Pontosítanom kell, mert nem helytálló a mondat, miszerint a görögkatolikus papok egyszer nősülhetnek. Ez nem így van, a görögkatolikus papok nem nősülhetnek, akit már pappá vagy diakónussá szenteltek, az már nem köthet házasságot. Azt csak a fölszentelés előtt lehetséges. Tehát így helyes az állítás, a görögkatolikus egyházban nős embereket is lehet pappá szentelni. A családi állapotot tehát még szentelés előtt alaposan meg kell gondolni, mert fölszentelés után már ezen változtatni nem lehet. A másik fontos mondatom, hogy a görögkatolikus egyháznak nem ez a legfőbb jellemzője, hogy családos emberek is lehetnek papok. Ez a szemlélet meglehetősen leszűkítve nézi egyházi életünket, és szinte csak ennyit lát meg benne. Keleti egyházunk ennél sokkal gazdagabb, sokkal mélyebb sajátos lelki tapasztalatokkal él. Ezek megismerése, elsajátítása nemigen lehetséges könyvekből vagy tanulmányok által. Ez is egyik oka annak, hogy a rítusváltást nem nagyon szorgalmazzák az egyházi vezetők. Annak súlyos oka kell, hogy legyen, ha valaki rítust akar váltani bármelyikből bármelyikbe. Erre semmiképp sem elégséges ok a papság mellett a családos életre való vágyódás. Mintha valami kiskapu vagy menekülési lehetőség volna a görögkatolikusságunk.

Nem egyszerű. Félő, hogy ha nem elég intelligens ahhoz, hogy ezt az egyik legfontosabb feladatát a lehető legjobban végezze, akkor nem lesz intelligenciája a jószándékú bírálat elfogadásához sem. Ennek ellenére meg kell próbálni. Előtte nagyon erősen meg kell imádkozni a dolgot, hogy ne csak a saját véleményét mondja el, hanem a Lélek szóljon az Ön szaván keresztül. Akkor van esélye, hogy eljut a pap lelkéhöz a szó. Aztán segíthet még, ha nem egyedül teszi, hanem másokkal megbeszélve. S vagy együtt szólítják meg az atyát, vagy egymástól függetlenül. Tehát kap egy megerősítést, hogy ez nem csak egyéni meglátás, hanem valóságos hiányosság. De lehetőleg ne hagyják szó nélkül. Nem szabad, hogy a templomban elhangzó tanítás rendszeresen gyönge, hatástalan legyen. Ezért közösen vagyunk felelősek.

Ha azzal a céllal teszi, hogy ezen keresztül is az Evangéliumot, az Örömhírt terjessze, akkor nagyon jónak tartom. Ha magamutogató céllal teszi, az mindenképp helytelen. De nem csak az ő esetében.

A keleti Liturgiában általában nincsen ez szabályozva. A nagy elv az, hogy jobb, ha minél többet állunk, azzal jobban ki tudjuk fejezni a nagyobb tiszteletet. Vannak részek, amikor semmiképp sem való, hogy ülve imádkozzunk. Az Evangélium hallgatása ilyen, de általában a könyörgéseket is ilyennek tartom. Ennek ellenére a legtöbb görögkatolikus templomban az ekténiák (könyörgések) alatt is ülni szoktak a hívek. Állni illik még az egész eucharisztikus imádság alatt, tehát a fölajánlástól egészen az áldozásig. Rómaiaknál vannak részek, amikor le is kell térdelni, a keletieknél nincs ilyen előírás. Ismétlem, a minél nagyobb fokú tisztelet megadása a cél, és nem az, hogy azt teszem, amit a többiek, hogy "ne lógjak ki a sorból". Hiszen az egyéni lelkületnek is kell teret engedni.

Ebben nem tudok tanácsot adni. Nagyon sok jó médium van. A katolikus egyház által fönntartott sajtó forrásokat átlalában megbízhatónak tartom. De tény, hogy ezek nem tartalmazhatnak mindent. Nyilván lehet és hasznos más forrásokat is elővenni. Amelyek nem szélsőségesek, nem akarnak minden áron szenzációs híreket közölni, azok talán érdemsebbek a követésre. Ám az is megfontolandó, hogy bizonyosan hasznos-e a jól informáltság. A világ fontos kérdéseit nem annyira a hírekből, mint inkább azok értelmezéséből tudhatjuk meg. Erre többnyire kevés hír is elegendő.

Amikor benne van az ember, vagy a hozzátartozó, akkor általában ezt nem látjuk. A fájdalom nagyobb, semhogy az értelmünk képes volna meglátni. Többnyire utólag látjuk meg, hogy mégis megvolt az értelme. De ez az utólag lehet akár több év vagy évtized utáni megvilágosodás eredménye is. Legtöbbször nem tudjuk, hogy miért engedi meg a jóságos Isten az értelmetlennek tűnő szenvedést. De mindig van értelme, mindig lehet áldás belőle. Nincs értelmetlen szenvedés. Még amit gonoszságból egymásnak okozunk, az is válhat valamiképpen áldássá. Az Istent szeretőknek minden javukra válik (Róm 8, 28).

Csak akkor, ha van erre a Keleti Kongregációtól engedélye. Egyébként nem.

A szerkezete azonos: előbb az igei vagy tanítói rész, amelyben bűnbánati imák is vannak, aztán a Szentírásnak egy része (rómaiaknál néha van ószövetségi szakasz is, a görögkatolikus Liturgián nincs), utána újszövetségi szakasz, majd végül az Evangélium, utána pedig a prédikáció. Ezt követi az áldozati rész, amikor az adományokat hozzák az oltárhoz, ott a pap elmondja a megemlékező imádságot, amely tartalmazza az utolsó vacsora fölidézését, Jézus szavainak megismétlését. Ennek a végén imádkozzuk a Miatyánkot, majd ezt követi a szentáldozás, végül pedig az elbocsátás vagy záró áldás. Ezek azok a fő részek, amelyek mindkét rítusban, sőt, talán minden egyes rítusban megtalálhatók. A részletekben aztán van sok különbség is.

Ezek a keleti rítusok léteznek: ? az alexandriai rítushoz tartozik: a kopt és az etióp egyház ? az antióchiai rítushoz a szír (vagy nyugati szír), a maronita, a malankár egyház ? a káld rítushoz a hasonló nevű káld egyház, melyet hagyományosan keleti szír (ritus) egyháznak is neveznek, valamint a malabár egyház ? a bizánci (konstantinápolyi) rítus leágazásaiként ma mintegy tucatnyi egyházat tartunk számon: melkita, ukrán, rutén, román, szlovák, magyar, italo-albán, albán, orosz, fehérorosz, görög, macedón és a bolgár egyház ? az örmény rítusból az örmény egyház alakult ki.

Nem tudom. De azt sem tudom biztosan, hogy mennyire helytálló ez a megállapítás. Én inkább azt érzékelem,hogy mi magyarok busongó nemzet vagyunk. Még a legtöbb régi mulatós népzenénk is feszes, de inkább lassú - mondjuk a német, francia vagy mediterrán népekéhöz hasonlítva. Azonban én ebben nem föltétlen csak rossz dolgot látok. Ez azt is eredményezheti, hogy mélyebb gondolkodásúak vagyunk, azzá válhatunk. A csöndes, szomorúságra hajló ember jobban elgondolkodik a világ dolgain. Úgyhogy lehet ez jó tulajdonság is akár. Bár Ön nem erről beszélt, hanem kifejezetten a rosszindulatról. Én ezt nem tapasztalom. Van ilyen is, de talán mégsem lehet mondani, hogy mindnyájan ilyenek vagyunk. Az általánosítás mindig félrevezet. Ha van is ilyen tapasztalatunk, ilyenkor nem tehetünk egyebet, mint hogy a magunk magatartásával próbáljuk a mérleget a másik irányba billenteni. Azzal válaszolunk, hogy mi viszont örülünk a másik sikerének, nagyon örülünk. Ezzel egy kicsit helyrehozhatjuk honfitársaink hiányosságait. Szerintem ez a törekvés sokkal fontosabb, mint a rossz tulajdonságon való merengés.

Kezelje a helyzetet minél tudatosabban! Már az is igen jó eredmény, hogy látja a helyzetét, fölismeri, hogy mi váltja ki a tapasztalt rosszindulatot, s persze azt is, hogy ez így tarthatatlan. Ilyenkor érzékelhető a magyar szó többlet tartalma: ha mérges vagyok, az legfőként engem mérgez, méreg van bennem, s ez lassan engem öl, engem tesz tönkre. Hogyan szabaduljon ettől a méreg-anyagtól? A tudatosságnak egyik lépése, hogy gondolatban jól elkülöníti ezeket a személyeket. Nem csak úgy nagy általánosságban van rossz érzése, hanem az egyik személy jobban, a másik kevésbé idegesíti, sérti. Nos, készítsen egy listát, azon helyezze el ezeket a nehezen elviselhető személyeket. Legjobb, ha le is írja egy papírra ezeket a neveket. Valószínű, csak e sorok olvastán is már kapásból tudja, hogy ki kerül ennek a listának a legelejére. Rendben van. De írja oda a többieket is. S próbálja meg a lelkében egyenként kezelni őket. Egyenként vizsgálja meg, hogy kinek mit "köszönhet", mi bántja vele kapcsolatban. Ne a csúcson levővel kezdje, mert az inkább elhomályosítja az egész folyamatot. Kezdje a legalulra írt személlyel, akivel csak kicsi összetűzése van csak. Töprengjen el rajta, hogyan lehetne kezelni, mit kellene tenni, hogy oldódjék kettejük között a feszültség. Persze, csakis imádsággal érdemes végezni ezt a lelki munkát. Kérje a Szentlelket, hogy vezesse a gondolatait ebben a kapcsolat-tisztító munkában. Jusson el oda ezzel az egy, kiválasztott emberrel kapcsolatban, hogy a megfelelő előkészületek után meg is szólítja. Nem kell semmi nagy békülékenységet kezdeményeznie, csak a belső önbékítő munka után beszélgessen el vele bármiről. Esetleg szerezzen neki valami apró örömet. Ez jót fog tenni. S ha már egyik személlyel ezt megtette, lásson hozzá a következőhöz! Lehet, hogy sziszifuszi munkának tűnik, mert közben meg kapja az újabb sebeket, de ezzel ne törődjék. A lelkének ez a munkálása egyáltalán nem vész kárba. Mindeközben érdekes egyéb folyamatok is el fognak indulni Önben. Szóval, ez a tanácsom, hogy a rendszeres szentgyónáson, az értük való imádkozáson túl (ez, gondolom, magától értetődő), kezelje minél tudatosabban a helyzetet, s ne engedje, hogy mint egy lávafolyam elhatalmasodjék ez a rossz és gyilkos érzés.

A kislányt az édesanyja után görögkatolikusnak kell keresztelni. Mivel a keresztszülő legfőbb feladata, hogy felelősséget vállaljon a gyermek keresztény neveléséért, ezért csak olyan lehet keresztszülő, aki maga is tisztában van azzal, hogy ez mit jelent, aki tájékozott a keresztény tanításban és komolyan is veszi annak megélését. Hiszen, ha csak beszél róla, de nem éli, azzal nem tudja átadni. Az a legjobb keresztszülő, aki egyszerűen élete példájával vonzóvá tudja tenni a keresztgyermeke(i) számára a Krisztus-követést. Mindezekből világos talán, hogy nem megkeresztelt ember nem lehet keresztszülő, hiszen hogyan tudná megtanítani keresztgyermekét a keresztény életre. Ugyanakkor, mint írja, a párja római katolikus, tehát ő lehet keresztapa, s mellette pedig Ön is lehet, mintegy tanú a keresztségben. Ha pedig komolyan foglalkozva a hittel, Ön is eljut oda, hogy fölvegye a keresztséget, akkor akár azt is lehet mondani, hogy utólag tanúból keresztszülővé válik. Erre mindenképpen buzdítom. Amíg azonban Ön nincs megkeresztelve, addig csak a párja lehet keresztszülő.

Kedves M.! Mint láthatja, nem közöltem a teljes történetet, nehogy fölismerhető legyen bárki számára. Bár vélem, hogy a házastársa vagy ismerősei nemigen olvassák ezt a rovatot. Sokat töprengtem, hogy mit tanácsoljak, de továbbra is az első gondolatom erősödött meg, hogy lépjen nyugodtan tovább. Az, hogy az Istennel együtt legyen, hogy a templomban békét találjon, hogy az életében békében éljen, én úgy látom, most ez a legfontosabb feladata. Leírása szerint arra kell gondolnom, hogy még a házasságkötésük sem volt érdekmentes, bár akkor még nem volt ennyire nyilvánvaló a munkában való kihasználás. Úgy tűnik, hogy az életkörülményei is megengedik, hogy váltson. Nyilván attól óva inteném, hogy más kapcsolatot keressen, de Ön is arról ír, hogy szívesen marad a magányban, és a szentségekkel való élet is mindennél fontosabb a számára. Az Istennel való élet mindennél fontosabb. Éppen ma olvassuk a templomainkban, hogy aki jobban szereti apját vagy anyját, feleségét vagy gyermekeit mint engem, nem méltó hozzám. Persze, az Ön esetében már nem is a jobban szeretés kérdése merül föl, hanem inkább a menekülésé. Bátorítom, hogy meneküljön az Úrhoz. Tegye meg ezt a határozott lépést.

A Magyar Kuriron olvasható, hogy ezzel a kérdéssel most szeptemberben foglalkozott a Püspöki Kar. (https://www.magyarkurir.hu/hirek/ulesezett-magyar-katolikus-puspoki-konferencia-99642) Tóth Tamás hangsúlyozta, hogy a konferencia tervei szerint hazánkban már október 1-jére fel fog állni ez a rendszer, amely honlapokon keresztül lesz először elérhető. Az erről szóló közlemény itt olvasható: https://www.magyarkurir.hu/hirek/-bocsanatot-kerunk-magyar-katolikus-puspoki-konferencia-gyermekvedelmi-kozlemenye

Kedves Kristóf! A rítusváltást a két érintett püspök engedélyével lehet végezni. Az illető levélben értesíti szándékáról a saját püspökét, és megfelelő indoklással kéri tőle a rítusváltás engedélyét. Amennyiben a püspök a jelzett indokokat elfogadhatónak és hitelesnek tartja, megírja a rítusváltás engedélyét. Ennek birtokában a hívő kéréssel fordul a másik rítus püspökéhez, s kéri az új rítusba való fölvételét. Ezt már többnyire az új rítus püspöke különösebb vizsgálódás nélkül megadja, hiszen az előző püspök engedélyében már benne volt a kérés megvizsgálásának eredménye. A püspöknek bármelyik hívő írhat levelet közvetlenül. Ugyanakkor érdemes a helyi plébánost/parókust is bevonni, ugyanis a püspök minden bizonnyal tőle is kér tájékoztatást, hogy a kérést indokoltnak tartja-e.