Liturgikus szimpozionon volt szó a halálról, a temetésről és a gyászról

A halál, a temetés és a gyász témakörében gondolták végig és adták elő a mondanivalójukat a meghívott előadók. Gazdagították egymást és mindazokat, akik bekapcsolódtak az élő közvetítésbe. De nemcsak őket, hanem azokat is, akik a rendezvény anyagát tartalmazó kis kötetből ismerkednek meg az elhangzottakkal.

Az örökre aktuális témára reflektálva – mert a címben megfogalmazott mindhárom fogalom ilyen – Gyurkovics Miklós tudományos rektorhelyettes Krisztus feltámadásának örömében patrisztikus forrásokat idézett a megnyitóban, illetve bevezetőben.

Ezt követte Soltész János erkölcsteológiai tanár előadása, amely morális szempontból mutatta be a három témát, egymásra épülő egységben. A filozófiai megalapozástól jutott el az egészen gyakorlati szempontokig.

Gánicz Endre biblikus tanárunk a tőle megszokott alapossággal vezette végig a hármas témát és bontotta ki azt az Ószövetségből és az Újszövetségből. A kinyilatkoztatott tanításból és annak az itt történt összefoglalásából mindenki erőt meríthet örök sorsát tekintve.

Szemán András atya, egykori növendékünk már liturgikus területre kalauzolta el a hallgatóságot – ami a szimpozion eredeti szándéka is –, mert a temetési rítusoknak a bizánci egyházban való kialakulásáról szólt. Eddigi kutatásaira alapozva sok olyan ismeretet adott, amelyek egyházunkban nem köztudottak. A történelmi ív áttekintéséből bizonyára leszűrődhet a hallgatókban és az olvasókban az a gondolat, hogy a liturgia nem megkövesedett valóság, a szertartások állandó fejlődési folyamaton mentek és mennek át. És hogy ebben a mi magyar görögkatolikus egyházunknak is megvan a sajátos helye. Nem máshol kell keresnünk az identitásunkat, nem másra kell alapozni.

A következő előadást Cselényi István Gábor atya, egykori tanárunk tartotta. Egy sajátos szemponttal, a panachida szertartásának elemzésével gazdagította szimpozionunk anyagát. Bár liturgikus szertartás bemutatásáról volt szó, de imponáló az a filozófiai, teológiai és eszmetörténeti háttér, amibe a mondanivalóját beágyazta. Igazi gazdagodást jelentett és jelent mindazoknak, akik megismerkedtek és megismerkednek vele.

Ezt követte Pallai Béla nagypeleskei paróchus, doktorandusz előadása, amelyben a partiumi görögkatolikus temetés sajátosságairól szólt. Öröm volt hallani, hogy van még igény (főleg falusi helyeken) a szertartás maradéktalan elvégzésére, mint ahogy azt is, hogy milyen sok búcsúztató éneket használnak.

Végül Ivancsó István szólt egy talán világviszonylatban egyedülálló dologról: a koszorúmegváltás intézményéről. Magyar görögkatolikus egyházunkban 1953-ban vezették be a koszorúmegváltást, hogy az elhunyt paptestvér családjának segítséget nyújtsanak a gyászban. A „statútum” alapján szigorú szabályozás alapján lehetett belépni a rendszerbe, és akkor a család haláleset kapcsán támogatást kapott. Később kiterjesztették a papnékra, illetve kiskorú gyermekeikre is ezt a segélyt. Viszont 2002-ben ez az intézmény megszűnt. Azóta egyházunk más módon gondoskodik a gyászoló családról.

Érdemes – és kell is – gondolkodnunk, ismereteket szerezni a halálról, a temetésről, a gyászról, hiszen mind a három dolog el- és kikerülhetetlen az életükben. Köszönjük az előadóknak, hogy segítettek alaposabb ismereteket szerezni és elmélyülni mindezekben az általuk előtárt gondolatok révén.