolkodtató, bár sokan elutasítják, mivel meglehetősen formabontó. A Szentháromságról nagyon újszerűen ír. Néhány ajánlható könyv az ilyen lelkiállapotban: Alexander Eben: A mennyország létezik, Alexander Eben: A mennyország felfedezése, ha ön inkább pszichológiai beállítottságú, akkor Anselm Grün sok könyvei, ha pedig inkább spirituális beállítottságú, akkor Thomas Merton könyvei. Persze, nagyon sok más is van. A kegytárgyboltjaink munkatársaival is lehet beszélgetni erről. Akkor célirányosabban tudnak ajánlani jó írásokat. Hála Istennek, ma már rengeteg ilyen könyv van.

Érdekes, mert ezt a zsoltárverset én soha nem úgy értelmeztem, hogy a harag nem bűn, hanem úgy, hogy bár haragszom, ezt nem sikerült elkerülnöm, de legalább ne vétkezzem tovább azzal, hogy ebből a haragból további tetteket engedek fakadni. Ám kétségtelen, hogy a harag egyfajta emberi indulat, amely nem azonosítható a bűnnel. Mint ahogy a szeretet sem erény a maga emberi értelmében. Elsősorban adottság, ajándék, de a tetteim következménye is. Az embernek van szeretetképessége, amely a tetteitől függően vagy növekszik benne vagy csökevényesedik. Így van a harag indulata is. Megvan bennünk, anélkül, hogy tehetnénk róla. Van, aki könnyen haragra gerjed, van, aki nem. Természet kérdése. De ez nem azt jelenti, hogy a lobbanékony ember bűnösebb volna, mint a szelídebb természetű. Aztán akár jóra is használhatjuk. Például ha a bűnre, a gonoszra haragszunk, akkor ez a harag jóra fog indítani minket. De más haszna is lehet. Lehet hogy fölindul bennem a harag, amikor Istent gyalázó képet látok egy újságban. Ez akkor válik bűnné, ha a megjelenő haragot arra a szegény emberre fordítom, azt a rajzot elkövette. De nekem nem az emberre kell haragudnom. A fölismert haragot jóra kell fordítanom. Az ebből fölszabaduló energiát nem elfojtani kell, hanem jóra használni.