Elmélkedés: a három főpap ünnepe

Elmélkedés: a három főpap ünnepe

2025-01-29 15:49:07
Szerző: Hajdúdorogi Főegyházmegye
elmélkedés
Az ünnep alkalmából fogadják szeretettel Kapin István atya gondolatait!

„Mert szükséges, hogy megosztottság is legyen köztetek...” (1Kor 11,29),

A történelem Urának felemelő kihívása teremtményei felé, hogy a három szent főpap ünnepét néhány nappal az ökumenikus imahét zárása után tartjuk. Csodálatos találkozások, imák, beszélgetések és leginkább néma sugallata annak az érzésnek, hogy mily keserves és dicstelen szétszakítottan élni. Keressük a találkozási pontokat, ahol eggyé lehetünk. Én immár harmadik éve ezen a héten Budapesten a református vakmisszió szervezésében élem meg ezt a vágyat, hogy legyünk eggyé és béküljünk meg, mert mi vagyunk a világ világossága, amit nem rejthetünk el, a hegyen tündöklő város, akik úgy várunk jövőt, hogy hordoznunk kell a régi törvényt (múltam) és ugyanakkor beteljesítenünk, semmit elhagyva Istenünk tanításából. Ezt hallhatjuk a mai evangéliumban Jézus hegyi beszédéből.  Értitek mily paradox a nem látók körében ezeket a jézusi szavakat hallgatni és érteni. Micsoda szakadást is okozhat az együtt lévők szívében, hiszen a megosztottság fájdalma leginkább saját személyünkben és annak életállapotában tapasztalható meg. De mégis tanúságot tudnak tenni arról, miként válik a „fehér bot varázspálcává kezükben” (Fabinyi Tamás püspök). Valami hasonló történik a hagyomány szerint mai ünnepünk eredetében.

Mindannyiunk számára jól ismert kiváló Főpapjaink erényeinek sokasága. Számomra mégsem pusztán ez a figyelemreméltó, hanem az, hogy az irántuk elkötelezett követő és rajongó táborok viszálya kis híján felperzseli a lelket, az urbánumot, a hitközösséget és a társadalmat. Számomra a múltheti együttlét adott megbékélő orvoslást saját szétszakítottságomra.

A Kálvin téri református templom emeleti termében gyülekeztünk, mi a különböző felekezetek lelkészei és jó néhány tanúságtevésre készülő vak testvérünk. Mikor megérkezett mindenki, sorba kellett állnunk, hogy méltóságteljesen vonuljunk le azon a sok-sok lépcsőn, amin gyenge és erőtlen lábaimmal feljutni is nehéz feladat volt. Törtem a fejem, hogy miképpen tudnék trükkösen úgy helyezkedni, hogy kapaszkodhassak és ne bukdácsolva menjek végig a lépcsőkön. Ekkor megszólalt az imádságot szervező lelkész, hogy a teljesen vak, fehér bottal közlekedő Ildikének még nincs kísérője. Én maradtam egyedül, aki nem kísért senkit. Nem volt bátorságom elárulni, hogy én is segítségre szorulok, még magamat sem tudom biztonságban lejuttatni, nemhogy egy másik ember. Megfogtam a bájos asszonyka kezét és elindultunk lefelé. Ahogy fogytak a lépcsők, azt vettem észre, hogy nem én kísérem a rám bízottat, hanem ő segít nekem. A karoló kezem szép lassan belecsúszott a tenyerébe és izzadságig szorítottam, közben pedig beszélt a haladás irányáról és akadályiról. Nem árultam el neki, hogy bármikor eleshetünk, de mikor megérkeztünk, megköszöntem, hogy lehozott és elmondtam mennyire izgultam. Számomra ez volt a megosztottság, a szétszakítottság felszámolása. A Jóisten küldött minket egymásnak. Nem úgy, mint Máté evangélista tizenhatodik fejezetében, ahol „vak vezet világtalant” a gödörbe. Mi az Úr asztalához vezettük egymást. Mérhetetlenül boldogok voltunk a sikeres landolásunk végett. Szerintem hasonló dolog történt Szent János metropolita álmában is, aminek következtében sikerült egyesíteni a közösséget és felszámolni a „különutas” hitgyakorlatot. Ildike asszonyt és engem a Jóisten egyesített és békített ki Önmagával és önmagunkkal.

Határozottan szeretném megfogalmazni, hogy a széthúzás fájdalmat, gyűlölettel teljes felsőbbrendűséget hoz életünkbe.

Az empátia tejes hiányából pedig totális elidegenedés, közösségi magány, szellemi vakság következik. Mégis egy sajátos személyes irigységet villantanék fel ezzel pártoskodó viszálykodással kapcsolatban. A 11 -12. század fordulóján vagyunk és vannak csoportok, akik a három püspök szellemiségének, lelkiségének és elméjének különböző magasságait követve egymás ellen vívnak romboló harcot. Annak ellenére, hogy gondolom volt elég bajuk a megélhetéssel, polgári háborúkkal, egészséggel és folytathatnám a nehézségek sorát. Ez elkeserítő. Ám mégis tiszteletreméltó, hogy tudnak rajongani egy eszméért, egy személyért és hisznek abban, hogy az ő gondolataik kiemelkednek mind közül.

Félre ne értsük, nem ellenségességre, érinthetetlenségre buzdítok, hanem azt a ragaszkodó szenvedélyességet szeretném korunkban megidézni, amit az akkori századforduló üzen az ünnepen keresztül ennek az új világnak, a Mi korunknak. Valljuk be őszintén olykor megfáradt hitünk, hétköznapi porosságunk, olcsó engesztelődésünk a világgal és a gyengeséggel igencsak sótlanná, örömtelenné teszi a világot. Olyan jó lenne tapintatosan és intelligensen látni, finoman és okosan kiállni hitünk, rítusunk adta küldetésünk mellett. Gyerekkorom csibészsége elevenedik meg bennem az előbb leírtak alapján, amikor is megmosolyognivaló hitvitát meccseltünk a cimboráimmal. A mi falunkban -hadd nevezzem meg: Nyírkarász - három felekezet él és mindegyiknek van temploma. Amikor kisgyermek voltam, még nem voltak lekövezve járdák és a többi nyírségi faluhoz hasonlóan homokos árkok és gyalogutak húzódtak a templomok előtt. A gondos hívek igyekeztek mindig a nap végére - főleg vasárnapra - jó nyírségi szokás szerint gereblyével elegyengetni a homokot a templom előtt, Isten házának elejét, hogy tisztává és talán jelképesen is napról napra egyenessé tegyék életüket. Mi pedig gyerekként, mikor kijöttünk a „görög” templomból, utunk a római templom előtt vezetett el, ahol önfeledt örömmel tapostuk össze az elegyengetett homokot, tüntettük el a csíkok rendjét. Büszkék és harcos görögök voltunk. Irigyeltük azokat, akik a falu végén laktak, mert mi már a református templom előtt nem tudtuk büszkeségünket bemutatni. Utána persze együtt ültünk az árokparton, az iskolában, továbbra is szerettük egymást, mivel mindannyian büszkék voltunk egy, de mégis Istenünk sokszínű felekezetekben való megjelenésére. Korunk sok-sok hibája mellett, ami nem új jelenség, -hiszen tudjuk a mai evangéliumból, pontosabban az ünnepből és Szent Pál soraiból, -hogy a legnagyobb bűn a közömbösség, az, amikor már nem beszélek, amikor már nincs mit védenem, és azt mondom, csak azt, hogy jó lesz az úgyis. De nem az Isten nyugalmával, hanem a kiégettek keserűségével. Amikor beletörődünk abba, hogy hagyjuk a gonoszt örülni annak is, hogy a jóemberek - mondjuk azt, hogy mi- legalább nem teszünk semmit. Nem a hibáinkra vágyik a gonosz, hanem arra, hogy ne alakítsam át jóra, öleljem boldoggá világunkat.  Nem rejtőzködhetünk el, nem bújhatunk az ágy alá! És próbájunk meg ne túl sokat melegedni az idegenek tüzénél!

Tehát miért kezdtem a mai gondolatomat Szent Pál felrázó soraival?

Nézzünk szembe a gyarlósággal, a széthúzással. A megosztás emberi valóság, és a legnagyobb hiba, ha ezt eltakarjuk, és nem ismerjük föl. Akkor sosem tudjuk belátni, hogy maximum a saját igazságom keresése mellett legfeljebb békés egymás mellett élést tudok elérni, emelkedetten megbékélni a másikkal. Ez nagyon kevés! Bármilyen megnyugtató, mégis annyira szürke és terméktelen tud lenni, mint amikor a szépségkirálynő választáson kell mondani egy szép dolgot a világról, akkor a bájos hölgyek kivétel nélkül világbékét csipognak. Ez is jó, de nekünk nem pusztán a másik emberrel, a másik véleményével, a másik akaratával, vágyaival kell kibékülünk, hanem legfőkép az Istennel! Az igaz világosságot árasztó Urunkkal kell megbékélnünk, osztatlan eggyé válni. Tehát minden vágyandó béke, a családban, szívben és társadalomban ebből az alapból, Istennel történő kiengesztelődésből kell, hogy induljon.

Pál apostol szavait nem ragadtam ki a szövegkörnyezetből úgy, hogy félre magyarázható legyen. Igenis hasonló helyzetbe csöppen, amely a bizánci fővárosban volt a 12. század elején. Ott eszmék, főpapi méltóságok, erények és gondolatok indítják külön útra a krisztushívő közösségeket. Pál apostol az Eukarisztia ünneplésében tapasztalt nem krisztusi viselkedést akarja helyretenni. Felszámolni a gőgöt, a gazdagok hivalkodását, az anyagi alapon gondolkodó hitet, melyben azt remélték, hogy étel, ital gazdagságával válnak Istennél különbbé.

Pál apostol fent idézett fél mondata így teljesedik be:

„…hogy kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek.” 1Kor 11,29

Vagyis másképpen Anthony de Mello gondolatával:

„Azt gondoljuk, a világot akkor lehetne megmenteni, ha elegendő jóakarat és türelem lenne. Ez azonban tévedés. Ami megválthatja a világot, az nem a jóakarat és a tolerancia, hanem a tiszta gondolkodás. Ő Isten.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ő

VEZETŐ HÍREK
Szilárd püspök jubileuma: élőben is követhetik az ünnepi Szent Liturgiát

A visszaszámlálás elkezdődött: jövő héten veszi kezdetét a katolikus papok futsal-Európa-bajnoksága

Beszélgessetek a házasságotokért! – idén ezzel a mottóval hirdetik meg a házasság hetét
 
AKTUÁLIS
KAPCSOLÓDÓ GALÉRIA
VEZETŐ HÍREK
Szilárd püspök jubileuma: élőben is követhetik az ünnepi Szent Liturgiát

A visszaszámlálás elkezdődött: jövő héten veszi kezdetét a katolikus papok futsal-Európa-bajnoksága

Beszélgessetek a házasságotokért! – idén ezzel a mottóval hirdetik meg a házasság hetét
 
AKTUÁLIS
EZEKET OLVASTA MÁR?
 
Szilárd püspök jubileuma: élőben is követhetik az ünn...
Szilárd püspök jubileuma: élőben is követhetik az ünn...
 
A visszaszámlálás elkezdődött: jövő héten veszi kezd...
A visszaszámlálás elkezdődött: jövő héten veszi kezd...
 
Beszélgessetek a házasságotokért! – idén ezzel a mott...
Beszélgessetek a házasságotokért! – idén ezzel a mott...
 
Ferenc pápa üzenete a betegek 33. világnapjára
Ferenc pápa üzenete a betegek 33. világnapjára
 
Nem véletlen, hogy ma is gyertyákat és nem LED izzókat s...
Nem véletlen, hogy ma is gyertyákat és nem LED izzókat s...
 
Jézus-ima lelkinap Hajdúdorogon - közkívánatra február...
Jézus-ima lelkinap Hajdúdorogon - közkívánatra február...