"Csakis az ima, az Istennel való szoros kapcsolat segíthet át a nehéz időkön"

A mindig nagy létszámú csapat ugyan megfogyatkozott a világjárvány miatt, de akik vállalták a lelkigyakorlaton való részvételt, azok nagyon sokat gazdagodhattak Antal atya tanításai által. Ez megalapozta, megerősítette és továbblendítette lelkileg a kis csoportot az akkor még nem is gondolt nehézségek megpróbáltatásainak átélésében. Tanúi lehettünk annak, ahogy a kegykép csókolóikonja és a könnyeket felfogó kendő lekerül a kegykép díszes állványáról.

Kereszthódoló vasárnapon a kereszt előtt meghajlással hódoltunk. Éreztük, hogy a nagy változások idején csakis az ima, az Istennel való szoros kapcsolat és megrendíthetetlen bizalom segít át. Öleljük át keresztünket, fogadjuk el, és vigyük, mert akkor a „dicsőséges zár” kinyílik – ahogy erre Érsek atya utalt homíliájában.

Néhány perc erejéig volt lehetőségünk megemlékezni Hazánkról, hiszen nemzeti ünnepünk is vasárnap volt. Elénekelhettük együtt, teljes szívből a Magyar Himnuszt, és a „Boldogasszony Anyánk” kezdetű régi magyar himnuszunkat.

Kértük: „Ne feledkezzél meg szegény magyarokról!” Bízzunk benne, hogy hamarosan helyreáll a megszokott rend, addig is buzgón imádkozzunk beteg és elhunyt testvéreinkért! 

Az alábbiakban Szabó Antal atya elmélkedésének összefoglalóját olvashatják: 

            Antal atya Anthony Bloom metropolita püspöki beszédéből idézve adta meg számunkra a lelkigyakorlat alapgondolatát, miszerint: „Az imádság egyenlő élet, az élet egyenlő imádság”.  Érezzük, hogy fontos az életünkben az imádság, át kell járnia a keresztény ember életét.

Antal atya a következőket mondta első tanításában: „Oly mértékben hatja át az emberi életet az imádság, melyben megérzi és megtapasztalja az ember, hogy „Kihez kötődöm, hova tartozom”, „mi a célom, és hova tartok”. Átformálja magát az embert az imádság: akár az emberi viszonyainkat, akár önmagunk látását, de kiváltképp – a legfontosabb – az Istennel való kapcsolatunkat. Így válik maga az élet imádsággá, az Istennel való párbeszéddé. Hogyan tudunk közeledni? Hogyan tudjuk felismerni, majd elfogadni és megélni Isten akaratát? Hiszen minden élethelyzetbe Isten helyezett téged, hogy te légy ott az Ő jelenléte, szeretete, együttérzése, az Ő teremtő értelme és bátorsága.”

Majd kedvenc képével folytatta az atya az elmélkedést: „Megmutatjuk, hogyan tudunk Isten eszközeivé válni. Az ember csak akkor mutathatja meg, hogy ő kicsoda, amikor engedi, hogy átragyogjon rajta az Isten. De ehhez meg kell halni önmagunk akaratának, vágyainak, önzéseinek, szenvedélyeinek. Minden helyzetbe Isten helyezett téged, ott legyél egy darabja Krisztus testének. Önmagunktól semmit sem tudunk tenni. Csak a bűneim az enyémek, minden más Isten ajándéka. Nekünk magunknak kell mellette dönteni, mert a mi szabad akaratunkat az Isten minden esetben tiszteletben tartja. Sokszor a hálaadás különbözteti meg a hívő és a hitetlen embert.” – fejezte be első elmélkedését Antal atya. 

Második elmélkedésében atya a lélekről tanított, ami kész meghallani az Isten hívását. „Mindaz a tarsolyunkban van, ami szerint követhetjük, meghallhatjuk akaratát, mellyel meghív bennünket. Mi gátolja ezt? Mi az oka annak, hogy ezt mégsem ismerjük fel? Embertársainkkal szemben és önmagunkkal szemben sem tudunk harmonikus egységre törekedni, hiába van meg a vágy, mégis ott van bennünk ez az óember. Ez az ellenkező és veszélyes teher tehát, ami a lélek szabadságát, felemelkedését, könnyedségét, szárnyalását jelenti az imádságban, ez a veszély az ember számára egyszóval az én, az önző ego. Az emberi én képes arra, hogy mást akarjon, mint Isten, hogy eltérjen az Isten akaratától, ne válaszoljon az Isten hívására, elutasítsa tanácsait, megvesse szeretetét, mindezzel romlásba juttatva magát.” Majd feltette a döntő kérdést: „Életünk középpontjába helyezzük-e Istent, vagy ott épp az én van? Ha életünk középpontjában Isten áll, akkor Ő rendező elvvé válik. Így minden terület az életünkben imádsággá válik, mert Ő van az origóban, Ő határoz meg mindet életünk során. Ellenben ha Istent kivesszük életünk középpontjából, és beletesszük az ego-t, akkor megakadályozzuk a lélek gyógyulását, távolságot tartunk az Istennel, és Isten csak egy szelete lesz az életünknek.” Végül megkérte a hallgatóságot, hogy vigyük Isten elé az egész életünket, és ne akarjunk mások lenni, mint akik vagyunk, hiszen soha nem leszünk egyedül, mert Isten mindig velünk van. Halk zörgetését hallva ennek a meghívásnak teret engedve befogadjuk, behívjuk Őt, azért, hogy ő nálunk legyen, velünk lakjon, és mi vele együtt éljünk. 

Harmadik elmélkedésében Jézus-imáról beszélt nekünk Antal atya bővebben: „A szemlélődő imádság útja titok. Ne akarjuk bezárni az Istent a mi elvárásaink szobájába. Hagynunk kell, hogy az Úr megmutassa azt a titkot, ahogyan Ő akar Önmagával megajándékozni bennünket. Lehet, hogy a mi hitünk mégsem olyan erős, ahogy eddig gondoltuk. Minden gondolatunkat tisztán ajánljunk fel az Istennek. Hogy valóban tiszta áldozatot mutassunk be, ahhoz az kell, hogy mindent elengedjünk, és semmit se várjunk. Azért hangsúlyozzuk ezt oly sokszor, mert nagyon nehéz. Az Istent nem lehet emberi elvárásaink kategóriájának a tárgyává tenni.” - figyelmeztetett az atya. 

Végül egy mindannyiunk számára ismerős képpel zárta tanítását Antal atya: „Nagyon sok imádságunk során, szertartásainkban is, egy vecsernyében, egy Előszenteltek Liturgiájában, utrenyében is nagyon sokszor szinte úgy érezzük, hogy „Ez nekem szólt!” „Ez a kánon, ez az irmosz, ez a tropár engem talált meg.” Rácsodálkozhatunk, hogy hányszor olvastam, hányszor találkoztam vele, és most mégis megérintett. Egy evangéliumi szakaszt, egy apostoli szakaszt hányszor hallottunk már, és most mégis megtalál. Ezeket ne pusztán csak az értelem fényénél próbáljuk meg vizsgálni, hanem hagyjuk, hogy átjárjon bennünket, hogy megújítsa szívünket, és megújítsa istenkapcsolatunkat! Hiszen az ima a lélek levegője.”