Itt a tavasz, tele új reménnyel. A hosszú, hideg és sötét tél után egyre kellemesebb az idő, többet süt a Nap. A szem és a szív megtelik színekkel, jó kedvvel és élettel. Ebbe a derűs környezetbe tökéletesen illeszkedik az Örömhírvétel ünnepe.
Egy gyermek fog születni, tele új reménnyel. A bűn hosszú és hideg sötétségéből, amelyben tehetetlenül vergődött az emberiség, végre egy reménysugár tűnik fel, amikor Gábor arkangyal ezeket mondja egy názáreti lánynak: „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, méhedben fogansz, és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni.” (Lk 1,30-32)
Az Ő születésekor máris összeér a Föld és az Ég, a szegénység és a gazdagság, az egyszerűség és a nagyszerűség. A változás elindul. S felnőttként tanításával, példájával és csodáival falakat dönt le és hidakat épít. Ledönti a betegség, a magány és a bűn falait, és az elszigetelt lelkek felé elkezdi építeni a gyógyulás, a közösség és a megbocsátás hidjait. Az ember újra rátalálhat elveszített önmagára és embertársaira. A teremtmény ismét egységben lehet a Teremtőjével.
„Legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38) – válaszolja Mária az angyalnak. Ez egy „Igen” az Istenre. Igen a gyermekre. Igen a reményre, az új kezdetre. Ezen az úton járhatunk, valahányszor a bennünket is megszólító Alkotó szavára igent mondunk a szeretetben embertársainkra. Igent a családunk, a szüleink, a házastársunk, a gyermekeink, a felebarátaink szeretetére. Igent az értünk a megtestesülést és a keresztet is elszenvedő Krisztusra. Ez a sok-sok igen igencsak be tudja ragyogni a mennybéli tavasz derűjével az emberi életet.
Itt a tavasz, tele új reménnyel. Böjti futásunk üde színfoltja a gyermek születésének örömhíre. A szem és a szív megtelik színekkel, jókedvvel és élettel, a bűn telének sötétsége oszlik már, mert felragyog Krisztus, az örök Nap.