Egyetemes kultúráról a magyar kultúra napján - Fülöp metropolita gondolatai

        A magyar kultúra az egyetemes kultúra része. Másként nem lehet. Az egyetemes kultúra nyilván magasabb rendű, mint a nemzeti kultúra, de önmagában, a nemzeti kultúra nélkül nem áll meg a lábán. Ha elszakad a nemzeti jellegétől, akkor gyökértelenné, sekélyessé, felszínessé válik. Azok az alkotások, amelyek nem hordozzák a nemzeti sajátosságokat, amelyek készülhetnek éppen annyira magyar, lengyel, szlovén földön, mint Észak vagy Dél-Amerikában vagy éppen Ázsiában, azok semmitmondók, tartalmatlanok, üzenetnélküliek. Kell a nemzeti sajátosság ahhoz, hogy az üzenetnek legyen egyetemes mélysége. Éppen ez világít rá a világ-proletár idea ürességére. Ha nincs, amiből kinőjön, akkor nem is nő, nem is él, akkor halott.

        De mitől lesz sajátosan magyar a kultúra? Nem attól, hogy magyarkodik, hogy azt hiszi, másoknál magasabb rendű. Épp ellenkezőleg! Kultúra nincsen alázat nélkül. Nem hivalkodó, nem magamutogató, hanem magát úgy mutatja, amint van, őszinte, igaz, nem akar és nem is tud más lenni, mint magyar. Magyar elemekből építkezik, magyar földön jár, magyar folyóban fürdik, magyar búzakenyérrel, magyar tejjel táplálkozik. Ez nem holmi beszűkült nacionalizmus. Ez az egyetemes kultúra ránk szabott feladatának része.

        Kodály nem csak attól volt egyszerre egyetemes és magyar, mert magyar népdalokat gyűjtött és abból építkezett. Hanem, mert fölismerte, hogy nincs semmi szégyenkezni való a mi ősi és újkori népi kultúránkban. Olyan kincsek ezek, amelyeket másoknak is meg kell ismernie. S azzal, hogy az egyetemes kultúrába emelte, megmentette a jövő számára. Aki csak másolni akar stílust, divatot, más kultúrákat – a magyar gyakran hajlott, és sajnos hajlik erre a hitványságra – az nem fog értéket alkotni. Amint követni akar valakit, már csak második lehet, nem lehet teremtő.

       Bátran vállalni kell, hogy a kultúrának legyen saját arca. De ismétlem, ez nem téma és eszközválasztás kérdése, hanem attól függ, hogy mit szív magába az, aki alkotni akar. Csontváry nem azért volt sajátosan magyar, mert csak magyar tájakat festett. Épp ellenkezőleg. Bejárta a világot, hogy minél mélyebben és minél igazabban magyar lehessen. József Attila csak a gondolati kontinenseket járta be, és vérszerinti származása sem volt tiszta magyar, ami azonban a tolla alatt megszületett, az lefordíthatatlanul magyar lett.

       Talán ez is egyik különös, nem ritkán terhes sajátosságunk, hogy lefordíthatatlanok vagyunk. Valójában nem csak őt, de Csontváryt sem ismerik más országokban. Vagy csak alig. Ugyanakkor Arany János vagy Babits fordításai nem ritkán az eredetivel vetekednek. Erre valóban talán csak a magyar képes.

       De ne a különlegességünket szajkózzuk, hanem a felelősségünkre mutassunk rá. Ha nem vállaljuk magyarságunkat, azzal az egész egyetemes kultúrát szegényítjük. Erre nekünk, görögkatolikusoknak különleges érzékenységünk is van, hiszen ez nekünk egyébként is sajátos feladatunk, hogy úgy legyünk katolikusok, hogy közben hitelesen ortodoxok vagyunk, ezzel gazdagítjuk az egyetemes egyházat. Ehhez vállalni kell önmagunkat. Az az igazi művész, aki nem spórolja meg ennek küzdelmét. Ugyanis önmagunk fölfedezése, elfogadása és vállalása küzdelem, mégpedig minden ember számára. De ebből születik a nagyság. Máig előttem van nagyapám fényképe: micsoda méltósággal, büszkeséggel áll paraszt ruhájában, fogja a pipáját, akár egy király. Vagy egy másik parasztember, aki úgy mesélte el a birkapörkölt receptjét, hogy az önmagában irodalom. Ebből a sorsát vállaló öntudatos őszinteségből születtek a gyönyörű népdalok is. És ez még csak a hétköznapi élet magas kultúrája. Amikor ebben a mélységben megterem a zseni, akkor születik az egyetemes kultúra ritka nagysága.

       Nem azzal kell vetélkedni, hogy hány művészünk, költőnk, festőnk, fölfedezőnk, kutatónk van. Egész egyszerűen vállalnunk kell önmagunkat, alázattal, szerényen és büszkén. Akkor vállalt magyarságunk révén részévé válunk az egyetemes kultúrának. Még ha nem is tudunk különöset alkotni, olyat, amit senki más. De az, aki vagyok, az nem lehet senki más. Azt az egy személyt, aki vagyok, nem pótolhatja senki más, amit én megalkotok vagy megalkothatok, azt senki más nem végzi el helyettem. Mindnyájan része vagyunk tehát ennek a kultúrának, az egyetemesnek és a magyarnak. Minél magyarabb vagyok, annál inkább egyetemes. Minél őszintébben alázatos, annál magasztosabban értékes. Én ebben látom a kultúra feladatát, a magyar kultúra felelősségét.