Ezüstmise Debrecenben – Hála és köszönet egy negyedszázados papi szolgálatért

Hála és köszönet

Az ünnepség helyszíne önmagában is beszédes volt: a még szépülő, de már most is lenyűgöző főszékesegyház, amelynek falai között különös erővel hangzottak el a hála szavai. István atya már prédikációja elején utalt erre a szimbolikus környezetre: „Ugye milyen jó bejönni ebbe a csodálatos, bár még csak félkész templomba?” Ez a kép szinte végig kísérte gondolatait, hiszen az emberi élet és a papi hivatás is ilyen: Isten kezében folyamatosan épülő mű. A főhelynök számára ez a nap mindenekelőtt a hálaadásról szólt. Szavai mögött ott volt egy gazdag életút minden öröme és tapasztalata. Hálát adott Istennek családjáért, feleségéért, Mariannért, gyermekeiért, testvéreiért, barátaiért, paptársaiért, munkatársaiért és mindazokért, akikkel szolgálata során találkozott.

A prédikáció középpontjában a gazdag ifjú evangéliumi története állt, amely papi jelmondatának alapja is. István atya újra és újra visszatért ahhoz a kérdéshez, amely szerinte minden ember életének legfontosabb kérdése: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Úgy fogalmazott, hogy ez az igazi kérdés, amelyet életkortól és élethelyzettől függetlenül mindannyiunknak újra fel kell tennünk.

Isten néz, Isten lát, Isten szeret...ennyi

Elmélkedésében különös hangsúlyt kapott Isten jóságának megtapasztalása. Személyes hitvallásként hangzottak el szavai: „Istentől jót várhatunk, csak jót. Nem szabad tőle félnünk, nem szabad elzárkóznunk tőle, mert ő jó és jót ad nekünk.” Ez a meggyőződés végig kísérte papi és családi életét is. Megható őszinteséggel vallott arról, hogy több mint ötven évének, huszonöt év boldog házasságának és huszonöt év papi szolgálatának minden ajándékát Isten vezetésének tulajdonítja: „A Jóisten mindent, amit nekünk ad, mint jót adja. S ez az örök életnek az útja.” A jubileumi prédikáció egyik legszebb gondolata Jézus tekintetéről szólt. A gazdag ifjú történetéből idézve emlékeztetett arra a mondatra, hogy „Jézus rátekintett és megkedvelte őt.” Ezt a személyes isteni szeretetet saját életében is újra és újra megtapasztalta. Egyszerű, mégis mély szavakkal fogalmazta meg hitének lényegét: „Isten néz, Isten lát, Isten szeret...ennyi. Én elhiszem, nekem ilyen a hitem. Ilyen egyszerű ez.”

A prédikáció nemcsak hálaadás volt, hanem őszinte lelki számvetés is. István atya nem a sikerekről vagy eredményekről beszélt elsősorban, hanem arról a belső hiányérzetről, amely szerinte minden keresztény embert előrevisz. „Valami mindig hiányzik még belőlem” – mondta. Ezt azonban nem kudarcként, hanem kegyelemként értelmezi: „Az Isten megajándékoz ezzel a hiányérzettel. És pontosan ezzel a hiányérzettel motivál.” Szavai arról tanúskodtak, hogy a hit útja nem a tökéletesség birtoklása, hanem az állandó növekedés és nyitottság Isten felé.

Visszatekintve szolgálatának állomásaira – Tiszaeszlárra, Nyíregyházára, a főiskolára, a kollégiumra, a püspöki hivatalra és Debrecenre – úgy fogalmazott, hogy papi hivatásának lényege Isten szeretetének továbbadása volt. „Köszönöm, hogy az elmúlt 25 évben szétoszthattam, mint pap Isten jóságát és szeretetét.” Ebben a mondatban benne volt mindaz, amit közösségei az elmúlt évtizedek során megtapasztalhattak tőle: a figyelmet, az emberséget, a szolgálatkészséget és az evangélium hiteles képviseletét. A gazdag ifjú történetének végső üzenetét saját életére alkalmazva mondta ki: „Én magamat mindig gazdagnak érzem.” Persze nem földi javakra gondolt, hanem arra a sok ajándékra, amelyet Istentől és embertársaitól kapott. Ez a lelki gazdagság ad számára erőt ahhoz, hogy továbbra is szolgálja az egyházat és közösségeit.

A teljes prédikációt itt hallgathatják meg.

Az ezüstmise végén a jelenlévők szívében is hasonló érzés fogalmazódott meg: hála azért a 25 évért, amely során István atya nemcsak vezetőként és lelkipásztorként, hanem testvérként, barátként és hiteles tanúként állt az emberek mellett. Imádságos szeretettel kérjük a Jóistent, hogy továbbra is áldja meg életét, családját és szolgálatát, adjon neki erőt, egészséget és örömet a folytatáshoz, hogy még sokáig hirdethesse azt az egyszerű, mégis mindent összefoglaló igazságot, amely egész prédikációjának szívében állt: „Isten lát, néz és szeret.”

Dr. Seszták István

Kisvárdán született, és ugyanitt, 2001. június 10-én szentelték pappá. Feleségével, Urgyán Mariannal együtt éli meg a görögkatolikus papi szolgálat sajátos hivatását, amelyben a család és az egyházi küldetés egymást erősítve van jelen. Papi szolgálatának első éveiben Tiszaeszláron teljesített lelkipásztori szolgálatot, miközben már fiatal papként jelentős feladatokat vállalt az egyházmegye életében. A hitoktatás, a ministránspasztoráció, a fiatalok nevelése, a kollégiumi és főiskolai lelkészség vezetése mind olyan területek voltak, ahol tehetségét, szervezőkészségét és emberségét kamatoztatta.

Később a Hajdúdorogi Egyházmegye, majd a Hajdúdorogi Főegyházmegye vezetésében kapott egyre nagyobb felelősséget. Pasztorális helynökként, a Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat vezetőjeként, majd főhelynökként és hivatalvezetőként meghatározó szerepet vállalt a magyar görögkatolikus közösség építésében. Mindemellett a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola oktatójaként és rektorhelyetteseként generációk teológiai képzésében vesz részt.

Munkáját az Egyház és a társadalom is elismerte, amit a magas állami kitüntetés, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje is jelez. Az elismerések azonban talán nem is tudják teljesen kifejezni mindazt, amit azok éreznek iránta, akik nap mint nap együtt dolgoznak vele. Ő az a vezető, aki a Hajdúdorogi Főegyházmegye mindennapi életének szinte minden területén jelen van. Figyelemmel fordul munkatársai felé, ismeri örömeiket és gondjaikat, fontos számára minden ember véleménye, és mindig lehet számítani segítő szavára, tanácsára vagy éppen csendes támogatására.

Negyedszázados papi szolgálata során nemcsak feladatokat látott el és tisztségeket töltött be, hanem közösségeket épített, embereket erősített meg hitükben, és példát adott arra, hogyan lehet egyszerre hűséges szolgája az egyháznak és figyelmes társa az embereknek.