Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Dsida Jenő:

Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Sírod szélén szinte félve, 
iszonyattal üldögélve, 
ó – mekkora vád gyötör, 
mardos, majdnem összetör: 
mily látás a kétkedőnek, 
törvény ellen vétkezőnek, 
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén 
sóhajok közt üldögélvén 
szemlélem bús, elvetélt 
életemnek rút felét 
s jaj, – most olyan bánat vert át, 
mily Jacopo és Szent Bernát 
verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány 
áruló és rossz tanítvány, 
ki az ördög ösvenyén 
biztos lábbal, tudva mén: 
szent kenyéren nőtt apostol, 
aki bűnbe később kóstol, – 
Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok, 
csupa csúnya, csupa átok, 
csupa mély seb, éktelen, 
testem oly mértéktelen 
volt ivásban, étkezésben, 
mindenfajta vétkezésben 
s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz, 
s országodba bebocsátasz, 
mint szúrnám ki két szemem, 
mint vágnám le két kezem, 
nyelvem húznám kések élén 
s minden tagom elmetélném, 
amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok. 
Mindent bánok, mindent szánok 
és a sajgás, mely gyötör 
nem is sajgás, már gyönyör. 
Hamuval szórt, nyesett hajjal 
ér engem e húsvéthajnal 
és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe 
kősziklába vájt gödörbe, 
bénán csügg le a karom, 
tehetetlen két karom… 
Te kegyelmet mindig oszthatsz, 
feltámadtál s feltámaszthatsz, 
hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben 
egész nap csak ülök itten. 
Lelkemet nagy, jó meleg, 
szent fuvallat lepte meg, 
lent az odvas, szürke barlang 
mélyén muzsikál a halk hang, 
ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most, 
országútján mendegél most, 
áprilisban fürdik és 
aranyozza napsütés, 
ahol lépked, jobbra-balra 
ezer madár fakad dalra 
s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal, 
liliomos tanítvánnyal 
nem követlek, Mesterem. 
Majd csak csöndes estelen 
indulok, hol vitt a lábad, 
földön kúszom könnybe lábadt 
szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon. 
éjsötét nagy pusztaságon 
étlen-szomjan vágok át, 
nagy hegyeken vágok át, 
mint eltévedt eb szimatja, 
mely halódva is kutatja 
vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről, 
pálmás, örök dicsőségről, 
vonszolván földdel rokon 
testemet a homokon 
s így ujjongván, nem is érzik, 
hogyan sajog, hogyan vérzik 
rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve: 
kúszva, vérzőn, énekelve, 
portól, sártól piszkosan 
menni mindig, biztosan… 
S kopjék térdig bár a lábam, 
tudom, az ég kapujában 
utolérlek, Krisztusom!