Ami odaát most a legnagyobb erőt adja, az az Istenbe és a jóba vetett hit

délután 3-kor indult el a debreceni Petőfi térről Nyírbátoron és Mátészalkán át Tiszabecs felé. Mátészalkát és Kocsordot elhagyva egyre gyakoribbá váltak az ukrán rendszámtáblák a szembejövő forgalomban, kéretlenül is az aggasztó jelenbe terelve vissza figyelmet, amit néhány percig jótékonyan kötött le az útirányunkat keresztülszelő Szamos látványa.

Minden nap nehezebb

Tiszabecsen először csak a közösségi házat, később a helyi általános iskolát és imaházat is berendezték a menekülők számára. Érkezésünkkel egy időben állt meg az épület előtt a nőkkel és gyerekekkel tele autóbusz, amiről az önkéntesektől később megtudtuk: húszpercenként érkezik az egy kilométerre lévő határátkelőhelyről, hogy mentesítse a bajba jutottakat a cipekedés és időjárási viszontagságok terhétől. Az iskolaudvaron Julietta, a 17 éve Tiszabecsen élő, Kárpátaljáról elszármazott asszony és önkéntestársai készítik elő a forró teát az újonnan érkezett embereknek. Egyfajta szívszorító állófogadás ez, és számunkra érthetetlenül, de minden érkezőt olyan mosollyal és kedvességgel fogadnak az ötödik, szüntelenül végigdolgozott nap végén is, mint rég látott, közeli családtagot.

A helyzet napról napra nehezebb, egyre többen vagyunk, csoda, hogy még mindig elférnek az ideérkezők

– mondják, majd Julietta arról tájékoztat, hogy a magyarokat jellemzően már autó várja a határ melletti Rákóczi utcában, míg az ukrán ajkúak javarészt az átmeneti szálláshelyen kénytelenek meghúzni magukat. Éva négy gyerekkel; két óvodással és két felsőtagozatos lánnyal érkezett, nem várják meg, míg a háború Kárpátaljára ér – mondja. Két nagyfia otthon maradt, a fővárosba mentek. Harcolnak.

Többüknél elcsuklik a szó, amikor megkérdezzük, mit hagytak maguk után. Nem tudnak beszélni még, egyetlen szándékuk, hogy a gyerekeket megnyugtassák és vacsorát kapjanak. Hogy mi a céljuk? Ez volt az: átjutni a határon.
Csak egy pillanatra térünk be az iskola tornatermébe, ahol ágyak és matracok sorakoznak szorosan egymás mellett, van, aki a kisbabáját altatja, a csomagok között gyerekek szaladgálnak, a felnőttek alszanak, telefonálnak, de leginkább a tervezgetésre jó csend jellemzi a hatalmas termet.

Az intézmény közösségi tere szinte színültig megtelt az adományokkal, tucatnyi önkéntes válogatja szét a csomagokat: ruha, élelmiszer, pelenka, kozmetikum, ágynemű. Közben megérkezik a cívisvárosból szállított felszerelésért a karácsfalvai Tóth Jenő, a líceum görögkatolikus vezetője. Ő írt levelet és kért segítséget a debreceni székhelyű Metropóliai Hivataltól. A szállítmány jelentős részére a Kárpátalján maradtaknak lesz szüksége, kérdésünkre, hogy mi ad erőt most az ottaniaknak, azt mondja: alkalmuk és lehetőségük is lenne átjönni, de amíg nem történik harci cselekmény, maradnak, az az otthonuk, a hazájuk.Ami odaát most a legnagyobb erőt adja, az az Istenbe és a jóba vetett hit.

 Tiszabecsen az elmúlt napokban a hazai humanitárius szervezetek nemcsak az odaérkezők biztonságáról és ellátásáról gondoskodnak, hanem úticéljuk elérésében és a tájékoztatásban is jelentős segítséget nyújtanak.