Látnunk kell, hogy minden Szent Liturgián meghal értünk Krisztus - nagycsütörtök a főszékesegyházban

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – idézte fel András atya prédikációja elején Jézus parancsát, amit tanítványai lelkére kötött az utolsó vacsorán. Ám a hangsúly nem az ezt, sokkal inkább az én szavakon van. Vagyis, mintegy azt mondta nekik: „Ezt a vacsorát, amit eddig annak emlékére költöttetek el, hogy Isten megszabadította atyáitokat az egyiptomi rabszolgaságból, csodálatosan kivezette őket az idegen földről és hazát adott nekik, ezután az én emlékezetemre fogyasszátok!” – világított rá rektor atya.

Majd arról elmélkedett tovább, hogy vajon mit jelent Jézus emlékére elkölteni egy vacsorát? Hiszen nem akármilyen emlékezésről van szó; halotti torról például, amelyen felemlegetjük a kedves rokon vagy barát életének eseményeit.

Mit jelent az, hogy mindezt mi Jézus emlékére tesszük? Hogy megáldjuk a kenyeret és a bort, ahogy a zsidók húsvét szent éjszakáján, sőt, ahogy minden jelentős ünnepi étkezésen teszik? Azt, hogy látnom kell magamat, ott, a kereszt alatt, hogy Jézus éppen értem hal meg. Önmagamat kell látnom, mint akiért Jézus meghalt. Aranyszájú János atyánk mondja: „Ha te lennél az egyetlen ember, akit meg kell menteni a haláltól, Jézus egyedül érted is megtestesült volna.” – idézte fel az egyháztanító gondolatait András atya, majd magyarázatként hozzátette: Jézus énhelyettem halt meg, az én bűneimért ezzel Ő megszabadított engem a legrosszabbtól, az örök haláltól, még ha át is kell mennem a testi halálon.   

András atya arra is kitért homíliájában, hogy keresztény őseink ezen a napon nem ünnepeltek még semmit. Ők hajdan nagycsütörtökön még böjttel készültek a Húsvétra. Mindazt, ami ezen a három szent napon végbement, ők egyetlen, egymástól szétválaszthatatlan eseményként ünnepelték. Aki evett az első titkos vacsorából, arra volt hatással a kereszten végbement áldozat, és az föltámad Krisztussal. Mint ahogy annak idején, akik ettek a bárányból és megkenték az ajtófélfát a vérével, ők voltak azok, akik megmenekültek és átjutottak a Vörös-tengeren. - Ezeknek a napoknak az eseményeit az emberi elme az időt alapul véve szét tudja ugyan választani, de a valóságban ez mind egy. Jézus, amikor tanítványainak kezébe adja a kenyeret, akkor már visszavonhatatlanul átadja magát a halálra, visszafordíthatatlanul odaadja értük életét. Számára már nincs visszaút a kereszttől. Már nem gondolja meg magát – fogalmazott rektor atya, mindezt alátámasztva e sorokkal: „Ez az én testem, amely értetek meg fog töretni, keresztre fog feszíttetni.”

András atya rávilágított arra is, hogy olyannyira egybefolynak itt az események, hogy János evangélista szét sem választja azokat. Evangéliuma szerint Jézus nem is fogyasztja el a húsvéti vacsorát, mert az ő leírásában még előtte meghal a kereszten. Az az utolsó vacsora, amit leír, amikor Jézus megmossa tanítványai lábát, érdekes módon nem húsvéti vacsora. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy amikor Jézus pere zajlik, az evangélista megjegyzi: a főpapok nem akartak bemenni Pilátus palotájába, „nehogy megfertőztessenek, és megehessék a húsvétet.” És amikor Jézus meghal a kereszten, János ismét megjegyzi: hamar le kellett venni a testeket a keresztről, mert közeledett a szombat. És „az a szombat nagy szombat volt”, ami azt jelenti, hogy éppen egybeesett Húsvét ünnepével, amit akkor a zsidók még nem kötöttek hetinaphoz, hanem nisszan holdhónap 14. napján tartották.

Kinek van akkor igaza? –tette fel András atya a kérdést. Jánosnak vagy a másik három evangélistának, akik olyan részletesen leírják, hogy Jézus pontról pontra megtartotta test szerinti atyáinak szokásait, amikor elfogyasztotta barátaival a húsvéti bárányt. Senki az evangélisták közül nem téved. De míg a három evangélista időbeli hűséggel írja le az eseményeket, úgy ahogy az történetileg lezajlott, János előtt ezek az események elválaszthatatlanok. Ő már a hit fényével látja mindazt, ami történt. És ő azt pillanatot, amikor Jézus kileheli lelkét, időben éppen akkorra helyezi, amikor a jeruzsálemi templom körül patakokban folyik a vér, mert a papok éppen leölik a kis bárányokat. Jézus az igazi húsvéti bárány, aki értünk, helyettünk hal meg – világított rá András atya.

- Jézus ma is, nemcsak Húsvétkor, hanem valahányszor az Eucharisztiát ünnepeljük, megszólít bennünket: „Vágyva vágyok arra, hogy megehessem veled ezt a lakomát!” Minden alkalommal, amikor Szent Liturgiát ünneplünk, látnunk kell, hogy Jézus éppen értünk hal meg. És vágyva vágyik arra, hogy megoszthassa velünk testét és vérét, az ő életét, hogy osztozzunk a szenvedésében, és így kivehessük a részünket az ő dicsőségéből is – hangsúlyozta rektor atya, s hozzátette: ebben az esetben nem az én a fontos, - hogy milyen érzések, kérdések kavarognak bennem: méltó vagyok-e, eléggé felkészültem-e, figyelmes voltam-e a Liturgián. Itt Jézus az, aki vágyva vágyik arra, hogy vele legyek. S ha valami komoly akadálya lenne, hogy velem lehessen, mindent meg kell tennem, hogy megtisztuljak és megáldozhassam, mert Jézus vágyik arra, hogy velem legyen.

Nehéz ezt elképzelnünk, hogy Jézus éppen a mi jelenlétünkre vágyik. Mert magunkat sokszor haszontalannak, rossznak gondoljuk, és talán nem is tévedünk nagyot. És ő mégis velünk akar lenni. Nagy Szent Teréz mondja egy helyen az imádságról: „Képzeljük el, hogy Jézus olyan barát, hogy még úgyis szeret velünk lenni, hogy mi nagyon unjuk az imádságot.” Mi talán nagyon várjuk, hogy leteljen az a néhány perc, amit az imára szántunk, vagy hogy megadja a pap az áldást az istentisztelet végén, és Jézus látja, hogy kínnal vagyunk vele, de még akkor is szeret velünk lenni, ha nekünk ez az együttlét terhes. Ha igaz ez az imára, mennyire igaz ez az Eucharisztiára, amely sokkal mélyebb egyesülés. De jó lenne, ha mindig komolyan vennénk Jézus vágyakozását. Ha soha ki ne maradnánk, ha ő asztalához hív bennünket. Jusson mindig eszünkbe, ő vágyva vágyik arra, hogy velünk legyen – zárult a tanítás.

A Szent Liturgia végén kezdődött el a lábmosás szertartása, ami közben a fődiakónus Nyirán János atya olvasta fel az erről szóló Evangéliumot, Fülöp metropolita pedig megjelenítette az abban hallottakat: Krisztust utánozva levetette felső ruháját, derekára kendőt terített, kezébe kancsót vett és sorra letérdelt az emberek elé, megmosta és megcsókolta lábukat. A kiválasztott tizenkét férfi között idén csak papok voltak, a Főegyházmegye szolgálattevői.