Elmélkedés az Istenszülő elszenderülésének emlékére

Napjainkban sokat beszélünk az önmegvalósításról. Arról, hogy hogyan bontakoztassuk ki mindazt, ami bennünk van, és hozzuk ki magunkból a lehető legtöbbet. Ez szép törekvés, mégis azt tapasztaljuk, hogy általában ritkán sikerül úgy, ahogyan szeretnénk. Belső gyengeségeink, életünk körülményei, kudarcaink gyakran félbeszakítják azt, amit elkezdtünk.

Mária élete azonban másképpen alakult. Nem azért, mert neki minden könnyű volt, hanem mert fenntartás nélkül Isten kezébe tette az életét. Nem ő akarta mindenáron megírni a saját történetét. Rábízta magát Istenre, és így az ő életének nagy művét végül maga Isten fejezhette be. Talán ezért is olyan szép kép erre Franz Schubert Befejezetlen szimfóniája. Nem tudjuk pontosan, miért maradt félbe a mű. Az életünk is sokszor ilyen: elkezdünk valamit, vannak terveink, álmaink, aztán egyszer csak közbejön valami, és úgy érezzük, nem lett teljes, amit szerettünk volna. Mária életéről azonban nem ezt mondhatjuk. Engedelmesen elfogadta Isten tervét, és hűségesen végigjárta az útját. Ezért életének szimfóniáját nem a halál fejezte be, hanem Isten szeretete. Élete végén nem a föld lett történetének utolsó állomása, hanem a teljes megdicsőülés. A Jézus mellett megélt szeretete folytatódik az Atya országában. Nem véletlen, hogy ezt a Keleti Egyház képekben is próbálja elmondani. Az ünnepi ikonon Máriát látjuk halálos ágyán, körülötte a megrendült apostolokkal. Mintha azt mondanák: „Ne menj el, szükségünk van rád!” Mária arcán azonban már ott van valami abból az örömből, amely az Atyával való találkozásra vár. Egy másik képen a felnőtt Jézus egy kisgyermeket tart a karjában. Ez a gyermek Mária lelkét jelképezi. Valamikor Mária hordozta karján isteni Gyermekét, most pedig a Fiú viszi haza édesanyját az örök életbe. De mit jelent mindez nekünk? Talán nem pusztán azt, hogy örüljünk Mária élete dicsőséges befejezésének.

Jézus egyszer ezt mondta: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!” (Lk 11,28). Ez rólunk is szól. Nem Mária különleges sorsát kell megismételnünk, hanem azt a bizalmat, amellyel ő Istenre bízta magát. Ha hallgatjuk, befogadjuk és életre váltjuk az evangéliumot, akkor bennünk is épül Isten országa. És ez már most az örök élet kezdete. Az időnk rövid, mert egyszer véget ér. De éppen ezért minden napnak súlya van. A hívő ember számára a temető nem csupán a végállomás, hanem Isten szántóföldje: a hely, ahonnan egy napon az ő életadó szeretete nyomán átléphetünk a feltámadás dicsőségébe.