Ad limina látogatás Rómában

Ad limina látogatáson vettek részt Rómában a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai 2017. november 20. és 24. között. Kocsis Fülöp metropolitát Somogyi Viktória kérdezte tapasztalatairól a Vatikáni Rádióban. 

– Az általában ötévente sorra kerülő ad limina látogatás gyakorisága Ferenc pápa idején nyolc-kilenc évre változott. Ez éppen a pápaválasztás miatt is csúszott a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia esetében. A látogatás legelső napja a legfontosabb találkozóval kezdődött, Ferenc pápa fogadta – hosszú, két órás megbeszélésre – a konferencia tagjait. Érsek atya, milyen benyomással jött ki erről a megbeszélésről?

– Mindjárt az elején meglepetés volt nekünk, hogy ezzel kezdődik az ad limina látogatás. Ez a szervezés során az utolsó pillanatban derült ki, pedig mi azt hittük, hogy miután végigjártuk a dikasztériumokat, azoknak a tapasztalatait összegezve tudunk majd beszélni a pápával. Ezzel ellentétben másképpen alakult – Székely János püspök atyával mondtuk is, hogy a Lélek vezette ezt így. Ferenc pápával mindjárt az elején a legszemélyesebben, a legközvetlenebb módon, mint egy atyával, egy igazi lelki vezetővel tudtunk beszélni. Ő kérdezett minket, mi is hoztunk föl témákat, tanácsokat kértünk tőle, amelyekre nagyon bölcs és átfogó válaszokat adott, mint aki minden területen tisztában van a dolgokkal. Mindnyájunk számára egy óriási, felszabadító érzést jelentett ez a találkozás, mely az ad limina látogatásnak, ami közel egy hétig tart, megadta a lendületét. Közöttünk, püspök atyák között is egyszeriben más lett a viszony. Ezzel kapcsolatban el szeretném mondani, ami a Püspöki Kongregációban hangzott el, hogy az ad limina látogatásnak kettős célja van: egyrészt a pápával, másrészt a püspökök testületén belüli közösség megerősítése. Ezt különleges módon segítette – nemcsak az imádság, az Istennel való beszélgetés, hanem – a pápával való említett találkozás, beszélgetés is.

– Ha a hallgatókkal megoszthatjuk azokat a fontosabb gondolatokat, témákat, amire a pápa felhívta a figyelmüket, amik a megbeszélés során előtérbe kerültek, nagy örömmel hallanánk…

– Két órán keresztül beszélgettünk a pápával, rövid volna a műsor, hogy mindről beszámoljak… Egy pár dolgot emelek csak ki. Mindjárt Bíboros úr után kaptam szót, és felhoztam a Közel-Keleti országokban szenvedő keresztények helyzetét. Sőt, mintegy üzenetként át is adtam, amit ők kértek tőlem, hogy a Katolikus Egyház vezetői emeljék fel szavukat az ott tomboló keresztényüldözés ellen. Hiszen Jézus szülőföldjén a kereszténység végveszélyben, pusztulófélben van. Az egyik nyugdíjas főpásztor, a melkita pátriárka, III. Laham Gergely így fogalmazott: „Ne hagyjátok, hogy eltűnjünk!” Erről is beszéltem személyes élmények alapján, és a pápa erre nagyon mélyen reagált és láthatóan képben van. Kifejezte az együttérzését, azzal a szóval, amit Szent Pál mond: ahol szenved az egyik tag, ott vele szenved a test többi tagja! Vagyis nekünk is át kell éreznünk az ottani testvéreink szenvedését! Ugyanakkor elismerését fejezte ki a magyar egyház és állam felé, amelyről tudja, hogy többféle módon segíti az ott élő keresztényeket, az újjáépítésben, befogadásban – jó volt érzékelni, hogy erről tud a Szentatya.

Számomra egy másik kedves téma, amit Atanáz püspök atya vetett föl, a cigánypasztoráció. Megkérdezte, mit tegyünk azzal a helyzettel, amikor nyilvánvaló feladatunk az evangelizáció – a keresztelés, a szegény rétegeknek az Egyházba történő terelgetése, beédesgetése –, de sokszor borzasztó tapasztalatokról számolnak be a hitoktatók, amikor kezelhetetlenné válnak kamasz fiúk az iskolában, hátuk közepére sem kívánják a hittant. És azt a kényes kérdést is felvetette, hogy lehet-e ilyenkor kettős mércét használni. Vagyis van, akinél többet, és van, akinél kevesebbet követelünk meg. Ferenc pápa válasza meglepő volt. Ő ezt a helyzetet összehasonlította a nagyvárosi lelkipásztori munka nehézségeivel. Ott is hasonló dolgokról van szó, amikor a pap, a hitoktató „kiteszi a lelkét”, közben pedig egy nagyon nehezen feloldható, közömbös masszával találkozik. Mi a teendő? Azt hangsúlyozta, hogy Krisztus keresztségét nem szabad megtagadni senkitől sem. Azt a képet használta, hogy ha valaki kéri a keresztséget, mintha egy koldus nyújtaná a markát, hogy adjunk neki valamit, annyira szükségük van Krisztusra és az Egyházra. Ne tagadjuk meg tőlük a keresztséget! Kereszteljük meg őket, adjuk meg a Léleknek a kapunyitást, hogy Ő munkálkodjon, és a Lélek elvégzi a maga munkáját. Ezek után már persze, feladatunk, hogy minél igényesebben, odaadóbban, a szeretet átadásával vezessük még mélyebbre őket az Egyházon belül. Viszont a többi szentség esetében már a kiszolgáltatásakor, ünneplésekor legyünk igényesek, tanítsunk meg mindenkit arra, miről is van szó, milyen feltételek szükségesek. Ezzel a különbségtétellel, ezzel a nagyon világos szemlélettel bevallom, én még nem találkoztam.

Ami még nagyon fontos, az a migránskérdés. Azt is elárulom, hogy mi magunk is egy kis félelemmel, zavartsággal beszélgettünk arról, hogy mennyire hozhatjuk fel a kérdést, mennyire nem. Márfi érsek atya aztán még azt is felhozta, hogy őt azzal szokták vádolni, hogy muzulmánellenes, holott ez nem így van. Ő csak a figyelmet akarja felhívni arra, hogy nagy veszély az iszlamizálódás. Fel is tette a kérdést, hogy Ferenc pápának mi a véleménye arról, hogy az iszlám egyre erősödik, a kereszténység pedig gyengül Európában. Erre is nagyon világos választ adott Ferenc pápa. Ez valós veszély, mondta, ezzel komolyan számolnunk kell! Az egész Egyháznak nagy feladata – papoknak, püspököknek, híveknek egyaránt –, hogy ne hagyjuk ezt a kiüresedést. Aztán hozzátette, hogy önmagában nem csak az iszlám veszéllyel kell számolnunk, hanem vele együtt a globalizációval. Mert mind a kettő ugyan arra épít: a hit elgyengülésével számol, és akkor tud terjedni, ha a keresztények nem élik meg a hitüket tanúságtevő módon, és azt célozza, hogy a kereszténység egyre inkább háttérbe szoruljon.

Többször is említtette a pápa az ideológiai gyarmatosítás kifejezést, hogy a gender, vagyis a nemek közti különbségek összemosása, de a nemzeti különbségek eltörlése is óriási veszélyt jelent Európában. De mindenhol, ahol az emberek közti egyenlőség nevében az emberi személy is elveszíti egyéni identitását. Nem szabad, hogy Európa elveszítse a nemzeti tudatra épülő sajátosságait. Úgy fogalmazott, hogy Európának vissza kell térnie önmagához, saját identitásához. Nem bezárkóznia kell, hanem önmagára találnia. De minden egyes népnek is újra meg kell találnia önmagát. Ritkán halljuk Ferenc pápától ezeket a szavakat, de ezekről velünk nyíltan beszélt: nem szabad teret hagynunk ennek az ideológiai gyarmatosításnak.

A nevelést is szeretném említeni, erről is nagyon világos tanítást adott. Azt mondta, a fiatalokat szabadságra, szabad gondolkodásra kell nevelni. Akkor tudjuk elérni, hogy ne morzsolja fel őket ez az ideológiai globalizáció. Egy nagyon aranyos buzdítást is megfogalmazott: a fiatalok beszélgessenek a nagyszülőkkel! Lám, erre is van a pápának figyelme és érzékenysége, hogy az idős generáció és a fiatalok között elveszett a kapcsolat. Magam is elhatároztam, hogy olyan találkozókat fogok szervezni odahaza, amikor nemcsak megáldjuk együtt a nagyszülőket és az unokákat, hanem az ő kapcsolataikat, beszélgetési lehetőségeiket is serkenteni fogjuk.

Értékes dolgokat mondott, azt éreztük, hogy bármilyen kérdést teszünk föl, mint aki rögtön érti a kérdést, érzi annak a mögöttes tartalmát, nagyon bölcs tanácsokat adott. Amikor kijöttünk, mindannyian lelkesen azt mondtuk: ez fantasztikus volt, már ezért érdemes volt Rómába jönni! Ha más nem is történik, ez a két óra mindennél többet jelentett mindnyájunk életében.

– Nagyon szoros programjuk van a hétre, és már hétfőn jártak a Keleti Egyházak Kongregációjánál, amely érsek atyát különösen is érinti…

– Valóban nagyon szoros, mert délben Ferenc pápával még elimádkoztuk az Úrangyalát, de aztán nyomban mentünk Atanáz püspök atyával és Ábel atyával a Keleti Egyházak Kongregációhoz. Bíboros úr is velünk jött, illetve Ternyák érsek atya, Palánki Ferenc püspök atya is és Mohos Gábor, a püspöki kar titkára is. Ott az én feladatom volt beszámolni röviden a magyarországi helyzetről, hogy él együtt a két rítus – római és a görögkatolikus egyház. Meséltem az évszázados együttélésről, annak nehézségeiről is, de azt tapasztaljuk, hogy ez nagyon sokat fejlődött már, és javult az elmúlt évtizedekben. Megemlítettem két nehézségről is, melyek mostanában kerültek felszínre.

Keleti egyházunkban a szentszéki elvárásoknak megfelelően igyekszünk visszatérni az úgynevezett bevezető szentségek együttes ünneplésére. Ahhoz a nagyon ősi gyakorlathoz, hogy az első három szentséget (keresztség, bérmálás, Eucharisztia) együtt szolgáltatjuk ki, egyszerre kapja meg a keresztelkedő. Akkor is, ha csecsemő, akkor is, ha felnőtt. Ettől a 20. században elszoktunk, és ennek gyakorlata eltűnt, de Szlovákiában, Ukrajnában kezdenek visszatérni rá. Nekünk is ezt kell követnünk. Elkezdtük tehát ennek gyakorlatát. Egyes parókiákon már azt tapasztaljuk, hogy amikor a parókus fölteszi a kérdést, hogy az érintett, vagy a szülei hozzájárulnak-e e hármas szentség-kiszolgáltatáshoz, akkor örömmel tapasztaljuk, hogy a hívek fele szívesen veszi ezt. Nálunk a kisdedek esetén is könnyű ennek a gyakorlati megvalósítása, mert az aranykanállal néhány csepp Szent Vért teszünk a gyermek ajkára. Azt látjuk, hogy felcseperedve a gyermekek nagyon szeretik az áldozást és a szüleik karján jőve már ők is várják, hogy kapjanak egy falatot az Isten Testéből és Véréből. Amikor azonban ezek a családok elmennek római katolikus szentmisére, ott erre nincs lehetőségük, erre őket kell előre fölkészíteni, illetve a római katolikus papokat is, hogy adott esetben helyesen tudják kezelni az ilyen helyzetet.

A másik érdekes pont éppen az Eucharisztiának a tisztelete – mely most, a Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszusra készülve különös jelentőséget is kap. A görögkatolikusoknál nincsen szentségimádás. Mi másként kezeljük, másként tiszteljük ezt a Szentséget. Nálunk nem ostya van, hanem kovászos kenyér, amelyet szintén őrzünk a Szentségházban, az oltáron, de nem azért hogy kitegyük szentségimádásra, hanem hogy a betegeknek, vagy más hirtelen adódó helyzetnek az orvoslására használjuk. Illetve nálunk még nagyobb hangsúlyt kap, hogy a szentségnek az Eucharisztikus Liturgiában van a helye. Az Eucharisztia maga az Egyház szentsége, mely közösséget alkot, az egyéni devóciónak nem alakult ki ez a formája. Ahhoz, hogy mi a keleti Egyház teológiájának, lelkiségének megfelelően csatlakozzunk a világkongresszushoz, a felkészülés és ünneplés során erre a sajátosságra is figyelnünk kell.

Tehát ilyen pontok vannak, amiket egymás megismerésével, tiszteletben tartásával tudunk csak jól kezelni. Sőt, bíboros úr megemlítette, hogy a keleti egyház jelenléte segíti is, hogy az előkészület, az ünneplés ne tolódjon el túlságosan az egyéni jámborság felé. Az Eucharisztia tiszteletének egyik hatékony módja a szentségimádás, a személyes kapcsolódás ilyen tartalmú kifejeződése, de a Katolikus Egyház lényege is a szentmisében, az Eucharisztia vételében van.

Sok minden egyébről is szó volt ebben a kongregációban, s azt a dicséretet is megkaptuk, hogy a Magyar Görögkatolikus Egyház végre egy olyan egyház, amely nem a problémáival keresi fel a kongregációt, hanem a továbblépés, a fejlődés kérdésével. Most kaptunk nemrég például engedélyt két új liturgikus könyvünk használatára: a Zsoltáros és az Evangéliumos könyvet most már használhatjuk szentszéki jóváhagyással. És tovább is lépünk, további könyveket is szeretnénk jóváhagyatni, ez is az egyházunk fejlődésének a része.

Ők aztán rákérdeztek, hogy állunk az úgynevezett részleges joggal. Ez a metropólia felállításával különösen is fontossá lett feladatunk, hogy összeállítsuk azt a joggyűjteményt, ami a Görögkatolikus Egyházunknak a sajátja, melynek részleges jog az összefoglaló neve. Ezzel mi még tartozunk – bevallom ország, világ előtt. Minthogy hogy ezt a számonkérést megfogalmazták, ígértük, hogy igyekszünk pótolni.

– Köszönöm ezt az őszinte és nyílt beszámolót. Remélem, hogy az első két nap utáni fantasztikus pozitív benyomások folytatódnak a hét során…

– Nagyon éreztük, hogy a Ferenc pápával való találkozást a Lélek vezette, a Lélek irányította, és ez utána sem szűnt. Akárhová mentünk, mindenütt nagyon nyílt, a kérdések, a nehézségek elkendőzése nélküli beszélgetéseknek vagyunk a részesei. Biztos vagyok abban, hogy mindnyájunk számára nagyon meghatározó lesz, hogy egész Katolikus Egyházunk számára megújító lesz ez az ad limina látogatás.

Lejegyezte: Kuzmányi István