Pünkösd ünnepét a nyelvek csodájával szoktuk összekötni, ugyanis amikor leszállt a Szentlélek tüzes nyelvek alakjában az apostolokra, akkor mindnyájan egész különleges nyelveken kezdtek el beszélni és mindenki hallotta, a saját nyelvén értette az üzenetet. Ezen felbuzdulva a mai napon egy kis nyelvleckét szeretnék adni. Bízom abban, hogy nem prédikáció helyett, hanem használható pünkösdi tanítás gyanánt.
Egy érdekes magyar szót szeretnék elmagyarázni. Olyan szót, amit igazán ritkán használunk, de a mi templomainkban mégis gyakran elhangzik. Minden Szent Liturgián egyszer, mégpedig egy egészen kiemelt pillanatban. Amikor ezt a szót halljuk, akkor térünk át az igei liturgiáról, az áldozati liturgiára. Amikor elhangzottak már a szentírási szakaszok, a prédikáció, s előkészültünk az áldozat bemutatására, körmenettel az adományokat is felvittük az oltárra, sőt meg is vallottuk a hitünket, hogy ehhez az áldozat-bemutató közösséghez tartozunk, utána hangzik el a következő áldás: A mi Urunk Jézus Krisztus malasztja, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek közöltetése legyen mindnyájatokkal.
Ez az összetett áldás így zárul: a Szentlélek közöltetése legyen mindnyájatokkal.
Az Apostolok Cselekedeteinek leírásában arról hallunk, hogy mintegy tüzes lángnyelvek jelentek meg és leszálltak az apostolokra. Ami leszáll az még nem biztos, hogy belénk is száll. Ha odakint esik az eső, aki kiáll az esőbe, attól még nem fog belészállni a fentről jövő víz. Az apostolokba sem került bele konkrétan a tűz, hanem valami egészen más, megfoghatatlan dolog volt az, ami betöltötte a lelküket, átalakította őket, s aminek hatására elkezdtek különböző nyelveken beszélni. Fontos tehát megérteni, hogy mit jelent ez a közöltetés, a Szentlélek közöltetése. Erre vártunk, hogy leszálljon ránk a Szentlélek, arra készültünk, hogy befogadjuk a Szentlelket. De vajon mi kell ahhoz, hogy valóban belénk is költözzék. Hiszen, ha leszáll ránk, még nem biztos, hogy a miénk lesz. Azért kellett készülnünk arra, hogy ezen a szent napon be is tudjuk fogadni, tehát hatékonnyá kell, hogy legyen számunkra ez a közöltetés, a Szentlélek közöltetése.
Ki a közöltetés állítmánynak az alanya és mi a tárgya? Ebben a kijelentésben maga a Szentlélek az alany is és a tárgy is. A Szentlélek önmagát közli, önmagát adja, nekünk adja önmagát. Ahogy az Úr Jézus is a megtestesülésben nekünk adta magát, amikor Betlehemben, kisgyermekként megszületett, lejött a földre. Karácsony titka, hogy Jézus Krisztusban a Szentháromságos Isten adta magát nekünk. Ugyanerről van szó: a Szentlélek nekünk adja magát, hogy általa a Szentháromságban legyen részünk. A Szentlélek munkálkodása nyomán kapjuk meg, hogy Istenben részesülünk. Őt kell tehát fogadnunk. Nemcsak leszáll ránk, nemcsak a közelünkben van a Jóisten, hanem teljesen közli magát, hogy mi be tudjuk őt fogadni. A Szentlélek úgy közli magát, hogy mi képesek legyünk befogadni. Ahogy azok a lángok, amelyek megjelentek az első pünkösd ünnepén, tűzként szálltak az apostolok lelkébe.
Az alany tehát a Szentlélek. Mégsem azt mondjuk, hogy a Szentlélek önközlése legyen veletek, hanem a Szentlélek közöltetése. Ez a műveltető igealak arra utal, hogy a cselekvő valamilyen közvetítőt vesz igénybe, valamely közbeiktatott személyen keresztül jut el hozzánk a tárgy. Vagyis a Szentlélek adja magát nekünk, de ebben a folyamatban az egyházat, a papot, a püspököt használja fel, rajtuk keresztül közli önmagát.
Tehát amikor az áldó mozdulattal kísérve elhangzik a pap ajkán: A mi Urunk Jézus Krisztus malasztja, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek közöltetése legyen mindnyájatokkal! – a hívek pedig keresztvetéssel, saját magukra rajzolt keresztjellel fogadják magukba ezt az áldást, akkor a Szentlélek a papon, a püspökön, az egyházon keresztül közli magát. Ezért használjuk ezt a különleges szót. Ebben benne van az Isten akarata, a Szentháromság önközlése, Jézus Krisztus megtestesülése, a Szentlélek leküldése és az Egyházon keresztül annak befogadása. Mert az Egyházon keresztül közli magát az Isten.
A mi Urunk Jézus Krisztus malasztja, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek közöltetése legyen mindnyájatokkal! – ez minden Szent Liturgiában elhangzik. Minden egyes Liturgiában, amikor halljuk ezt a szót, jusson eszünkbe Pünkösd ünnepe, hiszen ilyenkor a lelket fogadjuk, s rajta keresztül a Szentháromságot. Ez a szó köti össze a földi életünket a mennyei élettel. Elhangzik az igei tanítás, az igei liturgia és most válunk képessé arra, hogy közeledjünk a szentélyhez, hogy fölmenjünk a mennyországba, hogy részesüljünk az isteni önközlésben. A Szentlélek tesz képessé bennünket arra, hogy be tudjuk fogadni Istent.
Mi erre a mi válaszunk, mi a feladatunk? Erre is megtanít az Egyház. A pap nyomban ezen áldás után így szólít föl: Emeljük föl szívünket! Így tudjuk befogadni a Szentlélek önközlését, hogy a Lélek leszállásakor fölemeljük a szívünket. A püspöki Szent Liturgián pedig ez még érzékletesebben jelenik meg. Amikor ugyanis elhangzik ez az áldás, a szívünk fölemelésére vonatkozó felszólítás közben a püspök két gyertyatartót égő gyertyákkal lassan fölemel az ég felé. Lángokat emel föl a püspök, a hívek pedig vele együtt nézik ezeket a fölemelkedő lángokat. Majd így folytatódik a cselekmény: Adjunk hálát az Úrnak! – énekli a pap, s ha a püspök énekli, akkor ezek a lángok szépen, lassan le is szállnak – akárcsak pünkösd napján. Mintha a szemünk előtt játszódna le a pünkösdi esemény.
Figyeljük meg azt is, hogy a püspök jobb kezében egy háromágú gyertya van, amely a Szentháromságra utal, bal kezében pedig egy kétágú gyertya, amely Jézus Krisztus isteni és emberi természetét jelképezi. Akárcsak a görögkatolikus keresztvetésben – amelyet minden gyermek tud már –, hogy a három ujjunk összefogásával a Szentháromságot, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket valljuk meg, a két behajlított ujjunk pedig Krisztus két természetére utal: ő Isten és ember.
Ha nem csak képletesen, hanem valóságosan is fölemeljük a szívünket, akkor ezzel megnyitjuk magunkat arra, hogy valóban belénk szálljon a Szentlélek és részesei legyünk a teljes Szentháromság közöltetésének. Akkor fogjuk tudni majd befogadni az Eucharisztiát, Krisztus testét és vérét, amely szintén ugyanez a közöltetés: az Egyházon keresztül fogadjuk a Megváltót. Nem véletlenül énekeljük a szentáldozás után a pünkösdi sztihirát: Láttuk az igazi világosságot, megtaláltuk a mennyei szent lelket, imádjuk az osztatlan Szentháromságot, mert ez üdvözített minket.
Lám, kiderül, hogy minden Szent Liturgián pünkösdöt ünneplünk. S miként a Szent Liturgiát, úgy a pünkösdöt is csak az Egyházban tudjuk megünnepelni. A Szentlélek közöltetése hozza létre ezt a szent közösséget. Közösséget Istennel és közösséget a benne részesülőkkel. Lélek nélkül nem találkozhatunk Istennel, és nem találhatjuk meg egymást sem. Ha azonban a Lélek közöltetésében részesülünk, akkor Istenben részesülünk, és egymásban is önmagunkra találunk. Ezért az Egyház születésnapja pünkösd ünnepe, melyen keresztül megkapjuk a teljes Szentháromságot, őáltala pedig isteni és nem csupán emberi közösségre léphetünk megkeresztelt embertársainkkal is.
Talán e mai nyelvleckétől fogva minden Szent Liturgián tudatosabbá válik bennünk, hogy mekkora ajándékot kapunk, amikor ezeket a ritkán használt szavakat halljuk: „A mi Urunk Jézus Krisztus malasztja, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek közöltetése legyen mindnyájatokkal!” Amen.