Augusztus 6: Úrszínváltozás ünnepe

„Uram! Jó nekünk itt lenni…!”. Hol jó nekünk (lenni)? Hol van az a hely? Mi az az állapot? Mikor van az, hogy nem akarunk változást, hogy „tartósítani akarjuk a pillanatot”? Van-e az életünkben ilyen mozzanat? Tudjuk-e, akarjuk-e időről időre „megállítani az időt”? Vagy ellenkezőleg…elmennek mellettünk életünk legnagyobb pillanatai…amikor látványosan vagy éppen csendesen élünk meg felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan és elmondhatatlan titkokat? Van-e erőnk, van-e képességünk észrevenni ezeket a helyzeteket, életünk legnagyobb ajándékait?

„A tanítványoknak könnyű volt” – mondhatjuk – „Krisztus fénye összetéveszthetetlenül és félreérthetetlenül ragyogott… Mózes és Illés tűnt fel a színen…Lehetetlen volt nem észrevenni…” A mi életünk „nagy pillanatai” nem mindig ilyen egyértelműek. Nem mindig ennyire látványosak. És mégis, erejük nem kisebb. Isten ereje, Isten fénye ezeken a pillanatokon keresztül is képes átjárni és tovább lendíteni az életünket. Hány válság legsötétebb mozzanata, hány gödör legmélyebb pontja vált és válik túlélhetővé azért, mert bevillannak életünk „szent és fényes” helyzetei. A helyzetek, amelyeket akkor talán nem is értékelünk igazán…a súlyuknál fogva…csak később fogjuk fel…később értjük meg…hogy mekkora dolog történt velünk….látványosan vagy éppen csendesen…Nem volt ez másképp a tanítványok esetében sem. A Tábor-hegyen történtek is csak utólag nyerték el valódi értelmüket. Utólag tárult fel a valódi jelentés. Az ott felragyogó isteni fény a Kereszt drámai sötétségében és a Feltámadás felfoghatatlan titkában nyerte el valódi értelmét. Ahogy az ünnep kontákja is világossá teszi számunkra: „A hegyen átváltoztál, Krisztus Istenünk — és amennyire tanítványaid képesek voltak, — meglátták a te dicsőségedet, — hogy midőn megfeszíttetésedet látandják, — értsék meg, hogy önként szenvedsz — és hirdessék a világnak, hogy te valóban az Atya kisugárzása vagy.” A későbbi sötétségben ragyogott fel igazán az akkor öncélúnak és értelmezhetetlennek tűnő fény. A Tábor-hegyen kiválasztott tanítványok „ízelítőt” kaptak Krisztus istenségének fényéből, hogy aztán ugyanezen tanítványok az Olajfák-hegyén átéljék (vagy inkább átaludják…) ugyanezen Krisztus emberségének legmélyebb gyötrelmét, majd a feltámadásban aratott végső győzelmét. „Uram, jó nekünk itt lenni”…  - „Ha lehet, múljék el tőlem ez a pohár”… - „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”. Isteni ragyogás – emberi dráma. Mindkettő értünk – mindkettő Krisztusban. Így lesz a talán messzinek és felfoghatatlannak tűnő ünnepből hétköznapjaink reménysége, mindennapi küzdelmeink támogatója, legsötétebb pillanataink kapaszkodója.

A kereszthalál sötétségével és a feltámadás felfoghatatlan győzelmével összekapcsolódó Színeváltozásban előttünk álló Krisztus így lesz mindennapi és kézzelfogható életünk társává. Annak magasztos, örömteli pillanataiban, amikor „jó nekünk itt lenni”, amikor egyszerű minden, amikor meg akarjuk állítani a pillanatot, amikor átéljük az élet szépségét és értelmét, amikor fürdünk Isten szeretetében, amikor mindenkit átölelnénk boldogságunkban. De ugyanúgy életünk legsötétebb mozzanataiban is, amikor végtelenül és elviselhetetlenül „nem jó nekünk (itt) lenni”, betegségben, sebzettségben, tragédiában, veszteségben is. És a két véglet közötti megszámlálhatatlan, egyszerűen szürke, szürkén egyszerű, vagy éppen kibogozhatatatlanul összekuszálódott hétköznapi pillanatban.

A színében átváltozott Krisztus így válik életünk velünk zarándokló társává, fényben és sötétben egyaránt kísérő, bennünket soha el nem hagyó jelenlétté. Jelenlétté, amely mások számára is fény lehet, jelenlétté, mely életünket minden küzdelem, minden nehézség, minden gyengeség ellenére is a termékenység és reménység oázisává teheti.