Debrecenből Máriapócsra – a hit és az apai szeretet útján

Október 9-én ismét útra keltek a férfiak. Maguk mögött hagyták a hétköznapok rohanását, a munka és a mindennapi teendők terheit, hogy elinduljanak Máriapócs felé. Nem csupán kilométereket akartak maguk mögött hagyni, hanem időt szerettek volna adni annak, ami igazán fontos: Istennek, családjuknak és saját lelküknek.

A zarándoklatot Terdik János pasztorális helynök indította útjára évekkel ezelőtt. Azóta egyre többen csatlakoznak ehhez a különleges úthoz. Idén már hetvennél is több férfi gyűlt össze, hogy közös imádsággal, énekekkel és csendes elmélkedéssel vágjon neki az útnak. Az induláskor elhangzó gondolat – „Boldog az az ember, akinek te vagy az erőssége, akinek szíve zarándokútra kész” – mintha az egész két nap üzenetét magában hordozta volna.

A zarándoklat nemcsak a lábak próbája, hanem a szívé is

A résztvevők arra kaptak meghívást, hogy halkítsák el a külvilág zaját, és figyeljenek arra, ami odabent megszólal. Mert néha ahhoz, hogy közelebb kerüljünk szeretteinkhez, először önmagunkban kell csendet teremtenünk. Kiss László csapókerti parókus arra emlékeztette a férfiakat, hogy az emberi élet maga is zarándoklat: útnak indulunk, keresünk, kérdéseket teszünk fel, és közben újra meg újra rátalálhatunk Istenre. Arra bátorította a résztvevőket, hogy ne csak családjukért imádkozzanak, hanem önmagukért is. Hiszen ahhoz, hogy biztos pontjai lehessenek szeretteiknek, nekik maguknak is erőt kell meríteniük a hitből. Szerinte olykor a legkisebb kegyelmek, a hétköznapok apró ajándékai jelentik az igazi kincset. Nem mindig látványos csodákra van szükségünk, hanem arra, hogy felismerjük: Isten szeretete a gyengeségeink és hibáink ellenére is felemel bennünket. Máriapócs pedig nem csupán egy úti cél, hanem hazatérés az égi édesanyához, aki oltalmazó szeretetével várja gyermekeit.

Az imádság gyümölcse nem mindig azonnal érkezik

Az út során a férfiak nemcsak imádságban, hanem egymás társaságában is gazdagodnak. Fülöp Roland harmadik alkalommal vesz részt a zarándoklaton. Mint elmondta, évekig készült arra, hogy csatlakozzon, és az első alkalom óta tudja, mennyit jelent számára ez a közösség. Itt olyan férfiakkal találkozhat, akikkel nem csupán a hétköznapi dolgokról beszélgethet, hanem őszintén megoszthatja az élet fontos kérdéseit, küzdelmeit és örömeit is.

A közös út során barátságok születnek, a kimondott nehézségekben pedig sokan felismerik, hogy nincsenek egyedül. Egy-egy őszinte beszélgetés, egy biztató tekintet vagy annak felismerése, hogy a másik is hasonló terheket hordoz, olyan kötelékeket teremt, amelyek a zarándoklat után is megmaradnak. Roland számára az út személyes változást is hozott. Egy korábbi zarándoklaton azért imádkozott, hogy le tudjon mondani a cigarettáról. Bár akkor úgy érezte, nem történt benne semmi különös változás, néhány hét múlva mégis megszületett benne az elhatározás, és letette ezt a káros szenvedélyt. Története arra emlékeztet, hogy az imádság gyümölcse nem mindig azonnal érkezik. Néha idő kell hozzá, hogy a szívünkben elvetett mag kicsírázzon, és a változás csendben, szinte észrevétlenül elkezdődjön. Mert mindenki hoz magával valamit erre az útra. Egy családtagot, akiért aggódik. Egy gyermeket, akinek jövőjéért imádkozik. Egy házasságot, amelynek megerősödésére vágyik. Egy nehézséget, amelyből kiutat keres, vagy egy régi terhet, amelyet végre szeretne letenni. Ahogyan az induláskor elhangzott: mindenkinek van miért imádkoznia.

Az igazi zarándoklat akkor folytatódik, amikor a férfiak hazatérnek családjukhoz

A debreceni apák zarándoklata ezért több egy egyszerű gyalogútnál. A megtett 55 kilométer minden lépése egy-egy csendes felajánlás: a családért, a gyermekekért, a feleségekért, a jövőért és azért, hogy a férfiak hiteles, szeretetteljes és erős támaszai lehessenek szeretteiknek. Mert az igazi erő nem abban rejlik, hogy soha nem fáradunk el, soha nem bizonytalanodunk el, vagy mindig mindenre tudjuk a választ. Hanem abban, hogy merünk segítséget kérni, merünk imádkozni, merünk megnyílni egymás előtt, és újra meg újra elindulunk azokért, akiket szeretünk.

A zarándokok útja Debrecenből Máriapócsra vezet, de a legfontosabb út talán odabent, a szívükben zajlik. És amikor két nap után hazaérnek, nemcsak a megtett kilométereket viszik magukkal, hanem a közös imádság erejét, az új barátságokat, a csendben megszülető felismeréseket és a reményt, hogy Isten segítségével a hétköznapokban is jobb férjekké, édesapákká és emberekké válhatnak.