Kedves Lelkiatya! A kérdésem meglehetősen hétköznapi jellegű, elég egyszerű és kicsit szégyellem is megkérdezni, ezzel rabolva az idejét: bűn-e ha megölök egy bogarat vagy megkérek valakit, hogy tegye el láb alól? A bogár is Isten teremtménye, de általában nem zavar a létezése, csak amikor túl közel van vagy olyan helyen, ahol látom vagy sokat vagyok és félek tőle emiatt. Olyankor kérek valakit, hogy ölje meg. Csak a poloskákat merem megközelíteni, azok mellé teszek egy légycsapót, arra rámászik és azon kidobom, kiviszem, nem ölöm meg.
Nem bűn. Főként, ha nem erőszakosságból, nem valami rossz szándékkal történik. Az életet védeni kell, de azért fontos mérlegelni, hogy milyen életet védünk. A fákra is vigyázni kell, ha lehet, a virágokat, a füvet se tapossuk le. De a növények, az állatok arra vannak, hogy az embert szolgálják. Persze, egy bogárka elpusztítása nem épp hasznot hozó cselekedet, de meglehet a megfelelő indok rá. Mégjobb, ha az ember törekszik, hogy amennyire lehet, tartsuk meg az életét. Én például - ország-világ előtt bevallom - ha pókot találok a lakásban, annak ott nincs tovább jövője. De ha lakáson kívül találkozom vele, akkor mindketten boldogan élhetünk tovább. Remélem, miközben igyekeztem megnyugtatni, nem botránkoztattam meg a saját álláspontommal.
Kedves Lelkiatya! Szeretnék üzenni a római katolikus hölgynek, aki fél az új helyzetektől, munkahelytől, tanulástól a hite miatt elszenvedett támadások és problémák miatt. Természetesen nem az Ön levelét szeretném helyettesíteni és felülírni a sajátommal, de én is adnék neki egy tanácsot vagy legalábbis megírnám ezt ide és Ön eljuttathatja hozzá ha nem tartja rossz tanácsnak. Nekem az jutott eszembe, hogy, bár nem tudom mi a hölgy foglalkozása és mit szeretne tanulni, de talán kereshet az egyházon belül, az egyházhoz kapcsolódva is lehetőségeket, talán lehetnek kapcsolódási pontok a hite és a munka/tanulás között. Ha tanulni szeretne, talán megtehetné egyházi egyetemeken, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola is kínál tanárképzést (nem tanultam ott, csak láttam az interneten) vagy ha ez messze van számára, akkor akár római katolikus intézményt is kereshet, vagy valamit, ami ott helyben egyházi egyetem. Ha esetleg szívesen dolgozik emberek között vagy nem veti el teljesen ennek lehetőségét, akkor akár hittant is taníthatna és amellé választhatna egy másik szakot. Így olyan munkája lenne, amely kapcsolódik a hitéhez és ha egy egyházi intézményben tudna dolgozni, akkor véleményem szerint ez sokat jelentene neki lelkileg, az egyházi intézményben gondolom máshogy tekintenek a hitre. De akár az is ha egy egyházi egyetemen tanulna 2 világi szakon tanárszakon (történelem-magyar, földrajz-biológia, angol-német stb.) és utána egy világi intézményben tanítana, mert legalább keresztény környezetben tanulhatna. Ha ott megismerkedne más keresztényekkel is, talán később is megmaradnának ezek a barátok és akkor már nem érezné egyedül magát a hitében, lenne kivel megbeszélje a nehézségeit. Én is ismertem már meg egyetemen egy keresztény barátnőmet (nem egyházi egyetem) és nagyon sokat jelent nekem ez. Ha a levélíró szívesen végezne segítő munkát, tanulhat pszichológiát is, ennek is van keresztény ága, ha jól tudom. Jómagam ugyan segítettem már embereknek más körülmények között (önkéntes munkával a szegényeknek, tudom, ez más), de pszichológiát nem tanultam, viszont úgy sejtem, hogy vannak olyan emberek, akiknek kifejezetten jó lehet az a munka, amikor másokon kell segítenie. Minden bizonnyal segítené a keresztény hite egy ilyen munkában és ha tényleg szorgalmas és őszinte a munkájában, akkor szerintem sokat jelenthet az emberek őszinte hálája és tudat, hogy tudott segíteni. Ilyen a tanár, az orvos, a pszichológus és más hasonló munkakörök. Még olyanról is hallottam, hogy valaki önkéntesként kezdett egy szervezetnél, ami a szegények segítésére koncentrál és utána lehetősége lett állandó jelleggel,fizetésért, teljes munkaidőben ott dolgozni. Ez nem egy katolikus szervezet, nem tartozik egyik egyházhoz sem, de az ottani ismerőseim mesélik sokszor, hogy milyen jó olyan munkát végezniük, amire a hitük vezette őket és milyen jó olyan munkahelyen dolgozni, ahol szívesen beszélnek Istenről, lehet együtt imádkozni, közös, kifejezetten hithez kötődő programokat szervezni. Nem azt akarom mondani, hogy mindig meneküljünk az elől, amitől félünk és azt sose próbáljuk meg, csak szerettem volna egy másik oldalról megközelíteni a kérdését. Bízom benne, hogy nem tettem ezzel rosszat. Megköszönöm ha továbbítja neki a levelemet.
Köszönöm szépen a gondolatait. Ezen a felületen közzéteszem, s minden bizonnyal olvasni fogja az, akinek szánta. Vagy akár másoknak is segíthet vele. Köszönjük.
Tiszet akàrki, olvastam az éjszakai magömlésről és màs eseményekről szóló íràst és véleményt, de maga ebbe nem làt bele, inkàbb mondjon el ez miatt egy miatyànkot ma pap
Megfogadom a tanácsát, el is mondtam már a Miatyánkot azokért a személyekért, akik ilyen vagy ehhöz hasonló nehézségekkel küzdenek. Nyilván sok mindenbe nem látok bele, ez igaz, de szeretném fölhívni a figyelmét, hogy én is egy tisztaságért küzdő egészséges férfi vagyok. Illetve higgye el, a sok embert meghallgató, gyóntató atyák nagyon sokat tudnak olyan élethelyzetekről is, amelyeket ők maguk személyesen nem éltek át.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves lelkiatya!
Olvasom a Biblia ószövetségi részét. A Leviták könyvében olvasók az áldozat bemutatására vonatkozó parancsokról: pl.az áldozati állat leölése, és a vér. Az oltár négy sarkát a vérrel meghinteni, vagy az oltár elé önteni. Mivel szerves anyagról van szó, az ott bomlik el, annak szaga van. Egy-egy állatnak elég sok vére van. Ha azokat mindig oda öntik, ott a talaj nem bűzlött?
A zsidóknál ma is van ilyen áldozat bemutatás?
Köszönöm, ha válaszol.
Marika.
Kedves Marika!
Mivel ez az áldozatbemutatás kifejezetten a jeruzsálemi templomhoz kötődött, csak ott volt szabad állatáldozatot bemutatni, ezért Krisztus születése után 70-től, Jeruzsálem és a zsidó templom pusztulásával ezek az áldozatbemutatások megszüntek. De nem csak a zsidó vallásgyakorlat használta ezt a módot, hanem az akkori vallások legtöbbjében hasonlóképpen jártak el. Nem vagyok elég jártas ennek gyakorlati megítélésében, hogy pontosan hogyan is történtek ezek a levágások, a vér kicsorgatása, s hasonlók, de az biztos, hogy a mai elképzeléseinktől, főként a higiéniai igényességünktől meglehetősen távol állnak. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy ezek az oltárok inkább hasonlítottak mészárszékhöz, mint a mai oltárainkhoz. Ne feledjük el, hogy az állat jó részét, húsát, bőrét el is kellett égetni. Annak is meglehetősen kellemetlen szaga lehetett, legalábbis a mi mai kényes érzékelésünknek úgy tűnhet.
Kedves Lelkiatya! Mikor térünk vissza az egy kanállal történő áldoztatásra?
A metropóliai körlevélben már megjelent, hogy hamarosan. Máriapócson, a Nagyboldogasszony búcsún már egy kanállal volt az áldoztatás. Minden bizonnyal lesz majd erre vonatkozó rendelkezés is. Hogy mikor, azt nem tudom, de érdemes készülni rá. Például azzal, ahogy azt Máriapócson is hallhattuk, hogy igyekezzünk úgy részesülni a szentáldozásban, hogy az ajkunk ne érintse a kanalat. Egy másik apróság, hogy érdemes úgy odaállni a Szentség vételéhöz, hogy közben a kezünket a szívünk fölött keresztbe tesszük. Ez nagyon szép, bűnbánó gesztus is, de gyakorlati szempontból is hasznos, hogy ne akkor akarjunk keresztet vetni, mivel ez olykor kisebb nehézséget jelenthet az áldoztató pap számára.
Kedves Lelkiatya!
Szeretném a tanácsát kérni, hogy mit tegyek annak érdekében, hogy ne féljek minden új helyzettől. Római katolikus nő vagyok, egyedülálló, de családban élő. Jelenleg nincs munkám, és szinte rettegek attól, hogy hogyan fogok beválni egy új munkahelyen. Az eddigi tapasztalataim sajnos siralmasak. Mindenhol tudták, mert nem titkoltam, hogy vallásomat gyakorló ember vagyok. Vagy nyíltan káromkodtak előttem, vagy csak "szimplán" keresztülnéztek rajtam, és nem sokra értékeltek. A káromkodást halkan leállítottam, de a többi helyzettel nem tudtam mit kezdeni.
Gondoltam arra is, hogy tanulni kellene levelezőn, de a mai fiatalok viselkedése szerintem kiábrándító.
Egyszóval: szinte rettegek mindentől.
Pedig nem tartom magam pudingnak, de látom ezt az aki birja-marja hozzáállást az emberek nagy részénél.
A kitartásom is meglenne, de a kétségbeesés nagyobb.
Kérem, néhány bátorító mondattal, tanáccsal segítsen nekem!
Előre is köszönöm!
A kétségbeesésnek hívő ember életében semmi keresnivalója nincsen. Isten kezében van az életünk, a sorsunk, minden napunk, minden percünk. Ez nem azt jelenti, hogy ne kapnánk bántást az emberektől, hogy ezektől megóvna minket Isten. Jézus világosan megmondta: "Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn 15,20). De ad is erőt ezek elviseléséhöz. Erre az erőre kell Önnek is rátalálnia. Imáiban mélyen tudatosítsa, hogy amikor azt befejezi, akkor nem elválik Istentől, hanem továbbra is Önnel marad. Senki semmit nem tehet Ön ellen, hogy azt az Úr ne látná, ne tudná helyére tenni. A szidalmakat engedi, hiszen őt is milyen szörnyű módon gyalázták, megalázták. Ilyeneket nekünk nem kell elviselnünk, de ha hasonlóban van részünk, fontos őrá gondolnunk, aki értünk ennek sokszorosát kapta.
Az is lehetséges, hogy az Ön félelmei a személyiségéből, neveltetéséből, átélt élményeiből fakadnak. Ezeket is a mindenható Isten tudja meggyógyítani. Annak eszközeit keresse, hogyan tudja hitét, Istennel való kapcsolatát erősíteni, mélyíteni. Ez fogja majd szépen kioltani a félelmeit is. "A szeretet elűzi a félelmet." (1Ján 4,18) Isten szeretete kiváltja a világtól való félelmünket. Ezért (is) imádkozzék!
Kedves Lelkiatya! Az egyik levélíró a szexuális bűntudatról írt és Ön azt válaszolta, a bűntudat azért betegítő minden alkalommal, mert nem párosul az Isten irgalmába vetett bizalommal. Ez a levél bátorságot ad most, hogy én is feltegyem a saját kérdésem a témáról. Én is bűntudattal küzdök éppen, de nem szexuális dolgok miatt. Tettem valamit, többször is, amit jó szándékból tettem, de lehet, hogy rosszat tettem, vagyis lehet elvileg mégsem kellett volna. Ilyenkor Isten hogy ítél meg engem? Azt veszi figyelembe, hogy jó volt a szándékom, sőt, amúgy Isten akaratával megegyező dolog volt a célom, vagy csak azt veszi figyelembe, hogy nem volt jó a módszer?
Isten mindig a szívet vizsgálja. Életünk során számtalan tévedésünk van, rossz döntéseket hozunk. Ezzel eleve számolni kell. Messze vagyunk a tökéletességtől. Persze, törekednünk kell rá, és mindig körültekintően kell cselekednünk, mégis elkerülhetetlen, hogy hibázzunk. Mindennél azonban még sokkal fontosabb, hogy Isten soha nem tesz nekünk szemrehányást, soha nem haragszik meg ránk. Ha vétünk ellene, az - emberi nyelven szólva - fáj neki, szomorúságot okozunk vele. Ezért kell ezt kerülnünk, amennyire csak tudjuk. Ám éppen Isten az, aki mindig talál mentséget is a számunkra, nekünk soha nem kell magunknak mentségeket keresnünk. Legjobban tesszük, ha belátjuk hibáinkat, bűneinket és az ő irgalmához folyamodunk. Ezerszeresen bízhatunk benne, hogy megbocsát, ha őszintén megbánjuk azt, amit elrontottunk. Remélem, sikerül Önt is meggyőznöm, hogy egyáltalán nem kell attól tartania, hogy ha esetleg hibázott - ahogy értem, még ez sem teljesen biztos - Isten elítélné Önt emiatt. Isten elsősorban a szándékot nézi, és minden mentséget megtalál, hogy mielőbb feloldozhasson minket a bűn kötelékéből.
Dícsértessék!
Létezik olyan, hogy van püspökök között különbség? Mostanában hallottam, hogy a legkiegyensúlyozotabb, leginkább a papjait felkaroló, botrányokat nélkülöző áldott lelkű püspök a görögkatolikusok között, Atanáz atya.
Nemrégiben jártam ugyanis ebben az egyházmegyében - Atanáz püspököt nem ismerem, de szeretném -, több parókián megszálltam családi zarándoklatunk folytán, papjai szuperlatinuszokban áldották őt.
Olyan sok rosszat hallottam eddig másokról, áldás, hogy van ilyen is.
Sok ilyen pozitív élményt még! Köszönöm, hogy ennyien befogadtak minket!
Dr Vizkelety Márton
Igen, magától értetődő, hogy vannak különbségek a püspökök között. Versengést nem érdemes fölállítani közöttük, de hála Istennek valóban vannak egyházunkban nagyon imádságos, áldott, jó lelkű egyházi vezetők.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy a szexuális bűntudat ellen mit lehetne tenni?
Bármilyen bűntudat önmagában azért betegítő, mert nem párosul az Isten irgalmába vetett bizalommal. A bűntudat sajátos mechanizmusa, hogy folyamatos reménytelenségben tartja az embert. Emiatt nincs kilátása más területeken sem. A szexuális bűntudat tehát nem Isten iránti szeretetből, a parancsok teljesítésére törekvő nemes szándékból fakad, hanem ebből a súlyos hiányosságból, hogy ha valaki nem ismeri föl, nem fogadja el Isten hatalmas szeretetét és irgalmát. Ezzel a teljesen téves és torz látással minél előbb szakítani kell. Keresni kell, imádságban kérni kell, hogy minél előbb megkaphassa a tisztánlátás kegyelmét. Nevezetesen, hogy Önnek semmi szégyellnivalója nincsen, Isten Önre irányuló szeretete bőségesen elegendő ahhoz, hogy mindent helyére tegyen az életében. Akarjon tehát minél tisztábban látni, ennek kegyelmét kérje Istentől!
Kedves Lelkiatya! Hogy látja egyházunk helyzetét? Kérdezem ezt mindazért, amit tapasztalok. Nincs bizodalmam ugyanis a saját egyházamhoz,...
Hol tartunk most?- ez lenne a kérdésem. Köszönöm.
Az elmúlt hét ifjúsági zarándoklata és a hétvégi máriapócsi nagybúcsú lelkesítő eseménye után könnyebb bizakodónak lenni, mégha jelen is vannak a súlyos hiányosságok. Ahogyan Ön fogalmaz, meglehetősen erős kifejezéseket használva (melyeket emiatt nem is tartottam helyesnek közzétenni) az nagyon keserű látásmódról árulkodik. Az a véleményem, hogy az ilyen sötét látás nem viszi előre sem az egyén, sem a közösség életét. Persze, szükség van reális látásra, nem vitatom, de az igazi realitás az Isten hatalma. Az biztos, hogy ezzel sokkal jobban élhetnénk.
Tisztelt Lelkiatya! Bűn-e az, ha valakinek a bérmálási vagy házasságkötési korhatárral kapcsolatban különvéleménye van? Válaszát előre is köszönöm.
A véleményalkotás nemigen lehet bűn. Az említett életfordulók nagyon korhoz kötöttek, személyre szabottak. Nincs erről tanítóhivatali állásfoglalás, legföljebb ajánlás. Bármit gondolhat róla az ember. Hogy aztán milyen gyakorlatot követ, ott van szerepe az egyéni megfontolásoknak, akkor van erkölcsi súlya az erre vonatkozó döntéseinknek. De hogy mit gondol róla, az végképp az egyéni szabadság része.
Kedves Lelkiatya!
Mit gondol az elmúlt időszak közéleti történéseiről, egyreszt a hőség miatt problémák vannak a tömegközlekedésekkel a kórházak működésével.
A Bethesda gyermekkórház gyűjtést tartott klíma ügyben… Mind ezek mellett augusztus 20 án csak a fővárosi tüzijátékra állítólag 15 milliárd forint ment el országos szinten a valószínüleg mégtöbbb.
Mit gondol erről a lekiatya hogy lehet ezt úgy szemlelni katolikus keresztény mentalitással hogy ne botránkozzunk meg rajta.
Szerencsére nem nekem kell elosztanom az ország pénzét. Jól is néznénk ki! Így aztán nem is gondolkodom rajta, hogy hogyan kellen jobban vagy másként. Ami az ünnepet illeti, annak mindig ára van. Személyes életünkben is megtesszük, hogy ünnep napján gazdagabban terítjük meg az asztalunkat, nem egyszer előfordul, hogy egy-egy rendezvény miatt új ruhát vásárolunk, stb. Hogy ezt ki-ki hogyan teszi, milyen lelkülettel, abba megint nincs beleszólásunk. Szerintem legjobban tesszük, ha nem botránkozunk, kivált nem mondunk ítéletet mások fölött. A magunk életében kell megtalálnunk a helyes döntéseket, ez a mi felelősségünk. Ha esetleg abban nem vétenénk, talán akkor volna jogosultságunk másokat megítélni. De ezt csak azért mondom, mert ilyen meg soha nincs. Mi nem vagyunk tévedhetetlenek. Az ítélet már csak ezért is nem a mi dolgunk. Én ezeket gondolom a fölvetett kérdések kapcsán.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Tisztelt Lelkiatya!
Nehezen találok párt magamnak.
Van bennem kis gátlás is,de barátságos és nyitott vagyok többnyire.
Nemrég olvastam egy cikket, hogy a szüleink kapcsolata befolyásolja a mi kapcsolatunkat, gondolom a rossz példa.
Bizalmatlanság...
Válás ..
Nekem is nehéz gyermekkorom volt, anyám egyedül nevelt.
Ezeket szeretném oldani.
Megtalálni keresztény (katolikus) páromat, gyermekem apját.
Tisztelettel és üdvözlettel,
Viki
Kedves Viki!
Sajnos, nem tagadható tény, hogy a gyermekkorunk, a szüleink viselkedése - divatos szóval magatartásmintája - erősen befolyásolja a viselkedésünket, gondolkodásunkat. De nem meghatározza, kivált nem lehet a sorsunkat erre visszavezetni. Egy ponton túl nem hivatkozhatunk a szüleinkre, a gyermekkorunkra. Az a feladatunk, hogy amit kaptunk, vagy éppen nem kaptunk, azokat jól használjuk föl. A gyermekkorunk, a múltunk traumáit, nehezen földolgozható élményeit sokszor a szakemberek tudják jól segíteni. De segíthet ebben egy jó lelkivezető is, vagy akár a rendszeresen végzett alapos gyónás. Az önismeret nélkül nem tudunk továbblépni, nem tudunk fejlődni. Úgyhogy egyik tanácsom Önnek ez a feldolgozás. Ne haraggal, sem elkeseredéssel kezelje múltja sebeit, hanem minél komolyabban dolgozza föl, beszélje át Istennel, tőle kérjen megvilágosodást, hogy mindaz, amit kapott, vagy éppen nem kapott, hogyan lehet az Ön életének, személyiségének építő eleme. Istenben van a megoldás. Ez az egyik része a válaszomnak. Ugyanis kell foglalkoznia saját magával, személyisége gyógyulásával, ha az életét szeretné tovább építeni. A másik pont a párválasztás. Kétségtelen, hogy sok ok miatt ez ma jóval nehezebb, mint régen. Pedig matematikailag könnyebb kellene, hogy legyen, hiszen sokkal több emberrel találkozhatunk, számtalan lehetőségünk van, volna a találkozásra, ismerkedésre. Mégis tehetetlenebbek vagyunk. Igen, ez is tagadhatatlan jelenség. Másoknak is javasoltam már, hogy nem kell félni a világhálón keresztül létesített ismerkedéstől sem. Ugyanakkor élhet a társkeresés szokásos módjával, a programok, események látogatása során ismerkedjék emberekkel, legyen nyitott a közeledésükre. Néha kell, hogy egy kicsit erőt is vegyen magán az ember, főként, ha inkább zárkózott típus. Imádkoznia is kell minden nap(!), hogy megtalálja a párját. Istentől kell kérni, s akkor kapja meg az ember a legjobbat.
Kedves Lelkiatya! Egy intimebb kérdést szeretnék feltenni. Az éjszakai magömlés és az önkielégítés határairól lenne kérdésem. ...
És ilyen ébredés utáni állapotban viszont természetesen nem igazán van meg a kellő tisztánlátásom, hogy megítéljem, hogy meddig beszélhetünk még olyan állapotról, amit érdemes továbbsegíteni, és meddig olyanról, amit inkább érdemes lenne megállítani, és minél hamarabb felkelni. ...
Ellenben sokszor kerülök olyan helyzetekbe, ahol az álom és a tudatos fantáziálás között mozgok és nem érzem a határát, és a szexuális állapotból frusztrált kijövetel és a bűnbe kerülés között ingadozok, és nem találom a megfelelő választ, viszont mivel megjelenik az erkölcsi tépelődés, ezért egyre inkább tudatosnak érzem a helyzetet. Erre a kérdéskörre nem nagyon tudtam magamnak olyan határokat felállítani, amik ténylegesen elősegítenék minden szempontból a tisztaság megtartását, (ha meglenne, se feltétlen lenne könnyű meg is tartani), ezért segítségét kérném, hogy mondjon erre útmutatást, illetve ha tud, akkor ilyesmiben eligazító irodalmat ha tudna ajánlani, annak is nagyon örülnék.
Nem tanácsolom, hogy ezt a határhelyzetet fürkéssze. Alapvetően arra törekedjék, hogy minél ritkábban legyen ilyen esemény az életében, és minél kevesebbszer gondoljon rá. Azzal, hogy biológiai szükségletként ez éjszaka magától is megtörténik, szintén ne foglalkozzék. Ez egy teljesen természetes folyamat, amelynek nincs köze a szexumhoz, még akkor sem, ha olykor álomban ilyen tartalmú képek, álmok társulnak is hozzá. Ez merő biológia. Miként a reggeli erekció is. Egyébként minél kevesebbet fog ezzel foglalkozni, annál kevésbé lesznek érzéki töltésűek ezek a jelenségek. Szóval mindenképpen akkor jár jól, ha igyekszik a gondolataiból minél inkább kihagyni ezt a témát. Félő, hogy már így is túlságosan erősen rögzült, hogy ne kelljen azt mondanom, függővé vált tőle. Szóval, ne az erkölcsi határokat méregesse, hanem tartsa távol magától ezt az egészet. Amíg ezt nem tudja megtenni, nem lesz nyugalma tőle. Ez a függés jelensége, hogy szinte másra sem gondol az ember, vagy legalábbis olyan gyakran a gondolataiba tolul, hogy sok minden másra nem is tud igazán figyelni. Ezt a beszűkült tudatot kell gyógyítani, szélesíteni, minél több egyéb, igazán értékes dologgal megtölteni.
Ilyen tartalmú könyvet sem nagyon tudok Önnek ajánlani. Már csak azért sem teszem, hogy az olvasmányaival is ne ezzel akarjon foglalkozni. Egyébként a 777 gondozásában megjelent egy remek könyv, talán már kettő is ezzel a címmel: A Papp válaszol. Ebben sok értékes tanácsot talál, egyebek mellett arról is, hogyan kezeljük jól az önkielégítés kísértését.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy tényleg bűn ha egy nő nem tudja elfogadni hogy nem lehet pap? Tényleg elkárhozhatok miatta? A pap hiány kellős közepén sem érünk annyit mint egy férfi? Annyi mise marad el pap hiány miatt és annyira ritkán van gyóntatás és mégis mi ne legyünk papok, akik lehetnének ők nem lesznek és ráadásul minden vita során minket nőket hibáztatnak a pap hiány miatt. Pedig mi nem tudjunk megoldani, a nevelt fiam adnám papnak de nem lehet (központi idegrendszeri sérült nem beszélő autista)... Mi a véleménye erről? Valamikor mi nők is számítani fogunk? A férfiak miért nem oldják meg a pap hiányt ha nem hagyják hogy megoldjuk? Egy selejt nő
Kedves Testvérem!
Zaklatott gondolatai nem az Egyház mai nagy kérdéséről, a paphiányról szólnak, hanem saját belső küzdelmeiről. A paphiány megoldását egészen biztosan nem egyik vagy másik nem fogja megoldani. Ilyen soha nincs. Szükségünk van egymásra, kiegészítjük egymást, ki-ki a maga sajátosságait, a maga értékeit teszi bele a közös törekvéseinkbe. Azért, mert valaki nem lehet pap, ez semmit nem von le az ő saját értékeiből. Az ilyen jellegű következtetések egészen biztosan nem vezetnek közelebb az egyébként valóban súlyos kérdés, a paphiány megoldásához. Véleményem szerint a hivatások hiánya az egyház és a hívek hitének gyöngeségéből származik. Ha ez így van, akkor rendeletileg aligha lehet ezen változtatni, bármilyen eredményt is elérni. Igen, a nőknek is van ebben szerepük, mint ahogyan a családapáknak is. Papok és hívek egyaránt kell, hogy változzanak, mélyüljenek el a hitben, vállalják újra a böjtöt, imádságos és aszketikus életet. Szerintem ezek hiánya az egyik jelentős tényező az egyház mai beteg helyzetében. Amikor a hivatásokért imádkozunk, egyszersmind önmagunkért is imádkozunk, hogy erősödjék, mélyüljön el a hitünk. Erre van meg leginkább szükség.
