János, aki testét életében halálra adta, örökké él,
még ha élettelen halottnak is látszik.
Ránk hagyta ugyanis írását a fölfelé vezető Lépcsőről,
s megmutatja az azon való feljutás módját.
Éles eszű fiatalemberként tizenhat éves korában Istennek ajánlotta magát igen szent áldozatként, s belépett a Sínai hegyi monostorba. Aztán tizenkilenc év múlva innen továbbment a csöndes nyugalom küzdőhelyére: mintegy öt mérföldnyire onnan egy Thóla nevű helyen telepedett le, ahol negyven esztendőt töltött el heves szeretetben, mert állandóan az isteni szeretet tüzétől izzott. Mindenféle eledellel táplálkozott, amit tisztán megengednek a törvények: de mindig csak egy keveset, s nem a jóllakásig. Ezzel szerintem egészen bölcsen vetett gátat a felfuvalkodottság elé.
Azt pedig ugyan kinek az elméje tudná egyáltalán számon tartani is, hogy mennyi könnyet hullatott? Az álomra annyi időt szánt, amennyi megóvhatta elméjét attól, hogy a túlfeszített virrasztástól összeroppanjon. Egyébként folytonosan imádkozott, és az Isten iránti mérhetetlen nagy szeretete hajtotta mindvégig előre életpályáján. Az erényeket Istennek tetszően gyakorolva írta meg a „Létra” című művét és több tanító beszédét, majd pedig jósággal telve nyolcvanéves korában méltó módon megpihent az Úrban. Több más írást is hagyott ránk. Emlékét március harmincadikán tartjuk, ma pedig valószínűleg azért emlékezünk meg róla, mert a monostorokban nagyböjt kezdete óta rendszeresen fölolvassák a „Létra” című könyvét.
Az ő közbenjárására irgalmazz nekünk, és üdvözíts minket, Istenünk! Amen.