Fülöp metropolita: a böjtkezdet ünnepélyességének része az alázat fényessége

Krisztusban szeretett testvéreim! 

Ma este ezt a sztihirát énekeltük:

A böjti időt ünnepélyesen kezdjük meg, s a lelki küzdelmeknek vessük alá magunkat!  Tegyük tisztává lelkünket, s testünket is tisztítsuk meg!  Böjtöljünk az étkezésben, de tartózkodjunk minden szenvedélytől is, a Lélek erényeit élvezve. S végezzük mindezt buzgósággal, hogy mindnyájan méltókká váljunk Krisztus Isten szeplőtelen szenvedésének ünneplésére és a szent Pászka lelki örömére!

(sztihira vajhagyó vasárnap este)

Arról énekeltünk, hogy ünnepélyesen kezdjük meg a böjtöt. Mi teszi ünnepélyessé a böjti idő kezdetét? Vajon ünnep a böjt? Miért van szükség arra, hogy mindjárt az első napján, annak előestéjén ünnepeljünk?

Az egyház, amikor ünnepel, mélyebben nyitja meg a lelkünket, hogy e mélyre szállás által magasra emelje azt. Az ünnep mindig kiemel a hétköznapok sorából, de nem mindegy, hogy hová. Az egyházi naptár szerinti, a templomban tartott ünnepek mindig Istenhez emelnek minket. Ezért szeretünk ünnepelni. Mi, görögkatolikusok erről is ismertek vagyunk, hogy sok ünnep színesíti az életünket. Megragadunk minden lehetőséget, hogy Istenhez emelkedjünk.

Ilyen, Istenhez emelő pillanat ez a mostani is, a nagyböjt küszöbén énekelt kiengesztelődési vecsernye. Ugyanúgy évente egyszer tartjuk, mint a húsvétot, pünkösdöt, karácsonyt. Ünnepélyességét abból meríti, hogy ekkor váltunk át arra az időszakra, amelynek majd csúcsa a feltámadás lesz, amely aztán az egész következő esztendőt is meghatározza.

Kezdjük meg tehát ünnepélyesen ezt a böjti időt, és vessük alá magunkat a lelki küzdelmeknek! Tegyük tisztává lelkünket, s testünket is tisztítsuk meg! – énekeltük. Küzdelemre vállalkozunk, amely talán nem lesz könnyű, lehet, hogy alul is maradunk, mégis bátran kell elindulnunk benne, hogy eljussunk a végére, Krisztus Urunk keresztre feszítése, kínszenvedése és halálán keresztül a föltámadásra. Látszólag ő is kudarcot vallott, elbukott, műve megsemmisült, de az elvetett mag halála sokszoros termést hozott. Így vagyunk mi is böjti küzdelmeink bukásaival, ha hiszünk a föltámadásban, akkor meg is látjuk azt, még ha nem is vagyunk rá érdemesek.

Keleti egyházunk rendkívül bölcs pedagógiával kiengesztelődést hirdet erre az ünnepélyes vecsernyére. Ez a feltétele annak, hogy böjti küzdelmeinkben, még ha bukdácsolni is fogunk, bátran elindulhassunk. Ha haragot táplálok a szívemben, ha neheztelést hordozok mások irányában, akkor hiába minden erőfeszítés, böjt, lemondás és imádság, a szálka ott marad a szívemben és töredelem híján nem tudja befogadni Isten megbocsátó kegyelmét. A legszebb imádság a világon, amit Jézus tanított nekünk, az is tartalmazza ezt a félelmetes súlyú igazságot: „úgy bocsáss meg nekem, Istenem, ahogyan én is megbocsátok az ellenem vétőnek!” A bűnbánati időszakot ezzel kell tehát kezdenem: előbb azoktól kell bocsánatot kérnem, akik ellen vétettem, akik esetleg neheztelnek rám, s utána kérhetek bocsánatot Istentől a magam bűnei miatt.

Töredelem nélkül ugyanis nincs bocsánat. Ennek híján nincs, akinek megbocsásson az irgalmas Isten. Ezért kulcsfontosságú a ma kezdődő lelki küzdelmünkben ez a töredelmes lelkület, az alázat. Ha nincs bennem alázat, gyalázat lesz a böjtöm. Ahhoz, hogy bocsánatot tudjak kérni embertársaimtól, alázatra van szükségem. A böjtkezdet ünnepélyességének része az alázat fényessége.

Minden liturgiánk segít ebben, hisz számtalanszor ajkunkra adja: „Uram, irgalmazz!” Ezt a fohászt őszinte szívvel énekelve, mindig egy csepp töredelem költözik a szívünkbe. A legfontosabb pillanatban, az Eucharisztia vétele előtt közvetlenül is kimondjuk ezt: „…a bűnösök között az első én vagyok.” Bár eljutnánk oda, hogy életünkben legalább egyszer teljes őszinteséggel tudjuk ezt kimondani! Sokat vesződünk vele, mert hisz egyáltalán nem könnyű az orgyilkos bankrablónál bűnösebbnek tartani magam.

Maga az alázat is olyan, amely nehezen csikarható ki a saját lelkemből. A legmagasztosabb célkitűzés lehet eljutni a legmélyebb alázatra. Mit tehetek érte? Csak kérni tudom. Valójában az alázatos kérés vezet el az alázatra. A rászorultságom bevallása oltja ki bennem a gőgöt. Minél nyíltabban és bátrabban fordulok Istenhez, annál inkább megérint szeretetének megszégyenítő hatalma.

Ez az alázatnak a másik, talán könnyebb útja. Rabul ejt Isten szeretete. Lenyűgöz szeretetének hatalma. Nem azért némulok el, mert szégyenkezve sok bűnt találok magamban, hanem, mert elakad a szavam az irántam való irgalma láttán. A megérintett ember természetszerűen alázatos. Mert messze elengedte minden elvárását, méltatlankodását, elismerést követelő erőszakosságát. Nem akar mást, csak békét. Megőrizni ezt az isteni békét, amelyet ő is kapott, megtapasztalt Isten közelében. Ilyenkor az alázat nem erény, hanem ajándék, melyet szeretne állandósítani a hívő lélek.

Ezzel, az Isten érintése által ébresztett alázattal induljunk el a nagyböjt küzdelmeibe! Ezzel az Istentől kapott alázattal forduljunk egymás felé! Ezzel az ajándékként szívünkbe költöző alázattal kérjük egymás bocsánatát, hogy ne férkőzzön közénk, sem a szívünk közelébe a gőg széthúzó, egymást szembefordító ereje! Kérjük, őrizzük, éljük ezt az alázatot a szent nagyböjt egész idején!

Az ünnepélyes vecsernyénk szépen megadja ehhez a kellő indítást. Vegyük föl lendületét, hogy átsegítsen böjti küzdelmeink bukdácsolásain, és ne félelemmel, hanem az Istentől kapott alázat erejével bátran induljunk a föltámadás felé! Amen.