Akiből áradt a hitből fakadó szeretet - Fodor Istvánné tisztelendő asszonyra emlékezünk

A nyírgelsei templomban sok évet átimádkozva, gyerekeit a hitben nevelve, ifjú házasként közösséget építve mutatott példát mindannyiunknak. De rajta is beteljesedett a Szentírás igazsága: az ember élete 70 esztendő, olykor 80 esztendő, és ami efelett van, az fáradtság és fájdalom – kezdte a megemlékezést András atya. De aztán eljön a fáradtság és fájdalom korszakának is a vége, hogy eljuthassunk a hitünk szerint vágyott örök üdvösségre. A mi dolgunk, hogy elköszönjünk tőle, Marika nénitől, aki egész életét az Istennek szentelte.

„Elköszönünk attól a tisztelendő asszonytól, akinek nemcsak öröm volt az élete, hanem nehézség is, hiszen 18 évesen elvesztette az édesapját, menekülnie kellett a háború elől, a család mindenét elveszítette, hogy utána kétkezi munkával hozzanak rendbe egy életet. Elköszönünk attól a tisztelendő asszonytól, aki úgy lett anya, hogy nem vonta soha kétségbe, hogy amit kap az Istentől az a legnagyobb ajándék. Elköszönünk attól a tisztelendő asszonytól, akinek mindig, mindent megelőzve volt fontos az Egyház és az egyházközség élete: az ünnepek, a búcsúk, a templom és mindaz, ami itt, Nyírgelsén és ahol szolgáltak, legtöbbet Létán, körülvette őket. De mielőtt végleg elköszönnénk, először köszönjük is meg sok mindent.”

Marika néni, a papfeleség, az édesanya, a testvér, a nagymama ezelőtt 39 évvel, amikor fiatal papnéknak szentelés előtti lelkigyakorlatot tartott, föltette a következő kérdéseket: mit vár tőlem az Isten? Mit vár tőlem pap férjem? Mit várnak tőlem a jövendő gyerekeim, mit vár tőlem az Egyház és mit vár tőlem az egyházközség? Valaki szerencsére leírta akkor az ő szavait, azokat az alap dolgokat, amiket mind az öt kérdésre válaszként megfogalmazott: „Hitet, szeretetet, hűséget, kitartást, ráfigyelést, szolgálatot, áldozat vállalást, tanúságtételt” – mondta.

A családja és akik közelről ismerték tudják, hogy ezek nemcsak szavak voltak, hanem egy élet tanúsága. Egy olyan életé, amelyre tisztelendő módon nézünk föl, és tisztelendő módon talán egy kicsit irigylünk is, és szinte nem értjük, hogy azon körülmények és nehézségek között, amiket átélt, hogy tudta mindezeket az értékeket az Isten, a férje, a gyerekei felé, az Egyháza felé és az aktuális egyházközsége felé is megmutatni és megélni.

Amikor a Szentírásban keressük a kapaszkodókat, kutatjuk, mi adja az ember örök életéhez a garanciákat, három támpontot találunk: aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki eszi az én testemet annak örök élete van, és aki jót cselekszik, az átmegy a halálból az életbe. Itt és most nem kell mérlegelni, mind a három jelen van az ő életében, amely egyértelműen tanúskodik arról az embereken keresztül Istennek szánt 90 évről, amelyre itt most visszatekinthetünk.

Az Eucharisztikus Kongresszus jelmondata ez volt: Minden forrásunk benned van. Ezt Marika néni is mondhatta volna. Lehet, hogy nem mondta, de hogy élte, azt látjuk, tudjuk, megtapasztaltuk – hangsúlyozta András atya. – Marika néni minden erőforrása, a fizikai ereje, a lelki ereje, a szellemi ereje abból az Istenből fakadt, amely kislány korától őt biztos személyiséggé tette.

„Néha irigykedve nézem ezt a korosztályt, hogy mennyire simának és biztosnak tűnik az ő hitük, mintha nem kellett volna azért meg sem küzdeniük, olyan természetes volt. Csak áradt Marika néniből is a hitből fakadó szeretet, hűség, kitartás, ráfigyelés, szolgálat, áldozatvállalás, tanúságtétel.

A tisztelendő asszony felé hálánkat egy olyan életformának a továbbvitelével róhatjuk le – mert mással nem lehet – amelyet ő és férje elénk élt. Nem tudjuk és nem is akarjuk kikapcsolni a képből a férjet, Pista bácsit, István atyát, Esperes urat, akivel egy olyan közösséget alkottak, amely életük végéig elkísérte. Hogy tud összenőni két ember úgy, hogy amikor már nincs fizikai erő, szellemi erő sincs talán már, de a lélek ereje belőle még mindig a férjét emlegeti?

Fekete András atya zárásként mintegy az elhunyt nevében mondta el Szent Pál szavait a Filippiekhez írt levélből: „amit nálam láttatok, hallottatok, azokat tegyétek és veletek lesz a békesség Istene.” A hajdúszoboszlói parókus azonban ezen a napon Szent Pál szavai végén nem pontot, hanem felkiáltójelet szeretne látni. „Ez a koporsó olyan, mint egy felkiáltó jel. Ez a felkiáltó jel pedig ő maga, aki figyelmeztet minket arra, hogy így is lehet” – zárta szentbeszédét a parókus atya.

A temetés szeptember 4-én volt a Nyírgelsei Istenszülő Oltalma Görögkatolikus Templomban.