Fülöp metropolita: Tanuljunk meg helyesen szeretni és megízleljük az Istentől való szabadságot!

Amikor elérkezett az idők teljessége Isten elküldte egyszülött fiát, aki asszonytól született és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alá tartoznak megváltsa, és minket Isten fogadott fiaivá tegyen.

Drága Testvéreim! Egy csodálatos családtörténetnek vagyunk szemlélői, de, ha még pontosabb akarok lenni, akkor azt mondom: szereplői vagyunk ennek a családtörténetnek. Egy asszonytól születik egy gyermek, aki az Isten Fia, aki azért vetette magát alá a törvénynek, hogy mindazok, akik a törvény alattvalói, azokat megváltsa, és Isten fiaivá tegye, és akik az Isten fiai azok megkapják az Isten Fiának a lelkét, aki azt kiáltja: Abba, Atya.

Az Isten jól látta, hogy amikor elindult az ember a bűn lejtőjén, akkor törvényeket alkotott, cölöpöket vert le, kerítést épített, hogy eligazítást adjon az embernek, hogyan is kell élni. A törvény megszabja azt, hogy mit kell és mit nem szabad tenni. Az ószövetségi törvényben többnyire tiltásokat találunk. Ezek nagyon világos határokat szabnak, meddig szabad elmenni, mettől nem szabad tovább. Ha valaki nem tartja be ezeket a parancsokat, a törvény rendelkezéseit, akkor letér az útról, a szakadékba fog jutni. Ezeket a törvényeket - nincs mese - meg kell tartani. Egyébként eléggé egyszerűek: szeresd az Istent, tiszteld szüleidet, ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne paráználkodj – nagyjából ennyi. De a bűnre hajló ember mégis úgy érzi, hogy ezek a törvények túl szorosak, nem könnyen megtarthatók. Valahogy mindig keresi a kiutat belőle, kiskapukat keres, vagy egyenesen át is hágja ezeket a törvényeket, amelyek, pedig örök érvényűek. Azt, hogy ne ölj, azt nem lehet megkérdőjelezni. Egyszerűen nem lehet megölni egy magzatot az édesanya méhében, nem lehet megölni a szenvedő nagypapát. Teljesen világos. Hogy ne lopj, ez is magától értetődik, legalábbis addig, amíg az én magántulajdonomról van szó, de ha máséról vagy a közvagyonról, akkor valahogy mindig találunk egy-egy kiskaput. Nyilvánvaló, hogy nem hazudhatunk, Jézus a sátánt a hazugság atyjának nevezte, mégis talán ez az, amibe leggyakrabban belecsúszunk. Nem beszélve a paráznaságról, amelyre vonatkozó tiltás mára valahogy végképp erejét vesztette. Ma már oda jutottunk, hogy nem csak kiskapukat keresünk, nem csak olykor-olykor áthágjuk a törvényeket, hanem egyenesen újra akarjuk szabni az egészet. Megpróbáljuk a cölöpöket arrébb tenni, hogy szabadabbnak érezhessük magunkat. Csakhogy ez csúnyán visszaüt. Nem az Isten büntetésétől kell félnünk, hanem a saját tetteink következményeitől. Egy magzat megölése egy életen át tátongó sebet üt, a szülő erőszakos kitoloncolása az életből később kibékíthetetlen lelkiismeretfurdalást okoz. S tovább beszélhetnénk az új világ új törvényeinek átkairól, amelyekkel nem lettünk szabadabbak, inkább csak egyre vadabbak. Így a világ világosan ellenünk fordul.

Persze, az Úristen is látta, hogy valahogy szűknek érezzük ezeket a törvényeket, szenvedünk bennük, nem érezzük magunkat szabadnak. 

Végül egy egészen más, egészen új megoldást kínál föl. Elküldi Fiát, akit szintén ennek a szűk törvénynek alattvalójává teszi. Ezzel egy új utat, egy minden eddiginél magasztosabb utat jelöl ki. Nem csupán azzal, hogy Fia képes teljes egészében és tökéletesen alávetni magát ennek a törvénynek, hanem azzal, hogy a Fiában, a Fia által magához fogad minket, az Isten családjának leszünk a tagjai. És ahogyan a Fiú szereti az Atyát, úgy segít nekünk is az Isten, hogy bennünk is a Fiú lelkülete éljen, bennünk is a Fiú lelke éljen, aki a szívünkből fakadóan azt mondja bennünk: Abba, Atya. Isten saját Fián keresztül rávezet bennünket erre az új útra, a szeretet útjára. Mondja is Jézus: új parancsot adok nektek: úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket!

Ez az új törvény: szeress és tégy, amit akarsz! Aki szeret, az szabad, de csak ki igazán és helyesen szeret, az igazán szabad. Föl kell tehát ismerni, meg kell találni, rá kell jönni, hogy mi jelent az igazi szeretet. Mit jelent az, hogy az Isten, valóban szerető Atya.

Mint amikor a tékozló fiú rádöbben arra, hogy mit jelent az apjának el nem múló szeretete. Előtte ugyanis nem tudta. Pedig ott élt vele, minden, ami az apáé volt az övé is volt, de nem értékelte. Amikor kikérte a vagyonát, azt is odaadta neki. Ennek ellenére nem értette meg mi az atyai szeretet. Csak amikor már végigjárta a poklok poklát, amikor a saját tetteinek, bűneinek a következményeit végigélte, akkor döbbent rá, hogy mennyivel jobb az atyai házban. "Fölkelek és atyámhoz megyek." S amikor tékozló életéből megtérve közeledett az apjához, ekkor már egészen másképpen, úgy, mint addig soha nem mondta ki: "Apám!"

Kedves Testvéreim! Ennek kapcsán van egy nagyon szép történetem. Annyira szép történet, hogy nem homályosítja el a legszebbet, a karácsonyi történetet sem. Hadd mondjam el!

Egy fiatalember, akit szülei nagyon szerettek, elhagyta az atyai házat. Rossz társaságba keveredett, dorbézolni kezdett, kábítószerezett.  Belekeveredett valami súlyos bűnténybe és tíz év börtönre ítélték. Szülei szeme elől teljesen eltűnt, nem tudtak róla semmit. Amikor szabadulásának ideje közeledett, írt egy levelet szüleinek arról, hogy mit követett el, hogy börtönben volt és most szabadul. Megírta, hogy szeretne hazatérni - hová is mehetne? - ezért arra kéri őket, ha visszafogadják, akkor a házuk bejárata előtt álló almafára tegyenek egy fehér szalagot. Ebből fogja tudni, hogy visszafogadják. Ha meglátja a szalagot, akkor leszáll a buszról, ha nem lesz ott a szalag, megérti, akkor nem száll le, utazik tovább, még nem tudja, hova.

A hazafelé tartó úton szóba elegyedett a fiatalember egy utastársával egy hölggyel, akinek elmesélte az élettörténetét. Mindent elmondott neki és azt is, hogy most várja, mit fognak dönteni a szülei. A hölgynek megtetszett ez a történet és nagyon együtt érzett a fiúval. Mivel a fiatalembert már eltöltötte az izgalom, arra kérte, hogy cseréljenek helyet, ő nem mer kinézni az ablakon, figyelje ő a házat, és jelezzen neki, hogy van-e szalag az almafán. A hölgy ráállt, és a fiú helyett ő nézte feszülten a házat, előtte az almafát. Egyszercsak fölsikoltott! Boldogan kiáltotta, hogy az almafa, amit a ház előtt lát, telis-tele van fehér szalaggal…  Ezzel akarták jelezni a szülők, hogy bármit is tett fiuk, ők nagyon szívesen visszafogadják.

Így vagyunk mi is, testvéreim: annyira eltávolodunk az Istentől, hogy már nem is merjük elhinni, mennyire szeret minket. Pedig nekünk is vagy egy teleaggatott fánk, éppen most, karácsonykor! Amikor a szalagokkal, díszekkel, csillagokkal földíszített fára nézünk, akkor eszünkbe kell, hogy jusson ez a gyönyörű történet, ami épp arról szól, hogy mennyei Atyánk a fiává fogad bennünket, bármit is tettünk. Ez a karácsonyfa jelzi nekünk az Isten szeretetét. Nem a szülők, nagyszülők, hanem maga Isten díszíti fel nekünk ezeket a fákat. Mindig jusson eszünkbe, hogy a fa, amelyen keresztül az Isten üzen nekünk, hogy az ő családjába tartozunk. Megváltott minket, hogy szabadon élhessünk, nem kényszerrel, a törvények szabta szűk keretben, hanem szeretetben, végtelen szeretetben. Tanuljuk meg ezt a szeretet, s akkor megízleljük az igazi Istentől való szabadságot. Karácsonynak ez az üzenete.

Ezért mondtam, hogy ennek a történetnek mi nem csak szemlélői, hanem élő szereplői is vagyunk. Minket érint leginkább, hogy Isten Fia emberré lett. Hisz minket akar fölemelni magához, minket akar befogadni a saját családjába. Ám ahhoz, hogy megértsük Istennek ezt az atyai szeretetét, nekünk is családi körben kell felnőnünk.

Karácsonykor sokat emlegetjük a családot, ilyenkor sokszor fölidézzük gyermekkorunk családi élményeit. Teljesen jogosan, hisz épp ez a családi élmény kell ahhoz, hogy megértsük az ünnep családi vonatkozását, hogy megértsem kicsoda Mária, s főként, hogy megértsem, hogyan lesz nekem Isten atya.

Akinek nincs szerető édesapja, aki nem tapasztalta meg az édesanyja babusgató, csókolgató szeretetét az hogyan tudja fölfogni Istennek ezt az átölelő, végtelen szeretetét?

Drága szülők, vagy akik szülők lesznek! Nektek családot kell építenetek, családról kell gondoskodnotok. Nem egy vagy két gyermeket, hanem három, négy gyermeket kell vállalni ahhoz, hogy gyermekeitek megértsék ezt a titkot, hogy milyen az Isten családjába tartozni. E nélkül nem értheti meg az ember az Isten végtelen, befogadó, feltétel nélküli szeretetét. Elsősorban tehát családot kell építeni, ennek a világnak ma erre van leginkább szüksége. 

Persze, valaki azt mondhatja, "Nekem nincs gyermekem, nincs családom, magányos vagyok – nekem mit mond karácsony üzenete?" Kedves magányos testvérem, én is egyedül élek, nekem sincs feleségem, nincsenek gyermekem, de családom igen! Épp ezekben a magányos órákban tapsztalhatom meg, hogy az Egyház az én családom, s az Isten az én örök életre szóló élettársam. S ezt minden embernek fölkínálja az Isten. Jelen van van az életünkben, ő a mi társunk, csak sokszor nem vesszük észre.

Milyen borzasztó amikor egy házastárs levegőnek nézi a másikat? Ő és nem boldog, mert nem érzi a másik szeretetét, de ez csak azért van, mert nem veszi észre magát a párját. Hasonlóképp van jelen az Isten a mi életünkben is, csak nem vesszük észre, hogy ott van, nem vesszük észere, hogy elhalmoz a szeretetével. Ehelyett keresem a pótlékokat, boldogtalan vagyok, hiányérzetem van, pedig ott van, ott volna velem az Isten, aki be tudja tölteni az én szeretetvágyamat. Minden hívő ember családban él, senki sem magányos, aki hisz, aki tudja mondani az Istennek: Abba, Atya. Aki tudja mondani, "Mi Atyánk...", Te, aki szeretsz engem, Te, aki a mennyben vagy, én is azt szeretném, hogy jöjjön el a földre a Te országod, hogy az a mennyei boldogság, ami betölti a szentek seregét, az itt a földön is valósuljon meg. Ezért tanította nekünk az Isten Fia ezt az imádságot. Megtanított minket, hogy mi is úgy szólítsuk Istent, ahogyan ő: Atyánk! Egyedül ő tudta, hogy kicsoda az Isten, valójában ő a végtelenül szerető Atya. De mi is megkaptuk az ő lelkületét, mi is megkaptuk az ő Lelkét, aki ezt kiáltja bennünk, szívünk mélyéből: Abba! Atya. Karácsonykor egyesül velünk az Isten, azért, hogy az istenfiúságba emeljen minket.

Minden egyes alkalommal, amikor kimondjuk: „Mi Atyánk...” mindig jusson eszünkbe, hogy mennyire szeret minket. A karácsonyi történetnek ez a személyes üzenete mindnyájunk számára: tekintsünk a karácsonyfára és sohase felejtsük el, hogy mennyire szeret minket az Isten Ha ezt nem feledjük el, ha minden tettünket ehhöz igazítjuk, akkor majd ettől fog megváltozni az életünk. Fölsimerjük, hogy ő mennyire szeret minket, mi pedig az ő Lelke által megpróbáljuk szeretni őt. Amen.