Fülöp metropolita köszöntő gondolatai a KÉSZ-kongresszus résztvevőihez

Fülöp metropolita köszöntő gondolatai a KÉSZ-kongresszus résztvevőihez

2019-09-16 09:36:23
Szerző: Hajdúdorogi Főegyházmegye
Kocsis Fülöp érsek
Kocsis Fülöp érsek-metropolita atya az európai görögkatolikus püspökök találkozója miatt nem tudott részt venni a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének ünnepségén, amit szeptember 14-én a Parlamentben tartottak meg. A szervezet fennállásának harmincadik évfordulója alkalmából szervezett rendezvényen Makláry Ákos a KÉSZ elnöke, görögkatolikus pap olvasta fel Fülöp metropolita köszöntő gondolatait, amit az alábbiakban teljes terjedelmében közre adunk.

Tisztelt Hallgatóság!

               Minden bizonnyal többen is eljátszottak már a szóval, ezzel az igen sikeres mozaikszóval, amely Magyarországon a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét rövidítve jelöli, s egész egyszerűen azt mondja: KÉSZ. A harminc éves ünneplés, a visszatekintés és előrenézés különösen jó alkalmat kínál arra, hogy miközben áttekintjük, hogy ezt a nagy felelősséget magára vállalt társaság mit végzett a múltban, s mit tervez a jövőre, nos, ezen ünnepi megállás pillanatában igen hasznos lehet azt is megvizsgálni, hogy mindezek a tevékenységek, ezek a nemes értékekért megfogalmazott célkitűzések milyen lelkülettel történtek és fognak történni a jövőben. Talán szokatlan, hogy ilyen nagyszabású összegzésnél és tervezéseknél az előadó nem magára a történésekre, a cselekményekre, azok eredményeire és hatásaira irányítja a figyelmet, hanem egy jelentéktelennek tűnő körülményre, amelyről a közéletben végképp igen ritkán esik szó, nevezetesen a szív állapotára, arra a lelkiállapotra, amelyet mindezen nagy hatású események közben az egyes emberek belülről megéltek, megélnek. Olyan apró mozzanat ez, amelyre senki kívülállónak nincs rálátása, így könnyen vélhetjük, hogy el is rejthető, csak magunknak tartozunk róla elszámolással. Mostani gondolatmenetemben – s e gondolatmenet kifejtésének lehetőségét mindjárt az elején nagy tisztelettel meg is köszönök – arra próbálom ráirányítani a figyelmet, hogy ez a belső lelkiállapot nem is olyan jelentéktelen mozzanat a nagy folyamatok hátterében, mivel nem csupán lélektani kísérője a cselekvéseinknek, hanem alapvető meghatározója, iránymutatója, irányadója. Egyáltalán nem haszontalan tehát ezen magas rangú ünnepségen fölvetni a kérdést, hogy az eltelt harminc évben a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének tagjai valóban „kész”-ek voltak-e, valóságos „kész”-ség vezette-e őket, s ami még fontosabb, a mostaniakban, a később belépő tagokban megvan-e ez a „kész”-ség, vajon ez a kész-ség fogja-e vezetni őket az elkövetkező évtizedekben.

               „Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem” – kezdi a zsoltáros az Istenhöz szóló imáját a 107. zsoltár elején. Vajon szabad-e ilyen magabiztossággal odaállni az Úr elé? Nem tűnik-e pökhendinek ez a kijelentés, mely szinte makulátlanságot tulajdonít saját magának. Egyáltalán, szükséges-e az Isten elé állás pillanatában arra fölhívni az ő figyelmét, hogy én milyen vagyok, milyen a lelkem, a szívem állapota? Nem vészesen annak a farizeusnak az imájához hasonlít ez, amelyet Jézus szembeállított a templom ajtajában félénken meghúzódó vámos imájával, ahol ez utóbbi nagy alázattal fejezte ki töredelmességét, ellenben az elsőről Jézus azt állította, hogy megigazulás nélkül távozott a templomból? Vajon ehhöz hasonló dicsekvésként állítja a zsoltáros imája elején, hogy „kész” a szíve? Ha azzal folytatná, mint a Jézus által említett farizeus, hogy részletezi is, mi mindent tesz, milyen áldozatokat hoz, ráadásul összehasonlítja magát a másikkal, a hátul állóval, nos, az ilyen ima minden bizonnyal a zsoltáros és a szavaival imádkozó utódai számára sem eredményezne meghallgatást.

               Ezért hát érdemes tovább olvasni a zsoltárt, s nem állni meg az első kijelentésnél, mely egyrészről lelkesítő is lehet, másrészről azonban – mint látjuk – nem is annyira veszélytelen: „Kész az én szívem, Istenem…” – kezdi a zsoltáros, és folytatja: „kész az én szívem énekelni és zsoltárt zengeni.” Így már érthető, hogy az Istent lelkesen megszólító imádkozó valójában nem csak egy megállapítást tesz, nem magára mutat, hogy közölje, hol tart az életszentség útján, hanem most kíván belekezdeni egy nagy dicsőítésbe, hálaadásba, s ezt szeretné a tőle telhető legnagyobb odaadással tenni. A szívének a kész-sége nem egy befejezett állapot meghatározása, hanem valamire irányuló törekvésnek a kifejezése. Szeretne valamit elérni, valamit tenni, s tudja jól, hogy ezt fél szívvel nem lehet, nem érdemes, Istenhöz nem is illő, szeretné hát beleadni teljes valóját, teljes önmagát. Ez az erős fölütés arra vonatkozik tehát – s érezhető benne az önbuzdító szándék is –, hogy amit most tenni kíván, vagyis Isten dicsőítése, a neki zengő ének – mint később látjuk, hangszerekkel is kísért ének –, ez a tőle telhető legjobb, legszebb, legteljesebb legyen. Bele akarja adni a szívét. Tudja, hiszi, hogy Istenhöz nem való, nem illő más, csak ez a teljesség, már ami az emberi töredékességből telik.

               Az említett önbuzdító szándék pedig arra vonatkozik, hogy szeretné ezt az Isten-dicsőítést nem csak a tőle telhető legtökéletesebb módon végezni, hanem még annál is jobban. Nagyon sokat jelent tehát ez a készségre utalás. Benne rejlik az ember gyarlóságának önismerete is, bár készségről beszél, de mintegy érzi, hogy nem kész, nem eléggé kész rá. Az evangéliumnak egy érdekes mondata juthat az eszünkbe. Egy beteg gyermek édesapja, amikor megtudja, hogy gyermeke meggyógyulása az ő hitének függvénye, akkor kiáltja ezt: Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen. Így fordíthatnánk le: Kész vagyok, Uram, segíts az én készségben való hiányosságaimon! A „kész az én szívem” fohász tehát bennfoglaltan ezt is jelenti: szeretnék kész lenni.

Hogy az Isten-dicsőítése még szebb, még teljesebb legyen, az énekelve imádkozó előveszi a hangszereket is. A lelkesítő, buzdító szándék ezekre az önmagukban élettelen eszközökre is rávetül: Ébredj föl, hárfa, kelj föl, citera! Kedvesnek tartom ezt a lélektani pillanatot, amint az imádkozni szándékozó zenész megpillantja ezeket a zeneszerszámokat, s mintegy rájuk kiált: „Hát ti még hallgattok? Munkára fel! Kezdjünk az Isten dicséretébe!” Ám nyilvánvaló, hogy az élettelen eszközök továbbra is némán hevernek, ha az ember nem veszi kézbe őket. Mintha az ember beleérezne saját tehetetlenségébe: neki is hiábavaló minden dicséretre törekvése, ha a Lélek nem szólaltatja meg őt, ha nem „veszi kézbe”. Az ember „csak zengő érc és pengő cimbalom”, ha nem járja át az Isten szeretete. Az ószövetségi ember még nem ismerhette a szeretethimnuszt, de ugyanabból az őstapasztalatból meríthetett, mint Szent Pál, amikor írta, énekelte, imádkozta ezeket a szavakat.

               A hangszerek tehát szebbé teszik az éneket, teljesebbé teszik az Isten-dicsőítést. Akkor hát ne maradjanak némák, ébredjen, keljen föl a hárfa és a citera! A 107. zsoltár első versszakának lezárása aztán mindent elárul. Meglepő fordulattal újra önmagára tekint az imádkozó, s ezzel zár: „fölébredek hajnalra”. Valószínű, hogy ez a napszakra utalás nem csupán időhatározó szándékkal jelenik meg itt. Ősi ismeret, hogy hajnalban tud legjobban imádkozni az ember. Amikor még alszik a világ a maga zajaival, szirén hangjaival, ezer csábításával, amikor csak a soha nem alvó angyalok vannak ébren, akkor az imádkozni kívánó lélek könnyebben ott találja köztük önmagát, ezért szívesen legyőzi a test lehúzó, ágyhoz kötő erejét, és fölkel korahajnalban. Egy másik zsoltársor így fogalmaz: az imádkozó „megelőzi a hajnalt”. Sőt, ezt a zsoltárverset is van, aki így fordítja: „fölébresztem a hajnalt”. Már tudjuk, hogy nem önteltségből, magamutogatásból mond meglepő dolgokat, hanem inkább a kívánságát fejezi ki ezekkel a képekkel. Ha hajnalban szól legjobban az ima, akkor én még a hajnalt is meg akarom előzni, hogy a horizonton megjelenő nap már imádságban találjon engem! Minden szó, minden kép ezt az odaadást, ezt a minél tökéletesebb dicsőítésre törekvést, ezt a készséget fejezi ki.

               Minden bizonnyal érdekes és érdemes is volna tovább elemezni ezt a zsoltárt, de nem szeretnék teljesen célt téveszteni, hogy az Országház felsőházi termében ószövetségi egzegézist tartsak. A szándékom csupán az, hogy e közel háromezer éves imádságon keresztül rámutassak a szív állapotának fontosságára. Az ószövetségi imádkozó is tudja, hogy amibe belefog, azt teljes szívvel kell végeznie, a megvalósításához minden eszközt meg kell ragadnia, és az eredmény sokkal több lesz, mint amire saját erejéből képes volna. Mindezt a nyilvánvaló, de itt imádság tapasztalataként kimondott igazságot egészen kézenfekvő a KÉSZ-re alkalmazni.

               Vajon mondhatott-e volna mást az alapító Csanád professzor, amikor harminc évvel ezelőtt munkatársaival együtt útjára indította ezt a nagyszerű kezdeményezést, hogy „Kész az én szívem”? Vajon fakadhatott-e másból ez a törekvés, mint abból a lelkesedésből, hogy mihelyt megnyíltak – vagy akkor még, 1989-ben talán csak nyiladozni látszottak – a lehetőségek, hogy mindent, de mindent megtegyen a bontakozó új társadalomban, amit az Úristen elvár egy értelmes, gondolkodó keresztény embertől? Minden bizonnyal nem tévedünk, ha föltételezzük, hogy az első KÉSZ-esek bizony készek voltak mindenre, hogy ezt a nagyszerű célt megvalósítsák. S minden bizonnyal szükség volt arra, hogy egymást is lelkesítsék, egymást bátorítsák, minden bizonnyal nem ritkán találkoztak saját gyöngeségeikkel, amelyek származhattak külső ellenálló erőkkel való eredménytelen küzdelemből, de akár belső elbizonytalanodásból is. Ilyen pillanatokban nagy segítségükre lehetett ez a nyilván nem minden tudatosság nélkül választott, s lám, a zsoltárok könyvében is többször szereplő mozaikszó. S ez a buzdítás, kölcsönös bátorítás nem csak az elbizonytalanodás pillanataiban jelentkezhetett, hanem az eszközök megragadásában is. Miként a zsoltáros kézbe vette a hangszereket, hogy azzal még szebb, még Istennek tetszőbb dicséretet zengjen, teljesen biztos vagyok abban, hogy az alapítók is megragadtak minden lehetséges eszközt, hogy véghezvigyék törekvéseiket, hogy vigyék előre hazánk, nemzetünk tiszta keresztény értékeit. Akkor ők aligha gondolhattak arra, hogy egy kicsiny szobában megfogalmazott célkitűzéseik eredményeit három évtizeddel később az ország legfőbb vezetői fogják a nemzet legmagasztosabb csarnokában, a felsőházi teremben ünnepelni. Törekvéseik többre jutottak, mint amit valaha is álmodni mertek. Nem másért, hanem azért, mert tiszta szándékaikkal mindent az Isten nagyobb dicsőségére akartak végezni, nem pedig a saját megdicsőülésükre. Akiket efféle alantas szándék vezet, azok mindig csak ideig-óráig csillognak, s a hamar bekövetkező csúfos bukásuk elkerülhetetlen. Aki azonban Isten dicsőségét keresi, az látszólagos gyöngeségei ellenére is hatalmas dolgokat tud végbevinni. Csakis ez viszi előre a világot, csakis ez tud beilleszkedni a világ Isten akarta fejlődésébe.

               S nem erőltetett a zsoltár első versszakának záró képét is a KÉSZ-re alkalmazni: „fölébresztem a hajnalt”. A KÉSZ-nek ma jobban, mint harminc évvel ezelőtt, késznek kell lennie arra, hogy ébresztőt fújjon. Persze, csak az tud ébreszteni, aki hamarabb ébred, mint a többiek. Akit az ébredező új világ eleve ébren talál. Vagyis, aki látja a jövőt, és tud és akar is cselekedni érte. Prófétai hivatás ez, mely nem származhat máshonnan, csak Isten indíttatásából. Így függ tehát össze a kettő: a hajnalt Isten dicsőítésével kezdeni, s aki ezt teszi, azt Isten is megvilágosítja, hogy mit kell tennie. Aki Isten dicsőségét keresi, azt szolgálja, azt hirdeti, csakis az tudja szolgálni hazáját s építeni az Isten országát. Hazát építeni csak úgy lehet, ha azzal egyszersmind az Isten országát is építjük. Ezt csak a keresztények tudják. Mivel pedig az építés a kiművelt emberfőkre van bízva, a legnagyobb felelősség tehát ezen a téren a keresztény értelmiségiek vállán nyugszik.

               Tisztelt Keresztény Értelmiségiek! Önök szövetséget kötöttek arra, hogy ezt az országot a keresztény értékek alapján és útján építik. Hazám és polgártársaim nevében köszönöm Önöknek eddigi készségüket. Tisztelettel és nagy reménységgel kérem Önöket, maradjon meg és épüljön tovább ez a készségük. Én pedig – a hajnalban és más időszakokban is imádkozó ember – azt kérem a Történelem Urától, hogy tartsa meg és éltesse tovább a KÉSZ-t, áldja meg minden további törekvését is. Legfőképpen pedig azt kérem tőle, hogy az ezen ünnepségen résztvevőknek s a távol levőknek is, e nemes szervezet minden tagjának a szívét őrizze meg és erősítse tovább ebben a készségben.

VEZETŐ HÍREK
Irodalmi ihletettségű zenei csemege érkezik a Görög Zenei Esték újabb koncertjén

340 adag ételt osztott szét a Karitatív Iroda a cívisvárosban

Idősek napja Álmosdon összefogással
 
AKTUÁLIS
Hazaszeretet és görögkatolikusság - Nagy Tibor dandártábornok a Kossuth Rádióban

Görkapocs - minden, ami összeköt 2019-ben újra

Zarándoklat utótalálkozó a Görkapocs Fesztiválon
 
VEZETŐ HÍREK
Irodalmi ihletettségű zenei csemege érkezik a Görög Zenei Esték újabb koncertjén

340 adag ételt osztott szét a Karitatív Iroda a cívisvárosban

Idősek napja Álmosdon összefogással
 
AKTUÁLIS
Hazaszeretet és görögkatolikusság - Nagy Tibor dandártábornok a Kossuth Rádióban

Görkapocs - minden, ami összeköt 2019-ben újra

Zarándoklat utótalálkozó a Görkapocs Fesztiválon
 
EZEKET OLVASTA MÁR?
 
Irodalmi ihletettségű zenei csemege érkezik a Görög Zen...
Irodalmi ihletettségű zenei csemege érkezik a Görög Zen... class=
 
Debrecenbe érkezik a Magyar Katolikus Rádió országjáró...
Debrecenbe érkezik a Magyar Katolikus Rádió országjáró... class=
 
Zarándoklat utótalálkozó a Görkapocs Fesztiválon
Zarándoklat utótalálkozó a Görkapocs Fesztiválon  class=
 
Görkapocs - minden, ami összeköt 2019-ben újra
Görkapocs - minden, ami összeköt 2019-ben újra  class=
 
Bosznia-Hercegovinába lehet zarándokolni Máriapócsról
Bosznia-Hercegovinába lehet zarándokolni Máriapócsról  class=
 
Hazaszeretet és görögkatolikusság - Nagy Tibor dandárt...
Hazaszeretet és görögkatolikusság - Nagy Tibor dandárt... class=