Hittel és alázattal a saját útján

Az első, emberek elleni bombamerénylet Magyarországon 1914. február 23-án Debrecenben, Miklósy István, a hajdúdorogi egyházmegye első püspöke székhelyén történt. A romániai Csernovitzból álnéven feladott csomag pokolgépet rejtett, ami három ember, Jaczkovics Mihály helynök, Slepkovszky János titkár és Csatth Sándor, az egyházmegye ügyészének életét oltotta ki. A püspök szerencsés véletlen folytán megmenekült. Egy román és egy orosz elkövető is képbe került, megindultak a találgatások: vajon mi motiválhatta a támadást? Egy hónappal az első világháború előtt egyesek vallási, etnikai alapú viszálykeltést, mások az orosz cári titkosszolgálatot és nagypolitikai motivációt sejtettek a merénylet mögött, amelynek indítéka sosem derült ki pontosan.

Új film az archívumban 

– Levéltári feljegyzések, egyháztörténeti krónikák és korabeli tudósítások alapján vittük filmre a történetet, nem volt szándékomban borzongást, megdöbbenést vagy bármilyen más hatást kelteni. A dokumentumfilm vezérfonala a jelenetek közé ékelt, tényekre alapozott narratíva, amely segítségével rekonstruáltuk a merénylet mozzanatait. Valahogy úgy, mint a krimikben szokták – mesélte a dokumentumfilm rendezője, Kondás Kristóf.

– A fekete-fehér képi megoldás az eseményt korhű közegbe helyezi, a néző beleélheti magát az igaz történetbe, miközben elgondolkodik a mondanivalóján. A forgatáson természetesen szükség volt jelmezekre, kellékekre, a szerepeket nyíregyházi színészek öltötték magukra. Bizonyos jeleneteket, mint például a robbanás pillanatát, többször is felvettünk. A filmesek tudják, hogy a munka dandárját a napokig tartó vágás jelenti.

– Az anyag elkészült, s örömömre a görögkatolikus médiaközpont archívumát gyarapítja, és remélem, hogy gazdagítja is – jegyezte meg szerényen Kristóf, aki a 14 perces rövidfilmmel jelesre zárta egyetemi tanulmányait média szakon.

Családi "örökség"

A Kondás család a média világában éli az életét, és ebben nincs semmi túlzás: Kristóf édesapja, Kondás Sándor görögkatolikus áldozópap és felesége, Kondás Teréz több évtizede rendszeresen bedolgozik a hazai országos televíziós és rádiós csatornák vallási műsoraiba. Így szinte természetes volt, hogy egészen kicsi korától fogva Kristóf cipelte apja után hol a mikrofont, hol az operatőr­állványt, s ahogyan gyarapodott tudása, úgy vállalt önállóan kisebb feladatokat.

– Az egyházi műsorok szerkesztése és készítése közös családi programmá lett. A filmezés minden csínja-bínja érdekelt, mégsem gondoltam arra, hogy médiaszakember legyek.

– Vallásos családban nőttem fel, csakúgy, mint „elődeim”, én is a papi hivatás felé indultam el, noha fontos megjegyeznem, hogy szüleim soha nem terelgettek ebbe az irányba. Teológiai tanulmányaim első fél éve után viszont rádöbbentem, hogy a lelkészi életre tudatosan kell készülni.

– Mindenki igyekszik olyan szakmát választani, amihez kedve, affinitása, tehetsége van. Arról nem is beszélve, hogy – legyen szó bármilyen polgári foglalkozásról – az ember nyolc-tizenkét óra után leteszi a lantot… Szerintem a hivatástudat ettől sokkal magasabb rangú fogalom. A papi hivatás felemelő, ugyanakkor igen nehéz.

– Életem meghatározó része marad a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán töltött időszak, amely hatalmas szellemi többlettel töltött fel – mesélte a fiatalember, aki végül úgy gondolta, miért is ne lehetne a hobbija a munkája, így aztán a Kodolányira került.

Jött a médiaőrület

– A média szakon egy másik ajtó nyílt ki előttem, rengeteg, addig ismeretlen impulzus ért, furcsa volt kilépni a komfortzónámból, azonban nem volt idő a feszengésre, mert a feladatok ott loholtak a sarkamban. A tömény, gyakorlatközpontú képzésben kifejezhettem gondolatvilágom, de sosem tagadtam meg önmagam: gyakran készítettem egyházi témájú riportokat, tudósításokat. A digitális technika pedig teljesen bedarált, emlékszem, akkoriban egyetlen filmet sem tudtam megnézni normálisan a moziban. A cselekményt maximum a huszadik percig követtem, aztán folyton azt lestem, mikor milyen plánokkal, képi megoldásokkal dolgozik az operatőr, találgattam, milyen effekteket használhattak a vágásnál – idézte fel nevetve Kristóf –, szóval az a bizonyos „szakmai szem” egyfolytában nyitva volt, és nyitva van ma is. A szélsebes informatikai fejlődést követni, a technikai tudást elsajátítani kizárólag önszorgalommal lehetséges.

Egy berlini szemeszter után, mint minden Erasmus-os hallgató, Kristóf is itthon folytatta tanulmányait.

Szilárd alapok otthonról

– Hitbeli életre, tiszteletre, alázatra neveltek otthon, amit igazi kincsnek tartok, hiszen minden, amit teszek, hittel, tisztelettel, kitartással, erkölccsel teszem, és eszerint végzem a munkám is.

– A médiában a hitelesség, a szavahihetőség, megbízhatóság és a maximális teljesítmény a sikeresség fokmérője. A munkámban százszázalékosan odateszem magam, ha édesapámmal dolgozom együtt a vallási műsoron, vagy ha éppen egy multicég belső PR filmjét készítjük, és ugyanúgy, amikor a fővárosban a Tűsarok című produkcióban dolgozom együtt Orosz Barbarával. Minden forgatásból származik szakmai profit.

– A vallásos ember minden történésben Isten szándékát, értelmét látja, ezért az akadályokat könnyen leküzdi, a sikereket szerényen értékeli. Ez a mi szakmánkban kiváltképp fontos, mert a személyiségünkkel dolgozunk, nem válthatunk ki másokból ellenszenvet, kommunikációnkban nem jelenhet meg az önteltség – tette hozzá Kristóf, aki kreativitását, szakmai tudását a Görögkatolikus Médiaközpont vezetőjeként kamatoztathatja.

A kereskedelmi média módszereit jól ismerő, „profi filmes” minden egyes bejegyzésére több ezren klikkelnek a legismertebb videomegosztón, ami azt jelenti, hogy ennyi internetezőhöz jutnak el a Görögkatolikus Metropólia hírei.

Arra a kérésre, hogy a Nyíregyháza és Budapest közötti ingázás és a sok-sok munka mellett mennyi idő jut kikapcsolódásra, Kristóf válasza nem volt meglepő.

– Az aktivitás pihentet; túrázom, sportolok vagy éppen meccsre viszem az öcsit. Amikor velem van, küzdök vele, hogyan szakadjunk el a mozgóképtől, mert ez a világ Gergőt is érdekli.

– A forgatások alatt fülessel a fején szaladgál utánam a kis „segédhangmérnököm”. Amikor szeretne a bőrömbe bújni, nevet cserélünk: ő Kristóf, én pedig Gergő. Jólesik a szívemnek, hogy ezzel fejezi ki a szeretetét és felnéz rám.