Ne a feladat nehézségét, hanem a lehetőségnek az örömét vegyük észre!

Időseknek tart hittanórát a nappal ellátásban, keresztel, esket, szertartásokat végez, gyóntat, lelkibeszélgetést tart és hittanórát több iskolában. Most a pedagógusnapra készül egy kis ajándékkal a tanítóknak. Lendületes, fiatalos. De hogyan élte meg az elmúlt egy esztendőt? Erről is beszélgettünk vele.

-Nagyon vártam már, hogy pap lehessek, igazi ajándékként élem meg. Persze itt a szórványban vannak kihívások, de hol nincsenek, igaz? Amit itt megtanultam, bizony utána kell menni a híveknek. De ezért is vagyunk „emberhalászok”. Úgymond egy latin tengerben élünk, ahol ki kell halászni a görögkatolikusokat. Szép feladat, és azt érzem, hogy megadja az Isten az ehhez szükséges kegyelmet.

-Hogyan kell elképzelni ezt az emberhalászatot itt Szeged környékén?

-Ha megkeresztelek egy gyereket, később felkeresem őket például januárban házszentelés alkalmával. Ezek a hagyományok ugyanis nagyon szépen működnek egy olyan területen, ahol nagyobb a görögkatolikus közösség. Itt azonban meglepődnek rajta, persze örülnek, csak nem feltétlenül gondolják, hogy a pappal való kapcsolatuk tovább fejlődhet az évek során, és számos olyan találkozási pont lehet még, amely összehoz minket. Ugyanígy a friss házasokkal is: keresem őket, hogyan alakul az életük, miben segíthetek nekik, főleg, ha bővül a családjuk. Igazi pasztorációs feladat.

-Mi lehet a legnagyobb vonzerő a szórványban?

-A hitelesség és közvetlenség. Én ezt tapasztaltam az elmúlt egy év alatt. Igyekszem megszólíthatóvá válni, úgy gondolom ez fontos az embereknek. Akár a feleségemmel és a gyerekeimmel a játszótéren: simán odajönnek hozzánk és fordítva is. Leülünk, beszélgetünk. Egy ilyen nagyvárosban kifejezetten fontos, hogy meghallgassák egymást az emberek, hogy valaki - akár egy pap - jó hallgatóság és iránymutató legyen azoknak, akik erre nyitottak. Most például pont így lesz egy keresztelőm, hogy a játszótéren kért fel erre egy anyuka.

-Fiatal férfiként, apaként mi a nehézség ebben a hivatásban, amire esetleg nem készültél fel?

-Az a család és a papi szolgálat összeegyeztetése. Két lányunk van, még picik, a környéken nem élnek rokonok, így ketten oldunk meg a feleségemmel minden felmerülő problémát. Vannak ezzel így persze sokan mások is, tudom. Fiatal apaként és papként kell helytállnom. Igyekszem, hogy a kettő egyensúlyban legyen.

-Bár még csak egy év telt el a szentelésed óta, hogyan látod magad mondjuk öt esztendő múlva? Esetleg hol, milyen lelkészi szerepben?

-Nagyon igyekszem ügyelni arra, hogy évek múlva is megmaradjon az a tűz, az a lelkesedés, amivel minden nap igyekszem helytállni. A mai világ szele sajnos igencsak fújdogálja ezt a tüzet. A család, a hívek reakciója jó visszacsatolás. Öt év múlva, hogy mi lesz azt pedig a gondviselésre bízom. (nevet)

-Sokszor elfelejtkezünk róla, de a feleségeknek, a tisztelendő asszonyoknak is nagy szerepe van abban, hogy a papjaink ellássák a feladatukat. Mónika tisztelendő asszony hogyan élte meg az elmúlt egy évet?

-Mind a ketten civil családból érkeztünk, amire engem a szeminárium éveken át felkészített, azt most Mónikának úgymond gyorstalpalón kell megtanulnia. Sok sikerélmény van mögötte, örül, hogy egyre többen szólítják meg, kérik a segítségét, tanácsát. Most az elsőáldozásra készültünk, jött a gyerekekkel a templomba díszíteni, családként tudunk működni az egyházon belül, így is példát adva. Egyébként nekem már az is nagy segítség a részéről, hogy megért: megérti, hogy nem tudok mindig otthon lenni velük, vagy ha fáradtan megyek haza.

-És ha porszem kerül a gépezetbe?

-A környéken nem él rokonunk, mint említettem, és adódott már többször is, hogy nem tudott egyikünk sem a gyerekekkel lenni. De hát az itteni hívek olyan önzetlenek, hogy szívesen vigyáznak olykor-olykor a lányokra. Nagyon kedves tőlük! Igazán családias a közeg.

-Arról nem is beszélve, hogy még görögkatolikus bölcsőde is van!

-Amikor idekerültünk, pont akkor nyitott az intézmény, Julcsika betöltötte az egy évet, így be tudtuk adni. Gondviselésszerű volt. Egyébként hiszem, hogy ezeket az apró csodákat minden nap tapasztaljuk. A lényeg, hogy észre tudjuk őket venni, hogy merjünk róla beszélni az embereknek. Ne a feladat nehézségét, hanem a lehetőségnek az örömét vegyük észre! Azt hiszem, az Isten senkitől nem spórolja ki, mindenkinek ad az életébe apró örömöket. A búskomorság, a pesszimizmus kezd megszokottá, trendivé válni. Ne az legyen a normális, hanem az, hogy igenis örülünk: van munkánk, van feladatunk, van hitünk!

-Hiszen mi volt annak idején a választott jelmondatod?

-Minden lehetséges annak, aki hisz...