Reményt vittek a reménytelenségbe - interjú két, a frontra látogató görögkatolikus pappal

Honnan jött az ötlet, hogy egészen belső Ukrajnába menjenek pasztorációs szolgálatot végezni?

Sz.P.: Luscsák Nílus püspök atya, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye apostoli adminisztrátora keresett és kért meg bennünket erre. Egy megkeresés érkezett felé Fegyir Sándor ungvári professzortól, aki a háború kezdete óta önkéntes katonaként szolgál, és nagyon sokat tesz a fronton lévő magyar származású katonákért. Ő szólította meg püspök atyát, hogy nagyon jó lenne, ha olyan lelkészek is ki tudnának menni a katonákhoz, akik beszélik az ukrán és a magyar nyelvet is, hisz a kárpátaljai egységekben, zászlóaljakban elég sok kárpátaljai magyar vagy magyar származású katona is teljesít szolgálatot. És bizony a háború kitörése óta, már tizenöt hónapja, sokan szolgáltak ott, ami lelkileg egy nagyon megterhelő állapot, különösen arra való tekintettel, hogy a területvédelmi zászlóalj egyes szakaszait épp a bahmuti forró pontokról vonták ki, és sajnos veszteségeik is voltak. Elég nehéz körülmények között tudtak csak kijutni az ostromlott városból, és nagy-nagy szükségük volt arra, hogy hazaiakkal találkozzanak.

Tehát elsősorban az volt a célja az utunknak, hogy megerősítsük őket: igenis odafigyelünk rájuk; tudatosítsuk bennük, hogy nincsenek egyedül annak ellenére, hogy sokan közülük már tizenöt hónapja a fronton harcolnak; és hogy egy kis reményt vigyünk nekik, megmutassuk azt, hogy igenis van kiút a háború után is.

Mi minden kell ahhoz, hogy létrejöhessen egy ilyen út? Mi mindent kellett ennek érdekében megmozgatni?

F. J.: Elég nagy szervezést igényelt, nagyon sok személyt meg kellett szólítanunk, aki utunkban támogatni tudott bennünket.

Nagy hálával tartozunk a magyarországi püspök atyáknak, akik segítettek bennünket. Nagyon fontos volt az, hogy erős imaháttérrel rendelkezzünk, hisz az utunk bőven rejtett veszélyes pontokat. Érsek atya és a többi görögkatolikus püspök atya is biztosított bennünket, hogy imádkozni fognak értünk.

Nagyon fontos volt, hogy Isten szavát tudjuk a katonáknak, a magyar katonáknak elvinni, így Ábel püspök atya Újszövetségeket és imakönyveket ajánlott fel. Tőle olyan rózsafüzéreket is kaptunk, amelyeket Ferenc pápa hozott ajándékba budapesti látogatására, ezeket is elvittük a katonáknak.

Említette, hogy nem volt veszélytelen az odaút. Meséljen erről!

Sz. P.: Talán sokan úgy gondolnak Ukrajnára a biztonság szempontjából, mint egy teljes egészre. Kárpátalján sokkal biztonságosabb körülmények között élhetünk, hisz a háború kezdete óta mindössze egy rakétatámadás érte a megyénket. Nagyjából hozzászoktunk a légiriadókhoz, és tudjuk, mikor kell komolyan venni ezeket. A háború kitörése óta nem igazán hagytuk el Kárpátalja területét, ez volt az első alkalom, hogy a hágón túlra kellett mennünk. Természetesen azért mi is figyeljük a híreket, tisztában vagyunk azzal, hol, milyen veszélyek várnak ránk.

Kijev sem volt biztonságos hely. Útközben értesültünk a Kreml elleni akció híréről, ami elég sok veszélyt rejtett magában. Egy éjszakát töltöttünk Kijevben, hogy jó korán el tudjunk indulni a fiúkhoz másnap. Az éjszaka nem volt teljesen nyugodt, hisz fél három körül megszólaltak a légiriadók, és rögtön lehetett hallani egy robbanást az autók riasztóival együtt – valószínűleg dróntámadás történt. Tőlünk ugyan megfelelő távolságra történt, de ilyenkor az ember nem tud már nyugodtan aludni. Mi nem voltunk ahhoz hozzászokva, hogy robbanásokat halljunk, robbanásokra ébredjünk. A szállásadó családnak sem volt ez  könnyű, az egyik családtag a szirénázásra ébredt, és utána a folyosón töltötte az egész éjszakát, mert annyira félt.

Mi a Jóisten kezébe ajánlottuk ezt a küldetést, tudtuk, hogy nagyon sokan imádkoznak értünk, és ennek a tudatában töltöttük az éjszakát.

Másnap hajnalban indultunk a frontvonalra a katonák közé.Kijevben csatlakozott hozzánk Fegyir Sándor professzor úr, akinek a segítségével átjutottunk az ellenőrzőpontokon.Útközben derült ki, hogy valójában hová is megyünk, hisz ezek katonai titkok, előre nem igazán tudhatjuk pontosan az úticélunkat. Először a munkácsi zászlóalj egyik szakaszátlátogattuk meg, ennek tagjai – mint kiderült – épp kint vannak szolgálatban. Ez körülbelül három kilométerre volt már az orosz határtól, tehát saját szemünkkel láthattuk a másik oldalt, viszonylag jó távolra el lehetett látni.

Úgy éreztük, ez egy nagyon nagy megerősítés volt a fiúknak: igenis ide is eljöttünk hozzájuk, ahol ők két-három-négy napot töltenek a lövészárokban.

Általában ez a szolgálat rendje: 2-4 napot töltenek a lövészárokban, attól függően, mekkora nagyságú egy szakasz, aztán ugyanennyi napot pihennek egy kicsit beljebb, egy közeli településen. Nem könnyű helyzet az övék, ezt éreztük rögtön megérkezésünk után, viszont nagy-nagy szeretettel fogadtak mind a magyar, mind az ukrán ajkú katonák.

Pontosan hová érkeztek?

Sz. P.: A legészakkeletibb megyében, a Szumi területen teljesít szolgálatot a 101-es Kárpátaljai Területvédelmi Dandár, ennek két zászlóalját, a 70-es Munkácsi Zászlóalj egy szakaszát, illetve a 73-as Beregszászi Zászlóalj egy szakaszát látogattuk meg, valamint sikerült találkoznunk az Ungvári 68-as Zászlóalj parancsnokával is. A zászlóalj katonái már egy kicsit távolabb voltak, oda nem tudtunk volna eljutni, mert azt mondták, oda nagyon rossz út vezet. Viszont azokat az adományokat, melyeket nekik szántunk, a parancsnokon keresztül eljuttattuk, aki szintén nagyon örült annak, hogy ott vagyunk. Egy római katolikus, vallását gyakorló emberről van szó, akinek nagyon fontos volt, hogy együtt imádkoztunk, és átadhattuk ezeket a rózsafüzéreket, valamint kisebb adományokat, tudtára adva az ott lévőknek, hogy nincsenek egyedül.

Mennyi időt töltöttek a fronton?

F. J.: Szerdán hajnalban indultunk, és estére értünk Kijevbe. Csütörtök hajnalban indultunk Szumi megye irányába, ahova már reggel megérkeztünk, így tudtuk felkeresni a különböző alakulatokat. Nagyon fontos volt, hogy a fiúkkal tudjunk imádkozni, hogy bátorítsuk őket, hogy éreztessük velük azt, hogy Isten ezekben a nehéz időkben, megpróbáltatásokban is ott van velük. Fő célunk is ez volt: minél több időt tudjunk együtt tölteni imádságban, odafigyelésben, hogy meghallgassuk őket, lelki segélyt, lelki támaszt tudjunk nyújtani számukra. Késő estig maradtunk, éjszaka pedig hazaindultunk, így péntek délelőtt érkeztünk haza Kárpátaljára.

Miről számoltak be ezeket a katonák? Hogyan érzik magukat, hogyan esett nekik a látogatás?

Sz. P.: Nagyon nagy örömmel fogadtak bennünket, hisz a frontnak erre a szakaszára nem igazán látogatott ki még lelkész, nemhogy magyar ajkú, de még ukrán sem. Vannak tábori lelkészek, de ők elsősorban a kórházakban és az irányító egységek környékén teljesítenek szolgálatot – ezért különösen is örültek annak, hogy ott vagyunk. Az első perctől kezdve érezhető volt: értékelik azt, hogy vettük a bátorságot és kimerészkedtünk ide hozzájuk. Amikor egy-egy magyar fiú meghallotta, hogy magyarul beszélünk egymás között, örömmel kezdtek magyarul beszélni. Nagyon nagy meglepetés volt számukra, hogy az anyanyelvükön szolgáló papokkal beszélgethetnek. Nem próbáltuk irányítani a beszélgetést, hagytuk, hogy annyit mondjanak el magukról, amennyit szeretnének – akár a frontra kerülésük körülményeit, akár azt, hogyan élték meg például a beregszásziak hogy két naphelyett öt napig voltak tűzvonalban, ahonnan úgy kellett kimenekíteni őket. Elmondták, mennyire nehéz volt onnan kijutni, de aki hívő lélekkel volt ott, ebben is látta azt, hogy a Jóisten segítette és kihozta őket épen és egészségesen.

Noha a mi szemünkkel rémisztő volt, hogy olyan közel vannak az orosz határhoz, úgy érzik, nyugodtabb körülmények között vannak, hisz nem kell közvetlenül tűzharcba keveredniük ezen a területen. Persze nem veszélytelen a mostani szolgáltuk sem, hisz folyamatosak a belövések, mi is hallottunk ilyeneket, de azt mondták a fiúk, ne aggódjunk, mert ez messze volt, vagy 7-8 kilométerre. Ez bennünket annyira nem nyugtatott meg – a messzeségre nekünk kicsit más fogalmaink vannak, – de jó volt látni, hogy közöttük mennyire nagy a bajtársiasság. Hogy őszinte legyek, ez is meglepetés volt számunkra, hogy – bár több nyelven beszélnek, több helyről érkeztek, mégis – nagy az összetartás közöttük.

A rózsafűzéren és Szentíráson kívül mit vittek még a fronton szolgálóknak?

F. J.: A Nyíregyházi Egyházmegyétől kapott könyveken, és rózsafüzéreken kívül vittünk még élelmiszert, tisztálkodási eszközöket, illetve nagyon sok csokoládét. Osztrákoktól kaptunk finom csokikat, amiknek különösen is örültek a katonák. Nagyrabecsülésüket avval is kifejezték, hogy megleptek bennünket egy nagyon finom bográcsgulyással. Ez is kifejezte azt, hogy mennyire nagyra értékelik, hogy vettük a bátorságot és eljutottunk hozzájuk.

Sz. P.: Vittünk még fehérneműt, zoknikat, (ezt kérték, mivel ebből nagy hiány van). 15 hónap alatt nagyon sok minden elhasználódott azokból a dolgokból, melyeket talán még a bevonulásukkor vittek magukkal. Ennek is nagyon örültek.

A lelki üzenetnek, melyet szerettünk volna eljuttatni, elsősorban az volt a lényege, hogy imádkozunk értük. Minden egyes Szent Liturgiában megemlékezünk azokról, akik az országunkat védik, akik ezt a nehéz szolgálatot teljesítik – értünk is, hogy békében és nyugalomban élhessünk, mi, a gyermekeink, az ő gyermekeik, az ő családjaik. Tehát azt akartuk tudtukra adni, hogy nincsenek egyedül, valamint a Jóistennek a szeretetét szerettük volna közvetíteni, hogy az átélt dolgok ellenére is, amiket talán megtapasztaltak ez alatt a nehéz időszak alatt, a Jóisten szereti őket. Azt hiszem, hogy ez a szeretet lesz az, amely talán elhozhatja a békét, és úgy láttam, hogy ez a szeretet közöttük megvolt. Talán ez egy jó kiindulópont lehet, hogy ebből a bajtársiasságból fakadó szeretetből valami jobb is születhet, hisz a sok borzalom között azért felcsillant valami, ami egészen más, mint a háború.

Beszéltünk arról, hogy mi az, amit vittek ezeknek a szolgáltot teljesítő katonáknak. Mi az, amit magukkal hoztak?

F. J.: Elsősorban ezeknek a katonáknak az arcát. A katonáknak is elmondtuk, hogy minden egyes Szent Liturgián imádkozunk értük. De mostantól ez az imádság kicsit más lesz. Az értük mondott imádság közben előttünk lesz az ő arcuk, az ő tekintetük. És bár a neveiket talán nem tudjuk, vagy csak néhányét, de az arcuk előttünk van.

Hogyan tudják a továbbiakban segíteni a fronton szolgáló katonákat?

Sz. P.: Azért is vállalkoztunk erre az útra, hogy tapasztalatot szerezzünk a katonákkal való munkában, hiszen a Karitász hosszú távú célként tűzte ki, hogy a háború végeztével segítsük ezeknek a katonáknak a rehabilitációját. Isten kegyelméből, talán a jövő esztendőben egy szociális központot hozunk létre Beregszászban, amelynek egyik feladata ez lesz.

A megszerzett személyes tapasztalat segíthet felkészülni bennünket és munkatársainkat arra, hogy majd szakszerű segítséget nyújtsunk a hazatérő katonáknak. De addig is, amire szükségük van, és amiben tudunk, segíteni fogjuk őket.