Az egy szokás csupán, hogy a 40. nap után kereszteljük meg a gyermeket. Számtalan ok adódhat, hogy ettől eltérjenek. Ha szükséges, lehet hamarabb is, lehet később is. Az sem gond, hogy a férje nem konfirmált. Ennél lényegesebb, hogy olyan keresztszülőt válasszanak, aki komolyan veszi ezt a feladatát, s valóban törődni fog a gyermekük hitével, lelki fejlődésével, illetve ez természetesen az Ön feladata is lesz. Nyilván sokkal könnyebb, ha ebben a férje is igazi társ. Érdemes azon is dolgozni, hogy ő is fedezze föl a hit erejét és örömét. Mindenesere a keresztelésben ez nem akadály.

Imádkozom Önért. De azért is, hogy a szülés elkerülhetetlen fájdalmai mellett is legyen örömteli és boldog a gyermekük érkezése. Nem tudom, mennyire van közel a szülés napja, hogy ez most még egy távoli félelem, vagy már egészen közeli lesz az esemény. Ha megengedi, nem csak az Ön által megfogalmazott szándékára imádkozom, hanem azért is, hogy lélekben minél jobban föl tudjon készülni erre a hatalmas dologra: az Ön közreműködése, odaadása által ember születik a világra! A babának is, hosszú távon a mamának is az a jobb, ha természetes módon jön világra a gyermek. Tanácsot ugyan nem kért, csak imát, de én a természetes szülésre bíztatnám. De megértem a félelmét is. Imádkozom tehát Önért, segítse, áldja a mi jóságos Istenünk! S főként arra bíztatom, hogy amikor már karjaiban lesz a pici jövevény, és hozzászoktak, hogy két gyermeket nevelnek, akkor ne álljanak meg itt, adjanak új kistestvérkét a gyermekeiknek. Ne féljenek a nagy családtól sem!

A mi templomainkban általában egy tetrapod van (az elnevezés csupán annyit jelent, hogy négylábú állvány), nagyobb templomokban (Pl. Debrecen, Bp, Rózsák tere) pedig kettő, egy a bejáratnál és egy másik az ikonosztázhoz közel. Ez utóbbi van közelebb az eredeti feladatához. Ugyanis ez a kis állványra kihelyezett ikon az ikonosztázion fő ikonjainak mintegy a pótlására szolgál. Régebben, kisebb templomokban a hívek a templomba belépéskor ezeket a fő ikonokat (is) megcsókolták. Később alakult ki, hogy ezen fő ikonoknak a mását elhelyezték a templomhajóhoz közelebb, hogy a hívek könnyebben hozzáférhessenek. A lényeg tehát az ikon megcsókolása. Ha azt kérdezi, hogy mit kell csinálni a tetrapod előtt, akkor a válasz egyszerű, az arra kitett ikont szoktuk megcsókolni. Ma már, hogy általában nálunk csak egy tetrapod van, ezen a kis állványon Krisztus ikonja szokott lenni vagy az Istenszülőé, illetve sok helyütt a templom címünnepének az ikonja. Viszont ünnepeken az ünnep ikonját helyezzük itt el, amely kint marad egész ünnepkörben. Ez is segíti az ünneppel való azonosulást, hogy a templomba belépve annak ikonját megcsókoljuk, s az ikonon keresztül az adott ünnephez csatlakozunk. Érdemes megerősíteni ezt a szokásunkat, a gyermekeinknek is megtanítani, hogy amikor belépünk a templomba, akkor nem csak meghajolunk és keresztet vetünk, hanem odamegyünk a tetrapodra kitett ikonhoz és hódlunk előtte, vagyis meghajlunk, keresztet vetünk és megcsókoljuk azt.

Amennyiben a szellem kifejezés, mint vallási kategória használatos, akkor annak teljes értelmét a keleti kereszténység gondolkodásában lelhetjük fel. A keleti kereszténység az embert ugyanis nem csak úgy jeleníti meg, mint aki a test és lélek kettősségének egységében létezik, hanem mint akinek a létét inkább egyfajta hármassággal kell jellemezni. Test (szóma), lélek (pszükhé) kifejezések mellett megjelennek a görög nyelvű írásokban a núsz és pneuma is, melyeket vallásos szövegkörnyezetben szellem (esetleg szellemi lélek) fordításban adhatunk vissza. A kiindulási pont ezen görög fogalmak esetében az volt, hogy általuk még inkább kifejeződjék az ember átistenülésre való képessége. John Meyendorff ortodox teológus szerint a núsz vagy pneuma nem az emberi létünknek egy harmadik eleme, hanem annak kifejezője, hogy az ember felülmúlhatja önmagát, s az isteni életben vehet részt. Akik a hármas felosztásban közelítik meg az embert (szóma-pszükhé-núsz/pneuma), azok számára az emberi lélek rendelkezik egy pszichés, pszichikai dimenzióval, másrészt pedig egy transzcendens képességgel. E transzcendens képesség a szellem, a legmagasabb emberi képesség, egyfajta belső látás, ami az istenszemléleten keresztül vezeti az egész emberi személyt Teremtőjéhez. Paul Evdokimov szerint az emberi szellem az, ami megpecsétel minden emberit a túlviláginak, a transzcendensnek ismertetőjegyével. Igaz, hogy a pszichésen és a testin keresztül fejeződik ki, de ezeket átszellemíti, hogy teret adhasson az isteni bennlakásnak. Ebben az értelemben tehát a szellem segíti az embert az önfelülmúláshoz, az Istennel való kommunikációhoz, az Isten szemléléséhez, az átistenülés folyamatához. Végül Vlagyimir Losszkij szerint a szellem az emberi személy legbensőbb magja, amely az embert test-lélek mivoltában, azaz teljes egészében fogja át. E fogalom jelöli a leginkább, hogy az ember Isten képére teremtetett. Akik tehát az embert test-lélek-szellem hármasságban értik, azok a szellemben az emberi létező legfontosabb, legmagasztosabb képességét szándékoznak kifejezni.

Vízkeresztkor a magyar nyelvhasználatban nincs sajátos köszönés a görögkatolikusoknál. Tudomásom szerint másutt sem, legföljebb szláv nyelven az ünnepet köszöntik: Boldog ünnepet! Amire a válasz ugyanaz: Boldog ünnepet! És ezt más nagyobb ünnepeknél is szokás. De leginkább csak az ünnep napján, s nem végig az ünnepkörben. Nálunk húsvétnak és karácsonynak van saját köszöntése (Föltámadt Krisztus! Valóban föltámadt! és Krisztus születik! Dicsőítsétek!), máskor így köszönünk: Dicsőség Jézus Krisztusnak! Dicsőség mindörökké!

Csupán az a különbség, hogy az első latin, a második görög kifejezése ugyanannak a fokozatnak.

Jézus a velünk maradás módjára elsősorban az Egyházat választotta. Az Egyház Krisztus titokzatos teste, ő a fő, mi pedig a tagjai vagyunk. Az Eucharisztia az egyház kincse, amelyet a föltámadt Krisztustól kaptunk. Föltámadás előtt szerezte nekünk, de éppen azért, hogy föltámadása után mindennapi rendszerességgel tapasztalhassuk is meg az ő jelenlétét, s a napi betevőhöz hasonló szükségletnek megfelelően éljünk vele ("mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma"). Az utolsó vacsorán teljesen nyíltan beszélt erről: "Ez az én testem... ez az én vérem" (Mk 14,22-24; Mt 26,26-28; Lk 22,19-20; 1Kor 11,24-26). E szentírási helyek közül az utóbbi kettőben találunk utalást arra is, hogy Jézus fölszólítja tanítványait, hogy ezt ők is ismételjék meg, ezzel hirdessék az ő halálát és föltámadását: "Ezt tegyétek az én emlékezetemre"(Lk 22,19); "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön." (1Kor 11,26). De még többet mond el Jézus erről a titokról az un. eucharisztikus beszédében, amelyet Szent János evangéliumának 6. fejezetében találhatunk (Jn 6,32-58). Itt Jézus teljesen világosan beszél arról, hogy ő hogyan lesz tápláléka a benne hívőknek: "Az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.? (33). A világnak nyilvánvalóan ő ad életet, és ő úgy határozza meg magát, mint az Isten kenyere, aki leszáll az emberek közé. S amikor értetlenkedtek a hallgatói, akkor még világosabban megerősítette: "Én vagyok az élet kenyere" (36). Ez annyira meghökkentő volt a hallgatóság számára is, hogy elkezdtek zúgolódni, hogy ez már túlzás, amiről ez a rabbi beszél. De ő nem visszakozott, nem magyarázkodott, hanem még inkább ráerősített erre a nagyon különleges tanításra. "Ne zúgolódjatok egymás között" (43) - mondta. Majd később így folytatta: "Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért? (51). A zsidók erre tovább értetlenkedtek: "Hogy adhatja ez a testét eledelül?? (52) Tehát nyilvánvalóan az akkori embereknek is egészen fölfoghatatlan volt, amiről Jézus beszélt. Ő pedig ebben a tanításában egyre nyíltabban kifejtette: "Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon" (54). Itt is összeköti a testével és vérével való táplálkozást a föltámadással és az örök élettel, mint amire később majd Szent Pál is utal (1Kor 11,26). Tehát ez nem csupán választási lehetőség, hogy ha akarunk, hiszünk benne, ha akarunk, nem, hanem a föltámadásnak és a föltámadt Krisztusnak valóságos és kézzel fogható jele. Ezt hagyta nekünk hátra, ezzel erősíti meg számunkra a köztünk való létének megtapasztalását. Végül ezzel zárja ezt a rendkívüli tanítást: "A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. (Jn 6,55-56). Tény, hogy ezt akkor is, és azóta is igen nehéz elfogadni. Már akkor is jelentkezett e tanítás elfogadásának a nehézsége. "Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: Kemény beszéd. Ki hallgatja?" (60). El is fordultak ekkor tőle többen is. Aki azonban hittel fogadja, nem kételkedik, nem okoskodik, hogy ez lehetetlenség, annak hihetetlen erőt és boldogságot ad ezzel a táplálékkal, az élet kenyerével és italával élni, amely nem más, mint maga a föltámadt, ma is köztünk élő Jézus Krisztus.

Készült egy ilyen tartalmú tankönyv a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola kántorszakosai számára. Ez azonban már teljesen elfogyott, s hamarosan - az idén már nem, de reméljük, jövőre - meg fog jelenni ennek megújított változata. Addig egy kis türelmet kérnek a szerkesztők.

Annyit mondhatok, hogy ebben a szívtelenségben bizonyosan nincs benne az Úr Jézus. Sajnos sok igazságtalanság van a világunkban, s még nagyobb szívfájdalom, hogy ez így van az egyházunkban is. Hogy ezt miért engedi meg Isten, azt nem nagyon tudjuk. Az alapvető válasz az, hogy szabadnak teremtett minket, és szabadon tehetjük a jót is meg a rosszat is. Azt tudom tanácsolni Önnek, hogy igyekezzék minél inkább függetleníteni magát, a lelkét, a lelkivilágát a paptól vagy bárki mástól az egyházközségben. Ha túl sokat adunk az emberek véleményére, azok megnyilvánulásaira, akkor eltávolodhatunk a Jóistentől, aki viszont minden helyzetben tud nekünk vígasztalást adni. Erősítse kapcsolatát az Úrral, az imádságban igyekezzék minél inkább őrá figyelni, akár az egyéni imában, akár a templomi szertartásokban, s ezzel fölvértezheti magát az efféle szívtelen emberi megnyilvánulásokkal szemben.

Lehet, azért, mert nem szóltak előtte előre a papnak, így nem volt rá fölkészülve. Másra nem tudok gondolni.

Ami a világhálón le van írva, az még egyáltalán nem biztos, hogy mind igaz. Például az itt említett adatok nem teljesen alaptalanok, de nem is állíthatók teljes bizonyossággal. Jézus születésének pontos idejét nem lehet meghatározni. Vannak adatok, amelyek alapján valóban arra lehet következtetni, hogy Jézus születése nem pontosan 1-ban vagy 0-ban történt volna. (A 0-át egyébként akkor még nem is ismerték mint önálló számot.) Egy bizonyos Dioníziusz Exigusz római apát, aki a VI. században élt, javasolta, hogy az időszámítást Krisztus születésétől kezdjék számolni. Akkor ő a maga módszereivel, a rendelkezésre álló adatok alapján, főként a Bibliában leírt tények, a történelmi adatok és a csillagászati számítások alapján számolt vissza. De nem voltak pontosak a számításai, ezért lehet az eltérés. Ma jószerivel egyetértés van abban, hogy Krisztus születése valószínűleg időszámításunk kezdete előtt 4-6 vagy esetleg 8 évvel történhetett. De nem igazolható pontosan egyik szám sem. Továbbá Krisztus föllépésekor is - Szent Lukács tanúsága szerint Jézus, "mintegy harminc esztendős volt" (Lk 3,23). Tehát ez sem pontos kormeghatározás, s valószínű, inkább arra utal, hogy éppen elérte a férfikor csúcsát, amikortól már valaki rabbi, azaz tanító lehetett. S még a munkálkodásának három éve sem teljesen bizonyítható. Erre leginkább Szent János evangéliumából következtethetünk, akinek az írásában azonban nagyon sok szimbólikus értelmű kép, szám és adat szerepel. A másik három evangéliumból ennyire pontosan nem lehet kiszámítani, hogy Jézus valóban éppen három évig teljesítette volna tanító küldetését, amelyből pontosan kiszámíthatnánk, hogy halálakor 33 éves volt. Ezek sokkal inkább szimbólikus számok, s ügyelni kell, hogy az ilyen részletekben ne vesszünk el, mert akkor az üzenet lényegét nem vesszük észre. Életünk legfontosabb kérdése, hogy hogyan élünk és milyen Istenkapcsolatunk van. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy az időszámításunk valóban Krisztus születésének esztendejétől kezdődik-e, illetve, hogy Krisztus valóban pontosan 33 évesen feszítették-e keresztre.

Azt javaslom, mindenképp ossza meg ezt a vőlegényével. Ne akarja egyedül hordozni. Épp az ilyen terheket kell együtt viselni. Javaslom, hogy nagyon imádkozzék azért, hogy az álom, ne előre jelzés, hanem figyelmeztetés legyen. Ebből még minden lehet. Dráma is, de komoly önvizsgálat és megtérés is. Érdemes tehát komolyan venni, és együtt átgondolni, mit is tegyenek másként, jobban, Istennek tetszőbben, mint eddig.

Ön a jelen pillanat állapotát írta le, és ezt vetítette ki az egész életükre, sőt, az örök életükre. Itt csúszott hiba a számításba. Ugyanis a mostani pillanat alapján egyáltalán nem mondható meg, hogy mi lesz Gézával és Bélával néhány hónap, néhány év múlva, de kivált nem tudható, hogy mi lesz velük a haláluk pillanatában. Még Szent Pál is ezt mondta: "Meg vagyunk ugyan váltva, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk." Az ember élete nagyon sokat változik. Tény az, hogy akinek boldog gyermekkora volt, annak sokkal jobb esélye van arra, hogy felnőttként is meg fogja találni a boldogságának, de még a boldogulásának is a kulcsát. Annak pedig, akinek szeretetlenségben töltött gyermekkora volt, sokkal de sokkal nehezebb az élete. De ez a nyilvánvaló tény elsősorban a jelenkori szülőkre vonatkozik elemi erővel, nem pedig az egyes ember sorsának megítélésekor. Mert nem minden determinált, szó sincs róla. Az ember szabad lény, és egészen bizonyos, hogy mindenki meg is kapja a lehetőséget a szabad döntésre. Ismétlem, ennek nagyszerű előkészítése a jó család, de még ez sem végérvényesen meghatározó. Vannak személyek, akik a legjobb nevelés ellenére is elfordultak szüleiktől, családtól, hittől, társasalomtól. S van arra is példa számtalan, hogy nyomorúságos gyermekkor után az illető rájön, hogy ő másként szeretne élni, és meg is kapja hozzá az Úrtól a kegyelmet. Ha már foglalkozunk ezzel a kérdéssel, sokkal inkább az a feladatunk, hogy a jelen pillanattal készítsük elő embertársaink adott pillanatban való jó döntését. Lehetőleg halljanak a jó hírről, az Evangéliumról a körülöttünk élők. De ehhöz is megfelelő bölcsesség, s mindenekelőtt hiteles keresztény élet kell, különben hiába erőltetjük az evangélium-hirdetést. A másik feladatunk pedig az imádság. Nyilván Bélának nagyobb szüksége van imádságra, mint Gézának. Már csak azért is, mert ez utóbbiért a családtagjai is imádkoznak, Béláért pedig ki imádkozik? Pedig ő még jobban rászorul az imádságra. No, hát ezt ne tagadjuk meg tőle. Ezek az egyszerű gondolatok jutottak eszembe a fölvetése kapcsán.

Nagyon szívesen megteszem, de arra valami más megoldást, más fórumot kell találni. Ez legalább két félév tananyag a szemináriumban.

Legjobb, ha az ember a szentgyónásban teszi le ezt a terhét. Egyedül az Úr tudja, hogy mekkora felelőssége volt ebben a helyzetben a papnak és mekkora az illető személynek. Ezért ezt feszegetni nem érdemes. A gyónásban nem mentségeket kell keresnünk, hanem minél mélyebben föltárnunk azt, amiben mi hibáztunk. Ráadásul egy szentgyónásban van lehetőség arra, hogy ezt a nehéz helyzetet ki is beszéljük, talán tanácsot is kapunk a helyes kezelésére.