A Házasság hetét ünnepeljük - utolsó interjúnk

A Házasság hetét ünnepeljük - utolsó interjúnk

2024-02-17 14:52:57
Szerző: Görögkatolikus Metropólia/Vándor Ilka Borbála
Metropólia
interjú
A Görögkatolikus Metropólia interjúsorozattal készült a házasság hete idei rendezvénysorozatára: mindennap más házaspárral ismerkedhetünk meg. Hét nap, hét házasság, hét élethelyzet, egy közös pont: a feltétlen szeretet, az Istennel kötött hármas kapcsolat mindent legyőző ereje. A hetedik interjút Vándor Ilka Borbála készítette.

Nándi és Kriszta 2015-ben házasodtak össze. Mivel már nem voltak fiatalok, házasságuk első éveiben meg kellett küzdeniük a gyermekvállalás nehézségeivel. Most pedig már azon az úton járnak, hogy megtalálják, miként tudnak egész családként működni gyermektelenül.

- Hol és miként találkoztatok először?

Nándi: Harminc éve, 1994-ben találkoztunk először. Harmadik év végén érkeztem a hajdúdorogi görögkatolikus gimibe, Kriszta akkor volt ott elsős.

Kriszta: Gyorsan körbejárt a hír Hajdúdorogon, hogy jött egy új fiú, aki nagyon helyes. Nekem nagyon tetszett, de ezzel nem voltam egyedül. Itt kicsit különbözőképpen emlékszünk erre az időszakra. Én úgy, hogy volt két rövid beszélgetésünk, amikor ő nagyon kedves volt, én meg nagyon büszke, hogy a helyes végzős szóra méltatott. Utána elballagott, és nem találkoztunk nagyon sokáig.

Nándi: Krisztának akkor volt egy prófétikus kijelentése, amire többen is emlékeznek, hogy neki a Mező Nándi lesz a férje. De Kriszta erre nem emlékezett. Az én emlékeimben egy kicsit többet beszélgettünk, találkoztunk Máriapócson vagy a görögkatolikus bálban, ahol én mindig megszólítottam.

Kriszta: Aztán snitt. Legközelebb ezután 2014-ben találkoztunk.

Nándi: Én Krisztát mint iskolaigazgatót láttam viszont egy görögkatolikus honlapon.

Kriszta: Nem követtük egymás életét, nem tudtam róla sokat, de akkoriban én is hallottam, hogy Nándi Nyíregyházán él. Szóval miután ő látott engem a médiában, én meg őt a templomban, egyszer egy előszenteltek liturgiája után mégis odaléptem hozzá. Erre a mai napig úgy gondolok, hogy az Úr kegyelme működött ebben a pillanatban, mert azóta már tudom, hogy Nándi mennyire félénk ezekben a szituációkban. Teljesen kizárt, hogy úgy ismerkedjen, hogy odalép valakihez, pláne egy nagyhangú nőhöz.

Nándi: Én ugyanis a mindig hozzám hasonló lelkialkatú nőket kerestem, amely kapcsolatok egy idő után ezért nem is működtek. Kriszta teljesen más volt. A mai napig emlékszem a fekete ballonkabátjára, ami azóta fogalom nálunk…

- Hogyan indult a kapcsolatotok?

Kriszta: Az első randira egy nagy munkamegbeszélés után került sor. Addigra már párszor találkoztunk a templomban, és egyszer haza is kísért. Esett az eső, Nándi ott állt, esernyővel várt engem, és ahogy kiléptem a kapun, az emlékeim még mindig a szép fiút keresték, ezzel szemben ott állt egy szakállas, kopasz férfi. Soha nem gondoltam, hogy nekem szakállas férjem lesz, először úgy éreztem, hogy ez nem az a helyes fiú, akire emlékeztem, de olyan kedves volt, hogy ez az érzés körülbelül három percig tartott csupán. Elmentünk teázni, múzeumba, és onnantól kezdve nem akartak véget érni ezek a találkozások. Amikor hazakísért, órákat álltunk lenn az ablak alatt. Húsvétra már nyilvánvaló volt mindkettőnknek, hogy ez komoly dolog. Ezután egy évvel már össze is házasodtunk. Számomra hamar eldőlt a Nándi iránt érzett szerelem érzése, és hálát adtam az Istennek, mert ekkor már 35 éves voltam, és ilyenkor az ember már nem tabula rasa. Átesett már egynéhány csalódáson, tapasztalt ezt-azt. Ami a legrosszabb, hogy ezen a hosszú úton, már egy csomó illúziót elveszít. Mindazt, amiről álmodozik annak idején kislányként, a párjáról, esküvőjéről, a családjáról, meg hogy hány gyereke lesz, ez az idealizált kép ekkorra jó eséllyel már módosul, megváltozik, lassan szembenézünk a magány valóságával. Ezzel párhuzamosan azonban egy 35 éves nő érezheti azt is, hogy jó formában van, a karrierje a helyén van, tart valahonnan valahová, de mindezzel együtt féltem, hogy már nagyon nehéz lehet a családalapítás. A gondviselő Isten kegyelmének tekintem, hogy találtam valakit, akivel őszinte, viszonzott szerelembe estem. Szoktunk is barátokkal azon nevetni, hogy én imádkoztam egy jó emberért, kaptam egy jó embert. Ő nem imádkozott, hát kapott, amit kapott.

Nándi: Kettőnk közül nekem több gondom volt az elköteleződéssel. Én mindig kacérkodtam a szerzetesség gondolatával. Jártam Erdélyben, Athoson, volt párkapcsolatom, de a Krisztával való találkozásig a két út között rekedtem. Az ő bátorsága kellett ahhoz, hogy elinduljak egy irányba. Szerettem őt, de még eludvarolgattam volna egy ideig. És ez a fajta váltás nekem nehéz is volt. Olyannyira, hogy a házasságkötés után én még sokat dolgoztam külföldön, emiatt Kriszta elég sokat szenvedett. Ezért az összeszokás nálunk még kilenc év után is tart, aminek nagyon örülök, mert van egy izgalma annak, hogy tudunk még egymásnak mutatni új dolgokat. Ahogyan haladunk előre a korban, most már kezd valószínűvé válni, hogy ketten maradunk, és úgy remélem, nem csak egymást, hanem a környezetünket is tudjuk gazdagítani, amit szintén Krisztának köszönhetek, mert én magamban meglettem volna közösség nélkül is.

- Akkor ti egy klasszikus introvertált-extrovertált páros vagytok?

Kriszta: Nándi szívesen jön velem szakkollégiumi rendezvényekre. Segít szervezni, túrát vezet, beszélget a kollégistákkal. Egyszer az egyik hallgató kérdezett a kapcsolatunkról, és én vidáman meséltem neki, hogy igazából nekünk Nándival nem sok közös vonásunk van. Ekkor megkérdezte, hogy akkor mi tart össze minket? E kérdésre magamban igen mélyre ásva adtam azt a választ, hogy nekünk tulajdonképpen a hitünkön kívül nincs más erős közös vonásunk. Talán még az, hogy mind a ketten szerényen élünk. Ezt úgy értem, hogy ő is, én is mindmáig úgy élünk, hogy nekünk egy erdélyi kirándulás pont olyan tud lenni együtt, mintha a Kanári-szigetekre mennénk. Teljesnek érezzük az életünket úgy is, ha soha nem lesz drága autónk és hatalmas luxuslakásunk. De talán erről egyikünk sem álmodozott soha. A leglényegesebb, a hitünkből fakadó dolgokban egyetértünk. A hitünket együtt tudjuk megélni, és ebben nagyon fontos az is, hogy mindketten görögkatolikusok vagyunk. Egy a gyökerünk és egy a múltunk a hajdúdorogi görögkatolikus gimnáziumban. Nagyon jó, hogy az ifjúságunk ezen szakaszáról úgy tudunk beszélni, úgy tudunk oda visszamenni, hogy ezt mindketten jól ismerjük.

Nándi: Ha néhányszor nehézségbe kerültünk, akkor tényleg mindig ebbe lehetett kapaszkodni, és innen tudunk megint újra építkezni. Volt a családban, aki azon aggódott, hogy Kriszta nem lesz jó társ nekem, mert nem szeret túrázni, nem sátrazik, nem bringázik. Az évek során azonban megtanultuk járni a külön útjainkat, másrészt meg - közös nevezőként – éppen most vettem egy kis teherautót, amit átalakítok lakóautónak, és ezt a fajta kalandot Kriszta is szívesen vállalja velem.Tudjuk vinni a bringát, kajakot, nem kell alkalmazkodni fizetett szállásokhoz, s bármikor megtehetjük, hogy leugrunk a Tisza-tóhoz vagy felmegyünk a Zemplénbe.

Kriszta: Az egymás életét gazdagító különbözőségen túl a természet, a kerékpározás, az evezés örömét és élvezetét Nándinak köszönhetem. Én egy kávéházba, irodalmi szalonokba és különböző bulis helyekre járó lány voltam, aki a belvároson kívül nem szívesen ment máshová. Budapest után Nyíregyházán a magányérzetemet az is tovább növelte, hogy ezek a lehetőségek is korlátozódtak. Nándival nyílt ki nekem Nyíregyháza és környéke. Igen hamar vennem kellett egy kerékpárt, és újra felfedezhettem a gyerekkorom óta elfeledett mozgásformát és még egyéb izgalmas dolgokat.

Aztán az évek során lassan kialakulnak azok a kompromisszumok, hogy Nándi is belátja, hogy ha én túrázom vele, akkor egy vacsorára azért valahova be kell ülni, és az sem furcsa, hogy egy ponton szóba is elegyedek valakivel, mivel az egyéniségemhez az kapcsolódik, hogy nagyon szeretek társaságban lenni, enni, borozgatni. Nekem ez az egyik igazi kikapcsolódás, a személyes kapcsolataim megélése, ápolása. És ahogyan én nem megyek el mindenféle vad túrára Nándival, így az is előfordul, hogy neki nincs kedve az emberekhez, a társasági eseményekhez, ezért mostanság már nem ritka, hogy ezekre az eseményekre egyedül megyek. Ezt néhányan furcsállják, de minden csoda három napig tart! Nem érdekel, hogy ki mit gondol, így nem kell nekem se lemondani a társasági életről, és őt sem kényszerítem, hogy velem jöjjön, ha nincs kedve. Például szilveszterkor szívem szerint nagy társasággal vagyok, Nándi pedig Fülöp atyával imádkozza át az óévet Dámócon. Közöttünk ez tényleg nem probléma. Amikor két éve Nándi elment egy hónapra kerékpározni a Balkánra, nem volt bennem sértődés, gyanakvás, hogy kivel ismerkedik meg útközben, mert tudtam, hogy neki most fontos, hogy kikapcsolódjon, aktívan pihenjen, tekerjen napi 150 km-t, csodálatos helyeket fotózzon, különleges helyeken aludjon, kávézzon, helyi specialitásokat egyen, és mindezt megmutassa nekem az elküldött fényképeken.

Mindketten állítják, hogy mindenről lehet és kell is beszélni, sőt viccelni is. Legyen az múlt, gyerekkor, de akár testsúly vagy féltékenység is. Kriszta szavaival élve, „ahol nincsenek földfeletti mozgalmak, ott földalattiak vannak.”

Nándi: Azt már említettem, hogy a hozzám hasonló lelkialkatú lányokkal egy idő után nem működött a dolog. Én egy csomó mindent nem tudok megugrani a való életben, ami kell ahhoz, hogy működjek ebben a társadalomban, és ehhez kell Kriszta segítsége és támogatása.

Kriszta: Amikor találkoztunk, akkor én már vezető voltam egy problémás helyen nagyon sok elfoglaltsággal, nagyon sok nyűggel és gonddal, közben tanultam akkor is, és azután is. Nem minden férj örül annak, ha felesége ennyire elfoglalt, és az sem biztos, hogy a legjobb lelkiállapotban érkezik haza. Nándi pedig ezt nagyon jól kezeli. Nagyon szerencsés vagyok, mert beleilleszkedett, elfogadta, és nagyon jó támasz ebben, mert a vezetői munkát és az egyéb jövőbeni szakmai terveimet sem végezni, sem elképzelni nem tudom nélküle. És itt azt is el kell mondanom, hogy valószínűleg tudat alatt azért dolgozom és tanulok ennyit, hogy legyen még valami értelme az életemnek, ha már a gyerek nem adatott meg.

- Beszélnétek erről egy kicsit? Miként alakultak a gyermekvállalással kapcsolatos küzdelmeitek?

Kriszta: Összeházasodtunk 2015 júliusában, és rögtön a nászúton teherbe is estem. Nagyon örültünk, de kicsit azért meg is lepett. A házasság előtt nem éltünk együtt, így én még vártam volna kicsit. Jártam vizsgálatokra, és egy idő után kiderült, hogy méhen kívüli terhességem van. Úgy, hogy akkor már láttam a szívdobbanását, Úgy estem át egy sürgősségi műtéten, hogy Nándinak gyorsan és váratlanul kellett hazarohanni, mikor ez egy esti magánrendelésen kiderült. Azt mondta a műtétet végző orvos, hogy egy hét múlva már az életembe is kerülhetett volna ez a terhesség. Időben vették tehát észre, és tényleg az életemet mentette meg a műtét, csak hát akkor ezt így nagyon nehéz volt felfogni. De ez egy bizonyíték is volt arra, hogy annak ellenére, hogy idősebbek vagyunk, lehet gyermekünk. Azt mondta az orvos, hogy hat hónap múlva lehet újra próbálkozni. Ezután viszont nagyon sokáig nem estem teherbe ismét. Visszanézve úgy telt el elég sok idő, hogy azt gondoltuk, minden rendjén van, ha egyszer összejött, akkor biztos lesz gyerekünk. Eszünkben sem volt orvoshoz vagy vizsgálatokra járni még három évig. Most visszanézve már bánom, hogy Nándi gyakori külföldi tartózkodásának átgondolásán kívül nem tettünk túl sokat. Én is lehettem volna kicsit tudatosabb, mondjuk az étkezés, a vitaminok, a testmozgás terén, és ha már akkor csak és kizárólag a gyerekvállalásra koncentráltam volna. Mi erre nem voltunk rágörcsölve, mert volt egy erős hitünk, hogy ha az Isten gyermeket akar adni, akkor ad. Mert, hogy már adott. De nem jött….

Nándi: Külső nyomás nemigen volt jelen ekkoriban, szerintem máshogy van ez már, amikor idősebb korban házasodnak az emberek, mint amikor huszonévesen.

Kriszta: Ez azért nekem egy érzékeny pont. Számos helyzetben, közegben megkérdezik ártatlanul, hogy van-e gyerekem, vagy hogy hány gyerekem van. Ez mindmáig zavarba ejt. Azt érzem, hogy magyarázkodnom kell, és többnyire magyarázkodom is, hogy „ó, hát mi későn találkoztunk… nem jött össze… stb” Ha valami ebben zavar, akkor talán ez, hogy miért érzem mindig úgy, hogy magyarázkodnom kell. Ezen mindannyiszor túl kell esni, mert mindig lesz ilyen, aki, ha a legjobb szándékkal is, de megkérdezi. Amikor három év elteltével Debrecenbe költöztünk, akkor úgy éreztük, hogy most ez egy jó időpont, helyzet, változás lesz egy gyerek érkezéséhez. Ekkor már nagyon éreztük, hogy kifutunk az időből, és több helyről ajánlottak egy nagyon jó meddőségi szakembert. Ezután kezdődött az a szakasza az éltünknek, mikor orvosilag is mindent megtettünk annak érdekében, hogy gyerekünk születhessen. Az első vizsgálatokon az derült ki, hogy a korunkat leszámítva semmi akadálya nincs a gyerekvállalásnak. Akkor az volt bennem, hogy ennek mindenképp a végére kell járni, mert nincs sok időnk. És amíg nem mondják nekünk, hogy itt a vége, én mindent megteszek. És ezzel a küzdelemmel telt el majdnem három év. Én azt szerettem volna, ha minden lehetséges utat megpróbálunk, hogy majd idős koromban nyugodtan tudjak visszapillantani, hogy végigjártuk az utakat, csak nem jött össze. Aztán egyszer Nándi azt mondta, hogy elég...

Nándi: Én egy idő után úgy láttam az egész történetet, mintha folyamatosan küzdenénk az ellen, ami meg van írva. Több lehetőség is volt, de a Jóisten azt mutatta nekünk, hogy ez nem működik. Belekerülni ebbe a gépezetbe, végignézni és látni mások küzdelmeit, vagy akár azt, hogy mindezek végén egy beteg gyerek születik… én úgy éreztem, hogy ezt nem akarom továbbcsinálni. Mindezek után még elmentünk a Budai Irgalmasrendi Kórházba, a Keresztény Családtervezési Centrumba. Többen ajánlották, hogy itt komplexen kivizsgálnak, és terápia is van. Részt vettünk egy tíz alkalmas pszichológus által kísért családterápián. Az nagyon sokat segített.

Kriszta: Ekkor már minden jel arra mutatott, hogy itt természetesen nagyon-nagyon kicsi esélye van a gyereknek. És most már azt érzem, hogy formálja az Isten a szívemet. Érdekes kettősség, hogy egyrészt nagyon vágytam arra, hogy anya legyek, de nem tudom, hogy ez valóban belső vagy külső elvárás, vagy a kettő teljesen tisztázatlan keveréke. Hogy addig nem lehet egy nő teljes, amíg nincs gyereke. Hogy anélkül nem házasság a házasság. Anélkül nem élet az élet. Közben pedig végig kell nézned, hogy a legtöbb barátnőd édesanya lett. Az életemnek van egy olyan tapasztalata, hogy amikor én valamiért nagyon imádkoztam és azt nagyon akartam, akkor nekem a Jóisten azt, ha nem is pont ugyanúgy, de megadta. Én a gyereket nagyon sokszor, nagyon komolyan megimádkoztam már. Mostanság ezzel párhuzamosan azért is elkezdtem imádkozni, hogy tudjam elfogadni, ha mégsem jön össze, hogy ne hibáztassuk egymást, és ne legyek megkeseredett, és ne érezzük értéktelenebbek magunkat azért, mert nincsen gyerekünk. Hogy magát a házasságunkat ne érezzem meddőnek, mert sajnos olykor van egy társadalmi elvárásokból és hiedelmekből szőtt gondolatfolyamom, ami ezt sugallja. Azt a fajta választást kínálja a társadalmi elvárás egy nő felé, hogy karrier vagy gyerek. De vajon miért nem lehet a serpenyő másik mérlegébe pusztán a házasságot tenni a karrier mellé?

Nándi: Gyerekként elég sokan megfordultak nálunk, édesapámnak kiterjedt ismerősi köre volt, és úgy láttam, hogy a gyermektelen párok (nem kisebbítve és megbántva a gyermekeseket), mindig fiatalosabbak, lendületesebbek. Tehát ha két ember jól megvan egymással, akkor az sugárzik és termékenyítőleg hat a környezetükre is. Krisztának szoktam mondani, hogy ha elég hosszú ideig lesz az egyetemi kollégiumban, akkor szerintem nagyon sok pótunokája lesz.

Kriszta: Egyébként ilyen értelemben itt tényleg nagyon meg tudom élni az anyai ösztöneimet. Ebben most nagyon megtalálom magam, ez is segít az elfogadásban amellett, hogy én tényleg nagyon jól érzem magam ebben a házasságban. Egy jól működő házasság ugyanolyan érték, ugyanolyan becses és ugyanúgy érdemes érte dolgozni, mint egy gyerek felneveléséért. Nem kapjuk a tudást meg a működésképességet csak úgy magától. Sokan itt szúrják el, hogy azt hiszik, hogy pusztán a hit működteti a házasságot, de a hit mellé kell a belefektetett energia, az a cselekvő elhatározás, hogy a jó házasság nem magától van a keresztény pároknál sem, hanem azért és azzal nekünk is dolgoznunk kell.

Nándi: Nyilván sokkal jobban tudunk egymásra fókuszálni, mivel ketten vagyunk. Így adott esetben a nehézségek is hamarabb felszínre tudnak kerülni, mert nincs, ami elvonja a figyelmet róluk. És akkor hamarabb meg lehet és meg is kell a problémákat beszélni, oldani. Néha azonban elgondolkodom, hogy mit jelenthet, ha ott van melletted egy gyerek, hogy mennyi értelmet, gazdagságot, napi feladatot tud adni az életnek.

Kriszta: Mi nem tudhatjuk, hogy milyen lehetne, mert egy más élethelyzet az, amikor huszonévesen házasodsz, összecsiszolódsz, vársz egy gyerekre, és aztán megérkezik. Más, mert jön természetesen, és egy pillanatig sem küszködsz azzal a gondolattal, hogy sikerül-e. Más lett volna nekünk is, ha akkor rögtön gyerekünk születik, és mi is úgy szervezzük a közös életünket onnantól kezdve. Mi ezt nem tudjuk. Mi azt tudjuk, hogy mi most hogyan élünk együtt. Sőt, még azt is gondolom, hogy butaság lenne azt képzelni, hogy minden olyan ideális lett volna ebben a nem megvalósult életben, Mert lehet, hogy attól kezdve sem csak rózsaszín felhő lett volna az életünk. És kezdem belátni, hogy a Jóisten ezt nálunk sokkal jobban tudja. Nem adott gyereket úgy, hogy fizikai akadálya nincsen, szeretjük egymást, imádkoztunk érte. És ha ezután nem adott, akkor annak oka van. Az az oka, hogy Ő sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségünk. Mert lehet, hogy azoknak a gyerekeknek van rám szüksége, akiket a munkám során rám bíznak, vagy leginkább Nándinak van szüksége rám.

- Egy dologról még nem beszéltünk. Gondoltatok az örökbefogadásra?

Kriszta: Valami miatt attól mi nagyon elzárkóztunk. Szerintem ehhez kell egy speciális lelki alkat, egy külön karakter, aki ezt fel tudja vállalni. Az életemnek és házasságomnak mostanra beért, egyik nagy tanulsága az, hogy helyes önismeret és önismereti munka nélkül semmi nem működik. Nem működik a munka, nem működnek a baráti kapcsolataid, nem működik a házasságod. Én nem vagyok szülő, de azt gondolom, hogy szülőség sem működik. Azt tudom magamról, hogy én nem lennék erre alkalmas. Nem tudom, hogy el tudnám-e viselni azt a sok terhet, amit egy ilyen kisgyerek hoz magával a batyujában. Mi nem vagyunk ösztönös tyúkanyó-tyúkapó típusok. Ehhez kell nagy szociális érzékenység, amit én az egyetemista roma fiataloknál ki tudok élni, de azon túl nem biztos, hogy az örökbefogadás a mi utunk. Ezt az utat nem véletlenül nem jártuk, és azt sem bánjuk, hogy erre nem léptünk rá. Egyelőre… Ám egyszer egy ismerős nevelőszülőnél megláttam egy csodálatos ikerlány testvérpárt. Akkor először éreztem, hogy azt a két lányt most hazahoznám.

- Akkor azért az benne van a pakliban, hogy egyszer egy gyerek még megszólít titeket?

Kriszta: Abban igazad van, hogy én onnantól kezdve, hogy ezt a két kislányt megláttam, nyitott voltam arra, ha megtalál egy ilyen szituáció, akkor nem zárkózom el, és még az is lehet, hogy nyitott szemmel járok, keresem ezeket a lehetőségeket.

Nándi: Ha a családunkban vagy a barátaink körében olyan helyzet alakulna, hogy egy gyerek egyedül maradna, szerintem nem gondolkoznánk… ez nem kérdés.

Kriszta: 44 éves vagyok, Nándi 47, lassan már kezdünk az időből kifutni. Most jön az a rész, vagy már az is van, amikor tényleg el kell fogadni, hogy mi így maradunk, ezen belül kell megtalálni az értékeinket, amelyek mentén az elkövetkezendő remélhetőleg 20-30 évre rendeződünk. „Nem azé, aki akar, sem azé, aki fut.” Egyedül a könyörülő Istené lesz az az öt év is, meg az a tíz év, ha egyáltalán megérjük, meg ez is az övé, és nem rossz most nekünk. Nem mondanám, hogy boldogtalanok vagyunk. Sőt, azt gondolom, hogy ugyan van sok minden az életben, ami bánt, de nem a gyerektelenség az, ami a legjobban bánt.

Nándi: Ha a velem egykorúakat nézzük a görögkatolikus egyházban - akár papokat vagy civileket -, vannak nagycsaládos minta-életpályák, és én tudatosan kívül szeretném magam ezen a koordináta-rendszeren helyezni. Nem értékelve és nem méregetve magam, ugyanakkor ez által védekezve, hogy ebből ne fakadjon önmarcangolás vagy kisebbrendűségi érzés. És ha azt nézzük, hogy mi van még ebben az életben hátra? A legfontosabb számomra az, hogy keressem az Istent. Mindenféle úton-módon. Ebben benne van az is, hogy van egy feleségem, van feladatom is. És a legfontosabb, hogy időről-időre, akár minden nap tudatosítani tudjam ezt magamban, hogy majd idősebben visszatekintve ne azt lássam keserűen, hogy nem lett gyerekem vagy nem lett karrierem.

- Ahogy lassan elengeditek a gyerekvállalást, a veletek egykorúak lassan megérkeznek oda, hogy amire egész életükben készültek, az csak egy szakasza az életnek. Felnőnek a gyerekeik, előttük is ugyanaz a húsz-harminc év áll, mint előttetek. És a gyerekek után is újra kell definiálni magukat, a házasságukat.

Nándi: Én gyerekként és fiatalként is azt hittem, hogy majd eljutok egy szintre, amikor már lesz egy kifejlődött istenkapcsolatom, hogy úgy élem majd a mindennapjaimat, az emberekkel való kapcsolataimat és önmagamat is megtalálom ebben. Később jöttem rá, hogy napi szinten kell küzdeni és helyrerakni a dolgokat. Ugyanakkor ennek van egy csodálatos izgalma. És ha a házasságunkat nézve azon gondolkodom, hogy nem lett gyerekünk, és hogy mi lesz velünk? Hogy mennyire fog ez hosszú távon bezárni minket? Nem hinném, hogy ez a veszély fenyegetne.

Kriszta: Ezt már korábban említettük, de a helyzetünkből fakadóan mi egymással többet törődünk. Tudunk egymásra fókuszálni, tudunk egymással minőségi időt tölteni. Biztos, hogy ez nagyon nagy erő a házasságunkban. És ha nem is pont ugyanolyan izgalommal, mint 2014 tavaszán, de érzem a frissességet, hogy ezért még mindig tenni kell, még mindig küzdeni kell. Nagyon sok mélypontunk volt. Mivel mi későn találkoztunk, ezért már két érett, kialakult szokásrendszerrel élő ember került össze. Maga a kezdet is más volt, mint amikor két huszonéves összejön és egymáshoz csiszolódik. Huszonévesen találkozni együtt felnőni és együtt alakítani egy életet más, mint megérkezni egymáshoz 35 és 37 évesen, és akkor elkezdeni valamit együtt. Úgyhogy a házasságunknak még van egy olyan plusz dinamikája, hogy nekünk sokkal többet kellett dolgozni rajta ebből fakadóan.

Nándi: Sokszor azt látom, hogy egy házasságot az lendít tovább a mélypontról, hogy vannak gyerekek. A mi esetünkben mindig csak arra lehet alapozni, hogy nekünk közös utunk van tovább.

Kriszta: Mi tényleg jobban rá vagyunk kényszerülve, hogy a közös utunkra, magunkra és egymásra figyeljünk. Hogy magunkon dolgozzunk és egymásra figyeljünk, mert nekünk ez tűnik a hosszú távú befektetésnek. Én általában derűvel szemlélődöm, Nándi alkatából kifolyólag tud melankolikus is lenni. Összességében azonban elégedettek vagyunk az életünkkel, és amíg ez így van, addig ezért hálásak vagyunk a Teremtőnek.

Fotó: Bródi-Szilágyi Icus

 

VEZETŐ HÍREK
Futózarándoklatot rendeztek Máriapócson

Nemzetközi keleti kánonjogi konferencia

Szakmai ankétra várják az érdeklődőket a Görögkatolikus Múzeumba
 
AKTUÁLIS
KAPCSOLÓDÓ GALÉRIA
VEZETŐ HÍREK
Futózarándoklatot rendeztek Máriapócson

Nemzetközi keleti kánonjogi konferencia

Szakmai ankétra várják az érdeklődőket a Görögkatolikus Múzeumba
 
AKTUÁLIS
EZEKET OLVASTA MÁR?
 
Futózarándoklatot rendeztek Máriapócson
Futózarándoklatot rendeztek Máriapócson
 
S.E.R. Michael W. Banach magyarországi apostoli nuncius bes...
S.E.R. Michael W. Banach magyarországi apostoli nuncius bes...
 
Igazgatási referenst keres a Gyermekvédelmi Iroda
Igazgatási referenst keres a Gyermekvédelmi Iroda
 
Szakmai ankétra várják az érdeklődőket a Görögkatoli...
Szakmai ankétra várják az érdeklődőket a Görögkatoli...
 
Nemzetközi keleti kánonjogi konferencia
Nemzetközi keleti kánonjogi konferencia
 
Ülésezett a Hierarchák Tanácsa
Ülésezett a Hierarchák Tanácsa