Kondás Sándor atya tanúságtétele Ferenc pápa előtt

Szentatya!

„Krisztus közöttünk!” – „Van és lesz!” Harminc éve ezekkel az ősi szavakkal köszöntöm a rádió hallgatóit. Most erről a hittapasztalatról szeretnék tanúságot tenni és elbeszélni Isten csodás tetteit, amelyeket az életemben végbevitt (ld. Zsolt 9,2).

Hálát adok Istennek, hogy magyarnak, görögkatolikusnak születtem és hogy belém oltotta a papi hivatás csíráját. A szülőfalum fölé magasodó dombra épített templom egyszerre volt számomra hívogató cél és tájékozódási pont. Így kezdett nyiladozni bennem a hivatás. S végül ott, annak a templomnak a tövében szentelődtem pappá, annak a lelkiatyának a sírja fölött, aki megkeresztelt. Isten ajándékának tekintem azt a lányt, akivel ugyan számtalanszor láttuk egymást, mielőtt kölcsönösen felismertük: egymásnak szánt, teremtett minket az Úr. E nélkül nem történhetett volna meg az a csoda, hogy visszavonhatatlanul együtt tudtuk kimondani: „Önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk”. Akkor azt terveztük, hogy házasságunkkal katedrálist építünk. Most, az építkezés befejezéséhez közeledve úgy látjuk, ha katedrálist nem is, de legalább egy szükségkápolnát sikerült felépítenünk, ahová bárki, bármikor betérhet. Házasságunk hetedik évében örökbefogadott gyermek után született meg további négy gyermekünk, ötödikként Down-szindrómás fiunk. Segített ez minket abban is, hogy úgy fogadjuk el adottságaikat, egészségi állapotukat, ahogy az ő forgatókönyvében szerepel.

Hálás vagyok Istennek, hogy már papi hivatásom kezdetén megszabadított a kishitűségtől és képessé tett elfogadni a lehetetlen helyzeteket, mert ő éppen azokból tudja a legtöbbet kihozni. Felismertette velem, hogy a papi szolgálat sikere nem abban mérhető, hogy milyen teljesítményekre vagyok képes, hanem abban, hogy mennyire tudom kiüresíteni, neki átadni magam.

Hálát adok Istennek, hogy vele való kapcsolatomat a bizánci rítus szerint élhetem meg. Boldog vagyok, amikor templomainkban minden érzékszervemmel az Ő valóságos jelenlétéről szerezhetek bizonyságot. Ahol az Ő tekintete ragyog át az ikonokon, a szentek örökkévalóságtól fénylő arcán. Ahol a tömjénfüsttel, a méltóságteljesen áradó dallamokkal, a gyakori könyörgésekkel együtt a lelkem is Istenhez emelkedik. Ahol papok és hívők mind egy irányba nézünk s ugyanarra a nagy találkozásra vágyunk. Hála mindenért!

Sándor atyát Pallós Tamás, a Magyar Kurír munkatársa kérdezte élményeiről.

– Ferenc pápa visszautalt az Ön tanúságtételére is legyőzte a kishitűséget, és görögkatolikus papként, házas emberként „katedrálisépítés vágyával” kezdte hivatását; és ha nem is egy óriási templomot, de egy „élő kis kápolnát” épített…

– A házasságkötési értesítőnk borítóképének Rodin Katedrális című szobrának képét választottuk, amely két egymáshoz közelítő, összefonódást sejtető kezet ábrázol. Amire nem találtunk szavakat, mindent elmondó csodálatos alkotás.

Egész életünkben visszaköszönt egy kicsit az otthontalanság érzése. Úgy kaptam diszpozíciót, hogy se parókia, se templom nem volt. Vendégek voltunk a feleségemmel. Rákoskeresztúron Snell György fogadott be bennünket; Gyuri atya szinte a testvérünké vált. Házat építhettünk, templomot és parókiát, saját erőből, kalákában. Az Állami Egyházügyi Hivatalnak az volt az utolsó kellemetlenkedése, hogy nem engedték azt építeni, amit szerettünk volna. Rendre visszadobták a barátaink által ingyen készített terveket. A hivatal elnöke jó pénzért egy olyan házat terveztetett meg a sógorával, aminek az volt a lényege, hogy ne hasonlítson templomra. Miután érzékeltük, hogy lazul a politikai helyzet, már nem olyan „fenevadak”, apránként kezdtük átalakítani az épületet.

Katedrális nem, de egy olyan „fogadó” lett az Istenszülő oltalma-templom, ahol mindenki jól érezte magát. Egy kis fészek lett ez a kápolna, melynek minden négyzetcentiméteréhez közünk volt. Nagyszerű közösség alakult ki, rengeteg katolikussal, de reformátusok és más vallásúak is csatlakoztak hozzánk. Egy újságíró egyszer azt írta: mindenki látja, hogy ezt a templomot a semmiből építettük. Erre azt mondtuk: nem a semmiből, kegyelemből. A kegyelem által válhatott a közösségünk családdá. Huszonhárom éve már eljöttünk a XVII. kerületből, de máig élő a kapcsolatunk velük.

– Az Ön számára mi volt a legemlékezetesebb, a legmaradandóbb pillanat, gondolat, amit a pápával való találkozás után magával visz?

– Fantasztikus gondolatokat sorolhatnék tőle, de én most inkább Ferenc pápa személyességét emelném ki. Rengetegen voltunk, mégis azt éreztem, hogy hozzám szól. És nem csak azért, mert közvetlenül megszólított, beletekinthettem a szemébe, megfoghattam a kezét és megcsókolhattam a halászgyűrűjét. Annyira figyelmes volt, hogy a kézfogásunkat követően, miután átnyújtott egy piros díszes tokban elhelyezett pápai rózsafüzért nekem, külön hátra fordult a segítőjéhez, és kért egy fehéret is, amit megkülönböztetett figyelme jeleként a feleségemnek küldött.

Mindenkit maga köré vonva letelepedett közénk, és elkezdett tanítani, mint egy atya, aki fontos dolgokat akar a gyermekei lelkére kötni. Talán azzal a szándékkal, hogy utoljára találkozunk; utoljára leszünk így együtt. Azt hiszem, mindannyian, akik láttuk, hallottuk, érezhettük a személyes megszólítást.

Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír