Azt sohasem mondhatjuk magunkról, hogy jó keresztények vagyunk. Az vagy farizeusi magatartás vagy tudatlanságból fakadó tévedés lenne. Mindig kell törekedni arra, hogy egyre jobb kereszténnyé váljunk, vagyis egyre közelebb kerüljünk Krisztushoz, tettben és gondolkodásban egyaránt. Amit leírt, amire utalt - biztosan észrevette, hogy leveléből kihagytam bizonyos részeket a személyesség elfedése végett - az nagyon szomorú. Az egyes ember életében és az egész egyházunk szempontjából is. Nem tudom védeni az illetőt, aki csaknem gyógyíthatatlan sebeket ejtett az Ön lelkében, hiszen nem ismerem őt sem a körülményeket. Amit Ön, az Önök családja átélt a kommunista rezsim alatt, az nyilván súlyos megpróbáltatást jelentett, mégis törekednünk kell a megbocsátásra. Erre Jézus nagyon gyakran fölhívja a figyelmünket. Viszont mindenképpen jól teszi, hogy igyekszik legyőzni az emberi ellenérzéseket, s nem hagyja, hogy ez az Istennel való kapcsolatát is mérgezze. Azt javaslom, járjon továbbra is abba a templomba, ahol lelkének megnyugvást talál. S ha lehet, imádkozzék olykor azért a személyért, akivel ilyen nehéz kiengesztelődnie. Ha tud érte imádkozni, az már jele annak, hogy ha érzelmei terén nem is tud megbocsátani, de az akarata szerint törekszik rá. Ezt a törekvését meg fogja áldani a mindenható és végtelenül irgalmas Isten.

Nem rossz gondolat. Köszönjük a fölvetést. Viszont témák szerint így is lehet benne böngészni, hiszen az oldal szókeresője a lelkiatyai válaszokra is vonatkozik. Így, ha valamely téma közelebbről érdekli, akkor az oldal keresőjébe beírva a megfelelő hívószót, ha volt vele kapcsolatban válasz, azt előkeresi Önnek a honlapunk.

Szerintem nem írtam, hogy bűn volna, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Viszont az Ön gondolataira válaszolva mégis azt mondom, a szentmise előtti fogmosást mégsem pótolja a rágógumi. Mondjuk, nincs is előírva ilyen morális kötelezettség. Meg aztán a másik ember kellemetlen szájszagának több oka is lehet, s nem mindet orvosolja a rágógumi. Ezért ne is várjuk el hittestvérünktől. Jobb, ha elviseljük egymást, s elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen. Örüljünk, hogy eljött a templomba. S hogy milyen módon jött, szép ruhában vagy hitványban, tisztán vagy gondozatlanul, az egyáltalán ne legyen fontos. Leginkább ezt tudom hangsúlyozni a fölvetett kérdés kapcsán.

Kedves Anna! Előbb néhány gondolatot írok válaszul, de aztán még szabatosabb választ talál e sorok végén. Az istenképiség az ember létét és lényegét érinti, tehát nem járulékos igazság, hanem éppen ellenkezőleg, felfoghatatlan tartalommal és jelentőséggel bír. Nüsszai Gergely lenyűgöző módon fogalmazza meg: Miben áll az ember nagysága? Nem a világegyetemmel való hasonlóságában, hanem természetünk szerint a Teremtő képére alkotott létben. Az ember az Istentől származik, azonban nem pusztán mint egy műve, hanem mint képmása: ő nem a semmiből lesz, hanem mindenekelőtt Istentől. A kapcsolat oka Isten végtelen és határtalan szeretete, mely nem kényszeríti az isteni akaratot, hanem eléri, hogy az ingyenes és ajándékozó módon jelenjék meg teremtményei között. Az emberben van valami közös Teremtőjével ? fenntartva természetesen a kettejük közötti lényegi és egzisztenciális különbséget ?, ami megadja neki az ő sajátos nagyságát és a teremtett rendben való kitüntetett helyét. Az emberben meg kell valósulnia Isten örök akaratának, amely az ember téves döntésétől, a bűntől megsebződhet, de mindig ott marad. Azaz Isten szemében az ember igaz természete pontosan az, hogy képére teremtetett, arra hívatott, hogy hozzá hasonlóvá váljon, azaz egyesüljön Teremtőjével. Így tehát az ember mindig változásban, mozgásban, fejlődésben lévő képmás. Vladimir Lossky így foglalja össze: ?Az Isten képére és hasonlatosságára való teremtés utal az isteniben való részesedés, a Vele való közösség elgondolására. Az ember ? Istenhez kapcsolódó létének köszönhetően ? rendelkezik azzal a dinamikus képességgel, hogy megvalósítsa rendeltetését, hogy Istenhez hasonlóvá váljon. Az elején jelzett kimerítőbb választ pedig a Katekizmusban találja meg. Egy egész fejezet foglalkozik az istenképiséggel: https://archiv.katolikus.hu/kek/kek01699.html#N4

Nem tudok arról, hogy lett volna ezzel kapcsolatos hivatalos álláspont. Legalábbis én a magamét mondom el. Érzékelem a fölvetéséből, hogy Ön is kerüli a feltűnést, mint amit sok esetben a tetoválással el akarnak érni. Még akár nagyra is értékelhető, hogy Ön egyfajta hitvallást akar kifejezni ezzel a tettével. Mégis ki kell mondanunk, hogy ez egy erős divat, s akik késztetést éreznek arra, hogy rajtuk is legyen valami firka, azok öntudatlanul is a divatot követik vele. Tegyük hozzá, igen ostoba divat. Olyan dolgot művel az ember saját testén, amely egy bizonyos életszakaszában vonzónak tűnik, de egyáltalán nincs biztosíték arra, hogy 5-10 vagy több év múlva ugyanazzal a firkával egyetért. Csakhogy akkor már késő, mert szinte letörölhetetlen nyomot jelent, illetve csak roppan költséges módon lehet mégis eltávolítani. Igaz, az Ön esetében nagyon remélhető, hogy ezt a jelet egész életén keresztül sajátjának fogja majd tekinteni. Talán hallott arról, hogy Egyiptomban a keresztények mindegyike hasonló módon keresztet tetováltat a kezére hitvallásul a muszlim világban. Mindezek ellenére én azt tanácsolom, hogy ne firkálja össze a bőrét még ezzel a szép jelképpel sem. Jobb, ha tettein, szavain keresztül látják, hogy Ön Krisztushoz tartozik, nem pedig csak erről a ráégetett jelről.

Nyilvánvaló, hogy a halál - abban a formában, ahogy megtapasztaljuk - nem Isten "alkotása", hanem az emberi bűn következménye. Fontos látni, hogy Sámuel könyvének idézett szövege egy költemény része, s a költemények nem merev dogmatikai kijelentések. A szent szerző azt akarja kifejezésre juttatni, hogy minden dolog és esemény Isten felügyelete alatt áll. S ezt az alapmeggyőződést meglehetősen "kiélezett" formában fogalmazza meg. Mi ma inkább azt mondanánk: Isten megengedi a halált (mint az emberi bűn következményét), de nem hagy minket a halál martalékának. S éppen ez a nagyszerű üzenet: Isten nem tehetetlenül áll a halállal szemben. Ő valóban mindenható. S egyúttal irgalmas is. Az embernek viselnie kell ugyan a bűn következményeit, de az irgalmas Isten ezt a helyzetet is képes orvosolni. Ő képes "felhozni az alvilágból", vagyis megmenteni a pusztulástól és a kárhozattól.

Ha valóban közös elhatározással és Istennek fölajánlva választották ezt a lemondást, akkor semmiképpen sem bűn. Igaz, Szent Pál, amikor erre utalt, akkor ő is arra hívta föl a figyelmet, hogy ezt csak egy bizonyos időszakra fogadják meg a házasok, majd térjenek vissza egymáshoz (1Kor 7,5). Viszont nagyon világosan és őszintén kell beszélniük erről, hogy pontosan mi ennek az oka. A házastársak kötelességei közé tartozik a testi egyesülés, annak szerves része. Annyira, hogy még érvénytelen is a házasság, ha egyáltalán nem létesült közöttük testi egyesülés, jogi kifejezéssel: nem történt "elhálás". Elképzelhető, hogy vannak olyan rejtett okok, ami miatt nem tud létrejönni a testi kapcsolat, de ezt elfedve könnyebb rámondani, hogy lelki okokból mondanak le róla. Ehelyett azonban azt feltétlenül orvosolni kell. Hosszabb távon ugyanis teljesen rámehet a kapcsolat, ha nincs kellő erejű összetartás, akkor előbb vagy utóbb szétesik. Ezen a ponton a legfontosabb nem is annyira az, hogy létrejöjjön a testi kapcsolat, hanem az, hogy tudjanak erről egymás között őszintén beszélni, s közösen keressék meg a módját, hogy ezt a hiányt meg tudják oldani.

Kicsit régebben fogalmazta meg sorait, s csak most tudok rá válaszolni, kérem, bocsásson meg. Reménykedem, hogy azóta már akár változhatott is a helyzet, hiszen az élet hihetetlenül forgandó, egyszer ez, egyszer az történik velünk. Ilyen a lelkiállapotunk is. Néha nagyon elkedvetlenedik az ember, de aztán jöhet egy egyszerű fordulat, s minden másnak tűnik, a nap kisüt, a virágok kinyílnak, az emberek kedvessé válnak, stb. Persze, lehet, hogy a levél megírása óta ez a fordulat még nem következett be az Ön életében, de minden remény megvan arra, hogy be fog következni. Csak ne legyen türelmetlen. Ne higgyen a pillanatnyi, vagy akár hosszúnak tűnő helyzet sötétségében. Arról szó sincs, hogy bármit is fölöslegesen tanult volna. Minden megmarad. Persze, az egyéntől függ, hogy így is legyen. Az megint félrevezető, ha másokat néz, ha önmagát másokhoz hasonlítja. Nincs két egyforma életút. Mindenkinek megvan a maga nehézsége, csak mindenki a sajátját látja legközelebbről, s ezért tűnik a legnagyobbnak. Imádkozzék bizalommal az Úrhoz. Tőle kérjen útmutatást, hogy merre kell mennie. Amíg még nem kap állást, legyen önkéntes minél több dologban. Keresse, hogy hol segíthet másokon. Érdekes módon sokszor így jelenik meg egy-egy újabb, nem várt lehetőség. No, szóval semmi vész nincs! Bízzék az Úrban, keressen állást továbbra is, és közben legyen hálás minden apró ajándékért, amit az Úrtól kap. Ha ezekre nyitott, akkor fogja majd észrevenni az érkező lehetőséget.

A hálán és a kérésen kívül nem is igen tudunk mit mondani. Azt javaslom, folytassa csak tovább ezt a szívéből jövő imádságot. Talán annyit fogalmazhat meg célirányosan, hogy a Szentlelket kérje, hogy ő vezesse ezt az imádságát. Sokat fog még segíteni, ha rendszeresen részt vesz a közösségi imádságokon is. A szertartásainkba való bekapcsolódás magától alakítja, formálja az ember Isten-kapcsolatát, s közben az ember meg is tanulhat imaszövegeket, nem a magolás útján, hanem annak természetes átitatódásával. Persze, akarjon is előrejutni ebben a folyamatban, amelynek csúcsaként majd részesülhet az Istennel valóságos egyesülésben az Eucharisztia által. Ehhez majd külső segítségre is lesz szüksége, hogy ezeket a titkokat megismerje, s bennük minél inkább elmélyüljön.

Kedves Anikó! A miroválásban, (az ünnepen megáldott szentelt olajjal való megkenésben) mindazok részesülhetnek, akik hittel és jó lélekkel odajárulnak. Tehát még a protestánsok is, ha szeretnének, részesülhetnek ebben az áldásban. Egészen biztosra veszem, hogy az illető atya nem szándékosan hagyta ki Önt a miroválásból. Mivel ezt a különleges áldást általában nagyobb ünnepek, búcsúk alkalmával szoktuk adni, ilyenkor általában jó sokan vannak, csak úgy jönnek az emberek sorban, s elképzelhető, hogy a gyors menetben nem teljes figyelemmel végezte az atya ezt a mozdulatot. Semmi más okot nem tudok találni, ami miatt így alakult, hogy Ön nem kapott érintéssel rendes olajkenetet. A pap szavára ("Krisztus közöttünk!") a válasz (egész egyszerűen ennyi: "Van és lesz.") egyáltalán nem feltétele annak, hogy valaki részesülhet-e a miroválásban vagy sem. Azt javaslom, tehát, hogy ha emiatt hiányérzete támadt, akkor a legközelebbi lehetséges alkalommal vegyen részt ilyen ünnepi szertartásunkon (a Szent Liturgián kívül más szertartásokon is van miroválás, például virrasztáson), és részesüljön a miroválásban és vegyen az ehhez tartozó proszforából (megáldott kenyér).

Egy csapásra talán nem megy, de szép, türelmes munkával igen. Meg, persze, az Isten segítségével. Az egyik fontos elem a hála-terápia. Ha van erős tapasztalatom arról, hogy az Isten megsegít, ez segít előrevetíteni a reményt a nehéz vagy nehéznek tűnő helyzetekre is, hogy azokban is meg fog segíteni. Ennek érdekében be kell gyakorolni a hálaadást. Figyeljem, fedezzem föl, milyen dolgokkal ajándékoz meg engem az Isten, és fejezzem is ki neki a hálámat, köszönjem meg. Az aggodalom a hit hiányának is a jele. Kérje Istentől hitének erősödését. Ennek érdekében imádkozzék többet, mint eddig. Igaz, nem föltétlenül az ima mennyisége növeli egyenes arányban a hit erejét, mégis van összefüggés a kettő között. Aki sokat imádkozik, annak azért erősebb a hite. Akinek erős a hite, az általában sokat imádkozik. Ugyanakkor kérése vonatkozzék egyenesen erre a gyöngeségére is. Istentől kérje, hogy gyógyítsa ki ebből a betegségéből. Hogy nem kell aggódni, ez a Szentírásból nyilvánvaló. Olvassa gyakran a Szentírást, különösen a zsoltárokat, és abból is erőt fog meríteni.

Ne adja föl egykönnyen! Ne azért szeresse, mert jó, mert szeretnivaló, hanem szeresse elő belőle a jót, amely nagyon mélyen lett elásva benne. Isten segít Önnek, ha kitart ebben. Az ne vezesse félre, hogy a gyermekükhöz nem úgy viszonyul, mint ahogyan Ön szeretné. Ez gyakran van így. A férfi eleve másként áll hozzá, de más tényezők is erősen befolyásolják, hogy kinek milyen a kapcsolata a gyermekekkel, a saját gyermekével. Meg kell próbálni ezt megbeszélni vele. Ha nem megy, akkor harmadik (alkalmas!) személyt érdemes bevonni. Akár még furfanggal is, nem kell célirányosan párkapcsolati segítőhöz menniök - bár ez volna a legjobb. Vélhetően nem is igen volna erre hajlandó. Keresse ki azt a pillanatot, amikor van benne nagyobb nyitottság a komoly beszélgetésre. Ez azért is fontos, mert leírása alapján a férje súlyos válságban, depresszióban szenved. Segítségre van szüksége, hogy feltárják, hogy mi okozza ezt az állapotot és segítsék, hogy erőforrásokat találjon, másként lássa az őt körülvevő világot (szerető feleség, gyerek, munkalehetőségek) Ebben segíthet lelki atya, lelkivezető, lelki gondozó. Viszont kétségtelenül Ön is bajban van. Túlterhelt és válságban van a kapcsolatuk, miközben a gyermekéért is felelősséget érző édesanya. Ezért önmaga számára is kérjen segítséget, ahol megerősödést és tisztánlátást kaphat. Ez elsősorban Isten, tehát vigye imádságba nehézségeit, gondolja át milyen az Istennel való kapcsolata, milyen lelki erőforrásai vannak! Keressen meg papot, lelki atyát, vagy hívő segítő embert. Félő, hogy a kapcsolatuk is válságban van. Ezért is mondom, hogy próbálja rávenni a férjét, hogy együtt kérjenek segítséget paptól vagy hívő szakembertől. Ugyanakkor biztosítsa férjét szeretetéről, - még ha nem is ugyanazt a szerelmet érzi, mint a házasságuk elején. Hiszen ez természetes is, az a kezdeti szerelem átalakul, de ezen dolgozni is kell, hogy jó irányban alakuljon. Próbáljon beszélgetni vele! Beszéltesse, hogy mi van benne! Történt valami, miért ilyen elkeseredett? Gondolkodjék azon, mi lehet a férje baja! Figyelmeztesse, hogy így tönkre megy a házasságuk! Sürgősen tenni kell valamit! Elsősorban próbálja szeretettel megközelíteni és ne számon kérően, támadóan! Ne csak kritikát fogalmazzon meg, hogy mit nem csinál, hanem pl.: ?Szeretlek, érzem, hogy valami bajod van, szeretnék segíteni, mit tegyek érted és értünk?? De mindezeket imádsággal kísérje! Ne a saját próbálkozásaiban bízzék, hanem elsősorban az Isten erejében, aki a mi gyenge próbálkozásainkat - hitünk mértékétől is függően! - ezerszeresen hatékonyabbá teszi.

Az már fontos fölismerés, hogy tudja, látja, hogy ezek kényszeres gondolatok. Csak a nyilvánvaló következtetést kell levonni belőle: semmi jelentőségük nincsen, nem ezek határozzák meg a tetteit. Ha úgy érzi, túl sokat szenved ettől, akkor keressen föl egy szakembert. Ebből meg lehet gyógyulni, szépen lassan megtanulni helyesen kezelni ezeket az alap nélküli gondolatokat, illetve megkülönböztetni az igazi gondolatoktól. Ne vezesse félre, hogy érveket talál hozzá a Szentírásból is. Abból mindenre lehet találni érveket, és azok ellenkezőjére is. Fontos segítség még ha talál egy jó lelkészt, vagy akár katolikus papot is, akivel megoszthatja ezeket a nehezen kezelhető gondolatait. De lehet ez a személy akárcsak egy jó barát, lényeg, ne egyedül kelljen velük viaskodni velük. De mindezeknél fontosabb, hogy ne is viaskodni akarjon ezekkel a gondolatokkal. Esély sincsen a legyőzésükre, hiszen nem valós ellenség, hanem megfoghatatlan közeget jelentenek. Mi a teendő? Nagyon tudatosan irányítsa a gondolatait másra. Legfőképpen az Úrra, Jézus Krisztusra. Nálunk gyakran használt gyógymód a Jézus-ima: egy egyszerű fohásznak az ismételgetése: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!" Ezzel mintegy odaszegezzük a gondolatainkat Jézusra. Ő tud ebből kisegíteni, kigyógyítani.

2005-ben a kegyképet a budapesti Magyar Nemzeti Galériában megtisztították és restaurálták, amikor visszakerült, attól kezdve már nem öltöztették, hanem december 3-án Erdő Péter prímás a püspöki kar jelenlétében a csodatévő ikont újra megkoronázta, a XVI. Benedek pápa által Rómában megáldott arany glóriával. Ekkor nyilvánították Máriapócsot Magyarország Nemzeti Szentélyévé.

Kedves A. Az ilyen kérdések valójában azért fogalmazódnak meg, mert jólesik hallani (jelen esetben csak olvasni) kívülről, más szájából (tollából), amit egyébként is tud, hogy érzelmi szálak fűzik egy másik emberhez. Ez azonban önmagában még semmit nem jelent. Egy jóleső érzés, amelyet jobb nem táplálni, támogatni. Legalábbis abban az esetben semmiképp sem, ha nincs esélye újra találkozni, nincs esélye a kapcsolatfölvételnek. Ez a belső érzés, úgy érzi, boldoggá teszi, mert mintha előrevetítené, hogy már meg is született a kapcsolat. Azért nem érdemes komolyan venni, komolyan foglalkozni ezzel a megjelent érzéssel, mert esetleg hamis illúzióba is kergetheti. Ábrándozik róla, abban reménykedik, hogy valami csoda folytán mégis találkoznak, stb. Közben pedig az illető személy - mindezekről egyáltalán semmit nem tudva! - éli tovább a maga teljesen más életét. Még azt is mondom, hogy ha esetleg valahogyan mégis sikerülne találkozni, úgy hozza a "sors", még ebben sem kell föltétlenül Isten jelét látni. Ha mégis létrejöhet valami kapcsolat, beszélgessenek, próbálja minél jobban megismerni, kiismerni azt az illető személyt, s majd ha mindeközben továbbra is erősödik ez az érzelmi jelenség, akkor érdemes vele foglalkozni, egy adott pillanatban föl is fedni a másiknak. Persze, mindez csakis akkor lehetséges, ha mindketten szabad állapotúak. Nem ritka jelenség, hogy házasságában csalódott nő egy vadidegen férfinak akárcsak a hangjába is beleszeret, mert abba az irányba vetíti ki saját érzelmi éhségét. Persze, ugyanez lehetséges férfiak esetében is. Egy szó mint száz, ne tulajdonítson e jelenségnek semmi különösebb jelentőséget. Élje szépen továbbra is az életét, és törekedjék arra, hogy a közvetlen valóságban élje meg a szeretetéhségét. Ami cselekvő szeretet kell, hogy legyen, tehát ne csak várja, hogy szeressék, hanem nyújtson szeretetet másnak önzetlenül.