A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki Kapin István atyát

Vannak olyan nevek, amelyek fogalommá válnak. Úgy hiszem a „Kapinpisti” neve ilyen fogalom görögkatolikus egyházunkban. Kevés hívő van, aki nem tudná ki is ő. Hiszen mindenki őriz róla vagy vele kapcsolatban egy kedves emléket. Ő az, aki Rózsák terei káplánsága alatt a budapesti görögkatolikus családpasztorációt fellendítette. Számos család, elsőáldozó őrzi a fiatal káplán emlékét, szeretetét mindmáig. Aztán valószínűleg karizmájának köszönhetően, mintegy 15 év máriapócsi szolgálat következett. Itt is elölről kezdte.

Volt káplán, majd kegyhelyigazgató, később parókus is egyéb megbízatásai mellett. Ő várt minket a zarándoklat végén, az ő kedves alakja fogadott mindenkit, akik testben, lélekben megfáradtan érkeztek a szeretett és tisztelt pócsi Szűzanyához. Azt a vendégfogadást senki nem feledte. Kapin atya ugyanis mindenkihez egyformán kedves volt. Az államtitkárt és a falusi nagymamát ugyanazon kedvességgel volt képes fogadni, és azt hiszem, rendkívüli jellemének kulcsa éppen ez: az ővele töltött időben, mindenki különlegesnek érezhette magát. Mindig volt gondja mindenkire, mindig volt kedves és őszinte szava mindenkihez.

Az őt szerető ismerősei, hívei vele kapcsolatban szinte egyöntetűen emelték ki Pisti jellemzésére a közvetlen jelzőt. Közvetlen, humoros, kedves, udvarias, és ami talán a legfontosabb erénye, nincs híján az önismeretnek, öniróniának sem. Márpedig aki a személyiségével dolgozik, az tudja, ezen tulajdonságok nélkül  szinte lehetetlen alázatos, jó pasztorális munkát végezni. Kiváló pszichológiai érzékkel valahogyan minden hozzá érkezőben, őt keresőben letapogatta, kinek mi fáj, kinek mire van szüksége. Szolgálata alatt nem pusztán a búcsúk és zarándokok száma szaporodott, hanem a szívünknek kedves pócsi zarándokhely épületei is. Az egyetlen zarándokszállás három épületből álló zarándokközponttá fejlődött István atya szolgálata közben. Tehát nem csak lélekben, kőben is épített. Pedig nem könnyű feladat egyszerre helyt állni a fejlesztésben és a hitéletben. Olyan szolgálat ez, amely kevés pihenőt, nyugalmat engedélyez az így szolgálóknak.

Számos jó tulajdonsága mellett éppen ennek a munkabírásnak és szervezőkészségnek vette a legnagyobb hasznát debreceni parókusként is. A máriapócsi szolgálat után a papi engedelmesség a debreceni parókusi szolgálatra hívta. Kapin István atya itt is képes volt új színekkel gazdagítani a debreceni görögkatolikusok életét. A debreceni főszékesegyház és a nemrég átadott közösségi ház ugyanolyan otthonná vált a keze nyomán, mint a máriapócsi zarándokközpont.

Közösséget épít, fiatalokat gyűjt maga köré, kulturális életet szervez a közösségnek. Ebben a szervezésben nagy segítségére van a művészetek iránti töretlen rajongása, irodalomszeretete. Mert aki közelebbről ismeri őt, az érzékeli, hogy a hiteles őszinteségen túl, István atya tarsolyában nem kevés irodalmi mű van elraktározva. Éppúgy lehet vele beszélgetni régi, nagy klasszikus művekről, mint a kortárs irodalomról. Otthonos a zenében is, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a Görögkatolikus Nyári Esték programsorozata, melynek ő a szülőatyja, szervezője.

Egyszóval áldás ő a számunkra, a kitüntetést büszkén viselheti! Parókus Úr! Mit is kívánhatnánk még… Sic itur ad astra! Isten éltessen, kedves Pisti!