Elmélkedés: Keresztelő Szent János fejvétele

Mindannyian keressük az igazságot - de gyakran rossz helyen. Vajon készek vagyunk meghallani Isten szavát, még akkor is, ha az rávilágít a gyengeségeinkre?

Körülnézve a világban azt láthatjuk, hogy korunk embere bizonytalan. Mindent megkérdőjelez. Az értelem mentén keresi a válaszokat, és ezzel egy időben kizárja a tapasztalaton túlit, a transzcendenst. Kérdéseket tesz fel, de többnyire nem a lényegeseket. Állandóan az igazságot keresi, de mégsem találja meg az Igazságot! Ezért van az, hogy aki valami mást, szokatlant, vagy kellemetlent mond, azt sokszor kitaszítja a közösség. Félünk attól, hogy igaza lehet. Mi van, ha valóban Istenbe vetett hitünk és a teológia segíthet megtalálni a válaszokat?

„Heródes félt Jánostól” – olvastuk az evangéliumi szakaszban. De vajon Heródes Antipasz, a negyedes fejedelem miért félt egy zsidó prófétától? A hatalom embere miért tartott az Isten emberétől?  Ha visszalapozunk az ószövetségi iratokhoz, akkor láthatjuk azt, hogy ez a Krisztus előtti korszakban is mindennapos volt. Az Istent éppen kereső, vagy teljes mértékig megtagadó uralkodók is tartottak a prófétáktól. Mert érezték rajtuk az isteni tekintély súlyát, amelyet sem hadsereg, sem paloták falai nem tudtak semlegesíteni. A próféta szava lelkiismeretükhöz szólt, és olyan igazságot hordozott, amely elől nem lehetett elbújni. Gondoljunk csak Nátán prófétára, aki Dávid király szembesítette vétkeivel: „Te vagy az az ember” (2Sám 12,7). Dávid megrendült a felismeréstől és ráeszmélt: az isteni igazság elől nincs menekvés.

Ma is hasonló a helyzet. Az Istenben hívőket sokszor furcsán szemlélik, mert nem a világ zajából szűrik ki az igazságaikat, hanem Krisztust hallgatják. Keresztelő Szent János egy óriási felkiáltójel a kérdőjelek világában. A ma ünnepelt szentünk ugyanis az Igazságért szenvedett vértanúságot.

Keresztelő Szent János hajlíthatatlan volt, nem udvarolta körül a főembereket, hanem bátran kimondta: amit tesznek, bűn. A mai kor embere nem szereti, ha szembesítik őt gyarlóságaival. Egész addig jól elvan az Egyházzal, amíg megmarad a „történetmesélés” szintjén, az esztétikum szintjén. Amikor előtérbe kerül a morális, az etika, vagy éppen a dogmatika hátralép. Fél szembesülni a bűneivel, fél szembesülni a gyarlóságaival. Az evangéliumi szakaszban azt olvassuk Heródesről: „Amikor hallgatta őt, nagyon zavarba jött, de azért szívesen hallgatta”. Valami vonzotta őt János szavaiban, mert megérezte bennük az igazság fényét, ugyanakkor rettegett is tőle, mert szembesítette saját életének sötétségével. Így van ez ma is: az ember egyszerre vágyik az igazságra, és ugyanakkor fél is attól, hogy az megváltoztatja őt.

Az Isten azonban megajándékozott minket a szabadakarattal. Dönthetünk mellette, vagy ellene is. Minden döntésnek következménye van, amelynek súlyát nekünk kell viselnünk.  Heródes is őrizte magában ezt a terhet: amikor Jézusról hallott, rögtön Jánosra gondolt. A döntéseink velünk maradnak.  Így volt ez János tanítványaival is, akik végül Krisztushoz csatlakoztak, és kitartottak mellette élete végéig.

Ma is arra hív minket Keresztelő Szent János példája, hogy merjünk kiállni az igazság mellett, még akkor is, ha ez kényelmetlen, vagy áldozattal jár. Legyünk hajlíthatatlanok a hitben, de alázatosak a szeretetben – így válhatunk a mai világban Krisztus tanúivá.