Reményik Sándor: Szivárvány

Reményik Sándor személyes tragédiaként élte meg, hogy szülővárosa és pezsgő élettere Kolozsvár elszakadt az anyaországtól. 1920 után elhallgatott, magányba vonult. De ihletettsége nem hagyta hallgatásban, az utána következő húsz évben csak átalakult nemzettudata és humanizmusa, a szenvedés még tovább érlelte érzékeny költészetét.

Fiatalon, ötvenegy éves korában halt meg, szintén a bánat okozta betegségben. Mégis – mint lenni szokott – a mélyen hívő ember a sok fájdalom közepette a szépségre is még érzékenyebbé vált. Az itt közölt vers hihetetlenül finom érzékenységű bemutatása az eltörölhetetlen, „örökifjú” szépségnek, a szivárványnak. S mint költő, mint lelki ember, még mélyebbre lát: ez a legyőzhetetlen szépség ott él minden ember lelkében, mely össze is köt mindnyájunkat. Ezt az eltörölhetetlen, „örökifjú” köteléket maga Isten tartja fenn bennünk, miként a szivárványt is a világban.