Halottak napja egy diakónus szemével: imádkozz elhunytjaidért!

Furcsa kettősség van bennem az elhunytak és a halottak napját illetően. Egyrészt a személyes érintettségeim vonatkozásában, hogy én is meghalok egyszer – és ehhez már korban is közelebb vagyok, mint fiatalon –, vagy éppen a saját elhunytjaim kapcsán, bár nagyszüleimen és unokatestvérem apukáján kívül még senki temetésén nem kellett ott állni, így ritka helyzetben élek: feleségem, gyermekeim, szüleink, még élnek, barátaim közül szinte senki sem hunyt el.

Személyes érintettségem

Így eddigi életem ritka eseménye, hogy egy elhalálozás mélyen, személyesen érintett volna. Persze már volt erre példa. Mikor fiatal apukaként egy évfolyamtársam kisbabájuk születése után egy héttel baleset áldozata lett, vagy munkatársam férje, aki tudomást szerezve halálos betegségéről inkább saját kezével vetett véget életének. Ezek váratlanul és drámaian értek. Kiszámíthatatlanul rohantak meg az érzések, legfőképp azok helyzetébe beleérezve magam, akik életben maradtak.

Hogyan lehet ezek tudatában megélni a mindennapokat?

A furcsa kettősség másik oldala – a temetés, mint a diakónusi feladatok része.

Húsz éves koromtól, megkeresztelkedésem után, kántori, majd diakónusi szolgálatban rengeteg idegen temetésén vettem részt. Idős, fiatal, apa vagy anya, elvált és egyedül élő, kétkezi munkás, pap, tanár, hosszantartó beteg, váratlanul elhunyt vagy külföldről sok év után hazaköltözött temetésén vettem részt, hol megérinttetve, hol rutinszerűen.

És ahogy nekem is, mindenkinek megvan az élettörténetében, hogyan találkozott ismerőseinek, szeretteinek elvesztésével. És ahogy nekem is, mindenkiben vannak kérdések, fájdalmak, amikről jó lenne valakivel beszélni, a hitünk oldaláról nézve pedig magának Istennek feltenni kérdéseket. De – eltávolodva már időben a fájdalmak pillanataitól – nem felelősségre vonóan, hanem nyitottan. Miközben valóban érezhetnénk, hogy Isten barátságában élünk.

Isten válaszai

Bizonyos kérdésekre Isten már életünk egyes történeteiben választ adott és még fog is adni. Ezek a válaszok beépülnek a személyiségünkbe. De lesznek olyan kérdések is, amikre nem kapunk választ. Most néhány olyan élményemről szeretnék írni a halottak napja kapcsán, amire már kaptam válaszokat. Még ha értelmemmel sokszor fel sem foghatók, egy bizonyos sejtés és bizalom az Isten iránt azt sugallja, nem vagyok, nem vagyunk messze a válaszok valóságától. Talán épp a küszöbön toporgunk…

Az egyik ilyen élményem, hogy néhány éven keresztül a borsodi falvakban, Juhász Géza atya mellett szolgáltam számos temetésen. Hallgatva a temetési beszédeit, búcsúztatóit, volt egy visszatérő motívum, amely azóta minden temetésen élesen kirajzolódik előttem: nevezetesen az elhunytnak az az aktuális pillanata, amikor a gyászolók ott állnak a ravatala mellett: a teste még a koporsóban fekszik, a lelke viszont olyan állapotban van, mely hitünk szerint a szembesülés, az Isten színe látásának, a menyország kapujának képeivel írhatók le. A földi életében még minden lehetősége megvolt, hogy üdvösségéért tegyen. De ezek a pillanatok már nem a cselekvésről szólnak. Már semmit nem tehet: a teste mozdulatlan, már a sóhajtása sem hangzik.

Mi pedig ott állunk elkísérve őt végső útjára. A közös emlékeinkre gondolunk, virágokkal díszítjük nyughelyét.

Ami legjobban belevésődött emlékeimbe, hogy az elhunyt már semmit nem tehet üdvösségéért.

Mi viszont igen.

Ahogy az Istenszülő Mária közbenjárásáért számtalanszor könyörgünk, ahogy a szentek könyörögnek értünk, pontosan úgy, mi is könyöröghetünk az elhunytért. Mi még tehetünk az ő üdvösségéért. Múlhat rajtunk, hogy üdvözül-e. És ez hatalmas lehetőség a szeretteinkért.

Szomorkodhatunk afelett, hogy nem búcsúztunk el tőle még életében, vagy hogy miért azokkal a szavakkal váltunk el tőle, amivel, de tenni már csak mi tudunk, mi, az élők.

A harmadik, a kilencedik és a negyvenedik nap

Egy másik élményem az elhunytakért mondott misék értelmének megismerése, megtapasztalása. Újonnan megkereszteltként az Isten megismerésének fényében fürödve, mindenfajta keresztény hagyomány messze nem volt beépülve a személyiségembe. Úgy gondoltam, hogy a felajánlott misék – akár a halottak napja apropóján – valamiféle „ajándékozás” kategóriába tartoznak: te megajándékozol, én is megajándékozlak – adok-kapok rendszer. Én pénzt adok egy miseszándékra, Isten pedig ezt méltatja, megajándékoz a kérésem teljesítésével.

Aztán ahogy jobban megismertem a szertartásainkat, az élő, még ősi görögkatolikus közösségeink hagyományát, akkor kezdett tisztulni a kép. Az elhunytjainkért való imák szövegei, a kimondottan értük megszerkesztett szertartások, az évente ismétlődő, nagyböjti, elhunytjainkról való megemlékezések valami tudatosságot, valami konkrét hitet kezdtek körvonalazni az elhunytakról való hitről. Például, hogy miért bizonyos napon kell kérni az egyház közös imádságát az elhalálozottért?

Régebben egy erdélyi görögkatolikus paptól hallottam, hogy a halál utáni harmadik, kilencedik és negyvenedik napon imádkozik az egyházunk az elhunytért. Akkor még nem raktam össze a fejemben, de néhány évvel később olvastam egy keleti keresztény hagyományokat felhasználó könyvet a halál utáni életről, mely tett néhány utalást mindezekre.

Alexandriai Szent Makáriosz tanítása csengett vissza benne: a lélek a halál utáni harmadik napon, a lelki vámszedő állomásokat végig járva felvétetik az égbe, és megjelenik Isten színe előtt, hogy hódoljon előtte. Miután hódolt előtte, megmutatják neki a szentek különböző lakhelyeit és a Paradicsom szépségét.

Mindez hat napig tart…

A léleknek a testtől való elválása utáni kilencedik napon – Isten parancsolata szerint – megmutatják neki a poklot és annak szenvedéseit. 30 napig vezetik a pokolban, míg végül a 40. napon a lélek fölött részleges ítélet tartatik, ahol eldől a lélek túlvilági sorsa az Utolsó Ítéletig.

Mindezeket olvasva állt össze a fejemben: ősi imádságaink és azok rendszere nem véletlenszerű, összeollózott, összedobált hagyomány. Ezért volt szokás, hogy a 3., 9. és negyvenedik napon kell az elhunyt lelki üdvéért imádkozni. Hisz az első három nap az Isten színe elé halad, a kilencedik napig az Isten országát, a szentek közösségét szemlélheti. Majd a negyvenedik napig a pokol kietlenségét, magányát és csüggedtségét láthatja, míg utána a részleges ítélet idejét tölti.

Az elmúlt huszonöt évben sokat alakult a bennem lévő kép a halálról, az elmúlásról, a személyes érintettségemről, a temetés lényegéről és az elhunytjainkkal való kapcsolatról. Így értettem meg, hogy egyházunkban bármikor imádkozhatunk a szeretteink lelki üdvéért, illetve a Szent Liturgia felajánlása, s az értük való fohászaink, könyörgéseink mérhetetlenül nagy segítség számukra.

November elején a nyugati egyházrész hívja föl a figyelmet mindezekre, a római katolikus egyház kér minden hívőt: tegyen elhunytjaiért. Görögkatolikus hagyományunk a Nagyböjthöz, a bűnbánati időszakhoz kapcsolja ezen törekvésünket – évente öt alkalommal, a böjt kezdete előtt, a nagyböjtben három szombaton (ezek az ún. Hramotás szombatok), valamint Pünkösd előtt,

–  hogy tegyünk elhunytjainkért.