Kilenc évvel ezelőtt, 2014. augusztusának első két hetében az Iszlám Állam offenzívát indított Észak-Irakban, s miután már elfoglalták Fallúdzsát, Rámádit és Mószult, a Ninivei-fennsíkot kebelezték be. A védelmet ígérő kurd erők a támadás elől visszavonultak, védtelenül hagyva így többszázezer embert, közülük rengeteg keresztényt. Az ottlakók jól tudták, hogy elfoglalásuk esetén sorsuk halál, iszlám hitre térés, vagy rabszolgaság lesz, ezért 6-áról 7-ére virradó éjszaka 125 000 keresztény menekült el mindenét hátrahagyva. A területet elfoglalták, kifosztották és lerombolták. Elmenekült 200 000 jezidi is, 5000 férfit kivégeztek, legalább 5000 nőt és gyereket rabszolgasorba kényszerítettek. Az újjáépítés és visszaköltözés 2017-ben kezdődhetett meg. 132 templom és egyházi épület kiégett, 197 részlegesen, 34 pedig teljesen megsemmisült. Szilvási Zalán írása.
Úgy terveztem majd ébredés után hajnaltájban megpróbálom megírni, de ez az éjjel változást hozott.
Közbeszólt, ezért most gyertyafény mellett eddigi életemben sosem tapasztalt erejű vihar közepette vetem a betűt.
Vajon leviszi a házról a tetőt? Ilyen lenne az ítéletidő?
Békét ad a térdreborulás és az égen túli ég felé fordulás. Így kényszerűen virrasztva emlékezem.
Emlékszem, hogy mi történt egy másik éjszakán. Azon az éjszakán amikor sok tízezer testvérem menekült a pusztában. Az életéért, hitéért, üldözve menetelt a sötétben.
A sötétbe borult, alvó világban.
Összeszorult szívük mélyén a soha ki nem alvó tűz pislákolása egy fény folyamot rajzolt akkor Ninive fennsíkjára. De a világ nem látta. Nem akarta látni.
E folyam medre mély, sodrása szelíd, vize tápláló, édesen keserű. Könnyek vize. De a világ nem fogadta be. A világ aludt, s vele én is, míg ők elhagyták szülőföldjüket. A vidéket ahol azok a fák teremnek, amelyekből mindannyiunk bölcsőjét egykor kifaragták.
Emlékszem mi történt 2014 augusztus 6-a éjjelén, azon az éjszakán, amikor a kezdet népe, a közel-kelet egyik keresztény közössége elárultatott.
Most emlékezem rátok, testvéreim.
A nyomotokban járok, és szívem közelebb kerülhet hozzátok ezen az éjjelen.
Ezen az éjjelen olyan, mint azon az éjszakán.
Ezen az éjjelen, amikor villámok adta nappali fényben ragyog fel az ég színeváltozása.
Mikor az üvegtetőnk egy része pár méterre tőlem darabokra robbanva, szétszórva hever a sárban, mikor a kint hagyott műfenyő elborulva fekszik a vízben, és kidőlt akác takarja be a kisház tetejét.
Mikor újra meg újra az ég jégköve hull a magasból és rettenetes kopogással érkezik meg ablakainkra.
Mikor összedőlni látszik mi köröttem van, ezen az éjjelen, ebben az időben emlékezem rátok és hallom, amint remegő kezekkel ajtónk kilincsét rázzátok és beengedlek titeket. Beengedlek viharvert, gyertyafényes otthonomba.
A lábam veletek lépdel, kezem veletek tart, a vérem veletek lüktet.
Hallgatom a vihar utáni csöndet. Három óra magasságában már csendesedik a kinti zaj, lassan elvonul a vihar.
Testvérem, barátom, pásztorom ki most olvasod ezeket a megroppant és pislákoló szavakat, emlékezz meg velem kérlek. Emlékezzünk együtt arra az éjjelre, amikor sokan az otthonukban az utolsó vacsorájukat elköltve indultak el egy hegyről lefelé vezető nehéz emelkedőre.
Emlékezzünk a színeváltozás ünnepén a kereszténység szíve változására, a közel kelet szenvedésére is.
Emlékezz, mondass és ha teheted mondj misét Krisztusban, az ő emlékezetükre is.
Emlékezzünk és így lépjünk be együtt a viharok közepette is a puszták végtelenjének, tengerek mélyének, a hegyek csúcsainak, a cethalak gyomrának, a mi hitünk miatt is szenvedő testvéreink halk szavának, Jézus Krisztus utolsó vacsorájának a világba kiáltott örök csendjébe.
Együtt. Ahogy azon az éjszakán, úgy ezen is.
