Hramota a Rózsák terén: imádsággal áthidalható a távolság a földi élet és túlvilág között

Balázs Mihály atya prédikációjában emlékeztetett minket, hogy a halál nem az élet végét jelenti, hanem egy új kezdetet. Mindenszentek ünnepe és halottak napja nem csupán a megemlékezés napjai, hanem a remény és a hit ünnepei is, mely erőt ad a gyász feldolgozásához és a reményteljesebb jövőbe tekintéshez.

„Talán mondhatom azt, hogy nem egyformán vagyunk ma itt jelen a templomban. Valaki temető látogatásból érkezett ide, mások csak ezután fognak oda ellátogatni. Vannak, akik nagy gyakorlattal közlekednek a parcellák között, mert nem csak az év ezen szakaszában szoktak oda kilátogatni, mások hosszasabban bolyonganak a sírok között, hogy megtalálják szeretett hozzátartozójukat. Vannak, akik szeretnének kimenni most a temetőbe, de munkájuk, betegségük, vagy egy háború akadályoztatja őket. Vannak, akik csak rutinból vesznek részt ezen az ünnepen, de vannak, akiket különösen érzékenyen érint ez a mostani halottak napja, mert a közelmúltban vesztették el a hozzátartozójukat és a szeretett személy hiánya még elevenen él bennük. Vannak, akik szüleiktől, nagyszüleiktől tanulva izgalmasan fedezik fel a sírokat és még az újdonság varázsával gyújtanak meg egy-egy mécsest, míg sokan már annak gyújtják meg ezt a mécsest, akivel egykoron együtt voltak jelen ezen az ünnepen.”

„Ez most az emlékezés pillanata - folytatta Mihály atya - azokra a szeretteinkre való emlékezésé, akik most a Mindenható Isten előtt vannak és színről színre látják az imádságban megfogalmazott kéréseiket, hálaadásukat, örömüket és bánatukat, de célba értek, mert elnyerték az üdvösséget. Ebben a világban, ahol olyan sokat hibázik a gyarló ember nap, mint nap, de a végtelen irgalmú, emberszerető Isten, nem csak nap, mint nap, hanem pillanatról pillanatra készen áll a bűnbánó ember vétkeinek megbocsátására és arra, hogy szeretetével átöleljen bennünket az Üdvösségre.”

Ezekben a napokban emlékezünk, de nem ragadunk le - hangsúlyozta Mihály atya. „Nem szabad, hogy a sírkő, vagy az urna látványa, rajta szerettünk nevével bármiféle véget is ébresszen bennünk, sőt ellenkezőleg, az örök életet kell magunk előtt látnunk, ahogyan nemsokára fogjuk együtt imádkozni: ...vallok egy keresztséget a bűnök bocsánatára. Várom a holtak föltámadását és a jövendő örök életet.”

A prédikáció végén Balázs Mihály atya még rátekintett arra a mozzanatra, hogy az első emberpár és az ősbűn elkövetésével megnőtt a távolság a transzcendencia és a matéria között, az Isten és az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember között. Megnövekedett a távolság, de ez a távolság könnyen áthidalható hittel, imádsággal és alázatos cselekedetekkel, de legfőbbképpen hittel, hogy: „Szenteiddel nyugtasd meg Krisztus, a te elhunyt szolgáidnak lelkét”.

A közös hramotai imádság, sok-sok elhunytunk nevének felidézése mindannyiunkat emlékeztetett, hogy a távolság e világ és túlvilág között is áthidalható, de erre az imádság az egyetlen igaz út.