Duna-szentelés különlegességekkel

Az egyik különlegessége az idei Duna-szentelésnek, hogy nem az ünnep napján, január 6-án tartotta meg Fülöp metropolita, hanem egy nappal hamarabb, január 5-én. A változást azonban ezúttal nem a járvány különleges helyzete okozta, hanem egész egyszerűen az, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar legtöbb tagja, így a görögkatolikus püspökök is január 6-án Pécsett ünnepelnek, mégpedig Felföldi László pécsi megyéspüspök püspökszentelésével egybe kötve. A liturgikus előírások egyébként lehetővé is teszik, hogy már előző este, a vecsernye és Szent Bazil Liturgia után is lehet vizet szentelni. Így a Fő utcai templomban már délelőtt elkezdték ezt a szertartást, s utána, a már megszokott időben – csak egy nappal hamarabb – déli 12 órakor kint voltak a Batthyány téri mólónál a nagy vízszentelés elimádkozására.

A másik különlegességet azonban valóban az elővigyázatosság tette indokolttá. A szentelés egyik szép mozzanata, hogy a keresztet a tropár éneklése közben háromszor belemerítik a vízbe, majd minden résztvevő ezt a szenteltvízből kiemelt keresztet csókolja meg. Ez most elmaradt, de azért a frissen szentelt Duna víz áldásából minden jelenlévő imádkozó bőségesen részesülhetett.

A nagy vízszentelés befejezésekor Fülöp metropolita a megtisztulás szükségességéről és lehetőségéről mondott néhány szót, melyet alább közlünk.   

Krisztusban szeretett testvéreim!

Kijöttünk ide, a Duna-partra, hogy idén is részesülhessünk a vízszentelés ünnepi kegyelmeiből. Itt állunk a vízparton, a víz fölött. Alattunk van ugyan a víz, de Petőfi szerint habár alul a víznek árja…, azért a víz az úr.

Igen, a víz átjárja életünket, nem lehetünk meg nélküle, de elég összetett viszonyunk is van vele. A víz barátunk és ellenségünk, táplálónk de halálunk is lehet. Érdekes alkotása a Teremtőnek! Életet ad és halált oszt. Bemocskol és megtisztít.

Gondoljuk csak el – persze, még rágondolni is rossz! – ha most valamelyikünk belecsúszna a vízbe, milyen csatakossá lenne! Főleg a Duna vizétől, melyet sajnos sikerült már eléggé beszennyeznünk. Mégis, mindnyájan azért jöttünk ki a vízpartra, hogy megtisztuljunk tőle.

Micsoda ősi gondolat, hogy a víz megtisztít! Nem csak azért, mert az kezünket, arcunkat meg tudjuk mosni benne, hanem – ahogyan szinte minden nagy vallás is tudja – egyfajta lelki megtisztulást is ad. A zsidó vallásban is, a muszlim testvéreinknél is, de a távol-keleti vallásokban is a rituális tisztálkodásnak fontos szerepe van.

Ugyanakkor legalább ennyire ősi tudás, hogy rá is szorulunk erre a megtisztulásra. Él bennünk ez a mélyről jövő szándék, hogy tisztulni vágyunk. Tudjuk, hogy rászorulunk a tisztulásra.

Egy kedves régi dal jut eszembe. Ebben a címszereplő csak áll, áll és ázik az esőben. Már lemállott róla kalapja, ruhája, fűzőstől cipője, de még mindig csak áll, ázik és vár. Mert azt akarja, hogy minden leázzon róla, minden, amitől csak szabadulni akar. Barátja Antoine neki szegezi a kérdést: „arcodra száradt szokásaiddal mi lesz?”

„De, igenis leviszi majd, mindent, amit én akarok…” – fakad ki Désiré. Mert hisz minden áron szabadulni szeretne szennyétől. „Csak nem gondolod, hogy ez mind rajtam marad? – folytatja – Csak nem gondolod…!” Erre barátja kaján magabiztossággal rávágja: „De igen!”

Ez is emberi tapasztalat, sokkal fájóbb valóság, hogy lemoshatatlan az a szenny, ami ránk rakódik.

Óriási tehát a kérdés, hogy tudunk-e szabadulni megkötözöttségeinktől vagy nem? Le tudja-e mosni ezeket az eső – az élet-eső? Vagy épp fordítva történik? Csak zuhog ránk az élet-eső, és mi csak egyre mocskosabbak leszünk tőle?

Egy személyes emlékemet is hadd idézzem föl. Egyik alkalommal egy nagyváros lakótelepén sétáltam, és egyszer csak fiatalok jöttek oda hozzám és megszólítottak: „Atya, beszélgessünk!” Leültem velük a padokra, voltak vagy nyolcan-tízen, és elkezdtünk beszélgetni. Rákérdeztem: „Miért szólítottatok meg?” Az egyik lány, aki a legbátrabbnak tűnt, válaszolt: „Mert lelkiismeret furdalásunk van.” Megdöbbentem. Ezek a kamasz fiatalok is érzik, hogy valami nincs rendben, hogy valamit nem jól csinálunk. Lám, tudjuk, hogy rossz úton járunk, csak olyan nehéz váltani, olyan nehéz szabadulni!

Mit mondjak: nevetséges vagy szomorú? Hogy amikor kitört ez a furcsa, ijesztő, egész világot átszövő járvány, akkor rengetegen arra gondoltak, még a nem vallásosak is (!), hogy ez bizonyosan valamiféle büntetés. Önkéntelenül is ez jut eszünkbe, hogy jaj, mivel büntet minket Isten. Lelkünk mélyén tudjuk, hogy bűnösök vagyunk és rászorulunk erre a megtisztulásra.

Legyen ez az első lépés, hogy fölismerjük, tudatossá válik bennünk, hogy bűnösök vagyunk, hogy rászorulunk a megbocsátásra. Tudnunk kell, hogy beszennyeztük ezt a világot. Itt nem csupán a vizek szennyezésére, a természet tönkretételére gondolok. Arra is, mert hisz az is a bűneink következménye. Érdekes hogy ennek kapcsán is az juthat eszünkbe, hogy amikor a tönkretett természet szembefordul velünk, akkor ez büntetés. Pedig csupán a saját tetteink következménye. De a bűnösségünk, a szennyességünk ennél sokkal mélyebb.

Csakhogy azért jöttünk ki ide, a Duna partjára, hogy tudatosodjék bennünk, hogy megtisztulás is van. Sőt, hogy már megkaptuk ezt a megtisztulást. Mert lehet, hogy sokféle vallás használja lelke megnyugtatására a rituális mosakodásokat, de itt egészen másról, mérhetetlenül többről van szó. Itt maga az Isten száll le hozzánk. Maga az Isten Fia, Jézus Krisztus ereszkedik bele a vízbe. Ebben az alászállásban láthatjuk meg, hogy hogyan viszonyul hozzánk az Isten. Látja a bűneinket? Igen. Meg akar büntetni? Dehogy! Ahogy a próféta meghirdette: „A mi Istenünknek kedve telik abban, hogy megbocsásson nekünk.” Azt várja Isten, hogy megbocsáthasson. Reménykedve várja, hogy mikor megyünk oda hozzá, hogy kérjük, akarjuk ezt a megbocsátást.

Kijöttünk tehát. És már ebben a kijövetelben, ebben az együtt imádkozásban kifejezzük, hogy rászorulunk a megtisztulásra. Már ez is lépés Isten felé. Az a szegény Désiré csak állt az esőben, mert remélte, hogy megtisztul. De ismerjem föl, hogy ennek érdekében nem az esőben kell állnom, nem különféle vallások és ideológiák tisztulási praktikáiban kell részt vennem. Hanem a közénk szálló, a világunkba alámerülő, az emberségünkkel egyesülő Krisztushoz kell fordulnom. Hisz ő már megadta a megtisztulást. Krisztus óta minden megváltozott. Most már csak nekem kell megváltoznom.

Ő azért jött el a földre, hogy átadja nekünk ezt a végérvényes bocsánatot. Magához ölel, mert kedve telik abban, hogy megbocsásson. A mi Istenünk nem haragvó Isten. „Az a véres Isten nincsen!”

Szerető Istenünk van, aki látva a bűnösségünket, bűneink miatti tehetetlenségünket, nem hogy nem büntet, hanem inkább közénk száll és magára veszi ezt a bűnös emberi természetet. Hogy amikor kiemelkedik a vízből, amikor föltámadása után fölemelkedik a mennybe, akkor már magával emeljen bennünket is. Ebben erősít meg minket vízkereszt ünnepe, ebben részesít az ünnep kegyelme. Hálás szívvel fogadjuk be, hogy Isten ennyire szeret minket. Amen.