Ahová jó megérkezni, mert várnak bennünket

A kerékpáros zarándoklat hat évvel ezelőtt Asztalos Nagy Erika pszichológus kezdeményezésére indult, aki felvetette, hogy milyen jó lenne a szakellátásban nevelkedő gyerekeknek a hit és a sport által való lelki megnyugvás, lélekformálás. Mára már hagyomány lett belőle és évről-évre várják a gyerekek és felnőttek egyaránt, hogy útra keljünk.

„De hogy ez ne csak egy egyszerű kerékpártúra legyen, ahol a kilométerek számolása által többek leszünk, hanem lélekformáló ereje is legyen, amit gyerek –felnőtt megtapasztalhat, nos, ehhez kellenek azok a helyszínek, ahol sok-sok csoda történik, ahová jó megérkezni, mert várnak bennünket, vár minket a Szűzanya, Isten.”(Asztalos-Nagy Erika)

Testi és lelki megpróbáltatás, egy hét ráhangolódás önmagunkra, embertársunkra, Istenre. Ezt úgy képzeljük el, mint egy háromlábú széket. Mert ennek a hármas egységnek egynek kell lenni, mert ha nem, akkor az a szék felborul.  Ha önmagammal nem vagyok jól, akkor nem tudom szeretni a másikat, és Istent sem. Ha másokkal nem vagyok jól, akkor nem tudom szeretni Istent, és önmagamat se szeretem eléggé. Ha Istent nem tudom szeretni, akkor magamat és mást se tudok szeretni. Láthatjuk mennyire fontos a nevelt gyerekek életében egy fogódzkodó, hogy megmaradjanak a normális kereteken belül. Mert a „fogódzkodó” a görögkatolikus intézményekben a szerető és könyörülő Isten lehet. 

A zarándoklat célja az, hogy a kölcsönösen eltöltött minőségi idő, a fizikai megterhelés által értékes emberekké váljanak a gondozottak és a társadalom hasznos tagjai legyenek.  Az újonnan hozzánk érkező gyerekeket pedig közösség építő jelleggel szeretnénk ösztönözni a kerékpáros zarándoklatra, hogy miden egyes nap a hittel való ismerkedésé legyen. Loyolai Szent Ignác gondolatának szellemében: „Bemegyek veled a te ajtódon, hogy együtt jöhessünk ki az én ajtómon.”

Június 24-én, hétfőn reggel keltünk útra Szaplonczay Gergely atya áldásával Hajdúnánásról. Zarándoklatunk során jártunk Tokajban, Tiszavasváriban, Hajdúböszörményben, Újfehértón és minden este visszatértünk Hajdúdorogra. A hőség ellenére mindenki lelkesen tekert; egy darabig, ám a napok előrehaladtával egyre jobban fáradt a csapat.  Első utunk minden állomásunknál a templomba vezetett, megköszönni és hálát adni az aznapi teljesítményünkért. Az ott szolgáló atyák katekézisei után, jókat fürödtünk, kirándultunk, nevettünk, kulturálódtunk, vagy éppen, ha nem voltunk elég „fáradtak” fociztunk a nap végén. Végig jó időnk volt, voltak műszaki problémák, sérülések – lelki vagy éppen testi – ami ugyan néha visszafogott minket, de nem tántorított el attól, hogy kitartsunk az utolsó kilométerig.

Összefoglalva én - és az úti társaim nevében is mondhatom - hihetetlenül jól éreztem magam, és örülök, hogy elmentünk.

A kísérők pedig segítettek abban, hogy a zarándoklat küldetése minél inkább átmenjen, és gyökeret verjen a gyerekek szívében. Meg vagyok győződve róla, hogy ez egy olyan meghatározó élmény, amit az ember soha nem felejt el…