Csak bátor emberek mernek bocsánatot kérni - Pünkösd Veszprémben

A közösség világító lámpásai az első szentgyónásukat elvégző hamarosan elsőáldozó gyermekek voltak. „A szentgyónás nem azért az Istennel való kiengesztelődés szentsége - mondta beszéde elején Ferenc atya - mert az Isten megsértődik ránk bármikor is, ezért ki kell őt engesztelnünk, hanem mivel az ember felrobbantja a bűnnel az Isten felé vezető hidat, ezt Isten nélkül lehetetlen újjáépíteni.” Gyónás közben azonban ez a híd újra épülhet.

A gyónásnak három fontos lépcsője van:

A lelkiismeretvizsgálat lényege, hogy az ember rácsodálkozzon saját magára és hogy kapcsolatba kerüljön önmagával. Szent Ágoston szavait idézve: „Milyen érdekes, hogy az emberek rácsodálkoznak a hegyekre és a folyókra, a fákra és a virágokra, de nem csodálkoznak rá saját lelkük szépségére.” A lelkiismeretvizsgálat során a legtöbb ember azzal kezdi, hogy végig gondolja, mit hibázott el, pedig célravezetőbb lenne előbb Isten szerető jelenlétébe helyezni magunkat, oda megérkezni. “Csak a bátor embernek van mersze szembenézni a gyarlóságaival, csak bátor emberek mernek bocsánatot kérni. A lelkiismeretvizsgálat a fejlődésorientált ember sajátja. Olyané, aki nem másokat hibáztat élete minden nehézségéért, hanem lelkiismeretvizsgálatot tart, hogy fejlődni tudjon.”

A második fontos mozzanat a lelkiismeretvizsgálat után a bánat. „A bánat nem önbántalmazást, nem önmarcangolást jelent, hiszen amikor az ember megbánja, hogy rosszat tett, akkor a szabadulás útján indul el. A bánatban már fölsejlik, hogy mit kellett volna csinálni, fölsejlik Isten igazságának a világossága. A bánat a szabadulás útja. A gyónás során bűneink felsorolása, megvallása távolságot teremt a bajtól és lehetővé teszi a tisztulást. Az elégtétel elvégzése pedig a terápia, semmiképpen ne kompenzációnak tekintsük. Az Isten szeretetét ugyanis nem kell visszafizetni. Az életvezetés, melynek része nálunk, keresztény embereknél a gyónás, nem opcionális. Benne ülünk az autóban és nekünk kell vigyázni arra, hogy ne történjen baleset. A bűnbánat szentsége a tisztánlátás szentsége.”

Janka Ferenc atya előbb felolvasta Pilinszky János: Pupilla című versét, majd a verset kibontva eljutott oda, hogy megírja belőle saját parafrázisát.

A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyító alatt.
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.

„A tábornok távcsöve, a tudós mikroszkópja és az emberi szem… Az egyik a hatalom távolságából nézi mások halálát, a másik a tudomány közelségéből figyeli a vegetatív szaporító szerveket, és olyan közel van a dolgokhoz, hogy már nem látja, nem kényszerül látni az összefüggéseket. A harmadik tekintet a szemlencséé, ami a szenvedő vagy a halott embert nézi. Pilinszky azt köti a lelkünkre, hogy embernek lenni annyi, minthogy nem fordítom el a szememet a mások szenvedésétől és halálától, hanem rácsavarom a pupillámat, azaz próbálok együtt érezni vele.” Sokszor mi magunk is méricskélünk, a beszűkült tudás nagyítója alatt folyton azt figyeli az ember, ki az okosabb, ki a ravaszabb, ki tudja a csalafinta módon a saját hasznára fordítani az ismereteket: a versengést a gazdasági életben, a világhatalmak között is ez a dinamika vezeti.

Ferenc atya szerint az emberi együttérzés pupilláján keresztül való nézésnek megvan az a veszélye, hogy csak a halált és a szenvedést látjuk, és ekkor az ember sajnálatba és önsajnálata zuhanva tehetetlenséget él át. Ilyenkor szoktunk másokat hibáztatni, felelősöket keresni a szenvedésünkért. Vagy Istent tesszük felelőssé a világban megtalálható összes rosszért. A vers ezeknek megfelelően így született újjá Ferenc atya tollából:

Távcsövében üdvösséges távlatok,
Az isteni remény van a mikroszkóp alatt.
Jézus szemében atyja vigasza,
mivel szabadnak lenni annyi,
mint Istenbe kapaszkodva élni.

„A hit, a remény és a szeretet legyen az a látásmód, ahogy mi a Szentlélek segítségével látjuk a világot, a másik embert és magunkat. A hit távcsövében látjuk a teremtés szépségét, a gondviselő Isten jóságát, az üdvösség reményét. Ha valaki reménységgel tekint az életre, nemcsak a tudomány részleteit látja, hanem az Isten országlását, vagyis Isten jelenlévő szeretetét mindenben. Ha a szenvedő és a megdicsőült Krisztusra nézünk, arcán látjuk az atya vigaszát, a vigasztaló Szentlelket is. Embernek lenni annyit jelent: szabadnak lenni. Ha ezzel a szabadsággal Isten elveszíthetetlen szeretetébe kapcsolódunk bele, akkor szárnyra kelhetünk.”

A ma először gyónók Isten szabadító szeretetével találkozhattak, mert a gyónás nem ott kezdődik, hogy elsorolom a bűneimet, hanem hogy újra és újra visszatérek Isten szeretetébe. Abba a gondolatba, hogy jó vagy, akkor is, ha bűnt követtél el, jó vagy, mert az Isten ezt mondja rólad. Ha képes vagy visszatérni szabadító szeretetéhez, akkor átélheted újra azt, hogy jó vagy.