"Rajtunk múlik, hogy befogadjuk-e Jézust" - Kocsis Fülöp érsek-metropolita karácsonyi homíliája

Nem tudom, hogy a jelenlévők között van-e olyan, aki esetleg emlékszik arra, egy évvel ezelőtt miről is prédikáltam? Akkor megemlítettem, hogy lehet, vannak a templomban olyan személyek, akik csak ilyenkor jönnek el, karácsonykor – egy évben, talán csak egyszer – a lelki hajlékba. Megdicsértem őket, hiszen nagyon jó, hogy eljönnek, örülünk annak, hogy megtelik a templom, és azok is itt vannak velünk, akiknek évközben nem jut eszükbe, hogy az Úristenre gondoljanak.  

Ha a jelenlévők közül van olyan, aki az óta csak most jött újra a templomba – így aztán könnyű is emlékezni a prédikációra, mert évről-évre csak egyet-egyet hallgat –, és a lelke táján némi kis rossz érzés támad amiatt, hogy lehet, jó lett volna évközben is eljönni, annak azt kell mondanom, ez egy helyes érzés. Hogyha úgy gondolja, az, aki ritkán jár templomba, hogy valami mégis csak hiányzott az év során, akkor ez helyénvaló gondolat. Mert az embernek hiányzik, nem csak a templom, nem csak a szertartás, nem csak valami hiányzik – annak az embernek, akinek nem része a rendszeres imádság – annak, bizony, valami nagyon fontos dolog hiányzik az életéből. Még pontosabban szólva nem is valami, hanem Valaki. Persze, az is igaz, minél jobban közelítünk, az Úristenhez, annál jobban érezzük, hogy ez a Valaki hiányzik az életünkből. Ebből a világból nagyon sokszor hiányzik ez a Valaki. Ez a Valaki – tudjuk jól – akinek éppen ma ünnepeljük a születésnapját. De milyen furcsa, hogy olyan ünneplők vagyunk, akik a születésnapot megünnepeljük és nagy örömmel köszöntjük az újszülöttet, de aztán megfeledkezünk Róla; valahogy kimarad az életünkből.

Milyen különös ez a születésnap-ünneplés, amely már a felkészülésben is már sokszor érezteti ezt a furcsaságot. Nagyon sokan készülnek a karácsonyra: azok is, akik nem jönnek el a templomba, azok is, akik nem szoktak imádkozni, azok is, akiknek az Isten nem jelent semmit. Mégis, ezt a születésnapot valahogy megünneplik – nem furcsa? Úgy ünnepeljük a születésnapot, hogy az ünnepeltről megfeledkezünk! Persze, mi, akik itt vagyunk a templomban, nem ezek közé tartozunk. Hiszen épp azért jöttünk el, mert tudjuk mit jelent a karácsony. Tudjuk, Krisztus születése nélkül nincsen karácsony, ezt ünnepeljük. Mi nem feledkezünk meg a Megszületettről, az ünnepeltről! Ez a így van, de vajon tovább: holnap, holnapután, az év során? Vajon nem mégis azok közé tartozunk, akik aztán lassan-lassan újra megfeledkezünk a gyermekről? Micsoda család ez, ahol éppen csak a születésnapján jut a családtagok eszébe, hogy ott van a gyermek; hogy a családunknak van egy tagja, akivel évközben szinte egyáltalán nem törődünk… alig figyelünk rá, csak ilyenkor, amikor a születésnapja van?!

Tudnunk kell, hogy ez nem csupán egyszerű feledékenység! Számolnunk kell azzal, hogy olyan erők vannak jelen a világban, amelyek, mindent elkövetnek annak érdekében, hogy feledkezzünk meg erről a gyermekről. Sőt! Nem csak azt szeretnék, hogy megfeledkezzünk róla, jobban szeretnék, ha ez a gyermek nem is létezne. Már Heródesnek is szemet szúrt, miért születik meg ez a gyermek? „Nem kell ebbe a világba, töröljük el!” Semmi se volt neki drága. Emberéleteket oltott ki – ki tudja hányat? – csak azért, hogy ez a „nagy ellenség”, ez az ártatlan gyermek elpusztuljon. (Mt 2,16) Ez a világ el akarja pusztítani a születő gyermeket és, ha megfeledkezem róla, akkor én is ehhez a világhoz tartozom! Ez a gyermek vagy jelen van az életemben, vagy akkora űr tátong a helyén, akkora hiány, hogy észrevétlen én is a másik oldalra sodródom. Ezt a nagy hiányt próbálja minden ember betölteni valamivel, amely azonban soha nem tudja igazán oltani ezt a szomjat. Mert az ember az Istenre éhezik, az Istent szomjazza. Az embernek az Istenre van szüksége, és pontosan az Istent akarja elvenni ez a világ.

Ma is vannak heródesek, akik mindent elkövetnek azért, hogy feledkezzünk meg a gyermekről. A karácsonyra való előkészület hosszas időszaka is – drága Testvéreim, vegyük észre – ugyanilyen heródesi magatartás. Be akarta csapni a bölcseket, el akarta játszani, hogy ő is hódolni akar a gyermek előtt – így van a mai világban is! A karácsonyi előkészületben úgy teszünk mintha a karácsonyra készülnénk, de a gyermek nélkül. A heródeseknek kétféle taktikája van, ez az egyik: szelíden, mosolyogva elfeledtetni azt, hogy valaki megszületett, a másik viszont keményebb: ha már megszületett, el kell tenni láb alól. (Jel 12,1-4)

Mi, a világnak ezen a pontján talán kevéssé érzékeljük ezt, de néhány száz kilométerrel arrébb, már nyílt, fegyveres üldözéssel találjuk szembe magunkat. Nem is tudom melyik a félelmetesebb? Úgy tűnik, hogy ez a szelíd, mosolygós – ez a hatékonyabb. Mi, itt Európában, Magyarországon nem nyílt keresztényüldözést élünk meg, de rejtettet, furfangosat. Ez a világ azt akarja, hogy feledkezzünk meg a Gyermekről.

Amikor karácsonyon továbblépünk megváltozik-e az életünk? Hiszen ez a gyermek azért jött, hogy megváltoztassa a világot! Éppen azért akarják eltörölni, mert ez a világ nem akar szembesülni a gyermek mosolyának a hatalmával. Ő nem ragad fegyvert, hagyja magát megölni. Heródesnek ez nem sikerült, de fiának és Poncius Pilátusnak valamint a római katonáknak mégis. Nagypénteken megölték az Emberfiát. De, ahogy a gyermekgyilkosság sem tudta elpusztítani a megszülető betlehemi kisdedet, ugyanúgy a világ hatalma sem tudta őt elpusztítani. „Megöltétek ugyan, de harmadnapra föltámadt” (Mk 9,31)

A gyermek Jézus, az Isten fia ma megszületik. Azt énekeljük, hogy „Velünk az Isten!”. Igen, mert közénk szállt, itt van velünk, elpusztíthatatlanul, nem hagy el bennünket. „Veletek vagyok minden nap, a világ végéig” – mondja Jézus mennybemenetelekor, és valóban, nem hagyott itt minket, velünk van. A kérdés csak az, hogy én vele vagyok-e, hogy én vele maradok-e?  A megszülető Megváltó már átalakította ezt a világot, csak az a kérdés, hogy az én életem is átalakul-e tőle; ott marad-e Jézus az életemben, megváltoztatja-e a megszülető Istengyermek az életemet? Ezt ma kell eldöntenem, ezen az ünnepen, ezen a karácsonyon. Úgy megy-e tovább az életem, mint eddig: ahogy elmúlnak az ünnepek, lassan újra megfeledkezünk arról, hogy volt karácsony, elkopnak az ajándékok és talán elkopnak ennek a szép szertartásnak az emlékképei is. Minden visszamegy a régi kerékvágásba és Jézus magában született meg, nem tudta megváltoztatni az életemet. Mert nélkülem ezt az Isten sem teheti meg. Csak akkor képes rá a Mindenható, ha én is akarom. Márpedig ezért jött: Jézus azért született meg, hogy a te életedben ott legyen! Ő nem hagy el sohasem, te vajon elhagyod-e őt?

Nem tudom, hányan vannak itt, akik valóban csak egy évvel ezelőtt voltak ebben a templomban. Egy maréknyian ha lehetnek. De ez a tanítás nem csak nekik szól, hanem mindnyájunknak. Magamat s beleértve. Abban bízom, hogy nem kell egy évet várni arra, hogy újra Jézusról hallhassunk, hogy legalább akik, mi itt vagyunk – hozzátartozóinkkal együtt – megértjük az Isten ajándékát, hogy végérvényesen itt akar maradni velünk. Mi, a keleti egyházhoz tartozók, nem csak karácsonykor énekeljük: „Velünk az Isten!”, hanem vízkeresztkor is és egész nagyböjtben is, hogy el ne felejtkezzünk róla, hogy amikor elérkezik nagypéntek és elveszik a Vőlegényt, meg ne riadjunk, és ne féljünk, hanem a föltámadás hitében és reményében éljünk! Éppen ez a föltámadás változtatja meg az életünket.

Tehát ne csak ma énekeljük: „Velünk az Isten!”, ne csak a mai nap üzenete legyen, hiszen végérvényesen velünk is marad. Meg aztán van egy másik szép görögkatolikus köszöntésünk is: „Krisztus közöttünk!” – hiszen közénk szállt, velünk van. Mit is mondunk rá? Igen, tudjuk, hogy így van, meggyőződéssel ráfeleljük: "Van és lesz!" Mai karácsonytól kezdve valóban legyen így: Krisztus az életemben maradjon, ma, és a jövőben, életem minden napján. Akkor valóban nem hiába szállt közénk, akkor valóban nem hiába énekeljük karácsonykor: „Velünk az Isten!” Akkor az egész életünkkel tudunk majd hatni másokra is: "Értsétek meg, és térjetek meg, mert velünk az Isten!” Amen.