Szülővárosában végezhette első Szent Liturgiáját Kaskötő Miklós atya

Primíciája az Apostolfejedelmek böjtjének időszaka alatt volt, ezért prédikációjában is erre helyezte a hangsúlyt, nagy értéket adva ezzel a hívek közösségének.

Tanítása elején igyekezett választ adni arra, hogy a görögkatolikusok miért böjtölnek sokat. Hiszen nem is olyan régen élhettük át a feltámadás örömét, a Szentlélek pünkösdkor kiáradó kegyelmét, és máris egy újabb böjti időszakba csöppentünk bele.           

Miklós atya szerint erre a kérdésre mindenki másként válaszolna. Görögkatolikus egyházunkban az élő és évszázados hagyomány jól össze van hangolva emberi hiányosságainkkal. Őseink tudták, hogy a böjt a legjobb eszköz arra, hogy időnként magunkba szálljunk egy kicsit, hogy átértékeljük tetteinket, átértékeljük életünket. Nem a véletlen műve tehát az időszakos böjt, ugyanis az önmegtartóztatással eltöltött napok kiemelten nagy lehetőség önmagunk, lelkünk vizsgálatára, edzésére – hangsúlyozta az elsőmisés pap.

Majd úgy folytatta, hogy ezek az időszakok emlékeztetnek bennünket, hogy a Feltámadás örömével, a Krisztus által számunkra elérhetővé tett üdvösséggel, sőt a szenvedéssel is bátran dicsekedjünk. 

„Nem a világ fájdalmát környezetünkre zúdító módon, hogy bennünket mennyi kereszttel sújtott a Mennyei Atya, hogy nekünk mennyi nehézségünk van onnan fentről, hanem ahogyan Szent Pál írta a római egyház számára: »Tudjuk hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből pedig reménység«(Róm 5, 3-4). 

Hitünk üdvössége a remény, mely Istenbe vetett bizalmunk alapja, s mindezt Pünkösdkor nekünk a Szentlélek kegyelme adja, és a szívünkbe kiáradó mennyei szeretet ölel körül. Saját szenvedéseinktől, gyötrelmeinktől indulva megpróbálhatjuk helyesebben látni, azt elfogadni, s máris az önzetlen krisztusi szeretetnél tartunk, annál a szeretetnél ami vagy inkább Aki meghalt értünk, bűnösökért. 

Mire lehet még jó a böjt? – folytatta elmélkedését Miklós atya, aki szerint elég felsorolni pozitívumait. Máté evangéliumának egy gondolata alapján (Mt 6, 26-31) a böjt megtanít minket teljesen és igazán ráhagyatkozni Istenre, hiszen életünk legnagyobb ellenfelei nem feltétlenül a minket körülvevő személyek, vagy a kísértő, akit oly sokszor emlegetünk, hanem sokszor éppen saját magunk vagyunk. Isten szabad akaratot adott mindannyiunknak, mi azonban ezt a szabad akaratot kissé torz módon felhasználva kishitűségből adódóan az idegeskedés, az aggodalmaskodás börtönébe zárjuk magunkat. 

„Nagy küzdelem ez mindannyiunk számára. Ez nem egy egyszer megvívott harc, aminek a végén eldől, hogy szabadok vagy önmagunk börtönében lévő emberek leszünk, ez a küzdelem bizony végigkíséri egész életünket. Sokan vannak itt már idősebbek, akik kenyerük javát megették, és talán mindenkinél jobban ismerik ezt a harcot, ezt a küzdelmet, és már jól tudják, hogy mennyire sűrűn váltja egymást a győzelem öröme és az egy-egy vesztett csata keserű szájíze. Tudják, hogy egyedül kevesek vagyunk.” – világított rá Miklós atya és hozzátette, hogy a böjt megerősít szenvedéseink közepette, a böjt felvértez bennünket a bűn folytonos támadásaival szemben, ráirányítja figyelmünket Istenre, ráirányítja szemünket.  

Ha figyelmünk, a szemünk Istenre irányul (Mt 6, 22), ha felemeljük fejünket, és kiemeljük azt az aggodalmaskodás, a szenvedés, a nehézségek tengeréből, és az égre tudunk tekinteni, akkor az Isten irgalmas szeretettel áraszt el bennünket. Akkor egész bensőnk, egész lényünk, egész életünk, egész házunk Isten világosságával, szeretetével telik meg majd, és azt ragyogja kifelé. Ne csak a világosság fiaivá, hanem fényforrásokká is, Isten fényforrásaivá legyünk, és vigyük el ezt a világosságot a sötétségben lévőknek. Így léphetünk a megszentelődés útjára. 

Miklós atyát Dalanics Zoltán parókus atya köszöntötte elsőként, felemlegette a nem is olyan régi időket, amikor még Miklós atya diákként volt jelen a hittantáborokban, majd amikor már kispap lett, különösen kitűnt azzal a tulajdonságával, hogy mennyire ért a fiatalok nyelvén, és ez Zoltán atya számára nagy segítség volt. Jókívánságait fejezte ki neki és egész családjának, valamint arra kérte, hogy ez a tűz, ez az Isten iránti hűség maradjon meg mindig a szívében, az a lelkesedés, amivel szentelendőként az oltárnál állt, mindig vigye őt előre Krisztus útján, illetve azt, hogy sohase felejtse el Hajdúdorogot. 

Horváth Zoltán polgármester úr is örömét fejezte ki arra vonatkozólag, amiért részese lehetett a hívekkel együtt ennek a szép szertartásnak, mert Hajdúdorog számára is egy nagy ajándék, amikor egyik szülöttét pappá szentelik, és első Szent Liturgiáját ebben a Székesegyházban végzi. Arra kérte a Jóistent, hogy mutassa meg Miklós atyának azt az utat, amin a rábízottakat vezetheti. 

Miklós atya köszönetét és háláját fejezte ki elsősorban a Jóistennek, családjának, szüleinek (akik aznap ünnepelték házassági évfordulójukat), feleségének, felesége családjának, a híveknek, valamit minden atyának, akik „elé-élték” az istenszeretetet. Ahogy ugyanis fogalmazott: egy ember egymaga nem képes egy ilyen lépést megtenni, sőt nem is lépést, hanem hosszú utat, ami pici, apró lépések sokasága. Mint mondta minden lépésnél volt, aki fogja a kezét és segítse ezen az úton. 

Végezetül arra kérte a hajdúdorogiakat, hogy imáikkal támogassák őt a papi életútján, hogy vigyázni tudjon a rábízottakra és elvezethesse őket a Jóistenhez. 

Miklós atya a szertartás végén elsőmisés áldásban részesítette az ünneplő közösséget. Leírhatatlan volt az öröm még a templomkertben is, a gratulációk szűnni nem akaró sokasága árasztotta el a fiatal atyát és kedves feleségét.