Jézus mindig az ajtónk előtt áll! Elmélkedés Szentestére

Manapság senki sem szeret várakozni. Legyen szó utazásról, bevásárlásról, akár szórakozásról, de minden esetben minél hamarabb szeretnénk elérni végre a kitűzött célunkat. Ez a jelenség fokozottan érződik ezekben a napokban. Még amíg nyitva van minden, még ha elfelejtettünk volna beszerezni valamit, azt gyorsan, az utolsó pillanatokban akarjuk megtenni. Aztán a nagy rohanás közepette ott találjuk magunkat, hogy december 24-e van. Hogyan érkezünk meg tehát az ünnephez?

Az egyik egyetemi kollégiumban élő hallgatónak volt egy mondása a tömegközlekedéssel kapcsolatban: „Buszt nem lehet lekésni, csak túl hamar érkezni a következőhöz”. A sok feladat, munka és rohanás közepette gyakran érezhetjük mi is, hogy annyira gyorsan jönnek és mennek a napok, hogy el is repül a fejünk felett a karácsony, s lekésünk erről az ünnepről, vagy legalábbis a lelkünk.

Az Isten szeretetére és gondviselésére nagyon is találó az idézett mondás, hiszen azt sohasem lehet lekésni, viszont mi magunk sosem érkezhetünk túl hamar ahhoz, hogy elérjük azt és éljünk vele.

Minden évben ezzel az izgalommal érkezünk meg ehhez a szent éjszakához. Gyönyörűen feldíszítjük a fát, szobáinkat, házainkat, asztalainkat, elkészítjük a finomabbnál finomabb ételeket, s ha minden elkészült, a szeretteinkkel meg is osztjuk ezeket, s csak örülünk egymásnak. A díszek között sokszor megbújik a betlehemi jelenet, s nagyon szép szokás, hogy csak ezen az éjszakán helyezzük el a jászolban a kis Jézus alakját, hiszen most született meg. Milyen közel van ez a jászol a mi ünneplésünkhöz? Valahol díszként helyezzük csak el a lakásban, vagy beengedjük a látóterünkbe, az ünnep közepébe?

Egy idős jezsuita atya beszélt mindig erről a képről, hogy az ember szíve olyan, mint egy ajtó. Ebben az időszakban valóban olyan sok ház ajtaján látunk szebbnél szebb koszorúkat, díszeket, s a mi szívünk is ilyen tud lenni a karácsony eljövetelével. Ámde ez a szív nem közönséges ajtó: csak a belső oldalán van kilincs. Jézus nemcsak karácsonykor, hanem mindig ott áll az ajtó előtt és kopogtat azon. Egyedül rajtunk áll, hogy kitárjuk-e neki szívünk kapuit és beengedjük Őt a lelkünkbe, az ünnepünkbe, az életünkbe. Ahogy egyedül rajtunk áll az is, hogy meghalljuk és felismerjük-e a próféta igazságát: Velünk az Isten!

Ezt a járatot nem tudjuk lekésni. Az asztal már terítve, a fények már égnek, a kérdés csak ez:

Ajtót nyitunk-e a magasság Istenének?