Ha egy pap nem tud valakit Istenhez vezetni, akkor próbálja meg Istent hozzá vezetni - interjú a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett Legeza József atyával

Ahogy sok millióan, Ön is elkapta az egész világot sújtó vírust. Sokan imádkoztunk Önért, hogy minél hamarabb felépüljön a koronavírusból. Hogy érzi most magát?

Ezúton is nagyon szépen köszönöm az imákat mindenkinek. Minden betegnek, és aggódó szeretteiknek olyan az egész, mint egy lelkigyakorlat. Lehetőség közelebb jutni az Istenhez, aki ilyen nehéz helyzetben is mindannyiunknak erőt ad.

A kórházban tudták Önről, hogy pap?

Nem tudom, de talán látták, hogy olykor imakönyv van a kezemben, vagy imánál keresztet vetek. Hallani lehetett, hogy velem egy folyosón vannak Barsi Balázs és Böjte Csaba atyák is, és sok más paptestvér is átesett ezen a betegségen szerte a világban, de ez senkit nem tesz különlegesebbé, az orvosok és nővérek szemében a beteg az beteg.

Ön mondta egyszer: „Isten, ha kivesz valamit a kezünkből, helyette ad mást.” Gyakran abba a hibába esünk, hogy inkább a veszteségekre figyelünk, nem arra, amit Isten cserébe ad helyette.

Valóban, a jólétben könnyebben elfelejtkezünk Istenről, betölt minket a világ és a földi örömök, sikerek, de mindig kell, hogy legyen egyfajta szomjúságunk az Isten közelségére. Sok haldoklóval is találkoztam, de nem láttam még olyat, aki hitetlenül halt volna meg. Élete végén legtöbben megsejlenek ebből a szomjúságból valamit.

Március 15-én a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozták Önnek. Váratlanul érte a hír?

Nagyon váratlanul, hisz az ember teszi a dolgát, éli a mindennapokat, és nem díjakban gondolkodik, hanem hívekben. Hat görögkatolikus paptestvérem is magas állami kitüntetésben részesült: Seszták István, Orosz István, Papp Miklós, Papp Tibor, Pásztor Bazil, Szónoczky János. Nagyon örömmel töltött el, hogy a kormány a hétköznapi emberek munkájára is odafigyel, mint amilyenek mi, görög papok vagyunk. Sokan mások is megérdemelnék ezt a kitüntetést. Nekem mindenesetre ez a díj egy megerősítés, valamint arra motivál, hogy még többet nyújtsak, és igyekezzek méltó lenni rá. Jólesett az is, mennyien velünk örülnek, és ezt kicsit a híveinkkel, egyházközösségeinkkel közös kitüntetésnek éljük meg.

A kitüntetésben a több évtizedes papi szolgálata mellett a szépirodalmi témájú vallásos írásaiért is elismerték. Annak idején miért kezdte el írni a „Könyvespolc mellett” rovatot a Görögkatolikus Szemlébe?

A rendszerváltáskor, ’89-ben az egyházmegye újból el szeretett volna indítani egy görögkatolikus újságot, amit korábban a kommunista vezetés megszüntetett. Keresztes Szilárd püspök úr kihasználva a rendszerváltozás adta lehetőséget, újraindította a Görögkatolikus Szemlét. A szerkesztőség tagjai között le lettek osztva a témák. Szaplonczay Gyurka bácsit a világi események, Király Ernő bácsit a teológiai  témák megközelítésére, Bacsóka Pali bácsit a lelkiség kérdések megválaszolására kérték meg, míg engem tudván, hogy sokat olvasok, azzal bíztak meg, hogy irodalmi művekben mutassak rá az evangéliumi értékekre, vagyis, hogy a szentírási gondolatok miként jelennek meg egy-egy történetben, szereplő jellemében. Ebben a rovatban mindig is az irodalmi alkotásokat ütköztettem a kinyilatkoztatással. Ezt így fogalmazta meg Sík Sándor a Bocsásd meg című versében.

Bocsásd meg énnekem, Uram,

Hogy jobban szerettem nálad

A meggyet, a mézet, a hársfavirágot,

Felhők mesekönyvét,

Apró gyerekek gügyögését,

Fiúk-lányok mosolya lobbanását,

Férfiak írott homlokát,

Kezed játéka műveit.

Bocsásd meg énnekem, Uram,

Hogy szorgosabban látogattam

A Sixtusi Máriát a názáretinél,

Hogy Tamásnál, Teréznél

Szomjasabban lestem az öreg Aranyt,

Berzsenyi mennydörgését

Meg Hamlet töprengéseit,

Hogy a zsoltár orgonaszavát is

Boldog voltam, ha átlophattam

Paraszt magyar szó furulya-dalára,

S hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa,

Hanem a rutafa nótája szűrt

Meg a vizetárasztó tavaszi szél.

(részlet)

A Szent Liturgia egyik különleges része a szentbeszéd. Ön hogyan dolgozik a prédikációin?

A Liturgiát nem pótolja semmi, mondhatni az egészében egy művészi alkotás, melyet Jézus hagyott ránk. De az biztos, hogy a prédikációra az emberek valahogy jobban figyelnek, mert a Szent Liturgia állandó, megtartó szépségéhez már hozzászoktak. Szertartások során az ember sajnos gyarló módon ellankad, gondolatai elkalandoznak, de ez teljesen természetes. Persze törekednünk kell az Istenre való teljes figyelemre, hisz a szöveg is mondja: „tegyünk félre mostan minden földi gondot.” De ostorozni nem szabad magunkat, hiszen az emberi természettel együtt jár a gondolkodás. Minden Liturgián talán másvalami, más elem, más gondolat fog minket megérinteni, de ha törekszünk a jelenlétre, akkor bizonyosan megtörténik az érintettség.

Hol töltötte eddigi papi pályája legkedvesebb éveit?

Mindegyik szolgálati helyem más volt, és a lelkemnek más részét töltötte be. A nyíregyházi püspöki templomban kezdtem fiatal papként, ott voltam káplán. Megtiszteltetésnek éreztem ott szolgálni. Jó és összetartó papi közösség volt, több jeles atyával imádkozhattunk ott, és végezhettük együtt a szertartásokat. A közös ima nem csupán a nyilvános szertartásokra szorítkozott, hanem minden hétfőn a szeminárium kápolnájában is együtt végeztük a kis esti zsolozsmát. Utána pedig mindig másnál jöttünk össze egy kis baráti együttlétre. Ez épp a rendszerváltás időszaka volt, és telve voltunk reménnyel az egyházat érintő változásokat illetően.

Négy év után Budára kerültem, ahol tizenhét évig voltam káplán. A parókiának egy polgári közössége volt. Ennek az volt a szépsége, hogy a hívekben komoly elvárások voltak az ott szolgáló papokkal szemben. 2002-ben jött egy nagy váltás, elhelyeztek Budáról, és azóta is nagy örömmel szolgálok Újpesten, Sashalmon és Rákospalotán. Ez a feladat ismét más részét mozgatta meg a lelkemnek, mert itt olyan híveket találtam, akiknek nem voltak magas elvárásaik, és mindenért hálásak voltak. A három kicsi egyházközségem egymástól független, mindegyik más, és a hívek csak a nagy ünnepek szertartásain és a közös, minden évben megtartott máriapócsi zarándoklaton találkoznak. Ilyenkor a hosszú úton, az esti együttlétekkor, a közös étkezések előtt és után, valamint főleg az ünnepi szertartásokon, a vecsernyén, utrenyén, és az ünnepélyes Szent Liturgián együtt imádkozunk. „Az a család, amelyik együtt imádkozik, együtt is marad.” – mondta Teréz anya, de nincs ez másképp a közösségekkel sem.

Most a járvány idején mennyiben változott a papi munkája?

Ebben a helyzetben nagyon nehéz életben tartani a közösséget. Sokat telefonálok, rendszeresen felhívom a híveket, és még buzgóbban imádkozom értük, így pótolva valamelyest a közös szertartások hiányát. Egyébként is a pap egyik legfontosabb feladatának tartom, hogy imádkozzon a rábízottakért, mert ha esetleg őket nem tudja Istenhez vezetni, akkor próbálja meg Istent hozzájuk vezetni.