A közösen megélt pillanatok éltetnek – Interjú Nemes Józseffel

– A Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny jubileuma alkalmából vehetted át a Komlóssy Lajos-díjat, mellyel Debrecen városa a kulturális élet meghatározó személyiségeit ismeri el. Hogyan fogadtad?

– Rendkívül nagy örömmel és megtiszteltetésként éltem meg. Minden visszajelzés jókor jön, amely megerősít abban, hogy a közösségért végzett munka értékes. Különösen sokat jelent számomra, hogy ez a Kodály Filharmónia és a város közös elismerése, így több szakember egybehangzó véleményét tükrözi. Büszkeséggel tölt el az is, hogy csatlakozhattam a korábbi díjazottak illusztris sorához.

– Annak idején hogyan kerültél közel ehhez a világhoz, és minek a hatására döntöttél a karvezetés mellett?

– Valójában egy véletlennek köszönhetek mindent. A körzetes iskolánk a Bányai Júlia Általános Iskola volt – a mai Szent Efrém Görögkatolikus Óvoda, Általános Iskola és AMI jogelődje –, ahová a nővérem is járt. Ott fertőződtem meg a muzsika szeretetével. A sorsdöntő pillanatokban kapott zenei élmények átsegítettek a kamaszkori nehézségeken, helyretették az érzelmeimet, és a kóruséneklés észrevétlenül az életem részévé vált. Tizenévesen még nem gondoltam erre hivatásként; a Csokonai Gimnázium német–orosz szakára jártam, mert a nyelvek is vonzottak, a középiskolás évek alatt azonban kétségbeejtően hiányozni kezdett az aktív zenélés. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem akarok e nélkül élni, így végül a nyíregyházi főiskola magyar–ének szakán tanultam tovább, majd tanárként tértem vissza a Szent Efrémbe.

– Kik voltak azok a mentorok, akiktől a legtöbbet tanultad, és akiknek a szavai ma is felidéződnek benned egy-egy nehezebb próba során?

– Kórusénekesként a legtöbbet Tóth Ágnestől lestem el, aki előttem vezette az iskolai együttest. A főiskolán Ferencziné Ács Ildikó tanította nekem a karvezetést, akinek szintén rengeteget köszönhetek. Hatalmas inspirációt jelentett az is, hogy betekintést nyerhettem Szabó Dénes munkájába, mikor pedig ténylegesen elkezdtem a karnagyi pályát, Tamási Laci bácsi és felesége álltak mellettem atyai szeretettel és szakmai figyelemmel.

– A neved mára összeforrt a Lautitiával. Tudatos koncepció alapján építetted fel a kóruscsaládot a gyermekkartól egészen a kamarakórusig?

– Mondhatnám, hogy egy előre megírt forgatókönyv szerint haladtam, a valóságban azonban a szükség és a fiatalok igényei alakították a struktúrát. Amikor a gyerekek elballagtak az általános iskolából, nem szerették volna abbahagyni a közös munkát. Örömmel fogadtam őket, és létrehoztunk egy ifjúsági vegyeskart. Kezdetben alig voltunk, mindössze egy-két fiúval indultunk el, de a létszám az évek során egyre csak duzzadt. Később ez a generáció kiöregedett az ifjúsági kategóriákból, de továbbra is együtt akartak maradni – így született meg a kamarakórus. Ez egy organikusan fejlődő, közös szerelemprojekt volt a részükről, én pedig kötelességemnek éreztem, hogy az élére álljak.

– A mai, digitálisan túlterhelt világban rendkívül nehéznek tűnik rábírni a kamaszokat a fegyelmezett próbafolyamatokra. Mi a titkod?

– Régen ezt a műfajt nem kellett külön reklámozni, ma viszont sokkal több külső ingerrel szemben kell fenntartanunk az érdeklődést. Tény, hogy három órát offline tölteni egy próbateremben hatalmas kihívás egy fiatal számára, ugyanakkor az együtt éneklés, az együtt lélegzés és az egymásért tenni akarás olyan érzelmi többletet ad, amit a közösségi média nem képes pótolni. Amíg a gyerekek nem kóstolnak bele az elmélyült alkotásba, addig nem értik, hogy ez miről szól, de amint a színpadon megérzik ezeket a kegyelmi, felemelő pillanatokat, azonnal megvilágosodnak. Szerencsére nem vagyunk kevesebben, mint másfél évtizede.

– Hogyan kezeled a természetes generációváltást, amikor a kulcsemberek koruknál fogva továbblépnek, és a hangzást, valamint a közösséget szinte újra kell építeni?

– Ez a folyamat egyszerre fájdalmas és gyönyörű, hiszen állandó megújulásra kényszeríti az embert. Emberileg is nehéz elengedni azokat, akikkel évekig együtt dolgoztam, hiszen nemcsak a hangok, hanem a személyiségek is hiányoznak a sorokból. A megoldás kulcsa, hogy legalább két évre előre kell gondolkodni. Amikor bejön egy ötödikes korosztály, már látom a potenciált, és tudatosan nevelem a jövő szopránjait vagy altjait. A legtehetségesebb kisebbeket már korán leültetem a rutinos nyolcadikosok mellé, hogy minden szakmai finomságot és a zene iránti alázatot magukba szívjanak. Ez a fajta tudatos mentorálás az esetek többségében kiválóan működik.

– A tanítás és a Lautitia vezetése mellett a két évvel ezelőtt megújult Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny igazgatója vagy. Mennyire volt egyértelmű a strukturális átalakítás irányvonala?

– Egyáltalán nem volt könnyű dolgunk, mert egyfajta kettősséggel találtuk szembe magunkat. Kaptunk egy olyan magas szakmai színvonalat és tradíciót, amely a kortárs zene népszerűsítésére épült – ezt az unikalitást mindenképpen meg akartuk őrizni a bemutató koncertekkel és a közösségi eseményekkel együtt, ugyanakkor látnunk kellett, hogy a világ elment mellettünk; a világjárvány előtti időszakban a fesztivál kissé merev maradt a nemzetközi újhullámos trendekhez képest. Korábban minden kategóriában kétfordulós rendszert alkalmaztak, ami akkor volt indokolt, amikor húsz együttes jelentkezett egy kategóriába. Manapság, amikor mondjuk négy-öt vegyeskar indul, a selejtezők felett eljárt az idő. Emiatt töröltük el a merev, kórusnemek szerinti felosztást is – hiszen ha csak egy vagy két női kar jelentkezik, nem alakul ki valódi verseny –, és bevezettük a szabad, valamint az egyházzenei kategóriákat. Bár a zsűrinek így nehezebb dolga van az összehasonlítással, a reformok beváltották a hozzájuk fűzött reményeket.

– Mik a jubileumi, harmincadik megmérettetés legfontosabb tapasztalatai versenyigazgatói szemmel?

– Úgy érzem, remekül vettük az akadályokat. A színvonal rendkívül magas volt, és sikerült a szigorú szakmai jelleget ötvöznünk egy kellemes, fesztiválos hangulattal. Remek újításnak bizonyult például a Nagydíjas koncert előtti este a Nagyerdei Víztoronyban szervezett kötetlen találkozó. Emellett a háttérben dolgozó apparátus is kiválóan vizsgázott: a Papageno, a Kodály Filharmónia és a Lautitia alkotta hármas egység rendkívül stabil alapot biztosított a lebonyolításhoz.

– A jubileumi verseny nagydíját végül egy indonéz gyermekkar nyerte el. Mit érez egy ízig-vérig a kodályi és bartóki hagyományokon nevelkedett karnagy, amikor azt látja, hogy a világ túlsó feléről érkező fiatalok ilyen elementáris szinten élik meg a kóruszenét?

– Egyszerre volt elképesztő és elgondolkodtató. Technikailag, hangszínben és intonációban szinte tökéleteset nyújtottak. Ugyanezt elmondhatnám a lett vagy az amerikai együttesekről is, amelyek elképesztő felkészültségről tettek tanúságot. Magyarként ezt a sikert érdemes egyfajta atyai pofonként is értelmeznünk. Kodály országában ma nem biztos, hogy fel tudunk mutatni ennyi csúcskategóriás énekkart. Elgondolkodtató, hogy míg a világ más pontjain átvették, Ázsiában pedig a mindennapokban alkalmazzák a Kodály-módszert, addig itthon miért nem használjuk ki elégségesen az éneklés jótékony hatásait.

– Ez a győzelem egyben a nemzetközi kóruskultúra új irányait, trendjeit is jelzi?

– Művészeti szempontból egyértelműen látszik, hogy a különféle ritmikai effektek, a tapsolás, a dobolás és a színpadi mozgás erőteljesen előtérbe kerültek. Ma már a vezető nemzetközi kórusok szinte kivétel nélkül beépítik ezeket a show-elemeket a repertoárjukba. Bár tőlem ez a stílus kissé távol áll, és a saját műsoraimban nem fog túlsúlyba kerülni, a trend létezését és létjogosultságát el kell ismernünk.

– Mi az a belső hajtóerő, ami karnagyként és pedagógusként nap mint nap inspirál?

– Lehet, hogy patetikusan hangzik, de nincs felemelőbb érzés annál, mint látni a gyerekek arcát, amikor a színpadon vagy a próbán teljesen felszabadultan énekelnek. Az alkotás öröme, a mély érzelmek közös megélése és annak átadása a közönségnek olyan felbecsülhetetlen érték, amely minden fárradtságért kárpótol.

– Bár a harmincadik versenynek épp csak vége lett, fejben elkezdődött már a következő előkészítése?

– Az adminisztratív lezárással párhuzamosan a tervezés már megindult, a versenyt 2028. július 6–9. között rendezzük meg. A csapat tagjaival közösen elkezdtünk összeállítani egy listát a tapasztalatokról, a javítandó területekről. Fontos, hogy őszintén szembenézzünk a hibáinkkal, hiszen csak így tudunk legközelebb még magasabb színvonalat nyújtani.

– A Bartók-verseny igazgatása mellett milyen szakmai feladatok és kihívások állnak előtted és a kórusaid előtt a közeljövőben?

– Nyáron a vegyeskarral a Campus Fesztiválon lépünk fel a Góbé zenekar közreműködésével, ami egy remek hangulatú örömzenélésnek ígérkezik. Szeptemberben a gyermekkarral Olaszországba utazunk, a legjelentősebb projektünk azonban kétségkívül a késő őszi ünnepi hangverseny lesz. November 29-én a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében adunk közös adventi koncertet Benjamin Appl világhírű operaénekessel. Másfél éve ez a fellépés köti le a gondolataim legjavát, és a tervek szerint a budapesti bemutató előtt pár nappal Debrecenben is előadjuk majd ezt a rendkívüli műsort.