Számtalanszor leírtam már, hogy egyáltalán nem szentségtörés ilyen helyzetben áldozni. Ön ugyan arról beszél, hogy akarata ellenére álmában megtalálja ez a dolog, de úgy sejtem, hogy azért kezeli ennyira hevesen, mert mégis van ebben azért tudatosság is. Ha ugyanis valóban pusztán álmában történik meg, ez egy teljesen természetes dolog. Hasonló a nők havi vérzéséhez, egyszerű biológiai jelenség, egyfajta tisztulási folyamat. Aki nem él házaséletet, annak a testében képződött ondó időnként így távozik. Csak nem olyan kiszámítható módon, mint a nőknél. De még ha van is benne tudatosság - van, hogy az ember félálomban rásegít - akkor sem kell ennyire utálnia ezt a jelenséget. Ez önmagában egy nagyon szép dolog, hiszen a szexualitás része, csak megfelelő módon kell kezelni. Akik nem élnek házaséletet, azoknak ebben kell önuralmat gyakorolniok. A házas embereknek szintén van hasonló késztetés, ha ők vétkeznek ilyen bűnnel, akkor a házastársi hűséget is megszegik vele. Tehát az önuralmat nekik is élniök kell, csak másként. Akkor bűn, ha nem jól használjuk föl Istennek ezt az ajándékát. Azt javaslom Önnek, hogy ne tekintse undorító, ellenséges dolognak, hanem úgy fogja föl, mint élete része, amely küzdelmet jelent. Ha tudatosan gerjeszti, az természetesen nagyon rossz, az egyértelműen bűn, amit kerülni kell. De mégsem olyan bűn, ami miatt utálnia kellene önmagát. Azért írom ezt, mert ez a fajta utálat inkább akadályozza Önt abban, hogy végre letegye ezt a bűnt. Állandóan harcban áll vele, s ez azt jelenti, hogy miközben kardoskodik ellene, addig is ezzel foglalkozik, leköti a gondolatait. Ez egy rossz stratégia, de nem olyan súlyos bűn. Egyáltalán nem szándékom ezt a bűnt kisebbíteni, sokkal inkább a helyére tenni. Nehogy ebből álljon a lelkiélete, ne ettől függjön a Krisztushoz kapcsolódása, hogy állandóan ez van a szeme előtt! Ezért mondom, hogy ne tulajdonítson ennek olyan nagy jelentőséget. Igyekezzék kerülni, de ha elbukott benne, attól még nem dőlt össze a világ. Higgye el, emellett sok más és ennél súlyosabb bűnei is vannak. Ez is a gonosz stratégiája, hogy ezt az egy bűnt fölnagyítja, s az összes többi eltörpülni látszik mellette, azokkal meg az ember nem is foglalkozik. Legfőbb tanácsom, hogy áldozzék rendszeresen, nagy hálával a szívében, hogy jóllehet, ilyen banális dolgokkal vergődik, az Úr mégis végtelenül szereti Önt, magához öleli, a Szent Eucharisztiában egyesülni akar Önnel. Mi lehet ennél fontosabb, szebb és értékesebb?

Az bizonyos, hogy nem katolikus és nem ortodox hit szerinti ez az erőltetett gondolkodás, hogy az ikon megcsókolása bálványimádás volna. Szintúgy a vágyainkban Jézusnak adott csók - ha jól értem. Ezek a legszebb, legkedvesebb kifejeződései Jézus iránti szeretetünknek. Hogy nem vagyunk méltók megcsókolni még a lába nyomát sem, ez igaz, de az már nem, hogy emiatt Jézus neheztelne ránk. Erről szó sincs. Pontosan úgy van, ahogy Ön is írja: Jézus mindent vállalt értünk, az értünk való szeretetéből. Azzal jó, ha tisztában vagyunk, hogy mi méltatlanok vagyunk az ő szeretetére, de azt is tegyük hozzá, hogy a szeretet nem mérlegel, nem a jogosságot keresi. Akár az ikonok előtti hódolás, akár az ikonnak megcsókolása szép kifejezései a mi szeretetünknek. Erre nekünk, a hitünknek szükségünk van. Ezek nagyon is helyénvaló dolgok.

Miért volna bűn a nevetés? Legtöbbször nagyon felszabadító, vidámságra késztet másokat is, hiszen a nevetés általában ragadós. Ugyanakkor van, amikor kínunkban nevetünk, a zavarunkat fejezzük ki vele. Emlékszem, amikor gyermekkoromban, életemben először meghallottam hogy meghalt valaki, elnevettem magam. Utána ezt igen szégyelltem, de később megértettem, hogy ez sokkal inkább a tehetetlenség zavarának kifejezője volt, hiszen sem gúny, sem tréfa szóba sem jöhetett abban a helyzetben. Az Ön által említett eset pedig végképp nem tekinthető szívtelen magatartásnak, tehát bűnnek, hiszen a helyzetből a jó látta meg, azt emelte ki. Jól néznénk ki, ha ilyenkor nem nevethetnénk! A nevetésnek sokszor gyógyító hatása is van. Persze, akkor, ha az nem valaki ellen irányul, ha olyan mókás dolog történik, aminek nincsen kárvallottja, amin kivétel nélkül mindenki nevet. Tekintsük áldásnak a nevetést!

Aki tudatos lelkiéletre törekszik, az sem halálos bűnt, sem Szentlélek elleni bűnt nem tud elkövetni. Véletlenül nem lehet sem halálos bűnt, sem Szentlélek elleni bűnt elkövetni. A súlyos bűn elkövetése utáni félelem nagyon is jogos. Ezt azért kapjuk, hogy lehetőség szerint távol tartson minket ezektől a súlyos bűnöktől. Ha nem jelenne meg ez a félelem, ez azt jelentené, hogy félvállról vesszük Isten irgalmát. Ha elmegy meggyónni, akkor máris kifejezte, hogy bízik Isten irgalmas szeretetében és megbocsátásában. Ezért is kell rendszeresen gyónni, hogy állandóan ennek lelkiállapotában lehessen az ember.

Utánanéztem, és megtudtam, hogy annak idején a csepeli templomban történt fölvételhez nem volt sem püspöki engedély, de még a parókust is félrevezették, hogy ilyen megtörténhetett. Erre sokkal jobban oda kell figyelni.

Én semmilyen megkülönböztetésnek nem látom okát ebben az esetben sem. Mindenki más. Mindenki más körülmények közül érkezik. Van, akit a jólét tönkre tesz, jó dolgában önzővé válik, van, akit még több emberbaráti segítésre késztet. Van, akit pszichés beteggé tesznek a rossz családi tapasztalatok, van, akit elszánttá teszik, hogy ő jót fog fölépíteni. Véleményem szerint ami igazán számít, az az őszinte nyitottság a hitre. A hit mindent begyógyít, mindent pótol, mindent a helyére tesz. Persze, csak az igazi, őszinte, áldozatokra is kész hit képes ilyen erővel gyógyítani az embert, annak sebeit. Tehát azt tanácsolom, hogy ez a körülmény, hogy az illető hölgynek nem lehetett egészséges családja, ez egyáltalán ne befolyásolja Önt. Ismerje meg minél jobban. Ha szép leány, ne bűvölje el túlságosan a testi szépsége, hanem lelke szépségét nézze. Sokat jelent még, hogy valaki kész-e arra, hogy alakítsa, nevelje önmagát. Ez is sokkal lényegesebb tényező, mint az, hogy mit hozott a gyermekkorából. Nyilván ez utóbbi is nagyon fontos, de elsősorban ennek alapvető igazsága arra késztesse Önt, Önöket, hogy majdani családjukban minden lelki szükségletet megadjanak a gyermekeiknek, ne pedig azt nézze, hogy milyen sebeket hoztak gyermekkorukból. Mindenből ki lehet gyógyulni, Isten mindenható szeretete mindent jóra tud átalakítani. Ezért kell ővele, a Mindenhatóval élni, vele együttműködni. Ezerszeresen megéri!

Nem tudom, ki készíti fel Önt a bérmálkozásra, melyik az az atya. Legjobb ezeket ővele megbeszélni. Én csak rövid választ tudok adni, amelyek bizonyára újabb kérdéseket is fölhozhatnak. Mivel ez az életében az első gyónása, úgy is nevezzük, életgyónás, ezért tehát át kell tekintenie az egész életében elkövetett bűnöket. Már amennyire ez lehetséges. Természetesen nem az a fontos, hogy tételesen mindet összeszedje, ez lehetetlen is. De vissza kell mennie gondolatban egészen a kezdetekig, gyermekkorának legelső csínytevéséig, amire emlékszik. Miközben áttekinti saját életét, azok az emlékek fognak felszínre jönni, amelyek fontosak, amelyek már akkor is valamelyest lelkiismeretfurdalást okoztak, vagy akár csak most, megtért emberként azt látja, hogy nem kellett volna azokat megtenni. Annak nincs jelentősége, hogy mennyire volt hibás, és mennyire nem. Ezeket mi nem tudjuk fölmérni. Nem szükséges magunkat mentegetni, hogy nem tehettünk róla. A bűnbánat fontos eleme az, hogy magamat vádolom, és majd az Úr fog engem fölmenteni, föloldozni. Ehhöz képest az én mentegetőzésem csak nevetséges próbálkozás volna. Nagyon sokféle módon vétkezünk. Szerintem nem igazán szerencsés kategorizálás, hogy mi a halálos bűn és memi nem. A katekizmus megfogalmazása szerint amikor tudva és akarva, Istennel szembefordulva súlyos bűnt követünk el, az a halálos bűn. Ilyen azonban nagyon ritkán adódik. Nagyon elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki szánt szándékkal akarjon szembefordulni Istennel. A legtöbb bűnünk abból adódik, hogy nem fontoljuk meg eléggé a tetteinket, felszínesen viselkedünk, de sokszor az is előfordul, hogy tudom, hogy ezt nem kellene megtennem, mégsincs erőm ellenállni. Ezek nem halálos bűnök. Gyónásban mindig érdemes mindent elmondani, kicsi és nagy bűnöket, aztán az Úrra bízni a gyógyulást. Illetve a gyóntató atya is segít olykor, hogy jobban megértsem a tetteim mozgatórugóit. De újra azt mondom, sokkal jobb, ha ezeket a kérdéseket az Önt fölkészítő atyával beszéli át.

Nagyon érdekes, amit ír. Ezek szerint a gyermekkorának igazán szép emlékei a világias vágyak teljesülései voltak? Nem tudom. Nekem meggyőződésem, hogy ha gyermekkorának sokkal mélyebb rétegeit kezdi el föltárni, akkor más dolgokat is talál ott, a mélyben. Elhiszem, hogy a legélénkebb emlékek ezek a látványos dolgok, de vannak mélyebb rétegei is a lelkünknek. Nagyon érdekes például, hogy az emberekben sok az önzés, ez igaz. Ugyanakkor a szíve mélyén minden ember jó, mindenkiben él a szeretetre törekvés, a szeretve levés igénye. Az önző magatartására emlékszik. Igen, ilyenek is vagyunk. Ezzel fájó szembesülni, de nem szabad magunkat azonosítani a rossz tulajdonságokkal. (Meg másokat sem az övékkel!) Ugyanakkor, ami a végén leír, az nagyon fontos fölismerés. Ugyanis az is csak felszínesség, ha valaki azt mondja magáról: "Én jó ember vagyok." A mélyben sokkal nagyobb igazságok rejlenek. Van bennünk jóság, jóra törekvés, segítő szándék, de van bennünk önzés is. Látnunk kell mind a két oldalt, és dolgozni mind a kettőn: az önzést legyőzni, az önzetlenséget fejleszteni - gyakorlással.

Ha megengedi, azt kell mondanom, hogy gyermekkorában sem jól fogalmazta meg az élete célját. Ha erre hajt, abban látja az élete értelmét, hogy legyen "jogosítvány, ház, autó, család" (a sorrend sem igazán szerencsés!), akkor eleve kudarcra van ítélve az élete, mert ezek nem igazi életcélok. Ezek eszközök, amelyek vagy vannak, vagy nincsenek, de ezek nélkül is lehet teljes és boldog életet élni. Úgy tűnik, az elmúlt évek során még nem ébredt rá arra, hogy ezeknél sokkal fontosabb célok vannak előttünk, s ha az igazi célokra törekszünk, akkor a hozzá szükséges eszközöket is megkapjuk. Nem akarom most szájbarágós módon leírni, hogy mi kell, hogy életünk célja legyen. Azt tanácsolom Önnek, hogy vegyen ki legalább egy hét szabadságot, menjen el valamilyen szent helyre, egy monostorba, szerzetesek közé vagy egy zarándokhelyre, tehát mindenképpen valamilyen lelki műhely helyére, és gondolja újra az életét. Fogalmazza újra, hogy miért érdemes élnie, mire kell törekednie, mi az, amiért akár nagyobb áldozatokat is érdemes hoznia. Azért is nem akarom most ezeket az erre adható általános válaszokat ide leírni, mert ezeket Önnek saját magának kell megtalálni, megfogalmazni. A hozzá vagy hozzájuk vezető útról, eszközökről már érdemes másoktól is tanácsot kérni. Lehet, hogy azért érzi kudarcnak az életét, mert még nem sikerült az igazi célt, élete igazi tartalmát megtalálnia. Hozzáteszem, hogy ez sem egyik napról a másikra jön. Nem olyan dolog, amelyet, ha egyszer megfogalmazott, akkortól kezdve az már egész életén át érvényes. Ezeket mindig újra és újra át kell gondolnunk, újra kell fogalmaznunk. Mindezek nyomán formálódik meg, mélyül el az életünk igazi célja, és telik meg az életünk igazi tartalommal. Fizikai és lelki értelemben egyaránt álljon a saját lábára. Akkortól kezdve lehet remélni, hogy elindul az igazi és tartalmas élet felé.

Nem az egyházunk engedélye nélkül készült ez a felvétel. Minthogy a híres énekesek a mi templomunkban imádkoznak és egy dicsőítő kórussal együtt énekelnek, ahová a füstös, sötét dzsessz klubból érkeztek, az a reményünk, hogy akik akik ezt a zeneszámot lelkesen nézik/hallgatják, a templom szépsége és az imádság lehetősége eljut hozzájuk is. Azokhoz, akik egyébként talán soha be sem lépnének a templomba. Utána néztem, és ezt a választ kaptam, hogy ez vezette az egyházi vezetőket abban, hogy engedélyt adtak a templomunk használatára.

Mind a három atyával egyetértek, én is hasonló tanácsokat tudok adni. Egyrészt ezek valóban gondolati kísértések, amelyek önmagában még nem bűnök. Lehet, hogy korábbi válaszomban ez nem volt ennyire világos. De a bűnt nem mindig az adott pillanatban követjük el, lehet, hogy korábbi magatartásunk, egy-egy megalkuvó gondolatunk szüli a bűnre, rosszra csábító gondolatokat. Ezért volt az a tanácsom, hogy különösebben ne azon töprengjen, hogy mi a bűn és mi nem, hanem igyekezzék minél inkább szabadulni a rosszra hajló, rosszra vivő hatásoktól. Azért is mondom ezt, mert ahogyan mondja is, nem olyan könnyű a határt meghúzni. Amikor megjelenik, az még nem bűn. Ha harcol vele, nem akar rá gondolni, ez sem bűn. Csakhogy valóban, ha elkezd vele foglalkozni, még ha ellenkező szándékkal is, az már egyre jobban belesodorhatja a bűnbe. Általános tanács, hogy ne álljunk szóba a kísértő gondolattal, ne beszélgessünk vele. Legjobb, ha nem veszünk róla tudomást. Mit tegyen, hogy elmúljon? Igen, én is azt mondom, imádságban kérje az Urat. De lehetséges, hogy hosszabb időre is megmarad ez a kísértés, mert az Úr esetleg úgy látja, hogy Önnek szüksége van erre a küzdelemre. Szent Pál is kérte, hogy múljék el valamilyen gyöngesége (nem tudjuk pontosan, hogy mi is volt ez), háromszor is kérte erre az Urat, de mégsem vette el. Így vezette rá arra a fölismerésre, hogy gyöngeségében is lehet alkalmas eszköze az Úrnak. (2Kor 12,9) Egyetlen szóval tudok Önnek válaszolni: türelem! Legyen türelmes önmagával is, Istennel is! Harcoljon a gondolati kísértések ellen (miközben harcol, újabb és újabb tapasztalatokat szerez!), kérje Istent, hogy segítsen Önnek ebben a harcban, és bízzék benne, hogy a megfelelő időben el is vezeti Önt a győzelemre.

A Szentlélek elleni bűn nem az, hogy valaki a harmadik isteni személyt emlegetve káromkodik. Egyébként ezt sokan gondolják, s ez lehet az oka, hogy nemigen alakult ki olyan káromkodási forma, amely a Szentlelket említené. Ez azért érdekes! Mindenesetre meg kell érteni, hogy a Szentlélek elleni bűn nem más, mint a megátalkodottság, amikor valaki nem bízik Isten erejében, nem is akar vele élni. Ez volt Júdás bűne is. Megátalkodott a rosszban és nem is akart kilépni belőle, illetve teljesen rossz irányba lépett ki. Nem hitt a bocsánatban, amelyben viszont Péter részesült. Imádkozzék nagyon erősen a fiáért, s amíg ő maga nem imádkozik, imádkozzék helyette is. Persze, hogy van esélye a bűnbocsánatra, de ide el kell jutnia. Ha egy napon azt mondja Istennek, "Bocsáss meg nekem, Uram!", akkor az Úr meg is bocsát neki. Emiatt nem kell aggódnia. De, hogy egy nap eljusson erre az őszinte bűnbánatra, ezért Önnek, az édesanyának nagyon sokat kell imádkoznia. De meg is lesz az eredménye, meglátja.

Kedves Szabolcs! Azt tanácsolom, hogy minél előbb hagyja ott a szülői házat, ne várja meg ezzel kedves Édesanyja átköltözését. Amíg ebben a szorítóban van, nem fog tudni kitörni a munkahelyi szorításból sem. Nem arról van szó, hogy rosszak az emberek Ön körül. Vannak rosszak és vannak kevésbé rosszak. Ugyanakkor mindegyikükben ott van a jó is. Mivel azonban Szabolcs nem él kellően önálló életet, ez a gyöngesége valamiképp az emberekből a rosszabb oldalukat hozza ki. Ön pedig a leggyakrabban ezzel az arcukkal találkozik. Megértem, hogy ez rettentő fárasztó, sőt elkeserítő. De innen valóban egy nagy lépést kell tennie. Ha a munkahelyet nem sikerül váltani egyelőre, akkor változtasson életformát! Legyen saját lakása, még ha az egy albérlet is, álljon a saját lábára minden tekintetben (mosás, főzés, takarítás, stb.) Akkor már kevesebben fognak "uralkodni" Önön, és ebből az egyedüllétből fog tudni továbblépni. Elképzelhető, hogy egy pszichológussal vagy egy lelki segítővel is érdemes beszélgetnie, aki egyéb gyakorlati tanácsokat is fog adni Önnek a további lépések érdekében.

Mindenekelőtt imádkozom Önért. A tanácsom pedig az, hogy tegyen egy napot hozzá, hogy kibírja nélküle. Aztán, ha már hosszú ideje 4 naponként van ilyen, akkor megint egyet. Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó tanács Önnek, de van, akinél ez segít. Általában azt szoktuk mondani, hogy terelje el a figyelmét róla, de ha már ilyen erős függés alakult ki, akkor ez igen nehezen megvalósítható. Ezért ha ennyire erős a késztetés, akkor próbálja meg szépen lassan, fokozatosan kivezetni az életéből. Remélem, az világos, hogy legjobb volna teljesen megszabadulni tőle. Csak azért mondom, ezt mert egyesek terjesztik azt a hazugságot, hogy ez része az életünknek, csak éppen helyesen kell bánni vele, kordában kell tartani. Ez így, ahogy van, hazugság. Éppen azok példája cáfolja ezt, akik a csapdájába kerültek. Ez csapda, amiből nagyon nehéz kivergődni. Annak legyen azért tudatában, hogy az Úr nem haragszik Önre emiatt. Látja a küszködését, értékeli is azt. Igen, legfőképpen imádságban próbálja legyőzni, hiszen az Ő segítsége nélkül egyébként is esélytelenek lennénk. Én is imádkozom Önért, Ön is tegye ezt, és el fog jönni a nap, hogy Krisztus által erősebbé válik, mint ez a fránya kísértés.

Nem könnyű feladat a bűnösöket jó útra téríteni. Nem olyan egyszerű, hogy azt mondom neki: nem jó úton jársz, térj meg. De nem is biztos, hogy ez a feladatunk. Mi, katolikus emberek sokszor esünk abba a hibába, hogy úgy gondoljuk, nekünk kell megmondani másoknak, hogy hogyan éljenek, mit tesznek rosszul, mit változtassanak meg. Persze, egy helyütt beszél arról Jézus arról, hogy "ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt" (Mt 18,15), de itt is nagyon körültekintően írja le, hogy ezt hogyan, milyen módon tegyük. Alapvetően az Evangélium nem erről szól. Nem azért vagyunk az emberek között, hogy figyelmeztessük őket a hibáikra, hanem, hogy szeressük őket úgy, ahogy vannak, és ha jóra akarjuk őket vezetni, akkor azt legfőként a példánkkal tegyük, ne pedig figyelmeztetésekkel. Valljuk be, ha egy homoszexuális emberrel vagyunk kapcsolatban, akkor leginkább azért akarjuk figyelmeztetni, mert nekünk nem tetszik az, amiben ő van. Ha "ki akarjuk emelni", változtatni akarunk rajta, majd akkor tegyük, ha erre kér minket, ha hozzánk fordul segítségért. Különben csak erkölcscsőszök vagyunk. Úgyhogy azt tanácsolom, szeresse továbbra is azt az illetőt, fogadja el úgy, ahogy van, s ha majd segítséget, tanácsot kér, csak akkor kezdjen neki beszélni arról, hogy Ön szerint mi a helyes.